Bojtor Iván Szerző
Vezetéknév
Bojtor
Keresztnév
Iván
Ország
Hungary
2 hét 2 komment

Csodálatos és könyörtelen, szeszélyes és szívtelen – írta Johannes Brøndsted Odinról, az északi germánok főistenéről.

A dán történész további jelzői sem hízelgőek: félelmet keltő, démonikus és szadista. A hagyomány szerint célja érdekében, hogy minden bölcsességre szert tegyen, és minden titkot megtudjon, a csalástól, a hitszegéstől, és a hűtlenségtől sem riadt vissza. Igaz, hogy amilyen kemény volt másokhoz, ugyanannyira önmagához is. A tudásért feláldozta egyik szemét, és még föl is akasztotta magát egy fára.

A vikingek azt mesélték róla, hogy éjszakánként kíséretével az erdőkben és a hegyek között vadászott. A csatamezőkön magas, félszemű alakként jelent meg, széles karimájú kalapban, hosszú köpenybe burkolózva.

Arisztokratikus és veszélyes isten volt; a királyok, törzsfők, varázslók istene.

És mégis…

Néhány éve kisebbik lányomtól, egy néhány napos, fekete cica az Odin nevet kapta. Miért pont Odinról kellett egy aranyos kismacskát elnevezni?  Most sem értem. Átnéztem az interneten a macskanév listákat, de ezt a nevet egyikben sem találtam meg.

Ez az eset talán még említésre sem lenne méltó, de egy könyvet lapozgatva meghökkentő sorokra akadtam.

Jorge Luis Borges, az Esquinas, azaz Utcasarkok című versében a következő mondatot írta:

„Lehet, hogy annál az épületnél van, ahova Maria Kodamával elvittünk egyszer egy fonott kosárban egy aprócska abesszin cicát, aki Odin névre hallgatott”.

Vajon mekkora annak a valószínűsége, hogy egy cicát Argentínában, Buenos Airesben, és egy másikat a földgolyó másik felén, Magyarországon, Veszprémben Odinnak nevezzenek el? Úgy sejtem – ha egyáltalán ki lehetne számolni –, eredményként valamiféle hihetetlenül kicsi, a hétköznapi életben értelmezhetetlen számot kapnánk.

Hát még akkor, ha tényezőként azt is belevennénk, hogy én mindkét Odin nevű macskáról tudjak!

Persze, ez csak egy véletlen egybeesés. De azt hiszem, Borgesnek biztos tetszene ez a történet, mert az ő felfogása szerint a világ összes macskája, az, amelyről ötezer éve az egyiptomi Básztet istennő szobrát mintázták, vagy Muezza, Mohamed próféta kedvenc macskája, vagy a szomszédunk Cirmosa, és a két Odin is, mind-mind ugyanaz a macska.

Úgy emlékszem, hogy már Schopenhauer is írt hasonlót egy macskáról, amelyik az udvarán játszott. Sajnos nem tudom pontosan idézni. Valami olyasmit állított, hogy őrültség lenne azt hinni, hogy az azon a napon látott macska, mindenestül és teljes valójában más lenne, mint az, amelyik háromszáz évvel az előtt játszott ugyanott.

Sokan gondolják így. Ezt a vélekedését talán az is nyomatékosítja, hogy közülük kettő, sok ezer kilométer távolságra, valamilyen megmagyarázhatatlan okból, ugyanannak a múlt ködébe veszett, titokzatos istennek a nevét kapta.

3 hét Nincs Komment

Az unokaöccse hozta a hírt, aki a hajnali vonattal érkezett.
Rám zúdultak az emlékek. Fiatalkori, tengerparti sétáinkra gondoltam, melyek tulajdonképpen nem is séták, hanem véget nem érő viták voltak. Másnap mindig ott folytattuk, ahol előzőnapon abbahagytuk. Ez így ment hónapokon át, míg az örökös vitatkozásaink ádáz veszekedéssekké fajultak. Haraggal váltunk el. És most mégis… Azt üzente, látni akar. Nagyon beteg.
A felesége és a lánya fogadott.
– Nagyon várja. Menjen be! – mondta az asszony.
– Talán magánál van – szólt a kisírt szemű lány. – De… – kezdett bele, de nem fejezte be, csak legyintett egyet.
Beléptem az alacsony mennyezetű, elsötétített szobába, és a félhomályban elbotorkáltam az ágyig.
Ébren volt. Mikor meglátott nem ismert meg, vagy talán összekevert valakivel, mert Gabrielnek szólított. Mondtam neki, hogy ki vagyok, mire halovány mosoly jelent meg a szája sarkában.
– Köszönöm, hogy eljöttél! Valamit el kell mondanom. Más ezt úgy sem értené meg. Próbáltam őnekik is elmagyarázni, de hiába. Azt hiszik, a láz beszél belőlem.
Az ágy mellé húztam egy széket, és leültem.
Hallgatott. A szeme is lecsukódott. Azt hittem, hogy elaludt, és már indultam volna, amikor megszólalt.
– Ott voltam. Majdnem sikerült. De hát bűnös vagyok, a nagyravágyás bűnében éltem egész életemben. Hisz tudod.
Fogalmam sem volt miről beszél. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy úgy mondja, mintha csak egy negyvenvalahány évvel ezelőtti félbeszakadt beszélgetést folytatna.
– Igen! Nagyobb akartam lenni, mint rabbi Akiba. És majdnem sikerült.
Sokáig hallgatott, talán erőt gyűjtött, hogy folytassa. Közben Akiba nevének hallatán felderengett bennem egyik állandó témánk, a Paradicsom kapuja. Annak idején annyiszor idézte a Talmudnak arról szóló részét, hogy kívülről tudtam: „Négyen léptek be a paradicsomba: Ben Azai, Ben Zoma, Acher és rabbi Akiba.” Mit akar ezzel mondani?
– A fél világot bejártam, hogy megtaláljam a lépcsőt. És tudod hol volt. Itt a ház mögötti kertben. Végig itt volt. És én nem vettem észre – mondta lassan, alig hallhatóan.
Most meg miről beszél? Lehet, hogy nincs is magánál, csak lázálmában morgolódik.
– A kertben szunyókáltam, és amikor felriadtam megpillantottam. Azt hittem, hogy csak a fény játéka. A virágok felett lebegett, áttetsző fehér volt. Közelebb mentem hozzá, de hirtelen eltűnt. Így kezdődött. Másnap már két lépcsőfokot láttam. Az alsó szélesebb lett, elnyúlt a virágágyás hosszában. Márványnak néztem, fehér márványnak. A második lépcső olyan volt, mint, amilyennek előző napon az első, átláttam rajta. Ahogy teltek a napok mind valóságosabbá váltak. Megjelent a harmadik és a negyedik lépcsőfok is, meg az oszlopok. Mindegyiken aranyfénnyel ragyogtak a jelek. Tudod, hogy melyikekről beszélek? Azokról, melyeket nem szabad kimondani. Rettenetesen féltem, de az egész olyan hívogató volt, és óvatosan ráléptem az első lépcsőre. Elbírt. Nem látomás volt, hanem valóság. Álltam ott, a lábaim annyira remegtek, alig tartottak meg. És amikor felnéztem, megláttam a kaput. Nyitva volt. Mit nyitva? Kitárva. Én mégsem láttam be, mert valamiféle aranylón csillogó köd lebegett mögötte. Egész életemben azt kerestem, a helyét, a hozzávezető utat, és akkor ott állt előttem. Az járt az fejemben, hogy egy vagyok a kiválasztottak közül. Micsoda nevetséges képzelgés. Miért lettem volna? Mert az akartam lenni? Sietve elindultam felfelé. Nekem úgy tűnt, hogy rohanok, de mégis olyan lassan haladtam, hogy óráknak éreztem azt az időt, míg a harmadik fokig eljutottam. És közben…
Abbahagyta. Sokáig hallgatott. A csendben az járt az eszemben, hogy mindez csak egy haldokló vénember meséje, képzelgése, vagy egy olyan beteges látomás, melyet már sokszor átélhetett, és most nekem felidézi, mint egy valóságos emléket. Miért teszi? Negyven év után még mindig azzal áltatja magát, hogy annak idején neki volt igaza, és így akar meggyőzni? Ez az egész mese a rabbikkal meg a kapuval, olyan nevetséges. Még hogy beléptek a paradicsomba? Nevetséges. Nincs rá jobb szó: nevetséges.
Emlékszem, régen hányszor elmondta: Ben Azai egy pillantást vetett a Paradicsomra és meghalt, Ben Zoma is látta a Gyönyörök Kertjét, de beleőrült a látványba, Acher őrjöngve tépdesni kezdte a növényeket, csak rabbi Akiba tért vissza ép elmével. És most azt hiszi, hogy ő… Mit mondhatnék neki? Úgysem tudnám meggyőzni. Régen se tudtam. Most meg a végét járja. Úgy döntettem, ráhagyom, akármivel is hozakodik még elő. Mondja csak!
És mondta:
– A kapu szárnyai lassan záródtak. Rohantam volna, de minden mozdulatom egy örökkévalóságig tartott, mint a filmekben, a lassított felvételeken. A baloldali kapuszárny már becsapódott, és én még mindig csak a harmadik lépcsőfokon álltam. Mire a negyedikre értem, már csak egy kis rés maradt. Beledugtam a lábam, hogy ne záródjon be. Megragadtam a kapu szélét, rángattam, közben üvöltöttem, hogy csak egy pillanatra hadd nézzek be, de nem mozdult. Sőt! Lassan becsukódott. Teljesen becsukódott, pedig a lábam ott volt a két kőből faragott kapuszárny között. Akkor nem éreztem semmit. Könyörögtem, rimánkodtam, hogy csak egy pillanatra engedjenek be, egyetlenegy pillantásra, de mindhiába. Azt mondják, az udvaron találtak rám. Így történt. És most menj!
Még üldögéltem ott egy ideig, de többet nem szólt semmit. Lehunyta a szemét, és feküdt mozdulatlanul. Közben az járt eszemben, hogy milyen szánalomra méltó ez az egész hazudozás. Mit akar vele elérni?
– Alszik? – kérdezte a felesége, amikor kimentem. Bólogattam, bár nem voltam benne biztos.
A lánya felajánlotta, hogy elvisz autóval a pályaudvarra, mivel úgy is bevásárolni indul, és útba esik.
– Magának is arról beszélt? A kapuról, meg azokról a lépcsőkről? – kérdezte a kocsiban.
– Azokról – sóhajtottam.
– Nem tudjuk, hogy honnan vette. Amióta az a baleset történt vele, nagyon furcsán viselkedik. Persze régen is sok zagyvasággal foglalkozott. Tudja! A Kabbalával. A huszonegyedik században! Hát nem nevetséges?
– És a baleset? Arról nem szólt egy szót sem.
– Mi sem tudjuk mi történt. Ott találtuk ájultan a kertben, a bal lába teljesen szétzúzódott. A kórházban azt mondták, biztos egy nagy kő zuhant rá, vagy egy teherautó ment át rajta. De hát, ki sem mozdult a kertből. Meg azt is mondták, hogy ilyet még ők sem láttak: még a csontjai is péppé zúzódtak.

 

1 hónap 4 komment

1969-ben egy pármai könyvkiadó vezetője azt vette a fejébe, hogy megjelenteti a híres bergamói tarot-kártya képeit, Bonifacio Bembo kártya miniatúráit. Úgy gondolta, hogy valamiféle kísérőszöveg mindenképpen kell majd a képek mellé, és annak megírására felkérte Italo Calvinót. Arra persze ő sem számított, hogy a helyzet majd a visszájára fordul. Mivel Calvino, mégiscsak Calvino volt, nem egy egyszerű, szokásos ismertetőt írt, hanem valami egészen mást. A kiadó meghökkenve vette tudomásul, hogy a megjelentetni kívánt reneszánsz kártyaképek váltak Az egymást keresztező sorsok kastélya című furcsa, a posztmodern egyik ikonjának kikiáltott mű illusztrációivá.

A mozaikszerűen kirakott lapok soraiból a kastély titokzatos vendégei saját történeteiket olvassák ki. Mi, az olvasók, pedig előbb-utóbb rádöbbennünk, hogy ezek legtöbbjét már ismerjük. Az egyik a trójai háború zanzásított változata.

Calvino azt sugallja, hogy a fentről, lentről, jobbról, balról, vagy akár lóugrás szerint elhelyezkedő kártyákból a világirodalom minden történetének sémája kiolvasható.

