Bridget Felber Szerző
Vezetéknév
Bridget
Keresztnév
Felber
12 év 7 komment

A k?lépcs?b?l nyújtózkodó láthatatlan kezek szívesen a bokámba kapaszkodtak volna, a démonaimat ugyanis nem hatotta meg a feln?ttpóz. Ã?¿k a kislányra éheztek, odabent.

 

Nehéz lélekkel mentem vissza anyám lakásába – eladja, falura költözik – szortíroznom kell hát a múltat. Csupán búcsúzni és néhány tárgyért megyek, amiben talán szívesen ismerem fel egykori önmagam.
Arconütött a jól ismert lépcs?házszag, a felejthetetlen zajok, rám tört újra egy megfoghatatlan félelem, pedig hol volt már akkor a piros m?b?r szandál, törpékkel az elején! Feln?ttként, egyenrangú feln?ttként érkeztem, nyugodt mozdulatokkal, érett lélekkel – csak kicsit zavart, hogy fél szemmel még mindig a rémeket lesem, és csupán egy hajszál választ el attól, hogy tébolyult rohanásba kezdjek. A k?lépcs?b?l nyújtózkodó láthatatlan kezek szívesen a bokámba kapaszkodtak volna, a démonaimat ugyanis nem hatotta meg a feln?ttpóz. Ã?¿k a kislányra éheztek, odabent.

A hosszú függ?folyosó linóleum padlója elnyelte a lépteimet – akár elnyelhetett volna engem is – már csak néhány méter, és sok év után újra belépek a gyerekkorba. Lábtörl?, kilincs. Szorongás.
Odabent anyám és nyilván a vev?je alkudoztak valamit, cigarettafüst szállt felém a nagyszobából – itt mindig ilyen büdös volt? Amíg beérek hozzájuk, már én is büdös leszek; ruhámba, hajamba ivódik a nikotinszag, mindig betegnek érzem magam t?le. A lepusztult nagyszoba kaotikus kép; kopott sz?nyegek, szakadt bútorok szerteszét, szemfájdító villanyfény. Egy doboznyi újságpapír-ölelésben a Zsolnay készletek egy-egy darabja, nippek, vázák. A mára meglehet?sen értékes bélyegalbumok, könyvek már az el?szobában várták a dobozolást, azt láttam, amikor bejöttem. Egyébként minden ugyanaz: a tapéta, a szekrénysor, tükör a falon, rosszíz? hangulat. Semmi sem változott.
Anyám vev?je loncsos, nagydarab asszony volt, papucsból kilógó sárgás lábujjkörömmel, átizzadt ruhában, hófehér, kemény húsán fekete sz?rszálakkal; a karján, a lábán, még az álla alatt is. Er?szakos arcán ellenséges hangulat. Látszott, hogy mindent megvet abban a szobában, de leginkább az én egyre inkább összetöpöröd? anyámat, aki úgy ült ott saját franciaágyának szélén, mint egy hívatlan vendég. Csak dohányzásának ritmusán láttam, hogy kétségbeesetten próbálja összekaparni magában azt a valakit, aki egykor szóba sem állt volna egy ilyen csíp?s szagú boszorkánnyal.
Amint beléptem, mintha megkönnyebbült volna, a loncsos n? pedig végigmért, s mert egyszerre magam is a szoba tartozékává váltam, nyilvánvalóan engem is megvetett. Rámosolyogtam, aztán arcon csókoltam anyám – rumszaga volt – üdvözöltem a loncsost és vártam, hogy elmenjen. A n? kizökkent.
– A telefon – recsegte – azzal jó lenne, ha megmondaná végre, mi legyen.
– A lányom… a lányom nevén van – hebegte anyám.
– És? – csattant fel – Hát akkor szólni kéne neki nem? Ha a költözésig nem intézi el, akkor a maguk vonalát használom és idegeskedhet, hogy kifizetem-e – a cigarettájáról leesett egy jókora hamu. Utánanézett, hogyan t?nik el a kopottszürke sz?nyegen. – Ennek már úgyis mindegy. Ez már szemétnek sem jó.
Csak néztem. Vártam, hogy anyám kidobja. Vagy legalább mondjon erre valamit, védje meg azt a szaros, kopott sz?nyegét – védje már meg magát – de ? csak ült er?tlenül, beesett szemein tompa alázattal, mintha meg sem hallotta volna. Tudtam, mit gondol: ez a n? pénzt hoz majd, ez vev? a magasságos égb?l, ezt nem szabad megbántani. Ez azt csinál, amit akar. Hirtelen nem tudtam, melyiküket gy?lölöm jobban.
– Miután a n?vérem Angliában él, meg kell várni a meghatalmazását, s mivel eredeti példány kell, ez némi id?be telik majd. Addig a vonal így marad, és költözés után maga a telefont sem fogja majd meg, mert nem a magáé. Ha a vonal át lesz írva a maguk nevére, akkora telefonszámlát csinál, amekkorát akar. Így rendben vagyunk? – kérdezte hirtelen egy hang, aki én voltam. Pedig nem akartam, ?szintén nem, de beszélt a szám.
Rám meredt.
– Magát meg ki kérdezte?
Egy darabig hagytam, hogy csöpögjön az arcomba a kérdés, aztán felébredtem az addigi kábulatból. Ezzel egy id?ben mindjárt pofon is rúgtam egy arra ólálkodó démont.
– Engem itt nem kell kérdezni, hogy beszélhessek, mert én itthon vagyok – közben azon gondolkodtam, hogy ha ki kell dobni, én meg nem fogom azt a ragadós testét. – De ha már a kérdéseknél tartunk: kifizette már ez a lakást? Mert ha még nem, akkor maga itt látogató, és innent?l tisztességesen viselkedik a tulajdonossal, aki itt ül magával szemben – mutattam a halottsápadt, kuporgó anyámra – különben kénytelenek leszünk új vev?t keresni.
Anyám még a nyakát is behúzta, aztán végignézte, amíg a n? hápog még egy darabig, és megindul a kijárat felé. Felugrott, hogy kikísérje.
Az el?szobában susmus.
– Jöv?héten jövök a pénzzel. Addig legyen szíves, intézze el a másik lányával ezt a telefonkérdést.
– Rendben.
– És ha kérhetem – itt már szinte suttogott – ezt a nagykép? n?személyt többet nem akarom látni.
– Óh, igen, hát ? ilyen…
– Kibírhatatlan a stílusa.
– Ne tör?djön vele. Csak felugrott néhány dologért, már nem is lakik itt… akkor a jöv?héten számíthatok a pénzre?

Hirtelen megnyugtató üresség lett bennem. Igen. Az árulásnak mindig is sokféle arca volt ebben a lakásban, ez tehát az egyik.
Lefelé, a lépcs?házban villanyt sem kapcsoltam, elfelejtettem – ezt már csak lent vettem észre. Minden régi holmim ottmaradt, semmire sem tartottam igényt. Kértem anyámat, adományozza el, dobja ki, vagy tegyen, amit akar. A falak visszaverték a belülr?l mardosó csendet. Nem volt körülöttem más, csak egy koszos lépcs?ház, benne én.
Az utánam nyüszít? démonok odafönt maradtak, anyám pórázán – mindig is ott voltak.

