Kovács Imre Szerző
Vezetéknév
Kovács
Keresztnév
Imre
9 év 2 komment

Mindennek ára van… a boldogságnak is.

 

Falakk, falakk… falakk, falakk… a vonat a síneken ütemesen csattogva falta a kilométereket a rekken? h?ségben.
     Ádám a melegt?l és a monoton zajtól lassan a félálom határán lebegve azon merengett, milyen érdekesek is az emberi arcok. Például a férfi, aki éppen szemben ül, ezzel a felfelé mered? két fura tinccsel elmehetne akár Lucifernek is.
     Falakk, falakk… falakk, falakk… a kerekek kattogása a síneken lépésr?l lépésre húzta Álomország felé.
     Magában elmosolyodott és egy óvatos pillantást vetett lefelé ââ?â?¬ de csak nadrágszárat és cip?t látott, paták sehol. A férfi újságot tartott a kezében. Ádám szinte meg sem lep?dött: 2006-június 6-a volt.
     ââ?â?¬ Épp ma van egy éve! ââ?â?¬ áramütésként járta át az öröm, ám lelkébe rögtön utána bele is hasított a fájdalom.
     Igen. Ma van egy éve, hogy megismerte Évát ââ?â?¬ és százhuszonhét napja annak, hogy az asszony a boldogságuk tet?fokán kámforként t?nt el az életéb?l.
     A hirtelen rátör? fájdalom egy pillanatra visszarángatta a valóságba, de aztán ââ?â?¬ falakk, falakk… falakk, falakk… ââ?â?¬ ismét csak Álomország kapuján kopogtatott.
     ââ?â?¬ Kedves Ádám, mit szólna hozzá, ha kávézó helyett valahol a szabadban találkoznánk? A kávét megoldom én, a fagyi, az már férfi-dolog…
     ââ?â?¬ Éva, drága, kívánsága számomra parancs! ââ?â?¬ egy chat oldalon ismerkedtek meg.
     Az emlékezés boldogsága félálmában halvány mosolyt csalt az arcára.
     ââ?â?¬ Éva, kedves! Álljon fel, kérem! ââ?â?¬ az asszony zavart mosollyal felállt.
     ââ?â?¬ Mié…
     ââ?â?¬ Mert ha álltában csókolom meg, magamhoz is tudom ölelni ââ?â?¬ suttogta a fülébe a mámorító csók után.
     Ádám arca kisimult, a szája sarkán egy cseppnyi tiszta nyál csordult ki.
     Gyönyör?séges képek villództak a szeme el?tt.
     … Éva arca a takaró mintázata el?tt, amint lehunyt szemmel átadja magát a kutató ujjai okozta szemérmetlen gyönyörnek… az elfojtott sikoly… a kutyáját sétáltató férfi zavara, amint elhaladt mellettük… aztán az iskolás gyerekcsapat ââ?â?¬ ezen már kis híján hangosan felnevetett.
     ââ?â?¬ … még soha nem szeretkeztem úgy, hogy egyszerre simogasson a nap és egy férfi; köszönöm!
     A napok perceknek t?ntek mikor vele volt ââ?â?¬ a hónapok óráknak.
     ââ?â?¬ Ölelni akarlak ââ?â?¬ mindig! Maradj bennem örökre! Tiéd vagyok ott, a csillagok alatt!

 

*  *  *

 

     ââ?â?¬ Igen, Ádám, ? volt a legcsodálatosabb n? az életében ââ?â?¬ ezt Lucifer mondta, a szemben ül? utas. Az arca furcsán piros volt, és a tincsei tényleg szarvakat formáztak.
     Ádám meg sem lep?dött: Álomországban minden lehetséges, még az is, hogy valaki olvas a gondolataiban.
     ââ?â?¬ Nem. ? volt A N? az életemben. Minden más csak el?gyakorlat lehetett, felkészülés a Vele való találkozásra.
     ââ?â?¬ És mit adna érte, ha újra láthatná? Igen, láthatja, ha akarja, de csak egyetlen délutánra!
     ââ?â?¬ Az életemet, a lelkem üdvösségét! Bármit!
     ââ?â?¬ Ne is folytassa, maradjunk az életénél. Egyetlen délutánra Éva újra a Magáé lesz ââ?â?¬ Lucifer sejtelmesen
mosolygott ââ?â?¬, de aztán benyújtom a számlát!
     A vonat lassan, fékezve befutott a pályaudvarra és egy enyhe döccen?vel megállt. Ádám felriadt a hangosbemondók zajára és zavartan dörzsölgette a szemét.
     Tenyerén még mindig Éva selymes b?rét, puha húsát érezte.
     Aztán jeges takaróként rázuhant a fájdalom.
     Száz-huszon-hét nap nélküle ââ?â?¬ százhuszonhét nap boldogtalanság, ?rület és kétségbeesés.

