én nem kávézom nem cigizem nem szívok és szajhák szájába sem suttogom: szeress ellenben mérgeim nyelem remegő kézzel belső drogjaim kirügyeznek szemeimből pillantásom koncentrált rehab elvonástünet: apa és anya sziluettjei
A remény egy falban lakott, akár a szú a fában. Egy nap végleg elszökött zaklatottságában. Én bontani kezdtem a falat, ahogy egy kamasz önmagát. Végül téglák közt pihentem el, várva, talán rám talál.
a piszoárban farokra mérnek mindent aki az ajtón túl gazdag uraság itt bent még lehet szakadt koldus is könnyek fakadnak és mellek döngenek és a falon lógó tükör se torzít annyira hogy hihető legyen a szemfény-vesztés
még mindig divat lepelbe csavarni, és lehunyt szemmel leülni a tűzhöz, Istent szájra, áldást szívre venni, tenyéren hordozni a láthatatlant, szálfagerinces gőgöt etetni hírnévvel, és zsebre tenni vagy mellre tűzni – szagtól függően – az Erkölcstelent.
Kezemben virág, nyakamon csokor, arcomon mosoly, épp lefagy. Vörösre kéket, a kékre meg zöldet, és irigyet fest a hajnali fagy. Szememben álom, becsukva várom, hogy belépjen az, ki nem ugyanaz, karóval jöttem, sínek fölöttem, most robogott el a hathúszas.
ma éjjel olyan sötét a csend a próbababák elfeküdve kialudt fények sejtelmében merevednek lassuló levegővétel minden kifújt füst után ma csak magamnak dünnyögök, majdnem elfeledett regéket így záróra táján többnyire ez a csend van bennem amikor elmenni készülök némafilmek árny-játékait [… Tovább]
Szilánkok a földön – a keretben beesett arcú Halál szaval berozsdált verseket. Púpos akárcsak a kanál, amivel cukrot szór az est a jéghideg utakra. Az ablak tárva – monoton rívás kopog valahol egy másik ablakon, s a Tisza illata átvergődve [… Tovább]
Elgörbült vén platánok, többnapos koplalások, előfent szenved-élek, kiszáradt sárga éden. Meglökött sárga hinta, ujjatlan, vén tapintat. Papírra űzött szavak, rímekre váltott javak. Vonatra mázolt jelek, gyerekemlék: szekerek. Folyton változó tájak, városok, árvaházak. Tiszába folyó Maros, mindent kihányó habok. Mindent [… Tovább]
Velem csak a bajok vannak. Na meg a zajok. Vallatófényt szórnak a lámpák, vén ablakok. Bekormozott szájukból felszakadt agg-szitkok köveznek utat, előtte csapott vállakat, s mondanám neked, ám előttem is titok, mit, miért tesznek velem, én mit, miért teszek magammal [… Tovább]
rögökké válnak bennem a mérgek kiizzadhatatlan elfojtások feszülnek bőröm alatt köveim minden egyes lépésnél összekoccannak ahogy a fogcsonkok álmok alatt visszavetett életösztön mereng a sarokban araszonként egyre jobban sárgul ahogy szemfehér bogarak döngenek halált nyirokmirigyeim oldalába karcol
