Csillag Endre Szerző
Vezetéknév
Csillag
Keresztnév
Endre
Ország
Hungary
Vezetéknév
Csillag
Keresztnév
Endre
Ország
Afghanistan
2 nap ezelőtt 5s Hozzászólások

Ebben a „munkámban” több évtizedes gyakorlat támasztja alá az elméleti alapokat.

Önagysága tartósan azzal gyötör, hogy ő kövér volna. Ennek a felfogásnak nagymama korban már alig van értelme. De ugyanezt hallgattam harminc, ötven évvel ezelőtt is. Holott én tudván tudom, akkor jó, ha az asszony van egy öllel. Honnan tudom? Egyrészt tapasztalatból, egy asszonyon legyen mit fogni! Másrészt ezt az elméleti tételt tanultam már kora gyerekkoromban, a falumban.

Kedvesem élénken tiltakozik, amikor a hatodik, nyolcadik fúrógépet veszem. Azt mondja/kérdi: Nem elég már az az öt, amit megvettél, és nem vagy alig használod valamire?! Ilyenkor elmagyarázom „értetlen” fejének: a kis Li-ion akkumulátoros, FERM márkájú a komputerek szétbontásához, összerakásához kell. A nagy HILTI típusú légkalapács és fúró a beton fúrásához, bontásához, tiplik, dübelek stb. berakásához szükséges. Ez a két véglet. Köztük azonban számtalan munkafolyamat előadódik, amelyek mindegyikének megvan a maga optimális fúrója:ugye, hatvan ezerért, profi fúrócsavarozó a BOSCH-tól, minimum 40 newtonméteres nyomatékkal;oszlopos fúró nélkül nem lehet meg az ember, ahhoz meg elengedhetetlen a hozzá való satu, legalább nyolcvanas pofákkal;

a hátsó előtető LINDAB lemezezéséhez könnyű, de az akku cserélegetése nélkül tartósan használható tizenkét voltos fúrógépre volt szükség, amit az erkélyen elhelyezett áramforrásról üzemeltettem (saját kreáció!); a lemezelés alá a vasszerkezetet magam hegesztettem, saját apparátussal, amihez persze automata hegesztőpajzsot használtam; Asszonyi reakció: Neked már a hagyományos pajzs meg sem felel! Válasz: Örülj, hogy a trafós hegesztőmet nem cserélem inverteresre!

Az acél darabolásához, csiszolásához FLEX-re van szükség (BOSCH), ahhoz meg ilyen, olyan vágótárcsák, csiszolók szükségesek. Hegesztésnél is elengedhetetlen. Hogy az ára húzós? Istenem, valamiért valamit;a régi szép időkben, a Zsibiben vettem vagy három további fúrógépet, mert olyanok még nem voltak a pinceműhelyemben; pl. 90°-os fordító tokmány stb.

A kertet együtt műveljük az asszonnyal. De a műveleteknek vannak nőies és úgymond férfias részei. Az utóbbiak miatt kellett vásárolnom két láncfűrészt. Nejem természetesen ezt is sokallta. Nem elég egy?! -, kiáltotta magából kikelve.

Úgy kellett felhomályosítanom, a negyven centis karddal rendelkező a nagyobb átmérőjű fatörzsek, ágak levágásához, a húszcentis láncú Aligátor (BLACK & DECKER) pedig a díszbokrok megfelezéséhez szükséges, mert azokat az előző tulaj három méteresre engedte felnőni. A miérten még hetekig rágódott.

A motoros permetezőnél már a szeme sem rebbent, ami a gép szükségességét illette, de az árába belesápadt. Több hetes mosolyszünet következett, amikor megvásároltam a gyűjtőzsákos, GARTENLINE márkájú lombszívó, fúvó szörnyeteget.

Itt, magunk között bevallhatom – úgy sem olvassa az írásaimat -, ebben teljesen igaza volt, mert a közel háromezer wattos masina alig jó valamire.

Nem húzódott akkor sem mosolyra a szája, amikor a MAKITA hő-légfúvót zsákmányoltam. Bezzeg, amikor a teljesen befagyott vaskapu kiolvasztása után tudtunk csak az autóval kiállni egy sürgős esetben, látta be, de jó, hogy megvan ez a „drágaság”!

A továbbiakban egyetlen tételt, a nem fúrógép satukét fogom részletezni, mert halljatok csodát, a négy közül egyet életem párjától kaptam. A forgatható műszerész satutól az óriási kovácssatuig terjed a spektrum.

Még a mechanikánál maradva, van két gégeköszörűm, két fúrószár élezőm, egy bakköszörűm, többcélú kisgépem, két csiszolóm stb. stb. stb.

Ja, igen! Van egy legalább száz éves asztali (Continental) és valamivel fiatalabb táskaírógépem (ez utóbbiakat kaptam). Ezeket azért szidja pártfogóm, mert helyet foglalnak.

Az elektronikák közül csak a kamerákat emelem ki (ezek feléről a nejem nem is tud, képtelen követni): két akciókamera, egy kompakt kamera (fényképező gép), két SONY kamera, melyek közül az egyik 4K-s. Sajnos, dronom még nincs, de egy gimbal nagyon fodrozza képzeletem hulláma.

Évtizedek óta sok szidást kapok hű páromtól, mert a főztjét a nagyanyáméhoz, anyáméhoz hasonlítom.

Képtelen vagyok meggyőzni a nejemet arról, hogy az itthoni büfizés, a tele szájjal történő beszéd nem illetlen az étkező asztalnál. Az illemről – úgy általában – más-más elképzeléseink vannak

Az öltözködés kérdésében sem árulunk egy gyékényen: bíztatom, vegyen magának „rongyokat”, alkalomra is. Nem-nem és nem. Elég, ami van.

Most, hogy a kormány különösen támogatja azokat a személyeket, akik egyedül nevelik gyerekeiket, kérelmezni fogom, a kedvezményt terjesszék ki az enyémre hasonlító esetekre is.

(Csak az asszony meg ne tudja!)

I’m raising my wife alone

In this “job” I have decades of experience to back up the theoretical basis.