12 év 10 komment

Id?utaztam

Táplálkozzunk, kérem, táplálkozzunk! – hajolt az éppen elkészült leves fölé, amit csak azért nem a tenyerében tartva kanalazgatott ki ráér?sen, mert túl forró volt a tányér. Szánakozva bámultam a cigarettaparázzsal csipkésre égetett, anyám szerint tisztára, szerintem ócskára fehérített abroszon át, hogy vakítja el teljesen a szemüvegére csapódó g?z. Pillanatok alatt hatástalan lett mind a nyolc dioptria, amit?l az évtizedes ivászatnak betudható, amúgy is kézremeg?s mozdulatai még esetlenebbé váltak. A szemem láttára lett a gyérhajú, inas férfiemberb?l bizonytalan kisgyerek.
A levesben mindenféle dolgok úszkáltak – anyám azokban az id?kben gyakorlatilag már bármib?l képes volt ételt kotyvasztani – és én kénytelen voltam beismerni magamnak, hogy a zsíros lében úszkáló állati testrészek, sültszalonna, kolbász és a gyakorlott-egyformára vágott zöldségek – levesben egyébként megengedhet? – egyvelege sehogy sem sarkall a fent említett tevékenységre. Er?s lélekjelenlét kellett hozzá, hogy nyelni tudjak, de mégiscsak a szül?anyám f?zte, ezért nagyon lassan, de leer?ltettem a tányéromba szedett jelképes mennyiséget. Valójában nem akartam ?t megbántani azzal, hogy hazamegyek két-háromhavonta egyszer a vasárnapinak nem nevezhet? ebédre talpig dizájnban, m?körmösen, meg a nercsz?rb?l készült, amúgy bámulatosan igazinak t?n? tartós m?szempilláimmal, és kihányom a f?ztjét. Pedig próbáltam ezeket a találkozásokat a minimumra szorítani, mert a negyven fokos házi pálinkától opálosan csillogó, lebutult pillantások még annál a sok szemétnél is jobban idegesítettek, amit anyám, és a szinte vak élettársa étel címszó alatt megettek. Tudtam, ha bármikor pénzt ajánlok nekik, anyám majd alázatosan szabadkozik kicsit az illem kedvéért, pedig valójában remeg a piros papírszázasokért, és gondolatban már kiszámolta, mennyi cigaretta és olcsó rum kerül majd bel?le az ?sid?k óta nyúzott, m?anyagfogantyús vászonszatyorba. Mindkett?t utáltam: az alázatot és az önpusztítást is, és soha nem értettem, miért nem kell nekik egy jobb élet…
Amíg nem ült az asztalunknál és nem aludt a nagyszobánkban, anyám élettársát csak Bandesz-ligának hívtuk a testvéreimmel. Kiérdemelte a már-már fanatikus foci imádata miatt, amit üvöltve szeretett nézni a tévében, és amib?l b?ven kijutott nekünk is a panelépület szinte semmi magánéletet nem hagyó falain át. Az Andrásból képzett Bandi bácsi nevet csak sokkal kés?bb kapta meg anyánkra való tekintettel, egyfajta kényszer? tiszteletb?l.
Amúgy mindig is alattunk lakott a harmadikon a családjával, amíg azok szét nem széledtek, vagyis a már régóta id?szer?vé vált válóperük után a gyerekeik intézetbe nem kerültek. A szakért?k, azaz a házban lakók véleménye szerint ez sem lehetett rosszabb, mint otthon hagyni ?ket. A felesége már akkor masszív alkoholista volt, amikor én még csak beszélni tanultam. A gyerekeik közül az egyik állandó gyógyszeres kezelés alatt állt, a másik eleve szellemi fogyatékosként született. ?volt az a fiú, aki tizennégy évesen kihúzatta a jobb kettes szemfogát, hogy beszorítva oda a cigit, ne kelljen már állandóan emelgetnie a kezét, ha rágyújt. Újra és újra ezt bizonygatta, akárhányszor összefutottunk a lépcs?fordulóban, aztán csak méregetett a lyukas vigyorával. Zseninek tartotta magát, én pedig onnantól kezdtem el félni t?le. Valahogy azt éreztem, hogy velem kapcsolatban is lennének ötletei.
Gyakorlatilag az anyatejjel szívtam magamba a családjuk iránt táplált ellenszenvet. Ez persze még azokban a régi-régi id?kben volt, amikor anyám körömcip?t hordott és jó nev? ügyvédi kamarában dolgozott, igaz csak addig, amíg apám egy nap be nem rontott oda üvöltve, hogy neje vélhet?leg szexuális viszonyt tart fenn a f?nökével. Az ott dolgozók ezt sérelmezték, majd rövid dulakodást követ?en kidobták – anyámmal együtt. Igaz, ezt utóbbi kés?bb csupán egy rideg fehér papírról tudta meg, amit hosszan bámult mereven, miután elköszönt a postás. Rohadjon meg, az is cserbenhagyott, köpte maga elé, aztán töltött magának egy féldecit, és a sokadik után félholtra verték egymást apámmal. A n?véreim moziban voltak, a bátyám meg nyilván valamelyik buszmegállót rongálta a haverjaival egy festékszóró segítségével, így adva a jónép tudtára, hogy Edda M?vek Miskolc. Eközben én a gyerekszobában remegtem fülre tapasztott kézzel, jobb híján várva, hogy mi lesz ennek a vége. A vége az lett, hogy Bandeszliga felkopogott egy sepr?nyéllel, amit?l a szüleim új ellenséget találtak maguknak, és váltogatva ordították le neki, hogy ha unatkozik, másszon inkább valamelyik lányára, ahogy azt a szóbeszéd is tartotta róla. Erre csend lett odalent. Anyám világéletében tiszta, cserepes virágokkal díszített irodákban dolgozott, apám megbecsült munkás?r volt; minden okuk megvolt tehát, hogy a privát családi cirkuszaink ellenére lenézzék az ilyen embereket.
Különben meg a drámákat tekintve fel sem vehették a versenyt velük: pontosan emlékszem arra a napra is, amikor Bandeszligáék velem egyid?s lánya kitartó, éktelen ordítása még a focirangadó hangjait is elnyomta, mire végre valaki kihívta a rend?rséget, akik aztán értesítették a ment?ket. Talán ötéves lehettem és akkor még semmit sem értettem az egészb?l, csak néztem az erkélyünkön állva a családom és a többi szomszéd társaságában, ahogy a vijjogó ment?kocsi elnyeli a szinte testetlenül vékonnyá aszott n?i testet; Él még a Mari, nincs letakarva, jegyezte meg anyám némi kárörvend? nyugalommal az egyre halkuló sziréna zajában. Aztán bementünk és megvacsoráztunk, mintha normális család lennénk. Vicceket meséltünk és hangosan nevettünk, hadd hallják az emberek, hogy nálunk minden rendben van. Biztos voltak még a környéken rajtunk kívül néhányan, akiket szinte büszkeség töltött el, hogy ezúttal nem ?k zavarják fel a lakótelep nyugalmát.
Kés?bb egy rend?r mesélte félrészegen a Kerekesben (népszer? kocsma volt a sarkon, nevét az oldalára biggyesztett ?srégi kocsikerék jóvoltából kapta), hogy a kiérkez? kollégáknak úgy kellett betörniük az ajtót, hogy az el?tte ordító, saját ürülékében ázó kislányban kárt ne tegyenek, aki sokkosan üvöltött ki az ajtó levélbedobó nyílásán át. Mögötte az anyja hörgött hétrét görnyedve a maró fájdalomtól, kezében a félig kiürült hypo-s üveggel, míg odabent a nagyszobában maga Bandeszliga ült a tévé el?tt szakadt kis foteljében, és ordíttatta a meccset.

12 év 16 komment

 

 

