A sziklaszirtek mögül
el?bukkan a Nap perzsel? lángja;
tüzes narancsszín káprázat,
melynek a világon nincs párja.
Ismer?s kis dalt dúdol a szél,
édes perceket idézve elmémbe;
mágnesként vonz, szinte hipnotizál,
akár a szirének b?vös éneke.
Menedék e kopár hegyorom,
menedék a veszett világ el?l,
mit szenvtelen betondzsungel nem nyújthat,
csak a kis dal a sziklaszirt fel?l.
Elmélázom, nem érzem a múló id?t;
lelkem megfáradt testemb?l már menekül;
hirtelen elcsendesül örökre minden –
de még látom a fényt a hegyek mögül.
Es?cseppek koppannak ablakomon
– a felh?k sírnak.
Mélabúsan, magányosan,
szomorú táncra hívnak.
Könnyek áztatják arcom,
keblem fölé örök bánat ült.
Úgy élek csak, mint k?szobor,
mely az Id? kerekén megkövült.
Es?cseppek koppannak ablakomon
– a vihar egyre jobban rákap:
Süvít a szél, mordul az ég,
vad villámok cikáznak.
Ily' vihar dúl az én lelkemben is
– s fájdalmas táncra hívnak;
Es?cseppek koppannak ablakomon,
még a felh?k is sírnak.
Magányosan sétált a mólón.
A nyáresti szell? csintalanul kapott hullámos hajába.
Gondolkodott, elmélázott addigi életén. A küzdelmek, a nehézségek már oly' rég jelen voltak kis világában, hogy akkor sem tudott volna szabadulni t?lük, ha akar. De nem akart. Minek adná fel a szerelmet?
Leült a vízpartra.
A tenger langyos vize gyengéden simogatta lábát, madarak köröztek a víz fölött. Felnézett az égre. Vajon ?k is érzik? Vajon ?k is tudják, milyen a szerelem? Tudnak-e szeretni, ahogy ? tud… Bár, talán jobb lenne, ha soha nem éreznének így: fájdalmas dolog a viszonzatlan szerelem.
Felsóhajtott.
Mit meg nem adna, hogy szabad legyen, akár a madár! Ha rabláncon függ? szíve végre széttépné bilincseit! Ha mindez valóra válhatna, s talán boldog lehetne.
Kitárta karját.
A szél minduntalan belekapott a hajába, mindeközben a tenger morajlása feler?södött, ahogy nekicsapódott a szikláknak.
"Gyönyör?! Ó, mily gyönyör? lenne!"
Felállt, s táncolt. Körbe körbe. Mintha csak egyedül volna, egyes egyedül a világon. ?és ez a csodaszép tengerpart.
Pontosan úgy, mint mikor még kislány volt. Régen minden egyszer?bbnek t?nt. A szüleivel kisétált ide, s nézte a vizet. Olykor egy-egy vitorlás is felt?nt a távolban, s ámulva figyelte a fedélzeten az embereket. Vagy mikor vidáman játszott a homokban, várat épített, amit aztán büszkén mutogatott szüleinek. De mára mindez semmivé vált. Csak emlék maradt.
Pedig csodaszép volt. Így kéne mindennek véget érnie.
Sírt.
Abbahagyta a táncot. Minden elcsendesedett körülötte. Csak a tenger fodrozódó hullámai csaptak össze.
"Így kellene lennie. Így kéne véget érnie."
Ã??rült ötlet!
"Mégis… Ez az egyetlen kiút. Kiút a szenvedésb?l…"
Megteszi. Megteszi, mert meg kell tennie.
Elindult a víz felé.
Be a vízbe. Beljebb és beljebb.
Míg örökre el nem nyelték a hullámok.