Próbáltam elkerülni, hogy Borgest ebbe is belekeverjem, de nem sikerült. Szóval: már a nagy tekintélyű Jorge Luis Borges is megírta, hogy az irodalomban csak négy mű létezik. „Az első, a legrégebbi egy erős városról szól, amelyet bátor férfiak ostromolnak, illetve védelmeznek… Helénéről azt mondták, miatta vesztek el a seregek…” Ráadásul még a Sir Gawain és a Zöld Lovag ismeretlen költőjének sorát is idézi, a lerombolt és üszökig, hamuig leégett városról.

Calvino játékában úgymond a sors szeszélye alakította ki a történetet. De vajon miképpen végződött volna, ha a véletlen a Város lapja elé vagy után, egy másik, egy szerencsés kártyát helyez?

Vajon a görögök abban a történetben is elfoglalták volna Tróját?

És a valóságban tényleg elfoglalhatták? Vagy az csak egy legenda? A kérdést olvasva bizonyára sokan felhördülnek, és azonnal Homérosz Iliászára gondolnak, csakhogy abban a műben egy szó sincs arról, hogy az akháj seregek valóban bevették volna a várost. A költő csak az ostrom néhány napjának történetét meséli el. Az előzményeket és az utána következő eseményeket, az egyes görög városok hagyományaiból, és krétai Diktüsz állítólagos személyes beszámolójából ismerjük.

Lehet, hogy másképpen történt minden?

A rapszódoszok a görög városokat járva, igyekeztek azok lakóinak kedvére tenni, vagy a jutalom reményében hízelegni, és arról énekeltek, amit ők hallani akartak, és a győzteseknek kikiáltott helyi hősöket dicsőítették?

Gondoljunk csak a kuruc kor, a 48-as szabadságharc, vagy a két világháború számtalan ismert hőstettére, melyek azonban mit sem változtatnak azon a tényen, hogy a sok megnyert ütközet ellenére, ezeket a háborúkat rendre elvesztettük. Egy amerikai közvélemény-kutatás szerint országuk lakosságának több mint harminc százaléka úgy tudja – természetesen a filmek hatására –, hogy a vietnámi háborút ők nyerték meg.

Már az ókorban is voltak történetírók, filozófusok, akik a görögök győzelméről szóló hagyományt kétkedve fogadták. A leghíresebb közülük a görög származású Dión Khrüszosztomosz, aki Trajánusz császár uralkodása idején élt Rómában.

Dión miután sokadszorra végig olvasta az Iliászt, olyan kérdésekre kereste a választ, hogy: „Homérosz miért nem beszéli el Helené elrablását? Miért nem ír a város pusztulásáról? Ha pedig csak a leghíresebb hősök halálát akarta megörökíteni, akkor miért maradt ki Akhilleuszé, Memnóné, Aiaszé, de még a háborút kirobbantó Pariszé is?”

Dión arra a következtetésre jutott, hogy Homérosz, aki tudta az igazságot, valamilyen oknál fogva mégis eltitkolta. Sem a háború kezdetét, sem a végét nem mondta el. Bár néhányszor tesz róluk említést, úgy tűnik nem volt hozzá elég bátorsága.

Tehát Homérosz az Iliászban elhallgatott ugyan dolgokat, de nem hazudott. És az Odüsszeiában?

Az Ithakában történteket és Pénelopé kérőinek halálát ő maga mondja el. A faló történetét, és a város pusztulását azonban a mesék közé rejti, és a hazudozónak tartott Odüsszeusznak, és a kiszolgáltatott, vak, koldus rapszódosznak, Démodokosznak a szájába adja.  Ezzel az ostoba küklopsz, az embereket disznóvá varázsoló Kirké, és a tengeri szörny Szkülla csodás története közé sorolja Trója elfoglalását.  Ezzel talán azt sugallta, hogy mindaz éppen olyan mese, mint a többi.

A hagyományoktól eltérő apró mozaikdarabokból Dión megalkotta saját Trója-történetét.

Szerinte Parisz nem rabolta el Helénát, hanem törvényesen feleségül vette. Ennek az alátámasztására elmondja, hogy amikor Helénát, még kislány korában Thészeusz Athén királya elrabolta, fivérei, Kasztór és Polüdeukész, amint a gaztettről tudomást szereztek, azonnal utánuk indultak, elfoglalták a várost, feldúlták egész Attikát, és hazavitték húgukat. Miért nem tették meg ezt akkor is, amikor Parisz elrabolta? Ezt többen azzal magyarázzák, hogy ők akkor már nem éltek. Ennek az állításnak éppen Homérosz mond ellent azokban a soraiban, melyekben Heléna a trójai várfalról lenézve, sorra felismeri a görög hősöket, és testvéreit keresi közöttük.

A törvényes házasságot megerősíteni látszik az a tény is, hogy Heléna apja Tündareosz sem indult lánya kiszabadítására, és a Trója elleni háborúban sem vett részt. Ezt néhány ókori szerző a király korával magyarázza, de voltak a görög seregben nálánál idősebb hősök is, mint Nesztór Pülosz királya, vagy Akhilleusz nevelője, Phoiniksz, Eleon uralkodója,

Ebből persze arra is következtethetünk, hogy a Parisz által elszállított arany, nem rablott kincs volt, hanem Heléna hozománya lehetett.

Menelaosznak, a megszégyenült, elutasított, bosszúszomjas kérőnek csak tíz év alatt sikerült akkora sereget összetoboroznia, mellyel megindulhatott Trója ellen. Akkor sem az ő hívó szavára gyűltek egybe a csapatok, hanem nagyhatalmú bátyjának Agamemnonnak követelésére. A görögök leghíresebb hősei nem akartak hadba vonulni. Amikor Agamemnon küldöttei Ithakába, Odüsszeuszhoz érkeztek, ő őrültnek tetette magát, felszántotta a mezőt és sót vetett bele. Palamédész a követek vezetője azonban Odüsszeusz gyermekét az ekefogat elé tette, mire az megállt. Ezzel elárulta, hogy csak tetteti az őrültséget, és kénytelen volt velük tartani. Akhilleusz elbújt Agamemnon küldöttei elől, női ruhát öltve a szküroszi király lányai között rejtőzött, ott találtak rá.

Dión érvül hozza fel azt a tényt is, hogy a görögök nem úgy tértek vissza hazájukba, mint egy győztes sereg, hanem mint a menekülők, kisebb-nagyobb csoportokban.

Azokat az uralkodókat, akik részt vettek a háborúban, rövidesen kiszorították a hatalomból, leváltották, száműzték, vagy mint Agamemnont, meggyilkolták. Dión szerint, Odüsszeusz szégyenében késlekedett a hazatéréssel tíz évig.

A görögök vereségére utal az is, hogy rögtön a háború után gyarmatosító expedíciók indultak Trójából. Aineiasz nagy hajóhada katonákkal és telepesekkel érkezett Itáliába, és rövidesen az egész félszigetet ők uralták. Helenosz meghódította a Thesszáliával szomszédos Épeiroszt, a mai Albánia és Görögország adriai partvidékét, és a molosszoszok királya lett. Anténór elfoglalta a venétek országát, az Adria menti legdúsabban termő földeket. Ezekkel a hadjáratokkal, gyakorlatilag bekerítették a görögök lakta területeket.

Mindezt egy lerombolt, üszökig, hamuig leégett város menekülő lakosai tették volna?

Visszatérve a Calvino sugallta gondolathoz, miszerint a trójai háború meséje csak egy sablon, és Borges azon kinyilatkoztatásához, hogy egy sokkal régebbi, ősibb történet görögösített változata, önkénytelenül eszünkbe villanhat a Rámájana cselekménye.

Az Iliászban és a Rámájanában is közös a nőrablás motívuma, és egy bevehetetlennek tartott város pusztulása. Lehet, hogy mindkettő ugyanazt a múlt ködébe veszett történetet rejti? Vajon abban az ősi történetben a kirakott tarot lapok melyik variációja bukkanna fel? Annak az ismeretlen nevű városnak a győzelmét, vagy pusztulását jósolná?

2 hónap 8 komment

Időnként küld egyet-egyet.
Az elsőt még gyerekkoromban, huszonvalahány éve kaptam. Persze, nem tudtam, hogy ő küldte, mert akkor még nem is ismertem. A képeslapon egy tíz évvel későbbi postabélyegzés dátuma állt. A vágott, fogazatlan bélyegen (ha egyáltalán bélyeg) egy felhőkbe vesző hegycsúcs elmosódott képe látható. Én legalábbis annak nézem. A kép körül cikornyás, olvashatatlan betűkből felirat fut körbe. Összevetettem már sokféle írással, de nem találtam hasonlót. Néhány szakértőnek is megmutattam, az egyik szerint az örmény írás korai változata, a másik viszont az állítja, hogy a glagolita eddig ismeretlen variánsa lehet. Egyikük sem győzött meg.
A lapon ennyi áll: „Szia! Megígértem, hogy írok, de nagyon kevés az időm. A kép egyébként éjszaka készült. Nem sikerült valami jól, de te úgyis rájössz, hogy mit ábrázol.” Rájöttem. Persze hogy rájöttem, vagy húsz év múlva.
A második képeslap talán tíz éve érkezett. A régi címemre küldte, ahol szerencsére meghagytam az újat is. A világháború idején adták fel. A postán nem nézték a bélyegzőt, csak azt, hogy olyan bélyeg van rajta, amelyik nincs forgalomban, és telenyomkodták portóval. A szöveg ennyi: „A kép egy nappal később készült, mint az előző. De te ezt úgyis tudod! Most futok. Majd írok.”
Néhány éve megérkezett a harmadik is. Ezen csak a címzést lehetett kibetűzni, mert elázott valahol. A bélyeg helye tisztán kivehető. Arra gyanakszom, hogy valamiféle különlegesség lehetett, és egy gyűjtő, vagy annak a postán beépített embere, leáztatta. Az üzenetből csak egy halványkék paca maradt. Nagyítóval átvizsgáltam, de csak néhány betű lenyomatát sikerült felismernem.
A harmadik képeslap után nyitottam ezeknek egy albumot. Persze, így az üzenetek nem olvashatóak, és a lapokra ragasztott fura bélyegek sem láthatóak. De kit érdekel? Az első képeslap alá, amelyiken egy fehérnek tűnő gömb van – úgy sejtem, az eredeti ezüstszínű lehetett –, először Comeneus írását másoltam: „Az étszaka, kire az boldogtalan nap az Város meg-vitelére következet volt, midön az Török tábor vendigeskedet, és az Keresztyénség ki ki az ü rendelt helyén vigyázásben volt, fel lobbant egy tüz, és ugy tetzet mint ha nagy világosság volna (a’ mint Gregorius Phranses, ki akkor az Városban jelen volt, és szemeivel látta, azt irja), ez az világosság az Város felet le-szállot, és azt az ö világosságával el-lepte.”
Később meggondoltam magam, és ráragasztottam az eredeti forrás modern fordítását: „Az ostromlók egy jelet láttak. Egy, az égből alászálló ragyogó fényt, amely egész éjszaka a város fölött lebegett, és sugaraival beragyogta azt. A fény láttán azt gondolták, hogy az Isten megharagudott a keresztényekre, tűzzel akarja elpusztítani őket, s nekik adja őket rabszolgának. De miután minden alkalommal visszaverték őket a falakról és a létrákról, és hamis hírek terjedtek el a táborukban, az itáliaiak és Iankosz felmentő seregeiről, akkor már azt mondták a fényről: »Az Isten a keresztények oldalán harcol, védi és támogatja őket. Az Ő akarata ellen ezért semmit sem tehetünk.«”
Hogy a második lap mit is ábrázolhat, azon évekig törtem a fejem. A fotón egy rémült tekintetű, szakállas férfi látható. Vállai furcsán állnak, mintha valamit tartana a kezében, ami persze nem fért rá a képre. Első pillantásra valamiféle papnak véltem. Ez a gyanúm később be is igazolódott, mikor egy múlt századi útikönyvben a következő sorokat olvastam: „Egy ma is élő legenda szerint, amikor a törökök betörtek a Hagia Szophiába, Bizánc nagyságának e méltóságteljes jelképébe, egy pap még éppen misét tartott. A kelyhet tartó pap mögött megnyílt a fal, és ő belépett az így támadt résen, mielőtt még az visszazárult volna. Úgy tartják, hogy ha Konstantinápoly ismét felszabadul, akkor a fal majd megnyílik, és kilép belőle a pap, kehellyel a kezében, és majd ott folytatja a misét, ahol 1453. május 29-én abbahagyta.”
Az elázott harmadik képen, közelről csak fekete-fehér foltokat látni. Először esti felhőknek véltem, de rájöttem, hogy füst, mégpedig az égő város füstje.

