Elekes Zsuzsanna Szerző
Vezetéknév
Elekes
Keresztnév
Zsuzsanna
10 év Nincs Komment

Lehajtom fejem, hogy ismét az égre nézhessek.

Állok, – kezem felemelem.

 

Felejtem, mi történt velem.

Nem tudom, mi FOG történni a következ? percben,

az életemben…

Most üres vagyok,  kong a lelkem…

 

Állok, – kezem felemelem.

Lehajtom fejem, hogy ismét az égre nézhessek.

—————————————————————

Sajnos az nagyon kevés, hogy leírod, mi történik veled,

össze is kellene állnia a szavaknak igazi versélménnyé…

 

10 év Nincs Komment

Százszorszép szirmait számolom…

Szelek szárnyán szállok…

Szomorú szívem 

szendereg,

szellemem

 szelíd

szókat

 szól.

————————————————–

Szépen alliterál, de nem áll össze gondolattá, verssé meg kevésbé, szigorúan szólva szellemem szitokja szeretetb?l szökken? személyes szólama: szellemesebb szavak színeib?l szedett szellemi szintézisére szoktatott szívem szomorúan szelektálja szösszenetedet…

10 év Nincs Komment

Rongyaim gyémántokkal

 kiraktam,

arany köntösbe bújtattam,

vedl? életem…

oly szépnek hittem.

 

Hittem

 már magam is, hogy

vagyok.

 

S lám ledobva a jelmezt, itt állok

lelkem fedetlen,

s várom, hogy tiszta fehér gyolcs- ruhámat

végre  felvegyem.

 —————————————–

Ez már reményteljesebb írás, de ez is picit kevés, itt

a tematikai egyszer?séget (közhelyszer?séget) rónám

fel hibádul, ezeket az agyonrágott, milliószor megfogalmazott mondatsablonokat.

 

10 év Nincs Komment

NEM TÖRTÉNT VELEM MA, SEMMI KÜLÖNÖS

NEM TÖRTÉNT MA, SEMMI KÜLÖNÖS VELEM

VELEM SEMMI KÜLÖNÖS, NEM TÖRTÉNT MA

NEM TÖRTÉNT MA VELEM, SEMMI KÜLÖNÖS

SEMMI KÜLÖNÖS, NEM TÖRTÉNT MA VELEM

MA SEMMI KÜLÖNÖS, NEM TÖRTÉNT VELEM

MA NEM TÖRTÉNT VELEM, SEMMI KÜLÖNÖS

SEMMI KÜLÖNÖS, VELEM MA NEM TÖRTÉNT

 

VELEM MA TÖRTÉNT, SEMMI NEM KÖLÖNÖS

VELEM MA TÖRTÉNT, NEM KÜLÖNÖS. SEMMI

TÖRTÉNT MA VELEM, KÜLÖNÖS, NEM SEMMI

KÜLÖNÖS TÖRTÉNT MA VELEM, NEM SEMMI

NEM SEMMI TÖRTÉNT MA VELEM, KÜLÖNÖS, HOGY

MA SEMMI NEM TÖRTÉNT VELEM, KÜLÖNÖS

 

 

Ma történt veled, valami különös?

Veled, ma valami különös történt!

Ma különös! Történt veled valami!

Valami történt! Különös veled ma!

Valami különös történt, ma veled?

Különös! Ma veled valami történt?

Ma történt! Veled valami különös!

Vagy inkább velem???

 

KÜLÖNÖS, MA TÖRTÉNT VELED VALAMI

VAGY INKÁBB VELEM??? VAGY VELED??

MIKOR VAGYOK ÉN? ÉS MIKOR VAGYOK ÉG

ÉS MIKOR VAGYOK TE ÉS MIKOR VAGYOK TEJ

ÉS MIKOR VAGYOK TEJÚT ÉS MIKOR VAGYOK FÉKÚT

MIKOR? MIKOR? MIKOR?     MIKOR MI

 

Mikor én? Akkor te! Mikor mi?

Akkor én! Mikor te? Akkor mi!

Ha… Te? Hát… Én is! Ha… Mi?

Ha… Te is! Hát… Én? Akkor… Mi is!

Tej le, tej-fel, Te-tej-e?

…és Én, mert Te! …és Te, mert Én!