A nagyanyám soha nem volt valami finom asszony.
Jaj, kislyányom, de nagyon le vagy vékonykodva, sopánkodta, miközben ráér?sen nyiszatolta az ölében verg?d?, idegesen pislogó csirke nyakát egy rozsdás kiskéssel. Olyan a karod, mind a madzag. Anyád nem ad enni?
Erre nem lehetett mit válaszolni, hát, dehogynem ad. Bár ételre gondolni éppen nem kívántam, és nem csak a szélbe kevered? trágyaszagtól a falusi h?ségben. Viszont lényegesen jobban festhettem, mint a mellettem álló sógorom, aki miatt tulajdonképpen megtörtént ez az egész, baromfiudvarbeli mészárlás.
Fínom ember ez, vágok neki ebédre egy csibét – döntötte el nem sokkal korábban a hosszú parasztház eresze alatt álló, billeg?s asztal fölött egy vájlingban turkálva, ami nála tulajdonképpen a mosogatást jelentette. Hagy tuggya meg, mi a jó. A zsíros, langyosra h?lt víz tetején kövér legyek tetemei úszkáltak; a nagyanyám kihalászott egyet a szinte körömnélküli, eresre dolgozott kezével, majd a rozoga kerítést?l a pottyantós vécéig futó, poros betonjárdához vágta. Hátha még él, magyarázta felemelt mutatóujjal, mert ? soha nem végzett félmunkát. No, gyere bogaram, szólt, és billentett hozzá a fejével. Aztán egy, az el?bb még a vízben ázó bögrével eldöcögött a hófehérre meszelt nyárikonyha rejtekében álló, egyre hangosabban zümmög? h?t?szekrényhez. Ott teletöltötte a poharat egy tejesüvegb?l, majd odanyújtotta nekem. Kecsketej. Jó zsíros.
Már a szagától irtóztam. Én ezt nem szeretem mama, szabadkoztam, mire bosszankodva legyintett, és megindult a pohárral a vendégség, azaz a n?vérem és az egészen új férje felé, nehogy már kárba vesszen a drága ital.
Ahogy közeledett a nagyanyám, a sógorom úgy sápadt el. Látszott az arcán, hogy halálosan megrémült. I don’t like it… sorry! – emelte fel tiltakozásképpen a kezét, megismételve az iménti mondatomat. Hiszen látta ?, miben és hogyan mosta el nagyanyám azt a poharat! Nem bírtam ki egy félmosoly nélkül. Mert hát íme, itt ez a remekbeszabott angol a nagyanyám gazos udvarán, akinek talán egészen más elképzelései voltak az egyszer?, magyar vidéki életr?l. Nem tudom, mennyire készítette fel a n?vérem egy falusi, szegény nyugdíjas életkörülményeire, de a jelek szerint ápolt, öreg kúriában reménykedett, benne méltósággal megráncosodott, egyenes hátú asszonnyal, aki valódi gyöngysorral a nyakában a régi, tisztességes id?kr?l mesél majd neki. Ehhez képest a nagyanyám ócskára mosott, tarka otthonkában, levágott orrú férficip?ben – még a nagyapámé volt – pár perc múlva a szeme el?tt vág majd le egy csirkét valami felismerhetetlen tárgyon, ami egykor talán szék lehetett.
Ez önmagában elegend? ok lenne neki a meneküléshez, de még tartotta magát.
Mivel senkinek nem kellett a tej, a nagyanyám szinte egyetlen hörpintéssel lehúzta. Soha, semmit nem dobott ki, még a romlott ételt is megette. Egyszer emlékszem, éppen nálunk volt vendégségben, ami nagyjából annyit jelentett, hogy másfél óra alatt mászta meg a négy emeletet, majd ugyanennyi ideig pihegett a számára kikészített fotelban. Azon a napon egy egész tál megerjedt cseresznyéspitét habzsolt be, miután a szeme láttára kotortam ki a kukába. Elment az eszed, jógyerek? – sipította mérgesen, majd kivetette velem mind, s egyt?l-egyig, jóíz?en cuppogva elfogyasztotta. Ijjen finomat még életemben nem ettem, te meg kidobtad volna… nem tudjátok már, mit csináljatok jódolgotokba’! Tudtam én, hogy kilenc éves korában eladták cselédnek, és gyakorlatilag az egész életét végigéhezte, de ez a cseresznyéspités dolog még engem is meglepett. Pedig én edzettnek számítottam nagymama dolgait illet?leg; nyaralásaim alkalmával gyakran készített nekünk reggelire kakaót fél adag tejb?l és fél adag vízb?l, amit soha nem ittunk meg. Hiába kértem, hogy ne vizezze fel, és akkor talán szívesebben megisszuk, sehogy sem vitte rá a lélek. Inkább szidott minket, városi gyerekeket, hogy nem becsülünk meg semmit, aztán egész nap tukmálhatta ránk a meghagyott kakaónkat.
Ezekr?l persze fogalma sem volt a sógornak, és rettegve érdekl?dött a folytatásról a n?véremt?l, aki gömbölyöd? hasát simogatva éppen azt mérlegelte, hogy bevigye-e a férjét a házba… ha már az udvartól sokkot kapott, vajon mit szól majd a rongyosra kopott karosszékekhez, a színevesztett, mocskos linóleumhoz, és az egész falat beborító, ezüst véd?fóliából igénytelenül kivágott, különböz? formájú dekorációkhoz? Mit szól majd a falból kilógó vezetékekhez, a megsárgult poszterekhez, a giccses porcelánmacskákhoz, a poros, temet?i m?virágokhoz, meg az egész, reménytelenül savanyú szagot árasztó házhoz, amilyet minden bizonnyal még életében nem látott? Mit szól majd a nagymama nyakán maradt, örök vénlány nagynénihez, aki olcsó parfümt?l és pálinkától b?zlik, és aki a kedvéért majd dohos szagú, vörös rúzzsal festi ki magát, s ha nem figyelünk, egy óvatlan pillanatban kikezd vele abbéli reménnyel, hátha majd ? menti ki a nyomorból?
Szerintem a n?vérem abban a pillanatban bánta meg az egész családi látogatást.
Hiába is tiltakoztunk, ezután történt, hogy nagymama kivonszolt a nyakánál fogva egyet a baromfiállomány áldozatai közül, s miután ruhájába törölte a kiskést, a riadt állat torkába vágott…
Miután végzett, a csirke még egy utolsót rángatózott a porban, ahová a nagyanyám dobta, miel?tt újabb akcióra készült. Nyilván felt?nt neki, hogy a n?vérem és a férje már egy ideje álldogál; mégiscsak le kell ültetni a vendégeket, mondta, majd a n?véremnek odahúzott egy sámlit, ami hosszú évek óta vedlette világoskék színét, s ez a szín a lassan perg? festékpikkelyekben néhol még úgy-ahogy kivehet? volt. Nehogy elmennyen már az a gyerek a meger?ltetést?l, aranyom – tolta a n?vérem alá, aztán körülnézett. Nem lévén más ül?alkalmatosság, a szeme megakadt a porban immár nyugodtan fekv? dög veszt?helyén. Otthonkája zsebéb?l hatalmas kend?t varázsolt el?, és megtörölgette a híg csirkevért?l. A nedves rongyot aztán visszagy?rte a zsebébe.
No, ide üjjél le, fijam! – ordította lassan a sógornak, megnyomva minden szót, mert meggy?z?dése volt, hogy hallásbeli problémák, és nem nyelvünk különböz?sége okán nem érti, mit beszél neki. Nem süket, csak angol, nyugtattam meg nagymamát, miel?tt kiüvölti a tüdejét a falszín?vé sápadt fickó felé, aki kétségbeesetten próbált kibújni a felkínált komfort alól, századszor is lepihézve halványszürke Armani nadrágját.
Kénytelen voltam bejelenteni, hogy indulnunk kell.
Nagymama hallani sem akart róla. Nincsen még kész a csibe, el ne mennyetek már éhen! – most rajta volt a sor, hogy kétségbeessen.
Muszáj nagymama, nincsen túl jól, hazudtam a várandós n?véremre bökve, mert hát a cél szentesíti az eszközt. A sógorom gyakorlatilag menekült a kapu felé, így nagymama végre megértette, hogy feleslegesen vágott le egy csirkét. Tudtam, hogy maga miatt csak ritkán teszi meg.
Míg döcög?sen kikísért minket a hófehér Rover felé, egyfolytában szorongatta a kezemet, és csókolt bennünket, ahol ért. Finom ember ez, becsüljed meg magad, aranyom, ismételgette a n?véremnek, hátha nincs eléggé tisztában a szerencséjével. Pedig tisztában volt.
Chiken mama, nevetett fel a sógor, miközben méltóságteljesen kigurultunk a csendes utcából. Úgy tért vissza a magabiztossága, mint amikor rossz álomból ébred az ember. Soha nem hibáztattam azért, hogy a lelke mélyén megveti a kirojtosodott parasztszegénységet. Engem olyan sokáig kínzott, hogy akár már gy?lölhetem is.
A nyomor viharvert kapujából nagymama addig integetett utánunk, amíg olyan kicsire össze nem zsugorodott, hogy alig láttam. Egy ideig nem szóltunk egymáshoz, csak némán figyeltük, hogy fényesítik csillogóvá a napsugarak az összekapaszkodó fák alatt nyújtózkodó m?utat.

Már jócskán magunk mögött hagytuk falut, amikor az összemaszatolt ég felh?ib?l egy öreg, foltos arc rajzolódott ki, ahogy utánunk kiáltott: Isten áldjon meg benneteket gyermekeim!

12 év 9 komment

Pontosan ismerem ennek a környéknek a nyári, békétlen arcát, ezért a parkolótól a tengerpartig vezet? út görcsöt dagaszt a gyomromban: a nyaralás címszó alatt dorbézoló, ezerszámra utcára vonult félmeztelen, egész nap delíriumban üvölt? húsforgatag minden újjászület? pillanatban elriaszt.

 

Normális esetben a környékét is elkerülnénk, de most nem tehetjük; barátunktól visszautasíthatatlan vacsorameghívást kaptunk az egyik part menti étterem dizájnos, m?anyagból font stílbútorai közé, ahol óriás fáklyákkal, füstöl?kkel, süpped?s párnákkal és kell?en magas árakkal szelektált közönség közrem?ködésével sikerült meglep?en kellemessé varázsolni a kerthelyiséget.
Pontosan ismerem ennek a környéknek a nyári, békétlen arcát, ezért a parkolótól a tengerpartig vezet? út görcsöt dagaszt a gyomromban: a nyaralás címszó alatt dorbézoló, ezerszámra utcára vonult félmeztelen, egész nap delíriumban üvölt? húsforgatag minden újjászület? pillanatban elriaszt. Séta közben ezért igyekszem csupán a hibátlan, nyáresti kék ég alatt hajladozó pálmák lágy táncára figyelni, és nem tenni mást, mint célirányosan haladni a férjem jobbján, kezemben a hatéves apró markával, aki pipiskedve tipeg mellettem az új, Disney-hercegn?kkel ékített ruhájában.
A tökéletesen egyforma arcát mutató – bár ér pub-ot, pub ér játéktermet, játékterem ér bárt – utcák lassan kopnak a hatéves apró lépései alatt; ha egyedül lennék, csak kapkodva végigrohannék ezen a tolakodóan túlzsúfolt városrészleten, hogy ne is lássam, ne is halljam a hullámzó embertömeg önfeledt kikapcsolódását – de most nem vagyok egyedül. Így a tempó sokkal lassabb mint szeretném, ebb?l kifolyólag kénytelen vagyok körülnézni, mert nincs az a pálmafa, ami képes hosszútávon elvonni a figyelmem az utcabeli történésekr?l. Hogy a különböz? állagú emberi, vagy állati ürülékekbe ne lépjünk bele, az alap ezen a helyen; a jobb sorsra érdemes utcak? lemoshatatlan foltjai is erre a régesrégi – hatóságok által leküzdhetetlen – problémára utalnak. Ki tudja, mennyi es?nek, nyárvégi zivatarnak kellett áztatniuk ezeket a köveket, amíg megtisztultak az el?z? évi, különböz? eredet? fekáliáktól, vizelett?l, nem ritka esetben emberi gyomornedvekt?l, hogy aztán az új szezon beköszönte után újabbak tarkítsák az utcaképet? Fogalmam sincs, kinek jut eszébe emberhez méltatlanul nadrágot letolni, szoknyát felhajtani, és tekervényes csigákat az utcán hagyva hazamenni valami apartmanba vagy hotelbe, a kiürültek megelégedettségével. Ha brahiból teszik, mi ebben a brahi?

