Horváth János Szerző
Vezetéknév
Horváth
Keresztnév
János
Ország
Hungary
3 hét ezelőtt 4s Hozzászólások

– Kezeket fel! Ez egy bankrablás! – mondta az öreg elcsukló hangon.
Először tett ilyet, még életében nem ártott senkinek. Erzsit is beszervezte az akcióra, a feleségét, akinek felcsillant a szeme, amikor szóbahozta neki a dolgot.
– Te nem unod még ezt a pandémiát, vagy mi a fenét? Be vagyunk ide zárva, és nem történik semmi érdekes. Legalább a meccsre kimehetnék, de hát már a hétvégi szórakozásom is odavan.
– Ne morgolódj öreg! Na, mit találtál ki azzal az okos fejeddel? – kérdezte kíváncsian az öregasszony.
– Bankrablás.
– Mit? Nem hallom jól.
– Kiraboljuk a szemközti OTP-t.
– Ilyen egyszerűen? Csak bemegyünk, és kijövünk egy halom pénzzel?
– Igen.
– Te Béla, ez nem is hangzik olyan rosszul. A végén még izgalomba jövök tőled.
– Mit gondolsz, miért csinálom?
Az öreg elmagyarázta a feleségének, hogy olvasott egy cikket, amiben azt írják, hogy két éven belül kihal az emberiség. Nem csak a vírus pusztít, nem csak az egyre növekvő mutációk okoznak gondot, de a globális felmelegedés is, lassan, de biztosan, más betegségeket is fog terjeszteni.
– Tudom, min jár az eszed, te vén gazember. Életünk utolsó éveit, vagy perceit, töltsük el kedvünkre – mondta az asszony, és kajánul vigyorgott.
– Jól van na, nekem ez már nem megy olyan gyorsan – vágott rá az öreg, és elkezdte kigombolni hűségben megőszült arája blúzát.
A gondolat, hogy gazdagok lesznek, feldobta őket.
– És hogyan csináljuk? – érdeklődött az asszony.
– Nem túl nehéz. Holnap délután, amikor a legnagyobb a forgalom, éppen Klári lesz a pénztárnál.
– A szembe szomszéd lánya?
– Ő hát. De nem ez a fontos, hanem hogy egyetlen biztonsági őr van ilyenkor a bankban, Károly.
– Az a bicegős, aki alig kap levegőt, ha lehajol megkötni a cipőjét?
– Az, az. Csak hát, fegyvere van.
– Az lehet, de még sosem használta, remeg a keze.
– Igen, erre számítok én is, nem meri majd használni.
– Te, öreg, és a Klári nem fog ellenállni?
– Ez kérdés, de bízom benne. – mondta az öreg, teljes nyugalommal.
– Huncut vagy, te flörtölsz vele.
– Nem tagadom, régebben. De hát csinos lány, és egyedül él. Nagyon zárkózott.
– Nem annyira lány már az, te vén kujon.
Béla mosolya elárulta, hogy mit akar. Az asszony elkezdte kigombolni a blúzát.
– Rendben van – mondta az asszony kielégült mosollyal. Jó ez a bankrablás, legalább ennyi haszna volt abból, hogy Bélában feltámadt az ifjúság, legalábbis, a szándék megvolt. – Most már csak azt szeretném tudni, hogyan csináljuk?
– Egyszerűen. Felveszünk egy-egy hosszú ballonkabátot, tudod, amit még apád temetésére vettünk, és csinálunk magunknak álbajuszt.
– Jó még ránk az a kabát? – aggódott az asszony.
– Nekem jó lesz. Tegnap felpróbáltam. De ahogy így elnézlek – nevetett az öreg.
– Jól van, na. Nem sokat híztam. Csak mellben erősödtem, meg hát, megyek össze.
– Kalapot is veszünk fel. Semmi feltűnés. Álarc, nem kell.
– És fegyvert is hozol – aggódott az asszony.
– Minek? A rabláshoz nem kell fegyver. Fenyegetően kell fellépni.
– Nohiszen, te majd fenyegetni fogod Klárit?

A délutáni forgalom nem volt túl nagy, de arra megfelelő volt, hogy két öregember feltűnés nélkül kisétálhasson egy táska pénzzel. Az öreg odaállt az ablakhoz, az asszony egy fél méterrel mögötte állt meg. Az ablaknál Klárika serénykedett, valamit írt éppen a számítógépbe. A dolga végeztével felnézett.
– Tessék, miben segíthetek? – kérdezte az egyik gyorsétteremláncnál megszokott kedvességgel.
– Ez egy bankrablás – mondta az öreg. – Csak semmi feltűnés. Nem akarom, hogy baja legyen.
Klárika felnézett az öregre, és mosolyra húzódott a szája.
– Béla bácsi? – kérdezte halkan, hogy ne okozzon feltűnést.
Az öreg nem jött zavarba. Közelebb hajolt, és betolt az ablakon egy Tesco-s szatyrot.
– Ezt tegye teli Klárika, és akkor nem esik baja.
– Nézze, Béla bácsi, értem én a tréfát, nem is haragszom, de ha felfigyel ránk valaki, akkor nagy bajba kerülhet. Maga mögött, csak nem Erzsi néni áll? – kérdezte meglepetten Klárika.
– De ő áll, és fegyver van nála – mondta az öreg szigorúan, és elnevette magát. – Fakanálon kívül, még nem sok minden volt a kezében, de képes fegyverként használni, ezt tudom.
Klárika visszatolta a szatyrot az öregnek, és közelebb hajolt az ablakhoz.
– Ez kicsi lesz. A páncélban van száz millió. Van egy táskám, amibe belefér. Sokat törtem a fejem, hogyan vihetném ki a pénzt innen, de maguk kapóra jöttek, Béla bácsi. Megtömöm a táskámat pénzzel, amit tegnap vettem, éppen erre a célra. Kiadom a pulton, de vigyázzon, Béla bácsi, nagyon nehéz lesz. A kamerákat már kikapcsoltam, éppen a hibát keresik a műszakiak. Van öt percünk. Én a hátsó bejáratnál állok a kocsimmal. Előre jövök, és felveszem magukat. Semmi kockázat, menni fog – mosolygott Klárika.
Az öreg szóhoz sem tudott jutni. Klárika átadta a pénzzel teli táskát, és a két öreg, egy-egy fülét fogva a táskának, elindult a kijárat felé.

Klárika addig kiment a kocsihoz. Beindította a motort, és megkerülte az épületet. Eddig minden simán ment. A biztonsági őr azonban, felfigyelt a két fekete ballonkabátos alakra. Elővette a fegyverét, de annyira remegett a keze, hogy elejtette. Az események felvitték a vérnyomását, a szívéhez kapott, és elájult. A körülötte lévő ügyfelek a segítségére siettek, addig a két öreg szépen kisétált a bankból.
Béla bácsi elővette a szatyrot, és leszámolt húsz milliót. Beletette a pénzt a szatyorba, és átadta a nejének.
– Hát, ez meg? – kérdezte az asszony.
– Fájdalomdíj, drágám.
– Ezt nem értem.
– Pedig egyszerű. Ez a tiéd. Levontam belőle az évek alatt felgyűlt sérelmeimet. Ezzel is elboldogulsz egy darabig.
– Béla, gyere már! – szólt Klárika hátra Bélának. – Mennünk kell, ha el akarjuk érni a gépet!
Béla betette a sporttáskát a csomagtartóba, és előre ült, Klárika mellé.
– Mehetünk drágám – mondta az az asszonynak, aki nagy gázt adva elindult a reptérre vezető út irányába.

1 hónap ezelőtt 2s Hozzászólások

Amikor megállt egy pillanatra, hogy pihenjen egy kicsit, furcsa illatot érzett. Napok óta érezte, de egy idő után megszokta. Elszívott egy cigarettát, közben arra gondolt, hogy nem tudja, hogyan került ide. Jelentkezett az osztályra, hallotta, hogy kevés az orvos. A főnöke elengedte, bár nehezére esett megválni egy kitűnő sebésztől.
– Gábor, tudod, hogy mit csinálsz?
– Igen, pontosan tudom. Szükség van rám, és nekem mennem kell.
– Tudod, hogy mit kockáztatsz?
– Tudom, de már nem érdekel.
– Feladod a hivatásodat. Te erre születtél.
– Ellenkezőleg. Most életeket kell menteni. Ott a helyem.

Nem érezte jól magát. A ruha megvédte a vírusoktól, de a lelkét nem védte semmi. Amit itt látott, az minden képzeletét felülmúlta. – A háború ilyen – gondolta. – A sok halott.
Negyvennyolc órája nem aludt. Nem volt igazán álmos, megtanulta a készenlétek alatt, hogy ha alszik egy keveset, annál rosszabb. Nem kávézott, igyekezett kerülni minden tudatmódosítást, nehezen viselte, ha kiszolgáltatottá válik.

Éva jött be hozzá, hozott néhány szendvicset, és egy kis dobozban pörköltet.
– A mikróba tedd be, így, ahogy van! Uborkát is hoztam – mondta és nevetett. Évának mindig jó kedve volt. Nem tudta megfejteni a titkot.
– Most nem vagyok éhes. Még van néhány órám, aztán letusolok, és megyek haza. Nem kellett volna bejönnöd.
– Nekem is ügyelnem kell. Nem leszek otthon. Gondoltam, éhes vagy. Két napja nem láttalak. Nem tudom, hogy vagy.
– Jó, ne haragudj, de még telefonálni sincs időm. Egy fél órája hoztak még négy beteget, mennem kell.
– Jól van, majd összefutunk valamikor.
– Nem tudom, mikor lesz vége ennek. Nem, ne érints meg, be kell mosakodnom. Aztán felvenni a védőfelszerelést. Nem tudom, meddig bírom.
Éva elindult, a csapóajtónál megállt és visszafordult.
– Szeretlek! – suttogta, de ezt Gábor már nem hallotta, ment az intenzívre.