     Leszállt a vonatról és elindult a metró felé. Szeme, mint százhuszonhét napja mindig, rutinszer?en pásztázta a szembejöv?k arcát: ?t kereste minden egyes n?ben, tizennégy és hatvan között.
     És ââ?â?¬ bármennyire hihetetlen is ââ?â?¬ egyszer csak megpillantotta. Igen, ? volt az, semmi kétség! Ha a szeme megcsalta volna, az a gyönyörteljes, finom görcs a gyomrában minden kétséget kizáróan bizonyította: itt van!
     Épp szembe jött vele.
     Az asszony, ahogy ? maga is, villámsújtottan állt meg, szeme elkerekedett, szája kissé elnyílt, úgy álltak ott egymással szemben, a rohanó, tüleked? tömeg közepén, mint két sóbálvány. Lót és felesége ââ?â?¬ huszonegyedik századi kiadásban.
     Ádám tízezerszer elképzelte már magában ezt a jelenetet, a „… megvet? pillantással továbbmegyek” -t?l az „… olyan pofont kenek le neki, hogy a fal adja a másikat” -ig mindenféle végkifejlettel, ám most, hogy szemt?l szemben állt Évával, csak bele kellett néznie abba a zöld szempárba és egyszeriben semmivé foszlott százhuszonhét nap minden szenvedése.
     Szó nélkül átölelte, éppúgy, mint akkor, legel?ször… és megcsókolta, semmivel sem tör?dve, ott, a pályaudvari tömeg kell?s közepén.
     Órák teltek el ââ?â?¬ vagy csak másodpercek ââ?â?¬, ki tudja. Ajka szomjasan itta magába az ízét, orra az illatát, karja a n? testének remegését. Nem kellettek szavak.

     A pályaudvar melletti szállodában nem tettek fel kérdéseket. Amint magukra maradtak, rájuk tört az összes gyönyörteljes emlék. Egymást átölelve zuhantak az ágyra. Akárcsak egy évvel ezel?tt, Éva arca ugyanazt a földöntúli gyönyört sugározta a takaró mintázata el?tt, mint akkor. Ugyanúgy lehunyt szemmel adta át magát a kutató ujjai okozta szemérmetlen gyönyörnek is ââ?â?¬ talán csak az elfojtott sikoly lett kicsit hangosabb.
     ââ?â?¬ A férjem… orosz… maffia…menekülni… ââ?â?¬ Ádám csókjai záporában az asszony kétségbeesetten
igyekezett magyarázatát adni hirtelen elt?nésének, de hiába. Ez most nem a beszélgetés ideje volt.
     Az ablakon besüt? nap lassan lenyugodott, alkonyodni kezdett, aztán beköszöntött a sötétség. A hosszú szeretkezésekt?l halálos-kimerülten mély álomba merültek.
     Az álom annyira mély volt, hogy arra sem riadtak fel, amikor a szerelmi csatában levert éjjeli lámpa széttört izzójától meggyulladt a függöny…
     A szobat?z rövid volt és nagyon heves, viszont éppen a saját hevét?l hamar ki is aludt, ahogy a szobából kifogyott az oxigén. Az ágy a rajta hever?, meztelenül összeölelkez? párral együtt sértetlen maradt.

     Amikor a t?zoltók rájuk találtak, boldog mosollyal aludták örök álmukat: egymáséi voltak ââ?â?¬ a csillagok alatt.