Western-stílusú, csupa fa kocsma el?tt visz el az utunk. Benne néhány asztalnyi, foltokban ücsörg? tizenéves, akik f?t?l elhomályosult tekintettel, ernyedten bámulnak valami focimeccset; el?ttük m?anyagpohárban sör, mögöttük fekete táblákon krétával írt szöveg reklám gyanánt: fast food. Fast life. Csak gy?zze kapkodni a fejét, mire húszéves korára kiég, dörmögi a férjem végtelen megvetéssel a különböz? szerekt?l, vagy az éjszakai részegséget követ? kikerülhetetlen másnaposságtól már-már bénaként ül?, zsibbadt kamaszokon végignézve, ahogy éppen er?t gy?jtenek egy újabb éjszakához. ?sem volt szent, én sem voltam az, de ez itt valami egészen más. Elképeszt? üresség.
 A szembejöv? embersodrás szisztematikus id?rendben veti elém a különböz? arcokat; egy alig huszonéves lány semmibe mered? tekintetén aztán megakad a szemem. Mint egy zombi masszaként szétolvadt vonásai mered az arca a semmibe, és ha keskeny, félig száradt csíkban nem vérezne az orra, akkor is tudnám, hogy ez a lány már nem egyszer? drogfogyasztó: még nincs este nyolc, de már be van állva, látszólag egy másik világban leledzik; gépiesen halad a semmibe. Jobb keze – akár az enyém – görcsösen szorítja egy ny?gösnek látszó, alig kétéves parányi markát; mennek valahová. Csak remélem, hogy oda is érnek.
 
Els? ránézésre amúgy igazi nyaralóhely ez. Színes strandkellékek, ég felé meredez?, üvegfalú szállodák, taxik, diszkók, szórakozóhelyek kavalkádja: a vágyak, az álmok megtestesít?je. A hatévesünket is magával ragadja a forgatag, egyszerre mindent akar. Kétpercenként ígérteti meg velünk, hogy majd ugye kap hableányos úszógumit, “vatkacukrot”, pink rágógumit és ragadós édességeket? Mi meg csak mosolygunk hozzá, mert pontosan emlékszünk még rá, hogy nemrég mi is voltunk gyerekek, akiknek óránként változtak az álmai, bár mi nagyságrendekkel kevesebbet kaptunk meg bel?le, mint ?. Aztán ki kell kerülnünk a járdát, aminek közepén fodros-szoknyás hájtömeg üvölt a barátn?jével nyilván valami elhappolt szerelmi románc miatt; szemei alatt elmázolt festékkarikákkal köpi a szintén brit jóléti társadalom vályúján hizlalt tinédzser megszeppent képébe a “fuckoff”-okat. Mi dermedten, visszafojtott lélegzettel hallgatjuk a kétségbeesett szavakat, és amikor a kredencszer? barátn? lehajol a lábai elé dobott kulcsokért, elfordulok. Combt?ig ér? miniszoknyája egyszerre láttatni engedi a szétfolyó fenekének minden barázdáját, és azt a világoskék tamponzsinórt, amit jobb szerettem volna nem észrevenni.
Nemsokára elfogynak alólunk a tarka utcák, már csak néhány sarok, és megérkezünk egy végtelennek t?n? lépcs?sorhoz, ami a tengerpartra vezet. A falak mellett fekete lányok álldogálnak. Beszélgetnek, nevetgélnek, miközben komótosan szívják az egyre kisebb cigarettacsutkákat. Elég régóta élek itt, hogy tudjam: sötétedés után öt euróért kaphatók lesznek. Természetesen, ha csak a vaskos, ígéretesen telt szájuk kell. Barátunk meghatározása szerint ennyiért “térdelnek”, de nem sokkal többért hajolnak; a fal tövében eldobált, összecsomózott vég?, vagy éppen szétfolyós óvszerek eme örömök bizonyítékai. Próbálom tehát kikerülni ezeket, nehogy rálépve hosszú métereken keresztül vigyem a papucskámon valami idegen félig száradt spermáját.
Az utolsó métereken szinte fellélegzem – a s?r?jét magunk mögött hagytuk. A tengerzúgás lassan elnyomja a bárok, kocsmák er?szakos egyvelegét, már nem jár más az eszemben, csak egy félig átsült steak, valami édes-pikáns szósszal nyakon öntve, ahogy szeretem. A férjem vörösbort rendel majd hozzá, és végre elfelejthetem, hogy annál sokkal nagyobb árat fizettem érte, mint ami a számla végösszege lesz.
Nincs szerencsém. A kegyelemdöfés, ami aznapra végképp lenyomja a békát a torkomon két, üzletembernek t?n?, középkorú férfi képében jelentkezik. Ráér?sen álldogálnak egy csendes sztriptízbár bejárata el?tt; az ilyen bárok hajnal el?tt rendszerint kihaltak, ezért nem is értem, mit keres ott ez a két tagbaszakadt, zavaros tekintet? vendég a meztelen n?kkel telet?zdelt üvegajtó el?tt. Figyelik az utcát.
El?ször engem vesznek észre. Ezen nem csodálkozom. Ha az átlagos felhozatalt nézzük, mintegy negyven kilóval vagyok könnyebb az utcán korzózó n?nem?eknél, még akkor is, ha legalább tíz évvel id?sebb vagyok náluk, bár ez legfeljebb második ránézésre látszik. A korosztályomban ugyanis a n?k nagy része már rövidre vágatta a haját, praktikusra cserélte a ruhatárát, és nincs lelkiismeret furdalása, ha vacsorára kizabálja a h?t?t. Viszont remélem, hogy a mellettem sétáló férj és a kis cukorbaba letompítja a kezdeti lelkesedéseket: elég nyilvánvaló, hogy nem vagyok vev? a kalandokra. Aztán a pillantás, amit elkapok, földhöz vág: a hatévest figyeli az egyik öltönyös viszonylag nagy érdekl?déssel, majd amikor a könyökével meglöki a mellette állót; megfagy a vér az ereimben. Nem láttam rosszul, és nem tévedtem. Átölelem a lányom, aki a fenékig ér?, sz?ke hajzuhatagával, a csodálkozó kék szemeivel valóban egy tünemény, de nem ennek a két féregnek. Tekintetük a pillantásomba ütközik. Nem beszélünk, mégis látom rajtuk, hogy tudják. Tudják, hogy ha továbbvinnék ezt a gondolatmenetet, pontosan ott harapnám el a torkukat, ahol a legjobban lüktet benne a vér. Aztán eszembe jut a drogos lány apró gyermeke – neki vajon milyen jöv?je lesz egy ilyen világban?
A férjem semmit nem vesz észre az egészb?l – éppen telefonál. Jobb is.
Végre elérjük a kánaánba vezet? lépcs?sort.
(…)
Visszafelé, a parkolóba inkább taxival megyünk. Bevallom, nem merem újra megtenni ezt az utat nem sokkal éjfél el?tt. A kisasszony is alaposan elfáradt, ilyenkor már aludni szokott.
Ahogy magunk mögött hagyjuk a várost, úgy oldódik bennem a feszültség.
Mire hazaérünk az otthon éjjel-nappal ?rzött biztonsága felé, megnyugszom. Már tudok mosolyogni magamban azon az internetes hirdetésen, amit a napokban olvastam:

Nyaraljon Ön is szinte karnyújtásnyira a tengert?l! Várja a Földközi-tenger egyik legszebb szigetének mesebeli városkája, Magaluf… 

13 év 1 Komment

 

