Bányai Tamás - Panteon
Vezetéknév
Bányai
Keresztnév
Tamás
3 év 4 komment

 

 

Vannak helyzetek az életben, amiket nehéz elfogadni. Változások, amelyekbe nem könnyű beletörődni. Mégis muszáj, ha tetszik, ha nem. Engem például pont akkor rúgtak ki a munkahelyemről, amikor a fizetésemre a legnagyobb szükségem volt. Lakás, kocsirészlet, gyerektartás, valamint egyéb adósságok. Nem kell ecsetelni, sok mindenki járt már hasonló cipőben. Pedig tíz éven keresztül jól végeztem a munkámat, s ez alapján joggal hittem, a vállalatnál elégedettek velem. Talán nem is tévedtem, de mint a volt főnököm mondta, válságos időket élünk, mindenkinek szorítani kell a nadrágszíjon. Ez alól a cégek sem mentesülnek, s ha nem tehetnek mást, hát a költségeket faragják le a talpon maradás érdekében. Mellbevágott, hogy ezt a költségcsökkentést éppen rajtam gyakorolják.

Ott álltam tehát jövedelem nélkül, egy halom tartozással a nyakamon. Az asszony sürgette a gyerektartást, tetejébe még a fiam is engem akart pumpolni az anyja helyett. Mégsem estem kétségbe, szakmai tudásomban és többéves gyakorlatomban bízva fel sem merült bennem, hogy hosszabb ideig munka nélkül maradhatok. Álláskeresésem mégis mindenütt ugyanazzal a lesújtó eredménnyel végződött. Kitessékeltek az ajtón. Sajnálják, de nincs felvétel. Nem mintha nem felelne meg nekünk, csakhogy a vállalatnak sem megy valami fényesen mostanság. Ha nem javul a helyzet, mi is elbocsátásokra kényszerülünk.

A sikertelenség elcsüggesztett. Egyre kilátástalanabb helyzetbe kerültem, s már-már azon voltam, én is csődeljárást kérek magam ellen.

Ilyen elkeserítő körülmények között futottam össze ismét Tónival. Azért mondom, hogy ismét, mert korábban már találkoztunk néhányszor különböző magyar társaságban. Barátságát azonban sohasem kerestem, első perctől fogva ellenszenves volt. Amolyan, ki ha én nem fickó. Huszonvalahány éves, edzőtermekben kigyúrt és beképzelt alak, akit már gyerekkorában elkényeztetett az anyja. Nemrég jött Amerikába angol nyelvtudás nélkül, viszont mértéktelen önbizalommal megáldva. Az ilyenek képzelik magukról, lábuk elé borul még az idegen világ is. Ráadásul szerencsés csillagzat alatt született, mert neki nem kellett a béka segge alól feltornásznia magát, mint annakidején nekem és még annyi másnak az ideérkezők közül. Hálát adhat érte a nagybácsikájának, aki még ötvenhatban érkezett a tengerentúlra, s idővel egy jól menő — ahogy ő nevezte — kertészeti céget létesített. A kertészet persze enyhe túlzás, mivel vállalkozása többnyire fűnyírásból, sövénygondozásból, ágnyesésből meg hasonló kerti munkákból tevődött össze. Igaz, ettől még azért nagyon jól jövedelmezett. A nagybácsi hosszú évekkel ezelőtt lerakta üzletének alapjait, kiépítette megbízható kapcsolatait. Ennek következtében kuncsaftjait elsősorban jól és pontosan fizető cégek képezték, amelyekkel szerződést kötött füvesített, bokrosított telkeik gondozására. Hanem a korral járó nyavalyák a nagybácsit sem kerülték el, súlyos beteg lett, mire kihívta unokaöccsét és rátestálta vállalkozását. Még azt is elintézte neki, hogy legálisan maradhasson az országban.

Tóni mindössze két emberrel dolgozott. Két mexikóival, teszem hozzá, akik közül az egyik éppen találkozásunkat megelőzően tért vissza Mexikóba. Rövidre fogva, a Hardee’s-nál futottunk össze. Ő is, én is ebédelni tértünk be a gyorskiszolgálóba. El akartam kerülni, eszem ágában sem volt szóba állni vele, de észrevett és odalépett hozzám. Szó szót követett, ő dicsekedett, én meg panaszkodtam.

Mesebeszéd ez az egész gazdasági válság — kérkedett —, lám az ő biznisze még a szelét sem érzi meg. Én viszont annál inkább — mondtam neki —, minthogy régóta munka nélkül vagyok, most is éppen állás után caplatom a várost.

— Hát ez nagyszerű! — vidult fel rögvest, amint ezt meghallotta. Nehezteltem is rá, ugyan mi az isten nyila lehet nagyszerű az én szorult helyzetemben, de még mielőtt ezt szóvá tehettem volna, folytatta. — Minap hagyott itt az egyik csikánóm, a sors is úgy akarta, hogy éppen most találkozzunk. Tudod jól, amúgy is szívesen segítek a honfitársaimon, ha csak lehet. Fel vagy véve.

            Így, ahogy mondom. Fel vagyok véve!

            Meg se kérdezte, mit szólok, van-e kedvem hozzá. Aztán meg, hogy szívesen segít a honfitársain. A jótét lélek! Ekkorát fordult volna a világ? Valamikor a régiek, az évek vagy évtizedek óta Amerikában élők egyengették az újonnan érkezettek első lépéseit. Most meg ez a szarházi játssza nekem a nyári Mikulást.

            Sajnos nem voltam abban a helyzetben, hogy kerek-perec visszautasítsam ajánlatát. Ajánlatát? Még, ha az lett volna! De nem. Fel vagyok véve!

            Több mint húsz éve élek Amerikában, és ha nem is tökéletesen, mindenesetre kiválóan beszélem az angolt. Évekig dolgoztam a szakmámban, mindenütt megbecsültek, értékelték a munkámat, és akkor jön ez az öntelt ficsúr, aki ráadásul jóval fiatalabb nálam, fülsértően töri ezt a nyelvet, azt a néhány szót, amit kínkeservesen megtanult, és ő tesz nekem szívességet.

            Amit képtelen voltam megemészteni, hogy nem is akármilyen szívességet.

            Sohasem irtóztam a munkától, és tudtam, a fűnyírásba se fogok belehalni. Nyár lévén még élvezhetem is a szabadtéri foglalkozást. Azt nem állítom, hogy nagyvonalú volt, hiszen közel sem ajánlott annyi pénzt, mint amennyit esztergályosként kerestem, de valamivel többet a számomra kiutalt munkanélküli segélynél, amit egyébként sem kaptam volna tovább egy hónapnál.

            Nem egykönnyen törődtem bele, hogy ő lesz a főnököm, ő fog engem ugráltatni. Hál’istennek nem kellett sok időt egymással töltenünk. Irányításra nem volt szükségem, különösebb instrukciók nélkül is el tudtam végezni a rám bízott feladatokat. Elég volt, hogy lerakjon valahol a fűnyíró traktorral, ő meg mehetett csikánó emberével egy másik klienshez.

            A dobozgyárnál is úgy volt, magamra hagynak füvet nyírni, miután ők végeznek a favágással.

            Ez a gyár hatalmas épület volt. Az utcai frontra nyíló irodákhoz hosszú betonjárda vezetett a parkolóból. A járdát két oldalról vöröstölgyek szegélyezték, a fákon túl mindkét oldalon, az épület teljes hosszában, széles fűtábla terült el. Az egyik tölgyfába villám csaphatott vagy elkorhadt a törzse, lényeg az, rádőlt a járdára, s emiatt ki kellett vágni, ne akadályozza a közlekedést. Tóni meg José, a mexikói segédje egy-egy láncfűrésszel viszonylag hamar elválasztották a lombkoronát a fa törzsétől. Ezután kellett az ágakat is lefűrészelni, a ledöntött törzset elszállításra feldarabolni. Ez már több időt vett igénybe, s hogy gyorsabban haladjunk, nekem is segítenem kellett.

            Majdnem végeztünk az aprítással, amikor az irodából kijött egy szürke öltönyt viselő, középkorú, szemüveges férfi, akiről hamarosan kiderült, az üzem vezetője. Magyarázni kezdett valamit Tóninak, aki rögvest odaintett magához.

            — Hallgasd már meg, mit akar ez a jóember — fordult hozzám, amint melléjük értem.

            Kérésemre az úriember türelmesen megismételte óhaját. Noha minden szavát tisztán értettem, mégsem volt világos, valójában mit is akar.

            — Munkája lenne számunkra, és azt akarja tudni, vállaljuk-e — fordítottam Tóninak.

            Habozás nélkül rávágta:

            — Minden munkát elvállalunk, ha megfizeti.

            Elmagyaráztam neki, mit sikerült kihámoznom az úriember szövegéből.

            — Valami papírhengereket kellene le vagy kettéfűrészelni, és azt mondja, hetven dollárt hajlandó fizetni darabonként.

            — Az anyját! Ez nem semmi! Ha jól értem, több is van ebből a lefaragnivalóból. Hetven dollár minden egyes darabért? Már hogyne vállalnánk!

            Ezt egyelőre nem közöltem az üzemvezetővel. Arra kértem, mutassa meg, pontosan miről is van szó. Intett, hogy kövessük. Nyomába eredve megkerültük az épületet és a rakodórámpák egyikén beléptünk a végeláthatatlannak tetsző üzembe. Odabent zaj, ragadós hőség és bűz fogadott, valamiféle ipari csiriz édeskésen penetráns szaga. Egy behemót gépsor acélgörgőin csomagolópapírra emlékeztető szőnyeg futott végig, akár egy szemmel alig követhető, sebes folyású barna patak, hogy a gépsor végén kész kartondobozokként lásson napvilágot. Körülöttünk markoló és villástargoncák cikáztak jobbra-balra, némelyiket alig tudtuk kikerülni.

            Vezetőnk egy másik, úgyszintén hatalmas csarnokba kísért minket, ahol felállított szürkésbarna papírhengereket tároltak, kettőt, hármat is egymás tetejére állítva. A főnök az alsó papírhengerekre mutatva magyarázni kezdett.

            — A múltkori nagy esőzés alkalmával beáztunk és ebben a csarnokban bokáig állt a víz. A földön álló papírhengerek magukba szívták a vizet, s mint láthatják, az aljuk kirojtosodott. Ezek ilyen állapotban használhatatlanok, mert az átitatódott széleken a hengerelt papír összeragadt, így a gépsoron képtelenség lefejteni. Két megoldás lehetséges. Vagy visszaküldjük az elázott hengereket a papírgyárnak újrafeldolgozásra, vagy az átnedvesedett végeket levágva ismét felhasználhatóvá tesszük őket. Hulladékként keveset fizetnek érte, a vállalatot komoly veszteség érné. Régebben járt ide hozzánk egy ember, aki láncfűrésszel levágta a nedves széleket, de őt most nem tudom elérni. Arra gondoltam, látva, hogy maguk is ugyanolyan szerszámmal dolgoznak, talán el tudnák végezni ezt a munkát. Mint már említettem, hetven dollárt tudunk fizetni minden egyes leszabott tekercs után.

            Miközben Tóninak fordítottam az üzemvezető mondókáját, szemügyre vehettem a papírhengereket. Némelyik két méter széles, illetve így felállítva magas lehetett, s a legtöbbjét ketten sem tudtuk volna átkarolni. Böhöm nagy gurigák voltak.

            Tóninak felcsillant a szeme, s rám se hederítve, közvetlenül az üzemvezetőhöz fordult.

            — How much? — kérdezte.

            A főnök elképedve válaszolt.

            — Ahogy mondtam, hetven dollár.

            Tóni értetlenül bámult rám.

            — Ezt már mondta, de hány darab van belőlük?