Akkor már csak ketten voltunk a kiállítóteremben. Én egy tárló előtt bámészkodtam, a lány pedig szemlátomást menni készült, a vendégkönyvbe írt valamit. Kifelé menet egy futó pillantást vetettem a könyvre, és a félreismerhetetlen betűk láttán megremegett a lábam. Ez nem lehet igaz! Utánarohantam.
– Várjon! Várjon!
Még a kijárat előtt a folyosón utolértem.
– Ismerjük egymást? – nézett rám meglepetten.
– Ezt te írtad? – toltam az orra elé a legelső képeslapot.
– Hűha! – nyögte. – Megint összekevertem a kódokat. Be fogják vonni az útlevelem…
Néhány másodpercig a címzést bámulta, rám nézett, végigmért, majd lassan, elgondolkodva azt mondta:
– Gyere! Igyunk meg egy kávét! Megmagyarázom.
Persze nem magyarázott meg semmit. Még mielőtt a kávét kihozták volna, felugrott az asztaltól, és az egyik falilámpához lépett. Nézegette jobbról-balról, majd visszaült.
– Ez érdekes – mondta. – Az egyik ismerősöm pont ilyen alakú égőt akar szerkeszteni. Már vagy egy éve kínlódik vele. Tehát mégiscsak lehetséges. Nem is hittem volna. Hát, ezt meg is írom neki.
A táskájából kihúzott egy mappát, abból egy borítékot, és egy levélpapírt tett az asztalra, majd némi kotorászás után egy tollat kapott elő.
– Töltőtoll. Láttál már ilyet? Úgy működik, hogy…
Elnevettem magam.
– Aha! Szóval, tudod – mormogta, miközben a borítékot címezte.
„Thomas Alva Edison”
– Most ugratsz? – kérdeztem, a névre mutatva.
– Ismered?
– Dehogy, csak hallottam róla.
– Nem is tudtam, hogy ilyen híres.
Belekezdett a levélírásba, vagy nem is írásba, inkább rajzolásba. A papíron hihetetlen gyorsasággal születtek meg azok az általam már jól ismert, túldíszített, kicifrázott, kacskaringós betűk. Közben folyamatosan hozzám beszélt:
– Fura vagyok? Szerintem a levél meg a képeslap olyan emberi valami. Nehéz megfogalmazni… Aki megkapja, biztos lehet benne, hogy az, aki a saját kezével írta, akkor csak rá gondolt. Valahogy más, mint amikor a testedet egy gép megjeleníti valakinek, és a jelenés elmondja az üzenetedet. Érted, mire gondolok?
Bólogattam. (Dehogy értettem.)
Gondosan négyrét hajtogatta a lapot, becsúsztatta a borítékba, majd a mappából elővett egy ugyanolyan bélyeget, mint amilyen a nekem küldött képeslapon volt, megnyalta (persze elfintorodott), és ráragasztotta.
– Majd Kubában feladom – mosolyodott el, és témát váltott: – Szóval… Érdekel a bizánci művészet?
Elmondtam neki, hogy engem nem is annyira a bizánci kultúra érdekel, inkább a város utolsó napjainak a története, abból is a rejtélyes, megmagyarázhatatlan események, és motyogtam még valamit a titokzatos csillagról, meg a falban eltűnt püspökről is, de félbeszakított…
– Nekem nagyon tetszett. Be is ugrom Bizáncba, megnézni.
– Isztambulba – javítottam ki, okoskodva.
– Dehogy Isztambulba! – nevetett. – Ott már jártam, háromszor is. Bizáncba!
Nem tudtam, hogy viccel vagy gúnyolódik.
– Én csak utazgatok. Éppen Kubába készülök. Van egy kubai író barátom, illetve nem is kubai, csak ott lakik, angol vagy amerikai. Most egy öregemberről meg egy nagy halról ír valami mesét. Nehogy azt mondd, hogy róla is hallottál!
– Nobel-díjat kap majd érte.
– Tényleg? Az a… az a díj, amit mondtál, az valami komoly dolog?
– Igen. A legkomolyabb – bólogattam.
Akkor már másodszor pillantott az órájára.
– Jól olvasom le? Öt óra húsz perc van? Nekem ez még mindig olyan furcsa…
– Igen. Annyi – mondtam.
– Mennem kell, mert megint elkések – ugrott fel az asztaltól. – Majd írok – mosolygott rám, és… és elviharzott.
A harmadik képeslapot elvittem a számítógépzseni barátomhoz. Ránézett, és két karjába temette a fejét.
– Hát, ez nem lesz könnyű, de megoldjuk – szólt a megszokott királyi többes stílusában. – Ja! És nem lesz olcsó. Kezdésnek hozz is mindjárt egy üveg whiskyt! De ne a legolcsóbbat ám!
Másnap hajnalban már dudált a ház előtt. Kikászálódott a kocsiból – rögtön láttam rajta, hogy éjjel nem aludt –, és a kezembe nyomta a képeslapot, meg egy pendrive-ot. Hívtam, hogy jöjjön be egy kávéra, de csak legyintett.
– Á! Megyek és lefekszem. Az anyagiakat majd rendezzük.
Mielőtt beszállt volna az autóba, még cinkosan visszavigyorgott:
– Ja! Helyes a kiscsaj!
Értetlenül bámultam utána.
A lemezen ötvenvalahány kép van. A számozásukból úgy sejtem, hogy azok csak a barátom munkájának legfontosabb állomásai. A legelsőn, a BI0001 jelzésűn az elmosódott írás látható. Az összes többi, a legutolsó kivételével, mind-mind a fénykép egy-egy kinagyított, átalakított részlete.
Már évek óta nézegettem azt a fotót, és nekem mégsem tűnt fel az az árnyszerű folt a jobb alsó sarokban, melyet a barátom persze rögtön kiszúrhatott, felnagyított, majd szétbontott, egymásra csúsztatott.
Azt addig is sejtettem, hogy a kép a magasból készült. Azt viszont nem, hogy az égő várost nem a szabadból, hanem valamiféle ablak vagy búra mögül fényképezték. Az íves üveg eltorzította a képet, és így olyan hatást keltett, mintha haloptikával készítették volna. És az az ablak nem is valami közönséges üvegből lehetett, hanem több rétegből állt. Az az elmosódott folt a fényképen tükröződés. Méghozzá nem is egy, hanem egy egész sorozatnyi, az egymásra ragasztott vagy préselt üveg rétegei visszatükröznek egy eltorzult arcot.
Barátom valamiféle programmal újraalkotta az eredetit. Ő volt. Nem értettem. Ha az ő arca tükröződik vissza, akkor ki készítette? De nem sokat törtem rajta a fejemet, mert az üzenet jobban érdekelt. Persze a legutolsó képen volt.
„Lehet, hogy ott olvasod majd, a tavaly kivágott diófa árnyékában. Láttam, hogy a fa már nem áll a kertben. Kár érte. Be akartam ugrani hozzád, de egy kicsit túlcsúsztam. A szomszédok mondták, hogy jól vagy. Ernest tényleg megkapta azt a díjat, Tom meg köszöni a biztatást. Mindketten üdvözölnek.
Majd írok.”
Az ablak előtt merengek. Kint a diófa még ott magasodik. A fáról csak akkor tudhatott, ha… ha már járt itt azelőtt is, hogy a lapot megírta volna.
Várom.

az omen
2 hónap 2 komment

Döntöttem: mindent, ami eddig történt, leírok majd egy novellában.
Aki azt hiszi, hogy ez az elhatározásom ilyen határozott formában született meg, mint ahogy azt a fenti sor sugallja, az téved. Hosszú, napokig tartó bizonytalan tépelődés előzte meg. Azon a reggelen, abban a pillanatban kezdődött, amikor a számhoz emeltem a piros kávéspoharat, és rádöbbentem, hogy fogalmam sincs arról: milyen nap is van. Kétségbeesve próbáltam szétválogatni bizonyos tényeket, melyek egy része az éjszakai álmomhoz, a többi pedig, kétféle (valójában három, vagy talán még annál is több) valósághoz, meg a képzeletemben alkotott (és önállósult) világhoz tartozott.

Már a második cigarettát szívtam, de az álmom még uralta minden gondolatomat. Fejemben összekeveredett minden: a város egy rég lebontott utcájának képe, a Nemo kapitányt ábrázoló fametszet, meg a lengyelek(?), amint éppen egy zászlót próbálnak felrángatni valami rúdra, vagy talán hajóárbócra, és Zoli idegesítő hangja, amint újra és újra azt mondja mögöttem:
– Otto Weddigen! Otto Weddigen! Otto…
Nem tudtam, milyen nap van. Megkerestem a mobilomat. Kiderült, hogy már szerda. (Te jó ég! Nem mentem be dolgozni. Ki fognak rúgni. Már kétszer hívtak. Miért nem hallottam? Ja! Mert még aludtam. Majd telefonálok, hogy hasmenés, vagy valami más… Ha nagyon hisztiznek, akkor valami orvosi papírt is szerzek. Abba kell hagynom.)
Sok volt. Ez a kettős élet ledarált. Kiszállok!

„Novellában? Még hogy novellában? Szerencse, hogy én találtam meg ezt a valamit. Ezt a… Nem is tudom mit?!
Azt írtad, hogy szerdán. Akkor már egy hete nem mentél be. Nálam is kerestek, (Honnan tudták a számom?) Százszor telefonáltam. Nem vetted fel.”

– Vége! – mondtam délután Zsuzsának.
– Pont most? – kérdezte. – Zolit tegnap bevitték a kórházba.
– Nem tudtam – meredtem rá. – Bemegyek hozzá. Melyik osztályon van? (Arra gondoltam, hogy a pszichiátrián, mint…)
– A belen. A mája… Tudod, már régebben is…
– Mondtam neki, hogy ne szedje azt a sok szart. De én hiába pofázok.
– Muszáj volt! – sziszegte összeszorított szájjal.
– A végén még ennek is én leszek az oka – morogtam, és ott hagytam.

Zsuzsát és Zolit már vagy harminc éve ismertem. A Savariai Orákulumban találkoztunk először. Ez egy okkultista klub volt. Akkoriban a város minden második utcájában alakult valamiféle titkos, világmegváltó csoport. Volt azokban minden, ahogy illett: fekete drapéria, koponya az asztalon, keresztbe rakott lábszárcsontok, padlóra festett pentagram, méteres gyertyák, az egyikben még a régi szabadkőműves szertartásokat is előásták. Én négy klubnak is a tagja voltam. Talán azért kötöttem ki végleg az Orákulumban, mert ott volt a legkevesebb önjelölt próféta, álkrisnás, álbuddhista, kanálhajlítgató bűvész, meg világvége-hirdető.

Eleinte sokan voltunk. Aztán hál’ istennek sorban eltünedeztek azok, akik valamiféle könnyű pénzszerzési lehetőséget láttak az egészben.
Addigra pedig, amikor már elkezdhettük a kísérleteket, alig maradtunk húszan.

„Erre is rosszul emlékeztél. Nem az Orákulumban ismerkedtünk meg, hanem a Theatrum Chemikumban egy előadás előtt (ott volt valahol a Kiskar vagy Nagykar utca és az Ady tér között, már lebontották). Aznap, amikor az a… norvég vagy svéd arról prédikált, hogy »képzeletünkkel átírhatjuk a valóságot«, te meg felálltál, színpadiasan kivonultál, és bunkó módon jól bevágtad magad mögött az ajtót.”

Az ötletet loptuk. Ez az igazság. Ha ezt Zoli vagy Tibi (róla később) olvasnák, akkor biztos kikelnének magukból. Ők egy idő után elhitték, vagy elhitették magukkal, hogy ők találták ki. Pedig egy Marek nevű lengyel sráctól hallottunk róla először, akit az egyik este Eszter hozott magával, és akivel – „Polak, Wegier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.”  – iszonyúan berúgtunk.
Az első ártalmatlan kis módosítást az én terveim szerint hajtottuk végre. Két évig tartott, mire eredményt értünk el.
Sikerült becsempésznünk Aurelius Victor könyvébe, hogy Septimius Severust nem Carnuntumban kiáltották ki császárnak, hanem Saváriában.
Nem. Nem változtatott semmin sem, csak bizonyított. A (lengyelektől lopott) módszer működött. Zoli és Tibi (akiről akkor még nem derült ki az a félelmetes dolog) pedig roppant tehetségesnek bizonyultak. (Zsuzsa már kevésbé, én pedig egyáltalán nem.)