Leült a padra, és sírt. Nem az idegeivel volt a baj, a látvány kavarta fel. Ketten haltak meg, amíg a másik négyet rákötötték a gépre. A műszakot leadta, de nem tudott váltani. Minden gondolata a haldoklók körül forgott, Nem tudta megszokni a látványt, ahogy fuldoklanak, és ő nem tud segíteni rajtuk. Itt megáll a tudomány. A legtöbben elalszanak, és nem ébrednek fel többé. Nem tudja mi zajlik le bennük. Azt mondják a kómában is hallanak mindent, de saját testük foglya a tudatuk, kiszolgáltatottak a végtelenségig. Egy nővér jött be a pihenőbe. Leroskadt az egyik ágyra. A könnyeivel küszködött.
– Maga se bírja? – kérdezte Gábor.
– Jaj, ne haragudjon doktor úr, nem vettem észre. Már végzett?
– Itt nem lehet végezni. Csak abbahagyom kicsit, aztán megyek haza aludni. Nem éhes?
– Nem tudom, mit érzek. Lehet, hogy éhséget is, de olyan távoli minden. A mai nap nagyon nehéz volt.
– A feleségem hozott pörköltet. Betettem a hűtőbe. Nyugodtan melegítse meg, és egyen belőle. Köret nincs, mert azt nem eszem a pörkölthöz.
– Ó, én is csak zsömlét legfeljebb. Elcsipegetem, köszönöm.

Gábor beült az autóba, de nem indult el. Csak ült, és arra koncentrált, ne aludjon el. Nem csak fáradt volt, de levert is. Már így ment be dolgozni. Nehezen vette rá magát, hogy felkeljen az ágyból. Éva elkészítette a reggelit, aztán elment dolgozni. Rájött, milyen szagot érzett az osztályon. A fertőtlenítő ilyen maróan kesernyés. Nem szerette, a halálra emlékeztette. Amióta itt vállalt önkéntes munkát, hozzá kellett szoknia. Naponta haltak meg az osztályon a betegek, főként az idősebbek, de volt közöttük fiatal is. Ehhez nem lehet hozzászokni. Lázat nem mért, de érezte, hogy reszket. Majd, ha hazaér, megméri.

Éva nem ment haza, egy kolléganőjét helyettesítette. Ők is egyre kevesebben vannak, az öregek otthona egyre kevésbé vonzó a gondozók számára. A konyhaasztalon hagyott egy pár soros üzenetet. Megfürdött, és ivott egy pohár bort. Lazítani akart, de képtelen volt kikapcsolni a gondolatait. Megmérte a lázát. Meglepődött, a hőmérő harmincnyolc fokot mutatott. Bevett lázcsillapítót, és megpróbált elaludni. Amikor lefeküdt, akkor jött rá, hogy egész nap nem evett. Nem volt éhes, nem kívánt semmit, csak aludni. A végtagjai elnehezedtek, szeme lecsukódott, és elaludt.

Amikor felébredt, rázta a hideg. A láza emelkedett, és a fájdalmai is erősödtek. Felhívta a kórházat, és elmondta, hogy beteg, és kérte, küldjenek egy mentőt érte. Az intenzív osztályra vitték, elvégezték a tesztet is. Amíg az eredményre várt elkülönítették, nem mehetett be hozzá senki. Az eredmény pozitív lett. Azonnal elkezdték a kezelését.
– Mióta érzi, hogy beteg? – kérdezte az osztályos főorvos, aki bejött, ahogy megtudta, Gábor az intenzíven van.
– Néhány napja kezdődött, akkor köhögéssel, de az elmúlt – mondta Gábor, és kezdte kellemetlenül érezni magát. Idejött dolgozni, mert hiányzott orvos, hogy a betegeket el tudják látni. És most ő is beteg lett. Vajon, mi jön még? Eszébe jutott Éva. Értesíteni kell, hogy őt is teszteljék, mert lehet, hogy átadta neki a vírust.
– Kivel érintkezett még az utóbbi napokban?
– A pihenőben egy nővérrel beszélgettem, de ő elég távol volt tőlem – mondta Gábor. Becsukta a szemét.
– Jól van, pihenjen! Hamarosan átviszik a röntgenre, aztán meglátjuk, hogyan tovább. A magas láz, és ez a nehéz légzése aggaszt, de egyelőre nem tudok semmit mondani.

– Úgy tűnik, tüdőgyulladása van – mondta a főorvos a röntgen-felvételeket vizsgálva.
– Sajnálom, egyre kevesebben leszünk, súlyos beteg pedig  egyre több. Még két nap és betelik az osztály. Ha rosszabbodik az állapota, akkor gépre tesszük. Beleegyezik?
– Természetesen, tegye a dolgát, kolléga úr, magára bízom az életemet. Éváról tud valamit?
A főorvos elkomorodott.
– Nincsenek jó híreim. Ő is fertőzött lett. Rossz állapotban került be az osztályra. Egy ideig nem találkozhatnak, de amint lehetséges, elintézem, hogy legalább láthassák egymást.

Néhány hét után, Gábort levették a lélegeztetőről. Fiatal szervezete jól bírta a terhelést, és a mesterséges kómát is jól viselte.
– Még bent marad, de ha lesz két negatív tesztje, akkor hazaengedjük – mondta a nővér.
– Éváról tud valamit, nővér?
– Nem mondhatok semmit. Erősödjön kicsit, aztán majd beszélünk.
Délután a főorvos meglátogatta Gábort.
– Nézze, nem tudok igazán jó hírrel szolgálni.
– Évával van valami baj?
– Nem. Ő szerencsére már jobban van, de még benntartjuk. Műtétet kellett rajta végrehajtani. Meg kellett tennünk, mert az élete múlott rajta. Még éppen időben.
– Mi történt?
– Abortálni kellett. Éva gyereket várt.
Gábor nem tudott szóhoz jutni. Behunyta a szemét, és eleredtek a könnyei.

3 hónap ezelőtt 10s Hozzászólások

Már harminc éve éltek együtt, és hat éve nem szeretkeztek. A férfinak nem is hiányzott, abban a korban volt, amikor már nem hiányzik az ilyesmi. Próbálkozott eleinte, többször is. Mindig elhúzódtak tőle, még csak egy ölelésre sem telt a kapcsolatból. Aztán, elmaradt az is. Nem ragaszkodott a nő öleléséhez többé, nagyon kíváncsi lett volna arra, hogy mi az oka felesége távolság tartásának, de nem az a típus, aki nyomozásba kezd. Értelmetlennek tartotta, úgysem változtat semmin. Ő biztosan nem fog változni. Már nem is érzett vágyat, nem volt igénye kapcsolatokra sem. Élt, vegetált. Megadta magát a sorsnak, és várt a végső visszaszámlálásra. Nem jó ez így. Időnként kitört a keretei közül. Senki nem korlátozta semmiben, az életfilozófia, amit vallott, az jelentette a falakat, az egyre szűkebb teret, amelyet a falak körül határoltak. És egy napon, egy teljesen közönséges hétköznapon, megmozdult a lelkében valami. Talán az illatok, a friss hó, a karácsonyi készülődés tette, de ébredezni kezdett benne az öntudat. Az elsőt le is öblítette egy üveg pálinkával, mert nem hitte, hogy a változás, a felkeltett, szunnyadó érzékek tartósan megmaradnak. Nem tudatos lázadás volt ez, de érezte, történik valami, amitől ennek a pillanatnak jelentősége lesz.

Ő írt. Azt írta, barátok vagyunk. Utoljára egy évtizede beszéltek, valóban, személyesen, kilépve a virtualitás zártságából, félreértelmezett szabadságából. Fontos lett valakinek. Barátot pont olyan könnyű találni, mint ahogy elveszíteni, kockázat nélkül. Barátságokra gondolt, és arra, hogy mi töltötte meg tartalommal? Megrémült. Nem is volt barátja. És most? Mi ez a jelzés vagy segélykiáltás, hogy „mert a barátom vagy.” Régóta vágyott valami különleges kapcsolatra, ahol ő is lehet valakinek fontos, őt is szeretik. Persze, hogy fontos a családnak, ez nem kétséges. De ezekben a kapcsolatokban csereszabatos. Helyettesíthető. Olyan társra vágyott, akinek a személye jelent valamit, nem a státusza. Soha nem gondolt arra, hogy leél egy életet, és hiába kereste, nem talált rá. Kereste? Egy fenét! Beszűkült, megsavanyodott, reményvesztett lett, zombi. De nem várt túl sokat, csak jólesett, hogy ragyogtak a szavak, éltek a gondolatok. Egy novelláját olvasta. Írt hozzá, hogy megkönnyezte. Maga sem gondolta, hogy ezt bárki is észreveszi. Közhelyek, túlzások naponta leírt túlzások. Ő sírt. Sokáig nem tért magához. Érezte, változik valami legbelül. Harsonák szólnak, és kapuk nyílnak. Aztán elolvasott még két hosszabb írást, és zokogott. Több volt ez, mint egy irodalmi mű élvezete, katarzis, a megtisztulás élménye. Nem tudta, mi történik vele. Semmi. Csak kinyíltak a bezárt ajtók, és fény öntötte el lelkét, felváltva a kemény, hideg sötétséget. Hatással van rá. Aki ilyen gyönyörűen ír, az gyönyörű. Lelkében, testében, párkapcsolataiban. Megrémült. Mit akar ettől a nőtől. Biztosan kapcsolatban él, boldog, és nincs szüksége senkire. Rá biztosan nincs.

Visszaírt, hogy évek óta olvassa a verseit, és amikor szükség volt rá, mindig megtalálta bennük, ami megnyugtatta. Szépség és nyugalom. Maga sem tudta miért, de vágyott a lány közelségére. Izgalomba jött a gondolatra, hogy megváltozhat az élete. Szomjazta a másik ember intellektusát. Felér az orgazmussal egy jó beszélgetés, ha nem maga az orgazmus, a lelki energiák felszabadultsága, a végtelen öröm, amit a másik pusztán jelenlétével szerez. Mert amikor beszélgettek, mindketten jelen voltak. Nem is tudja, mikor érezte ezt, talán, soha. Nem érezte túlzásnak a gondolatot. Mindig úgy élt, hogy úgy tett, mintha, de a jelenlét hiányzott. Nem volt tétje, az elmúlás nem volt veszteség. Most az. Remegett a teste, amikor a lányra gondolt. Félt az elszakadás lehetőségétől, mert most már egész testében azonosult a gondolattal, hogy erre van szüksége. Nem vallotta be magának, de érezte, ilyen lehet a szerelem.