            Bosszantott, hogy milyen korlátolt emberrel kell együtt dolgoznom. Annyit már igazán megtanulhatott volna, mi a különbség a how much és a how many között.

            — Hány darab van ezekből az átázott micsodákból? — fordultam az üzemvezetőhöz.

            — Pontosan nem tudom — felelte —, de száznál több, az biztos.

            Ezt már Tóni is megértette. Láttam rajta, számítást végez magában.

            — Nem semmi! — nyugtázta elégedetten a végeredményt. — Minimum hétezer dollár.

            Megint, mintha ott sem lettem volna, közvetlenül a főnöknek mondta: oké.

            Az üzemvezető nem volt ostoba, észrevehette, jobb, ha hozzám intézi szavait.

            — Két rámpát lezárunk odakint, hogy a kamionok ne tudjanak beállni, s ott a rakodóterületen akár már most hozzá is foghatnak a munkához — magyarázta nekem.

            Fordítottam Tóninak.

            — Na, ezt már szeretem — volt a reakciója. — Ne is halogassuk a dolgot, minél előbb kerüljön kezünkbe a pénz.

            Figyelmeztettem, máshol is várnak ránk, nem kéne rögvest nekilátni, de leintett.

            — Hülye vagy. A fűnyírás meg a bokornyesés ráér. Egy-két nap alatt úgysem nő térdig a fű. Ebből te ne csinálj gondot, én vagyok a vállalkozó. Ez a pasas még meggondolja magát, ha most elmegyünk. Különben is, három-négy nap alatt végzünk az egésszel. Tudod mit jelent ennyi idő alatt hétezer dollárt keresni? Nincs akkora füvesített golfpálya, amit ne hagynék ennyi pénzért.

            A főnök elment, mi pedig kiballagtunk az épületből és vártuk, mi lesz a következő lépés. Kisvártatva kigördült egy markolótargonca és a földre fektette az első papírhengert, ami gurult vagy egy métert, miután a markoló elengedte. Ekkor odajött hozzánk egy másik férfi és egy jókora vasdarabot helyezett a papírhenger elé.

            — Aztán vigyázzanak ám nagyon, és ha netán elkezd gurulni ez a szörnyeteg villámgyorsan ugorjanak félre. Olyan ez, mint az úthenger. És nézzék csak meg, van ám súlya — figyelmeztetett.

            Egy papírszeletre mutatott, ami a hengerre volt ragasztva. Arról egyéb adatok mellett azt is leolvashattam, hogy nyolcezeregyszáz font, azaz közel négy tonna. Igen, ha ez átgurul valakin, azt ugyancsak lepénnyé lapítja.

            Jött egy másik ember is, valami művezetőféle, aki egy darabig behatóan mustrálta a hengert, aztán vastag ceruzájával megjelölte, mekkora darabot kell levágni belőle. Én is méregettem azt a monstrumot, s nem volt nehéz megállapítanom, hogy a láncfűrész nem fogja átérni. Öles darab volt, kétszer olyan vastag, mint a legöregebb fa, amit eddig valaha is láttam. Ezzel bizony nem fogunk egykönnyen boldogulni.

            Aggodalmamat megemlítettem Tóninak is. Gyorsan lehurrogott.

            — Láttad azt a fát, amit az előbb kivágtunk alig fél óra alatt. Oké, ez négyszer olyan vastag, négyszer annyi ideig fog tartani. Akkor is jól fizet. A fűrész miatt meg ne főjön a fejed. Belehasítunk, ameddig lehet, aztán oldalról kivágjuk a meghasított részt, hogy a fűrésszel ismét hozzá lehessen férni.

            Nem vitatkoztam vele, elvégre ő a szakember. S végtére, miért ne lehetne igaza?

            — Egyelőre felváltva dolgozunk, én kezdem, aztán majd te átveszed, utánad meg José folytatja. Meglátjuk hogy haladunk, és ha minden jól megy, akkor később már két gurigának is nekieshetünk egyszerre.

            Hát, ami azt illeti, sehogy se haladtunk.

            Tóni a megjelölt pontra illesztette a beindított benzinmotoros Stihl fűrészt, ami csíkot húzott a hengeren, de alig akart mélyebbre hatolni. Tóni egyre nagyobb erőt kifejtve nyomta a fűrészt. Mindkét karjának izmai pattanásig feszültek, nyakán kidagadtak az erek, homlokán sokasodtak a verítékcseppek. Összeszorította fogait, és csak nyomta, nyomta a láncfűrészt. A fogak szántotta mélyedésből szikrák pattogtak ki, mintha csak egy csillagszórót gyújtott volna meg valaki. Egy ilyen szikra az arcát érte, mire egyik kezével ösztönösen elengedte a fűrészgépet, hogy odakapjon. A papírhenger abban a minutumban kivetette magából a láncfűrészt, amely a levegőbe emelkedve kis híján kiszakadt Tóni kezéből.

            Erre éktelenül szitkozódni kezdett — angolul. Belőlem meg kitört a röhögés, mert az jutott eszembe, hogy legelőször mindenki káromkodni tanul meg idegen nyelven.

            — Az anyád keservit röhögjél! Csináld te, ha azt hiszed, ügyesebb vagy — dühöngött, majd a láncfűrészre mutatva nógatni kezdett. — Gyerünk! Markold meg, és csináld!

            Nem mondom, hogy nagy kedvvel, de átvettem tőle a masinát. A fűrészfogak az istennek se akartak belekapni a papírba, ezért én is minden erőmet beleadva igyekeztem a mélyíteni a már megkezdett vájatot. Úgy tetszett, mintha egy életlen késsel ügyetlenkednék. Az erőlködésbe belefájdult mindkét karom. Végül kihúztam a fűrészt a vájatból, s kikapcsolva a motort, leraktam a földre.

      — Ezzel bizony nem jutunk semmire — mondtam Tóninak.

            Ádáz pillantást vetett rám, mintha én tehetnék a kudarcról, de nem szólt egy szót sem, csak lehajolt és szemügyre vette a fűrészt.

            — Nem csoda — állapította meg elégedetlenül —, a fűrészfogak majdnem tövig koptak. Gondolhattam volna. A franc egye meg, éppen most nincs nálam tartaléklánc.

            A fejét kezdte vakargatni erősen töprengve, majd rálelve a megoldásra, felvidultan intézkedett.

            — Figyelj rám — mondta. — Én most elmegyek új fűrészláncokért, te meg José addig felváltva csináljátok tovább. Használjátok a másik fűrészgépet. Azon még viszonylag új lánc van, élesebb fogakkal. Talán azzal sem mentek sokra, de a lényeg, ne lássák, hogy csak ácsorogtok itt szájtátva. Aztán az új, élesfogú lánccal már úgy fog menni, mint a karikacsapás.

            Megfordult és magunkra hagyott.

Joséra néztem, mit szól az újabb fejleményhez. A mexikói vállat vont és egykedvűen vigyorgott. Folyton vigyorgott. Kortalannak látszó, alacsony, golyófejű és vörösbőrű fickó volt, akár egy rezervátumból szalasztott indián, aki nemigen találja helyét a fehérek között. Nem sok szót váltottam vele, mégis az volt a benyomásom, angoltudása még Tóniét sem éri el. Ebből fakadó hátrányát kerekded képére telepedő, állandósult derűvel leplezte. Gondolom, így akarta környezete segítőkész jóindulatát elnyerni.

            Intettem neki. Ha neked mindegy, akkor most rajtad a sor, én már eleget szenvedtem az imént.

            Szerencsétlen alig magasabb másfél méternél, s noha mokány kis fickó volt, szinte eltörpült a behemót papírhenger közelében. Ugyancsak ágaskodnia kellett, ha felülről akart belehasítani.

            Begyújtotta a másik Stihl fűrész motorját és nekiveselkedett a hengernek.

            Egy csirizfoltos overallt viselő munkás jött ki az épületből cigarettaszünetet tartani. Unalmában a rámpáról figyelte José ügyködését. Odaléptem hozzá.

            — A főnöke azt mondta nekünk, volt már itt egy pasas ugyanerre a munkára. Igaz ez?

            Mélyet szívott a cigarettájából és barátságosan nézett rám.

            — Igaz — felelte. — Tavaly is beáztunk, nem is értem, miért nem reperálják meg a csarnok tetejét, hogy ne tegyen mindent tönkre az istenverte eső. Na mindegy, ez nem az én problémám. Mit is kérdezett? Ja, igen. Akkor járt itt az az ember, tudtommal nem először, le is faragott vagy hetven hengert.

            — Mennyi idő alatt, emlékszik rá?

            — Négy-öt nap alatt. Valahogy úgy. — Részvétteljes mosolyra húzta száját. — De azt hiszem, az a tag meg a segédje jobban fel voltak szerelve.

            — Ezt meg hogy érti?

            — Volt nekik egy szerkezetük, a markolótargoncás arra helyezte a papírhengert, amit aztán két, villanymotorral tekert vastag acélrúd forgatott. Az a tag meg csak tartotta a fűrészt a forgó hengeren. Egyszerűnek tűnt a dolog. Túl egyszerűnek. A főnök panaszkodott is, hogy a tag horribilis összeget számol ezért a munkáért. Persze, még úgy is megérte nekünk.

            Éppen meg akartam kérdezni, tudja-e mennyi lehetett az a horribilis összeg, amikor José spanyol káromkodása ütötte meg a fülemet.

            Megfordultam.

            A láncfűrész leállítva a földön hevert, s úgy tűnt, José éppen belerúgni készült.

            — Mi történt? — kérdeztem tőle.

            José elkeseredetten legyintett.

            — No good, amigo, no good.

            Néhány perc múlva megérkezett Tóni. Nem titkolt rosszallással jegyezte meg:

            — Úgy látom semmit sem haladtatok.

            Legszívesebben megfojtottam volna. Akartam is mondani neki, milyen reménytelen vállalkozásba fogtunk, de ügyet sem vetett rám. Mindkét fűrészen kicserélte a láncokat, majd az egyiket beindította.

            — Na, majd most nézzétek! — rikkantotta elégedetten.

             A fűrész egyenletes motorhangja jelezte, hogy a fogak belekapnak a papírba. A megkezdett vájatból, akár egy kartácslövedék darabjai, repdestek szerteszét a kitépett barna papírszilánkok.

            Önelégült fintora csakhamar erőlködésbe torzult. Állát elszántan előre tolta, vicsorgott, akár egy feldühített, sarokba szorított kutya. Patakokban folyt róla a veríték, karján kidagadtak az izmok, ahogy minden erejével nyomta a fűrészt, amelynek fogai már nem szántottak úgy, mint néhány perce. Papírforgácsok helyett ismét szikrák pattogtak mindenfelé, majd a hasadék egyre sűrűbb füstöt okádott ki magából.

            Tóni, ezúttal is angolul káromkodva, kiemelte a fűrészt a papírhenger hasadékából és néhány másodpercig acsarkodva bámulta a füstfelhőt. Aztán leállította a fűrész motorját, a masinát pedig a földre engedte maga mellé.

            Aggályoskodva fordult hozzám.

            — Szerinted igazat mondott a góré? Nem csak etetett bennünket?

            — Hogy érted? — kérdeztem vissza.

            — Gondolod, hogy tényleg járt itt egy pasas leszabdalni ezeket a gurigákat?

            — Ha hazudott, akkor az emberei is hazudnak — válaszoltam. Elmeséltem neki, mit tudtam meg az egyik munkástól. Elgondolkodva hallgatott végig, aztán csak annyit fűzött hozzá: aha.

            Egy darabig még töprengett magában, végül arra kért, keressem meg az üzemvezetőt és közöljem vele, mára abbahagyjuk, de holnap mindenféleképpen és már jobban felszerelve folytatjuk.