Az asztaltól felállva aztán az egész falat beborító teraszajtóhoz sétál. Odakint, a gondosan ápolt parkot és a terasz határát mindössze csak egy fehérre festett korlát választja el; Fanni, ha ki akar menni a parkba, nem gondolkodik bonyolult megoldásokon: egyszer?en csak átmászik rajta. A korláton túl maga a mesés mediterrán valóság: égig ér? fák, kaktuszok, tíz-tizenöt méteres fikuszok, elegáns pálmák és valószín?tlenül zöld pázsit öleli körül az úszómedencéket, amely errefelé egyáltalán nem luxus. A nyári h?ség kibírhatatlan a h?s – nyár közepére szinte már testmeleg – medencék nélkül, amely h?ség áprilistól október végéig tart, s a kett? között is csak jelképes a tél; kissé h?vösebb van, ami olyankor elég kellemetlen a magas páratartalom miatt. A medencék között rikító sárga napágyak szétszórva – ez természetes itt. Személyzet gondoskodik róla, hogy másnap reggelre minden rendben legyen a parkban, ?k tesznek rendet a gazdag nyaralók, lakástulajdonosok után, akik a szigeten hagyott néhány ezer eurójukért rendszerint szinte mindent megengednek maguknak; bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy eme környéken szerencsére ez nem is jellemz? annyira, mint a tipikus nyaralókörzetekben, néhány kilométerrel odébb. Az esetek nagy részében azért tudják értékelni az itt él?k a csodás szök?kutat és a repkénnyel befutott lugast; a m?vészi él?virág kompozíciókat és a közvetlen kijáratot a tengerhez, amelyben úgy vannak szétszórva az egykor leszakadt hegydarabok, mintha Isten csak a szigetlakók kedvtelésére dobálta volna szét a sziklákat, hogy megtörje kicsit a tenger és az ég egyformakék találkozását a horizonton.

 

Idebent, az otthonunkban sokkal banálisabb az összkép: a teraszon gyerekjátékok szerteszét a napágyak körül, mellettük száradó ruhák, amelyeket ha nem közvetlenül a napra teszek, két- három napig is nyirkosak maradnak, hála a s?r? növényzet fanyar-édes illatú párájának.

Hong Yu csak áll és figyel. Nézem, hogy szívja magába a látottakat, hiszen annak ellenére, hogy évek óta él a szigeten, szinte semmit nem tud róla: barakkokba elzártan élnek a kínai fiatalok – esetünkben Hong Yu – és a munkán kívül nemigen jut neki más, mint egy falatka Mallorca, vagyis a munkásszállássá degradált apartmanház és a kínai vendégl? közötti színes, turistáktól hemzseg? partszakasz. Szoktam néha látni az autóból, ahogy munkába siet: talán fel sem emeli a fejét, hogy megnézze magának az élete színterét, talán nem is érdekli… mindenesetre furcsa, hogy miután lemezt cserélek, megkérdezi, mi ez a zene. „Salsa" – mondom neki meglepetten, mert salsa folyik itt a csapból is, hogy-hogy nem ismeri? „Magyar zene?" – húzza fel a szemöldökét, és erre még a park is elcsendesül. „Nem, ez dél-amerikai" – válaszolom, majd megígérem neki, hogy legközelebb elvisszük magunkkal a kedvenc salsa-klubunkba egy Santana nev?, chilei fickóhoz, aki vagy névr?l ismeri a vendégeit, vagy egyszer?en nem engedi be ?ket. Ennek borzasztóan örül, szinte ragyog, mint egy kisgyerek karácsony el?tt, majd biztosít, hogy semmiképpen nem felejtsem ezt el… nem értem. Ha ennyire vágyik egy csipetnyi éjszakai életre, hogy a csudába nem kóstolt bele eddig?

„Akarsz kimenni?" – faggatom, mert láthatóan leny?gözte a park, mire megint finoman mosolyog. Nem merte kérni, pedig mi sem természetesebb, így elindulunk az ajtó felé.

A férjem kimenti magát és visszafekszik aludni; már két hónapja dolgozik minden éjjel, mert valakinek biztosítania kell a gyönyör? otthont és a gondtalan hétköznapokat, mert ? egy csendes-h?s, aki képes lemondani rengeteg vágyáról, csak hogy a mieinket teljesíthesse, vagyis leginkább Fanniét, aki most izgatottan ugrál körülöttünk.

 

Az ajtóból aztán visszafordulok, mert túl magas a sarka a cip?mnek, ami szinte soha nem zavar, most viszont nem akarom végigszurkálni vele a pázsitot; „csak egy pillanat", kiáltom utánuk, és visszasietek a gardróbhoz, ami igazából egy tolóajtókkal leválasztott rész a szoba teljes hosszában. Zseniálisan egyszer? ötlet és hatalmas tárolóhely, mögötte aztán elfér minden a porszívótól a ruháinkon át a vendégek részére eltett takarókig, persze gondosan glédába rakva, polcokkal elválasztva.

Gyors cip?csere, aztán kilépek az ajtón és Fanniék után sietek – de egyszerre sehol nem látom ?ket.

Nem értem… egy pillanatra szaladtam csak vissza, meg kellett volna várniuk, Fanni még csak ötéves és Hong Yu nem ismeri a parkot. Hová mehettek?

Kirohanok a park felé: lábaim alatt kopog a termésk?vel kirakott, bokrokkal szegélyezett út, körben egyre hangosabb a gyerekzsivaj. Az els? medencéhez sietek. Ezt sokkal jobban szeretjük – szebb és nagyobb, mint a hátsó – s ezzel nem csak mi vagyunk így. Most is eléggé tele van gyerekekkel, akiket már látásból ismerek, de most összekeverednek az arcok – az én gyerekem nincs itt.

Hátamban jegesen feszül a gerincem, a gyomrom égni kezd. Már belátom a parkot, hiszen a lábam egyre szaporábban visz; bár érzem, ahogy egyszerre nagyon kicsi leszek és nagyon lassú… szeretnék felrepülni, mint álmaimban, hogy láthassam, merre van az én kicsikém és az a kínai lány – már nem szólítom a nevén magamban, már egyre jobban félek…

A kapukon befelé csak speciális távirányítóval lehet bejönni, de kifelé természetesen nyílik egy kis kapcsoló segítségével, a f?kapunál… talán kimentek.

A jég a gerincemben elárasztja az egész testem, egészen a torkomig. Hánynom kell. Sehol nem látom ?ket. Egyszerre nem is értem, hogy lehettem ennyire ostoba, és nem értem, hogy engedhettem be az otthonunkba egy idegent. Ez egy furcsa, ismeretlen ország, ahol még csak vendégek vagyunk, és… bele sem merek gondolni. Vad spekulációim lesznek egy gyerekrabló kínai bandáról, akik talán egy bérelt autóval odakint vártak… nem, ez nem lehet…

Még egyszer körülnézek, aztán megígérem magamnak, hogy felkeltem a férjemet… mi a helyi rend?rség segélyhívó száma? Úristen, de hát alig beszélek spanyolul…

Már fojtogatja a torkomat a sírás, már csak rohanok cél nélkül föl-alá a narancsszín? termésköveken, ahol kis híján fellököm az egyik kertészt, aki vidáman fütyül egy hamis dallamot: „Hola Senora, que tal?" – köszön rám, majd furcsán végigmér… az arcom nyilván eltorzult a kétségbeesést?l és a feltörni készülni sírástól, mert már nem vagyok asszony, és nem vagyok feln?tt, csak egy kislány vagyok én is, aki tehetetlen és… én eddig azt hittem, ilyen csak másokkal történhet meg. Képek villannak a fel az agyamban: a Portugáliában elrabolt apróság fénymásolt pillantása a benzinkutak és középületek falairól, amit?l a szívem minden alkalommal összerándul, hiszen csak egy kislány… egy kisgyerek…

Egyszerre elfelejtem minden nagyratör? vágyamat sikerr?l és gazdagságról, és nem akarok semmi mást, mint a megszokott hétköznapokat: Fannit akarom. Vékony kis karjainak szorítását a nyakam körül, és reggelenként meg akarom ölelgetni, miközben mélyeket lélegzem a babaillatából. Ebben nem akadályozhat meg senki, mert belehalok, még akkor is, ha szinte elájulok a felismerést?l: ez a ferdeszem? dög elvitte valahová a gyerekem.

Mérhetetlen düh indul meg bennem, úgy hiszem, megállíthatatlan vagyok. Gyilkolnék, ha kellene. Érzem, hogy megtenném, ha ezzel megvédhetném a gyermekem, akiért felel?sséget vállaltam; vámpírok vére ordít az ereimben, esküszöm, artériákat szakítanék ki a fogammal, megpróbálva túllépni a testem, n?i mivoltom okán sz?kre szabott er?m határain túl… mégis tehetetlen vagyok, csak szaladgálok itt összevissza.