His self-importance is persistently tormented by the fact that he is fat. This notion makes little sense in grandmotherhood. But I heard the same thing thirty or fifty years ago. But I know that it’s good for a woman to have a belt. How do I know? Firstly, from experience, a woman should have something to hold on to! On the other hand, I learned this theory in my early childhood in my village.

My darling protests vehemently when I buy my sixth or eighth drill. He says/asks: Aren’t the five you bought enough, and you don’t or hardly use them for anything?! I then explain to his “incomprehensible” head: the small Li-ion battery-operated, FERM brand is for disassembling and assembling computers. The big HILTI type jackhammer and drill is for drilling, demolition of concrete, inserting dowels, dowels, etc. These are the two extremes. In between, however, countless work processes occur, each of which has its own optimum drill:

for sixty thousand, a professional drill bit from BOSCH with a minimum torque of 40 newton metres;

you can’t do without a drill without a column drill, and for that you need a vise with at least 80 jaws;

to plate the rear canopy with LINDAB, I needed a 12-volt drill that was light but could be used permanently without changing the battery, and I ran it from a power source on the balcony (my own creation!);

I welded the iron structure under the plating myself, using my own equipment, and of course an automatic welding shield; Wife’s reaction: you can’t even use a conventional shield! Answer.

To cut and grind steel you need a FLEX (BOSCH), and for that you need cutting discs and grinders like this and that. It is also essential for welding. That the price is high? God, for some reason;

back in the old days, I bought three or so additional drills in Zsib, because I didn’t have them in my basement workshop; e.g. 90° turning chuck etc.

My wife and I cultivate the garden together. But there are feminine and masculine parts to the operations, so to speak. The latter made me buy two chainsaws. My wife, of course, was shocked by this too. Isn’t one enough?!, she cried out in exasperation.

I had to cut up the 40-centimetre blade for cutting larger diameter tree trunks and branches, and the 20-centimetre chain Aligator (BLACK & DECKER) for cutting ornamental shrubs in half, because the previous owner had allowed them to grow to three metres. He chewed over the size for weeks.

The motorised sprayer was no longer an eye-opener, which made the machine seem necessary, but it paled in price. There was a several-week break from smiling when I purchased the GARTENLINE brand of collection bag foliage sucking, blowing monstrosity.

I can admit here, between you and me – you don’t read my writing anyway – you were absolutely right about that, because the nearly three thousand watt machine is barely good for anything.

He didn’t even smile when I bagged the MAKITA heat and air blower. However, when we had to thaw out the completely frozen iron gate to get the car out in an emergency, he admitted that it was good to have this “darling”!

I will detail one item, the non-drill vise, in the following, because hear my miracle, I got one of the four from the partner in my life. The spectrum ranges from a rotary engineer’s vice to a giant forge vice.

Still on the mechanical side, I have two end mills, two drill stem sharpeners, a buck grinder, a multi-purpose small machine, two grinders, etc. etc. etc.

Oh yes! I have a desktop (Continental) that’s at least a hundred years old and a slightly younger pocket grinder (I got the latter). These are scolded by my patron for taking up space.

I’ll just mention the cameras (half of which my wife doesn’t even know about, she can’t follow me): two action cameras, a compact camera (still camera), two SONY cameras, one of which is 4K. Sadly, no drones yet, but a gimbal is really rippling the waves of my imagination.

For decades, I have been getting a lot of scolding from my faithful partner for comparing his cooking to that of my grandmother, my mother.

I’m unable to convince my wife that burping at home, talking with your mouth full, is not inappropriate at the dinner table. We have different ideas about decency in general

We are not on the same page on the question of dress: I encourage her to buy “rags”, even for the occasion. No, no and no. What we have is enough.

Now that the government is particularly supportive of people who bring up their children alone, I will request that the benefit be extended to cases like mine.

(Don’t let the wife know!)

2 hónap ezelőtt 6s Hozzászólások

Halvány hajnali fényeken édesen ízlelem,
Írom a képzelet éjbeli, testtelen álmát:
„Szép haja selyme az arcán, keblein elterül,
Ő ölel, ő szeret, élvtele vágyain át lát.

Súlytalan átrepül lelkünk mindenen; emberek
Házai tűnnek a ködben végleg a mélyben el.
Ajkain őskacaj ritmusa, vágydala lázong,
Én bele olvadok, égetek ő rá bélyeget”.

 

Ébredek. Érzem, az ágyamon úszik a párnám,
Napjaim éktelen arcai jönnek elébem,
Gondjaim garmada, életem estele vár rám.

Addig azonban – sohase vénen – pezsdül a vérem,
Szoknya, ha lebben, igézőn rezdül karcsú derék.
A lábam a táncra, dalom víg, a jambusra vált át.

3 hónap ezelőtt 11s Hozzászólások

A lány első éves az egyetemen, ahol a fiú ötöd. Az Egyetemi Kórus az akkori XI-es előadóban próbál, aminek az ablakai a szökőkútra néznek. Szemezgetnek, szemezgetnek, a kékek összekapcsolódnak a barnákkal.

Aztán próba utáni séták következnek, át a Nagyerdőn a Régi Vigadó felé, hogy a Pálmánál elérjék az egyes villamost. Érintik az akkor is nagyon romantikus, apró Békás Tavat. Többnyire – nem kis bosszúságukra -, akad egy „gardedámjuk” a tenorból, aki a fiú padszomszédja.  Lassanként sikerül őt lekoptatni.

A fiú a diplomázás után messzire kerül. Marad a levelezés és az epekedés.

1964 már ismét Debrecenben találja a fiút. A helyzet komolyra fordul:

Szerződés

Alulírottak kötelezzük magunkat, hogy ezen írás keltétől számított egy éven belül összeházasodunk.

Ezen lépésünk anyagi bázisát takarékoskodásunk alkotja, mely tevékenységet a HIMNEMŰ fél addig is köteles gyakorolni, és legalább 5 000 Ft kp-vel kell rendelkeznie az eljegyzési stb. költségeken kívül.

