És még mindig…
Aranyló sugarával még mindig átölel
Fényes mosolyával melengeti testem
Simogatja lelkem
Még mindig ragyog!
És még mindig…
Zöldellő levelei lágyan táncolnak a szélben
Színes kabátját még nem öltötte fel
Nyári ruhájában
Még mindig ragyog!
És még mindig…
Virágköpenyét szélesre tárva
Színpompás ecsettel festi a szirmokat
Szivárványszín palettája
Még mindig ragyog!
Még ölel, még szeret
Még ragyog, még etet
Még csillapíthatatlanul
Mélyen zubog
Még mosolyt hív arcomra
S hirdeti hogy él, remél
Hogy az elmúlás csak villanás
Örök a ragyogás
Hisz még mindig lobog,
S ha jő is az ősz, s a tél
Belül vígan zenél
Madár és kikelet
Mert új tavasz jő és nyár
Örök boldogság vár
Arra ki érti, éli,
Lelkében érzi a dalt
A halhatatlan
Mindent átölelő
Isteni szikrát
A lét boldog zenéjét.
Ősszel a halálról mesél a táj,
az elmúlás fellege borul az égre.
Csitt! Ne félj! Nem fáj!
Nézd, mily’ szép a természet!
Aranyba boruló fák, egykorzöld lombok,
levelek hullnak, keringve szállnak,
mint megannyi paradicsommadár,
boldogan, kacagva trilláznak.
A halál nem oly csúf, mint hiszed.
Eljön mindig az a végső pillanat,
s lehet szép, egy kedves ígéret,
hogy új tavasz jő, friss levél fakad.
Régi ruhádat leveted, kecsesen,
szívedben nem él már fájdalom.
Hisz éltél, hittél, szerettél.
Most megpihensz az alkonyon.
2019
Fotó: Budai Orsolya
Lázbérci táj