Amikor meglátom ?ket a tenger fel?li oldalról visszaballagni, talán egy pillanatra el sem hiszem, hogy ?k azok. Fanni kelekótyán ugrál, ahogy szokott – amilyen gondtalan csak egy kisgyerek lehet – hosszan befont copfjai vidáman repkednek körülötte és látom, a világért el nem engedné a kínai lány kezét, aki súlytalan kecsességgel lépdel mellette a füvön. Beszélgetnek. Fogalmam sincs, milyen nyelven, de ahogy elnézem, igencsak megértik egymást.

Egyszerre elönt valami melegség: a legtisztább hála és megkönnyebbülés egyvelege. Ha eddig a rémülett?l nem tudtam gondolkodni, most a hirtelen rám zúduló boldogságtól nem tudok. Eléjük megyek és Fannit úgy magamhoz szorítom, hogy nyüszögni kezd: „nagyon megszorítottál…" – reklamálja, de már fonódik is a kis karja a nyakam köré… képtelen vagyok visszatartani a könnyeimet, menthetetlenül csurogni kezd a napszemüvegem alól.

Hong Yu észreveszi, és magában biztos nagyon csodálkozik… kissé szenvedélyes reakció ez tízpercnyi távollét után, és szerintem elkönyveli, hogy ezek a magyarok különös, labilis népek – vagyis csak én.

Persze, ? mit sem tud arról a tíz percr?l… azt hiszem, ha egy nyelvet beszélnénk sem mondanék el neki semmit róla, mert err?l nem lehet beszélni. Err?l legfeljebb csak írni lehet.

 

„Fanni megmutatta a tengert…" – magyarázza zavartan, mert a leveg? még mindig süt körülöttem, amit nem igazán ért. „Nagyon helyes kislány, egyszer remélem nekem is ilyen okos és szép kislányom lesz." – suttogja, és a puszta feltételezést?l könnybe lábad a szeme.

 

Én pedig magamban, némán bocsánatot kérek t?le.

13 év 15 komment

 

Rohanunk.

 

Te is, aki most ezeket a sorokat olvasod. Most még figyelsz… igaz, nem érted, mit akar ez a néhány bet? közvetíteni Neked, ezért még néhány percre leköti a figyelmed, de eközben hátul, az agyad leghátsó szegletében információk zöme vár Rád: már tudod el?re a napi terveket. Tudod, minek kell nekiállnod, ha felkelsz a gép mell?l; tudod, mit teszel egy óra múlva; talán már tudod az esti programot is. Tudod, ki mellett alszol el, és ha álmatlanság gyötör, pontosan ismered az éjszaka neszeit. Tudod, mert így rendezted be az életed. Agyad és idegrendszered egy tökéletes mechanizmus faltör? kosa a cél felé… Tudod mi a dolgod: izmaid ugrásra készen várják a döntéseidet; csontjaid, zsigereid Téged szolgálnak. A szíved meghatározott id?nként dobban, meghatározott mennyiség? vért pumpálva az ereidbe – tökéletes tervezés – miközben Te talán éppen egy szendvicset majszolsz, vagy kidobsz egy m?anyag üveget. S lassan csontosodik köréd a rohanásban megszikkadt énképed.

 

M?ködünk.

 

M?ködésünk maga a csoda. Ha az emberi agyat reprodukálni akarnánk, kb. 42 ezer köbméteres térfogatot foglalna el, m?ködéséhez 1 billió watt lenne szükséges… de te csak megfejtesz egy keresztrejtvényt, vagy írsz egy dalt. Csak m?ködsz.

Tudod ki vagy és hová tartasz. Ismered magad… hiszen ki ismerhetne önmagadnál jobban?

 

Keresünk.

 

Örökké keresünk valamit. Örökké kutatjuk a forrását a tökéletességnek… álarcok mögött komédiázunk, vagy meztelenre vetk?ztetjük a lelkünket – egyre megy. Létezésünk alapja az örök kíváncsiság és a legjobbra való törekvés, a megtanult mintákon keresztül, harcok által, életeken keresztül – önmagunkon keresztül. Mégis, csak kevesen teszik fel a kérdést: mit keresek? 

 

Rettegünk.

 

Mindig csak önmagunktól. A határtalanságunktól. A boldogságtól, ami zokogásba fullad; a tánctól a viharban; a legédesebb ölelést?l idegenszagú matracokon; a lelkünkt?l, ha furdal; az élett?l, amit csak kölcsönkaptunk.

 

Így hát, Te, aki ezeket a sorokat olvasod, állj meg egy percre.

 

Állj meg és gy?z?dj meg róla, hogy valóban önmagad barátja, és nem ellensége vagy… Bizonyosodj meg róla, hogy tényleg ott vagy-e, ahol lenni akarsz, annak a személynek a b?rében, akiben a legjobban hiszel… azok emelnek-e rád poharat, akik soha nem tennék ugyanezt t?rrel és tényleg az ölel-e át, aki be tudja fejezni az elkezdett mondataidat…

Hiszen a kaput megtalálni már nem m?vészet, ha nálad van a kulcs.

 

És végezetül: ünnepeld a napot, amikor megszülettél, hiszen akkor egy csoda született meg a milliárdból. Megismételhetetlen csoda.

 

Én mégis azt mondom: az Isten éltessen…

 

…mert a hite nélkül csupán sarokban hagyott, üvegszem? maskara az ember. Nem több vásári kacatnál.

 

 

 

13 év 3 komment

A kép Zsupkó László grafikusm?vész rajza

 

 

Ülünk a VIP teremben.

 

A kezünkben elegáns talpas poharak, valami portugál bort iszunk; a selyemmel borított asztalon gyertyafény és füstöl?k tömkelege – ennyi minimum kijár egy víájpínak – utóbbi kétségbeesett illatozással próbálja elnyomni a cigarettaszag mindent átjáró b?zét, s valami elképeszt?en elegáns, visszafogott hévvel vitázunk az élet nagy kérdéseir?l. Ami a cigarettát illeti: elméletileg szigorúan tilos, hiszen a falakat könny?, m?selyem drapéria borítja, aminek nem nehéz meggyulladnia, így beszélgetés közben harmadszor rögzítem fejben a menekülési útvonalat, de ez hála a sokéves rutinnak, meg sem látszik az arcomon. Odakint a diszkóban dübörög egy rég lejárt, veterán fiúzenekar újradolgozott slágere – emlékszem, már a kilencvenes évek végén is rühelltem, a gagyi szó teljes értelmezése ráilleszthet? erre a borzalomra, bár nem értek a zenéhez. A zene egyszer? fogyasztója vagyok és csak a legalapvet?bb, primitív módszerekkel sz?rök: ingerült, vagy boldog leszek-e t?le. Utóbbira szoktam azt mondani, hogy vérré válik.

Odakint tehát mulat az úri közönség. Szerencsére mindebb?l szinte semmi nem sz?r?dik be hozzánk; mi védve vagyunk két-három fallal és két-három osztállyal az egyre jobban elszegényed? közönségt?l, akik gyakran az ajtóban döntik el, hogy ki fizeti a sört és ki a belép?jegyet, ami csak olykor torkollik vitába – mindez csak attól függ, hogy milyen mértékben húzták meg belépés el?tt a csomagtartóban tárolt tablettás bor, vagy háztáji pálinka üvegét, amelyek végeredménye könnyen megállapítható a szájakból feltör? buké és a szemek homályosságának mértékéb?l. Nem volt ez mindig így, néhány évvel ezel?tt a legelegánsabb szórakozóhely voltunk a városban – b?rfotelekkel és drága italokkal – a kutyának sem kellett. Azóta ugrott meg drámaian a létszám, amióta egyre közelebb kerülünk egy vidéki kiskocsma osztályon aluli realitásához, ahol a vendég az ajtófélfába vágja a kését, miel?tt rendel, és cicanadrággal tömi tele a vécé lefolyóját, miután szétkente a falon a saját emésztésének végtermékét. Így már m?ködik. Kérem. A pénz nagy úr.

Itt csak magunk között vagyunk. Nem kell megmagyaráznunk semmit, és ha a mellettem ül? barátom szájon csókolja a barátját – bár kultúremberek, nem szokásuk – lényeg, hogy megteheti. Mert a jogokat nem azért vívják ki maguknak az emberek, mert állandóan alkalmazni akarják és két lábon járó transzparensekké válva hirdetni készülnek a jogosultságuk el?nyeit, hanem mert a lehetséges útvonalakat jobb magunkénak tudni ebben a rögös demokráciában, ahol ugye egyenl?k a jogaink, mert ett?l demokrácia. Kár, hogy ezt kevesen tudják, viszont szívesen koszorúzzák a h?s felment?k sírjait, ha már kiszabadítottak minket a vad elnyomás ködéb?l, hogy aztán ugyanazzal a hévvel másokat elnyomhassanak. Persze ez is téma a VIP terem csendes félhomályában, mint ahogy az is, hogy a jogaikat érvényesít?k nem kórokozók, akik a puszta megjelenésükkel tömegeket manipulálva terjesztik a ragályaikat – magyarul, attól, hogy a kisebbségek élhetnek a jogaikkal, nem lesz nagyobb táboruk, csak élhetnek a jogaikkal. Aztán megegyezünk, hogy mindennek van létjogosultsága, kár azon pörlekedni, ki ölt meg kit, a világ megy tovább a jóváhagyásunk nélkül is, amen.