Találkozzunk! Ez motoszkált a fejében sokáig, amíg végre ki tudta mondani. A lány azonnal belement. Nem tudta, ő mit érez? Legutóbb tizenegy órát beszélgettek, csak remélte, hogy érdekli a lányt, nem a virtuális énje, hanem az igazi, a valódi élete. Őt is megfogta a lány nehéz sorsa, és a küzdeni akarása. Legyőzte a betegséget, és tudatosan építette a jövőt. Hihetetlen energiával, és örömmel. Szereti az életet, és nem retten meg a nehézségektől. Ki tudja miért, segíteni akart neki. Hogy elérje a célját, képes bármit megtenni. A társa lesz, akire számíthat. Aztán egy átzokogott éjszaka után már nem tudta, mit akar? Hogy lehetne ő bárkinek támasza? Hiszen, saját magának sem az. Találkoztak. A lány közelsége hatással volt rá. Az illata, a keze érintése, szemében a tűz, levette a lábáról. Valószínűleg összehordott mindent, nem is emlékszik már rá, miről beszéltek. A lány dedikálta egy kötetét. Megérintette a kezét, és ő nem húzta el, hagyta, hogy a férfi kezei közé vegye, és megcsókolja. Aztán ránézett a lányra, és érezte, ez a találkozás az a pillanat, ami nem történik meg, csak egy életben egyszer, legfeljebb. Megérkezett. Mindketten megérkeztek.

5 hónap ezelőtt 4s Hozzászólások

1.

Kérlelhetetlen volt, nem lehetett beszélni vele a dologról. Elzárkózott, és napokig nem állt szóba senkivel, ha kérdezték, mi történt azon a bizonyos napon. Olyankor sápadt lett, és remegni kezdett. Eleinte azt hitték, elmúlik hamarosan, de a reakciók nem csillapodtak. A pszichiáter türelemre intette környezetét.
– Csak átmeneti állapot. Túl frissek az emlékek. Nincs magyarázat a történtekre. Pedig semmi misztikus nincs a dolog körül, kell lenni racionális válasznak a feltett kérdésekre.
– De egyelőre nem találtunk. A jelenség nem egyszerűen szokatlan, hanem lehetetlen. – szólalt meg doktor Graham, a fizika tudományok doktora. – Még ha lenne is elmélet, amely logikus magyarázattal szolgálna, bizonyíték nincs arra, hogy valóban így történt a dolog.
Doktor Graham ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést, lerázta pipájából a parazsat, majd felállt a fotelből és elhagyta a könyvtárszobát.
– Tudom én, miben sántikál az öreg – szólalt meg az ifjú lord, sir Altam. Fiatal kora ellenére igen műveltnek látszott. Érdeklődött a metatudományok iránt, különösen az ezotéria vonzotta. A húga, Amália, akivel a dolog történt, ezért különös figyelemmel kísérte a nyomozást.
– Mi is történt valójában? – kérdezte Jack felügyelő, aki tapasztalt rendőr felügyelőként kapta a feladatot, fejtse meg a talányt.
Az újsághír szerint Amália grófnő az esküvőjére készült, és éppen a ruháját próbálta, amikor egy halk sikollyal összeesett. A koszorúslányok, és a személyzet szeme láttára tűnt el, csak ruhája maradt hátra, ő már nem volt benne. Értetlenül álltak a dolog előtt valamennyien. Akkor az egyik kisasszonynak eszébe jutott, hogy sikítson egyet, meglehetősen vérfagyasztó módon, mire pánik tört ki.
Jack felügyelő nem lett okosabb a kastélyban folytatott beszélgetés után. Talán, annyit ért el, hogy megerősítette benne a gyanút, hogy nem a grófnő eltűnése itt az igazi talány. Kétségtelenül szokatlan módja a menyasszony szöktetésnek, de nem több. Nincs holttest, és nem találtak fegyvert sem, vagy bármilyen gyanús tárgyat, ami igazolta volna a tragédiát. Elhatározta, hogy délután visszamegy a kastélyba és tüzetesen megvizsgálja a szobát. Különösen a kandalló környéke érdekelte. Feltűnt neki, hogy begyújtottak, holott egy meleg nyári napnak ígérkezett. Az időjárás napok óta kedvez a szabadtéri eseményeknek, és jó kilátással rendezhették az esküvőt is a kastély kertjében. A vendégek egy része már megérkezett, és elfoglalta a szobáját. Amália grófnő eltűnéséről egyelőre, nem értesítettek senkit. Jan, az inas összeroppanásáról pedig csak sir Altamon a felügyelőn és Dr. Grahamon kívül senki nem tudott. A személyzetnek meghagyták, hogy tartsa a száját, szóba se hozzák az ifjú ara eltűnését. Azt mondták nekik, hogy Jan szabadnapot vett ki, vidékre kellett utaznia, mert a fiát baleset érte.
Jack felügyelő összeszedte magát, ivott egy whiskyt tisztán, jég nélkül. Ilyenkor néhány másodpercig némán nézett maga elé, várta az ital jótékony hatását. Amikor szétáradt benne a nemes folyadék, ellazultak feszült arcizmai és megszólalt.
– Mr. Green, lenne szíves velem jönni? Biztosan hallott már Amália grófnő eltűnéséről. Szükségem van a józan ítélőképességére.
– Természetesen, uram. Köszönöm, hogy engem választott.
– Ne tegye ezt velem tizedes! Tudja, hogy maga az egyetlen tisztes az őrsön, magának van több éves rutinja a nyomozásban. Nyissa jól ki a szemét, érdekes dolgokat találhatunk a társalgóban. Minden kis részlet érdekel.

2.

Jack felügyelő és Green tizedes kora délután érkeztek a kastélyba. Úgy számítottak, hogy addigra befejezik az ebédet a kastély lakói. Akit lehetett, táviratilag kiértesítettek az esküvő elhalasztásáról, mégis jöttek még néhányan az eseményre. Volt, aki visszafordult, de többségében ebédre maradtak. Amikor újra átismételték a történteket, a legapróbb részleteket is számba vették, de nem jutottak előrébb egy tapodtat se. Az a pillanat, amikor a grófnő egyszerűen semmivé lett, homályba merült.
– Mi volt az első gondolatuk amikor magukhoz tértek a kábulatból? – kérdezte a felügyelő, hogy valamivel oldja a teremben érezhető feszültséget.
– Nem is tudom, én egy pillanatra megszédültem. Olyan furcsa szag volt a helyiségben. Oda is mentem az ablakhoz, hogy kitárjam, bejöjjön a friss levegő – mondta a komorna, kicsit bizonytalanul.
– Nekem is az volt az érzésem, mintha álomból ébrednék. Nem értettem, mi van velem, mert stabilan álltam a lábamon, és mégis, olyan bizonytalan volt minden, amíg meg nem láttam a kandalló előtt a kisasszony üres ruháját – szólt az egyik koszorúslány, aki a grófkisasszonyt öltöztette.
– Megkérem önöket, fáradjanak át a könyvtárszobába. Nekünk itt van egy kis dolgunk a tizedessel. Ne hagyják el a kastélyt, még lenne pár kérdésem önökhöz – mondta Jack felügyelő, és Mr. Greenhez fordult.
– Nem vett észre valami különöset, tizedes?
– De, uram. A kandalló egyik kövéből, mintha kiállna egy cső.
– Még valami?
– Igen, uram. Kezdettől fogva nem hagy nyugodni a gondolat, hogy hol van a vőlegény?
– Na, látja Mr. Green, ezért hoztam magammal.

3.

Átkutatták a helyiséget, és több különös dologra bukkantak. Ott, ahol szőnyegnek kellett volna lennie, most nem volt semmi. Mintha eltávolították volna az esemény előtt. A kandalló mellett egy állványon egy embermagasságú tükör áll, éppen előtte történt az eset. A ruha bő sodronnyal volt belül merevítve. A kisasszony feltette a kezét, hogy felülről ráadhassák a drótkeretet. Már majdnem eltakarta a testét, amikor a komorna felsikoltott, mert a test már nem volt a ruha alatt. A főkomornyik látta, amint a többiek mozdulatlanná merevednek, és hallotta a kandalló felől azt a jellegzetes surrogó hangot, amit egy cső ad ki magából gázkiáramlás közben. De mást is látott, amit a többiek nem.
Először a főkomorna tért magához és szinte azonnal felsikoltott. A többiek is magukhoz tértek. Pánik tört ki a látványtól, de ebben a velőt rázó sikolynak is szerepe volt. Jan, a főkomornyik nem esett pánikba. Odalépett a kandallóhoz, amelyben a tűz égett, kivett egy összetekert iratot, amelynek a széle már lángra kapott, de sikeresen eloltotta. Amit látott, alig egy perccel korábban, azt soha nem fogja elfelejteni. Amikor a kisasszony eltűnt, kinyílt a kandalló melletti fal és kilépett belőle egy fekete köpenyes alak. Meggyújtotta a kandallóban előkészített faforgácsokat, beledobott a fellobbanó tűzbe egy összetekert iratot, és ahogy jött, úgy el is tűnt. Jan próbálta megfigyelni a csuklyás alakot, de az arcát fekete maszk takarta el, csak a szemét láthatta egy pillanatra. Földbe gyökerezett a lába. Az ifjú Albert gróf, a vőlegény tekintete nézett farkasszemet vele.

4.