            Az üzemvezető csak a feje biccentésével jelezte, neki így is jó.

            — Tényleg folytatni akarod? — kérdeztem Tónitól, amikor visszatértem az üzemből.

            Megvetően mért végig.

            — Ha az a pasas le tudta faragni a gurigák végét, akkor azt mi is meg tudjuk csinálni. Ezek a szarok nem fognak ki rajtunk. Ha nem tudnád, én otthon is vittem valamire, éppen mert semmit nem hagytam félbe. Itt sem fogok leragadni a gyepmesterségnél, amikor ekkora lehetőség nyílik előttem. Majd meglátod!

            Aznap már nem is mentünk se füvet nyírni, se bokrokat nyesni. Tóni szélnek eresztett minket azzal, hogy másnap újult erővel vetjük rá magunkat a gurigákra. Nem sok reményt fűztem a folytatáshoz, és José is csüggedtnek látszott. Azt hittem elment a kedve az egésztől. De más baja volt.

            — Maňana, maňana! — kesergett, miután Tóni magunkra hagyott. — Ma meg alig munka. Mennyit fogok így keresni?

            Nem osztoztam bánatában. Engem jobban bosszantott, hogy Tóni olyasmibe vágott bele, amihez valójában egyikőnk sem értett. Minden új bevándorló azt képzeli, majd ő megmutatja Amerikának, mitől döglik a légy. Mintha az újvilágban nem ismernék a légycsapót. Mindamellett kíváncsi voltam, mivel fog előállni másnap, hiszen nyilvánvaló volt, azért végeztünk a szokottnál jóval korábban, hogy ideje legyen kifundálni valamit.

            Reggel büszkén mutatta új szerzeményeit. Két vadonatúj Stihl márkájú láncfűrészt, amelyeknek láncvezető lemeze kétszer hosszabb volt a régiekénél.

            — Ez egy nagy meló és komoly pénzt hoz a házhoz. Egy kis invesztáláson ne múljék — jelentette ki magabiztosan. Az új szerszámokra bökött. — Ezekkel egy egész erdőt ki lehet vágni.

            Kedvem lett volna felvilágosítani, nem hajladozó facsemeték, hanem szorosra tekercselt réteges papírtömbök várnak ránk. De nem szóltam.

            José idegenkedve szemlélte a két új masinát. Láttam rajta, az előző nap élménye nyomán ezek sincsenek ínyére. Tóni, mialatt feltöltötte üzemanyaggal és kenőolajjal a két fűrészgépet, vidáman fütyürészett. Jókedve rám is átragadt, kezdtem bizakodni. Talán mégis igaza van, ezzel a két új fűrészgéppel minden megy majd, mint a karikacsapás.

            Elsőnek Tóni látott munkához.

            Látszólag minden erőfeszítés nélkül tartotta az egyenletesen morgó láncfűrészt, amely az éles fogaknak, a magas fordulatszámnak és saját súlyának köszönhetően hasított árkot a korábban makacsul ellenálló hengerbe. Úgy tűnt, végül igaza lesz. A fűrészfogak marokszámra szórták a papírforgácsot, s mind mélyebbre hatoltak a már megkezdett vájatban. José is felengedett, szájtátva bámulta Tóni ügyködését, szemlátomást kezdett megbarátkozni az új fűrészekkel.

            Ámde alig néhány perccel később már csak por és vékony füstcsík szállt fel a fűrészvágta csapásból, mintegy jelezve, a fogak már nem harapnak, csak dörzsölnek, akár egy reszelő. Tóni most ismét erővel nyomta a fűrészt, elég hamar el is fáradt. Azt hittem feladja, de csak pihenni állt le. A láncfűrészt átadta Josénak.

            Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy minden fáradozásunk hiábavalónak bizonyul.

            A közeli rámpán egy kamionból rakodtak ki villástargoncákkal. A kamionsofőr a motorháznak támaszkodva figyelte ténykedésünket. A rakodó targoncások is meg-megálltak időnként, hogy leplezetlenül vigyorogva pislogjanak felénk.

            José viaskodott a hengerrel. Szemlátomást kínlódott. Az erőlködéstől teljesen elkékült, és egy pillanatra sem mert félrenézni, le nem vette szemét a fűrészről. Úgy tetszett, már nem is a görcsös igyekezettől, hanem a félelemtől remeg mind a két keze.

            Tóni mozdulatlanul figyelte. Dühös volt és csalódott.         

            — Vedd át tőle — fordult felém ingerülten.

            Tétováztam. Sehogy sem akaródzott feleslegesen strapálni magam.

            — Csináld, az istenit! — rivallt rám, én meg ösztönösen engedelmeskedtem. Szenvedtem, izzadtam, a szememet csípte a por meg a füst. Vakon, de kitartóan markoltam a láncfűrész fogantyúját, előre dőlve, teljes testsúlyommal ránehezedve. Csak akkor emeltem ki a fűrészt a vájatból, amikor a kipattogó szikrákat már nem csak sűrű füstfelhő, de egy vékony lángcsóva is követte.

            A láncvezető lemez teljesen áttüzesedett, s mintha egy kicsit el is deformálódott volna.

            José kétségbeesetten nézett hol rám, hol Tónira, arra számítva, hogy valamelyikünk véget vet ennek a vergődésnek.

            Én adtam hangot José óhajának.

            — Értelmetlen tovább csinálni — mondtam Tóninak.

            Paprikavörös lett, azt hittem, azonnal a torkomnak ugrik.

            — Te hallottad, mit mondott a góré meg az a másik ember. Hogy valaki egyszer már elvégezte ezt a munkát előttünk. Nekünk se törhet bele a bicskánk. Nehogy már egy amerikai favágó jobb legyen nálunk.

            Ezzel felmarkolta a másik láncfűrészt, és ott folytatta, ahol én abbahagytam.

            — Itt kéne hagyjuk ezt a marhát — mondtam Josénak. — Vesződjön egymaga, ha ilyen konok.

            José elhúzta a száját.

            — Nem lehet, amigo. Nagyon kell a pénz.

            Ettől már nekem is fejembe szállt a vér. Mit képzel ez a mexikói majom? Kinek nem kell a pénz? Azt hiszi, egyedül ő van szorult helyzetben? Csakhogy én nem a Rio Grandét úsztam át az éj leple alatt. Ha kicsit több szerencsém van, legálisan is tudok magamnak munkát szerezni. Huszonöt év Amerikában eltöltött idő után én nem fogom magam kiszolgáltatni egy eszement törtetőnek, aki azt hiszi magáról, hogy nincs az a jenki, akit ne tudna túlszárnyalni.

            Megláttam azt a cigarettázó munkást, akivel előző nap szóba elegyedtem. Odaléptem hozzá.

            — Amint látom, nem nagyon boldogulnak — jegyezte meg a fejét csóválva.

            — Csak azt nem értem, miért? Maga mondta, hogy az a pasas, aki előttünk járt itt, úgy szabdalta le a hengervégeket, mintha kenyeret szeletelne. Ha volt alkalma megfigyelni, akkor azt is tudja, mit csinálhatott másként. Nem arra a forgató szerkezetre gondolok, amiről már beszélt, ezt a dögöt a földön is lehet görgetni, ha muszáj. Valami más titka is kellett legyen.

            Az ember elgondolkodott, szívott kettőt-hármat a cigarettájából. Már azt hittem, válaszra sem méltat. Végül csak megszólalt.

            — Ha jól emlékszem, az a tag olyasvalamit mondott, hogy speciális fűrészláncot használnak, aminek a fogai titánium karbiddal vannak bevonva. Ettől, ahogy mondta, jóval tovább bírják a megterhelést, tizedannyira sem kopnak olyan gyorsan, mint az átlagos, favágáshoz használt fűrészláncok fogai.

            Meg se köszöntem a felvilágosítást, siettem vissza Tónihoz, közölni vele kudarcunk okát.

            Még mindig lihegve, verejtékezve, de összeszorított fogakkal, elkeseredetten és minden erejét megfeszítve nyomta a fűrészt. Ügyet sem vetett a kipattanó szikrákra meg a feje körül gomolygó füstre.

            Üvöltenem kellett, hogy túlharsogjam a fűrész zaját.

            — Hagyd abba! — kiáltottam, arra számítva, hogy hallgat rám, ha másért nem, hát megpihenni.

            Felrántotta a fűrészt a vájatból, de nem állította le a motort.

            — Takarodj a francba! — bömbölte eltorzult arccal, félig fordulva felém. — Nincs szükségem ilyen gyámoltalan szarjancsikra.

            Még mielőtt válaszolhattam volna, igazából oda se nézve akarta visszailleszteni a fűrészt a vágatba, de a mozdulat rosszul sikerült, az egyik fűrészfog megakadt, mintha fa görcsében szorult volna meg. A hirtelen ellenállás kitépte kezéből a láncfűrészt, amely szabadjára engedve pördült egyet a levegőben és Tóni vállának csapódott. A gyorsan forgó fűrészfogak mély sebet hasítottak a bal vállába.

            Szerencsétlen feljajdult éktelen fájdalmában, fejét a válla felé kapta és elszörnyedve nézte a vállából kiömlő vért.

            Legnagyobb megdöbbenésemre sértetlen jobb kezével felkapta a földre esett láncfűrészt, és mint egy megszállott, kíntól elgyötört arccal, fogait az ajkába mélyesztve fél kézzel folytatta a fűrészelést.

            Az esetnek szemtanúja lehetett valaki az üzemből és azonnal telefonálhatott, mert alighogy Tóni végre erőtlenül elengedte a fűrészt, amit José kapott ki a kezéből, szirénázva megérkezett egy mentőautó. A mentősök odaszaladtak Tónihoz, aki ellenkezni próbált velük, miközben torkaszakadtából üvöltözött magyarul, amit egyedül csak én értettem.

            — Engedjetek rohadt pribékek! Nem hagyhatom abba! Nem halljátok? Ezt a munkát valakinek el kell végezni!

            Mialatt a mentős legények, ellenállását végül legyűrve, támogatták Tónit a mentőautó felé, José a félelemtől reszketve lépett hozzám.

            — Rendőrök jönnek, amigo, nem várhatom meg. Nincsenek papírjaim — motyogta kétségbeesetten. Aztán megfordult, és egy szemvillanás alatt faképnél hagyott

            A mentő meg elvitte Tónit, és én ott maradtam egyedül, a pokolba is, megint csak munka nélkül.

3 év 6 komment

 

 

Nem fogja elrontani az estémet! — gondolta dühösen Bozóky Miklós, amikor barátnője kijelentette: nem érzi jól magát, elfáradt, és egyébként is, mindenre lesz még idejük, nem csak ezt az estét fogják New Orleansban tölteni.

A fenének hozta el magával? Egyedül jobb lett volna, mint egy ilyen nyűgös libával. New York, az más volt. Ott még megértette, hogy Ibuska nem akar egész éjjel csavarogni a hosszú repülőutat követően, hisz akkor őt is elkapta a jetleg, a hat óra időeltolódás, nem is bánta, hogy tíz óra előtt már visszatértek a hotelbe. Nem volt nehéz kiszámítani: otthon már hajnalodott.

— A szobában akarod tölteni az egész estét?

Ibuska az ágyon hevert, ruhástól, ahogy félórája ledőlt, miután megérkeztek a bevásárlásból. Bozóky úgy vélte, egyáltalán nem látszik olyan nyúzottnak, mint amilyennek beállítja magát.

— Igen, ha nem haragszol.

Hogy nem haragszik? Nem, azt nem! Á, dehogy! Egy fikarcnyi harag sincs benne, de a megértésnek is híján van. Mert még Ibuska sem várhatja el tőle, hogy itt gubbasszon mellette az ágyon, és sóvárogva hallgassa a beszűrődő zenét, az utca vidám zsivaját. Pont itt, New Orleansban, álmai városában, csak azért, mert ennek a kényeskedő picsának úri szeszélye úgy kívánja. Bezzeg, ha megint vásárolni mennének!