 

9 év 5 komment

 

 

Abu Zhampi nem volt igazi gyöngyhalász. Élete els? negyven évében tengert sem látott, sokkal prózaibb foglalkozása volt, harcosai élén sivatagi rablóként kereste kenyerét. Gyöngyhalász karrierje akkor kezd?dött el, amikor Dzsafár sejk ââ?â?¬ megelégelve az útonállók garázdálkodását ââ?â?¬, vezírének parancsba adta, hogy tisztítsa meg t?lük a karavánutakat, a vezérüket pedig élve, vagy holtan hozza elé.
     A vezír oázisról oázisra haladva szorította vissza a rablókat a sivatagba, míg azok végül az utolsó sivatagi kútnál már nem hátrálhattak tovább, szembe kellett szállniuk a többszörös túler?vel. A beduinok az életükért harcoltak és vitézül állták a sarat, ám a vezír seregének létszámfölénye akkora volt, hogy ahányszor levágtak közülük egyet, hárman álltak a helyébe. A rablók vezére az els? sorokban harcolt és sok katonát megölt, míg végül a vezír parancsot adott a mesterlövészeinek, hogy terítsék le.
     A lövés a mellkasán érte és olyan súlyos sebet ütött rajta, hogy aléltan borult a lova nyakára, az pedig, irányítás híján a farát mutatta a harcolóknak és elügetett a csatamez?r?l.
     A fegyverropogástól és kiáltozástól megrémült állat napokig bóklászott a sivatagban, hátán a súlyosan sebesült Abu Zhampival, aki félig öntudatlan állapotában is kétségbeesetten tartotta magát a nyeregben, míg végül a Vörös tenger partjára értek, nem messze a csendes Al Kudsz halászfalutól. A ló, megérezve az édes víz szagát, ügetve indult a falu felé, a férfi pedig pont a falu közepén zuhant le a lóról.
     A halászok ellátták a férfi sebét és ápolták, amíg fel nem épült. Lábadozása ideje alatt volt alkalma gondolkodni az életén. A csapatát szétverték, a fejére vérdíjat t?ztek ki: a jöv? baljós ködbe burkolózott.
     Mikor már lábra tudott állni, kijárt a partra a halászok közé. Érdekl?déssel figyelte a gyöngyhalászok munkáját, segített nekik partra húzni a csónakokat, felnyitni a kagylókat, ?k pedig mintegy cserébe megtanították búvárkodni.
     Alig néhány héttel kés?bb már önállóan merült le a tenger fenekére kagylókért ââ?â?¬ és akkor jött a nagy meglepetés. A begy?jtött kagylói mindegyikében gyöngyöt talált. A halászok szájtátva figyelték, amint gy?ltek el?tte a szebbnél szebb gyöngyszemek.
     ââ?â?¬ Te aztán igazi szerencsefia vagy! ââ?â?¬ kiáltott fel Mahmúd, a halászok vezet?je.
     Az egykori rabló csodálkozó arccal emelte fel tekintetét.
     ââ?â?¬ Nem is tudom… valahogy mintha éreztem volna, melyiket kell felvennem ââ?â?¬ mondta tétova mosollyal.
     A zsákmányból egy szemet sem tartott meg magának, mindet szétosztotta a falusiak között, külön b?kez?en gondolt azokra, akik ápolták, amíg sebesült volt.
     Másnap is kihajózott a többiekkel a tengerre és hasonlóan gazdag zsákmánnyal tértek meg.
     Ett?l kezdve a halászok szinte ölre mentek azért, hogy kinek a csónakjába üljön be reggel a jövevény.
     Az újdonsült gyöngyhalász pedig minden reggel másik társával hajózott ki, és jóllehet, a zsákmány értéke miatta sokszorozódott meg, minden fogásból csak egyetlen gyöngyszemet tartott meg magának.
     A falu szépen gyarapodott. Az evez?s csónakokat vitorlás dhaukra cserélték, a zsúpfedeles kunyhók helyén lassanként nagyobb, kényelmesebb házak emelkedtek. A felvásárlók útvonala is megváltozott. Al Kudsz nevét eddig hírb?l sem ismerték, ám most minden alkalommal útba ejtették.
     Az egykori sivatagi rabló hiába intette a falusiakat, azok nem tudtak ellenállni a gyarapodás kísértésének, így ? sem tör?dött a falut fenyeget? veszélyekkel, figyelmét teljesen lekötötte a víz alatti világ.
     Egy napon a dhaut eddig ismeretlen vizek felé irányította.