Le velem! Le veled! Levelünk… érkezett!

————————————————–

Ez nagyon aranyos :)) Ki nem teszem ugyan a f?oldalra, de a naplódba ajánlanám…

10 év Nincs Komment

Örvény, jéghideg habok, tarajos hullámok

dobálták testemet. ———-ez így túl sok. (az örvény pedig nem is dobálja, hanem húzza-csavarja lefelé))

Kéjes vigyorgással arcán, megjelent a halál.

Fényes fekete köpenyét,

mint halotti leplet borította fuldokló tetememre.——-itt a fuldokló tetemmel van bajom, ti. a tetem már nem fuldokol…

 

Az id? megállt, a lélegzet megakadt,

szemem pillái mázsás k?ként nehezedtek rám.———elképeszt? képzavar :((((

Örült táncot járt a tenger zenéjére testem,

a habokból díszes ruhát varratott a halál.

 

A fellegekb?l ekkor hatalmas hintón,

Istenség szállott alá.

Kardjával lesújtott, s a halál vinnyogva,

mint mérgezett eb,

sz?kölve rohant a sötét végtelenbe.

 

A tenger megnyugodott, csillagok gyúltak.

Isten a kezét nyújtotta felém, arcán mosoly,

tekintete ontotta a meleget. Fagyott testem

lassan megmozdult, ereimben elindult a vér.

 

Még nem láttam soha ilyen csodát,

még nem hallottam ilyen éteri zenét,

még nem éreztem ilyen mesés illatot.

A víz, mely eddig el akart nyelni,

most puha kézként ölel körbe,

hideg szél helyett langyos lehelet szárít.

 

Hol vagyok? Emberek körben mindenfelé.

Megmenekültem!

Ezt neked köszönhetem

Istenem!

———————————————

Sajnos nem :(( És még mankóm sincs, amit kiragadhatnék ebb?l a lázálomból segítésképpen, mert prozódia jellege van. Rímtelen m?fajban talán élvezhet?bb lenne, nem tudom, tényleg nem…

10 év Nincs Komment

Homályos valóságból, lila képzelet,

hitem:

selymes-suhogású áldozat.

 

Harmatos rongy, foszlott brokát,

hermelinbe zárt b?zös váladék.——–képzavar

 

Szivacsos gyémántként porlok

szerteszét, halk-nyögdécselve.

Szemem gödréb?l buzgón öml?—

szörny? sós-örvényt nyelve.—–túlkomplikált, nehézkes

 

Mélyen a pokolban görnyedve,

aztán fény gyúl

–       csillagos t?z-homály.

 

Lágy fuvallat simítja fáradt tagjaim.

 

Képzelet!

Napfényes alga-föveny, táncos sziklakert  

–       mesés gyémántból.

 

Zafir-medállal csenget?, buja égi hang,—nem igazán

csipkeverés?, béget? arany-fellegek.—jó kiegészít?k ezek

 

Szárnyaló gondolat, zeng? harang.

————————————————

A barokkos, csipkézett sorok kissé idejétmúltak,

korszer?tlenek, de ennek ellenére kitenném a

f?oldalra, ha nem lennének er?ltetettek a jelz?s szerkezetek.

A “zafir-medállal csenget?, buja égi hang”, vagy a béget?

arany-fellegek értelmezési összeférhetetlenséget tükröztetnek, ahogyan a “csillagos t?z-homály” jelz?s kapcsolat is.

 

 

 

 

 

13 év 2 komment

A BÁÃ???NAT
SÁÃ???MUEL KORNÉL SZOBORMÃ?°VE

  Bántottak!

Még nem

 hevertem ki

sebeimet,

néhol még

vérzik

a

lelkem,

s

 gondolatom dadog, mint kisgyermek szava,

kinek anyja

holt.

13 év 2 komment

 

                                       Zaklatott világban élünk.

Megfelelünk az elvárásoknak.

Rohanunk ész nélkül vakon,

mint vezetett ló.

Távvezérelt életünkben az agyunk

csak felveszi az utasításokat,

és mélyen elássa

a SAJÁT gondolatait.

 

Ám a forrás, mely a kemény kövekkel is elbír,

zubogva keresi az utat, és végül,

csörg? patakként,

megvalósítja önmagát.