— Nem lehetsz ennyire önző! Én sem mondtam délután, hogy ne menjünk az áruházakba.

— Nem érted? Tudhatnád már, hogy mindig kínzó fejfájás gyötör, amikor…

— Ja, vagy úgy! Nahát! Ez az én formám!

— Örülj neki! Vagy jobb lenne, ha most azt mondanám, kimaradt?

— Miről beszélsz? Tudtommal szeded azokat a bogyókat.

— Emiatt ne aggódj.

Még jó! — gondolta Bozóky. Elég volt egy abortusz, arra is nehéz volt rábeszélni. Akkor kellett volna lerázni, már csak azért is, mert hat hétig az abortusz után úgysem nyújtott semmit. Szerencsére, más nők is léteznek a földön. Mondta volna: vége, babám, jobban teszed, ha lekopsz rólam, ámde mit tesz isten, Ibuska papája éppen akkor állt elő a tromffal. Itt van ez a gyár, vedd meg, a hitelre ne legyen gondod, azt már elintéztem a bankkal. Érdeklődött a haveroknál, mi a véleményük. Kivétel nélkül mindegyik azt mondta, hülye vagy, ha nem ugrasz bele. Még irigykedtek is.

Mit lehet kezdeni egy közel háromszáz főt foglalkoztató gyárral? Ki tudja, hoz-e valami hasznot, s ha igen, az mikor lesz felmarkolható? Csak a gond van vele. Márpedig semmiféle fejfájást nem akart magának, amikor anélkül is nagyokat lehetett kaszálni. Három évig vásározott, nem volt könnyű, de legalább megszedte magát annyira, hogy két hónap alatt hat lakást is megszerzett bagóért. A temérdek hülye vagy sokallta az állam felkínálta kivásárlási árat, vagy nem tudtak elég lóvét összekaparni. Még jól is jött nekik, hogy valaki megvette tőlük, sőt még pénzük is maradt annyi, amennyiről talán álmodni sem mertek.

Aztán a kárpótlási jegyeken is sokat fogott. A legtöbb embernek fogalma sem volt, mit kezdjen vele. Ámde egy gyár, egy működő üzem azért mégis csak nagyobb falat.

Végül mégis belement. És ő csodálkozott a legjobban, mekkora üzletet köszönhet Ibuska apjának. Valamit nagyon bírhat benne az öreg, ha minden ellenszolgáltatás nélkül ilyen ötlettel állt elő. Nyilván az járhatott a fejében, a lányának tesz jót, ha leendő férjének bebiztosítja a jövőjét.

Sárháti Andor nagyon is realista ember volt, hidegen számító és jól helyezkedő, fél világgal összeköttetésben álló külkereskedő, korábban párttitkár valami furcsa nevű impexnél, de illúziókban ringatta magát, ha a lányáról volt szó.

A kisöreg komolyan úgy képzeli, előbb-utóbb feleségül veszem a lányát. Hát azt azért nem! Ha eljön az ideje, le fogom koptatni, ha teszik, ha nem. Most még túl korai volna.

Meg sem száradt a tinta a bankkal kötött szerződésen, amikor jelentkezett egy francia cég. Gyanította, hogy Sárházi papa keze lehet a dologban, bár az öreg sohasem tett erre célzást. Megszédült a franciákat képviselő pasas ajánlatára. Még az is felmerült benne, ha tényleg ennyit ér az a kóceráj, esetleg jobb lenne megtartani, de ezt a gondolatot rögtön elvetette. A pénzt mindig akkor kell zsebre vágni, amikor tálcán teszik eléd.

A felajánlott dollárösszeg hallatán elképedt a meglepetéstől, persze egy másodpercig sem volt kétséges, hogy elfogadja. Addig sem képzelte magát szegénynek, ám abban a pillanatban, az adásvételi szerződés aláírásakor már tudta, gazdag ember lett. És nem csupán magyar viszonylatban. Haverjai mondogatták is: oltári nagy mázlid van.

Szerencsésnek mégsem ezért képzelte magát.

Jókor születtem, az a kulcsa mindennek — mondta olyankor, ha sikerei felől kérdezték. Mert az igazi mázli — vélekedett — a születés dátumában rejlik. Hiszen, ha anyja huszonöt évvel korábban hozza őt világra, mint tette volt, leélhette volna egész életét a kommunizmusban. Most közeledne a nyugdíjkorhatárhoz, mindenbe belefásulva, és feltehetőleg sivár öregkor elé nézve. Vagy születhetne manapság, s akkor meg, ki tudja, milyen bizonytalan jövő várna rá. Így meg éppen akkorra lett érett, mára már némi tapasztalattal is rendelkező férfi, amikor Magyarországon megváltozott a világ. Kitárultak a kapuk és mindenre nyílt lehetőség.

New Orleans. Álmai városa! Jazz, karnevál, önfeledt, szabad emberek. Hányszor ábrándozott róla kamaszkorában, remélni sem merve, hogy egyszer majd ott lehet a Francia Negyedben, élőben hallhatja az utcai muzsikusokat, tapintható közelségből láthatja a színesbőrű táncoslányokat, ismeretlen csemegéket kóstolhat a világ legjobb éttermeiben.

És akkor Ibuskának havibaja van, fejfájása, gyomorrontása, torokgyulladása, köhögés rázza, reuma gyötri. Mi még?

Hogy mindenre lesz még időnk?

— Vacsorázni se akarsz? — kérdezte a nőtől.

— Még nem tudom.

— Ha eldöntöd, hozass fel valamit az étteremből.

— És te? Itt akarsz hagyni?

— Nem feltétlenül. Ha meggondolod magad…

— De nehéz a felfogásod!

— Azzal semmi baj. Csakhogy nem azért jöttünk ide, hogy tévét nézzek egy hotelszobában.

Ibuska felült az ágyon, meggörnyedve, két karját összefonva a mellén.

— Fázom — mondta.

Bozóky szélesre tárta a balkonra nyíló ajtót. Forró, magas páratartalmú levegő csapta meg. Kis híján visszahőkölt. Úgy érezte, pillanatokon belül ellepi a veríték. A hirtelen beáramló nyirkos levegő Ibuskát is meglegyintette. Megrázkódott.

— Ne az erkélyajtót nyisd ki — mondta dühösen —, hanem a klímán állíts, ha tudsz. Úgy lehűtik ezt a szobát, mint egy jégszekrényt. Rohadt egy ország! Odakint megfő az ember, idebent pedig megfagy. Nem ismernek itt egy középutat?

Bozóky eleget tett a nő kérésének, majd kilépett a balkonra, gondosan behúzva maga mögött az ajtót.

Noha még világos volt, sok helyütt már kigyúltak a neonreklámok. A Bourbon Street kezdett benépesedni, az úttestet is ellepték az emberek, egy taxi csak tülkölve, lépésben tudott haladni célja felé. Egy távolabbi sarokról utcai zenész szaxofonjának hangfoszlányait hallotta, a szomszédos bárban hangoltak a zenészek. Egy tinilány papírtrombitát fújt, mintha szilveszterre készülődne.

Bozóky visszatért a szobába.

— Nos, nem gondolod meg magad?

— Ne feszítsd a húrt! De te csak menj, ha képtelen vagy kibírni velem egy estét.

— Ahogy gondolod. Én eltűnök két-három órára. Megismerkedem a környékkel. A híres Vieux Carré-val. — Rövid szünet után, némi engeszteléssel a hangjában, hozzátette: — Holnapra már tudni fogom, hova érdemes benézni. Együtt.

Ibuska válaszra sem méltatta. Még mindig fázósan ücsörgött az ágy szélén, gondolataiba merülve. Az utcai nyüzsgés vidám zaja immár a csukott ajtón keresztül is behallatszott.

— Megőrülök! — jajdult fel. — Ez így fog menni egész este?

— Egész éjszaka! — felelte Bozóky elégedetten.

Ibuska a homlokát dörzsölgette bal kezének ujjaival.

— Halálra kínoz a fejgörcs. A tetejébe még ez a lárma is! Nem lehetett volna más hotelben megszállni? Pont egy ilyen ricsaj kellős közepére kellett jönnünk?

— Vegyél be altatót. Az a fejfájáson is segít.

— Add ide a retikülöm!

Bozóky az ágyra dobta a retikült. Ibuska kotorászni kezdett benne.

— Most akarod bevenni?

— Nem is az éjszaka közepén. Adj egy pohár vizet!

Ibuska két tablettát helyezett az éjjeliszekrényre a pohár víz mellé. Tekintete megakadt a telefonkészüléken.

— Hány óra van? — kérdezte.

— Tíz perc múlva nyolc — felelte Bozóky.

— Felhívom apát.

— Bolond vagy? Odahaza elmúlt éjfél. Apád már alszik, mint a bunda.

— Na és? Majd felébred. Beszélni akarok vele.

Bozókyt elöntötte a méreg.

— Tudod mit? Csinálj, amit akarsz. Én lementem körülnézni.

Ibuska utolsó megjegyzése felbőszítette. Köszönés nélkül távozott.

Még hogy beszél a papával! Felzavarja legédesebb álmából, elsírni bánatát, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a papa tegyen valamit. Csakhogy Sárházi úr vigasztalhatja a lányát, ahogy akarja, a gyár két hónapja már a franciák tulajdona, az érte kapott pénz meg jó helyen. Egy elenyésző, mégsem jelentéktelen része itt lapul a zsebében. Sárházi papa, kedves lányával egyetemben kinyalhatja…

Anyukája sejthette milyen észlény lesz a kislányából, ha az Ibolyát Ibuskának kezdte becézni. Ibuska, libuska. Minden szép nőt ilyen kevés ésszel áldott meg a teremtő? Mert az tagadhatatlan, hogy Ibuska után megfordulnak a férfiak, s ha már előlről látták világra csodálkozó gülü szemeit, a nyilvánosságnak tartogatott bájmosolyát, meg a kihívóan fitogtatott melleket, akkor természetesen meg kell bámulni a farát is. Azon is van mit nézni. Az persze egyik hülye pasasnak sem jut eszébe, hogy nem csupán a szőke nők agytérfogata szűkös.

Egykori iskolatársa és régi (időközben elmaradt) barátja, Móri Sanyi jutott eszébe, aki főiskolát végzett, ott ismerte meg későbbi, külsőre jelentéktelen, kissé molett, csúnyácska feleségét. Kezdettől fogva büszke volt arra a nőre, lexikális tudására, gyorsan vágó eszére. Két okos ember! És mire vitték? Tanítanak valami koszos gimnáziumban épphogy elég fizetésért. New Orleans-t meg a Mississipit, vagy Londont és Thaiföldet csak a térképről ismerik; pimaszkamasz, fékezhetetlen kölykök őrlik az idegeiket és feltehetőleg olcsó felvágottat esznek vacsorára. Persze, ha Móri Sanyi felesége az ágyban is olyan sokat tud…

Ibuskát le fogja rázni, amint hazaérnek.

Elsőnek átvágott az úttesten, egyenesen a szállóval szemközti italméréshez, ahol — a hely parányi mérete folytán — csak álló fogyasztás volt lehetséges. Egy kreolbőrű fiatal férfi széles kézmozdulatokkal kísért harsány hangon kínálta specialitását. Rendelt egy Hurricane-cocktailt, s miközben gyönyörködve nézte az utca forgatagát, kortyonként megitta. Ízlett és kért még egyet.