     ââ?â?¬ Oda nem mehetünk, ott maga a Sátán lakik a víz alatti palotájában.
     ââ?â?¬ Ugyan, Mahmúd! Eddig is megbíztál bennem! Bízzál most is!
     ââ?â?¬ Igen, de akkor nem akartál a Sátán Vizeire vezetni minket!
     ââ?â?¬ Rendben van, csak vigyetek oda, majd egyedül merülök le.
     A halászok, szemükben szent borzadállyal kormányozták a hajót a kívánt irányba, majd, amikor szólt, horgonyt vetettek.
     Abu Zhampi a legkisebb tétovázás nélkül vetette magát a vízbe. Ahogy a h?s habok körbeölelték, mint mindig, most is megsz?nt számára a világ. Csak kékesen dereng? víz és a csodálatos látnivalók maradtak meg. Látnivaló pedig volt b?ven. Színes halrajok úszkáltak körülötte, medúzákat kellett kerülgetnie, lent a fenéken pedig egy homár kereste lázasan az ebédjét.
     Kissé távolabb megpillantotta azt, amiért jött. Ám a kagylók és közte egy hatalmas szikla emelkedett, abból pedig egy hatalmas, sárga szem nézett rezzenéstelen pillantással rá.
     A férfi rémülten torpant meg egy pillanatra. Az agya, az életösztöne kétségbeesett menekülésre sürgette, ám egy bels? hang arra intette:
     ââ?â?¬ Ússz tovább!
     Úszott tehát és igyekezett nem tudomást venni a maga mögött hagyott, rémületes szemr?l, és annak gazdájáról, hisz az a szem méretéb?l ítélve akár egészben is lenyelhette volna.
     Lassan odaért. A tenger fenekét olyan s?r?n borították a kagylók, hogy szinte nem is látszott, ám a sok kagyló közül kit?nt egy, amely akkora volt, mint egy ember kitárt karja. Biztos volt benne, hogy ezért kellett idejönnie.
     Az óriás héja kinyílt, hogy beengedje a friss tengervizet és látni engedte a belsejét. Egy hatalmas, gyönyör?, teljesen szabályos gyöngyszem t?nt el? benne, akkora, mint egy kisgyermek ökle. Minden tekintetben csodálatos teremtménye a természetnek, de a legkülönösebb a színe volt: enyhén zöldes színben játszott.
     Zhampi gyönyörködött egy darabig ebben a csodában, aztán felmerült, mert elfogyott a leveg?je. Amikor a feje megjelent a hullámok fölött, a dhau legénysége éljenzésben tört ki.
     De hiába magyarázta nekik, hogy minden, amit eddig találtak, semmiség ahhoz képest, ami odalent vár rájuk, senkinek sem akarózott a víz alá merülni vele. Így hát visszamerült a habok közé, vetett még egy búcsúpillantást a zöldesen dereng? gyönyör?ségre, aztán megszedte a hálóját kagylókkal.
     Odafent kiderült, hogy a falu fennállása óta nem találtak még ilyen gazdag zsákmányt. A felhozott kagylók számának ugyan gátat szabott a zsákmányháló mérete ââ?â?¬ ám a gyöngyszemek mérete és szabályossága minden várakozásukat felülmúlta.
     Mahmúd kapzsi pillantást vetett a kincsre és a következ? merülésnél er?t véve rettegésén, halált megvet? elszántsággal vele tartott. Elúsztak a szikla mellett ââ?â?¬ a szem ezúttal úgy látszik, nem volt kíváncsi rájuk ââ?â?¬, és elkezdték szedni a kagylókat. Zhampi mutatta, melyiket érdemes, ? pedig rakta ?ket a zsákmányhálójába. Hamar odaértek az óriáshoz. Mahmúd megb?völten bámulta a különlegesen fényl?, gyönyör?, hatalmas gyöngyöt és már nyúlt volna érte, hogy azt is beletegye a hálójába, de a társa elkapta a karját és nem engedte. Dulakodtak egy kicsit, aztán Mahmúd belátta, jobban jár, ha azokat a kagylókat szedi, amiket Zhampi megmutat neki, mert a csuklóját fogó kéz acélos szilárdsága ellen nem tehetett semmit.
     Visszafelé ismét elúsztak a szikla mellett, ezúttal azonban a szem rájuk nézett és a látványtól Mahmúd úgy megrémült, hogy még a zsákmányhálót is eldobta, annyira igyekezett felfelé.
     Zhampi felvette az ? hálóját is és a két háló terhével küszködve emelkedett a felszínre.
     Odafent Mahmúd arca még mindig hamuszürke volt a rémülett?l és gesztikulálva mutogatta a két karjával, mekkora is a sátán szeme ott a mélyben.
