D. Bencze Erzsébet Szerző
Vezetéknév
D. Bencze
Keresztnév
Erzsébet
2 év 10 komment

 

 

Miért ily kíméletlenül kék az ég?
Miért egyedül a Nap, aki ma rám nevet?
És miért ily szenvtelen?
(belém tűzi az emlékeket,
azt a szomorú napot, csakhogy jobban fájjon)
Most éppen simogatásra vágyom,
de ő könyörtelenül karcol az összes sugarával.
Minden sugár egy-egy óra…
Miért pont októberben süt ily pazarlóan?
(lehetne együttérzőbb)
Azelőtt legyűrtünk minden őszt…
Vagy tán segíteni akar visszaidézni
közös éveinket?
(meglehet)

Különös.
Akárhány éve is volt,
akkor épp így mosolygott,
mint akinek fogalma sincs, mi lesz másnap,
azon a bizonyos októberi hajnalon,
amikor ágyadban majd hűlt helyedet találja,
ha egyáltalán betekint az ablakon.
Éjjel már halált huhogtak a baglyok –
(egyre jobban hiányzol, te drága)
Követeli magáét az ég…
(s persze a föld és én)

Miközben imádkozom,
az avar-kergető szellő játékát figyelem…
Sietős, sötét felhő közelít.
Hetek óta nem esett.
Kihalt a sírkert, sehol egy ember.
(talán időben hazaérek)
Ahogy jött, hirtelen elsiet a zápor.
Savanyú a bokrok alja.
A kedvem se különb.
(ráadásul a cipőm ronggyá ázott)
Viszont vigyázzban áll minden krizantém.
Hányféle is a lét?

Kihez nem jön időben a halál,
inkább elébe megy?
Miért, hogy oly közel hallom
megint a kuvik hangját
s a holnap robaját?
A világ szennye vállamon.
Fejem fölött egyre több gyászmadár
és megannyi megválaszolatlan kérdés
– itt belül…

Magányommal
egy ideig még elvagyok,
az sincs, aki válaszoljon.
Lábujjhegyen járok,
magamban beszélek…
De miért is félek?
(a temetőkaput mindjárt elérem)
Ma este tort ülök,
három gyertyát égetek,
Chopin balladát játszom.
(előbb majd lehúzom a redőnyt)

Vasárnap van. Esőszag.
És még csak délelőtt…

 

2 év 11 komment

Saját fotó

 

 

 

 

 

 

Gyöngyharmat a hajnalokon.
Kifakult, szürke ég alatt 
csípős füstszagot hord a szél.
Kerget emléket, álmokat  –

 

Berreg az ősz, a nagy kerítő.
Első áldozat a ledér nyár.
Szinte még az… (vagy mégse?) 
Úgy tűnik: vége… 
Játszik velünk,
vagy csak éppen jelmezt cserél?
Miközben átöltözik,
szeptember, október észrevétlen
magáévá teszi, elcseni színeinek felét.
Kifakítja, majd bíborral borítja.
Nem őrzi tovább…

 

A dinnyeszezont a borfesztivál,
a szüreti bál mintegy kötelezően váltja.
A megadó napsugár
szüntelen csurgatná forró folyamát
a csupasz testekre.
Eltűnnek a bordás férfihátak,
lebarnult női keblek, karok, lábak.
Ideje megbarátkozni a sállal.
Vigaszképpen
a szőlőaszaló langymeleg
arany sújtással simogat.
Délutáni sétáik után a verőfényben,
padunkon derűs terefere vár. 
Ha szerencsénk van, ölünkbe pottyan
néhány szem dió
a megkésett szerelem reményével…

 

A kócos felhők játéka
hamarabb véget ér,
s az ég ellobbanó pírja alatt
gyorsabban bukik le a Nap.
Az augusztusi hőség hozadéka 
és kiszámíthatatlansága
még körülöttünk ólálkodik,
ám a szeszélyes viharok is
idővel halk esővé szelídülnek.