A következő sarkon néhány percig hallgatta egy gitáros latin melódiáját, mitsem törődve az egyre nagyobb számú, figyelmetlen tömeg lökdösődésével. Egy ötdolláros bankjegyet dobott a zenész földre helyezett szalmakalapjába. Emelkedett hangulatában még a lenézett koldusoktól sem sajnálta a pénzt.

Arrébb erőszakos néger ragadta meg a karját, s a félpucér nőket akrobatikus pózokban ábrázoló fotókra mutatva igyekezett őt bevonszolni egy sztriptíz bárba.

— Majd később — fejtette le magáról a néger szorítását.

Aztán betért egy színes lámpákkal gyéren megvilágított étterembe. A bő választékot kínáló étlap és a helyiség enyhítően hűvös levegője egyaránt csábította. Nem volt éhes, mindössze egy gumbót rendelt, hiába sorolt fel a pincér rakásnyi ínyencséget. Ellenben megivott három margaritát, amitől még jobb kedvre derült. Egy tízest nyomott a pincér markába, nagyvonalú kézlegyintéssel tudva le annak hálálkodását.

A Pat O’Brien-be már spiccesen tért be. Elcsüggedt a zsúfolásig megtelt mulató láttán, de a két, egymással szembeállított zongorán játszó hölgy olyan fergetes hangulatot varázsolt, hogy elhatározta, kivárja, míg lesz egy üres hely. A vendégek, ismerősök és ismeretlenek egymást ölelgették, torkaszakadtukból bömbölték az amerikai slágereket, mintha csak cigány húzta volna a talpuk alá. Lenyűgözve nézte a két zongoristát, akik teljes átéléssel, s olykor egészen vad mozdulatokkal csaptak a billentyűkre.

Egy, a zongorákhoz közeli asztal mellől eltorzult arcú férfi ugrott fel. Bozóky ekkor látta meg a fekete lányt, aki a feldúlt arcú férfi asztaltársa volt. A férfi átverekedte magát a tömegen, s az ajtóban álló Bozókyt kis híján magával sodorva, kiviharzott az utcára. Látva, hogy a távozó helyére nem ül le senki, odafurakodta magát az asztalhoz.

— Leülhetek? — kérdezte a lánytól, aki kezének intésével, csábosra kerekített mosolyával adta meg az igenlő választ.

Húsz év körülinek saccolta a lányt, bár gondolatban megjegyezte, a négereknek saját anyjuk sem tudná meghatározni pontos életkorát. Karcsú volt, ülő helyzetében is magas. Arcbőre fényesen csillogott, érzéki vastag száját magakellető mosolyra húzta. Feszes melleit éppen csak takaró blúzféleség és a rövid szoknya között egy hófehér gyöngy virított a köldökén. Bozóky ettől őrjítően szexisnek találta.

Két Hurricane coctailt rendelt a melléjük sodródó pincértől.

— A barátja visszajön még? — kérdezte a lánytól.

— Aligha — felelte az nevetve. — Gondolom, sokat kértem tőle.

Ez egy kurva! Villant át Bozóky agyán. Annál jobb. Nincs szükség felesleges széptevésre. És néger. Tüzes vérű.

Soha nem volt még néger nője.

— Mennyi az a sok?

— Kétszázötven dollár.

— Én hármat sem sajnálok.

   A lány egy pillanatra elkomolyodott, de máris felcsillant a szeme, és hosszú ujjaival megszorította Bozóky asztalon nyugvó kezét.

— Akkor ne is halogassuk — mondta, azonnal intve a pincérnek.

Bozóky egy köteg pénzt húzott ki a zsebéből, kifizette a számlát és követte a lányt.

Három utcasarkot haladtak, majd jobbra fordultak a folyó felé. A Bourbon Streethez képest kisebb volt az utcai forgalom, csak a bárokból kiszűrődő zene jelezte, azért ebben a mellékutcában is zajlik az éjszakai élet.

A szemközti járdán két mulatt férfi ácsorgott, látszólag ügyet sem vetve rájuk. A lány integetett nekik, aztán Bozókyhoz simult, megcsókolta a füle tövét.

   — A mennyországba viszlek — súgta. Bal kezének tenyerét a férfi ágyékára szorította, mint aki arról akar meggyőződni, készen áll-e vendége a mennyei utazásra.

Arra, amit Bozóky egyre türelmetlenebbül várt. Egy színesbőrű lánnyal még át nem élt, ám remélhetőleg hosszan tartó kéjes éjszakára. Hiszen Ibuska, ha beszedte tablettáit, délig fog aludni. Isten is vele van tehát, hogy ilyen kivételes szerencsében részesítette.

A lány behúzta őt egy kapu alá. Sötét folyosón keresztül dús növényzetű kertbe értek.

Hallott valami neszt, talán suttogó hangokat, látni azonban alig látott valamit az éj takarta kertben. De látni, hallani sem akart mást, csak ezt a feledhetetlen szerelmi kalandot ígérő fekete lányt, aki most szembe fordult vele, egészen közel hajolt hozzá, és tétován oldalra mutatva suttogta:

— A szobáért előre kell fizetni.

Bozóky megértette a célzást. Kapkodó mozdulattal bankjegyeket húzott ki a zsebéből, és egy százdollárost nyújtott át a lánynak.

Éjfél körül járt az idő.

Percre pontosan a rendőrorvos sem tudta megállapítani. Csak annyit írt jelentésébe másnap, hogy körülbelül ebben az időpontban érhette hátulról az a csapás, mely azonnali halálát okozta.

 

3 év 9 komment

 

 

Amikor Andrew Wojtek, a polák (ahogy kevés barátja gúnyolta) a délutáni órákban kinézett háza ablakán, már egyetlen hópihe sem hullott az égből. Három napon keresztül szünet nélkül havazott, vastag hótakaróval borítva a várost, amelyben szinte teljesen megbénult az élet, annak ellenére, hogy a főbb utakról folyamatosan takarították a havat, ott még a járdákat is lesózták az akadálytalan közlekedés érdekében.

         Andrew nem győzött hálálkodni, amiért annak idején Cleveland keleti oldalán, a St. Clair Avenue-n vette meg szerény méretű, öreg családi házát. Ennek momentán azért tulajdonított jelentőséget, mert előző este benyakalta utolsó üveg Budweiser sörét, amire most ugyancsak megszomjazott. Nem volt elég előrelátó, nem számított három napos hóviharra, máskülönben legalább két láda sört tartalékolt volna garázsának valamelyik polcán. A sör hiánya mindig heves ingerültséget váltott ki belőle. Most mégis inkább örült, hogy nem valamelyik mellékutcában lakik, ahonnan még egy négykerék meghajtású terepjáróval is bajos lenne kijutni a főútra, az ő lestrapált 1991-es Buickjával pedig egyenesen lehetetlen. Azt rögtön felmérte, hogy a garázsból is csak akkor tud kitolatni, ha elhányja a havat a kocsifelhajtóról.

         Szerencsére, gondolta, mindössze ötméteres útszakaszról van szó, s azt sem kell teljes szélességében megtisztítani, elég akkora útfelületről elkotorni a havat, hogy a kocsija elférjen rajta.

         Nagyot sóhajtva lépett ki a házból, nem sok kedve volt a hólapátoláshoz. Egy rúd szalámiért nem is fogott volna hozzá, de a sör nélkülözését egész szervezete megszenvedte. Marokra fogta tehát a széles lapátot és hozzáfogott a nemszeretem munkához. Negyedóra múltán bosszankodva állapította meg, hogy alig haladt valamit, s ha így folytatja, napestig se végez. Ráadásul a lélek is beléfagyott. Borostás arcát vörösre csípte az Erie tó felől süvítő hideg szél. Hiába viselt meleg pulóvere fölött vastagon bélelt dzsekit, fejét hiába védte prémsapka, fedetlen arcának borostáin apró jégszemcsék csillogtak, és fájdalmasan égették a bőrét.

         Szitkozódva dobta el a hólapátot, és visszament a házba. Ám a sörtelenség csak nem hagyta nyugodni.

         Gyalog egyszerűbb lenne, gondolta, a járda úgy-amennyire járható és az éjjel-nappal nyitva tartó fűszerüzlet alig ötszáz méterre van a házától. Ha nyitva van! A gondolat felvillanyozta, s azonmód fel is hívta a fűszerüzletet. A vonal túlsó végén hosszasan csörgött a telefon, és Andrew már-már feladta a reményt, amikor végre valaki beleszólt a telefonba. Az illető nem sokat teketóriázott, a nekiszegezett kérdésre azonnal rávágta: igen, nyitva vannak, s ezzel már le is csapta a telefonkagylót.

         Andrewnak csak ekkor jutott eszébe, elegendő készpénze sincs, a boltos meg nem fogad el hitelkártyát.

         — A francba is! — káromkodta el magát hangosan, miközben máris a megoldáson törte az agyát. — A bank! — vidult fel rögtön, alig egy sarokra van a fűszerüzlettől. Már tárcsázta is a bank számát, s örömében nagyot kurjantott, amikor megtudta, a bank is nyitva tart öt óráig.

         Igyekezni kell, sürgette magát, ha még időben oda akar érni. Indulni készült, ám felötlött benne az odakint eltöltött negyedóra. A síkos járdán még csak elcsúszkál valahogy a bankig meg a fűszerüzletig, de valamivel az arcát is védeni kéne az Északi sarktól egészen idáig tomboló fagyos széltől, ha nem akarja, hogy már a szomszéd ház előtt jégcsapok lógjanak a bajszáról. Rövid töprengés után felrémlett előtte, hogy van valahol egy símaszkja, amit még évekkel ezelőtt vásárolt egy tervezett sítúrára, amiből végül nem lett semmi, ám a vastag pamutból készült fekete arcvédő megmaradt, ott kell lennie valahol a sosem használt sílécek közelében a garázs egyéb lim-lomjai között.

         Nem kellett sokáig keresgélnie. Amint megtalálta, máris a fejére húzta a fekete símaszkot, fölébe nyomta a prémsapkát, magára öltötte ismét a vastagon bélelt dzsekit, felhúzta kesztyűjét, és kilépett a házból.

         Jeges, hóbuckák tarkította járdán bukdácsolt. Minél jobban igyekezett, annál elővigyázatlanabb lett. Orra bukott egy keményre dermedt hókupacban, s hiába nézett kitartóan a lába elé, kétszer is megcsúszott a jégen, kis híján a nyakát törve. Második alkalommal a válla is megrándult, ahogy támasztékot keresett a földön. De még a sajgó fájdalom sem késztette nagyobb óvatosságra, hiszen sietnie kellett, mert vészesen közeledett a bank zárásának ideje.

         Az utolsó percben ért oda zihálva, fújtatva. Olyannyira kapkodta a levegőt, hogy a rácsos pénztárablak elé lépve képtelen volt akár egyetlen szót is kipréselni a száján. Szavak helyett egy ötven dollárról kiállított csekket helyezett a pénztáros kisasszony orra elé. Nagy sietségében elkerülte figyelmét egy jelentéktelen apróság. A csekket ugyanis nyomtatott oldalával lefelé fordítva rakta a pultra.

         A fiatal nő előbb az üresnek látszó papírlapra meredt, majd felemelte tekintetét az előtte álló alakra. A látványtól elszörnyedt, székében ijedten hátradőlt és mindkét karját a levegőbe emelte olyanformán, ahogy a fegyvertelen katonák adják meg magukat az ellenségnek. Miután Andrew egy szót sem szólt hozzá, csak állt a pult előtt változatlanul lihegve, a nő, rémülettől tágra kerekedett szemeit le sem véve a polákról, lassan leengedte karjait és matatni kezdett a pult alatt. Alig néhány másodperc múlva bankjegykötegeket rakott ki az álmélkodó Andrew elé.