     Társa nem szólt semmit, csak csendben letette elé a hálóját, amit eldobott nagy menekültében.
     Ett?l kezdve a falu els? embere Abu Zhampi lett. A zsákmány egyre gazdagabb lett, a falu szemlátomást gyarapodott a jövevény vezetése alatt. Az egyetlen érthetetlen dolog a falusiak számára az volt, hogy noha vezet?jük az egyik dhauval minden héten elhajózott a Sátán Vizei felé, ilyenkor mindig zsákmány nélkül tért haza, különös der?vel az arcán.
     Al Kudsz falu mesebeli meggazdagodásáról és a csodás kagylómez?r?l ââ?â?¬ benne a világ legnagyobb és legszebb gyöngyszemével ââ?â?¬ gyorsan terjedt a hír szájról szájra, és persze mindenki hozzátett egy keveset. Mire végül Dzsafár sejk udvarába is eljutott, a legenda már aranykupolás palotákról és emberfejnyi méret? igazgyöngyökr?l szólt. A sejk hitte is, meg nem is a mendemondát, de azért hívatta a defterdárt.
     ââ?â?¬ Te nyomorult, alávaló kutya! Birodalmam legszebb ékkövét hogy merészeled rejtegetni el?lem?! ââ?â?¬ rivallt rá
     ââ?â?¬ Ó, fényességes Úr, magam is csak a napokban hallottam, de gondoltam, miel?tt jelentem fényességednek, el?tte megbizonyosodom róla, igaz-e ââ?â?¬ lihegte a defterdár és gondolatban hozzátette: „és persze gondosan leveszem a magam részét a legszebb gyöngyszemekb?l, miel?tt eléd terítem ?ket, ó fényességes Uram!”
     A sejk fejében is hasonló gondolatok járhattak, mert a test?rsége számára indulást parancsolt.
     Hajnalban értek a faluba, ahol a halászok jómódja, mi tagadás, meglepte a sejket.
     ââ?â?¬ Lám, a mendemondák ezúttal nem túloztak ââ?â?¬ gondolta.
     ââ?â?¬ Hozzátok elém az elöljárót! ââ?â?¬ parancsolta
     Két markos katona ráncigálta elé az egykori rablót. A mostanra gyöngyhalásszá vedlett férfi gy?lölett?l izzó pillantását lesütött pillái mögé rejtette, amint letérdelt a sejk elé és a homlokával megérintette a homokot.
     ââ?â?¬ Nem találok szavakat a megtiszteltetést?l, fényességes Uram ââ?â?¬ mondta és kétségbeesetten igyekezett, hogy a düh ne sz?r?djön át a hangján.
     ââ?â?¬ Nem is fogsz, mert kitépetem a nyelved és lenyúzatom a b?rödet, hitvány kutya! Hogy merészeltek az engedélyem nélkül halászni és kibújni az adófizetés alól?!
     ââ?â?¬ Ó, fényességes Uram, ennek egyetlen oka van; adószed?id nem méltatták szerény falunkat érdekl?désükre, de hogy lásd, milyen h?séges alattvalóid vagyunk, minden évben félretettük a Neked járó adót és most átnyújtom fenségednek, íme ââ?â?¬ azzal a kaftánja alól el?húzott egy b?rzacskót, tele szebbnél szebb gyöngyszemekkel.
     A sejk lába elé terített egy éjkék bársony darabot és kiterítette rá a gyöngyöket. A sejknek és udvartartásának a lélegzete is elállt ennyi szépség láttán.
     ââ?â?¬ És hol a gyöngyök gyöngye, te disznók ivadéka?! Azt persze rejtegeted el?lem!
     ââ?â?¬ Fényességes Úr, azt eddig nem mertük a felszínre hozni, mert ha elrabolják t?lünk, az pótolhatatlan és láthatod, szerény kis falunkban nem tudnánk megfelel?en ?rizni. Ilyen kincs pedig egyedül Téged illet meg, ó Fényességes Sejk, Mindenek Ura ââ?â?¬ lesütött szeme elrejtette a pillantásában izzó gy?löletet.
     ââ?â?¬ Akkor hozd fel, most, azonnal! Ha átadod nekem, megkímélem az életedet és a falut sem égetem fel. Láthatod, nagylelk?ségem határtalan h?séges alattvalóimmal szemben.
     ââ?â?¬ Szabad javasolnom, Fényességes Uram, hogy szállj fel kíséreteddel együtt szerény dhaunkra, hogy els?ként pillanthasd meg azt, ami csak a Tiéd, ó Nagyúr! De, ha javasolhatom, a halásznépséget hagyjuk itt a faluban, mert ha meglátják a kincset, vérszemet kapnak, és ki tudja, marad-e még ott valami, mire legközelebb eljön az adófizetés ideje.