„Én erre a lengyelre nem emlékszem. Talán azon az estén nem is voltam ott. De az az igazság, hogy Eszter nevű csajra sem… A »módszert«, ahogy nevezted, pedig biztos, hogy Tibi találta ki. Ez ziher! Vagy… Vagy mégsem?”

Én, mint az örök szkeptikus, egy újabb bizonyítást javasoltam. Az ötlet Zsuzsa fejében született meg. Megmondom őszintén, nekem ez a második terv nem tetszett. Szerettem Joyce regényét, és a beavatkozást ebben az esetben amolyan szobordöntögetésnek tartottam. Aggályaimra Tibi azt felelte, hogy a regénynek annyi kiadása és fordítása van, hogy egy ilyen kicsi kis módosítás fel sem fog tűnni senkinek sem. Hm… Tévedett.
Ment minden, mint a karikacsapás. Ehhez már három hónap sem kellett. És… és megjelent az Ulyssesben az a bizonyos passzus, miszerint Leopold Bloom édesapja, Szombathelyről vándorolt ki Dublinba.
Amikor a Főtéren álló Blum-ház falára elhelyezték James Joyce emléktábláját, mi is ott vigyorogtunk a hátsó sorokban. Akkor még egyikünk sem jött rá arra, hogy valami nem stimmel. Én is csak később… sokkal később. Amikor már…

Teltek az évek. Közben mindegyikünk élte a saját életét, és csak ritkán, ha valami probléma adódott, akkor találkoztunk. Néha olyan érzésem támadt, hogy Zsuzsa hol Tibivel, hol meg Lacival kavar, de… Ha visszagondolok, tulajdonképpen semmit sem tudtunk egymásról. Ha együtt voltunk, csak az új projektről beszéltünk, és semmi másról.

„Te szemétláda! Hogy szúrtam volna ki a szemed, amikor… Még hogy Tibivel meg Zolival kavartam? Veled kavartam! Veled, pedig akkor már… Féltékeny voltál? Nahát! Ez, jó!
A Joyce-tábla avatója után mondtál valamit Zolinak, amitől teljesen beijedt. De én megnyugtattam, hogy úgysem tudsz semmit. Mármint arról, hogy nem csak az a pár sor változott meg, hanem…”

Az „Ómen” tervével Tibi állt elő („Most már csináljunk valami hasznosat is!”). Mindannyiunknak tetszett. Mindannyiunknak? Addigra már csak öten maradtunk, és rövidesen Eszter is felszívódott.

„Már megint az Eszter? Ki a fene lehetett az az Eszter?”

Az az átkozott „Ómen” minden szabadidőmet lekötötte. Rengeteg utánajárással, elemzéssel járt, ami mind az én nyakamba szakadt, mert hát ők… ők, hárman… ők ugye a „kiválasztottak” voltak, és más volt a feladatuk.
Az ómen szó jelentése: előjel, figyelmeztető jel. Visszafelé olvasva és nagybetűvel kezdve: Nemó, ami szép magyar kiejtéssel egy Verne hős nevét adja. Figyelmeztetés lenne? Tibi szerint az író előre látta az elkövetkező két világégés tengeralattjáró-háborúit, csak hát nem figyelt fel rá a kutya se. „De ha egy kicsit belenyúlnánk?” Megpróbáltuk.
Eltelt egy év, és nem történt semmi. Elbizonytalanodtam. Lehet, hogy a többi csak valami szerencsés véletlen volt? Először Zsuzsa fogalmazta meg: „Valamiért más, mint az előzőeknél.” Zoli akkor még hevesen tiltakozott, meg a fejét rázta, mint egy eszelős, aztán néhány nap múlva csak kinyögte: „Itt valami tényleg nem stimmel”.

„Nem mondhattuk el. Már rég nem az »Ómen« eredeti tervén dolgoztunk. Ha tudtad volna, lehet, hogy már akkor kiszállsz, vagy ahogy Zoli mondta, megzavart volna az elemzésben.”

Egy napon megkerült Eszter. Mikor elmondtam neki, mivel foglalkozunk, elképedve hallgatott. Emlékszem, felugrott a székről, az ajkát rágva járkált fel és alá az asztal mellett, időnként rámeredt valamelyikünkre és… és csak kinyögte:
– Figyeljetek! Én tudom, mi a baj.
Tényleg tudta. Az a bizonyos lengyel fickó, Marek (talán Pakcinski, vagy Baraniecki, már nem emlékszem), akit mindnyájan ismertünk, és aki akkor régen azon a részeg éjszakán elfecsegte a trükköt, egy csoport élén hasonló kísérleteket végzett, mint mi. Ráadásul ők is ugyanabban a műben turkáltak. Azt vették a fejükbe, hogy visszaállítják az eredeti szöveget, amely egész másról szólt, mint az, amelyik később megjelent. Nemo kapitány a regény első változatában egy lengyel hazafi volt, akinek feleségét a cár katonái kancsukával halálra verték, gyermekeit pedig elvitték Szibériába. A lengyel Nemo az orosz hajókat pusztította tengeralattjárójával, éppen úgy, mint a később megjelentben az indiai herceg az angolok hajóit.
Tibinek ez sok volt. Először csak az asztalt csapkodta, aztán tört-zúzott mindent, ami az útjába került. Máig sem értem, miért rágott be annyira.
– Nem hagyom! Nem hagyom! Az „Ómen” az enyém! – ordította, és elrohant.
Fogalmam sincs arról, mit művelt azon az éjszakán, de… Persze lehet, hogy nincs semmi összefüggés a két esemény között, de…

„Ezt nem értem. Akkor sem voltam ott? Vagy ez tényleg csak egy novella? Megint az Eszter, meg a Marek? Pakcinski? Ezt a nevet mintha már hallottam volna. Meg Baraniecki? Ezek nem valami sci-fi írók? Csak kitaláltad az egészet? Vagy lehet, hogy én sem tudtam mindenről?”

Reggel Eszter telefonált, hogy visszautazik Gdanszkba, mert Marek autóbalesetet szenvedett, és kórházban van. Még aznap, talán tíz körül Zsuzsa is hívott: Tibit bevitték a pszichiátriára. Másnapra szabadságot kértem. Meg akartam látogatni, de nem engedtek be. Hiába faggatóztam, nem mondtak az állapotáról semmit sem. Hazamentem, és mondatonként átrágtam magam a könyvnek mind a kétszáznyolcvanöt oldalán.
Marekék módosítgatásainak alig maradt nyoma: egy Kosciuszkót, a lengyel szabadsághőst ábrázoló metszet Nemo kabinjában, és az a bizonyos lengyelnek tűnő, megfejthetetlen mondat: „Nautron reszpok lerni virh.”
Arra gyanakodtam, hogy talán a kronológiában beálló zavart is ők okozták. (Verne sokkal precízebb volt annál, minthogy ennyire összekeverje a dátumokat!) Nemo kapitány A rejtelmes sziget szerint 1868. október 15-én hunyt el, előtte néhány nappal pedig arról beszélgetett az egyik főhőssel, hogy 18 évvel korábban találkozott Aronnax professzorral. Míg a prof a másik regényben 1868. június 2-án szökött meg a Nautilusról. Tehát nem 1850-ben, mint azt az előző mű sugallja.
Beszéltem erről Zolinak, aki csak legyintet. Nem tartotta fontosnak. Azt mondta, hogy Tibi nélkül sokkal nehezebb lesz, de ha kell, akkor egyedül is folytatja. Kérdeztem tőle, változtassunk-e valamin. Mire ő azt felelte, hogy maradjuk az eredeti tervnél.
– Éljen Otto Eduard Weddigen! – mondta, de a hangjában semmi meggyőződést sem hallottam.

„Lehet, hogy nekem sem mondtak el mindent? Vagy tényleg csak egy novella tervezet része? Ez egyre zavarosabb. Tibit egyébként nem úgy vitték be a zártra, hanem magától vonult be, hogy nyugodtan dolgozhasson.”

Weddigen az első világháború egyik híres (vagy talán leghíresebb) német tengeralattjáró kapitánya (ahogy később mondták: ásza) volt. Ötven név közül választottuk ki az övét. Ezt a nevet szántuk Nemónak, az angol hajók rémének, hátha még a világégés előtt valaki felfigyel rá, hogy valóban létezik egy ilyen nevű kapitány, és akkor talán…
Tibihez nem jutott be egyikünk sem. Zoli állítólag még egy fehér köpenyt is szerzett, és abban akart belógni, de már a portánál kiszúrták.

Eltelt újabb három év, nem változott semmi. Úgy tűnt, Marekék is leálltak. Ja igen! Eszter azóta sem került elő.
Akkor éjszaka a neten rátaláltam néhány furcsa mondatra. Nem tudtam eldönteni, hogy…
A hidegháború idején az USS Marshall amerikai atom-tengeralattjáró az Antarktisz jegébe fagyva, egy idegen tengeralattjárót talált. Először azt hitték, hogy egy balesetet szenvedett szovjet hajó. Két hétig tartott, mire a kutatócsapat a közelébe férkőzött. A hajó oldalán a Nautilus felírat díszelgett, odabent pedig egy hajónaplót találtak, melyet 1804-től 1846-ig vezetett egy kapitány, aki a Nemo szignót használta. A tinta és a papír elemzése azt mutatta, hogy a tárgyak és az anyagok a 19. század elején készültek.
Valóság? Novella, vagy egy film tartalma? Semmiféle hivatkozást nem találtam. A szerzője, amennyire a szövegkörnyezetből kivettem, tényként tálalta. Mi csináltuk volna? (Vagy Marekék?)  Nem tudom megmondani miért, de Tibire gyanakodtam. Tovább kutakodtam, és… Másnap, azon a bizonyos reggelen, miközben a kávéba bámultam, már tudtam, hogy az események irányítása réges-rég kicsúszott a kezemből. Úgy döntöttem, hogy vége! Mert, persze, találtam mást is… Sokkal vadabb dolgokat.
Azt hiszem, leírtam minden fontosat…
Félek, hogy már az a novella sem jön össze…

„Mi ez a zagyvalék? Ez a… ez a  jégbe fagyott baromság? A frászt hozod rám. Lehet, hogy én is csak egy bohóc voltam ebben az egész történetben? Egy dróton rángatott báb, akinek fogalma sem volt arról, hogy mibe keveredett? De akkor ki irányítja itt a szálakat? Mert most már kétlem, hogy közülünk való. Vagy mégis? Ennyire sem bíztak bennünk, hogy elmondják? Ráment az egész életünk, és… és…
Megvárjam a rendőrséget? (Mentőre itt már semmi szükség.)
Jaj! Ezzel az irománnyal meg mi legyen? Itt hagyjam? Azt hiszik majd, hogy bediliztél.
Úristen! Minden ragad a vértől.
Miért tetted?
Megértem, hogy már ki akartál szállni. Megértem.
De akkor sem így kellett volna. Nem így!”

3 hónap Nincs Komment

Felreppentek a madarak. Mi történhetett?

– Kerz kuit! Kerz kuit! „Takarodjatok! Takarodjatok!” – vijjognak a sirályok.

– Tec’h kuit, tec’h kuit! – csatlakoznak hozzájuk a maguk hangján a skawikok.

Jön valaki!

Egy csónak? Innen, a világítótorony tetejéről is alig látni. El-eltűnik a hullámok taraja mögött.  Ki az az őrült, aki ebben a rohadt időben ide merészkedik? Turisták? Hát persze. Ki más lehetne? Biztos Pierre hoz egy csoportot a lélekvesztőjén. Gondolom már a parton, indulás előtt jól rájuk ijesztett a szokásos meséivel. A Bag-Nozzal a holtak szellemeit összegyűjtő éjszakai hajóval. Meg azzal, hogy a Baie des Trépapassés, „a Holtak öble”, ahonnan indulnak, a partra sodort vízbe fúltakról kapta a nevét.

„Mert a turisták rettegni akarnak.” Akkor miért ide hozza őket? Ez csak egy purgatórium. Ez a világítótorony sziklára épült. Vigye őket valamelyik pokolra! Olyanra, amelyik a tengerből emelkedik ki. Ott aztán retteghetnek kedvükre. Igaz téli viharok idején a hullámok tajtékja ennek is eléri a tetejét, pedig tizenegy méter magas. Na de, azokat nem csak legyezgeti, hanem őrjöngve csapkodja a víz. Persze ebben a hullámzásban, nem tudna kikötni egyiknél sem.

Hatan vagy heten lehetnek. Még mindig nem látom tisztán. Nem hiszem, hogy helyiek. A bretonok babonás népség, még ha fizetnének nekik, akkor sem jönnének ide ilyen időben. Biztos, hogy turisták. Amerikaiak, vagy japánok. Azok szeretnek hősködni.