         A polák szájtátva meredt a bankjegyekre. Egész életében nem látott egy halomban ennyi pénzt. Noha végre kifújta magát, most a meglepetéstől nem tudott szóhoz jutni. Az eléje táruló látvány másodpercekre megbénította. Észbe kapva végül, jobb kezével félre akarta tolni a csekkjét eltakaró bankjegyhalmazt, amikor a háta mögül valaki erélyesen rákiáltott.

         — Ne mozduljon! Mindkét kezét emelje fel és kulcsolja a tarkójára!   

         Andrew a hang irányába akart fordulni, de egy határozott és durva figyelmeztetés megállította.

         — Tegye, amit mondtam! Egy rossz mozdulat, és lövök.

         Ösztönösen engedelmeskedett a felszólításnak.

         — Úgy — hallotta ismét a szigorú hangot —, és most szép lassan forduljon meg.

         Andrew megfordult, és elállt a lélegzete.

         Három rendőr szegezte rá a fegyverét lövésre készen. A parancsoló hang gazdája ott állt vele szemben, alig két lépésre tőle, feszült arcáról sugárzott az elszántság.

         — Lépjen előre! — utasította a marcona rendőr, és Andrew ellépett a pénztárpulttól.

         Abban a pillanatban a két másik, oldalt álló egyenruhás letámadta, s még mielőtt észbekapott volna, érezte, hogy hátracsavart csuklójára bilincset kattintanak. Tiltakozni akart, de a fegyverét kitartóan feléje irányító rendőr ráüvöltött:

         — Kuss! Később jártasd a szádat.

         Néhány perc múlva már egy rendőrautóban ült, két hallgatag zsaru fogta közre. Az autó szirénázva lódult meg.

         — Hova visznek? — kérdezte Andrew megilletődve, de nem kapott választ, hiába forgatta fejét segélykérően egyik rendőrről a másikra.

         Nemsokára megállt a rendőrautó, a sziréna is elhallgatott, és Andrew-t durván kiráncigálták a kocsiból. A rend markáns őrei két oldalról megragadták és vonszolták magukkal egy épületbe. Alig léptek be az ajtón, izgága riporter ugrott eléjük, s kattogtatni kezdte fényképezőgépét, mígnem a rendőrök félrelökték az útból. Egy tágasabb szobába érve rápréselték a polákot egy íróasztal elé helyezett székre, és két oldalt lecövekeltek mellette. Az íróasztal túloldaláról egy középkorú, civil ruhás férfi tekintett rá kaján vigyorral a szája szegletében.

         — Vedd le róla ezt a maskarát — szólt az egyik rendőrhöz, mire az lekapta a polákról a prémsapkát s egy határozott mozdulattal letépte fejéről a fekete símaszkot is.

         — Egy kis dohány kellett volna, mi? — érdeklődött a civil ruhás tettetett megértéssel. — Persze, sóherek vagyunk, a lóvé meg ott hever a bankban, csak el kell hozni. Odanyomunk egy cetlit a kisasszony orra alá, aztán már csak arra várunk, hogy kirámolják elénk a bankókat. Besöpörjük, és usgyi. Máris meg van oldva minden gondunk. Így képzelted, ugye?

         Andrew végre összeszedte magát és megszólalt.

         — Valami félreértés lehet, én azért mentem a bankba…

         — Hogy dohányt vegyél magadhoz.

         — Igen, ez igaz, de nem úgy, ahogy maguk elképzelik.

         — Persze, hogy nem úgy. A mi beszűkült fantáziánkkal el sem tudjuk képzelni, hogy valaki ne úgy akarjon pénzt venni magához. Betokosodott felfogásunk szerint símaszkkal is azért takartad el a pofádat, nehogy valaki elaléljon a becsületes ábrázatod láttán.

         — Kérem, higgye el…

         — Már hogyne hinném! Én a papnak is elhiszek mindent, veled sem fogok kivételt tenni. Meséld el szépen, hogyan is képzelted el ezt az egyszerű pénzbeszerzést. Feltételezem, csupán kölcsönt akartál felvenni, rövid időre persze, csak addig, amíg meg nem száll a munkakedv, s majd amikor melózni fogsz, apránként visszafizeted. Valahogy így gondoltad, ugye?

         — Képzeljen, amit akar, én akkor sem… — jött volna meg egy kissé Andrew bátorsága, ám az asztal mögött kevélyen trónoló férfi ujjának egy mozdulatával csendre intette, mert az íróasztalán megcsörrent a telefon.

         A civil ruhás füléhez emelte a telefonkagylót és meglehetősen hosszú ideig hallgatott, miközben arcának mimikája széles skálán reagált a hallottakra. Előbb csak a szemöldökét húzta fel, majd a szája fittyedt le elégedetlen grimaszba, végül egy hangos sóhaj kiséretében helyére akasztotta a kagylót. Pár másodpercig kesernyés ábrázattal szemlélte Andrew-t.

         — Vegyétek le róla a bilincset — szólt a polákot közrefogó rendőrökhöz. Csalódottan folytatta: — Úgy látszik ez nem a mi emberünk.

         Ezek után Andrewhoz intézte szavait.

         — Maga egy nagy marha a pénztárossal együtt. Mind a ketten megérdemelnék, hogy sittre vágják magukat, amiért feleslegesen ugráltatnak minket. Legközelebb, ha pénzt akar kivenni a számlájáról, lehetőleg ne símaszkban keresse fel a bankot. Tudja, az ilyen jelmez rossz emlékeket idéz fel a hülye bankárokban, és legközelebb még maga is csúnyán pórul járhat. Ezúttal szerencsésen megúszta, de elég lett volna egy rossz mozdulat ahhoz, hogy helyettünk a hullaszállítók hozzák el a bankból.

         Andrew a csuklóit tapogatta, s közben megértően bólogatott.

         — Elmehet — mondta a civilruhás rendőr. — Részemről be van fejezve az ügye.

         Andrew felkapta a fejét és most már bátran az asztal mögött ülő férfi szemébe nézett.

         — Részemről nincs — mondta határozottan. — Fogalmam sincs hova hoztak, és hogyan kerülök innen haza. Ha már voltak olyan kedvesek, hogy berángattak ide, akkor talán haza is vihetnének.

         A civil ruhás férfi elképedt, látszott rajta, pimaszságnak tartja a kérést, és legszívesebben páros lábbal rúgná ki delikvensét. De uralkodott magán.

         — Vigyétek haza — utasította a két rendőrt, akik most készségesen segítették fel Andrew-t a székről.

         Ez alkalommal nem kapcsolták be a szirénát, amikor a rendőrautó elindult. Alig hagyták el a rendőrség épületét, a vezető mellett ülő rendőr nevetve fordult hátra.

         — Maga aztán nagy lókötő — mondta. — Szépen behúzta főnökünket a csőbe.

         — Az a baj magukkal, hogy túlságosan izgágák. Ördögöt látnak ott is, ahol angyalok vannak vetítve a falra. Hanem azt mondják meg nekem, miből vegyek én most sört magamnak? A bank már bezárt, a csekkem ott maradt és egy fitying sincs nálam.

         Az elől ülő két rendőr összenézett.

         — Nézd már — mondta most a sofőr —, szomjas a barátunk, de pénze nincs.

         — Talán segíthetünk rajta — felelte a másik. — Szépen bekevert a főnöknek.

         A fűszerüzletnél megálltak, s a főnökén kárörvendő zsaru kiugrott a kocsiból. Egy doboz Coors sörrel tért vissza, s egy nagyvonalúnak szánt vigyor kíséretében odanyújtotta Andrewnak.

         Andrewnak éppen a vakuját villogtató riporteren járt az esze, s azon töprengett, mitévő legyen, ha másnap megjelenik a róla készült fotó az újságban. Megmarkolta a sörös dobozt anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rá. Azt már csak akkor vette szemügyre, amikor a háza előtt kitessékelték a rendőrautóból.

         Öklét rázta a távolodó rendőrautó után, és hangosan káromkodott.

         — Rohadt zsaruk! Kiszúrtátok a szemem egyetlen árva doboz sörrel, és még csak nem is Budweiser. Barmok! Ráadásul a símaszkomat sem adtátok vissza.

         Bosszúsan kortyolt a sörből, s csupán az vigasztalta, hogy időközben rájött, fényképét nyugodtan lehozhatja bármelyik újság, a símaszkban úgysem ismeri fel senki.

 

3 év 5 komment

Közel három éve írtam a Balassa Intézet Gábor Áron pályázatára, ahol a második díjra értékelték. Megjelent a Székelyföldben és a Búvópatakban is.

 

Az iroda első pillantásra régi emlékeket idézett fel benne. A Nagyváradi Napló szerkesztőségének meghitt légkörét, ahol újságok, folyóiratok, kéziratok hevertek szerteszét, asztalon, szőnyegen, mindenütt. Akárcsak itt, az agitprop vezér kisebbik irodájában, ahova a takarítónő talán be sem léphet. Hivatalos vendég is ritkán. A fogadtatás, első benyomásra mégis barátságtalan.

            Az íróasztal mögött most nem Pista ül, a régi ismerős, az egykori szerkesztőségi kolléga, hanem a miniszterhelyettes, a párt egyik nagykutyája, Szirmai elvtárs. Beosztásához illően komoly, sőt gondterhelt, akinek számtalan problémával kell megbirkóznia. 

            Hellyel is csupán kezének egy mozdulatával kínálja. Persze, hiszen az egyik problémának éppen ő az okozója. Tudta jól, ezért lett beidézve. Mert kétségtelenül Szirmai elvtárs is hallott arról, ami történt. Más körülmények között ő maga mesélte volna el, mint kétségbeesett próbálkozást, amelyet egyformán szított dac és a kíváncsiság. Csakhogy Szirmai elvtársnak mások számoltak be az esetről, ami mégsem ugyanaz, hiszen így egészen más színezete van a dolognak, s neki, akinek valamilyen formában a hatáskörébe tartozik, eszerint kellett viszonyulnia hozzá. Komolyan, mert a hatalom nem szereti a tréfát.

            Szirmai meg sem várta, hogy helyet foglaljon a karosszékben, rögtön a lényegre tért.

            — Azért hívattalak…

            — Sejtem, hogy miért — vágott a szavába —, nyilván már jelentették neked.

            — Igen, hallottam róla — mondta Szirmai, majd egy lélegzetvételnyi szünet után megkérdezte: — Viccesnek találod?

            — Egy cseppet sem. Vicces az lett volna, ha Weiss Manfréd jelentkezik a Csepel Műveknél marósnak, én viszont ezt halálosan komolyan gondoltam. Szibériában megálltam a helyemet traktorosként, talán kohászként sem vallottam volna szégyent. Tudod, hogy nem félek a fizikai munkától.

            Amint ezt kimondta, ismét látta maga előtt a személyzetis elsőre elégedett, majd csodálkozó, végül döbbent arckifejezését. Úgy meredt a személyazonossági igazolványára, mint aki nem hisz a szemének. Feltekintve a dokumentumból félhangosan, értetlenkedve morogta maga elé:

            — Doktor Gábor Áron…

            Ő meg fejbólintással jelezte, hogy igen, az, nincs semmi tévedés. A személyzetis zavartan csóválta kopasz fejét.

            — Egy pillanat — motyogta, majd eltűnt a személyi igazolványával együtt. Húsz perc múlva tért vissza, s ezúttal már határozottabb volt a hangja:

            — Igazán sajnálom, de az állást már betöltötték.

            Persze, gondolhatta volna.

            — Mégis hogy képzelted? — kérdezte Szirmai. Fémkeretes szemüvege mögül komolyan nézett, ám a bajsza alatt, mintha megjelent volna egy halvány mosoly.

            — Úgy, hogy felvesznek és kohász leszek. Nem traktorosként kezdtem a pályafutásomat, hosszú éveken keresztül mégis az voltam. Miért ne lehetnék akár kohász is?

