Lakatos Margaréta Szerző
Vezetéknév
Lakatos
Keresztnév
Margaréta
7 év Nincs Komment

Marin Sorescu – Am zarit lumina

Fényt pillantottam meg a Földön

és megszülettem én is.

Nos, hogy vagytok?

Erőben? Egészségben?

És a boldogsággal?

Hogy boldogultok?

Köszönöm, ne..

Válaszokra nincs

időm

alig van kérdezni.

De, szeretem itt.

Meleg és szép hely

és annyi a fény,

hogy a fű kiserken.

És ott, az a lány

a lelkével néz rám.

Ne, kedves!

Ne fáradozz, hogy szeress!

Egy kávét, viszont, 

elfogadok tőled

szeretem, mert

keserűre

főzted

 

…………

Am zarit lumina pe pamant

Si m- am nascut si eu

Sa vad ce mai faceti.

 

Sanatosi? Voinici?

Cum o mai duceti cu fericirea?

 

Multumesc, nu-mi raspundeti.

Nu am timp de raspunsuri, 

Abia daca am timp sa pun intrebari.

 

Dar imi place aici.

E cald, e frumos

Si atata lumina incat

Creste iarba.

 

Iar fata aceea, iata

Se uita la mine cu sufletul..

Nu, draga, nu te deranja sa ma iubesti.

 

O cafea neagra voi servi, totusi.

Din mana ta.

Imi place ca tu stii s-o faci

Amara.

—————

 

A pirossal kiemelt részt kérem javítani úgy, hogy értelmes magyar mondatot, mondatokat tartalmazzon. Köszönöm.

10 év 7 komment

Valaki azt mondta: „Ha már nem érzem, meg sem történt!”

Én azt mondom: bármilyen mélyre temetted, nincs az a mélység, ahonnan fel ne törne, nincs az a zaj, mely túldübörögné. Mert, még élnie kellett volna, mert, Isten öröknek szánta.

Nem igaz, hogy ok nélkül sír az ember. A könnyeknek mindig van el?zménye. Egész kicsi koromban, mikor legörbült a szám és eleredtek könnyeim, így magyaráztam édesanyámnak:

– Olyan rossz lett a belemben!

Olyankor rám mosolygott és árnyék suhant át szép zöld szemén. Valami azt súgta nekem, hogy most neki is rossz lett a belében.

– Mit?l vagy szomorú? – kérdezte, és ekkor tudtam meg hogy azt az érzést szomorúságnak hívják. Soha nem attól leszünk szomorúak, mert valami rossz, vagy csúnya, hanem a jónak, a szépnek az emlékét?l.

 

Én egy annyira szép helyen, egy annyira szép, népes családban születtem, hogy ha néha belém nyilallnak az emlékek, mindig szomorú leszek. Egy hegyek közé elrejtett kis faluban látott meg el?ször a napvilág. Hogy miért a napvilág és nem fordítva?  Mert az újszülöttek nem látnak az els? napokban. Aztán, kinyílt a szemem.  A legels? szempár, azt hiszem az édesanyámé volt. A legszebb, legmelegebb zöld, amit az Isten feltalált. És ott volt még egy huncut, fekete szempár, az édesapámé… és sok kíváncsi apró szem, mert a testvéreim is ott voltak.

Tizenhárom évig csak ámuldoztam az engem körülvev? természet szépségén. Mikor hittanórákra kezdtem járni, nem volt nehéz elképzelni a Mennyországot, az Édenkertet, mert hiszen olyasmi lehetett, mint az én falum, az én családom. És a Babba Mária, egészen biztos olyan volt, mint édesanyám. Ami Szent Józsefet illeti… háát, bár édesapám is József volt, mégsem tudtam volna elképzelni a kis Jézus nevel?apját káromkodni… annyira cifrán, hosszabb ideig… anélkül, hogy ismételte volna magát. És mi, gyermekeik, heten, mint a gonoszok, mind csupa fogékonyak voltunk. Azért nem csinált nagy ügyet a papbácsi a dologból. Egyszer?en elmesélte szüleimnek, f?leg édesapámra szegezve rosszalló tekintetét:

– Azért Jóska, legalább a gyerekek el?tt ne!