Jack felügyelő rágyújtott a pipájára. Kellemes, fűszeres illat árasztotta el a könyvtárszobát.
– Nos, arra jutottam, hogy egy emberrablásról van szó. A rendelkezésemre álló adatok alapján azt kell mondanom, a rablást alaposan megtervezték, előkészítették. A rituális jelenet a kandallóba dobott papírtekerccsel nem volt más, mint figyelemfelhívás. Az emberrabló azt akarta, hogy találjuk meg az írást, amit most nem ismertetnék önökkel. A nyomozásnak ebben a szakaszában ez nem lenne szerencsés. Most már elmondhatom, hogy Jan, a főkomornyik, ápolás alatt áll, mert végzetes hatással voltak rá az általa látottak. Őt ugyanis nem kábította el, az amúgy ártalmatlan altatógáz. Egyelőre nincs kihallgatható állapotban. Egyetlen szót ismétel, ha magához tér, „a dolog”, ezt hajtogatja rémült arccal. Azok, akik ebédre érkeztek, elmehetnek. A többieknek a türelmét kérem, vannak kérdéseim – mondta a felügyelő, aki a maga részéről megoldottnak tekintette az ügyet. Egy kérdés azonban nem hagyta nyugodni. Hol van az ifjú Albert gróf? Alig tette fel magában a kérdést, amikor kinyílt a könyvtárszoba ajtaja, és az ajtóban megjelent az ifjú vőlegény.
– Jó napot, hölgyeim és uraim! Most tudtam meg, mi történt. Siettem, ahogy tudtam.
– Hol volt eddig, gróf úr? – kérdezte a meglepett vőlegényt Jack felügyelő.
– A birtokomon. Készültem a szertartásra. Úgy volt megbeszélve, hogy az utolsó pillanatban kell megérkeznem.
– Rendben van, foglaljon helyet. Fel kell tennem önnek is néhány kérdést. Azt reméltem, nem találkozunk többé.
– Miért? Mi oka lenne arra, hogy ilyet mondjon?
– Erre az ad okot, tisztelt gróf úr, hogy egy szemtanú szerint, ön rabolta el a menyasszonyát.
A könyvtárszoba megtelt izgalommal. Green tizedes törte meg a várakozás csendjét.
– Önök elmehetnek, hölgyeim és uraim. Köszönjük a türelmüket.
A vendégek szedelőzködni kezdtek. Nem tudtak sokat meg a lányszöktetésről, de most fontosabb volt számukra, hogy mielőbb elhagyják a birtokot. Hamarosan mindent megtudnak a másnapi újságokból.
– Gróf úr, megkérem, fáradjon velünk. Hivatalosan is ki kell hallgatnom, jegyzőkönyvet kell felvennünk a történtekről.
– Rendben van. Tudniuk kell, hogy nem vettem részt ebben a szörnyűségben. Elvenni készültem a kisasszonyt, miért raboltam volna el, ráadásul ilyen bonyolult módon?
– Pontosan erre a kérdésre keressük a választ, gróf úr. Mert van itt egy nagyon fontos kérdés, amire pillanatnyilag csak ön tudja a választ. A kandallóban rituálisan elhelyezett irat egy keresztlevél volt. Talán a tűz sem volt véletlen, szimbolikus jelentése lehet.
– Kinek a keresztlevelét találták meg? – kérdezte a gróf izgatottan.
– A testvére keresztlevele volt a kandallóban, gróf úr, az ikertestvéréé.
– De hiszen ő meghalt a tűzben, ami a birtokon pusztított, még gyerekkorunkban. Apám akkor engem kimentett, de öcsémet már nem tudta kihozni a tűzből.
– Menjünk, gróf úr! Odabent mindent megbeszélünk.

5.

– Azt szeretném tudni, hol volt délelőtt? – kérdezte Jack felügyelő Albert gróftól.
– Már mondtam önnek, hogy otthon készültem az esküvőmre.
– Igen, de most jegyzőkönyvbe is kerül a vallomása, ezért van itt.
– Gyanúsított vagyok?
– Igaz, hogy önt látták a kandallóból az alagútba vezető titkos folyosó bejáratánál, de fekete köpeny takarta el az arcát, és a maszk sem segítette a tanút a felismerésben.
– Akkor mi volt, ami gyanússá tett engem?
– A szeme, tisztelt gróf úr. Az édesapja felismerte.
Erre a mondatra a gróf elvörösödött és elájult. Green tizedes alig tudta megakadályozni, hogy leessen a székről. A tizedes kérdően nézett a felügyelőre.
– Látja, Mr. Green, mi ezért vagyunk rendőrök. Elraktározunk minden fontos információt, hogy amikor szükség van rá, összerakjuk belőlük a képet.
– De honnan tudja, hogy a főkomornyik Albert gróf apja?
Közben a gróf magához tért. Kapott vizet.
– Jobban van, gróf úr? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a felügyelő.
– Igen. Köszönöm.
– Akkor hallgatom. Gondolom, van mondanivalója.
– Igen, van.
– Kér valamit enni? – kérdezte Green tizedes a grófot.
– Nem, köszönöm. De ha van valami erősebb ital, azt elfogadom.
Jack felügyelő az iratszekrényhez lépett, kivett két poharat és egy megbontott üveg skót whiskyt. Kitöltötte az italt a poharakba, és az egyiket Green tizedesnek nyújtotta, a másikat letette a gróf elé. A gróf egyhajtásra kiitta a pohár tartalmát.
– Én sosem iszom alkoholt – mondta a tizedes, és visszaadta az aranyló itallal telt poharat a felügyelőnek. A gróf a pohár után nyúlt.
– Erőt kell merítenem. Elég zavarosnak tűnő történetet fogok elmesélni az uraknak.
Jack felügyelő átadta a poharat, és megvárta, amíg a gróf egyhajtásra megissza a tartalmát.
– Ha úgy gondolja gróf úr, akkor kezdhetjük.
– Harminc évvel ezelőtt történt. Apám elvesztette a vagyonát, csak a házunk maradt meg anyám halála után, és némi termőföld. A rangunkat is megtartottuk. Apám jelzálogot vett fel a házra, uzsorakamattal. Ebből tudtuk művelni a megcsappant birtokon a földet. Két segítségünk is maradt, nem hagytak el minket, szállásért, és kevés ennivalóért vállalták a szolgálatot. Kezdtünk rendbe jönni egy kicsit, amikor bekövetkezett a tragédia. Öcsémmel ugyanabba lányba szerettünk bele. De a lány csak a testvérem szerelmét fogadta jó szívvel, engem elutasított.
– A hölgy Amália grófnő volt? – kérdezte a felügyelő, mint aki úgyis tudja a választ.
– Igen. Apáink nem voltak jóban. A gróf úr földet követelt apámtól, mert azt állította, hogy az apám jogtalanul birtokolja azt a területet, és az őt illeti. De apám makacsul ragaszkodott ehhez a földhöz. Egy napon arra ébredtünk, hogy tűz van. Tudtuk, hogy ez a gróf bosszúja azért, mert nem juthatott hozzá a földhöz, amit a magáénak tudott. Én sok füstöt szívtam be és elájultam. Kis idő múlva a ház előtt tértem magamhoz. Akkor már magasra csaptak a lángok. Apám visszament a másik fiáért, de már nem tudta kihozni. Maga is súlyos sérüléseket szenvedett. Az öcsém holtteste soha nem került elő.
– Megható történet. De engem az érdekel, hogy mi lett az apjával?
– Az öcsém halála nagyon megviselte őt. Elhatározta, hogy bosszút áll. Én a nénémhez költöztem, ő pedig beállt a grófhoz inasnak. Hamar főkomornyik lett, mert mindent tudott, amit egy főkomornyiknak tudni kell. Nem ismerték fel, mert erősen megőszült, és megégett arca is eltakarta az eredeti arcát.
– Tehát tudott arról, hogy az apja a főkomornyik a grófnál?
– Igen. A baj az volt, hogy mi közben egymásba szerettünk Amáliával. Elhatároztuk, hogy összeházasodunk.
– Értem – mondta jelentőségteljesen Jack felügyelő.
– Amikor apám megtudta a szándékunkat, iszonyú haragra gerjedt. De nem tehetett semmit, ha nem akarta leleplezni magát.
– Akkor, folytatom a történetét gróf úr. Az öccse túlélte a tragédiát, de súlyosan megégett. Egy vándorcirkuszban talált menedéket. Ott sok trükköt kitanult, többek között a lepel alól való eltüntetést is. Ez volt a legnagyobb produkciója a cirkusznak. Persze, igényelt egy kis előkészítést a mutatvány. Készíteni kellett egy csapóajtót, ami jól belesimul a környezetébe. A kellő pillanatban kinyílik, és a beavatott áldozat ezen a nyíláson keresztül hagyja el a tett színhelyét. Amikor a testvére értesült a kapcsolatukról Amáliával, úgy döntött, hogy megszökteti a grófkisasszonyt. Még mindig szerelmes volt, és elviselhetetlen volt számára a gondolat, hogy Amália másé legyen. Felkereste az apját, akiben szövetségesre talált. Tudták, hogy a kastély alagsorában egy folyosórendszer van, ami éppen a társalgó kandallójától indul. Egészen a folyóig el lehet jutni rajta keresztül. Ott már egy hajó várt rájuk, amin elhajóztak a tengerig.
– És az apám, hogy tudta eltitkolni ezt előlem?
– Be akarta teljesíteni a bosszúját. Könnyen feláldozta magát a másik fia miatt. A lelkiismerete nem hagyta nyugodni, hogy őt nem tudta kimenteni.
Csend lett a kihallgatóban. A tizedes szólalt meg elsőként.
– Bűncselekmény nem történt. Azt hiszem gróf úr, haza mehet – mondta, és a felügyelő megerősítésére várt.
– Csak azt tudnám, mi az a dolog, amit apám emleget? – kérdezte a gróf.
– Azt mi is szeretnénk tudni – válaszolt Jack felügyelő és megszurkálta elaludni készülő pipáját.

 

Budapest, 2020. szeptember

5 hónap ezelőtt 8s Hozzászólások

Álmaimban néha, liften utazom. Kovácsoltvas ajtó, csupa üvegfal, mechanikus nyomógombok, zajtalan siklás. A baj az utolsó emelet előtt ér utol. A fülke nem lassít, nem áll meg a legfelső emeleten. Kinyílik a tető, és siklunk felfelé, a felhők fölé, az univerzum pereméig. Hirtelen, nagy zökkenéssel megállunk, és kinyílik az ajtó. Kilépek a semmibe. Egy öregúr jön velem szembe, nagy szakálla meg se lebben, nincs mitől. Lélegzem. Ez elgondolkodtat, nem ezt tanultam az iskolapadba kényszerítve, itt nem élhetek. Nagyon hidegnek kellene lenni, és nincs sehol életet tápláló levegő. Az öreg megáll előttem.