Pierre az! Megismerem az idétlen fekete köpenyéről. Már megint Ankout játszik, a halottak szállítóját. Néha még egy csontváz álarcot is a fejére húz. A turisták meg vidáman visonganak, amikor meglátják. De a morc bretonok olyankor elfordítják a fejüket és valami olyasmit dünnyögnek, hogy: „Téged is majd az Ankou húz ki a tengerből, ha így folytatod.”

Ej, Pierre! Veszélyes játék ez! Megéri azt a pár dollárt vagy jent? Persze megértem. Én is csak a pénz miatt vagyok itt, ezen a rémséges szigeten. Mi másért? Hát, nem is azért a rozzant házért, amelyiknek már kétszer letépte a tetejét a szél. Itt még gazdálkodni sem lehet, mint azoknak a parton álló tornyoknak a lábainál, melyeket a toronyőrök elneveztek paradicsomnak. Ez bizony nem paradicsom, ez purgatórium.

Csak egy szikla. Még fű sincs. Az egyik toronyőr elődöm tartott itt tehenet, malacot. A partról hozatta az almot, meg takarmányt. Mennyit kínlódhatott vele? A felesége bele is őrült. Egy éjszaka szétdarabolta az őrt, a húsát meg besózta, elraktározta télire.

A szürkeség, meg az örökös morajlás kikezdi az idegeket. Kevesen bírják. Egy idő után a legtöbben hallucinálnak.  Vannak, akik elfogadják, és nem törődnek vele, és vannak, akik azonnal elmenekülnek.

Már a torony építésének kezdetén, sokan feladták. Pedig a bért is folyton emelték, először az eredeti szerződésben meghatározott duplájára, majd annak a háromszorosára.

Mivel a part messze van, és túl sok időbe tellett volna naponta visszaszállítani a munkásokat, itt éjszakáztak a szigeten. Állítólag zsörtölődő, néha egymással is verekedő véneket láttak. Hol a parton bukkantak fel, hol meg az állványzaton mászkáltak. Később keresztek jelentek meg, tetemek lógtak rajtuk. Kiugrottak a talajból, majd eltűntek.

Néha én is szellemet játszottam. Pierre-el előre megbeszéltük. Miután kiszállította a turistákat a szigetre, mint Ankuo, a halottak összegyűjtője felkiáltott lentről ide a magasba: „Érted jöttem!” Én pedig egy fehér lepedőbe burkolózva lassan előre mentem a párkányig és kihajoltam. A turisták visongtak, és boldogan kattogtatták a fényképezőgépeiket. (Nekem meg jól jött az a pár dollár zsebpénz.)

Pierre nagyon tehetséges az ilyen dolgokban. Útban ide felé folyton csak a temetetlen, vízbefúlt holtak föld alól kinyúló kezeiről magyaráz nekik. És itt a szigeten szinte majdnem mindig akad valaki a csoportból, aki tényleg úgy érzi, hogy egy láthatatlan kéz megragadja a bokáját.

És ma mi lesz a meglepetés a turistáknak, Pierre? Ebben a fülsiketítő hullám csattogásban? Hajótörés valamelyik zátonyon? Az ekkora szélben biztos halál.

Fel nem fogom, hogy indulhatott el ebben a viharban.

Most meg mit csinál? Pierre! Ne ott köss ki! Teljesen megbolondultál? A kőkereszt felé gyere! Mert…

A keresztet még az építkezés alatt állították. Ahogy magasodott a torony a munkásokat mindjobban zavarták a sirályok, melyekben szerintük az elhunyt tengerészek lelkei tanyáztak. A madarak a legváratlanabb pillanatokban süvítettek át az állványok között, és vijjogtak fenyegetően: Kerz kuit! Kerz kuit! „Takarodjatok! Takarodjatok!”

Az építőtársaság az egyházhoz fordult segítségért. Ők először egy kápolna felépítését javasolták. Amit persze rögtön elvettek. Utána egy harangláb állítását, mert a harang, mint azt már sokszor bizonyították, elűzi a kóborló lelkeket. De azt is drágállották. Pedig a papok jól tudták, hogy a harang a leghatásosabb eszköz mindenféle sötét árnyak, szellemek, meg kóbor lelkek ellen. Élt néhány öreg, akik azt hazudták, hogy ők, még saját maguk látták a holtak hajóját Pollet-ban, felső-normandiában. Úgy tartják, az az eset valamelyik év novemberében történt, a hónap második napján, és ráadásul fényes nappal. A móló előtt megjelent egy, az abban az évben eltűnt hajó. Ráismertek. A kikötőraktárnok odadobta nekik a kötelet, és azzal bevontatták a kikötő medencébe. Közben a móló is megtelt emberekkel. Kiáltások hangzottak: „Üdv, Nicolas! Üdv, Grégoire! Jó napot, apám! Jó napot, férjem!”.

De a legénység hallgatott.

„Vonjátok már be a vitorlákat! Gyertek!” – kiáltoztak nekik.

És akkor megszólalt a misére hívó harang, és abban a pillanatban, eltűntek a vitorlák, eltűnt a hajó, a legénység, eltűnt minden.

A gyászolók pedig sírva elvonultak a templomba.

Szóval harang kellett volna, de végül kiegyeztek egy kőkeresztben. Aznap mikor felállították, a plébános megáldotta a tornyot is, és a madarakat is. Majd hallgatózott egy ideig, és megállapította, hogy a sirályok hangja, már teljesen normális, nem kell félni tőlük.

Egy ideig úgy tűnt, a dolgok jobbra fordultak. De csak a kereszt és torony környékén. A megáldott zónán túl a kiűzött lelkek ügyet sem vetettek a szertartásra. Állítólag el-elkapták valamelyik munkás lábát.

És Pierre most pont ott, azon a részen akar kikötni, ahol már nem hat az áldás.

Partot értek. Szerencséjük volt. Nem Pierre-en múlott.

Kihúzzák a csónakot.

Pierre fején ott az a hülye koponya álarc, meg a fekete csukja. A többiek meg… Hát, elég furcsa társaság. Mind ki vannak öltözve, mintha esküvőre indultak volna. A férfiakon fekete vagy sötét öltöny, és nyakkendő, a nőkön meg estélyi ruha. Csoda, hogy nem fagytak meg ebben az időben.

A morajláson áthallatszik Pierre kiáltozása:

– Érted jöttem! Hallod toronyőr? Érted jöttem!

Hát, üvöltözz csak! Nem beszéltük meg. A fehér lepedő lent van a házban. A színházi előadás ma elmarad. A turistáid keressenek más fényképezni valót maguknak!

Fényképezőgép? Nincs is náluk. Nincs egyiknél sem. Hát ez meg miféle társaság?

Talán nem is esküvőre indultak. Hanem… hanem, temetésre. Oda mégsem illik fényképezőgépekkel érkezni.

Itt akarnak eltemetni valakit? Ugyan, ez a hülyeség. Hogy vájnának sírhelyet a sziklába? És koporsót sem hoztak magukkal.

Elindultak ide a toronyhoz. Pierre-en is milyen furcsa az a köpeny. Lóg rajta. Ennyire lefogyott volna, amióta nem láttam? Még tavaly évvégén járt itt utoljára. Azóta persze sok minden történhetett vele. Biztos, beteg volt.

Na! Kezdődik. Azok a turisták vagy mit tudom én kicsodák, hangoskodnak, veszekszenek, összevissza ordítoztak. Nem értek belőle egy szót sem.

Miért arra hoztad őket Pierre? Jobb lett volna, ha a kereszt mellett szálltok partra. Ezek addig rémüldöznek, ugrándoznak, míg elesik valamelyik, és összetöri magát. Te meg majd magyarázkodhatsz a partiőrségnek. Talán még az engedélyedet is bevonják.

Nem nyugszik. Folytatja a bohóckodást: – Hallod toronyőr? Gyere már le! Érted jöttem – kiáltozik.

Dehogy megyek. Nem beszéltünk meg semmit. Edd meg, amit főztél! A turistáidat meg vidd vissza a partra, mert egyre erősebb a szél!

Azok meg, megálltak még a kereszt előtt vagy tíz méterre. Jöjjenek ide fel, bámészkodjanak egy keveset, aztán tűnjenek innen!

Nem mozdulnak. Mintha odaszegezték volna őket.

Pierre meg, veszettül hadonászik:

– Gyere már! Indulnunk kell.

Dehogy megyek! Mit képzel ez? Nekem ne mondja meg, hogy mit csináljak! Nem vagyok a beosztottja.

Azok a pofák meg csak állnak ott lent szoborrá merevedve. Az egyik férfinek a fél szeme csukva. A másiknak meg mind kettő? Mit csinálhatnak? Imádkoznak? A többinek is csukva a szeme. Az egyik nő arca olyan fehér, mintha valami színházi előadáshoz kifestették volna. A mellette állóé meg ocsmányul sárga. A másik meg? Kik ezek? Annak meg a fél arcáról hiányzik a bőr. Úristen! Pierre! Kiket hoztál te ide? Ezek halottak!

– Gyere már, toronyőr! – üvölti.

Hátra vágja a fekete csuklyáját, letépi fejéről azt az idétlen maszkot. Egy oszló bőrrel borított koponya van alatta.

Nem Ankout játszik. Ő maga az! Mindig az év első halottja lesz az Ankou. Tizenkét hónapig ő gyűjti össze a partról a halottakat, hogy átevezzen velük valamelyik szigetre, ahol majd háborgó lelkeik megnyugszanak.

Végre elindulnak vissza a csónakhoz.

A sirályok és a skawikok felettük köröznek és visonganak:

– Itt már nincs több hely! Takarodjatok! Takarodjatok!

Elmentek. A madarak már megnyugodtak. Mintha a szél is csendesedett volna. Körbe sétálok a parton.

Egy láthatatlan kéz megragadja a karom.

– Kae kuit diouz va lec’h! – mennydörgi egy hang bretonul. Azt jelenti: „Takarodj, a helyemről!” Csendesen válaszolok rá. Elengedi a kezem.

Pedig csak annyit mondtam, hogy: nekem több jogom van itt lenni, mint őneki, mert én itt haltam meg a szigeten.

4 hónap Nincs Komment

A sportcsarnok felhördült, egy pillanatnyi néma csend követte, majd kitört a hangzavar. A meghívott újságírók, akik a lelátó kétharmadát töltötték meg, felpattantak a székekből, és ki-ki a maga vérmérséklete szerint próbálta tájékoztatni állomásának nézőit az újabb katasztrófáról. Mindaz, amit a kolosszális kivetítőn láttak, már rég megtörtént. Egészen pontosan 6 perccel és 1 másodperccel az előtt, hogy ők megtudták volna. A képek annyi idő alatt jutottak el a Nap közeléből a Földre.

Elsőnek egy piros kalapos hölgy sikoltott fel. Ő már csak állóhelyre kapott jegyet, és ott toporgott a cirkusziágyútól öt méterre. Onnan pontosan látta, amit más nézők nem vehettek észre, hogy a kilövés pillanatában az ágyú csöve elmozdult. Talán eltelt két másodperc is, mire a cirkusz egész közönsége felordított. Néhányan ösztönösen maguk felé rántották gyermekük fejét, vagy kezükkel betapasztották annak szemét, hogy ne láthassa azt, ami következik.

„Nem. Én, ezt nem nézem.” – gondolta Eudokia, lehunyta a szemét, és magában imádkozni kezdett előbb a színész életéért, majd a férje lelki üdvéért. Telt az idő, de még mindig csak a hippodrom szokásos zúgását hallotta.  „Mikor lesz már vége?” Füstöt, égett olaj és kátrányszagot csapott orrába a feltámadó szél. „Mi lesz már?” Valaki mögötte akkorát ordított, hogy belesajdult a füle.

Nem törődve a hangzavarral, még lassan elszámolt magában tízig, csak utána nyitotta ki a szemét.

„Miért ezzel az őskori ronccsal?” – tette fel magának talán már századszorra is a kérdést Fred Taylor. „Ráadásul a Földről! Nevetséges. Ilyet csak az talál ki, aki űrhajót csak képen, meg filmekben látott. Mennyivel egyszerűbb lenne valamelyik műholdról indulni. Én, már csak tudom, hatszor tettem meg az utat a Héliosz–511-ig, meg vissza. De ezeknek beszélhet az ember. Mit vacakolnak ennyi ideig? Kezdjék már a visszaszámlálást! Na, végre.”