A NŐNEMŰ lény közben kénytelen lesz sikeresen elvégezni a II. évet a Kossuth Lajos Tudományegyetem vegyész szakán, mert a fenti, takarékoskodó lény (férfi) 4-es vegyész lányt hajlandó feleségül venni.

Kelt: Hajdúhadház, 1964. augusztus 18-án.

      /Nőnemű lény:                                           /Hímnemű lény:

(halasztott vizsgás közeg)                                 (HIM, okl. fizikus)

Záradékok:

1. A halasztás okozója a HÍMNEMŰ lény
2. Eljegyzés: 1964. november 5. , Helyszín: Piacz u-i ékszerüzlet, ahol a HÍMNEMŰ lény rövid lejáratú kölcsönt vesz fel a NŐNEMŰ-től, hogy meg tudja venni mindkét gyűrűt.
Magyarázat: nem mindig lehet karikagyűrűt venni, s ha van, akkor le kell rá csapni. A karikák relatíve nem  drágák!
3. Esküvő: 1965. február 6-án, a debreceni III. ker-i tanácsnál, majd az Árpád téri ref. templomban, déli 12 órakor.

Szombat, mínusz 14 fok, ragyogó, kék ég, éles északi szél. A NŐNEMŰ menyasszony gyalog megy, körömcipőben az Árpád térre. Csaknem jéggé dermed, mert a HÍMNEMŰ vőlegény a „pereputtyot” gyűjti be, taxival. Az esketést az após celebrálja.

*

Az esküvő óta annyi idő pereg le, hogy ma a KÜLÖN NEMŰEK 57. házassági évfordulójukat ülik, nagyszülők és a NŐNEMŰ lényből „Kaméliás Hölggyé” válik. Magán a bokron is arcmaszk díszeleg, amit a virágüzletben helyeznek rá.

Debrecen, 2021. 02. 06.

3 hónap ezelőtt 15s Hozzászólások

– Én vagyok a legöregebb köztetek – szólt a búzaszem, és lehúzta arcmaszkját, hogy barátai jobban értsék mondandóját, és minthogy némi kételyt látott kétszemélyes hallgatósága szemében, hozzáfűzte:
– Jó, rendben, nektek is megvan a magatok történetisége. Azonban ősidők óta én vagyok az emberiség egyik fő tápláléka a gabonafélék közül. Kérdezlek benneteket, mekkora az én, illetve az engem megtermelő ember megbecsültsége, társadalmi presztízse?
Nyilván tudjátok, alacsonyabb és igen magas képzettségi fokon, akár technológiám akadémikusaként, emberek, éjt nappallá téve, kérges kezekkel, orcájuk verítékével, elméjük maximális kihasználásával termelnek, nemesítenek – uram bocsá’- gén manipulálnak, hogy mindenkinek kenyér jusson az asztalára.
Kérhetek-e én és az engem előállító ember stólát, jattot, borravalót, hálapénzt, mert mindenkor rendelkezésre kell állnom, hogy ne éhezzen, éhen ne haljon az emberiség?

Az alátét és a szike megszeppenve hallgatta a búzaszem szóáradatát, amit őkelme kérdésként zúdított rájuk. Először az alátét eszmélt, a szike pedig rosszat sejtett a zsigereiben, meghűlt benne a vér, és gondolkodóba esett.
– Nos, az az olajos kezű munkásnő, aki engem három műszakban, rozsdamentes szalagacélból, automata présgépen stancolással előállít, az a beállító lakatos, aki nélkül nem megy a masina, ha a medve rosszul jár le az anyagra, az a mérnök, aki kiszámította a szükséges présnyomást, aki tervezete a kivágó szerszámot, az a mérnök-informatikus, aki megírta az automata szoftverének algoritmusát, az a műszaki pedagógus, aki kiképezte a melóst, a mérnököt, az számot tarthat-e külön anyagi elismerésre, hálapénzre, „tisztességes” munkabére és erkölcsi megbecsülése mellett? Akkor még nem beszéltem arról, ott vagyok mindenféle technikában a világ minden iparágában, az otthonokban, a kórházakban, a klinikákon. Nélkülem leállna a modern életvitel! – fejezte be az alátét szónoklatát, és úgy kihúzta magát, hogy rögvest rugós alátét vált belőle.

A szike érezte, feladták „barátai” neki a leckét. Azonban nem azért végzett tizenkét szemesztert az egyetemen, letette a hippokratészi esküt, nem azért volt évekig rezidens, majd szakorvos, szerezett PHD fokozatott, esetleg jócskán fentebb mászott a tudomány további garádicsain, hogy most ne tudna a kifejezetten ellene fent éllel feltett kérdésekre frappánsan megválaszolni.