     Így is történt. Dzsafár sejk és udvartartása Mahmúd hajójára szállt fel és a halászokkal együtt vitorlázott ki a kincset ér? gyöngyszemért.
     Ahogy odaértek, Abu Zhampi maga merült le a mélybe. Ám ezúttal nem úszott el a szikla és a szem el?tt, hanem odaúszott és a kését tövig mélyesztette a rezzenéstelenül kimered? sárga gömbbe, majd minden felszerelését eldobva, hatalmas rúgásokkal emelkedni kezdett a dhau felé.
     A hatalmas polip a szemébe hasító fájdalomtól fél?rülten dühöngve vetette magát utána. Ahogy a férfi a hajó oldalán függ? hágcsón mászott felfelé, az ölnyi vastag karok ráfonódtak a hajótestre és úgy roppantották össze, mintha gyufaszálakból készült volna.
     Egyetlen ember sem élte túl.

9 év Nincs Komment

Mindegy, milyen heves volt a vihar – ha egyszer elmúlt …

Hirtelen csap le, el?jel nélkül,
se mennydörgés, se villámcsapás,
zord tél hull rám, szívem fagyni készül,
majd’ betemet a hószakadás.

Rémült állatként keresnék vackot,
de köröttem minden sík-kopár,
a szél ezer lándzsás jégszilánkot
zúg arcomba, int a fagyhalál.

 

Száz éves tölgy egykor volt fensége
tépett koronáját keresi,
belehajolva a jeges szélbe,
múlt boldogságom jelképezi.
Álmaim smaragdzöld völgyén ónos
es?b?l sz?tt takaró terül,

lelkem pisla gyertyalángja múlt kor
ködbe fúlt sötétjébe merül.

 

Ám, mikor már csak hajszálnyi a lét,
csillan halovány reménysugár,
olvad a páncél, kizöldül a rét,
többé már semmi nem oly kopár.
E szikrázón halott jégvilágot
a szférák zenéje járja át,

édes hang, mely újra boldogságot

hoz, szerelmet és harmóniát.

——————————–

ezt már olvastam t?led a korábbi neveden… akkor sem tartottam publikálhatónak.

9 év Nincs Komment

A boldogság mértékét (is) csak valamihez képest lehet meghatározni …

 

Nélküled üres a világ,
tar ágon nem nyílik virág,
a tó, a csermely, mind befagy,
semmi sem él, mi nem Te vagy.
Az erd?n nem dalol madár,
a fagyott föld tavaszra vár,
a szorgos méh sem gy?jtöget,
átkozza – velem – a telet.
Nélküled a gyertya leég,
búskomor-fekete az ég,
elnémulnak a hangszerek,
némán szenved, aki szeret.
Ha nem vagy, nincsen szerelem,
elítélteknek kegyelem,
eltávozott a szeretet –

üres a világ Nélküled.

 

9 év 7 komment

 

Azt kérdezed, miért szeretem éppen ?t?
Kérdezd inkább, hogy miért veszek leveg?t!
Mert olyan, mint balzsamos lég nyári estén,
körbeölel, s mégis átlátok a testén,
árnyék, mely rekken? h?ségt?l eltakar,
ám elillan, mihelyst ölelné férfi-kar,
illat, mely körbe fon csápjával, s rabul ejt,
íz, mit ha nem érzek, minden étel selejt.