Pierre bekente parafinolajjal a lúdtollból összeenyvezett szárnyakat. Elfintorította az orrát. „Hú, de büdös! De muszáj, ha nem akarok beleszorulni az ágyúba. Mert akkor úgy járok, mint az a szerencsétlen Marcus, a múlt héten. Nem is értem… Már vagy hússzor megcsinálta, és tessék… Fújj, de büdös!  Csak ki ne gyulladjon! Na! Indulás!” Körbe járt a porondon, integetett a nagyérdeműnek, felmászott a létrán, és belecsusszant az ágyúcsőbe.

Mekkora megtiszteltetés! Én Theodórosz, a Thesszalonikéből érkezett fiatal színész szerepelhetek a császár előtt. És pont itt a Hippodromoszban ahol százezer ember látja majd. És az egyik leghíresebb szerepet kaptam: én leszek Ikarosz. Mikor következek már? Ne! Mit csináltok? Megbolondultatok? Engedjetek el! Ezt nem tehetitek! Én leszek Ikarosz. Ne! Ne!

Összekötözték a kezét a háta mögött. Landrakisz beletömött egy rongyot a szájába, a szolgái meg vállára szíjazták a szárnyakat. Két fekete mór felkapta, mint egy zsákot, és beledobták a katapult kanalába.

Négy. Három. Kettő. Egy. Start. Kilőtték. Folyadékágyban feküdt, de a gyorsulás kiváltotta nyomástól, még így is elakadt a lélegzete. „Vissza az őskorba! Egy új gépen ezt meg sem érezném. Építettek már olyat, amelyiken állva is maradhatnék gyorsuláskor.” A nyomás még mindig nem szűnt. Akadozva vette a levegőt. Szeme előtt színes pöttyök ugráltak. A feladatra gondolt. „Rutin. Dokkolok. Kicserélem a Héliosz 511-es három sérült modulját, és már mászok is vissza. Utána meg… utána meg…” Lassan elsötétült előtte minden.

Pierre! Kész vagy? Rendben. Figyelj! Most! Kilőtték. Érezte a rettenetes erejű lökést. Kint volt. Széttárta a szárnyait, előre pislantott. A „Nap”, az igazgató kreálmánya, ott vöröslött előtte. Csak egy üres vaskeret volt, amely mögött a háló feszült, de azt fentről, festett, vörös üvegen átvilágító ívlámpák fénye takarta el a nézők szeme elől. A vaskeret baloldala éppen a feje előtt villant fel. Maga elé kapta szárnyas kezeit, összeszorította a szemét, és…

Eljött a nagy napod, amelyre vártál. Most megmutathatod, mit tudsz. Na, repülj Ikarosz! – röhögtek. A feje hátra vágódott, neki csapódott a bronzlemeznek.  „Kilőttek?” Összekötözve, szárnyas gombócként repült a lángoló, szurokba mártott szalmából, és naftával átitatott vászonból épített Nap felé. „Végem! Most végem.”

A cég igazgatótanácsa egyhangúlag megszavazta a vállalkozás elindítását. Ez volt a legegyszerűbb és ebből következően a legolcsóbb megoldás. Az egyik elfeledett raktárból előbányászták az űrhajó darabjait, két hét alatt összerakták, és közben az önként jelentkező űrhajóst is felkészítették az útra. Az Ikarusz 17-es jelzésű javítóűrhajó már a kilövőálláson állt, amikor a tanácsot újra összehívták. Valaki (az máig sem derült ki, hogy kicsoda.) felvetette, hogy egy kis árfolyammozgás jót tehetne a cégnek (Mindnyájuknak!).  Ha ez a vállalkozás elsőre mégsem sikerülne, akkor a részvények értéke esne ugyan, de viszont a második, a sikeres után, ugrásszerűen megnőne. Újra szavaztak.

Na, Pierre! Te mocsokláda! Ütött az órád – mormogott magában Jean Duval, a „világhírű” Duval Cirkusz igazgatója, miközben a félhomályban az ágyú egyik rögzítőcsavarját lazította.  – Csak Marcust sajnálom. Neki nem volt semmi köze az egészhez. De muszáj volt először őt elintéznem. Így most Pierre-nél, már nem fog gyanakodni senki. Újabb baleset! Marie majd biztos bőgni fog egy hétig, de… Na, kész! Pierre! Gondoltad volna meg előbb!

A távoli fogadóteremből is behallatszott szobájába férje ordítozása. Eudokia minden szót tisztán értett: „Én a császárnak, egy Ikaroszt ígértem, nem egy szárnyaszegett, összekötözött libát. És az a Nap is! Alig pislákolt. Használjatok még több naftát, még több szurkot! Azért hozattam. Ne takarékoskodjanak vele! Holnap lángoljon az a Nap! Megértettétek?”

(Az íróasztala előtt ült lehuny szemmel. Várt. A gép csak dolgozott, dolgozott.

Bal kezénél, az asztal fölött az Ikarusz 18. űrhajósának fejérül készült hologram forgott körbe-körbe. Előtte a képernyőn két egyforma nagyságú ablakban egy újságcikk, és egy mészkő reliefről készült fénykép. A cikket 1895-ben írta valaki Franciaországban, a Le Journal-ban, aki a GT szignót használta. „Újabb szörnyű szerencsétlenség Aimsban, a Duval cirkuszban.” A reliefet Thesszáliában találták egy kiásott szarkofágon, melyen hajdani tulajdonosa neve is rajta állt, de a régészek a porladozó görög feliratból csak négy jelet tudtak kibetűzni: Th, e, o, d.

Jobb kezében egy számokkal teleírt papír fecnit szorongatott.

Kinyitotta a szemét. A gép még mindig dolgozott: számolt. Egy ideig a forgó hologramot bámulta, utána a Le Journal rajzolójának az artistáról készült képét, majd a mészkő fejet aztán megint a hologramot, megint a… „Ugyan az, az arc! Hihetetlen, értelmetlen, és mégis. Ugyan az! Persze Platón írhatott a történelem ismétlődéséről, Nietzsche meg, rászabadíthatta a világra az örök visszatérés mítoszát. De ez most nem filozófia, hanem matematika.  Ez így kevés! Ennyivel nem állhatok elő, kiröhögnének.”

„Még mindig nincs eredmény?” A gép kilenc hónapja számolt. „Pedig milyen bíztatónak tűnt. És egyszerűnek.” Két pontos adata is volt. Az Ikarosz 18 okozta katasztrófa időpontja: 2089 június 4, és Pierre Moris artista balesetének dátuma: 1895 június 4. A bizánci szarkofág, melyre azt a fejet, és másik három oldalára pedig Ikarosz történetét vésték, a szakértők szerint a hetedik vagy a nyolcadik században készülhetett. „Ennek semmi értelme. Úgy jártam, mint Laplace, aki hitte és hirdette, hogy létezhet olyan képlet, melynek segítségével a múlt és a jövő kiszámítható.” Előre nyúlt és kikapcsolta a gépet, még egy utolsó pillantás vetett a kezében lévő papírlapra, összegyűrte és onnan a székből, háromlépésnyi távolságból beledobta a megsemmisítőbe. Még látta a felvillanást, miközben visszafordult.)

Fred Taylor arra eszmélt, hogy nekivágódott valaminek.  Az űrhajóssisakja megvédte a fejét, és az ütközéstől ruhájában kinyíltak a légzsákok. Zuhant lefelé. „Álmodom!”- villant át az agyán. Lepuffant a porondra. A ruhába épített érzékelő megsérülhetett, mert azon nyomban porrá változtatta öltözetét. Alsónadrágban, zokniban tápászkodott fel a homokból. A nagyérdemű teli torokkal ordított. De abból ő, nem értett egy szót sem. „Furcsa” – gondolta. – „Milyen valószerűnek tűnik?  Pedig csak álmodom.”

Pierre tüzet látott maga előtt. Visszarántotta szárnyát, oldalra dőlt, ezzel a mozdulattal pont elsuhant az izzó katlan előtt. „A pokolba kerültem?” Égető forróság csapta meg, olajjal bekent szárnyai lángra kaptak. „Ez a pokol!” Maga alatt valamiféle medencében vizet pillantott meg. A testéhez szorította az égő tollakat, és belecsobbant. A lelátón Eudokia hálát rebegett a mindenhatónak, hogy meghallgatta imáját.

Theodórosz amikor kinyitotta a szemét még mindig üvöltött. Csak egy pillanatra hagyta abba, aztán folytatta, mert amit látott azt másképp nem tudta elviselni. Összekötözött kézzel fetrengett erre-arra, közben minden egyes mozdulatánál beleütközött valami ismeretlen tárgyba. Körülötte fények villogtak, egy láthatatlan lény pedig az ő ordításánál is hangosabban érthetetlen szavakat dörgött: „Kérem, kapcsolja vissza a robotpilótát! Hallja I-18! Válaszoljon! Fred! Az istenit hát! Nyomd már meg azt a rohadt 29-es gombot!” A hang elhallgatott, sokáig csend volt. Olyan érzése támadt, hogy lebeg a levegőben. „Meghaltam? Biztos meghaltam.”

5 hónap 5 komment

Visszavittük. Persze, hogy visszavittük. Mit tehettünk volna? De azt megfogadtuk, hogy annak a beképzelt, nagyképű Langnak nem dolgozunk többet. Szemét egy alak, még a költségeinket sem fizette ki. Most meg játssza a nagy bölcset, össze-vissza hazudozik mindent. Láttam a híradóban. Azt mondta: „Véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy dilettánsokat küldünk vissza!” Utána olyan büszkén vigyorgott a kamerába, mintha ezt az egész őrültséget, nem is ő találta volna ki. A körülette állók meg persze mosolyogva tapsikoltak. Bezzeg, ha látták volna a divatmogult három nappal azelőtt! Őrjöngött, mint egy… nem is tudom mi. Öklével csapkodta az asztalt, a kristálypoharakat tálcástól bevágta a sarokba, bennünket meg azzal fenyegetett, hogy elveteti az engedélyünket.

Az, az igazság, hogy azt a munkát én nem is akartam elvállalni, Olsen erőltette. „Kell a pénz! Kell a pénz! Kell a pénz!” Mást se hallottam napokig. Hát, igen! Nevetséges, hogy egy hülye szépségversenyre milliárdokat költenek, bezzeg mire egy tudományos expedícióra összekaparják a pénzt, addigra az ember megőszül.

Két óránk volt rá. Egészen pontosan 1 óra 58 perc 10 másodperc.  Már indulás előtt mondtam Langnak, hogy ennyi kevés lesz. Mire ő mindjárt a híres szakértőire hivatkozott. Jól ismerem mind a hármat. Azok mindig azt fújják, amit a megbízójuk hallani akar. „Szakértők”! Már az érkezésünk helyét is rosszul választották ki. Egy sziklás völgyben találtuk magunkat. Gyorsan körbejelöltem a helyet, meg kiraktam a távadót, és elindultunk. Azt mondták onnan egy ösvény vezet a városba. Később azzal mentegetőztek, hogy az ösvény fogalma az azért elég relatív. Nem volt ott semmiféle ösvény, még csak egy vadcsapás sem. Négykézláb másztunk egyik sziklafalról a másikra. „Ó! Kötelet nem kell vinni. Járható ösvény van.” Mire kikeveredtünk a völgyből, már húsz perc késésben voltunk. Végre beértünk a városba… Városba? Inkább faluba. Vagy nem is faluba, inkább egy tanyára. Először azt hittük rossz helyen járunk. De nem, az volt a híres-nevezetes Spárta. A lakói ránk se hederítettek, még csak meg sem bámultak minket, pedig nem öltöztünk át, mint általában, mert már kevés volt az idő.

A palota kapujában az őrség mintha csak várt volna bennünk, már messziről vigyorogtak. Olsen megállt előttük, kivette a zsákjából az egyik „aranykorsót” és elnyökögte az előre betanult szöveget:

– Trójai kereskedők vagyunk, a nagy Menelaosz király színe elé szeretnénk járulni, mert ajándékot hoztunk neki.

Erre az őrök felröhögtek. Az egyikük, egy góliát, aki talán a parancsnokuk lehetett, hibátlan angolsággal azt válaszolta:

– Azt a sárgaréz vackot rakja el! És takarodjanak! Takarodjanak, innen a kapu elöl, mert megbánják! A király meghalt. Tróját már húsz éve felégettük. Most már találjanak ki valamilyen másik mesét!

Hát, igen! Az időpont sem stimmelt.

– Talán a királyné? – hebegett Olsen. – Talán vele beszélhetnénk?

– A királyné alszik. És már nagyon unja a bunkó turistákat – felelte az óriás.