Ilyen a gondolat!

Éled, buzog,

forr, éget,

utat tör!

De

némán,

mert

fél.

 

1 év Nincs Komment

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy hajó. Ez a hajó szelte a menetrendben meghatározott útját, utasát vitte az egyik kikötőből a másikba. Olyan nagy volt és biztonságos, hogy sem szél, sem hullám nem tudta eltéríteni. Nem volt szükség még mentőmellényre sem.

Az utas sokszor nézte a vizet, a nagy tajtékokat és látott a vízben hajótörötteket is, akik kétségbeesetten próbáltak a vízből ismét biztonságos körülmények közé kerülni. Részvéttel és sajnálkozással gondolt ezekre az emberekre, ugyanakkor büszkén nézett körül és arra gondolt:

„Milyen jó, hogy én ilyen erősre építettem a hajómat. Haladok a célom felé, a hajómon mindenki itt van, akit szeretek. Remélem, az energia kitart sokáig és így eljutok oda, ahová el lehet érni halandónak egy hajóval.”

Így hajózott, tette a feladatát, míg nem egyszer a távolban feltűnt egy csodálatos sziget. Nem volt az rajta egy térképen sem. A hajó könyvtárában, rég elfelejtett poros könyvek között talált egy megfakult írást. Hosszasan nézte, és egyszer csak megpillantotta a rajzon a csodálatos sziget körvonalait. Az elmosódott rajzon is jól látszott, hogy szigeten buja a növényzet, a nap mindig süt, a sziget lakói boldogok, táncolnak, nevetnek, és nagyon szeretik egymást. Az utas elgondolkodott.

„Itt hajózom már jó ideje, a térképet, ami utamat leírja, jól ismerem. Előre megrajzolták ezt azok, akik elindítottak utamon. Miért nem jelezték a csodálatos sziget létezését? Miért akarták, hogy becsukott szemmel és füllel haladjak el mellette?”

Kiment a fedélzetre és szomorúan nézte a távoli szigetet. Viharos volt a tenger, a hatalmas tarajok csapkodták a hajó oldalát. Az utas látta, hogy a hajó nem a sziget felé halad, hanem nyíl egyenesen mellette fog elmenni, és így örökre elvész a látóhatáron. Hatalmas vágyódást érzett. A hajó, ami eddig az otthona, az élete volt most hirtelen sivár és érdektelen lett számára. Elvakította a sziget fényes tündöklése. Csodálkozva látta, hogy a létének tökéletessége csak saját magához viszonylagos. A szigetről elhallatszott a szigetlakók csábító éneke, mely az utasunk szíve mélyéig hatolt. Minden este kiment a fedélzetre és nézte és hallgatta és már néha válaszolt is. Úgy érezte, hogy hívják, bár lehet, hogy a szél suttogása a tenger morajlása tévesztette meg. Borzongva gondolt arra, hogy a szigetre csak egy út van. Beleveti magát a jéghideg habokba és imádkozik, hogy a sorsa és a jó szerencséje a csodálatos szigetre sodorja ki. Teste még soha nem érintette ezeket a habokat, hiszen a jó erős hajó korlátjai megakadályozták ebben. Meg miért is tette volna? Minden, ami eddig fontos volt, az ott volt a hajón. Ami meg nem volt ott, az nem volt fontos. Ezért csak nagyon ritkán tekintett a távolba.  Most azonban folyton a horizontot kémleli, nem eszik, nem alszik, alig szól társaihoz. Mindig csak a sziget jár az eszében. A társai szomorúan kitértek útjából, meleg ruhát terítettek rá, ha fújt a szél, elvégezték helyette a munkáját és várták, hogy mikor tér vissza hozzájuk. Így ment ez nap, nap után, amikor egy szép napon a társai hiába várták a hajó belsejébe. Testét elnyelték a habok.

Csillagos volt az éjszaka. A hold messze bevilágította a vizet. A sziget felől édes virágillatot hozott a szél, halk volt a zene és a hívogató hang is egyre csak szólt! Olyan békés és idillikus volt a kép, hogy a tenger sem látszott olyan veszélyesnek. A hold sugara arany hidat vert a hajó és a sziget közé. Csak rá kell lépni és menni, menni az úton. Az utas kábán, szinte részegen odatámolygott a korláthoz, pillantásával végigsimította eddigi életét, a hajóját, majd a korláthoz lépve elindult az ismeretlen felé.

