még el akartam mondani neked
valaki bántotta bennem
József Attilát
legyinthettem volna tudom
de hangos szótlansággal
lehorgerantaloztam
és villámokat szórtam míg biggyesztett
és almát fényesített
ezt akartam elmondani neked
de küldtelek
mert nem siettél közel
csak álltál az ajtóba keretezetten
a fájdalomküszöbömön
Lennél legalább vers
a kő helyett
idebenn. Görnyeszt.
Fogaim között őrlöm,
csikorgó morzsáit a mezsgyén
találod- ha erre jársz.
Jó egyedül.
…Csak szűk a tér;
hová tegyem belőled születő
új szavaim,
mielőtt (bennem, ők is)
megkövülnének?
Lennél legalább vers…
lassan bezárul mögötted
minden ajtó,
bennem
gyász vacog,
érintésed nyoma csönddel takaródzik.
meghal vagy születik valami…
nélkülem -létezésed majd csendben szeretem
Verstelen vagyok. Nem egészen, nem teljesen reménytelenül, mert belül feszítenek, gömbölyödnek, rúgkap&aa
Azt rebesgetik, ostobán, hogy elmarad az idei nyár. Elmaradhat a karácsonyi
Ma görkorcsolyázás közben jutottál eszembe. Szárnyalás… Kerekeken, igen, de szárnyalás ez… Annyi m
úgy kilencévesen házadban
dióscukor mintázatú oszlopokra
májusi litánia illata tekeredett,
és lila fürtökben orgonaszó,
hittelek,
-mint általában a jót-
istenemberkék ültek az első négy padban,
egy emberisten odafönn (a karzat és a kántor felett,
valahol a (mára beszűkült) végtelenben)
most szavakat keresek;
kiégett agyagban egy vajpuha fohászt:
hazugok, nehezek, belőlem rosszak,
a “határtalan” tompa
koppanással nálam véget ér…
egymásra dermedt ujjaim között
féléber imák roppannak szét;
“bocsásd meg a mi vétkeinket”
miképp’, ha nem vagy,
én is megbocsátom…
Isten, legyél…
igazul kellene várjalak,
igazán levetni minden rongyot – nincs csalás -,
lefejteni a ráncoló gondokat,
lemosni a rettenést, a riadást, az idegen tekinteteket,
lenémítani a híradót,
habosra rázni a párnában az álmokat,
és simára fésülni a szavakat,
szemembe újragyűjteni az összes régi fényt a tükörből,
az előtted-időből is (és nem gondolni utánad-idővel)
csendes, biztos lázzal kellene várjalak
neked-szépen, igazul-szépen
emlékül
Kövér cseppek.Moderato.
Gondos anyaként tapintja ki
benned medrét a fáj.
Ismer.Betölt. De meg nem fojtana.
Mint kékülő magzat, bont fészket,
belőled él, belőled hal.
Mosolyhatáron innen,
lélegzetvételen túl, meséld…
Egyetlen mozdulattal
hörpintenéd ki, – nem lehet –
keserű kelyhedet.
Érző sebeimmel borogatlak, a megbocsájtó vétkes.Dajkád voltam, szeretőd, bal, és jobb lator.Melléd feszít a bűn,ember, vagy isten szegezi kezem a keresztre? Kerestelek.Most utolsó cseppnyi igaz fényemmelfordulok feléd.