            — Doktor Gábor Áron, kohász a Gábor Áron Vasöntődében!

            — Véletlen egybeesés. Ha az a hülye személyzetis hajlandó lett volna végighallgatni, a káderlapra azt is beírhatta volna, hogy Arkagyij Matvejevics. Tudod, így hívtak Szibériában. Vagy az is szemet szúrt volna valakinek?

            Szirmai legyintett.

            — A Gábor Áron még csak hagyján, bár ebben az esetben még az is, de a doktor! Mint kohász! Engem is kínos helyzetbe hoztál.

            — Nem állt szándékomban. Nem sejtettem, hogy még ezt is a tudomásodra hozzák.

            Szirmai nem felelt. Megnyalta bajuszát, arckifejezése is megenyhült.

            — Borítsunk fátylat a dologra. Elsimítottam. És tulajdonképpen nem is ezért kérettelek ide.

            — Hallgatlak.

            — Nos, te tudod a legjobban, hogy az idén ünnepeljük Gábor Áron születésének százötvenedik évfordulóját. A sajtóban is lesznek megemlékezések…

            — Még az Ország-Világban is?

            Szirmai ingerülten replikázott.

            — Azt nem tudom. Lehet, hogy ott nem. Mondtam már, az a folyóirat nem tartozik teljesen a hatáskörömbe.

            Igen, emlékezett vissza egy évvel korábbi beszélgetésre, amikor is ő rontott be Szirmaihoz. Berontott? Ugyan! Szirmai elvtárshoz még a régi ismeretségre hivatkozva sem lehet csak úgy berontani. Kihallgatást kért, hogy elmondhassa, mi háborította fel. Közeledvén március tizenötödike, a folyóirat, amelynek főmunkatársi alkalmazásában állt, egy sorral sem akart megemlékezni a szabadságharc kitörésének évfordulójáról.

            Az agitprop főnök csak hümmögött, amikor ezt bepanaszolta neki, hozzátéve, egy percig sem marad olyan folyóiratnál alkalmazásban, amelyik egy sort sem szentel a magyar szabadságharcra. Szirmai, láthatólag kelletlenül megígérte, hogy utánajár a dolognak. Közbenjárására a hetilap végül lehozott egy képet a Pilvax kávéházról, innen indult a márciusi forradalom aláírással. Mindössze ennyit. Akkor tudatosult benne, hogy hiába a magas beosztás, Szirmai elvtárs sem mindenható.

            Akkor már amúgy is kifele állt a szekere rúdja, s ezt követően nem is maradt tovább a lapnál.

            — Arra akarlak megkérni, hogy az évfordulóra tekintettel, írj egy cikket nagyapád testvéréről. Valami személyeset, amit, gondolom, elő tudsz halászni a családi kacatokból.

            Így mondta: családi kacatokból.

            — Sokan írtak már az ágyúöntőről, s nem hiszem, hogy…

            — Dehogynem! Erre használd a nevedet, ne a kohászatra. Afféle családi emlékekre gondoltam. Hihető személyes hangvételre.

            Keverve talán azzal a gyalázatos felfogással, ami az Ország-Világ főszerkesztőjének szájából hangzott el? Hogy is mondta két évvel korábban, amikor ki tudja már milyen apropóból szóba került az ágyúöntő?

            „Nagyapád testvére a felszabadulásért halt meg 1849-ben. Zászlóvivője volt annak az eszmének, amely 1919-ben újra lobbant és 1945-ben beteljesült. Ha öregjeink a szabadság csillagútján találkoznak, boldogan fognak kezet.”

            Megnézném azt a kézfogást, gondolta akkor, hangos megjegyzés nélkül. Pedig szívesen elmondta volna, hogy galád porhintés nagyapjának testvérét kommunisták előfutárának tekinteni.

            Valami ilyesmit vár tőle Szirmai is?

            Nem valószínű. Igaz, hogy kommunista funkcionárius, de attól még nem buta ember. Erdélyi születésű, értelmes és művelt, aki a román Nagyváradon elsősorban magyar volt, valahol nagyon hátul zsidó és csak áttételesen kommunista. Régről ismer, tudhatja jól, mit várhatna tőlem, ha vállalkoznék egy megemlékezés írására.

            A családi almáriumban nincsenek rejtett titkok, semmi új, amiről ne tudna a világ. A rokonság legfeljebb másként értelmezi a mindenki által ismert tényeket. A pattantyúst hősként emlegetik, mert elesett a kökösi csatában. Pedig nem vitézkedett, egy szerencsétlen ágyúgolyó oltotta ki az életét. Ám a hősiesség hangoztatásával elsikkad a lényeg. Az, hogy anyagi javai mellett tudását és tapasztalatát ajánlotta fel a nemzetnek. Hősiessége, ha lehet arról beszélni, eltörpül a kötelességtudása, az állhatatossága mellett. Mert hiszen félreállhatott volna, amikor a Székely Nemzeti Gyűlés nem vette komolyan és elutasította ágyúöntésre tett első javaslatát. Mondhatta volna: uraim, én szóltam, ha nem kell, hát nem kell.

            De nem tette. Öthéttel később, amikor Puchner generális megadásra szólította fel Sepsiszentgyörgy városát, ismét előállt javaslatával, amit immáron hatalmas ovációval fogadtak a székelyek. Alig három hét múlva, a hídvégi csatában már el is dördültek Gábor Áron ágyúi. Puchner császári tábornok nagy bánatára.

            Ez persze már mindenki előtt ismert. Sokan, sokféleképpen írtak erről.

            — Nos? — sürgette Szirmai.

            Eszébe jutott, hogy jónéhány korábbi riportja kapcsán Szirmai többször is célzott rá: Váradon, a román uralom alatt megtanulta, mit jelent az öncenzúra. Nyílt utalás volt arra, ha valaki nem akarja, hogy meghúzzák, átfogalmazzák írásait, vagy ne adj isten meg is büntessék érte, akkor tudnia kell mit és hogyan vethet papírra.

            Mert azt nyilván nem írhatja le — bár szíve szerint ezt tenné —, hogy a szabadságharc tüzér-őrnagya, ha élt volna 1956-ban, akkor is ágyúkat önt, s azokat éppúgy az oroszok ellen fordítja, mint tette 1849-ben.

            — Ez egy lehetőség — mondta Szirmai, miután sürgetésére nem kapott választ.

            Lehetőség? Ugyan mire? Jóvátenni bűneimet? Nem volt elég a Szibériában eltöltött tizenöt év, amivel a Túl a Sztálin vonalon riportkönyvemért ajándékoztak meg a szovjet barátaid? Lehetőség arra, hogy a családi szálakra hivatkozva olyan portrét rajzoljak az ágyúöntőről, amilyet most látni szeretnétek? Érdekes lenne, ha azt írnám, hogy Gábor Áron százötven évvel ezelőtt a cári hadsereggel szemben akarta megvédeni Erdély és a magyar nemzet szabadságát, s nyilván nem szállt volna szembe a szovjet armadával, hiszen azok a várva várt szabadságot hozták el nekünk. Ujjongva fogadta volna őket. Csakhogy én ilyet soha életemben nem írnék le, bármennyire szeretnétek is.

            Ezt persze szükségtelen mondanom, hiszen te is tudod. Miként azt is, hogy te Erdélyben, Zilahon születtél, én Kaposváron, mégis én vagyok az, aki székely, aki székely rokonsággal rendelkezik. S így talán azt sem kell mondanom, hogy nem csak a név, de ez is kötelez valamire.

            Vagy azt akarod, hogy írjak tényeket?

            Bereckén született, székely határőr családban. Kézdivásárhelyen székely határőr ezrednél szolgált katonaként. Gyulafehérváron kapott pattantyús kiképzést. Bécsben, az ágyúgyárban szolgált, ott szerezte szakértelmét. Ezeket megírhatom én is, ugyanúgy, mint tették mások. A hős alakjába bújtatott ember általam megírt portréja azonban árnyaltabb képet festene, s ez bizony nem nyerné el azok tetszését, akik az ágyúöntő életéből politikai tőkét szeretnének kovácsolni.

            Egy röpke pillanatra megfordult a fejében, talán mégis. Családi emlékek. Hiszen azt megírhatná, hogy sem a család, és mások sem háborodtak fel, miután Velcsuj Jusztina nem sokkal a pattantyús halála után ismét férjhez ment. Nem úgy, mint Szendrői Julianna esetében. Persze ez az összevetés nem helytálló, hiszen Jusztina ott állt a férje mellett, amikor annak életét kioltotta az orosz ágyúgolyó, míg Petőfi holttestét máig sem találták meg, ami érthetővé teszi a vele szembeni vádaskodásokat. Csakhogy ezek még ebbe is képesek lennének valamiféle marxi értelmezést belevinni.

            — Úgy érted, az utolsó lehetőség?

            A kérdés zavarba hozta Szirmait.

            — Nem így értettem — vágta rá rövid hallgatás után. — Kevés az olyan történelmi alakunk, akiről egy családtagja írhat születésének évfordulóján. Olyasvalaki, aki, ha közvetve is, de saját emlékeit idézheti fel. Ezt értettem lehetőség alatt.

            Na, igen. Esetleg megírhatnám, hogy eleinte családja is eszelősnek tartotta tenni akarása, alkotni vágyása miatt. Merthogy nyughatatlan volt, szüntelenül tanult, s minden technikai újdonság érdekelte. Ennek ellenére kivívta mindenki, így természetesen a család tiszteletét is, mivel szerény volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy visszautasított mindenféle kitüntetést. Amit tett, azt sohasem az elismerésért, a dicsőségért tette. Éppen meg nem alkuvásának, töretlen lelkesedésének volt köszönhető a székelyek példátlan összefogása. Háromszék, Marosszék, Udvarhelyszék, Aranyosszék harangjait adta az ágyúöntéshez. Míg a férfiak a harcmezőn álltak helyt, addig az öregek puskaport gyártottak, az asszonyok salétromot főztek. Mondanék ezzel valami újat? Nem hiszem.

            Szirmai az órájára vetett egy pillantást, látszott rajta, hogy türelmetlenül várja a választ.

            Nem állok kötélnek. Te is csak a nevemet akarod felhasználni, hiszen annak most az évforduló miatt jó csengése van. Ám a Gábor Áron Vasöntődében másként gondolták. Talán, ha felvettek volna kohásznak, akkor most…

            De akkor sem!

            Mindketten tudjuk, hogy az ágyúöntő a Székelyföld, Magyarország szabadságáért harcolt, s adta végül az életét is. Csakhogy ezt a szabadságot, s így Gábor Áron életét is másként értelmezzük, azaz, amit és ahogy én írhatnék róla, az egyáltalán nem felelne meg az elvárásoknak. Így aztán még belekezdeni is felesleges.

            — Köszönöm, hogy gondoltál rám, vehetném akár megtiszteltetésnek is, de tudod jól, hogy nem így van. Hiába a névazonosság, a családi kötelék, képtelen lennék bármi újat, érdemlegeset írni, ezért nem élek a felajánlott lehetőséggel.

            Szirmai átható pillantást vetett drótkeretes szemüvege mögül.

            Pista a régi ismerős mérlegelte a hallottakat, talán meg is értette a visszautasítás okát, de Szirmai elvtárs csak a tényeket vehette figyelembe. Mogorván felelt.

            — Természetesen nem utasíthatlak semmire. Csak tanácsolom, hogy fontold meg. Hidd el, ezt a te érdekedben is mondom.

            Szótlanul, fejének bólintásával jelezte, érti a tanácsot, miként a burkolt figyelmeztetést is. Ugyanakkor tudta, hogy ezen nincs mit megfontolni.

