Berkes Liza
Vezetéknév
Berkes
Keresztnév
Liza
12 év 2 komment

Egy álmom alapján írtam

1.

 

Marie-Anne magányos ifjú hölgy volt, aki nagyon szerette a tengert, örült, hogy a kis tengerparti városban lakott, így ha szomorú volt, gyakran kijárhatott, és nézhette a kék végtelenséget. Néha megfürdött benne, de nem mert messzire menni, ugyanis nem tudott úszni, pedig vonzotta a mélység, minél messzebbre ment annál inkább úgy érezte, nem kell félnie, ezer kis hullám tartja, és öleli ?t.

    Ilyenkor nem bánta, hogy a szülei szegények, és a környéken él? lányok sokat piszkálták.

 

    1803. június 15-ét sosem fogja elfelejteni. Épp ment haza a partról, amikor a visszaúton három lány megállította.

    Marie-Anne tudta, hogy gy?lölik ?t, félt t?lük, szeretett volna minél hamarabb hazaérni, ezért lehajtott fejjel t?rte, hogy a lányok gyötörjék.

    Violette gyönyör? volt, hosszú sz?ke hajjal és zöld szemmel, a városban minden fiú odavolt érte. ? szólalt meg els?ként:

    – Mi az, te kis csúf béka, hova sietsz ennyire?

    Julie folytatta:

    – Megsajnáltunk téged, hogy sosem lesz férjed, mert nem lenne, aki ilyen rondaságot elvenne, hihi…

    Julie-nek már volt v?legénye, emiatt nagyon nagyszájú lett, és mindenkit lenézett, akinek még nem kérték meg a kezét.

    Yvonne pedig egy er?s testalkatú, tényleg csúnya lány volt, de a többiek csak azért fogadták be, mert az apja egy befolyásos ember, és féltek t?le. ? nem szólt semmit, csak vihogott, és fellökte Marie-Anne-t.

A másik két lány lefogta és Violette elkezdett kiabálni:

    – Georges, Paul, hol vagytok, itt van, amit akartatok, gyertek már el?!

    Marie-Anne nagyon félt, különösen a paraszt fiúktól, ?k mindig olyan durván bántak a lányokkal, hiába sírt, kiabált, de senki sem sietett a megmentésére. Gyalázatos percek voltak… 

    Órákig feküdhetett még így, mire magához tért, látta, hogy ruhája darabokban van, és vérzik. Arcát a tenyerébe temetve zokogott, tudta, hogy így már sosem mehet férjhez, hogy elvette valaki más az ártatlanságát, ráadásul majd belepusztult a tudatba, hogy így megalázták.

    Kétségbe volt esve, nem mert hazamenni, félt, hogy mit szólnak a szülei, akik mindig abban reménykedtek, hogy sikerül a lányukat egy módosabb férfihoz hozzáadniuk, hogy ne kelljen annyit nélkülöznie.

    Már kezdett alkonyodni, amikor visszasétált a tenger partjához. Ledobta maradék ruháját és elindult az Aranyhídon, amely az örök fénybe vezeti.

    A lába már nem ért le. Vett egy utolsó nagy leveg?t és alábukott a haboknak.

 

 2.

 

    Arra ébredt, hogy a hullámok csiklandozzák a hasát.

    – Mi történik velem? Rég meg kellett volna halnom – gondolta meglepve.

    – Már vártam rád – szólt egy távoli fátyolos hang.

    Valaki a vízbe emelte és végigsimította.

    – Örülök, hogy a parton hagytad a ruháidat. Itt nincs szükség ilyesmire.

    – Ki vagy?

    Az ismeretlen ekkor elkezd kacagni:

    – Itt vagyok el?tted, én tartalak, csak még láthatatlan vagyok számodra, én vagyok a Tenger maga, és nincs emberi formám, de hamarosan testet kell öltenem, mert lejár az id?m, mostantól neked kell a tengerre vigyázni. Nem maradhatok soká itt, szép lassan átalakulok emberré, te pedig a Tenger Asszonyává. Gyere, mutatok valamit! Ne félj, már tudsz a víz alatt lélegezni.

    Marie-Anne szeme el?tt egy mesés világ tárult fel… Minden azúrkék fényben úszott, és sosem látott színpompás halak kísérték ?ket, rengeteg növény volt a tengerfenéken, mintha csak egy víz alatti erd? lenne ott. A Tenger titokzatos ura pedig kezdte felfedni magát… Marie-Anne érezte a testét, és egy nap meg is láthatta. Minden emberi szépséget felülmúlt, egy fiatal fiú volt, alig id?sebb nála, vállig ér? sz?ke haja volt, pont olyan, mint amikor a hullámzó tengerre rásüt a nap, a szemében pedig ott játszott minden szín, amit eddig a víz alatt látott. B?re fehér volt, mint a homok a parton… Marie-Anne eddig sosem érzett ilyet.

    A fiú elmosolyodott, a lány pedig elpirult, mert eszébe jutott, hogy nincs rajta semmi.

    – Nem kell szégyellned a meztelenséged, én is az vagyok! – nevetett az ifjú és megölelte a lányt.

    Együtt úszták be a tenger eddig rejtett, mesés világát, a fiú folyamatosan mondta a teend?ket.

    – Figyelj arra, hogy a mohó emberek sose találják meg a tengerbe dobott kincseket… Ne fogadj be halott embereket, akik gonoszok, csak matrózokat, nekik a tenger a sírjuk… Ne engedd a háborúkat se…

    Ekkor a fiú elkezdett fuldoklani. Fel kellett úszniuk a felszínre.

    – Marie-Anne, nekem most el kell mennem. Emberré váltam, nevem lett, Angél-nak hívnak, és nem maradhatok többet itt. Téged mától kezdve Mére-nek hívnak, vigyázz hát a Tengerre, hamarosan vissza fogok jönni.

    Angél kiúszott, Mére kísérte ?t, de alig bírt megküzdeni a könnyeivel. Az ég beborult. Amikor Angél kilépett a tengerb?l, zuhogni kezdett az es?, Mére így ki tudott lépni még a tengerb?l, ugyanis csak oda tudott menni, ahol víz volt.

    – Angél, kérlek, ezt vidd magaddal! – egy apró medált nyújtott felé, amin egy kismacska volt, tengerszín szemekkel. – Csak hogy emlékezz rám…

    Neki pedig egy fehér csigaházat adott a fiú, miel?tt elt?nt az erd?ben.

    Ahogyan a tengerré változott leány zokogott, a vihar egyre er?sebb, és er?sebb lett.

 

(La mer-franciául a tenger)

 

Berkes Liza még nincsenek barátai.
Minden regisztrált olvasó csoportja, egy várószoba a szerzők közé, a naplóba írtak után szavazhatók be a szerzői státuszba és egyúttal ...