Ahogy nyílik a kényes vendégeket és a mulatni vágyó tömegeket elkülönít? tizenkét centi vastag, funérlemezekb?l összeácsolt választóvonala, egyszerre besz?r?dik a piros bicikli és a fék nélküli mulatság rusztikus egyvelege, amelynek egyik összetev?jére sem vágyom e pillanatban. A cip?k otromba kopogásából ítélve egy nagydarab n? közeledik, akinek kecsessége vetekszik egy rinocérosz finomságával, majd az egyre tisztuló sziluett felismerések tömkelegét indítja el.

El kellene küldenem. Mindenki más elküldené, mert minden más helyzetben ez lenne a helyes döntés. Bár így, az eset után két évvel és több, mint kétezer kilométer távlatában, még ebben a mediterrán szigeti "jobb" körökben is megkockáztatnám a társaságát, egyszer?en azért, mert a legtisztább dolog saját magadnak eleget tenni. Kedvelem ?t. Sajnálom, a lelkem mélyén megvetem és csodálom egyszerre. S ha bármi miatt meg kellene hazudtolnom a gondolataimat, a tapasztalataimat, önmagamat, akkor le is húzhatnám a rolót. Akkor is, ha az érkez? egyáltalán nem kompatíbilis egy jobb társaság semmilyen apró részletével, mert az ilyeneket illik megsemmisíteni, eltiporni, a földbe döngölni. Nyoma se maradjon. A világ szégyene.

Az érkez? természetesen marad. Mint házigazda beljebb is invitálom, és a kezébe nyomok egy teli poharat. Pontosan tudom: az én barátaim itt a VIP teremben soha nem kívánnának t?lem sárbatiprást, legkevésbé nem kérd?jeleznék meg a döntéseim miértjeit; többek között ez az egyik legf?bb oka, hogy a barátaim. Az érkez? azonnal feltalálja magát, és a következ?, "Brumm-brumm, medveckilona vagyok, jó estét, csókoljanak seggen…" köszönt?t dörmögi, majd kiszámított mozdulattal meglegyinti a parókáját, amely hosszan öleli körül az arcát, ami arc férfihoz képest eléggé szép – így riszál be a VIP terem feszes csendjébe.

Egyb?l cigit kunyerál. Tudom, hogy van neki – ott lapul a táskájában – de soha nem nyugszik el benne az élelmesség kényszerít? ereje, hogy kihasználjon minden alkalmat, ami beljebb teheti pár forinttal – ez lenne a legjobb ok, hogy kizavarjam -, de már nyúlnak is a kezek és több oldalról kínálják neki a nikotin adagocskákat – nem is tud választani. Csak a pillantásom akadályozza meg, hogy begy?jtse a szálakat, mert tudja nagyon jól, hogy mi az illem, csak szereti figyelmen kívül hagyni. Mellém ül. Tudja, hogy a személyem elég a puszta védelemre, bár a társaság már-már szemtelen mustrálása után csalhatatlanul érzi, hogy nincs veszély. Senki nem fogja bántani. Aztán kiszúrja a szandálomat és letérdel mellé; teátrális mozdulatokkal ajnározza a lábfejem és megesket, hogy nekiadom a harmincnyolcas cip?met, ha megunom – bár az övé negyvenes – de akkor is… persze, megígérem. Aztán csend.

Megszakadt a társalgás fonala, a szemekben egyre gyakrabban csillan fel a szánalom, ahogy figyelik. Megérzi. Utálja, ha sajnálják, bár ebb?l él. De akkor is. Látom rajta, hogy zavarja, pedig már felmérte a lehet?ségeket. Legszívesebben ajánlatot tenne minden jelenlév?nek, pontosan meghatározva az összeget egy fellatio és egy anus-tájéki coitus reményében, amely összeg ezer és ötezer forint között mozog, de lehet alkudni. Mindössze vad csíp?mozgása utal az áru nagyszer?ségére, ahogy nyughatatlan ugrálással produkálja magát. Aztán elfárad és mi mégis beszélgetni kezdünk: az egyik barátom az USA-beli élményeit meséli – inkább érzelmekkel átsz?tt memoárok – ahol a Broadway-n dolgozott a hetvenes évek végén – imádom hallgatni. A mi kis "kakukkfiókánk" is hallgat egy darabig, és megszakítva az el?adást felugrik, és el?ad egy dalt felismerhetetlen angolsággal. A "Don't cry for me Argentina" egy részletét hallgathatjuk meg t?le; kopott farmershortjába dugott kezei ütemesen járnak a képzeletbeli dallamra – nagyon tehetséges. Ahogy énekel, arca beleolvad a sötétkék m?selyembe, majd kezeit felemelve egy furcsa, modernkori Jézus-látomásom támad, ahogy a gyertyák fényében, hosszú hajjal, férfias vonásokkal énekel – egy pillanatra tisztán látható a lelke és minden fájdalma, amelyet kéretlenül kínált fel neki a rossz sorsa. Nem érti a szöveget, csak rögtönöz, de a dallam pontosan megérteti vele a dal komolyságát, amit saját magára vetít ki; több barátom szemében a sajnálatot könnyek váltják fel, az élet igazságtalanságai felett érzett bánatunk miatt. A jövevény tehát hangulatot teremt ebben a rögtönzött, kisvárosi megasztáros pillanatban, mint ahogy az ?stehetségek teszik ezt évszázadok óta, mégis lehetetlen lenne segíteni rajta.

Nemcsak azért, mert másoknak segíteni képtelenség – ha valaki segíteni akar magán, az megteszi ellavírozva a helyzete szülte tehetetlen, de egyre sürget?bb változtatást követel? düh szelén – , hanem mert az embereket megváltani lehetetlen és mer?en felesleges vállalkozás lenne. Ha most tényleg segíteni akarnék neki – megjutalmazva a tehetségéért – pénzt kellene neki adnom, amelyb?l pontosan tudom, hogy néhány grammnyi drog lenne – ett?l pedig irtózom. Igen. Nem vagyok tökéletes. Nem tanultam még meg, hogy ha segíteni vágyom, tegyem azt a segítségre szoruló igényei és ne a magam igényei szerint; ha csövest látok az utcán, pénzt adjak neki fröccsre, mert szomjas és nem kíváncsi a megetetésére törekv? igyekezetemre. Nem kell neki a szendvicsem, és nem kell a pogácsám, mert estére már nem akarja tudni a rohadt valóságot: inni akar. Ha ezt megértem, akkor hozzájárulhatok a kora délutáni boldog kábulatához, vagy mehetek haza az anyámba, mert ne akarjam már megmondani embereknek, mit?l legyenek boldogok, ha mégoly' okosnak is érzem magam.

Hát, ennyit a felel?sségr?l. Az este aztán furcsa-csöndben ért véget, mindannyiunk személyes világában elmerülve, hiszen akármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy világ a beteg, mindez csak önámítás lenne. A világ hipochonder, rá van utalva a betegségekre, mert egészségesnek lenni talán túl unalmas lenne – az olyan nem emberi. A többi csak utópia.

Tudják, én igen értetlen vagyok, mert ennek ellenére nem adom fel.

 

Ezért írok mindig az emberekr?l.

13 év 5 komment

 

Megtelt már a bár azon az éjszakán, amikor a tulajdonosn? születésnapját ünnepelték – a n? nyughatatlan, halszem? teremtés, az örök elégedetlenek gyanakvásával az arcán kínosan szabályosra vágott fekete haja alatt, amit egy merész ollójú fodrász er?ltet rá már évek óta hatalmas összegekért, váltig állítva, hogy ez a védjegye.

Senki sem tudja pontosan, hányadik évfordulóra jöttek is össze, de egy hölgyt?l ilyet nem is illik megkérdezni. A rosszmájúak a sarokban éppen az ötven és az ötvenkett? között tippelnek, de a n? szemébe már úgyis csak a felét mernék mondani, mert ki akar rosszban lenni vele? A legjobb francia pezsg?ket nyittatja ki, és a bár is roskadozik a legkülönlegesebb ételekt?l…

A parti sikeres. Legalább száz f?, színes forgatag; a parfümök és arcszeszek illata összekeveredik a pezsg? bukéjával, húzza a zenekar és csilingelnek a kacajok, mert vannak emberek, akik néha belefeledkezhetnek a gondtalanságba. A tenger, a pálmák, a bárt körbeölel?, zöldell? park mind, mind ezeknek a színes társaságoknak szolgálnak mint el?kel? háttérkép, vagy mint vagyonokat ér? festmény a nappalijuk falán; csak megszokott díszlet. Semmi más.