– Különös szakma, élethivatás a miénk. Azt értem, velem azonosítjátok az egész orvoslást, ami mostanra olyannyira szerteágazó lett, hogy jó néhány kollégám egész praxisa során – kivéve általános tanulmányait -, színemet sem látja. Legfeljebb zsineget vág el velem. A különféle sebészek, traumatológusok, anatómusok, kórboncnokok egyik frekventáltan használatos eszköze vagyok. Ez a helyzet a nőgyógyászaton is. Azok a kezek és személyek, akik engem használhatnak, velem beavatkozásokat végezhetnek, igencsak mély emberi, mondhatni, bizalmi és intim kapcsolatba kerülnek pácienseikkel. Ez elengedhetetlen előfeltétele a hatékony gyógyításnak. Különösen igaz a kölcsönös bizalom fontossága a pszichiátriákon és a nőgyógyászaton. De valamilyen szinten minden kollégám életeleme, hogy eredményesen gyógyíthasson. Az orvoslásnak, a lelkiismeretes hozzáértésen kívül, van azonban egy társadalmi vonatkozása. Az egészségügyi szolgáltatások – különféle okok miatt -, mindig szűk kapacitást képeznek. Mondhatni, állandó orvoshiány volt, van. Következmény: várólisták, halasztott műtétek, gondozások, gépies protokollok előfordulása. Orvosok erőn felüli megterhelése, túlhajszolása. Mindez igaz az orvosi személyzetre is, akik nélkül sincs eredményes orvoslás. Mind erre rátesznek alaposan különféle vészhelyzetek, természeti katasztrófák járványok stb. Lássuk most mindezt a betegek, a páciensek oldaláról! A beteg mindenképpen, de különböző mértékben kiszolgáltatott helyzetben érzi magát, fél. Számára a biztonság – és itt a lelkikre gondolok -, nem a tűre, a fehér köpenyre, a szikére, az irtózásra, a fertőzési veszélyekre stb. -, egyet jelent azzal, hogy stresszes állapota minimálisra csökkenjen. Ezért mindenféle áldozatra, az anyagiakat is beleértve, képes. Igyekszik hát, biztonságot, némi „meghittséget”, együttérzést, szimpátiát vásárolni. Nem kikerülhető, hogy szakorvosaink – a társadalom, a hatalom, a politika minden igyekezete ellenére -, nincsenek még igazán jól megfizetve. De jó irányba haladunk. A hálapénz „intézménye” viszont évszázados beidegződés. Kétségtelen, a kollégák egy része a javadalmazásnak ezt a kissé megalázó, féllegális formáját előre betervezik büdzséjükbe, hogy életnívójukat tartani tudják, ami alapvetően fontos gyógyító, kutató, oktató tevékenységük minőségéhez.
Álljon itt egy példa: csaknem hatvan évvel ezelőtt – meséli egy páciens -, megkérdeztem orvos nagybátyámat, aki külföldi egyetemeken (Göttingen, Párizs) szerzett orvosi diplomát, adjak–e hálapénzt nejem első szülését levezető nőgyógyásznak. Válasz: Szégyellem, de azt kell mondanom, adjatok, fiam, mert félő, az asszonykát nem olyan figyelemmel, gondossággal látják majd el.

Változott az óta lényegeset a helyzet?

A búzaszem, az alátét kórusban mondja: – Lényegében nem. És a pék azért nem tarthatja kenyeréért járó áron túl a jattért a markát, mert terméke nem hiánycikk, legfeljebb száraz, de nem mérgező.

Konklúzió helyett: még vannak, és lesznek orvosok, akik etikájukkal összeférhetőnek tartják a szabad orvosválasztást hálapénz fejében. De már olyanok is, akik nem fogadnak ajándékot sem el, noha nem veti fel őket a pénz.

Befejezésül egy szakállas vicc:
Miért „gazdag” a szülészorvos, és miért „szegény” a szemész?
Mert a szemét senki sem kapartatja ki.

 

 

3 hónap ezelőtt 8s Hozzászólások

Ködtakaróban piheg a táj,
Benne csönd honol, alszik a szél,
Nosza, virágot ebben találj!
Kopár ágakon hízik a dér.

Éri-e ujjam lágyan a kedvest,
Éled-e bennem vágy és remény,
Szívemen ének, ami befest,
Amíg egemen ébredez fény?

Pergetem, fogyik üres időm,
Rab ma a test, röptess hát, lélek,
Tavába meríts a szónak, a szépnek!

Bár jön a kór, mit, ha túlélek,
Lesznek-e társaim, ifjak és vének,
Kikből múlt java, újé kinő?!

4 hónap ezelőtt 4s Hozzászólások

Németh József (1869) és Rebők Lídia (1877) 1896-ban házasodott össze, tehát nagyim tizenkilenc éves volt, pontosabban még nem töltötte be a húszat. Ugyanis esküvőjük bejegyzése 1907. január 6-án történt meg, Fülöp Gusztáv anyakönyvvezető előtt.
A vőlegény március 27-én, néhai Német Gábor és Gál Sára gyermekeként látta meg a napvilágot. A papa napszámos, a mama háztartásbeli.
A menyasszony június 15-én született Rebők János gazdasági cseléd és Ványai Klára háztartásbeli leányaként.
Mindketten evangélikus reformátusvallásúak voltak.
A házassági okmányon – jelenlévőként – öt név olvasható:
Tanúk: Karalyos Sándor sk. és Sólyom Imre sk
A férj aláírása helyett: Bilincsi Gábor sk.
A feleség aláírása helyett: Kovács Julianna sk.
Az ötödik aláírás: Fülöp Gusztáv sk., anyakönyvvezetőként

Az első példánnyal való megegyezés hiteléül.
Kelt: Nagyrábén, 1897 évi január hó 6. napján; itt már valós aláírásával látja el a lapot Fülöp Gusztáv anyakönyvvezető.

Megjegyzés: a digitalizált, eredeti anyakönyvből jegyzetelek. Nem ez az első példány?! Erős a gyanúm, a jelenlévők közül, egyedül az anyakönyves tud igazán írni.

Aztán – szinte évenként – jöttek a gyerekek. József, József, Sándor, Piroska, Mariska, Erzsébet, Imre, Lídia (1911). Minthogy nagyanyám emlékezete tizenkét szülést őrzött meg, és itt csak nyolc név olvasható, nyilvánvaló, lehettek olyan születések, amiket be sem jegyeztek.

Mi lehet ennek az oka? Két dolog mindenképpen. Az egyik a zsellérsors, amelyik mikor melyik uradalom tanyájára vetette a családot, pl. Kisrábé Tanyára, Rétszent Miklós Pusztára. Az egyik a nagyváradi káptalané, a másik a Kruspér- Echerolles-ké. Látom a születési és bejelentési dátumok közötti nagy időeltéréseket. Ennyi idő alatt a csecsemő – sajnos – már meg is halhatott az akkori körülmények között. És ez a második ok.
A zsellérházakban egy-egy „szobában” alkalmasint négy család is lakott, közös konyhával, zéró tisztálkodó és illemhellyel. Egy-egy nyavalya végigmegy mind a négy családon.
Azt egy anya testileg, lelkileg nagyon nehezen tudja elviselni, hogy szinte egyfolytában szül, és apró gyermekeit nagyrészt elveszíti.
Keresi a magyarázatot, és nem találja, nem találhatja, körülményei, csekély iskolázottsága miatt. Jönnek a babonák, javasasszonyok, boszorkányos hiedelmek, amelyek némi feloldást, hárítást, mentséget jelentenek a vallásossággal egyetemben: az Úr adta, az Úr vette el. Legyen áldott az Úr neve!