 

Halálos kór, felfalja minden sejtemet,
hurrikán: felemel, aztán porba temet.
Egyszerre fuldoklom, szomjazom, s éhezem,
nincs élet nélküle – lét nélkül létezem.
Lelkem retináján  édes  arca villog,
neve a szívemben izzó-vörös billog.
B?röm alatt szerte pokoli t?z terjed,
ereimben a vágy ?rült bora erjed.

 

Nem oltja víz, nem h?síti jég, csak hogyha
végre eljön a szerelem karácsonya.
Sok-sok csillogó dísz: szeme, arca, csókja,
a gyönyör illata, b?rének bársonya,
puha ajka számon fülledt kéj záloga.
A szeme elnyílik, hívogató, mély kút,
bele vetem magam s szép lassan elindul
újabb körre a szerelem-hullámvasút.

 

 

9 év 6 komment

Csodák pedig igenis vannak …

Csoda-e, ha a szemedbe nézve

szívem borzongató görcsbe áll

és mézédes ajkad érintése

ajkamon maga a „kis halál”?

 

Varázslat, hogy b?röd selyme, mikor

megérint, belém villám hasít,

netán ahogy bimbód csókjaimra

válaszul hegyes lándzsát feszít?

 

Csoda-e, hogy hasad szép lankája

gyengéd harapás után kiált

fülembe, és forró csókjaidtól
?rjöng? hímmé változom át?

 

Nincs itt varázs,  „csak” földön túli kéj,

mely rabul ejt és nem könyörül,

lelkem sötét, mint a holdtalan éj

nélküled, ha lézeng egyedül.

 

A Csoda az, amikor vakító

robbanással szétszakad az ég,

alattunk döngve megmozdul a föld,

agyunkban vulkánok tüze ég

 

és a pattanásig megfeszített

izmunk húrján villám hegedül,

mikor már végképp nem bírjuk tovább:

Csoda, mikor LELKÜNK egyesül.

9 év 5 komment

Nincs az a hideg, amelyben egy szép gondolat ne tudna melegíteni egy kicsit …

 

A világ üvegbe dermedt,
mindent vastag jégpáncél borít.
A Nap is szégyenkezik, csak
bujkál az ólomszürke égen,
fényt  ad tán, de nem melegít.

 

De nézd csak, friss szell? támad,
hasad az ólomszürke lepel.
Fényárban tavasz közelít,
piciny csermely indul meg, s útján,
magához másokat ölel.

 

Lentebb patak lesz a csermely,
a patakból kél zúgó folyam,
mely mindent, engem is sodor,
amíg elnyel végül a tenger,
s én boldogan hagyom magam.

 

Kitárt szívvel lebegek majd
szerelmed oly édes tengerén,
bársonyos b?röd, ha végre
éhes testemhez simul megint,
s tested-lelked újra enyém.

 

9 év 7 komment

A szerelem – szent ?rület …

 

Mi ez a méz, amivel leveled
gyöngybet?it itattad át,
szavaidat, mint éhez?, faltam,
s még most is érzem illatát?

 

Mi ez a méz, mit hangod szívembe
édes méregként csepegtetett,
elbódítva szellemet és szárnyat,
holott az szabadnak született?

 

Mi ez a méz, mely puha ajkadon
mint érett gyümölcs, úgy terem,
s amellyel csókod gyarló lelkemet
?rzi, mint farkast a verem?

 

Mi ez a méz, mi selymes b?rödön
mint a verejték, gyöngyözik,
mit szomjas kezem, mikor megérint,
kiszáradt földként feliszik?

 

Miféle méz ez, amelynek cseppje
párduc-szemedb?l rám lövell,
szememen át a lelkem közepét
tüzes nyílként találva el?

 

Miféle méz ez – mit méz, e láva,
mely forró öledb?l kitör,
s testemet izzó rabszolgaságba
zárja földön túli gyönyör?

 

Nem méz ez, Édes, ez Te magad vagy,
én pedig éhes medveként
falom fel tested-lelked cseppjeit,
én leszek Te, s Te leszel én.

 

Kovács Imre Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.