– Isten hozott! – mondja, a világ legtermészetesebb módján.
– Én azt hittem, hogy te vagy…
– Gondolom. Hasonlítok rá? Azt mondják profilból tisztára.
– Megtévesztettél.
– Aki idáig eljut, annak elárulom, hogy Isten nem létezik.
– És ezt pont te mondod?
– Legalábbis, itt nem. Nincs a fellegek felett, nem ül a csillagok szélén, nincs mennyország, ahol trónolhatna.
– Csalódott vagyok. Mégis, értetlenül állok előtted, és nem tudom, ki vagy?
– Ez nem is fontos. Olyan helyen jársz, ami nincs a térképeken, még a csillagászok sem tudnak létezéséről.
– Ezt megmagyaráznád?
– Igen. Azért vagyok itt, hogy kérdéseket tegyél fel nekem, és én választ adjak ezekre a kérdésekre.
– A lift.
– Mi van vele?
– Miért hozott ide? Eljött az idő?
– Mire jött volna el?
– Hát, neked tudnod kell. Szóval, meghaltam?
– Miért, úgy érzed?
– Fura, de nem. Inkább, mintha lebegnék. Jó érzés.
– Szerencsés vagy. Nem kell kitöltened a tesztet. Jól reagáltál erre a helyzetre, megfelelsz.
– Minek kellene megfelelnem?
– Ha reggel felébredsz, más ember leszel. Szeretni fogsz a gyűlölet helyett, megértő leszel azokkal, akik téged nem értenek. Azt kérdezted, meghaltál-e? Nem, még nem, de bizonyos tulajdonságaid elhagytak. Bölcsebb lettél és megfontoltabb.
– Ez meglep. Azt hittem bölcs vagyok és megfontolt.
– Na látod, szükséged volt arra, hogy találkozzunk.
– Igen, én is azt hiszem.
– Nos, ennyi volt. Menj békével! A maszkot ne felejtsd el. Itt nem kell, de ha lent vagy az emberek között, szükséged lesz rá.
– Megígérem.

A liftajtó bezárul, ahogy belépek a fülkébe. Körülöttem a csillagok, mint megannyi kis lámpás, világítanak hunyorogva.

A gép nagy surrogással leáll. Érzem ahogy lélegzetet veszek, emelkedik a mellkasom, az akaratomnak megfelelően. Úgy látszik, levettek a lélegeztető gépről.

(Budapest, 2020. szeptember)

6 hónap ezelőtt 2s Hozzászólások

Nincs képlet, amivel ki tudnám számítani, mit fogsz tenni, ha bevallom neked, vétkeztem, bűnös vagyok.

Ezek csak szavak, és bármilyen negédes, csábító ígéret is, nem tudod tettekké váltani, nem ér el téged a valóság fájdalmas igazsága. A bűnöm az, hogy átváltoztam, szárnyaim lettek, és megpróbálom használni őket. Nincs benne gyakorlatom, lehetséges a zuhanás a semmibe, kétszer nem lehet meghalni. Én már akkor halott voltam, amikor kértelek, figyelj rám, hallgass meg.

Lehajoltam egy virágért, és képtelen voltam arra, hogy kárt tegyek benne. Ezért minden nap kimegyek hozzá, és gyönyörködöm benne úgy, hogy nem birtoklom. Jó érzés. Meghagyom az életét, nem akarok tőle semmi mást, csak hogy pompázzon és gyönyörködtessen. Ez az igazi szerelem.  Bármikor is, bárhol is ér el, nem tudod megcáfolni. Nem csupán vallomás, versbe burkolt csábítás, csendes, befelé forduló magány. Olyan, mint a hajnali pára, hamar eloszlik, de az élet tanúsítja, hogy itt járt. Dús levelek, pompás színekben tobzódó bibék és porzók élednek tőle a nappali fényre.

Kimentem, hogy megnézzelek, gyönyörködjek szépségedben, és elhitessem magammal, hogy nekem is nyílik virág. Döbbenten láttam, hogy nem vagy már ott. Valaki önző módon leszakított, fájdalmat okozva ezzel.

– Bíztam benned – mondtad. Most már nem bízol? Nem tudom, mire vagyok képes, a szárnyak mire jók? Kétszer meghalni nem lehet.

 

 

Budapest, 2020. augusztus

9 hónap ezelőtt 5s Hozzászólások

Ott állt a koporsó előtt, és sírt. Mindig meghatotta, ha ilyen kis koporsót látott. Nem értette, hogy egy csöppnyi életet, akinek csak néhány napja volt ezen a világon, miért büntet az Isten? Nem is a gyermeket sújtja a korai halál, hanem a szüleit, akik nem tehetnek semmiről.

A nő odalépett hozzá, és belekarolt.
– Az ön gyermeke? – kérdezte a férfit őszinte kíváncsisággal.
– Nem. Szerencsére nem.
– Akkor miért van itt?
– Gyakran járok ide. Nézem a temetéseket.
– Fura ízlése van. Temetőbe jár.
A férfi lassan kibontakozott a nő karjából és szembefordult vele.
– Bocsásson meg, Géza vagyok.
– Én meg Ágnes – mondta a nő, és elmosolyodott. – Mehetünk, vagy van valami dolga?
A férfi elpirult. Tartotta a karját, hogy a nő belékarolhasson, ismét.
– Ne haragudjon, hogy csak úgy letámadtam, de ahogy ott állt magányosan és sírt, arra gondoltam, megvigasztalom.
– Jól tette. Még jól is esett. Van itt kint valakije eltemetve?
– Igen, a férjem. Tavaly halt meg. Most azért jöttem, hogy megrendeljem a sírkövet.
– Őszinte részvétem.
– Ugyan, nem is ismerte.
– Nem. Ez amolyan gesztus.
– Nem szeretem a gesztusokat. Ha mond valamit az ember, azt gondolja komolyan – mondta a nő, és nevetett.
– Igaza van.
– És maga? Azon kívül, hogy időnként kijár ide, van más oka is?
A férfi megállt, és a nő szemébe nézett.
– A családom van itt. A feleségem és az újszülött kisfiam.
– Megrendítő.
– Most kellene részvétet nyilvánítania – mondta a férfi mosolyogva.
– Igen, igaza van. Ez nem üres gesztus. Részvétem.
– Köszönöm. Már túl vagyok a nehezén.
– Nem akarom megbántani, de kérdeznék valamit.
– Jól van, kérdezzen. De előbb üljünk le a padra. Ott van egy árnyékos rész, ott jó lesz – mondta a férfi, és kicsit közelebb húzta magához a nőt, szorosan egymásba karolva mentek tovább.
– Mi történt? De ha nem akar, akkor ne beszéljen róla.
– A kórházból hoztuk haza a kicsit. Siettünk, de nem mentünk gyorsan. Én vezettem. Egy kereszteződésben nem tartották be a jobbkéz-szabályt. A másik autó mögöttem csapódott belénk, szinte kettévágta az autót. Nekem semmi bajom nem lett.
– Ez tragédia. Nem térek magamhoz – mondta a nő, és a könnyeivel küszködött. – Bocsásson meg, ha felkavartam, ne haragudjon.
– Nincs semmi baj. Beletörődtem, de feldolgozni, amíg élek nem tudom.
A nő közelebb húzódott a férfihez, és megszorította a kezét.
– A magány a legnehezebb. A dolgok megtörténnek, beleszólásunk nincs az események alakulásába, de amikor magunkra maradunk, minden fájdalmasabb lesz.
– Talán, azért is találkoztunk, hogy nem legyünk magányosak – mondta a nő, és megcsókolta a férfit.
– Igen, lehet, hogy így van – mondta a férfi, és kibontakozott a csókból. – Tudja, én már semmin nem csodálkozom. Érzem, hogy már nem vagyok egyedül. Tudja, hogy hol vagyunk?
– Nem tudom.
– Itt, a pad mögött van a családom eltemetve.
A nő is megfordult és sokáig szótlanul nézte a sírt. A férfi felállt, és a zsebéből elővett gyűrt csokrot a sírra tette.
– Tudja, az az érzésem, hogy elengedett. Még talán, mosolygott is a föld alatt.
Megfordult, de a nőt már nem látta sehol. Nem lepődött meg.
– Már nem először képzelődöm – gondolta – de most jólesett volna, ha nem csak a képzeletem játszik velem.
Elindult a kijárat felé. A hirtelen beborult égboltból el kezdett esni az eső. Kinyitotta az esernyőjét. Egy nő mellélépett, és belekarolt.
– Bocsásson meg a tolakodásért, csak hát, nem szeretnék elázni. Nincs esernyőm.
– Most már van – mondta a férfi, és egymásba karolva elindultak a buszmegálló felé.

(Budapest, 2020. július)

10 hónap ezelőtt 8s Hozzászólások

Megette a vacsorát, és a tányérokat betette a mosogatóba. Otthagyta minden este, reggelre mégis minden tisztán a szárítóra került. Nem tudja mióta van ez így, de azután kezdődött, hogy vett egy babát. Nem holmi közönséges guminőt, hanem egy egyedi készítésű, valósághű, életnagyságú babát. Akkoriban nagyon magányosnak érezte magát, esténként fantáziált egy jobb életről, de erre esélye sem volt. Meg aztán hirtelen megöregedett. Nem volt kedve a társasághoz, fárasztották a barátok új és újabb kísérletei, hogy társat keressenek neki. Feladta. Azok a képmutató beszélgetések, amikor ő is mindig igyekezett szebb színben feltüntetni magát, nem csak unalmasak, de már bosszantóak is voltak.

