A kett? több mint egy.
A páros számok halmazán a végtelen
csak fele olyan tág, mint az egészekén.
Végtelenül imádlak mindkett?töket.
mérhetetlenül téged,
s kétszeresen ?t.
Rabok hajlanak egymás nyakába,
vállat vállnak vetve, csendesen.
A bennük dübörgő sikoly zajában
megkövült íriszük alszik.
Ám néha, a meg-megálló szabadság dalára
csendbe’ leszállnak.
csingi lingi lingi lingi
csingi lingi lingi lingi
most kéne tán útra kelni
villamossal messze menni
csingi lingi lingi lingi
csingi lingi lingi lingi
messze még a vége zengi
görbe útja végtelennyi
csingi lingi lengesége
cseng e lomha s sosincs vége
és ha végre meg-megállna
antennája tovarántja
lóg a mázsa, villamosnyi
sínbe lóg le- nyírjatok ki
rab madárként csúszva körbe
ásnak végül el gödörbe –
csingi lingi lingi lingi
csingi lingi lingi lingi
cseng, goromba – mennydörögne
éjsötét
csillagok
ködköténybe bújtatok
hulla pók
szíve jég
hó harapta fagyvidék.
karcolata mély
s megkövesedett
bús hang döng dalt
életunt
s hideg
-Hát nemcsak bánt, de sért? hazugságod,
a mennyezet leomlik, csakhamar –
(Mert súlyos volt a helyzet és ez bántott)
– omoljon hát, ha vége – felkavart,
s elcsendesült a sóvár szó a szádon,
és összeakadt nyelvünk – mily bizarr –
vad csókcsatánk – míg megpihent a nyálon –
én azt reméltem, végleg összevarr.
de most már más dorombra zsongasz éjjel,
s a szívünk sem ver jajig egy dobot,
csak ússz az élet sárga tengerében,
míg én fent szállok, mint egy eldobott
fabumeráng, – bár ritka bot felétek –
mi mindig visszaszáll, s ezért dobod.
Alszik a hold, de
felül, csak a nap haja
libben a tükrén.
*
Ázik az ég, s ne
feledd, cselekedve sem
ázik a lelkünk.
*
Tetted a h?, s te
a k?, ne bet?zzed a
fényt, ha betöltött.
Az óra jár, a kocka áll.
Harang ha kong, halál jajong.
A csutka ring a vízbe kint.
Alul falomb, levélbe font.
Az ég se ég, a hold zenél.
Sötét a ház, magába húz
magánya már, varázsa bús.
Remél hiún, dalolna már
a kis cicus, s egérre vár.
A pók se t?r, magába gy?r.
A vára rút, csapása zúg.
A föld is él, a b?re k?
akárki légy, de körben?
Ábrák, csíkok,
zöldek, pirosak,
kékek, sárgák,
színek, csodaszép
árnyak, s testek,
és mind idebent.
Mert kint az a szín
csupa ránc csak, s dörzs,
fényingázás,
repedés, rezg?
táncot lejt?
zizegés, f?tött
leveg? húsán.
Mert kint ami vak,
Bent már csupa folt.
Piros ajkad fény-
izzás, s nyelvünk
ízén csak a domb.
Lelked kutatom,
Testünk csupaszon.
Csend.
Halk
hang
sír.
Berobog vonatán, elid?z ma talán
?.
Itt
vár.
Csitt.
Reggel született,
délben megeredt,
hóban befagyott,
éjjel kidobott
test
függ.
Halk
fütty.
Emlékrések
szárnyaló sas
sík vidéken
síkok metszik egymást
síkban csík
a csíkban
pont
fókuszált
tudatom
vakon
csapong
csapongva
kong
az ürességt?l
nemrég születtem
most árkom ásom
szélesen vagyok
vagyok
vagyok
elhatárolt falak
közt de szemtelen
énem által építettem
fültelen
a csöndbeszédre
csont a fal
vagy hús a fal
vagy hang a fal
a börtönöm
vagy idegducok
csintalankodása
csupán magamképzetem?
lélek! lélek!
félek! félek!
oda ki – oda ki
odakint a varázskantár
elszakad-é
elpörög-é
a színtudat?
kék zselétestén
a reszketeg
babrál memoárjában
réveteg
s nincs megismételhetetlen
talán.
Ideg tompán elvakítja
rabszolgául eldugott
haloványát a nincstelennek
így gazdagnak hazudott
véghatárok élein
pattog a sarkán
szüntelen
míg elszakad.
elszakad?
kígúvad-é
vagy
csak tüzén
elparázslik
a torzulás?
vagy mint ablakok alatt
a képzelt vakolat
ott leledz és vak ujja
mered csak értetlen a végtelenre,
s majd mint levágott öntudat
védtelen a föld mélyén
mint megunt kutyák
elrohad?
Kigúvad az érzetekre,
kábítva a kín-gyönyört?l
majd ruhát ledobva
végtelen feszül?