Ugyanis az történt, hogy bátyámnak nagyon megtetszettek a lilikotló csirkéi és mikor a pap azt mondta neki, hogy jöjjön anyukával és akkor ad egyet neki, ? mérgesen dobbantott:

– Nekem mo’t kell, a Májáját!

Szóval, nem voltunk mi a Szent Család, viszont mi voltunk A Család. Felidézve a házat, a muskátlis ablakokkal, az udvart a nyírfa padokkal, a kis-kerítést átölel? dáliákkal és az orgonabokrokkal álcázott utca fel?li kertet, ennyi év homályán átpillantva, még mindig elt?n?döm: vajon, nem direkt halva születtem e, és a Mennyországban éltem életem els? tizenhárom évét?

Szerettem az ünnepeket. Mindegyiket. Bár, ha visszagondolok, a naptárban nem is létezett annyi piros-bet?s, mint ahányat édesanyám varázsolt. Mert ünnep volt mindig, mikor nagyobb testvéreim hazavet?dtek szünid?re, vagy tanév közben is. Ünnep volt minden hétvége és f?leg mikor édesapám is hazajött. Ebéd után el?vette a tárogatót, összerakta és fújta. Azt nem lehet leírni. Beleborzongok még most is, ha rágondolok, pedig azóta csak a lelkemben szólal meg a tárogató.

 

Szó esett, egyre gyakrabban a költözésr?l. A család szerte-szét volt az országban, egybe kellett szedni, és tessék, itt a nagy lehet?ség. Otthon már csak öcsémmel, meg édesanyámmal maradtunk, viszont a város… ott mind együtt lehettünk. Aztán eljött december huszonnegyedike. Reggel korán keltünk édesanyám, öcsém, meg én. Kicipeltük a maradék csomagjainkat a kapu elé és vártuk az autóbuszt. Sokáig néztem vissza: a mesésen fehér udvart, a ház füstölg? kéményét, míg el nem t?nt a láthatáron. Összeszorult szívvel fordultam meg és akkor tudtam: nemcsak a házat és az emlékeket, magát a gyermeket hagytam ott magára azon a decemberi reggelen.

 

 

 

…………………….

 

 

A vonat sikoltozva robogott be az állomásra. Sötét volt az éjszaka, pár csillag mégis ott volt és kajánul vigyorgott rám. Szorongattam a jegyet a kezemben:

„Csak el innen! Messzire!” – gondoltam. Úgy léptem ki az ajtón, hogy nem ébredt fel senki a házban: „Jobb így!” Elhessegettem pár aggodalmam. Nem akarom tudni, elképzelni, édesanyám ijedségét, mikor rájön, hogy azért nincs reggeli tálalva, mert én nem vagyok otthon. Otthon!? Az mi? Szétrobbant, megsemmisült fogalom.

A jegyem az els? osztályra szólt, az legtöbbnyire üres és, én nem akartam emberek közé vegyülni. Felraktam kis hátizsákom a csomagtartóra és elmerengtem az idegenen, aki a tükörb?l rám nézett. Ismer?s volt, majd rájöttem; a szemek… onnan hiányzik valami… a többi, mind én vagyok.

„Istenem, én, akkor, most feln?ttem?”

Valami viaskodott bennem és csak kapkodtam fejem. Most, melyiket csitítsam? Melyikhez kell er?sebb lenni?  A gondolatokat elfojtani, vagy az érzéseket? Szerre nem megy, együtt meg túlságosan sok.

…és a vonat zakatolt, ütemesen… egy el?re megírt kotta szerint.

 A kalauz meglep?dött mikor a személyit és a jegyet felmutattam:

– Nicsak, de kicsi a világ!

– Tényleg?!

