Járó Kristóf Szerző
Vezetéknév
Járó
Keresztnév
Kristóf
6 év Nincs Komment

Preszemantikus emlékezéskor egy illat, vagy szag vált ki belőlünk emlékezést. Ez a fajtája az emlékezésnek mindig a vizuális rendszeren keresztül történik, mintha magunk előtt látnánk a felidézett helyzetet.

Mindennapi tulipán.
Ékességet találni,
Egy virágárus után.
Illatban megállni.

Ellep a ponyva.
Az illat hordoz
Karomon fogva,
Akkor van a most.

Úszok a mostban.
Évekkel ezelőtt,
Én vagyok ki mostan
Birtokolja ez erőt.

Hatalom, de horror.
Szívem kivéreztem.
Szemem nincs, csak komor
Kongás mit éreztem.

Kivájja szemem, szívem,
Bár megmarad a testben.
Késsel szúrt sebem íme,
Már megint emlékeztem.

—————

Ha ilyen rövid sorok mellett döntünk, azoknak hibátlannak kell lenni. Ez a kiváló gondolat és szépen lefutó ív ellenére igen gyenge kivitel lett.

Mutatom, mire gondolok: Ellep a ponyva – karomon fogva. Mondjuk, hogy felező hatosok. Az illat hordoz – akkor van a most. Ezek meg mik? És miféle rímpár a “hordoz” és a “van most”?

És a “horror”- “komor”? No meg a ragrímek…?

Ezen még van munka, kedves szerző. Vagy átgyúrásra vagy naplóba javaslom.

6 év 5 komment

Esős napom kalandját nagyjából átírta

a lány, akinek táskájából

a kilógó cérna el tudta

majdnem az egész várost húzni.

Leszegett fejjel sétált, lassulva monoton,  

s a cérnába apránként gabalyodott

a szél, a virágok, a pocsolya,

a beton a sín és a pad,

más emberek nevető mosolya,

s lettek szomorú had.

Mi történhetett a lánnyal?

Miért van joga virágzás helyett

virágokat taposnia, nem egyet, de párost?

Oly gyönyörű bájjal, de ily szomorúan,

miért húzza makacsul a várost?

 

 

 

 

6 év 9 komment

 

 

Ez az időjárás már majdnem olyan,
mint amikor utoljára láttalak
szeretni vén fák ága, s színes lombkoronájuk
őszi árnyéka alatt.
Ez már majdnem olyan, mint egy éve,
amikor ugyanennyire fáradt és nyúzott voltam.
Te még jobban, de szeretetre éhes szívemet
vendégül láttad. 

 

Az igazat megvallva, ezt megérdemlem.
Tégy jobbá, rajtam add ki dühöd!
Nyomd a cigarettát a szemembe! Ne lássam az ördögi kéjt!
Nehézfémolvadékot önts a fülembe (a tőlem kapott ékszerekből).
Régi csókoddal némítsd számat, így megszűnik a távolság. 

 

Annyi távolságból, én még mindig hallom, mikor utánam kiáltasz.
Furcsa a sors, hogy most megfordult a szél,
s nekem kell a magamra erőltetett némasággal,
számra tapasztva két kezem,
könnyek között
nem mondani,
nem menni feléd.

 

 

Járó Kristóf Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.