 

Mostanra valamiféle 
megnyugvást remél a lélek.
Szoktatjuk magunkat a csöndességhez,
ha lehetne, megparancsolnánk.
(A gyermekzsivajtól hangos strandolás
helyett kívánhatnánk mást?)
Állandóságra vágyunk.
A kánikulai álmatlanságot
pihentetőbb álmok követik
a hosszúra nyúlt éjszakákon.
Elkél a melegebb takaró.
A köd leginkább
hajnalban motoz. Uszálya
bekúszik küszöbünk alá…

 

Nesztelen levélhullás, emlékezések ideje – 
A visszavonhatatlanul elmúlt
boldog pillanatok könnyebben
előhívhatóak a meghitt magányban.
Lassan lépdel a gondolat
valahol egy régi nyárban,
amikor a szív zenélt,
és retusálta a gondokat.
Olykor elég
egy gyöngéden simogató kéz, 
biztatóbb tekintet, néhány jó szó
a végtelennek tűnő esték
felszentelt csendjében… 

Légy oly kegyes, 
várj sorodra, november…

 

 

 

 

 

2 év 19 komment

Saját üvegfestmény: Bíborfelhők / részlet

Pihenni vágyom, 
Ne is keressetek!
Semmit se kérj, 
Ne tekints felém.
Ahogy telnek az évek, 
Nincs édesebb, 
Mint pamlagon heverni
Gondolatok nélkül, 
Szövetségben
A kúszó felhőkkel – 

Bársony-puha az égbolt,
Azúrkék vásznára
Rámásolhatom arcod.
Sokáig fog
Lebegni az éterben…
Mit érdekel bármi gond,
Csak sehol van, 
Csak végtelen – 

 

2 év Nincs Komment

Zalaeger

2 év 10 komment

 

Hűvös csókokra ébredek.
Szemérmetlen ez a hajnal.
(hát persze, megint nyitva maradt az ablak)
Rövid a takaróm. Fázom.
Hiába húzom a párnám fejemre,
eltűnsz az álommal te is…
Megint esik.

 

Belaktam a nappalokat,
de az éjszaka egyedül lakhatatlan.
Amióta fogva tart a magány,
javíthatatlan későn kelő lettem.
Nincs jobb
egy vasárnap reggeli lustálkodásnál
kinyújtózni az emlékekkel.
Bár mellém bújhatnál most!
(huhh, ez meglehetősen banális,
holott megfogadtam,
nem írok több elkoptatott frázist)
Megpróbálom kihajtani hangodat a csendből,
addig nem kelek föl. 
Köztudott,
az alvás kifejezetten hasznos.
(úgyhogy maradok)
Pedig a szomszédból beúszó kávéillat
kifejezetten csábít.
(emlékszem, két cukorral ittad)

 

Az elkóborolt tavasz időnként hátára vesz,
ám újrakoldulni a tovatűnt ifjúságot
zörgő avarban térdig gázolva aligha lehet.
A májusoknak egyszer vége lesz,
az ősz elnyeli színeinket,
lassan minden elcsitul,
elillannak a madárdalok.
A vágy se hajt,
csak a mohó kíváncsiság,
amit a tegnap itt hagyott –
(arcom ma is pirul,
ha elképzelem, ahogy szemeddel
titokban letapogattál)
Vállaink valaha tétován összeértek,
még érzem illatod,
s a finom borostát,
miként puha mohapárna,
simogatott.
Egyetlen valós ölelésedért viszont
befizetnék egy világ körüli utazásra.
Annyira, de annyira hiányzol, te drága!

Mondják, az ábrándozás káros,
úgyhogy felhúzom a redőnyt.
Talán sikerül
 az összeomlásom után
visszahajtogatni magam,
(előbb a takarót),
majd térdet hajtani
az Úr parancsolata előtt.
(hagyjuk a vágyakat,
elvégre vasárnap van)

*
saját digitális grafika

 

2 év 12 komment

Saját festmény: ALKONYÉG – akril, vászon (40×50)

 

 

 

 

 

Alkonyod szürke egén
Inog az idő
Gomolyog elméd

 