      A rettenetes hideg víz egy pillanatra megbénította minden izmát. Tehetetlenül süllyedt egyre mélyebbre. Szeme el?l elt?nt a hajója, már a szigetet sem látta, csak a háborgó tengert. A víz sodorta, az örvény húzta, minden, ami eddig biztos volt, bizonytalanná vált. Nem volt korlát, mely megvédje az ismeretlent?l, mert itt volt, az ismeretlen, maga. Vadul csapkodott, remélve, hogy talál egy biztos pontot. Lelkében még a tengernél is nagyobb vihar dúlt. Látta társait, amint a hajón sírnak utána és látta a szigetet, ahová – csak most döbbent rá -, hogy egész életében vágyott. Közben a hideg mélység tátongva szippantotta be testét, hiába kapálódzott, tehetetlen volt az ismeretlen erővel szemben.

      Kábult álomból ébredt. Mintha ezernyi tű szurkálta volna minden porcikáját. Keleten a nap első sugarai végigpásztázták a sima tengert, egy pillanatra megpihentek a kis hullámokon, hogy aztán újra suhanjanak a végtelen felé. Már nem félt. Végtelen nyugalmat érzett, biztonságot, amilyet egy vízbe vetett kis vékony palló adhatott a fuldoklónak. Előtte a hajója, rajta mindenki, akit szeret, és akik kitárt karjukkal hívják most is.

      A távolban ott van a sziget, még mindig nagyon szép és kívánatos, ám a bűvös varázsa megszűnt. Az utas, ereje utolsó morzsáival, kétségbeesve kapálódzva haladt a hajója felé. Az utolsó métereket szinte csak az akaratával, a végtelen szeretetével tette meg. Társai boldogan várták vissza, nem kérdeztek semmit, csak csendben megölelték egymást.

      Sokáig tartott ez az ölelés. Régen nem volt módjuk visszatérni egymáshoz, hiszen soha nem váltak szét. A hajó már nem az a korlátokkal szegélyezett biztonságos erődítmény volt, jól tudták, bármikor ki lehet szállni belőle. Most jöttek rá, hogy a korlátokkal nem a hajót kell erősíteni, hanem a szeretetüket.

A nap már magasan járt az égen. A bárányfelhők kíváncsian kandikáltak le az égről. A hajón visszatért az élet. Vígan duzzadtak a vitorlák, a hajókormány mozgása hűen követte az előre meghatározott útirányt. Az utas csak egy felületes pillantást vetett a térképre, hiszen annak minden kanyarulatát már jól ismerte. Ám most valami furcsaságot vett észre. A térképen, ahol eddig csak végtelen víztükör volt, egy apró szigetecske látszódott. A szigeten buja a növényzet, a nap mindig süt, a sziget lakói boldogok, táncolnak, nevetnek, és nagyon szeretik egymást.

       És akkor feltűnt a kikötő. A nagy hajó egyenesen a sziget felé haladt, rajta az utassal és azokkal, akiket nagyon szeret. A sziget lakói jázmincsokrokkal integettek feléjük, és felvették legszebb ruhájukat, hogy így köszöntsék a vendégeiket. A hajó most lassan siklik a kikötő felé, még nincs kijelölve a hely, hogy hol tudna kikötni.

      Az utas már tudja, hogy a szigetre csak a hajójával juthatott el és csak azokkal, akiket nagyon szeret.

Most majd előremegy, megnézi, hogy elég biztonságos-e a talaj a szigeten, van-e a hajó összes utasának elegendő étel, ital, szeretet…

Az ének meg csak zeng…zeng…zeng…

13 év 1 Komment

Én Drága Jó Uram, Li Szi!

Piruló arccal írom e sorokat, melyek remélem, eljutnak kezeidhez.

   

Tudom, hogy nem illend? egy mai lánynak – még oly felvilágosult nevelésben részesült is – egy férfinak levelet írnia, hiszen az erkölcs neki a legf?bb vagyona.