/*

Nagyanyámat dús fantáziával áldotta meg a sorsa. Mariskájáról az alábbi történetet recitálta, egyre jobban kiszínezve a valóságot:

Mariskám jól fejlett, három éves kislány volt. Ugye, a gyepszélen laktunk. Meleg tavaszi idő járta. A gyerek aranyosan játszott az udvaron kívül. Kergette a kislibákat. A Szerelemkút felől jött egy öltönyös ember, és különösen megnézte az én pirospozsgás cseppségemet. Még egy fényes pénzt is adott neki, ezekkel a szavakkal: – „Nagyon szép kislány vagy. De akit én megnézek, az megjárja”.
Ezt a gyerek elmondta, amikor beszaladt hozzám, a házba, és felült a kemencepadkára, ahonnan azon mód le is szédült, és meghalt.

Na, ez az öltönyös ember szemmel verte meg az én makkegészséges Mariskámat.

A valóság: Mariska 23 hónapos korában, tüdőhurutban halt meg, az anyakönyv tanúsága szerint. Éspedig: 1909 – 03 – 15-én d. u. 7 órakor.

4 hónap ezelőtt 4s Hozzászólások

Ez a kutakodás, keresgélés olyan, mint amikor az ember egy fától nem látja az erdőt, mert annak is csak lombozata legfiatalabb elágazásaira van közvetlen rálátása, a többi a múlt ködébe nyúlik.

Ebbe a homályba némi megvilágosulást hozna, ha az ember időben kérdezné családja legöregebb tagjait, ismerőseit. Ezt azonban fiatalon többnyire elmulasztjuk, és csak idősebben verhetjük a fejünket a falba, miért is nem kérdeztem meg őseinket felmenőikről.

Szerencsére azért az öregek el-elejtenek szavakat, mondatokat, történeteket, legendákat, amik utalásokat, kapaszkodókat adhatnak későn felébredt érdeklődésünknek.

Ezek ízlelgetése. valóságtartalmának latolgatása közben óhatatlanul felvetődik a kérdés, meddig ér időben vissza – általában – az emberi emlékezet úgy, hogy megbízhatósága megkérdőjelezhetetlen legyen. Nehéz a válasz, mert az emlékezés egy, két emberöltőtől akár ötvenig – tehát ezer évig is -, visszavilágíthat a múltba.

A kutatás kezdetén abból indulunk ki, amit élő felmenőinktől „tényként” hallunk. Szerencsénkre a vallások/egyházak – jól felfogott érdeküktől vezérelve -, matrikulákban/anyakönyvekben rögzítették családjaink főbb eseményeit. Ezt tették a családok is a kalendáriumok, uram bocsá’, a biblia lapjain. Majd az országok kötelezővé tették – a családfa-kutató értékelése szerint -, meglehetősen későn, az anyakönyvek állami vezetését. Esetünkben Mária Terézia egyik rendelete hozza ezt az örvendetes változást (1750-es pátens).

A nemesség ebben a tekintetben is privilegizált volt, mert saját egyházi/világi anyakönyv vezetői voltak jóval Terézia pátense előtt, minek folytán az anyakönyvek, családfák írástörténeti, történelmi szempontból is akár művészi kivitelűek lettek.

Persze, varázsütésre nem teljesedett ki Terézia rendelete. A bejegyzések megbízhatósága, sokszor olvashatósága attól is függött, ki, milyen képzettséggel, és a szeszes italok mekkora befolyása alatt tette azt. Ma mindezt úgy foglalhatjuk össze, milyen kompetenciával rendelkezett.

A fáknak – természetüktől fogva – terebélyes elágazásaik vannak/lehetnek, a kiházasítások és a beházasodások újra házasodások, örökbe fogadások stb. révén. A családfa minimum négyágú. mihelyt az ember egyetlen generációt megy vissza az időben, hiszen normál esetben két nagyanyánk és két nagyapánk neve merül fel, szerencsénkre élőként is ismerhetjük őket, testvéreikkel egyetemben.

Mihelyt azonban az effajta egyidejűség megszűnik már csak családi/ismerősi emlékekre támaszkodhatunk, és a matrikulák bejegyzéseiben bízhatunk.

Sajnálattal kell kijelentenem, az előbbiek megbízhatósága meglehetősen igényli a revíziót, az utóbbiakat is alapos kritika alá kell vetni időnként.

Álljon itt mindkettőre példa saját, nem túl szakszerű kutatásaim alapján:

