Amikor már hiába vagy ember
mert tartásnak túl nehéz a teher,
amikor mélyen vág a tett
s nyíltságod lesz sebed,
s kinevet, rád harap az élet
és elfogy a kötszer,
de a jó, még nem alvad,
csak tiszta szívedben rohad…
akkor amputálni kell.
Világképet temetsz
gyermeki apró sírba.
Valósághazugságba fullad
a mesék birodalma.
Nyomorékként egyenesedsz a sorba,
nem leszel már, de egy leszel
a sok közül, aki feladta.
Elvadulsz, harcolsz,
illeszkedsz, és
ember lehetsz újra.
Mikor karom köréd fonom,
majd vágyunk csókba ér,
és ha már elég, hát a néma szót
nyakad útján bújva, hajadba mártom,
közben kezem puha íved után hajol
hol lenn, s fenn téged keres,
ruhád bontva neked udvarol,
abban a percben, nem érintést érzek,
hanem el?bújó hófehér alatt
téged.
Szobám sz?k falai között
megint közhelyeken járok,
felettem csillagos ég, s rajta
éppen egy üstökös ragyog.
Lent, árnyékom helyén
sétára fogom magam,
mert vonz e virágos rét,
mely itt nyílik alattam.
Giccsesen tágul a tér,
függönyt bont az éjszaka,
és a lengén öltözött szél
illúziót csókol ajkamra.
Elhasznált szó a szerelem,
ezerszer írjuk papírra,
mégis oly ritka a szívben
s így lesz a giccs: dráma.
Széles város ódon szívében
vén toronyóra mutatója
ezredik delébe billen.
Lustán hangos harang
bronzkor szoknyáján
szárny ijed a magasba,
és a térid? horizontján
száll a végtelen múltba.
Kövéren görnyedt hegyek
zöld-foltos kabátjai felett
súlytalan suhan a perc
let?nt kor felé utazva,
s lenn völgy ölében folyó
felh?habok tükrében
széles vitorláit bontja.
A gondolat kopott domb
foghíjas koronájára téved,
és az id?… a múltba réved.
Vár tétova udvarában
gy?rött falak mögött
csendet seper a szél.
Zajtól távol parcellán
vitéz bástyák páncélján
elkopott ezer nyár s tél,
végül történelem sebeire
gyógyír-gyomot hódít
az örök természet,
eteti a fáradt vendéget,
s a perc… számolatlan él.
Szobába rejt a csend
rám billen, eltakar,
nem lát az id? sem,
talán csak Isten.
Lelkem színpadára
függönyt enged kezem,
ujjaim között a pillanat
megáll a leveg?ben.
Van az úgy néha,
hogy néma éj ül a széken
a szavak nyelvig jutnak.
Visszanyelem életem
hang csak a széken reccsen.
A falon nesztelen az óra
rám vár id?tlen mutatója.
Szebb id?kre akasztott
merev képek figyelnek,
benn fehér rozsdák közt
emléket szuszog az ihlet.
Tétlenségem nézi a villany,
a padlón árnyékom csobban
– feketeleves -,
benne f? a múlt,
és párolog a jöv?.
A Duna karcsú derekánál
kavicsok között guggolok
emlékeimben.
Mögöttem egy város zaja
szemem csendben pihen a
tükörvízen.
Utcák között ott sétál a múlt
egy kin?tt gyerekcip?ben.
Szabadsága még ott szalad
a poros távolodó térben.
A feln?tt még fentr?l köszönt
és a sz?ke bozót alatt
felnézett a kék tekintet
és köszönt a felh?knek.
A gondtalan gyermekévek
percek között bújócskáztak
és az id? falai mögött
egy feln?ttet találtak.
Mama varrta rongyos labda
mint a legszebb üveggolyó
álmom ágya alá gurult
örökre elbújt a régmúlt.
Azóta n?tt a diófa
árnyékán még ott a hinta.
A szél id?tlen ölében
gyermekkort ringat rajta.
Apró kavics pici kézben
tükröt tör a Duna vizén
– észreveszem –
és mosolyogva nézem
ahogy új kavicsot keres
gyermekem.
