A messzeségből intesz felém,
látom, hogy villan szoknyádon a nap,
cipőd sarkán fordulva hevesen
keresed, s nem leled fiaid anyám.
Fiatalon, gyötrötten szerettél,
még felsóhajt a múlt, kéri kincseid,
de te már összegyűjtötted, mit adhat
az Élet, e fösvény, didergő anya.
A múlt lámpását ki oltotta el?
Ki akarta tudni, mit hoz a jövő?
Kinek kellettél tékozló magadban?
Szerelmed árultad, s nem fizették meg.
Nem kértél többet, csak éveket,
egy pillantást, pár szót, színt és szerelmet,
de az évek valutádat nem fogadták el.
Gyötrelmet adtak, akiket szerettél.
Amerre mentél – még kicsi gyerek voltam -,
libbentek az ágak, fordult a szél,
bokrokon levelek izgatottan néztek,
suhanva szálltak a madarak fölötted;
Lázban enyhe tavasz, télben forró nyár,
madárcsicsergés erdő hűvösén,
hó puhasága tündöklő fagyban,
némán beszéltek: erre ment anyám.
Lábnyom nem volt, csak szárnyak suhogása,
s én büszkén álltam, míg borzolt a szél
és hullt a hó és dalolt a madárhad,
mert csak én tudtam, nekem mondták el,
hogy tündér az anyám, tündér lánya vagyok.
Most közelről nézel és intesz felém,
szárnytalanul, megtépázva, álruhában élsz,
és nem tudja senki a titkodat, őrzöm,
csak te, a fák, a mindenség és én.
Anyám! Az idő könyörtelen,
könyörtelen, buja szerető!
Arcodba ró gondot, bajt,
kezében véső, s csak nevet –
kegyetlen szobrász az idő…
Hol van a régi koszorú,
mirtuszág dús fürtjeidről?
Hol az ártatlan szemérem,
lágy mosoly ajkaid körül?
Hol a csokor a kezedből,
szívedből hol a szerelem?
S hová, merre lettél te is?
Régi szép arcod nem lelem,
Kedves, tündöklő ifjú lány.
Íme, anyámmá hervadtál…
Vad, gőgös góliát-egómat
tapodják gyáva, semmi- alakok,
s óriás, dobbanó lépteim alatt
jobbra, balra dűlnek a tegnapok.
Megfojt a csönd, utca zaja kél,
vágtatva érkezik értem lovagom:
Halál uraság kevélyen feszít,
míg magáévá teszi holnapom.
Megsűrűsödik, s betakar a köd
– homályból izzó, tarka kusza kép -,
hömpölyög és árad valami sötét:
Halál uraság elébem lép.
– Jössz te! Ne várj! Mire is mennél
itt e földi létben ki álmokat űz!…
Halandó nem bír el e fájdalommal
lelkedből kioltom, mi perzsel, a tűz!
Égj lánggal, új lánggal. Égj az enyémmel!
Legyen tiéd a boldog enyészet,
kudarc, öröm ne érjenek többé.
Szólj egy új dalt, szóld az enyémet!
Halál uraság pattan lovára,
nyergébe ránt, ölel szorosan
s a szertefoszló köd titkos sűrűjében
patacsattogással, halál-nász fogan.
magamnak írok most –
bűvöl az este
kajánul bujkál a hold
sápadt teste
fényét teríti
teste testemre
elcsábít a hold
veszedelemre
magamnak írok most
nem látja senki
rímet vetek rímre
varázsát belengi
sóhajos- kényes
titkaim láza
magamnak álmodott
gyönyörű nászra
magamnak írtam ezt
tavaszi álom
köszöntöm magamat
szókból szőtt virágom
csokromat szirmonként
szavakra szedve
üres ágyamba’ ma
szétszórom rejtve
magamnak írok ma
közel az este
bujkál a hold is
arcomat lesve
szétszórt szirmok között
szendereg egy álom
könnyekkel öntözi
hervadt virágom
