Füstbe borult az éj, útra kél a kéj,
Hullámzó légben ég? szembogarak.
Benne a világegyetem súlyos, mély
Igazságai halkan eloszlanak.
Fülledt szoknya- csupa nyári sejtelem,
Papucsod ékkövén enyém a remény.
Lelkünk az összes vihart átívelte, nem?
S mégis csak remény. Semmi fejlemény.
Meztelen vágy kacsint a barna b?rön,
Körmödre fest az édes szamorodni,
A cikázó feszültség egyre n?jön!
Ma éjjel nincs, ki el fog szomorodni.
Vízpart, homok? Ugyan, ez csak Pest city,
Benne én: rideg, érzelmek nélküli,
Aki magát emészti, készíti ki,
És a boldogság? Messze elkerüli.
…………………………………………………..
Tisztelt szerz?, itt mi a nevünkel együtt vállaljuk az arcunkat is… a versed oké
Üresség.
Kapkodom -hiába,
Mindennek hiánya,
Nincs menedék.
De tényleg nincs-e?
A világ összes kincse
Bennem összpontosul
És darabokra esik.
Szupernóva robbanás,
Nincs te, nincs én,
nincs senki más.
Csak k? kövön,
De az se.
Se menni, se maradni,
Ennyi a maradi
Én.
Ebben a pörg?
Burjánzó létben.
Kedves Fodor Dávid!
Bemutatkozó (bár annak túlontúl ismer?s) verseddel rövid belharcot vívtunk, szerkeszt?k, többen is. Ritkán, s csak jelent?s indokkal utasítunk vissza els? írást, ám most kénytelenek vagyunk, mert ez a fajta világlátás, fogalomkör és szóhasználat gyakorlatilag lerágott csont a világlírában éppúgy, mint a hazai költészetben.
Engedelmeddel ezt most nem kérjük szépen.
Üdvözlettel: Rossner Roberto