      Apám, Lü mester hivatalában, mikor szemünk el?ször találkozott, már tudtam, de legalább is reméltem, hogy ezt a pillanatot még sok szerelmes óra fogja követni. Hiszen azért vittem oly gyakran a friss teát, hogy gyönyör? szemed, sudár termeted és éjfekete hajad, mind tovább láthassák szemeim. Akkor éreztem, hogy ez a vonzalom kölcsönös. Este apámtól megkérdeztem, hogy

      – Ki volt ez a fiatalember?

      Apám akkor elmondta, hogy milyen szép jöv?t jósol neked, és el?remeneteled az udvarnál minden bizonnyal egyenes lesz.

      Egész éjjel csak rád tudtam gondolni. Amikor a hold besütött a szobám ablakán, a sejtelmes fényben odaképzeltelek. A palotánk köré dúsan ültetett jázminbokrok ontották illatukat, a selyem, mit szolgálóim gondosan az ágyamra terítenek minden este, h?vösen borította be forró testemet. Ez volt els? ölelésünk, ahová csak a lelked jutott el, mégis olyan valóságos, olyan mámorító volt.

      Másnap, mikor ismét eljöttél a palotánkba, hogy Apámmal megbeszéld a jöv?det, már láttam, hogy Te is keresed a pillantásomat, nézed a gondosan kiválasztott ruhám szépségét, és figyeled mozgásomat. Lehet, hogy már itt észrevette Apám is ezt, mert az ebédnél megjegyezte:

      – Nagy és gazdag lesz ez a fiatalember egyszer! Jó sora lesz háznépének, feleségének és leszármazottainak – közben jelent?ségteljesen rám nézett.

      Lesütöttem a szemem, mint ahogyan ezt nevel?im tanították, de er?sen figyeltem szavait. Mindig féltem attól, hogy kiválaszt nekem egy férjet az udvarból, akit nem is láttam még soha és vele kell nászra lépnem, mert egy rendes lány teljesíti apja akaratát. Szívem hevesen kezdett el dobogni, amikor láttam apámon, hogy neki is tetszel. Még azt is mondta, hogy a következ? holdtöltekor beköltözöl a palotába, mert hivatali el?meneteled ezt megkívánja. Hát még én! Ujjongott lelkem e hír hallatán, mert akkor sokkal többet láthattalak ezután. Boldogan teltek azok a napok is, amikor csak reggel t?nt fel alakod a palotában, mert napról napra többet találkoztunk, megdicsérted szép ruhám, észrevetted, hogy én is keresem a társaságodat.

      Azon a napon, amikor Apámat hívatta a Császár, és nem tudott megjelenni a megbeszélt id?ben, már tudtam, hogy most fog megtörténni… Olyan forró volt a testem és éreztem, hogy benned is ott forr a vágy, és csak illedelmesen ültünk egymással szemben, és te beszéltél terveidr?l. Szemeid be-betévedtek ruhám red?i alá, pillantásod végigsimította nyakamat, éreztem, hogy nem hagy hidegen az a két kis domborulat. Szégyenemben el akartam futni, de er?sebb volt a vágy az érintésedre.

      Igen! Ez volt a második ölelésünk, ahol az illend?ség, a szemérem, a jólneveltség megakadályozta, hogy azt tegyük, amit mindketten vágytunk tenni. Lelkeink, ott a teaasztal mellett buja ölelkezésbe kezdtek, levetkezve minden társadalmi el?írást, illemórán tanultakat, apai intelmeket és anyai aggodalmakat. Ott, abban az órában köt?dött meg a mi frigyünk anélkül, hogy bárki is tudott volna róla kett?nkön kívül.

      Nagyszer? volt tudni, hogy a szerelem rózsája ott nyílik a te lelkedben is, hogy majd egyszer egy árnyat adó lugassá egyesüljön az én rózsafámmal.

      A napjaim hol boldogságban úszva, hol kétségek közt gyötr?dve teltek.

      Amikor már vagy egy hónapja ott laktál a palotában, minden id?det a tanulással és a hivatallal töltötted, a teázások alatt is csak röviden szóltál hozzám – igaz az mindig kedves és megnyugtató volt -, éppen egy kétkedésekkel tele délután, nagy viharfelh?k kezdtek gyülekezni az égen. Szolgálóim, mint mindig ilyenkor, gondosan becsukták az ablaktáblákat, hosszú nehéz bársonyt bocsátottak az ablakom elé, mely a zajt és a villámokat is kint rekesztette.