  • Németh Józsefné Rebők Lídia, nagyanyám állította, tizenkétszer szült. Ezzel szemben négy élő gyermeke „maradt”. Legidősebb nagybátyám (1899) cáfolta nagyim állítását. Természetesen nem tudhatott az esetleg előtte születettről/születettekről. Pedig egy fiúgyerek a matrikula szerint bizonyosan volt őelőtte, ugyanakkor a halva születetteket be sem jegyezték. Nem tudhatott az utána röviddel szült, de korán elhalt húgairól, öccseiről. Sőt megfeledkezhetett a későbbiekről is. Jó nagyanyám sokat emlegette szemmel verés miatt, nyolc éves kora körül meghalt Erzsikéjét, akinek nem jutottam a matrikulákban a nyomára.
  • A Németh ágat – önkényesen – 1715- ig, az első adó összeírásig tudtam visszavezetni, egy bizonyos Németh Gábort tekintve rábéi ősömnek, akinek a neve a csekély számú, adózó telkek tulajdonosai között ott van. Más kérdés hogy Németh József nagyapám bizonyosan uradalmi cseléd, és hol Kisrábén, hol Rábén, hol nem tudom hol lakott családjával. Anyám nagy valószínűség szerint a Vay malomhoz közeli, gyepszéli kis házban született, amit később Pálfi házként ismertek a rábéiak.
  • Egészen különös a Rebőkök története és emlékezete. A matrikulák, egy halotti anyakönyvi kivonat alapján, csupán 1800- tól tudnak, öreg Rebők György révén, a Rebőkök rábéi jelenlétéről. Nagyanyám szerint a család Halasról származott ide. Mikor, arról fogalma sincs. Elmond viszont egy legendát: valamikor régen a Rebekeké volt valahol egy egész falu, templomával egyetemben, ahonnan pendelyben kellett az asszonynépnek menekülni az ellenség elől. Később nyilvánvalóvá vált, a hasonnevű települések közül csakis Kiskunhalas jöhet szóba. Lelek is ott több mint egy tucat Rébék vezetéknevű családot, majd Mélykúton egy Rebőköt, akiről kiderül, Rábéról származott oda. Óriási a csalódásom. Honnan eredhet a név, teszem fel a kérdést annak tudatában, hogy Rebők őseim a délszláv „világ” közeléből keveredtek Biharba?! Mellesleg nagyanyám úgy ismeri a „magyar” ábécét, hogy a, be, ve, ge, de, ze, zse, pe, re, se, sze, tye, le stb. Pedig Rábén születik (1877)! Honnan, kitől abban a két elemiben, amit járt?! Hiszen ez a szláv, mondjuk, orosz ábécé egy darabkája! A Kossuth Lajos Tudományegyetem ószláv intézete azt mondja, a név eredeti alakja „ϰrebec” lehetett, ami hegyhátat, vonulatot, gerincet jelenthetett. A szó eleji kemény „h” lekopott, írásmódja a Sebeewk, Rebeewk mintájára Rebőkre változott. Szóval a családban a szláv vérvonal jogosan feltételezhető. Bennem a medencében jóval korábban jelen lévő bolgárok nyelve is felötlik. Nagyanyám legendája a magyar honfoglalásig visszanyúlna?! Aligha, de semmi sem kizárt.
  • A Csillagok eredete jóval prózaibb: Galíciából migrálnak Sternként a XVIII. század végén, a XIX. elején a monarchiába, és Szabolcsban, Újfehértón, Balkányban, Bökönyben és máshol telepednek le. A XIX. sz. közepe táján „fű alatt” magyarosítanak: gondolom, megkentek néhány hivatalnokot. Minden esetre 1940-ben Berettyóújfalui Járásbíróságának Nadányi nevű hivatalnoka a nagyapa első házassági kivonatában „szabálytalanul” szereplő Csillag Stern Benjamin nevet Sternre változtatja, az akkori vallás és közoktatási miniszter rendelkezése alapján. Ezt az ágat az utolsó megtalált bejegyzés alapján egy ismeretlen őssel 1750-ig tudtam visszavezetni. Ennél számomra sokkal érdekesebb volt, hogy „felfedeztem” egy eddig ismeretlen, debreceni fiát nagyapámnak:  Akinek Miksa/Mihály lett volna a neve. Igen ám, de az anya neve nem stimmelt (csak félig ) a nagyapám akkori nejének a nevével. Az történt ugyanis, hogy a Gubacsapók utcáján lakó          sógornője, egy bizonyos Fischerné szült fiút, és a bejelentő volt Csillag Benjamin. Az akkori  „írnok” a bejelentőt írta/vélte a vér szerinti atyának. Nem tudni, józan volt-e teljesen. Mindez még a XIX. sz. -ban esett meg, és semmiféle bonyodalmat nem okozott a tordai, rábéi Csillagok életében.

Végezetül bemutatom keserű Rebek Istvánt – esetleges „rokonomat” -, aki a kecskeméti betyárbanda „közlegénye” volt és ezért „csak” tizenkét évet ült a szegedi Csillag börtönben. Fikció is született róla, miszerint a minden valószínűség szerint írástudatlan István Anglián keresztül Ausztráliába „emigrált” szabadulása után, ahol is nyugaton megalapította volna New-Szeged-et, aminek bírája lett. De hajtotta pusztai vére, és egy bennszülött családdal összeszűrvén a levet, ellovagolt a naplementébe.

 

 

 

 

4 hónap ezelőtt 5s Hozzászólások

Vagyok most bajban, mert meg kellene ütnöm egykori, híres-neves „kollégám”, Mikszáth Kálmán, „Lapaj, a híres dudás” c. írásának színvonalát, amelyben a dudás úgy tudja, Isten is csak egy csősz, mindössze a területe nagyobb az övénél,… és egyetlen társától, szeretett dudájától a fiatal uraságtól megesett, csodaszép lány csecsemője miatt megválik.

Juhász Sándor bácsi, az én gyerekszememmel nézve igencsak nagy ember volt. Tavasztól őszig ő ébresztette nem csak a sertéstartó rábéiakat, hanem a Napot is. Még nem is pirkadt, de a Kosornyó végéről már hallottuk a Hajnal utca sarkán mesterien kanyarított tülkölését. Először csak halkan szólt az ökör tülke, majd amikor a házunk mögé ért, úgy harsogott – ha az öreg úgy akarta -, hogy még az utca végén elterülő temető lakói is meghallhatták.

Úgy gondoltam, a disznók pontosan értették, miért tülköl a kondás, talán várták is már az öreget: ahogy előbb a kiskapu, majd az akol ajtaja megnyílt, úgy rohant a sok koca, süldő, ártány az akkorra már megsokasodott csürhébe.

Itt meg kell állnunk egy pillanatra! Tessék elképzelni, egyszerre megdermed a Sándor bácsi felemelt jobb karja, a korbáccsal, a lendülettől a levegőben pihen a tülök, amit madzag tartott átalvetőként a jobb vállán. Különféle mozgási állapotokban „lebénulnak” a disznók, az általuk dagasztott, mély sárban, mintha egy láthatatlan fényképész pillanatképet készített volna róluk!

/*

Hogy is van ez? A kondás csürhét hajt? A tizennyolcadik, de a tizenkilencedik században is, még jórészt a réti sertéstartás járta a Sárréten. Ez leginkább a rideg tartásnak felelt meg, mert a jószágok tavasztól őszig a határban voltak, esetleg egész éven át. Ekkor konda volt a nevük, és a terelgetőjüké kondás.