Bizonytalan léted 
Súlya alatt 
Reszket a lélek

*

Nem riadsz hangos szóra
Ám néha hullámokat vetsz
Amit az önsajnálat fuvall

Ne hagyd a Napot
Lenyugodni haragod felett
Angyalok raja vár

A bíborfelhők versenyt úsznak
Átölelem helyetted a
Mindenség nyakát

*

Kupolánk alatt
Megbúvó díszletként
Rejtve virul a vágy

Szívünk még ver
Utoljára kinézünk
Az alkony ablakán

 

 

 

 

 

 

 

 

2 év 8 komment

„Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, / Fájása édes, hadd fájjon, hagyom./ Ha balgaság, ha tévedés, legyen, / Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!” *

 

 

 

Birokra kelnek számban a szavak,
melyek őrízhetnék a letűnt nyarat
és karod melegét.
(egyszer az enyém volt)
Amikor öleltél,
vállamra borult a mennybolt…

Vagy csak kitaláltalak volna?
A mosolyod, szemed, hófehér hajad
felelnek érveimért.
Gyorsabban vett el tőlem a tavasz,
mint ahogy szívembe érkeztél.

Ujjaim alatt
a klaviatúra tétován kopog,
mondataim végén három pont…
Nyugtalan éjek. Szaggatott álmok –
Egy távoli,
elgazosult kertben jártam.
Veled.
Fejünk felett
suhogó denevérszárnyak…
Enter –

Ha már visszavonulót fújt a május,
megadom magam.
A vers marad…
Nem zavarom meg álmod,
többet nem kiabálok.
(ezentúl csak suttogok)

 

 

 

*Juhász Gyula: Szerelem

 

 

 

 

 

 

 

 

2 év 18 komment

 

 

Virágokat cipelnek hátukon a lankák – 
fészkükkel nyúlnak értem az almafák, 
ágaik épphogy elérik homlokom.
A cirógató szellő gyengéden teszi a dolgát.
(helyetted)
Nem tudom, eddig merre csatangolt.
Áldás ez a tavasztól.

 

Minden az almával kezdődött…
Ördögi kísértés,
édeni bűnbeesés – 
Először fél, majd tele kosár alma.
Telepátiám kudarca:
szíven talált minden szavad.
Alig hallható dobogás,
szomorú zsoltár…

Lombok közé rejtem arcod
és a szökevény időt.
Már azt se kívánom,
hogy a sült alma illatú esteken
virrassz soraim felett.
Tévedés voltál.
Alig több,
mint egy hirtelen jött,
áprilisi fuvallat…

 

A szirmok szakadatlan hullanak… 

 

 

2 év 18 komment

 

 

 

Jó ideje már
Szívemben nyílnak az orgonák
Nefelejcsek bús violák
Hófehér hajad
Szelíd rezedáin
Hírlik a tavasz
S mint halálod óráján
Suttogó panasz
Csillagfénybe olvadó
Könnycseppeket fakaszt

 

Pergő gyöngykalárisom
Túlvilági réteken
Szirmokat bont
Reményem
Zöld lélegzet
Horizonton áthajol
Hogy a mindenség mezején
Örökké neked
Virítsanak
A csöndből született
Csillagfürtök
Holdviolák

 

 

Szívemből szőtt csokromon
Hervad
Szomorú szép mosolyod
Ám tekintetem
A kék égbe mártom
És látom
Amint a
Némaság kertjében
Arcod újra
Kivirágzik

 

*

Kép forrása: PxHere

 

 

 

 

 

2 év 14 komment

„Uram! Ne hagyd, hogy leromboljam az élet templomát!” (Szentgyörgyi Albert imája)

 

 

Fekszem a füvön. 

Sugárzó napsütés. Susogó szellő.
Hegyi friss. Madárének.
Egy katicabogarat röptetek
ujjam begyéről éppen – 
Csipetnyi béke.
Áldott csönd. Éledő zöld.

 

Fülemet a földnek szorítom.
Hallom siratóénekét. 
Vérzik a tuskó alattam.
Sírját ássa a világ – 
Felkavar a gondolat.
Hantok hullanak… 

(Vajon lesz-e elég fa koporsónak?)

 

 

 

 

D. Bencze Erzsébet Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.