Eredendő bűn? Én ezt el nem hiszem.
Testté lett az Isten, hogy szeresd az életet.
Gyönyörű hangjáért szeresd a csalogányt,
játékos pillének ne verd le hímporát,
mezők virágában is kedvedet leljed,
őzek vonulását enyhült szívvel nézzed.
Lágy tavaszi szellő cirógat – mosolyogj,
májusi esőnek tartsd oda az arcod,
hol nem tudsz segíteni, legalább ne árts,
gyengét, elesettet – ha van szíved – ne bánts.
Fázó szeretteid a zord, hideg télben
érző, forró szívednél melegedhessenek,
a külvilágban mi van, mások mit tesznek
ne törődj vele – Te csak szeress!
Ha így élsz, Jézus nem hiába halt meg
– Érted is – a kereszten.
Szólok Hozzád
szépen, csendben,
kérlek Téged
szerelmesen:
vigyél el a
Messzeségbe.
Dobban szíved,
éled a dal,.
ránk talál az
álom hamar.
Álom ébren,
bódulatban,
napsütésben,
zivatarban.
Boldogságos
mámor-álom,
többet én már
nem kívánok.
Kívánhatnék
ennél többet?
Mi az ami
annyit érne,
mint a babám
szép szerelme?
———————————————
Kedves Szerző! Kérlek, csatolj egy fotót az írásodhoz, a publikáláshoz. Köszönettel: Zsó
Szólok Hozzád
szépen, csendben,
kérlek Téged:
szerelmesen.:
vigyél el a
Messzeségbe.
Dobban szíved,
éled a dal,
ránk talál az
álom hamar.
Álom ébren
bódulatban,
napsütésben,
zivatarban.
Boldogságos
mámor – álom,
többet én már
nem kívánok,
Kívánhatnék
ennél többet?
Mi az ami
annyit érne,
mint a babám,
szép szerelme?
ellágyult lélekkel figyelem a jó kedvű Napistent,
fény-arany ruhában vonul végig a felhőtlen égen.
ébresztő csókjára Földanya kéjesen nyújtózik,
életörömétől fák, virágok kezdenek bimbózni.
élettől kezd tobzódni lassan a felébredt természet,
virágillat balzsama telíti a levegőeget,
aztán elkezdenek trillázni az énekesmadarak,
megújul, megszépül a világ – ebből ki ne maradj.
fürdesd meg arcodat az áldott nap fénylő sugarában,
hallgass a természet hangtalan súgott sugallatára.
hagyd, hogy ereidben zubogjon: mire teremtett az Isten,
hagyd, hogy eljusson minden sejtedbe az életszeretet.
Redőny résén beszökkent egy játékos napsugár,
Szemembe világol, ó te piszok nyár.
Tél lenne jó: ródli, hógolyó
– Igaz: akkor meg esik a hó.
Kezedbe nem soká bot kerül, csontodba isiász,
Minek neked a tél, pláne hogy itt a nyár.
Pattanj ki az ágyból, nyisd ki az ablakot,
Engedd be Ős – Istenünket, a Napot.
Megrágom jól a gondolatot.
Kinyitom a szemem, most már normális vagyok,
Felkelek és látom a nyitott ablakon át:
Nem csak a nap ragyog, de az egész világ.
Édes terhükkel dúsan rakottak a fák,
A kert merő illat – szín – virágkavalkád,
Istentől kapott élettel áldott a természet,
Bő búza termésből lesz majd a kenyered.
Mikor megszeged, keresztet rajzolj rá.
Tudod – e, hogy ez az ős magyar miatyánk?
Legősibb ősünk is így szegte kenyerét,
Így köszönte meg az Istennek életét.
Régi szép szokásunk merül feledésbe,
Ne engedd, ne engedd, tanítsd rá gyermeked.
Tudja, hogy miként kell kenyeret szegni,
Tudja, hogy milyen az: magyarnak lenni.
bíbor alkonyba hajlik az idő,
vérét kezdte hullatni már a nyár,
a természetben feszül még az erő,
élettel telített mindenütt a határ.
áldott dús terhükkel rakottak a fák,
kukorica, krumpli, szőlő vár szüretre,
talál még élelmet négylábú és madár,
nyüzsög az élet kertekben, földeken.
bíbor alkonyba hajlik az időm,
múló nyaram után szép őszöm közeleg,
de még feszül bennem elegendő erő,
oldd meg hát övedet gyönyörű Kedvesem.
kinyújtom kezem
érted
nem érlek el
felnézek
az égre
vérhold van
magányos farkas
felüvöltenék
fájó a messzeség
bánt a vérvörös világ
vérben úszó ég
csalfa félhomály
csendes neszek
körülöttem
ólálkodó társak
sok magányos farkas
felüvölt a holdra
lelkem kiárad
ordítanlom kell
Mikor már elvesztél, lehulltál a porba,
mikor már önnön lelkedet tapostad,
mikor már bezártad magadat poklodba
– utánad nyúlt egy gyenge kis női kéz,
szívet-lelket kínált kinyújtott tenyerén.
Kitárult előtted a megszépült világ;
újra van élet – lélekhalál után.
Zord őszi időben járkálsz a tavaszban,
szívedben derűs béke, nyugalom van.
Hajnali dérrel küzd még a reggeli sugár,
de kora-bimbóját kinyitotta már számtalan virág.
Zöldbe hajt az egész határ.
Lassan lépegetve
élvezem csábító parfümjét az illanó szélnek,
átengedem magam az erejének.
Melegszik a lég,
szárítva föl a hajnal derét.
Végig fekszem az üde, friss füvön,
nem zavar, ha lábaimon átoson egy tücsök.
Mozdul valami lent a fűszálak alatt;
néhány hangya csak,
mi keresi élelmét szorgosan.
Hátamon fekve mélázom csendben:
ha az a bárányfelhő fönt, hirtelen megeredne,
olyan lennék, mint a bogár,
bújnék egy levél fedezéke alá.
Ahogyan fordulok, elém száll egy lepke.
Virágját nem sokáig hagyja őrizetlen.
Elpihen, majd könnyű szárnyait újra megtáncoltatja.
Mellé repül egy méh is, a nektár vonzza,
nem harcolnak mégsem, megosztoznak rajta.
Hálából a virág legszebb szirmait kibontja.