Ahogy eljött a huszadik század, megszűnt a sertéstartásnak ez a módja, és a disznók naponta haza jártak, megszokott, meleg óljukba, ahol moslékot, ivóst, darát, azaz a legelés mellé kiegészítő takarmányokat kaptak, a szerint, mi lesz a további sorsuk.

Ekkorra azonban a kondából csürhe lett. Az a legeltetési társaság és falu, amelyik megbecsülte a disznók felvigyázóját, aki minden évszakban, ha esett, ha fújt, kihajtotta a gazdák állatait a határba legelni, vigyázott rájuk, szinte mindegyik jószág személyes ismerőse volt, nos, az nem csürhésnek, hanem továbbra is kondásként nevezte meg alkalmazottját, az évenként megújított szerződésben, amiben sok minden lefektettetett. A kondás aláírása többnyire két kereszttel.

Kondásnak lenni nagy tudomány volt. Nemcsak azért mert felelősséggel tartozott az állatokért, hanem azt is pontosan tudta, mikor, hol legeltethetett. Általában nem hajthatta a csürhét a lovak marhák, birkák, szóval, a nagyobb lábasjószágok jobb legelőire. A rosszabb, vízmelléki legelőkön, tarlókon, ha engedély volt rá, akkor erdőkben viszont kedvükre turkálhattak megkarikázott orraikkal, makkolhattak. De ez ritkább volt, mint a fehér holló. A megművelt szántók, kaszálók tabunak számítottak.

/*

Aztán hírtelen megelevenedik az álló kép, és a jószágok csaknem úsznak adott esetben Grünwaldéktól Ványaiékig, mert ott volt a legmélyebb a pocsolya.

Egyre nagyobb a csürhe, a kapukból többnyire a háziasszonyok néznek, hol kedvtelve, hol aggodalmasan szeretett malacuk után.

Még hallják sokáig lelki füleikkel, ahogy Sándor bácsi biztatja sárcsomókba gubancolódott szőrű kutyáját valamelyik rakoncátlan jószág után:

    –  Ha, nye! Ha, nye! („magyarul”: Hajtsad, ne!)

Látják, ahogy az öreg sántikálva, béna, tehetetlen bal karját oldalához szorítva, ferde testtartással, eltávolodik kapujuk elől.

Újra erős a tülkölés, majd elhal, amikor a csürhe átmegy a Nagyutcán, rá a mostani Ady Endrére, aztán magától balra fordul, a megszokott Pocos utcára, és kiérnek a gyepszélre – a libalegelőre -, azaz elhagyják a falut.

Delelése a csürhének a “Szerelemkútnál” volt, ahol az itatás mellett az anyakocákat kicsapták a kondából, aló hazafele, szoptatni az azóta már az éhségtől fűlsiketítően visító malackákat. Szoptatás után a kocák visszairamodhattak a kondához.

A gyermektelen Juhász házaspár ezen az utcán lakott (ma Gyóni Géza u.), a baloldalon, ahol a járda van, nem messze a falu szélétől. A ház a tizennyolcadik századból maradt itt, volt hát ideje belesüppedni a földbe. Nádszálak lógnak ki az ereszből. Vaksi, apró ablak pillog a járókelőkre. Az udvart lepi a gaz, nincs takaros virágos kert a ház előtt, se egy gyümölcsfa bentebb.

A portáról a legmélyebb szegénység, elhanyagoltság, igénytelenség néz farkasszemet a kíváncsi tekintetekkel. Miért, kérdi az ember? Hiszen Juhász Sándor a falu alkalmazottja, nem volt ütődött, csak nyomorék, felteszem, a gyermekbénulástól. Bizonyára nem használták ki iskolázatlanságát, tisztességes komenciót kapott.

Mindennapi, elhivatottan szorgos munkája kizárja, hogy az öreg iszákos volt. Arra sem emlékszem, hogy bármikor is beteg vagy munka közben rosszul lett volna.

Aztán, még a háború után egy darabig volt csürhe, kondás Rábén, de a változások kérlelhetetlen szele elsöpört kondát, csürhét, gulyát, nagyobb kecske- és birkanyájakat, talán az utóbbiak bírták legtovább, ha nem is közvetlenül a mi falunk környékén.

    – Ha, nye! Ha, nye! – hallom időnként, ha rá gondolok, és valami szomorú nosztalgia kerít hatalmába, mert én az öreg nyomorék alakját most is egyenesnek, nagynak, a sok, vad, féktelen disznó urának látom, és ilyenkor felidézem varázsos tülkölésének rianásait.

 

6 hónap ezelőtt 12s Hozzászólások

Igaz, hogy a kemény magyar forint ez év augusztusában jelent meg, de a Csillag család cséplőgép garnitúrájára még a milpengős világban köttetett meg az üzlet, a munkaszolgálatból visszajött – többnyire férfiak – és egy körösszakáli, Bajusz nevezetű ember között, mégpedig reáliákban: só, étolaj és valamennyi arany fejében.
Anyámnak és nekünk annyi közünk volt a biznisz anyagi részéhez, hogy a masina a mi udvarunkra állt be a saját lábán, és úgy is ment el. A garnitúrából csupán a szerszámos bódé és a tűzoltáshoz kötelezően szolgálatot teljesítő lajt hiányzott.

Na, igazságtalan vagyok. Anyám is kapott Gyula után egy részt a „vételárból”, illetve azt a feladatot, hogy deponálja a sót és az étolajat, amíg huncut ember akad rá. Elég hamar akadt. Hogy mekkora összeg lehetett a kialkudott ár, arról halvány sejtésem sincs, mert az soha nem hangzott el gyerekfülek előtt. Mindegy, annyi!
Tényleg, az is az anyám feladata volt, hogy Bajusz úrral telefonon értekezzen az üzlet lebonyolításának aktuális részleteiről. Mindig a vevő hívta az eladók „felhatalmazottját”, lévén egyedül ő tartózkodott állandóan Rábén, a következőképpen: anyámért jött valaki a postáról, hogy távhívása van.
Ő ment, majd hazatérve, nevetve mesélte, miként beszélt a hadarós vevővel:
– Itt Szakálból Bajusz beszél…stb