A válás nem viselte meg, még örült is, hogy vége az örökös szekálásnak. Jolán nem tudta elviselni, hogy nem használható semmire. Több szeretője is volt az évek alatt, de a férje nem tudott róluk, kiesett az érdeklődési köréből minden, ami Jolánnal volt kapcsolatos. Az asszony elhidegült tőle, és ezt éreztette is. Amikor Jolán beadta a válókeresetet, fellélegzett. Remélte, megváltozik az élete. Az asszony mindent ráhagyott mielőtt elment. Csak néhány személyes holmiját vitte magával. Aztán elkezdett hiányozni. Nem a sok csacsogás, zsörtölődés, hanem az ölelések hiányoztak. Már jóval korábban leszoktak arról, hogy szeretkezzenek. Maradt valami vonzalom, de ez legfeljebb az emlékeknek szólt. Jolán fiatal korában nagyon szemrevaló volt és okos is. Ez sok férfit taszított, de őt nem. Sőt, büszkeséggel töltötte el, hogy egy okos, intelligens partnere van, akivel élmény vitatkozni.

A hosszú egyedüllét megviselte. Bármennyire örült is annak, hogy megszabadult Jolántól, bánta, hogy idáig fajultak a dolgok. Kellett egy társ, de már senkiben nem bízott. Akkor látta meg a hirdetést, amikor már lemondani készült az életről. A plakáton egy jól öltözött, vonzó nőt lehetett látni, aki diszkréten illegeti magát, és közben szemérmetlenül kacsintgat. Alatta a futó felirat: Beteljesítjük leghőbb vágyait, itt partnerre találhat.

Sokáig érezte, hogy hevesebben ver a szíve, ha elhalad a plakát mellett, amíg egy napon összeszedte a bátorságát, és bement a boltba.

— Mit óhajt, uram? — kérdezte udvariasan az elé siető eladó.

— Nem is tudom. Csak úgy benéztem — válaszolt.

— Van valami konkrét elképzelése?

— Tulajdonképpen van. Magányos vagyok, és szükségem lenne egy babára — válaszolt, és meglepte a határozottsága.

— Értem, uram. Arra gondol, hogy elege van az emberekből, és szeretne egy mesterséges intelligenciát. Milyen nemű legyen?

— Micsoda kérdés? Természetesen nő.

— Jól van, de értse meg, ez egy fontos kérdés. Manapság bármilyen igénye lehet a kedves vevőnek.

— Értem — válaszolt.

— Van egy új modellünk, azt gondolom, tetszeni fog önnek. Rendkívül intelligens, bájos teremtés. Ha nem felel meg Önnek, egy éven belül bármikor visszahozhatja, visszafizetjük az árát. Van egy alapprogramja, de a jellemét, egyéb fontos tulajdonságait beállíthatja. Testre szabjuk — mondta az eladó, és elmosolyodott.

— Mit kell tennem?

— Ki kell töltenie egy kérdőívet, és a válaszai alapján beállítjuk az alapértelmezést.

— Ezen a programon idővel lehet változtatni?

— Nincs szükség rá. Alkalmazkodni fog a körülményekhez, együttélésük alatt megfigyeli a szokásait, és kiismeri a szükségleteit. Változni fog magától is, ha lesz rá    igénye.

Az eladó átadta a kérdőívet. Tulajdonképpen egy kívánságlista volt, ami a belső tulajdonságokra vonatkozott. A tablet kijelzőjén megjelenő kérdések melletti jelölőnégyzetet kellett kipipálni. Ezek a kérdések általában a környezeti paraméterek megismerésére szorítkoztak. Legyen—e családi beállítottsága, szeresse a gyerekeket, vagy állatbarát legyen, szeresse a háztartási munkát. Aztán jöttek a kényesebb kérdések is. Aktív nemi élet, vagy ritkább, de perverz együttléteket igényeljen, szeresse az alkoholt, simulékony legyen, vagy ellentmondást nem tűrő, határozott személyiség?

A külsőre vonatkozó kérdések is megfontolt válaszokat igényeltek. Mégis azzal a nővel kell együtt élnie, akit maga alkotott. Jolán már készen volt, amikor megismerte, és igazán kedvére való volt a látvány. Nem csoda, hogy mire végzett a külső kialakításával, Jolán fiatalkori személyisége és külseje nézett rá. Amikor a kész baba megjelent, meglepődött. Könnyed járása, kellemes hangja elbűvölte.

— Van egy meglepetésünk is. A hirdetésekkel ellentétben új anyagot alkalmaztunk. A külső tapintása olyan, mintha emberi bőrt érintene, és a testhőmérséklete is emberi módon alkalmazkodik a környezetéhez. Ha frusztrálná a műveltsége, a magas intelligenciája, van mód arra, hogy alacsonyabb fokozatba kapcsolja — mondta az eladó, nem titkolt büszkeséggel.

— Ezek szerint, úgy állítom be, ahogy akarom.

— Első beállításra ez igaz. De az intelligenciája révén alkalmazkodik a körülményekhez, és önállóan formálja a személyiségét.

— De csak van valami vezérlő elv? Mondjuk, hogy mindig igazat adjon nekem, vagy, hogy megtegye, amit kérek tőle?

— Nem lehetséges. A kérdőíven az önálló, autonóm személyiséget jelölte meg, az alapbeállítás így történt. De azért van mód empátiára és toleranciára is, ha úgy ítéli meg, hogy a helyzet megkívánja. Kompromisszumra törekszik, ha nem sérti a személyiségét.

— Értem. Valójában Jolán is ilyen volt. És még külsőleg is hasonlít — mondta, és ezen mélyen elgondolkodott.

Eleinte nem volt semmi baj. Sok témáról tudtak beszélgetni, és jól alakultak a dolgok. Megosztották a házi munkát is.

— Mi legyen a nevem, mit szeretnél? — kérdezte a baba. — Legyek Jolán?

— Jaj, nem! Azt ne! Legyen Léna a neved.  Megfelel?

— Tökéletesen. Kérdezhetek valamit?

— Természetesen. Bármit megkérdezhetsz, mintha barátok lennénk.

— Itt vagyok már néhány hete, igazán jó itt veled, de nem közeledtél hozzám, mint nőhöz. Pedig tudod, hogy képes vagyok arra, hogy neked örömöt szerezzek.

— Tudom, de nem igénylem. Ez téged zavar?

— Nem, dehogy. Csak tudni akartam, mi az oka?

— Nincs különösebb oka. Talán, már megöregedtem, a hormonok vagy ilyesmi.

— Jól van, nem érdeklődöm többé, ne haragudj, ha megbántottalak — mondta Léna szomorúan.

Meglepődött azon, ahogy Léna viselkedett. Nem számított ilyen valóságosnak ható érzésekre. És az is megdöbbentette, hogy Léna magától hozta fel a témát. Nem tudta, miért, de úgy érezte, valami megváltozott köztük. Nem gondolta, hogy Léna megsértődött, nem hitte, hogy képes rá, de ő mégis rosszul érezte magát. Lelkifurdalás vagy hasonló gyötörte napokon keresztül. Együtt él egy nővel, és nincs rá szüksége, mint nőre, és ezt nyíltan meg is mondja neki. Megváltozott a viszonyuk. Egyre gyakrabban veszekedtek, és a katartikus kibékülések is elmaradtak. Kezdte kerülni Léna társaságát, egyre gyakrabban maradt el, csak késő este tért haza, és nem szólt semmit Lénához. Léna eleinte tűrte, azután, ha módja volt, ráolvasta a hibáit. Zsörtölődés, elmaradt házi munka. Néha napokig állt a mosatlan a mosogatóban. Léna autonóm személyisége megbosszulta magát. Úgy érezte, a dolgok ismétlődnek. Egyre nehezebb volt elviselni a feszültséget.

Egyik reggel arra ébredt, hogy csend van, nem beszél hozzá Léna, ahogy szokta, amikor ébreszti. Kiment a konyhába. A tea ott gőzölgött a kancsóban, az edények elmosva. Leült, hogy megreggelizzen. Úgy érezte, valami nincs rendben. Léna elment. Igazából nem csodálkozott ezen. Mindegy, hogy két ember, aki együtt él, szerelmes—e vagy, hogy akár előre meghatározhatod a társad jellemét, egy idő után kiderül, hogy nem vagytok egymáshoz valók. Minden jobb, mint egy élhetetlen kapcsolat. Kereste a tanulságot, és végül arra jutott, mindkét kapcsolatban ő volt az egyetlen közös tényező. Felállt a székre, és fejét a hurokba dugta. Elrúgta magát. Zuhanás közben még hallotta, hogy megfordul a kulcs a zárban, aztán minden elsötétült. Léna még időben érkezett. Egy határozott mozdulattal levágta a férfit, és az ölébe fektette. A szeme kinyílt, Léna arcát látta, amint fölé hajol, és sír.

— Drágám, egyetlenem. Szeretlek. Többé ne csinálj nekem ilyet! — mondta Léna elcsukló hangon.

Nem értette, mi történt. Mégsem emberi lény. És hogy szeret? Teljesen érthetetlen. Holnap visszaviszem a boltba. Úgy látszik, selejtet adtak el.

 

1 év ezelőtt 5s Hozzászólások

(1)

Amikor az intézetet létrehozták, nem gondolták, hogy ekkora sikere lesz a programnak, mert túlszárnyalt minden képzeletet. A siker természetesen, nem kizárólag az intézetnek köszönhető, hanem annak a propagandának, amelyet a program népszerűsítéséért folytattak. A pénz nem számított. Luxuskörülményeket teremtettek az ideérkezők számára, vonzóvá tették a környezetet is, és anyagilag is ösztönözték őket.

Két szárny működött az épületen belül, illetve a harmadik osztály elfoglalta a teljes második szintet. A baloldali épületrészben a mesterséges megtermékenyítéshez szükséges berendezések működtek, a jobb szárnyban pedig a természetes megtermékenyítést segítő eszközök kaptak helyet. A forradalom leverése után kevés gyerek születésére lettek figyelmesek a kutatók, és az okok feltárása után megalkották a gyerekgyár programot. A kormány ettől várta a szaporulat növekedését, a nemzet létszámának gyarapodást. Ezzel párhuzamosan beindítottak egy másik, szigorúan titkosnak minősített programot is, amivel növelték a gyerekgyár program hatékonyságát. Miután látták a sikereket, úgy döntöttek, hogy kiterjesztik az intézetet, és építkezésekbe fogtak.