 

Hanem mégis vannak, akiknek többet jelent.

Családos turistáknak, akik még ?szinte lelkesedéssel képesek megkülönböztetni a százszámra repked? papagájok rikító zöld tollát a fák lomkoronájától, és a szerelmeseknek is, akik talán nászutasok és hónapokig gy?jtögettek, hogy a tengerparton éljenek át egy kis felejthetetlen romantikát, vagy az Afrikából áthajózott munkásoknak, akik ott alszanak éjjelenként a bokrok takarásában. Keskeny gyékénysz?nyegük persze csak talmi fekhely, mintegy szóra sem érdemes választóvonal a párás f? és az alvó test között, csak illúzió, egy darabka otthon.

 

A helyiek gy?lölik az afrikaiakat.

Az afrikaiak egyformák, feketék és furcsa, er?teljes szaguk van. Az afrikaiak ostobák. Bár az utak mellett, az építkezéseken mégis megt?rik ?ket, mert a t?z? melegben csak ?k képesek dolgozni; hisz' az afrikaiak szívósak is…

Az afrikaiak nem fizetnek lakást. Többek között ezért is gy?lölik ?ket: a parkban minden éjjel örömzenét játszanak, ott zabálnak, oda piszkítanak, majd kiterítik a gyékényeiket és ha kell, ott engednek kéretlenül fakadó, állati ösztöneiknek; olykor csak lihegnek, vinnyognak, ordítanak egymáson a fekete testek a fekete éjszakában láthatatlanul, mint amilyen láthatatlanok a papagájok a nyári nap sütötte, élénk zöld levelek között a turisták vakuinak villanásában.

Az afrikaiak szeméremsért?k.

 

Odafent a bárban azonban senki nem tör?dik most ezzel.

A fels?bb osztály mulat.

A tulajdonosn? halszemei már épp elég mereven csillognak ahhoz, hogy botrányos mozdulatokkal körbetáncoljon egy oszlopot, amelyre id?nként kéjn?ket megszégyenít? perverzitással simul. Vaskos, selyemharisnyás combjai között az oszloppal, kezében egy félig kiürült champagne üvegével táncol, majd az egyre hangosabb tapsra a szájába dugja a palack nyakát. A közönség imádja.

A vendégek közül néhányan követik a példáját; a hatalmas üvegfalakra finom pára borul, s a személyzet id?nként félrenéz zavarában…

 

Aztán egy pillanatra megfagy minden.

 

Egy férfi lép a bárba, a puszta megjelenésével olyan zavart keltve, mintha kis táskája helyett egy levágott fejet tartana – a vendégek összerezzennek.

A férfi fekete.

Egy afrikai park-lakó, egy a sokból, ugyanaz az arc, mint a többié, ugyanaz a villogó szempár… vajon mit akarhat?

Néhány n? magához szorítja a táskáját – a fekete férfi látja ezt. Nyel egyet, de nem lep?dik meg, inkább valami gúnyos mosoly-féle játszadozik a szája sarkán; látta az el?bbi m?sort és arra gondolt, hogy néhány óra múltán szinte bármelyiküket elkaphatná a rongybabává részegedett férjeik mell?l, hogy valamelyik vécé ajtajának támasztva kielégíthesse a kíváncsiságukat, milyen lehet egy négerrel baszni…

Táskáját a hóna alá szorítva a zenekar felé siet; talán rendeltek valamit, és ? a kifutófiú.

 

Egy öltönyös cinikus fintorral elhúzódik, ahogy a férfi elsiet mellette, aztán összenéz a feleségével. „Már rég ki kellett volna dobni" – mondja a tekintetük, s a f?nökasszony zavarba jön… el?z? héten egy egész doboz szivart dobott ki eme jó barátja finom utasítására, aki túl száraznak találta benne a dohányt… nekik aztán végképp nem okozhat csalódást.

Már épp megindul, halszemei megkeményednek és semmi jót nem ígérnek, amikor a fekete a mikrofonhoz lép.

 

Táskájából kották, dalszövegek kerülnek el?, majd ott is maradnak… csak a biztonság kedvéért vannak vele, csak megnyugtatásképpen, hogy van írott formája annak, ami a szívében, a vérében van, az egyetlen biztos kincse az életében, és most dühödt er?vel kívánkozik el?…

A zenekar rákezd, a fekete csak áll.

Egy darabig nézi-nézi a társaságot, mintha búcsút venne t?lük, s nem kívánná a miel?bbi viszontlátást, aztán elmerül a saját hangjában, ami olyan er?teljes és tiszta, mint egy elemi er?vel feltör? gejzír, egy igazi karcos, fekete hang…

 

"I see trees of green, red roses too
I see them bloom for me and you…

And I think to myself what a wonderful world."

 

A közönség nem tudja mire vélni… azt már megértették, hogy kaptak valamiféle ajándékot, de miért? Miért?
 
"I see skies of blue and clouds of white
The bright blessed day, the dark sacred night…"

A fekete szemei félig behúnyva, körülötte már szétolvadt a világ. Az emberek csak állnak… nem értik, miért borzonganak. A fönökasszony úgy néz körbe, mintha tudta volna, hogy ez a férfi valójában egy énekes, s most bezsebeli a jutalmat érte…

"The colors of the rainbow so pretty in the sky
Are also on the faces of people going by
I see friends shaking hands saying how do you do
They're really saying I love you."

 

A vendégek arcán szétterül egy megkönnyebbült mosoly. Egy pillanatra valamiféle gyengédséget éreznek a szívükben, egy pillanatra elhiszik, komolyan gondolják, hogy ilyen a világ, hogy ?k, az igazságosztók jól m?ködnek… a világ szép…

"I hear babies crying, I watch them grow
They'll learn much more than I'll never know.."

 

Id?közben koromsötét lett.

A városban korán elcsendesedett a zsivaj. Néhány turista még éjszakai bárt keres, nekik nem volt elég a szórakozás aznapra, s odafentr?l, a bárból csodás muzsika hallatszik… kár, hogy zártkör? a rendezvény. Továbbállnak.

Fent, a kivilágított pódiumon a fekete férfi csak énekel.

Nem gondolkodik, nem is lát, csak érez… szerettei arca simogatja belül, akiknek enyhítést jelent a hazaküldött pénz, egy kis kiemelkedést az embertelen szegénységb?l, egy kis hitet egy jobb életre…

 

"And I think to myself what a wonderful world
Yes I think to myself… what a wonderful world."

 

Felcsendül a taps.

A f?nökasszony megbecsülése jeléül tölt neki egy pohár pezsg?t, aztán ráadást követelnek…

Már nincs gy?lölet a szívükben, már felengedett a félelem; a táskák szanaszéjjel hevernek a b?rfotelek ölelésében, már nincs más, csak reggelig tartó mulatság, mert a világ gyönyör?…

 

Eközben odakint a parkban, egy sötét bokor tövében szurkoskép? kisgyerek hajtja le fejét a gyékénysz?nyegre s már alszik is, amikor anyja betakargatja.

 

2007.

13 év 2 komment

Jött ma az a kósza ötletem, hogy mi lenne, ha építkezésbe fognánk és kidöntve egy-két falat, kib?vítenénk a Gyereksarkot, helyet adva azoknak a nem feln?ttkorú, szabályosan felregisztrált ifjoncoknak is, akik még csak most bontogatják a szárnyaikat, de szeretnék viszontlátni valahol eme zsengéket… Tehát szeretettel várom a Gyereksarokba az írással – próza, vers, egyéb – szívesen ismerked? Ifjúságot és azokat az Írókat, akik a kommenteknél kedves tanácsaikkal szívesen segítenék a jöv? irodalmárjait.

Természetesen ezeket a m?veket is szerkeszteni fogjuk, és ezzel kapcsolatban minden felmerül? kérdésre szívesen válaszolok.

 

Bridget Felber

Kedves Toronylakók!
13 év Nincs Komment

Jött ma az a kósza ötletem, hogy mi lenne, ha építkezésbe fognánk és kidöntve egy-két falat, kib?vítenénk a Gyereksarkot, helyet adva azoknak a nem feln?ttkorú, szabályosan felregisztrált ifjoncoknak is, akik még csak most bontogatják a szárnyaikat, de szeretnék viszontlátni valahol eme zsengéket…

Tehát szeretettel várom a Gyereksarokba az írással – próza, vers, egyéb – szívesen ismerked? Ifjúságot és azokat az Írókat, akik a kommenteknél kedves tanácsaikkal szívesen segítenék a jöv? irodalmárjait.

Természetesen ezeket a m?veket is szerkeszteni fogjuk, és ezzel kapcsolatban minden felmerül? kérdésre szívesen válaszolok.

 

Bridget Felber

Bridget Felber Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.