Összenéztünk. Ha másképpen nem megy, akkor jöjjön, aminek jönnie kell. Arra még itthon felkészültünk: az orrunkban ott voltak a szűrők, a szemünket meg molekuláris fólia védte. Előkaptam zsebemből a könnygáz-spayt és rájuk fújtam egy adagot. Mindig van nálam egy flakonnal. Még most is. Mert hát ebben a világban…

Szóval, Olsen ment elől, félre lökdöste a szolgálólányokat. Azt el kell ismernem, hogy a palota tervrajza hibátlan volt. Nem is tudom kitől szerezhették. Biztos nem azoktól a majom „szakértő” uraktól. Csak hát a világítás! Arra mi sem gondoltunk. Félhomály volt mindenhol, csak itt-ott pislákolt egy-egy parázstartó.

– Ki merészel ide… – ugrott fel a kerevetről Heléna, mikor berontottunk a szobájába. Menekült volna, de elkaptam, és a begyakorolt mozdulattal leragasztottam a száját. Közben Olsen hátrarántotta a kezét, ráhúzta az önszorulós hurkot, megfordította, és a vállára dobta, mint egy zsákot. Minden gond nélkül kijutottunk a palotából. Éppen a földön fetrengő őrökön lépkedtünk át, amikor sípolni kezdett a riasztó. Már csak huszonnyolc percünk maradt, elkezdődött a visszaszámlálás. Futottunk, ahogy csak bírtunk. Olsen közben kétszer is elvágódott, csoda, hogy nem esett bajuk. Nekem meg egy kövön megbicsaklott a bokám, lemaradtam tőlük, fél lábon ugráltam utánuk. Tizenkét másodperccel az indítás előtt zuhantam be a körbe.

Lang azt mondta, hogy ő már minden formaságot elintézett és Heléna egyébként is csak három napig lesz itt. Gondolom egy napot az előkészítésre szánt, a sminkesek, fodrászok munkájára. A másik két napot meg a versenyre. Annyira biztos volt abban, hogy a híres Heléna megnyeri a Világszépe-verseny döntőjét, hogy másik versenyzőt nem is indított. Vagy lehet, hogy csak a nevezési díjat akarta megspórolni.

Ott feküdtünk egymáshegyén-hátán, az érkezési körben. A segítők, Lang emberei Helénát kirángatták alólunk, bennünk meg ott hagytak kábultan a padlón fekve. Hiába nyöszörögtem, hogy hívjanak orvost, mert nagyon feldagadt a bokám, nem hallották meg. Vagy nem is akarták meghallani.

Eltelt vagy húsz perc mire annyira magunkhoz tértünk, hogy már fel tudtunk állni, én éppen a fájós lábamat próbálgattam, mikor berontott Lang:

– Barmok! Ki az ördögöreganyját hoztatok ti nekem? Gyertek! Gyertek csak! Nézzétek meg!

Kitántorogtunk a fogadóterembe. Az egyik széken egy öregasszony ült. Még körbe is néztem, hogy hol van Szép Heléna, de őt nem láttam sehol, csak a három „szakértő” sunyított az egyik sarokban.

Hát, persze! Az időpont! Elnevettem magam. Olsen is kapcsolt, arca elé kapta a kezét, és röhögött, csak röhögött.

Heléna persze bizonygatta, hogy ő az: Tündareosz spártai király és Léda lánya, Kasztór és Polüdeukész, vagyis, ahogy mi mondjuk Pollux, testvére, a nagy Menelaosz király özvegye.

Az egész annyira vicces volt, nem tudtam abbahagyni a nevetést. (Pedig a bokám rettenetesen sajgott.)

Akkor kezdett Lang őrjöngeni.

Helénát persze visszavittük. Még aznap visszavittük.

6 hónap 2 komment

Ülök itt a széken és bámulok magam elé. December huszonharmadika van. Holnap Karácsony. Már vagy három órája, hogy két kitömött szatyorral a kezemben beügyetlenkedtem a kertkapun, és megláttam a frissen hullott hóban a bejárati ajtóig vezető lábnyomokat és keréknyomokat.   Idebent, a nappali közepén, a fal mellé tolt étkezőasztal helyén, egy két méter magas faláda éktelenkedett. ( Mit vettek ezek, már megint a tudtom nélkül? Atomerőművet?)

Jöttömre feleségem és a két lányom előszaladtak, és várakozó mosollyal arcukon bámultak rám, mintha tőlem várták volna a választ arra a kérdésre, hogy mi lehet a dobozban? Letettem magam mellé a szatyrokat és körbejártam a ládát, valamiféle táppontot, címkét vagy feliratot keresve. És akkor megláttam a feladó nevét. (Úristen! Úristen!! Még jó, hogy nem nyitották ki! Úristen…)

– Mennyetek innen egy kicsit! – mondtam.

Megpróbáltam közömbös arcot vágni, de nem sikerülhetett, mert minden kérdés nélkül szétrebbentek.

Lehúztam az átázott cipőmet, a fogasra akasztottam a kabátomat, majd megmelegítettem a reggel főzött kávé maradékát és leroskadtam ide ebbe a székbe.

Kísért a múlt!

 

A térkép persze…

Eltévedtem. A szűk ösvény egyre meredekebb lett. A bakancs feltörte a sarkam, a nehéz hátizsák, amit a ball vállamon cipeltem – hogy a jobb kezemmel kapaszkodhassak a sziklákba vagy a fűcsomókba – mind jobban belevágott a vállizmomba. Az egyik kanyarulat után… megtorpantam. Egy szakadék tátongott előttem. Elővettem a távcsövet és lassan végig pásztáztam az előttem meredező hegyeket.

– A barlangot keresi? – szólalt meg valaki közvetlenül mögöttem. Az ijedségtől majdnem lezuhantam.

Egy ősz hajú, karvalyképű öregember ült a sziklafal árnyékában. mintha csak rám várt volna.

– Igen, azt – bólogattam.

– Az nem ezen az oldalon van, hanem ott a szakadékon túl a másik hegyen. Azon, amelyik teljesen csupasz. Látja? Nem nő rajta semmi.

– Elkísérne oda?

– Nem. Azt aztán: nem – csóválta a fejét.

– És ha megfizetem?

– Akkor sem.

– Én azért megpróbálom.

– Ne tegye!

– Miért?

– Mert onnan még nem jött vissza senki.

– Én visszajövök.

– Egy fenét! Mind azt hitte magáról, hogy majd ő! – legyintett. – De, ne hallgasson rám! Menjen csak! Egy beképzelt majommal több vagy kevesebb van ezen a világon? Kit érdekel?

– Én csak a tudományos megfigyelés miatt…

– Hát persze! Csak az miatt! A pénz, meg a hírnév, meg a dicsőség az nem is érdekel senkit. Tudom én. Csak a tudomány miatt! Ne nézzen már hülyének!

– Ha eddig eljöttem, legalább látni szeretném őket.

– Sötétedik. Döntsön! Vagy velem tart a faluba – tudok egy rövidebb utat, mint amelyiken feljött –, vagy itt döglik meg. Nekem mindegy – mondta és ott hagyott.

– Várjon! Azt hiszem inkább mégis magával tartok – indultam utána.

 

Az, az ösvény melyen az öreg lefelé vezetett, tényleg rövidebb volt. Néhány meredekebb helyen még lépcsőket is véstek a sziklába. Mellette itt-ott korhadó kereszt tákolmányok álltak. Mikor elhaladtunk mellettük az öreg mindig jelentőségteljesen rám vigyorodott.

Már feltűntek a falu házai mikor végre megszólalt, megkérdezte:

– Kitől hallott róluk?

– Egy könyvben olvastam.

– Ki írta?

– Valami… Adolpho Suares. Ha jól emlékszem.

– Sejtettem! Hogy száradt volna le a keze mikor megszületett!

– Talán ismeri?

– Hát persze. A fiam.

– Miért haragszik rá, ennyire?

– Mert ránk szabadította a sok okoskodó hülyét. Az olyanokat, mint maga –morogta.

A falu (falu?) öt lapostetejű, fehérre meszelt vályogházból állt. Kukoricaföld ölelte körbe. A legelső kunyhóba tértünk be. A külsejével ellentétben, odabent teljesen modern berendezést láttam, ami valamiféle titkot sejtető anyagi jólétről árulkodott.

A ház belsejéből egy töpörödött anyóka iparkodott elő. Rám meredt.

– Ez meg ki? – förmedt az öregre.

– Az ösvényen találtam.

– Minek hoztad ide? Hagytad volna ott, mint a többit! – sziszegte.

(Eszembe villant a korhadó keresztek sora.)

– Olvasta a drágalátos fiad könyvét.

– Milyen könyvet? Kiét? A fiamét? – tágult ki a szeme és lágyult el a hangja. – Adolphino könyvet írt?

De azok a szemek azon nyomban résnyire szűkültek, amikor az öreg felé fordult:

– Ezt eddig, miért nem mondtad? Te tudtad és nekem nem is szóltál? Te! Te…

– Dehogy tudtam! Tőle hallottam! – mentegetőzött az öreg. – Hagyd már abba!

Az asszony egész más hangon felém fordult:

– Jaj, hát mit írt az a fiú?

Elnyökögtem mindent, ami hirtelen Suares könyvéből eszembe jutott. Az asszony ámuldozva hallgatta, az öregnek meg időnként ökölbeszorult a keze.

Asztalhoz ültünk, ettünk valamit (Meg nem mondom, mit.). Miután befejeztük, az asszony áttelepedett a tévé elé egy karosszékbe – valami szappanopera ment –, az öreg meg valahonnan előkapott egy üveget és teletöltötte a vizespoharamat valamiféle büdös szesszel. Csak ültünk, hallgattunk és iszogattunk.

A tévé váratlanul elhallgatott, a képernyőn csak csíkok futottak fel-le. Az asszony felhördült:

­– Na, tessék! Kezdődik megint. Kijöttek! Én miért nem nézhetek végig egyetlen műsort se? Hányszor kértem már, hogy mi is költözzünk be a városba? De, neked beszélhet az ember. Nehogy azt mond, hogy ebből élünk! Hát élet ez?

Felugrott, rácsapott a távirányítóra, és kivonult.

Az öreg legyintett egyet, és így szólt:

– Na, jöjjön! Keresünk magának valami helyet éjszakára.

 A szomszéd épület felé tartottunk.

Elővett egy kulcsot és kinyitotta az ajtót.

– Most mit néz? Ez a ház is az enyém. Meg a másik három is. Mikor a többiek beköltöztek a városba, megvettem mindet. Így aztán enyém lett az egész falu, meg a földek is mind, egészen a határig. Balra van egy szoba. Na, jó éjszakát!

 

Még alig derengett, mikor éktelen rikácsolásra riadtam.

– Ne! A kakast ne! Azt se. Azt a tyúkot se, az a legjobb tojó. Jaj, ne azt! Az a kedvencem, mert…

– Nem ééérdekel!! – üvöltötte túl az öreg az asszony hangját, majd mikor az végre váratlanul elhallgatott, hozzátette: – Majd veszel helyette másikat.

Kisvártatva megjelent a szoba ajtajában, kezében egy lábainál összekötözött tyúkkal.

– Jöjjön! Felviszem.

Hogy az a tyúk mire kellett, azt máig sem tudom, mikor visszafelé jöttünk már nem volt nála, később pedig elfelejtettem rákérdezni.

Magamra rángattam a ruhámat, felkaptam a hátizsákot és siettem utána, de megállított, végigmért:

– A bakancsa az jó lesz. A csomagját azt hagyja itt, úgy sincs benne semmi használható. Ami kell azt én már összepakoltam.

Visszavittem a hátizsákot a házba, de azt a kis tenyérnyi videokamerát, amit az út előtt vettem (akkoriban még szenzációnak számított), azt kikaptam belőle és belesüllyesztettem a nadrágom zsebébe.

Az első ház előtt, amelyikben laktak, négy nagy teletömött szatyor várt ránk az ajtóban. Gondolom furcsa képet vághattam, mert gúnyosan elvigyorodott:

– Ne ijedjen meg! Nehezek, de úgyis lassan megyünk. Útközben sok dolgunk lesz.

Hát… Nehezek voltak!

 

A sötétben botorkáltunk visszafelé. Én haladtam elől. Az utat, csak az ösvény mellé még délelőtt kirakott „valamik” gyenge fénye jelezte. Mikor az egyik mellet elhaladtunk, éreztem, hogy az öreg megütögette a vállam. Megfordultam. Láttam, hogy levette a gázálarcát. Követtem a példáját. Az orromat erős savszag csapta meg. Azt láttam, hogy mozog a szája, de nem hallottam, amit mondott. Ja, a füldugók! Kiszedtem azokat a gumivackokat a fülemből. A zaj, ami addig halk ciripelésnek tűnt, azon nyomban vijjogó szirénázássá változott, de legalább megértettem, amit az öreg mondott.