Az unió összeomlása után, a nemzetek saját programokat dolgoztak ki a bővítésre. Európa szerte létrejöttek a nemzetek sorsát meghatározó intézetek. Szinte versenyeztek egymással, hogy ki tud több állampolgárt előállítani. Különböző technológiák mérették meg magukat a nemzetközi színtéren, de részleteiben egyiket sem hozták nyilvánosságra. A statisztikák kizárólag a kormányoknak készültek. A világon mindenütt gondot okozott a Föld légkörének megváltozása, a hőmérséklet emelkedése, a mezőgazdasági kultúrák jelentős változása. Az unió akkor került válságba, amikor a tenger elöntötte az északi államokat, és lehetetlenné vált az élet az afrikai kontinensen is. Az országok kerítéssel fonták körül határaikat, és hatalmas méretű fegyverkezésbe kezdtek, hogy így tartsák távol, a több, mint százmillió menekültet, akik természetes ösztöneiktől hajtva igyekeztek Európa közepe felé. A nemzetek elszigetelődtek egymástól, megszűnt a kereskedelem, és széthullott a vámunió. A nemzeteken belül nőtt a nyomor, egyre nagyobb tömegek váltak nincstelenné, és még reményt sem láttak a helyzet megváltoztatására. A nacionalizmus soha nem látott méreteket öltött. Nem csak a más bőrszínű idegenek váltak ellenséggé, de a kormányok tehetetlensége, a magas munkanélküliség, és a pénzügyi világ összeomlása is odavezetett, hogy egyre több országban törtek ki éhséglázadások, és sorra döntötték meg a kormányokat. És akkor, jött a menekült áradat. Próbáltak megoldást találni, de nem volt más lehetőség, mint fegyverrel megvédeni az államok határait. Eleinte csak a menekültekre irányult a fegyveres védekezés, de később már a lázadókat is tizedelni kezdte a kormány. A nagyhatalmak nem avatkoztak be a konfliktusba, kivártak. Tudták, ha Európa elesik, megindul a világ újrafelosztása, és ez világégéshez vezethet. Ameddig tudták, húzták, halasztották a döntést. A forradalmak leverése után konszolidálódott a helyzet. A harcok során nagyon sokan haltak meg Európa szerte, és a kormányoknak egyre nehezebb volt fenntartani valamilyen minimális szinten működő gazdaságot. Óriási gondot jelentett a bevándorlók helyzete. Sok volt a bűnözés, és az európai lakosság létszámához képest is magas létszámú migráns, akik csaknem egy ötödét tették ki az őslakosságnak. A kormányok hamar rájöttek, hogy veszteségeket minél előbb pótolni kell, és valahogy meg kell szabadulni a haszonleső idegenektől. Hatalmas táborokat építettek, ahová beterelték a messze földről érkezőket. Az északiakkal másképpen bántak, mint a déliekkel. Az északiaknak lakótelepek épültek, és munkalehetőséget is kaptak. Szükség is volt erre, mert az „őslakósok” létszáma egyre csökkent. A nők nem szültek, a férfiak nagy része meddőnek bizonyult, a népesség fogyásnak indult, szinte mindenhol. A nemzeti kormányok pedig többnyire szélsőséges nacionalista pártok képviselőiből tevődtek össze. Sokan javasolták, hogy az idegeneket tömegesen el kell pusztítani. Ezzel párhuzamosan, ki kell dolgozni egy nemzetmentő programot, és el kell érni, hogy a nők legalább, három-négy gyereknek adjanak életet. A kormány elfogadta a programot, és elkezdődhetett a megvalósítás

(2)

Sorszámot húztam, és leültem a várakozók közé. Azt mondták, gyorsan megy, de azért hagynak időt mindenre, nem kell izgulni. A programban való részvétel nem önkéntes volt, időnként értesítést küldtek, hogy mikor lesz a következő alkalom, amikor meg kell jelennem, és teljesítenem kell hazafias kötelességemet. Az épületben minden folyosón és kórterem előtt fegyveres őrök vigyázták a rendet. Én donorként voltam beidézve. Biztos voltam abban, hogy a természetes megtermékenyítésre kerülő párok sincsenek jobb helyzetben, mint mi. A kijelölést genetikai vizsgálat előzi meg. Tudósok döntenek abban, hogy milyen mintákat párosítanak, hogy a legjobb genetikai összetételű utódok jöhessenek létre. Szólítottak.
– Következik a 3414-s donor – mondta egy kellemes női hang. Egy fiatalasszony jött elém, amikor felálltam, hogy elinduljak a nekem kijelölt helyiségbe.
– Szeretném, ha kellemesen érezné magát. Nem sürgetjük, de azért legyen tekintettel a többiekre is! – mondta kedvesen, és átadott egy kis tégelyt. – Ha úgy gondolja, maradok, és megcsinálom a mintavételt. Ez nem plusz szolgáltatás, ez jár mindenkinek – mondta, és megfogta a kezemet.
– Maradjon, ha Önnek is jó úgy. Nem bánnám, ha segítene, leblokkoltam, azt hiszem. Kis idő múlva már a kijárat felé indultam. Az épület másik szárnyán mintha lazult volna a fegyelem. Nem láttam őrt. Egy kisebb csoport a folyosó végén körül állt egy földön fekvő testet. Egy ötven év körüli férfi lehetett, aki nem bírta a megterhelést. Megpróbálták újraéleszteni, de ezt nem vártam meg. Elindultam az emeletre. Állítólag, ott van a titkos részleg, ami valójában nem is létezik a nyilvánosság számára. Amikor az őr megkérdezte, hova megyek, csak annyit tudtam mondani, hogy migráns vagyok, eltévedtem. Az leengedte a fegyverét, és előremutatott.
– A folyosó végén, balra. Ahol a nagy tömeg van. Estére talán, sorra kerül.
Nem igazoltattak, mert aki idekerül, arról tudni lehet, milyen sors vár rá. De akit érintett az eljárás, annak fogalma sem volt arról, mi fog történni.

Külön vártak a férfiak, és külön a nők. Azt rebesgették, hogy kisebb műtétet hajtanak végre rajtuk, és kapnak egy chipet is, hogy könnyebb legyen a személyazonosság ellenőrzése. A női részleg kicsit más volt. Két nagy teremből állt. A műtő mellett egy nagyobb kórteremben feküdtek azok, akiken már végrehajtották a műtétet. Néhány órás megfigyelés után hazaengedték őket. Akkor még nem értettem, mi történik itt, és főként, miért titkos az eljárás, de később találkoztam olyan szervezetek vezetőivel, akik tisztában voltak vele, hogy itt titkos sterilizálások folynak, a kormány megbízásából. Nem kizárólag migránsokon végzik el a műtéteket, de folyamatosan érkeznek olyan ok is, aki nem tudják igazolni negyedíziglen, hogy genetika kódjuk a nemzethez tartozik. Elsősorban a cigányok voltak azok, akiket elzártak az utódok létrehozása elől. A program eredményes volt, sorra születtek meg az egészséges gyerekek, akik jó körülmények között élhettek a kormány jóvoltából. Az országvezető is megnyugodott. Biztosítva látta a jövőt. A gyerekek benépesítik majd az országot, és ez lesz a nemzet felemelkedésének záloga. Ezentúl genetikai vizsgálatok előzték meg a házasságokat, és ezek alapján idézték be a párokat a gyerekgyár programba. Akit rajtakaptak, hogy gyereket nemzettek az állam irányítása, és tudta nélkül, azokat sterilizálásra ítélték, és a gyermeket elvették tőlük, még mielőtt megszülethetett. A chipek beültetésével elérték, hogy mindenki mozgását követni tudták, így beavatkozhattak a magánéletükbe is. A műholdas leolvasó rendszer nem kizárólag a tartózkodási helyüket adta meg, de a legfontosabb élettani adatokat is. Különböző elemző programok segítségével tudták szétválasztani a kormánypárti, és az ellenzéki csoportokat. A börtönök megteltek azokkal, akik nem engedelmeskedtek a kormánynak, kibújtak a kötelezettségek alól, vagy szervezkedtek a kormány megbuktatására. Az ellenállás egyre nagyobb méreteket öltött. Rájöttek, hogy mi folyik az intézetekben. A cigány származású lakosság majdnem teljes egészében sterilizálásra került, és jelentős tömegek váltak meddővé a táborokban végzett műtétek során is. Ezek az emberek nem tudták, hogy kihalásra vannak ítélve. Általában a jobb módúak közül kerültek ki a szülő nők, akik nem is sejtették, hogy gyerekeik rokoni kapcsolatban vannak egymással, amennyiben közös donortól származnak. Az alacsonyabb társadalmi helyzetben lévők csak azt vették észre, hogy a születések száma megállt.

Ebben a helyzetben az ellenállók egy csoportja felkereste az akkor még működő ENSZ megfelelő szerveit, és kivizsgálást kértek az ügyben. A tagországok többsége hasonlóan nacionalista kormányokkal büszkélkedhetett, így nem indult vizsgálat. Mindenki természetesnek tartotta, hogy ezentúl megvalósul egy racionális születésszabályozás, ami megmenti az emberiséget, de legalábbis Európa nemzetállamait attól, hogy idegenekkel keveredjenek. Az egyik államban többségében szőke, és kék szemű gyerekek születtek, máshol a latinos külső volt jellemző.

