Napjában kétszer
tévedek:
egyszer mikor
veled fekszem le,
s egyszer ha
melletted ébredek.
Ma fáradt vagyok, védtelen,
kicsi, mint egy törpe…
Mázsás gondok súlya
lerogyaszt a földre.
De talpra állok, megnövök,
ha ideér a holnap,
nagyra törő óriásként
lefejelem a holdat!
Kérlek ne
szeress igazán…
csak úgy lazán,
ahogy kigombolod
/s végig se gondolod/
a slicced,
vagy mikor
leinted
a taxit Budáról
Pestre,
mert hosszú
volt az este
nálam,
bár még
forró az ágyam,
de benne csak
h?lt helyed ölelem,
mert nem kell már…
nem kell a szerelem!
Fülledt éjszakába
torkollott a nappal,
valami történt
a madarakkal…
Az ég is csak
baljósan hallgatott,
majd kikelve magából
fájón ordított:
“Elég volt már!
Nem bírom tovább!”
Végül keservesen
elsírta magát.
Egy macska volnék
/a szívósabb fajta/
kit ha ledobnak
magasról csak talpra
érkezik…
de hiába létezik
kandúrok hada
csak farom fordítom oda
s lelépek hirtelen
mert kedvenc helyem
a háztető
/hol dorombolok, mint
a szeret?
kinek kénye s kedve
ha úgy tartja
érdes nyelvét
nyújtogatja/
s tova tűnök
a holdra
ahol nincs
mi lelkem feldúlja
mert nem nézek se
jelenbe se múltba
csak belelefetyelek
a Tejútba!
Mert sosem hittem
hogy valaha
ennyire mélyen
úgy hogy átjárja
egész lényem
hogy minden sejtembe
beleégjen
s végül libab?rben
verejtékben
teljesedjen ki az
ami már szinte átok
hogy sosem Te…
mindig csak Hiányod.