Csak bámultam rá, míg belém hasított: hiszen ez egy falubelim. Leült mellém és faggatni kezdett a testvéreimr?l, szüleimr?l, a városról, meg mindenr?l, ami azóta történt, hogy utoljára látott. Kurtán válaszolgattam, majd „diszkréten” ásítozni kezdtem.

„Valóban érdekel, hogyan érzek a városi élet iránt? Elmondjam neked, hogy most éppen menekülök? Hogy kisebbik bátyám meger?szakolt ma délután, és hogy még nem tudom holnap hol ébredek? Hogy legszívesebben, most megsemmisülnék?”

– Szóval, már nagylány lettél.  Már van személyid!

– Iiigen! Tegnap el?tt kaptam kézhez. Elmúltam már tizennégy! 

És, ez volt egyetlen szülinapi ajándékom.

– Látom, álmos vagy. Majd szólok, mikor megérkeztünk! Aludj addig nyugodtan, nem fog senki zavarni.

– Köszike!

Behunytam szemem és alvást színlelve vártam, míg elmegy. A vonat monoton zakatolását elnyomták megint a kavargó gondolatok. Most már tudom: van, mit a víz nem tud elmosni. Van olyan szenny, minek az ellenszerét még nem fedezték fel. De miért nekem kellett ezt így megtudnom, megélnem? Élet? Hiszen ez még csak nem is a Halál, ez, talán még a Pokolnál is több…

…és, a könnyek, még mindig késtek. Kiszáradt, karcosnak éreztem magam. Már nem is véreztem, csak, valahol, nagyon mélyen. És az a vér fert?zött volt. Szüleimre, édesanyámra gondoltam.

Neki ezt soha nem szabad megtudnia!  Ki vagyok én, hogy felaprózzam a szívét? Neki a gyermekei a mindene és egyformák számára. Nem tehetem ilyen szörny? választás elé.

Hirtelen, érzések emlékei tolongtak elém és részt követeltek bel?lem… mind… A Mennyország íz? gyermekkorom, a testvéreim iránti szeretet, az ünnepek… És nem éreztem gy?löletet. Nem gy?löltem bátyámat, az életet, a sorsot. Egyedül az undort éreztem: önmagam iránt. Lázasan kutattam a végs? megoldás után. Mi legyen az? A vonat? Egy híd? Altatók? Újból édesanyámra gondoltam.

Nem tehetem meg vele!

 A hit!?

Elillantak, szempillantás alatt, mind: Isten és Jézus és Sz?z Mária. Egyetlen egy valami maradt szent. És ekkor imádkozni kezdtem… Édesanyámhoz.

…és a könnyek eleredtek.

 

Közben, a nap vidám sugarakat küldött az emberekre. Friss volt a leveg?, akácillat terjengett az állomás melletti parkban.

– Miért sírsz, kislány?  – kérdezte egy hang és én zokogva válaszoltam:

– Mert… meghalt… meghalt!

– Ki halt meg?

– A… az a… gyermek!

Eltemettem. Egy idegen város vasútállomás melletti parkjában, egy zöldre festett, kopott, foghíjas padon. Utána, még sokáig látni véltem ?t, a velem egykorúak szemében, hangjában.

A jöv?, a feln?ttkor, mit annyira vártam és oly távolinak t?nt, hirtelen suhant át fölöttem, és magával vitte álmaim…

A múlt, az ünnepekkel, tisztasággal, kidobott magából.

Megtanultam felnézni a hétköznapokra, mint valami elérhetetlen dologra, melynek megvannak a saját, tiszta pillanatai. Minden, leköszön? naptól egy mély sóhajjal búcsúzom és remélem az utolsó.

…és, kerülöm a vonatok sikolyát, mert minden alkalommal visszarepít az id?ben, és fülemben visszhangzik újra, meg újra, a haldokló gyermek kétségbeesett sírása.