A nagyhatalmak idejét látták, hogy beavatkozzanak a folyamatba. Először helyi konfliktusokat robbantottak ki, majd nyíltan hadüzeneteket küldtek Európa államainak. A demokráciák, a kínai diktatúra sem tűrte el, hogy Európából kirekesszék őket. A Föld nagy része lángba borult. Volt még egy tragédia, amivel nem számoltak az európai nemzetek. A mesterségesen megtermékenyített, válogatott génállományú egyedek sorra pusztultak el, egy megmagyarázhatatlan immun rendellenességben. A háborúk leálltak, a kormányok sorra elbuktak. Amerikai, és kínai katonák lepték el Európát. Sokféle gyermek született, akik életképesnek bizonyultak. Működött a biodiverzitás, helyreállt az egyensúly. Eleinte nem tűnt fel senkinek, hogy Európát ellepte egy új népcsoport, amely már genetikailag is jobban hasonlított a kínaiak génkódjához, és gyakorlatilag az európai népek közül egyik nemzet sem maradt fenn. A keresztény kultúrát lassan, észrevétlenül felváltotta a buddhizmus. Kiderült, hogy Pekingben elindítottak egy programot, amelynek következtében kicserélődött Európa lakóssága. A program neve: Gyerekgyár.

Budapest, 2020. január

1 év ezelőtt No comment

Meghaltam. Mielőtt őrültnek tartanál, elmondom, hogy itt vagyok, látható vagyok, létezem. Csak éppen élettelenül lógok valahol a lét, és nem lét határán. Amikor megértettem, nekem már nincs semmi keresnivalóm ebben a világban, megtettem a szükséges lépéseket. Ahhoz, hogy tudományos alapon közelítsem meg a dimenziók közötti átjárhatóság problematikáját, nincsenek megfelelő ismereteim, így hát elfogadom az empíria által nyújtott magyarázatokat, amelyek valójában, nem is érdekelnek. Semmilyen következtetést nem akarok levonni a jelenségből, egyszerűen élni akarom a nemléttel járó izgalmakat, amelyek, amíg nem tapasztaltam meg magam is, közömbösek voltak számomra.
– Egyetlen percig ne hidd, hogy amit érzékelsz, az a valóság! – mondta professzor barátom, akinek hinnem kellett, mert okos ember lévén szakterületének minden irodalmát magáévá tette, és az okkultizmus tárgykörében meglehetős tájékozottságra tett szert. – Mindazon által, itt más problémáról van szó.
– Nyugtasson meg professzor, hogy nem vagyok őrült! – kérleltem őt reményvesztett hangon, amit azonnal észre is vett.
– Ne keseredjen el, ifjú barátom. Nincs akkora baj, mint gondolja – mondta biztatóan a professzor.
– Nem tudom, mennyire természetes állapot ez, hiszen nem csak szokatlan, de olykor elviselhetetlen.
– Tudom. Egy tizennegyedik századbeli tudós ember naplójában leírta a jelenséget, igen csak részletesen. Beszámolt túlvilági tapasztalatiról. Az döbbentette meg őt, hogy átjárhat a két világ között anélkül, hogy ebből bárki is észrevett volna valamit. Ez a leírás megegyezik azzal, amit elmondtál.
– De ez a tudós arról is beszámolt, hogy miképpen tudta feldolgozni döbbenetét, hogyan tudott megbékélni a gondolattal, hogy a két világ közé került?
– Nem, erről valóban nem írt, de felfedezése után néhány nappal végleg eltávozott.
– Abban reménykedtem, hogy nem vagyok egyedül, de ezidáig nem volt szerencsém másokkal is találkozni, akik hasonló leírást adott volna erről az állapotról.
A professzor hátradőlt karosszékében, és pipára gyújtott.
– Vedd figyelembe, fiam, hogy a tudomány mai állása szerint őrült az, aki ilyet állít, ezért, ha vannak is, akik ugyanígy jártak, nem fogják nagydobra verni tapasztalásukat! – mondta a professzor, és nagyot szívott a pipájából. – Komolyra fordítva a szót, miért kerestél fel engem? Emlékszem rád, jó tanítványom voltál.
– Eleinte megrémültem, de később rájöttem, kihasználhatom állapotomat, és tudományos kísérleteket is végezhetek magamon.
– Az nem izgatott, hogyan kerültél ebbe a helyzetbe?
– De, megpróbáltam megérteni a folyamat fázisait. De egyelőre nem találok rendszert abban, hogy miként változtatom az állapotomat. Pontosabban, nem tudom, hogy csak én változom, vagy a környezetem is?
– Próbáltál kapcsolatot teremteni az élőkkel?
– Természetesen. Ha arra eszmélek, hogy átkerültem a másik dimenzióba, elveszítem a kapcsolódási pontokat a világgal. Romlik a hallásom, nem látok tisztán, és mintha, kisiklanának a tárgyak a kezemből. Legutóbb Julit szólítottam, a feleségemet, de mintha távolról kiáltottam volna neki, tekintetével a messzeségben keresett, mert halkan hallotta a hangomat. De, jelen voltam, ez bizonyos.
– Érdekes – mondta a professzor, és ismét nagyot szippantott a pipájából, a füstöt pedig lassan, nagy élvezettel fújta ki, kis füstkarikákat képezve a levegőben. – Nagyon érdekes.

Itt ülök a padon, egy parkban, ahol gyakran megfordultam, amíg éltem. A tó csendes, nem borzolja a szél, mintha megállt volna minden az idővel együtt. Lassan bontakozik ki előttem a kép, a lombos fák, és az alattuk zajló élet. Nem tudom eldönteni, most melyik valóságban vagyok. A hangok lassan térnek vissza. Gyerekzsivaj, egy repülőgép hangja, ahogy a közeli repülőtér felé igyekszik kijelölt útján. Gyerekkoromban azt játszottam, hogy ha elhaladt előttem egy villamos, a jármű egyik, kiszemelt utasának a helyébe képzeltem magam, és láttam magamat, mint kívülállót. Máskor bevéstem egy képet az agyamba, szinte beleégettem, hogy húsz-harminc év múlva emlékezzek rá. Ez bevált, de csak egyetlen dologra emlékeztem, Kata meztelen testére. Néztem őt, ahogy háttal áll nekem. Végig pásztáztam a testén, a nyakszirtjétől a sarkáig, megjegyezve minden kis foltot a bőrén, de az alsótesténél sokáig elidőztem. Ha lecsukom a szemem, most is látom izgató alakját, ahogy nyújtózik, matat a polcon, keres valamit.

Házasságaimból nem sok maradt. A válásaink, talán. Az első válás volt a nyitás az életre. Barátom elnézést kért, hogy egymásba szerettek Ágnessel. Nem tudtam haragudni rá. Ha én szeretem őt, más is szeretheti. Próbáltam kulturáltan viselkedni, mint aki feldolgozta már a változásokat. Addig azt gondoltam, a házasságok örökké tartanak. Olyan romantikus volt arra gondolni, hogy szerelmes pillantásokat vetünk egymásra még ötven év múlva is. De ez az érzés is elillant, mint a többi nő, akik számára csak átjáróház volt az életem. Egy idő után elhittem, hogy a szerelem nem létezik. Mindannyian akarunk valamit a másiktól, de mégis, a szeretkezés az, amiért mindent megteszünk, ha úgy adódik. Ebben mindig partnerre találtam, sosem kellett könnyű nőket felkutatnom. De onnantól kezdve, nem volt mit memorizálni az utókornak. Szindbád sétái jutottak eszembe, és az a sok-sok nő, akik évek múlva is szeretettel, és vágyakozva emlékeztek rá. Talán, úgy kellett volna élnem nekem is. De most már késő. Az átjáró megnyílt, és majd egyszer bezáródik mögöttem, ha itt az idő. Tudomásul kell vennem, hogy mi vár rám. A professzor nem segített, igazából fogalma nincs arról, mi is történt. Nekem pedig nincs teóriám. Egyfajta büntetésnek fogom fel, de nem fájdalmas, csak érthetetlen. Jolánhoz soha nem kerültem igazán közel. Nem tudtunk miről beszélni egymással. Mondanám, az élet elsodort minket egymástól, de ez nem így van. Mi löktük el egymás kezét, amikor a másik nyújtotta. Egy idő után észrevettük, nincs már ölelés, nincs érintés, csak magány, és bezárkózottság.

A nem lét egy esős nyári estén tört rám. Kiszakadtam a térből, és úgy éreztem, megalkottam magamnak a negyedik dimenziót. Bújócskát játszottam. Rájöttem, hogyan tudok közlekedni a két világ között. Amikor átléptem a küszöböt, megszűnt a másik világ. Kívülről láttam az ott élők vergődését, a hétköznapok egyhangúságát, a létezés szomorúságát. Itt, ebben a térben minden másképpen alakult. Jó érzés látni az emberek mosolyát, az elégedettséget, a nem léttel járó eufóriát. Színházba mentem, és összefutottam Évával. Szindbád karját átölelve érkeztek, amikor én. Éva azonnal a nyakamba ugrott, és megcsókolt. Szindbád elégedetten mosolygott.
– A régi emlékek? – kérdezte csodálatos baritonján.
– Igen, azok az idők valóban szépek voltak. Éva mindig tudta, milyen a hangulatom, és alkalmazkodott hozzá.
– Én is ezért csodálom, jó emberismerő, akárcsak én. – mondta Szindbád, és elmosolyodott.
Aznap éjjel Évával voltam. Képzeletem minden zugába beférkőzött, rabul ejtett a változás, jót tett neki a kor, az érett asszony attitűdje. Boldog voltam. Ez az élők között soha nem mondhattam el, minden ragyogás mögött sötét felhők gyülekeztek. Itt tiszta az égbolt, nem tartogat meglepetést a jövő. Azt hiszem, már nem megyek vissza. Itt megtaláltam azt, amit az élők között hiába kerestem. Itt ülök a parkban, és nézem, hogyan csukódik be mögöttem az átjáró. Nem hiányzik majd a másik világ, nekem itt a helyem.

– Szegénykém, olyan, mintha aludna. Még mosolyog is – mondja az egyik járókelő.
– Hívok mentőt – mondja a másik.
– Ismerem az öreget, itt lakik valahol a környéken.
– Nem kell mentő. Meghalt – szól a fiatalember, aki felfedezte a padon ülő férfit.
– Látják, milyen békés? A mi világunkban mindenki boldog – mondja Éva, és kézen fogja az öreget. – Jössz? Szindbád már vár.
– Megyek – mondom, és egymás kezét fogva érkezünk a nem lét örökké tartó boldogságába.

Budapest, 2020. február

Horváth János Szerző még nem rendelkezik barátokkal.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.