      Éppen esti tisztálkodásomat végeztem, hosszú hajamat fésülgettem, mikor kopogtál szobám ajtaján. Micsoda vakmer?ség késztetett arra, hogy megtegyed ezeket a lépéseket! Szobám küszöbét addig férfi soha nem lépte át apámon kívül. Ott álltál az ajtóban, kér?n, esdekl?n, olyan voltál, mint egy gyerek, aki védelmet vár anyjától.

      Akkor döbbentem rá, hogy te félsz a vihartól!

      A bátor harcos, a birodalom felvirágoztatója. Most itt áll és bebocsátást kér egy gyenge lánytól, aki legalább annyira fél az istenek nyilaitól és hangos bömbölésükt?l, mint Ã??.

      Szólni nem bírtam, csak megfogtam a karod, és bevezettelek a szobába. – Ilyenkor már szerencsére a szolgálóim nincsenek nálam, mert felvilágosult lány lévén az esti toalettemet egyedül végzem. Kell a szolgálóknak is egy kis szabadid?, úgyis sokat dolgoznak a palotában. Íme, most itt voltál, hús-vér ember, nem képzelet, nem illúzió, perzselt a pillantásod és testemen elindult egy finom remegés.

      Meg kellett, hogy érintselek.

      Belefúltam szemed tengerébe, semmi másra nem vágytam, csak az ölelésedre. Tudtam, amit most elkövetünk, nagy b?n, mégis, nem volt er?, ami visszatarthatott volna minket. Kint a vihar tombolt, a fákat csavargatta a szél, óriási villámok cikáztak az égen, dörgött, morajlott a természet. És itt a szobában pedig beteljesedett a vágy, szabad utat engedtünk végre az eddig oly nehezen elfojtott érzelmeinknek. Soha még el?tte ilyen boldog nem voltam, a testem kinyílt, befogadtalak, tested, lelked egyesült az enyémmel.

      Órákig tartott a vihar és órákig a boldogságunk.

      Nagyon kellett vigyázni, hogy másnap senki ne sejtse, hogy milyen változásokon mentünk át. A teát szokás szerint bevittem, de most nem id?ztem annyit ott, mint szoktam, mert éreztem, arcomat elöntötte a pír, amikor megláttalak. Apám oly nagyon elmerült a birodalom ügyében, hogy nem vett semmit észre.

      Azóta az éjszaka óta, sokszor meglátogatsz hálószobámban, és – bár mostanában nem volt oly nagy vihar – védelmet vársz és én adok, karjaimban.

      Nagyon elszomorított a hír, hogy tanulmányaid végeztével elhagyod palotánkat. Tudom, hogy vár húgod, de itt vagyok neked én! A húgod majdcsak megtalálja a hozzá ill? férjet, szüli a gyerekeket sorban, veti a rizst és learatja a termést, éli az életét.

      Ne tedd tönkre azt, amiért eddig tanultál, amiért annyit dolgoztál. Nagy ember leszel, nagy dolgokat teszel, beköltözhetsz – most már, mint családf? – a palotába, ha végre rászánod magad és megkéred apámtól a kezem.

      Tudod, múltkor mondtam, hogy minden reggel émelygek. Van egy javasasszony, aki olykor-olykor meglátogat, és ?mondta, hogy talán szerelmünk magja kikel?ben van, és egy új életet hordozok a szívem alatt.

      Nem tudom, hogy ez így van-e biztosan, de akkor is döntened kellene. Nem sürgetlek, hiszen boldogságunk így is teljes, csak a bizonytalanság epeszt nagyon, hogy elhagysz a húgodért.

     Drága Li Szi! Mindenem, amim van a tiéd. Apám vagyona is rád száll majd. Szeretlek életemnél is jobban. Nincs sok id?. Dönteni kell, mert a természet megállíthatatlanul növeszti a magot, amit aztán nem fed semmi sem el, így a világ is tudomást szerez szerelmünkr?l.

Ölel szeret? asszonyod, aki h? lesz hozzád a sírig. Xian Lü

Elekes Zsuzsanna Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.