 

10 év 9 komment

Gyalog és külön utakon 
térdig koptak az álmok 
vihognak létemen 
reped a páncél 
nehezék lelkemen. 
Beengedtelek: 
homokszem puha testen 
gyönggyé ápoltalak. 
Most szorít a glória, 
éget a fényed… 
Egy röptében megdermedt 
sikoly a lelkem, 
mikor a fájdalom itt felejt

11 év Nincs Komment

Itt van az ?sz, teríts a szívemre takarót,
egy fának árnyékát, vagy inkább a saját árnyékod
 
Félek, néha, hogy nem látlak többé én
hogy hegyes szárnyakat növesztesz
a felh?k peremén
hogy elrejt?zöl egy idegen szembe
mit bezár majd egy üröm levél
 
És akkor odamegyek a kövekhez
és hallgatok: a szavakat bedobálom
mind a tengerbe
rásüvítek a Holdra és felkeltem
és egy nagy szerelmet formázok bel?le
 
(EmoÃ?£ie de toamnÃ?Æ? – Nichita Stanescu)

11 év 9 komment

 

Nem az a gond hogy megölsz

Hanem hogy csak félmunkát végzel

És nem az fáj hogy elmentél

Hanem hogy léteztél

……………

Nem a magasság

Nem a fénye

A hideg

A közönye miatt

Szeretnék csillag lenni

Ne érezni semmit

Fagyba burkolózni

………………………..

most ízlelem az éjszakát
vonagló álmok takaróját
mit rám borít lágyan a hold
most gondolatban melléd ülök
s mesélni kezdünk
egyszer volt

…………….

vajúdik az éjszaka

egy újabb, nem kívánt

születend? gyermek ez a nap

mit jó lenne átaludni

……………….

Szeretni Téged
életem legsötétebb éjszakája volt
s a hajnal nem akar eljönni
pedig, már fáradt ez a hold

………………

el?tted ott áll még az élet

az  órám botladozva jár

nem az a fontos, mit reméltem

velem az id? kiabál

……………….

Rám tapadsz, fojtogatsz

elkísérsz, kinn megvársz

Ha megszöknék el?led

mindig rám találsz

Fájdalom, te hitvány útitárs

 

 

 

 

11 év 5 komment

A csillagok elvonultak
vacog az éjszaka
rémek virulnak
terjed a vér szaga.
Döglik a vágy sötét árnyéka,
lapul a lélek tiszta tükre
hazug délibáb a hajnal
h?tlen remények h? játéka.
Ma nem akarok felébredni
aludni, álmodni sem, soha
vakon-süketen-elkábulva
lapul a lélek egy sarokban.
Égett bennem az akarat,
hogy életed széppé tegyem
minden mesém beleadtam:
ma ördög szárad a lelkeden

11 év 5 komment
NEM

Bezárkóztam a gondolatokkal
már nem kívánok hozzád szólni
már nem veszekszem álmaimmal
már emlékeket sem óhajtok
leporolni
Lehúzom ablakaimon a rolót
nap-, vagy holdfényt?l mentesen
összegzem létem: hát itt vagyok,
hideg – szárazan és.. üresen.

11 év 9 komment

Elengedtelek!
A hétköznapok ágyasa lettem.
Veled szárnyalva,
mögöttem mindent felégettem.

Viasz angyal…
Elolvadtam
a nap melegét?l.
Eltorzultan merevedtem újra
ha utolért a nyugalom bosszúja.

Eljött a tél
és újra felrepültem..
Most itt vagyok a hegy lábánál
darabokra törten,
mert,
elengedtelek.

11 év 5 komment

Megadom
a Cézárnak mi neki jár
közben Brutusról álmodom.
Hús-vér vagyok, de neked,
mégis, csakis a lelkemet adhatom
a tisztábbikat,
mit áthoztam egy más életb?l…
Emlékszel?
Gyöngyszem voltam,
te meg a halász.
Te hoztál felszínre
a mélyb?l.

11 év 4 komment

Az a pillanat
mikor a Nap a Holddal
átöleli egymást
az els?, az utolsó
fénysugárban…
egy ilyen pillanatban
találkoztunk egymással.
Beléd halok,
hogy tündökölj,
hogy élj.
Nem végtelen font egybe minket,
csupán EGY pillanatért
megszületett
fény

Lakatos Margaréta Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.