A történet pedig, amit el akarok mesélni a garnitúra kigördülése előtt esett meg, de nem sokkal.
Csendes, ködös délelőtt volt. Éppen csak elláttam Karos Gabcsi bátyám házáig – az ilyetén megszólítást Gáll Lajos bátyámtól tanultam el -, akivel Gábor bácsi, a közös drótkerítés tövében, guggolva, jókat beszélgetett a világ sorsáról, miközben könnyítettek magukon.
Tették ezt megszokásból és a jó szomszédság fejében, alig tizenöt – húsz méter távolságban a pottyantónktól.
Szóval, az önjáró, ekhós kazán – mögötte a cséplőgéppel -, ott állt a nádfedeles ház ereszétől legfeljebb két vagy három méterre. A kazán kéménye úgy a padlásfeljáró ajtajával volt egy vonalban. A Gáll-féle ház igencsak hosszú volt!
A szomszédos iskolatársaim – Patai Feri, Víg Sanyi -, és más ifjoncok társaságában nagyokat játszottunk, főleg a kazánon mászkálva. Valamiért mindenki fűtő akart lenni. Egyébként a cséplőre felmászni igazi tornászmutatványnak számított, létra nélkül. Szerencsére a dob fedéllel le volt zárva, mert kései súlyos sérüléseket okozhattak volna. Fűtőanyag, avas szalma, száraz gurdíny (lekaszált gyom), gallyak formájában bőven rendelkezésre állt. Azonban minden szívós volt a gyakran szemerkélő esőtől, ködtől. A tűzszekrényt jól megtömtük, de soha nem gyújtottuk meg.

Történt egyszer, pajtások nélkül, azon a bizonyos ködös délelőttön, elhatároztam, begyújtok a kazánba. Igen, de hogy? Gyufát nem kérhetek, mert feltűnő lenne.
A gyufát amúgy is tiltották tőlünk, mert egy lyukas kulcsból, bele illő szeggel, spárgával akként pukkantgattunk, hogy a gyufák fejeiről a kulcsba forgácsoltuk a gyúanyagot – jó sokat – bele a szeget, és zsupsz, nekiütöttük a pukkantó alkalmatosság szegének fejét egy fa derekának, culápnak stb. Ez akkorát szólt, mint egy puskalövés (ebből sok baleset is adódott, ha szétrobbant a kulcs).Ugye, alig múlt el a háború, aminek mindenféle veszélyes, de számunkra nagyon izgalmas „tartozéka” maradt hátra.
Ilyen anyag volt az ekrazit, ami hosszú, sötétszürke, inkább fekete szálakban jelent meg (az ekrazit a sárgás-zöldes, granulátumszerű lőport gyújtotta rendkívül gyorsan meg a nagyobb lövedékekben, gránátokban).
Ilyenem természetesen volt, ami gyors, minden irányú, szúró lánggal, sziszegő hang kíséretében, villámgyorsan égett.
Nagyanyám nagy odaadással, teljes figyelemmel főzött a nyitott kéményű pitvar berakott spórján. Tettem a tűzre, miközben egy kis parazsat kiloptam nagyimtól.
Kinyitottam a tűzszekrény ajtaját, a cserépdarabon szendergő parázshoz érintettem a fekete pálcát. Az ekrazit felszisszent, amit azon mód bedobtam a tűztérbe, és rácsaptam az ajtót.
Alig telt el néhány perc, a nedves gizgaz sűrű, fehér füstöt eregetve lángra kapott, és a kazán szikrafogójából nem a szürkekendős ég felé vette az irányt, hanem ijesztő gomolygással szétterült az udvaron.
Nagyanyám valamiért kinézett, holtra vált, és bekiáltott a nagyházba varrogató anyámnak:
– Na, gyere csak, Lídia! Nézd meg, mit csinált a gyönyörű fiad! Felgyújtotta a házat.
Mire anyám kiszaladt, nyakában a centiméterrel, szinte az orrunk hegyéig sem láttunk a keserű füsttől. Azért ahhoz volt szeme anyámnak, hogy a veréce mellett, kívül lévő, vékony, hajlékony vesszők közül felkapjon egyet, és azzal az ásott kút deszka kávája körül kergetve, kihasogassa a lábam szárán a bőrt, amin én egyfolytában nevettem.
A füsttel együtt elszállt az anyám ijedsége és mérge is. Napokkal később, amikor már szinte teljesen elmúltak a hurkák a lábam száráról, jó anyám az ölébe vett, lelkemre beszélt.  Ecsetelte, milyen nagy baj származhatott volna gondatlan csínytevésemből, s hogy őt mennyire megrémítettem.
Ezen aztán eltört a mécsesem, elszorult a torkom, és úgy éreztem, most igazán nagy megrázkódtatást, ijedelmet, veszélyhelyzetet idéztem elő a felnőtteknek, nagyon rossz gyerek vagyok.

Az eset után eltelt vagy tizenöt, húsz év, amikor anyám egy múltra emlékező beszélgetésünk során elárulta, mennyire csodálta, értékelte bennem a férfias makacsságot, aki ugyebár bírja a fájdalmat. és a világ minden kincséért el nem sírná magát egy nő előtt, aki történetesen az édesanyja.

 

 

7 hónap ezelőtt 4s Hozzászólások

Az első éji dalt Goethe-től kevesebben fordították, pedig  az itt leírt színtér a vándorlás kiváltó oka, induló imája.

Wanderers Nachtlied ( I. )
A vándor éji dala_I.

Der du von dem Himmel bist,
Ki a mennyből szállsz alá,

Alles Leid und Schmerzen stillest,
Bánatot, fájdalmat űzzed örökkön,

Den, der doppelt elend ist,
Az, kit kerget a halál,

Doppelt mit Erquickung füllest,
Malasztot kétszer töltsön,

Ach, ich bin des Treibens müde,
Ó, fáradok űzetésbe’,

Was soll all der Schmerz und Lust?
Kín, öröm vezet merre?

Süßer Friede,
Édes béke,

Komm, ach komm in meine Brust!
Jer, oh jer kebelemre!

Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.
Minden szerző, aki önállóan is beengedheti a saját beküldött írását, de kérheti a javítást is!