– Ne féljen! Ez már nem veszélyes – krákogta.

Nem győzött meg!

Lezuhanyoztam. A szemem néha káprázott, csillogó pontok ugráltak előtte, a vörös színt néha zöldnek láttam, a kéket meg sárgának.

Kitámolyogtam a fürdőszobából az asztalhoz, és leroskadtam egy székbe.

Az öreg felkapta a fejét:

– A ruháját remélem kidobta. A műanyag zsákba? Le is ragasztotta? Jó! Majd elvisszük a szemétdombra.

Én csak bólogattam.

Az asszony váratlanul mellém telepedett.

– Meséljen még Adolphino könyvéről! – kért, de az öreg ráripakodott:

– Nem látod, hogy még nincs magánál?

A nő elsomfordált a tévé elé, az öreg meg neki látott az evésnek, közben mondta a magáét:

– A szeme az holnapra rendbe jön. Talán a savszag is elmúlik az orrából… Hallja még a szirénát? Igen? Gondoltam. Az már csak a fejében szól… Az eltart még egy darabig… Aztán hetek múlva, amikor már azt hiszi, hogy vége van, akkor majd álmában megszólal. Maga meg majd kiugrik az ágyból…

– Miért mutatta meg őket? – kérdeztem.

– Hogy ne jöjjön vissza! Meg, hogy ne beszéljen róluk senkinek!

Az asztal alól elővarázsolt egy üveget, töltött (csak) magának és folytatta:

– Itt voltak ezek már régen is. Ki tudja mióta? Már az indiánok is tudtak róluk. A városi múzeumban van egy nagy kőszobor kiállítva, képzelje, azt írták eléje: „Denevéristen”. Érti? – nevetett. – „Denevéristen!”

– Tényleg hasonlítanak a denevérekre! – szóltam közbe.

– Persze. Hát, még ha tudná mennyire? Azt hiszi mindent látott? Téved. Én fiatalkoromban voltam bent… Úgy ám! Bent a barlangban. Ott lógtak a mennyezeten, mintha odacsavarozták volna őket. Ha nagyon hideg a tél, leállnak, vagy inkább elalszanak, mint a denevérek. Adolphino méregette is, hogy hány foknál. Amikor kirajzanak, sokszor összeütköznek és egyik-másik lezuhan. Ha szerencsénk van, akkor darabokra törnek. Abból van a pénz, abból van itt minden. Mit gondolt, miből? A kukoricából?

Újra teletöltötte a poharát, és csak mondta, mondta:

– Összeszedtük a darabokat és eladtuk. Az oroszoknak meg a kínaiaknak azt mondtuk, hogy egy furcsa amerikai repülő roncsaiból valók, amelyik itt zuhant le a hegyekben. Az amerikaiaknak meg azt, hogy a határ túloldalán zuhant le egy orosz gép, egy olyan, amilyet még soha sem láttunk, annak a darabjai. Meg hogy a katonaság műszerekkel kutatott át mindent, de azt a valamit véletlenül nem vették észre. Még azt is megígértük, hogy körül nézünk majd azon a helyen hátha maradt még ott még hasonló. Fizettek rendesen. Nem is reklamált senki sem.

A nyelve már időnként el-elakadt.

– Erről jut eszembe! Maga kinek dolgozik? Az amerikaiaknak vagy az oroszoknak?

– Senkinek.

– Jaj, ne szórakozzon már velem! Megmondhatja nyugodtan. A kínaiaknak? A németeknek? A franciáknak?

– Mondom, hogy senkinek! – erősködtem.

– Á! Nem meri megmondani. Akkor tudja mit? Hazudjon valamit! Mondja azt, hogy… hogy mondjuk: az argentinoknak!

– Jó! Az argentinoknak – hagytam rá.

– Na, ugye! Én sejtettem! – nevetett és iszogatott tovább.

A nő mind gyakrabban fordult felénk, egyszer csak felugrott a székből, felkapta az üveget az asztalról és tüntetőleg elsétált vele.

Az öreg egy ideig összeráncolt homlokkal nézett utána, majd folytatta:

– Rendben ment itt minden, amíg Adolpho el nem kezdte emlegetni a tudományos fejlődést, meg az emberiség javát… De ezt hagyjuk! Késő van már. Fáradt vagyok. Feküdjünk le! Átkísérem.

Sokáig aludtam. Egyszer hajnal felé megébredtem: füst szagot éreztem, de nem tulajdonítottam neki jelentőséget. Talán csak begyújtottak valami kazánt vagy tűzhelyt, gondoltam, és a másik oldalamra fordultam.

– Tee!! Te! Te, idióta vénember! Hagyod abba, de rögtön! Ti meg mit bámultok? Nektek is elment az eszetek?

A ház előtt az a rozsdás teherautó állt, amelyik három napja felhozott a városból; tőle vagy tíz méterre egy máglya lángolt. Két ismeretlen férfi, egy égimeszelő meg egy kis gömböc, magamban el is neveztem őket Don Quijoténak, meg Sancho Panzának, a kocsi platójáról papírdobozokat cipeltek a tűz mellé. Ott az öreg egy nagy konyhakéssel bontogatta azokat, majd tartalmukat – könyveket – sorra megtépdeste és a tűzbe dobálta. Az asszony kétségbe esve futkározott az ismeretlenek és a férje között, a kezüket rángatta, lökdöste őket, de azok némán rezzenetlenül folytatták.

Rögtön rájöttem, hogy mi is történik?

Összeszedegettem a cuccaimat. Közben eszembe jutott a videokamera, amit előző este a másik házban, a fürdőszobában kiraktam a polcra, mielőtt még lezuhanyoztam volna. Átmentem. Odabent, a nagy étkezőasztalnál a teherautó sofőrje ült, és unottan bámult egy üres kávéscsészét. Szótlanul biccentett mikor elmentem mellette.

A felvételen persze – mint ahogy arra számítottam is – nem volt más, csak össze-visszaugrándozó vörös, meg fekete csíkok, no, meg valamiféle bugyborékolás és sistergés.

A sofőr felajánlotta, hogy bevisz a városba. El akartam búcsúzni, de egyiket se láttam: se az öreget, se az asszonyt. Áthajtottunk a gomolygó fekete füstön, de a sofőr váratlanul nagyot fékezett. Sancho és Don Quijote felkapaszkodtak a platóra. Kihajtottunk a műútra. A vezetőfülke hátsó ablaka hiányzott így hallottam, hogy mögöttem miről beszélnek:

– Csak egy példány hiányzik. Az biztos Adolphonál van.

Arra gondoltam, hogy tévednek. Megtapogattam a hátizsákomnak azt a zsebét, amelyikben a könyvet rejtegettem. Már nem volt benne. Tehát szándékosan mondták annyira hangosan, hogy megértsem.

Csak mentünk, mentünk. Közben eszembe jutott, hogy még biztosan került néhány köteles példány a nemzeti könyvtárba is, de persze azokat úgysem olvassa el senki sem. Azon is gondolkodtam, hogy Suares miért adott olyan semmitmondó címet a könyvének? A barlang? Talán tudat alatt rettegett attól, hogy valaki majd elolvassa és…

A sofőr törte meg a csendet:

– Aztán nehogy eljárjon a szája! Mert az öreg magának is küld egyet belőlük csomagban, karácsonyra, mint annak az argentinnak, annak aki…

Nem tudta befejezni, mert egy kéz benyúlt a hátsó ablakon és meglökte a vállát. Elhallgatott…

 

Két évvel ezelőtt megírtam ezt a történetet egy novellában. Persze amennyire a téma engedte, eltorzítottam, megpróbáltam felismerhetetlenné tenni az eredetit, a valóságot. A helyszint áthelyeztem Délkelet-Ázsiába, a kambodzsai-thaiföldi határvidékre, belekevertem néhány drogcsempészt, meg néhány rovott múltú szép hölgyet. Egy gyengén közepes írásmű kerekedett belőle, melyről amint készlett, már tudtam, hogy úgy sem fogják kiadni, ezért feltettem a netre. Száz százalékig biztos voltan benne, hogy…

És tessék!

Most mit kezdjek ezzel a rohadt ládával? Mit? Ki mondja meg nekem?

 

 

1 2

7 hónap 2 komment

Végre elérkezett a szombat, a már sokszor megígért, de addig mindig elhalasztott kirándulás napja. Apukám péntek délután minden szükséges holmit becsomagolt, és berakott a csónakba. Mi, mármint a húgom és én, nem segíthettünk neki, mert azt mondta, hogy gyerekeknek az nagyon veszélyes.

Hajnalban keltünk. Felvettem a védőruhát, és a gázálarcot, de még fél órát álltam ott a melegben, mert a húgom új szkafiján, azon, amit a Nagyitól kapott, mert a régit már kinőtte, nem működött az egyik szelep. Apu miközben javította, mérgesen morgolódott, hogy a Nagyit megint jól átvágták.

Sikerült megjavítani és elindulhattunk. Anyu azt mondta, hogy úgy totyogunk a szkafikban, mint a pingvinek. Erre a húgom rögtön felvisított:

– Ugye, pingvineket is látunk majd? Ugye látunk?

Bemásztunk a csónakba, amit Apu kért kölcsön valamelyik barátjától. Felberregett a motor, és elindultunk. Először abban a kanyonban haladtunk, ahol a Kék-folyó felgyorsul, mert nagyon összeszűkül a medre. Mindkét oldalon hatalmas betonsziklák emelkedtek, alig láttuk tőlük az eget. Egy kis idő múlva meghallottuk a távoli morajlást, a Kék-vízesés hangját. A Kék-folyó ott zuhog bele a Vörös-folyóba. A vízesés alá egy zsilipkamrában jutottunk le (másodszorra, mert Apu először eltévesztette az irányt, és a Fekete-folyóhoz vezető kamrába irányította a csónakot).

A Vörös-folyó partvidéke gyönyörű. Nem csak a vörös betonszikláktól, amiket a víz festett meg, hanem azért is, mert van ott egy rét. Igazi zöld rét, polietilénből. A közelben pedig, egy erdő, ahol meg lehet lesni az állatok életét. Láttuk, ahogy a krokodil kiköltötte a tojásait, meg a medvét a mézes csuporral, meg a pingvint, ahogy ott totyogott fel-alá, és verdesett a szárnyaival.

Ahol a Vörös-folyó visszakanyarodik a város felé, leállt a csónak motorja. Kerestünk egy lapos partszakaszt és kiszálltunk. Apu neki látott a javításnak. Mi, mármint Anyu, a húgom és én, ott topogtunk egy ideig, de Apu azt mondta, hogy menjünk, sétáljunk egyet, mert szörnyen idegesíti, ha nézzük, amikor szerel.

Akkor eltotyogtunk a gát túlsó oldalához, de hamarosan visszamentünk Apuhoz, mert félelmetes dolgokat láttunk. A gát másik felén is valami folyó volt, de teljesen meghatározhatatlan színű szürkés tömeg. Nem olyan szép, mint a mi folyóink a Vörös-, a Kék-, vagy a Zöld-folyó, ahol tavaly jártunk. A távolban mindenfelé formátlan sziklák álltak. Anyaguk hasonlított a betonra, de mégsem lehetet az. Itt-ott fakó, zöld foltok éktelenkedtek rajtuk. A legszörnyűbb látvány az volt, hogy a sziklából kiálló barna vázakon zöld cafatok lógtak, de hogy az miből lehetett, azt nem tudom megmondani.

Mikor Apu végre megjavította a motort, egy kicsit lehangolva indultunk haza. A gáton túli világra gondoltam, és nem értettem, hogy lehetett így elcsúfítani a természetet.

Otthon a húgom, a Nagyinak, hosszú beszámolót tartott…

– És láttunk pingvint is! – fejezte be végre.

Akkor én is elmesélhettem, hogy milyen szörnyűségeket láttunk a gátról. A Nagyi arca olyan volt, mintha nem egészen értené, miről van szó. Először az Apura nézett, majd az Anyura, majd újra az Apura és újra az Anyura, aztán bement a szobájába és nem is jött ki egész este.

A Nagyi valamiért nagyon elszomorodott. Talán azért, mert neki már nem jutott hely a csónakban, és nem jöhetett el velünk kirándulni a természetbe.

Bojtor Iván Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.