            Egy más korban, más körülmények között, amit egyszer talán elhoz a jövő, még kérni sem kellene erre.

            Látta Szirmai arcán a csalódást, legbelül sajnálta is, amiért ki kellett ábrándítania. De bizonyos volt afelől, hogy helyesen cselekszik.

            Szirmai megkerülte az íróasztalát és kezet nyújtott. Kézfogásuk valamivel hosszabb volt a megszokottnál.

            Mintha mindketten érezték volna, hogy ez volt az utolsó találkozásuk.

 

3 év 6 komment

 

Azt a rokont senki sem szerette a családból. Még a szeme se áll jól, mondták róla. S nem csupán azért, mert egy kissé bandzsított. Szája szegletében állandó gúnyos mosoly fészkelt, az örökös kételkedés jele, mintha még azt is kötve hinné, amit két ferde szemével lát. Na, és a megjegyzései! Szúrtak, akár a tüskék, maradandó fájdalmat hagyva maguk után.

— Álmodozol — mondta például a papának, amikor az megemlítette, hogy az idén szívevágya szerint Párizsba terveztek menni, de azt egyelőre elhalasztották. — Öt éve folyton erről beszélsz. Mást sem hallok tőled, minthogy Párizs így meg Párizs úgy. De csak a szád jár.

És a papa hiába mentegetőzött, mondván, előbb az otthont kellett megteremteni, aztán megszületett a kislány, és egy csöppnyi gyerekkel ugyebár mégsem lehet nekivágni a nagyvilágnak.

— Mesebeszéd — felelte erre a rokon. — A gyerekre vigyázhat az anyja, azért van neki. Ne mondd, hogy tíz napig nincsenek meg nélküled. Anya meg a lánya. Amíg te Párizs utcáit járod. Ugyan, kérem! Valld be, hogy az asszony nem enged el egyedül.

A papa ekkor a feleségére tekintett, tiltakozást várt, valami olyasmit, hogy a csudát! miért ne mehetne egyedül, ha egyszer folyton erről ábrándozik. De az asszony hallgatott, a rokon pedig felszegte állát egy kaján, na ugye megmondtam pózba. S mintha még ez sem lett volna elég, az asszonyhoz fordult:

— Én sem bíznék meg benne — mondta. — Nem mintha csapodár természetéről ismerném, de Párizs az Párizs. Az egész város tele van szebbnél szebb nőkkel, és könnyű nőkkel ám! Azoknak meg nem képes ellenállni egy fiatalember. Tudom jól, én is férfi vagyok és én is voltam fiatal.

— Nem vagyok féltékeny, ha erre gondolsz — protestált végre az asszony. — Mehetne egyedül is, amikor kedve tartja, csakhogy egy jó családapa nem tesz ilyesmit. Szórakozásból semmi esetre sem. Más volna a helyzet, ha a cége küldené ki.

— Arra aztán várhat — jegyezte meg a rokon. — Ahhoz nagyot kéne ugrani a ranglétrán, márpedig az nem megy egyik napról a másikra. Ahhoz bizony hosszú évek kellenek.

— Nem baj. Majd megyünk mi együtt, nem fogunk a cégre várni — feleselt az asszony, a rokon pedig megértően bólogatott, ám eltorzult szája csücske inkább azt jelezte, eleget hallott ahhoz, hogy külön véleménye legyen a dologról.

A papát nagyon bosszantotta a beszélgetés. Megbánta, hogy szóba hozta Párizst, főleg miután ez a terve már elvesztette aktualitását. Ő ugyan váltig kardoskodott amellett, hogy az idén végre igazán elmehetnének a francia fővárosba, pénzük van rá, a kislány is elmúlt már négy éves, az Euro Disneyt — ugye az közel van Párizshoz —, ő is élvezné, te meg, mondta az asszonynak, vehetnél magadnak néhány divatos ruhát, de a felesége lehurrogta. Szép ruhákat Pesten is lehet vásárolni, Disneyland meg még korai a gyereknek. Majd ha valamivel nagyobb lesz. Menjenek inkább a Balaton mellé nyaralni, ott legalább pihenni is lehet és a lányuknak is tetszeni fog, hiszen még sohasem látta a magyar tengert.

A balatoni üdülés már eldöntött tény volt, két hete a szállodai szobát is lefoglalták Siófokon. Váratlan látogatójuk éppen a készülődésben zavarta meg őket.

— A Balaton! — húzta el száját a rokon. — Mindenki oda megy, akinek nincs elég fantáziája.

Ezt már a férj is, a feleség is válasz nélkül hagyta. Az asszony a konyhába ment szendvicseket készíteni, hiszen azt még a kelletlen vendégtől sem szokták megtagadni. Eközben a telefon is megcsörrent. A férj elnézést kért, és telefonnal a kezében átvonult a másik szobába.

A rokon magára maradt a majd öt éves kislánnyal, aki eddig a babájával játszadozott, oda se figyelve a felnőttekre. Most a gyerekhez fordult.

— Hallom, hogy a Balatonhoz mentek nyaralni. Voltál már ott? — kérdezte.

A kislány tétován rázta meg a fejét.

— Nem? Ejnye! Akkor az a kedvedre való lesz. Nagyon szép és hatalmas tó — mondta a rokon. — Abban még te is vidáman locsipocsizhatsz, mert sekély a vize. Csak a piócákra kell nagyon ügyelni.

            A kislány letette a babát. Szeme felcsillant az érdeklődéstől.

— Mik azok a piócák? — kérdezte.

— Apró, de nagyon veszélyes vízi állatok — magyarázta a rokon. — Olyanok, mint egy gyík, vagy inkább egy rövid sikló. Tudod, olyan kígyóféle. És azért kell óvakodni tőlük, mert vérrel táplálkoznak.

— Vérrel? — borzadt el a kislány. Émelygett a vér látványától és nagyon félt a kígyóktól is. Az állatkerti terráriumból zokogva szaladt ki, amikor megtudta, hogy a kígyók marása halálos lehet. Amúgy is irtózott mindenféle kukactól, gilisztától, s a kígyókban csak egy nagyobb, félelmetes, ráadásul halálos gilisztát látott.

— Az ám! Vérrel — bizonygatta a rokon. — Észre sem veszed, és rád tapadnak, szívni kezdik a véred. Addig egyiket se tudod levakarni magadról, míg jól nem laktak. Akkor persze elégedetten és maguktól leválnak rólad, de fájdalmas vörös foltot hagynak maguk után, amit aztán sokáig kell kezelni. Ha nem vagy elég elővigyázatos, négy-öt ilyen parazita is ragadhat rád egyszerre. És mind a véredet szívja. Így ni.

            A rokon szürcsölve szívta be a levegőt, a hitelesség kedvéért grimaszba torzult az arca, igyekezett minél félelmetesebbnek mutatkozni, hogy egyszer s mindenkorra távol tartsa rémült hallgatóját a vérszopóktól.

Ha fél a gyerek, óvatossá válik és elkerüli a bajt.

A kislány lúdbőrös a látványtól, a hallottaktól is olyannyira megijedt, hogy odahagyva a vendéget, még dédelgetett babáját is, futva menekült a szobájába. Szülei nem keresték mindaddig, míg látogatójuk távozni nem készült. Akkor beszóltak neki, illedelmes kislány el szokott köszönni, mire előjött és tisztes távolból, alig hallható csókolommal vett búcsút a rokontól.

Éjszaka kísérteties álmok gyötörték. Kigyószerű lények fonódtak a testére, szürcsölve szívták a vérét, s hiába hadakozott elkeseredetten, képtelen volt megszabadulni tőlük. Felsírt, majd rögtön utána fel is riadt. Irtózattal dobta le magáról a paplant, s villámgyorsan kiugrott az ágyból. Szipogva és a félelemtől reszketve nyitott be a nagy hálószobába, ahol menedéket keresve bújt szüleinek ágyába. Az anyja szorosan magához ölelte, s így végre a biztos oltalom tudatában mély álomba szenderült.

Reggel, miközben a mama és papa az utazásra készülődve csomagolni kezdtek, odaállt eléjük és kijelentette: márpedig ő nem megy a Balatonra.

— Miért ne jönnél? — hökkent meg a mama a gyerek hallatán. — Meglátod milyen szép tó, és rögtön beleszeretsz. Sokat fogunk fürdeni, lesz vízicsúszda és vízibicikli meg sok-sok gyönyörű vitorláshajó.

— Akkor se megyek! — makacskodott a kislány. — Tele van piócákkal.

A mama homloka ráncba szaladt.

— Ezt meg kitől hallottad?

A kislány nem felelt. Dacosan földre szegte fejét, alsó ajkát beharapta, mintha csak arra akarna ügyelni, nehogy árulkodó szó csússzon ki a száján.

A mama elnevette magát.

— Akárki mondta, butaságokat beszélt.

Ezzel elintézettnek vélve a dolgot, folytatta a csomagolást.

Kisvártatva elkészültek. A papa levitte a bőröndöket a kocsiba, majd visszatért és szélesre tárva az ajtót, kezének egy lengő mozdulatával biztatta indulásra feleségét meg a lányát. A kislány azonban lecövekelt a szoba közepén.

            — Na, mi lesz? — mordult rá az apja. — Igyekezz, ha ma még fürdeni is akarsz.

— Nem akarok fürdeni.

— Bánom is én. Ha nem akarsz, nem fürdesz. Majd hintázol a strandon.

— Nem megyek a strandra.

— De még mennyire, hogy nem jössz! Itt fogunk nyaralni a szobában és a televízióban nézzük a fürdőzőket.

— Na, gyere szépen, nem rostokolhatunk itt estig — szólt rá a mama is. Megfogta a kislány kezét, s próbálta húzni magával, de a kislány ellenkezett.

— Mit csináljak? Nem akar jönni — fordult férjéhez a mama.

— Tessék! Megmondtam, hogy ez lesz a vége. Kellett neked mindig mindent ráhagyni a gyerekre. Most aztán azt képzeli, mindig az történik, amit ő akar. Hát nem!

A papa türelmét veszítve odalépett a gyerekhez és felnyalábolta. A kislány sírva fakadt, ám hiába bőgött egyre hangosabban, nem hatotta meg az apját, aki levitte őt az autóhoz, bezsuppolta a hátul elhelyezett ülésmagasítóra és lekötözte a biztonsági övvel.

A sírás előbb hüppögéssé halkult, majd teljesen abbamaradt. Ez megnyugtatta a szülőket. Útközben a nyaralás programját tervezgették és csak a mama nézett időnként hátra, rendben van-e minden a gyerekkel. Azt hitte, hogy lánya alszik.

Ami igaz, az igaz, a kislány becsukta szemét, az autó azonban nem ringatta álomba. Hanem átadta magát rút képzeletének, amelyben megjelent előtte a tegnapi rokon keresztbeálló szemeivel és vérszopásra csücsörített hatalmas szájával. Csakhogy nem volt se keze, se lába, a csúfosan hosszúkás fejnek egy vízben tekergő giliszta volt a folytatása. Ő meg ment volna a vízbe, mert hiszen szeretett lubickolni, pancsikolni úgy, ahogy tette már számtalanszor is a strandon, de akárhol akart a tóba gázolni, a gilisztaszörny mindenütt felbukkant előtte. Ahogy forgatta a fejét, egyre több ilyen torzalakot látott, tele volt velük a tó és mindegyik vérre szomjasan hörcsölt.

Levegő után kapkodott és remegett a félelemtől, amikor felnyitotta szemét. De nem mert megszólalni.

Kora délután érkeztek Siófokra. A felhőtlen eget uraló napkorong árasztotta forró sugarait, tetőfokára hágott a kánikula. A szálloda hűvös előterében unatkozó portás egy kartonlappal legyezte magát, s mint akit kimerített a hőség, fáradt mozdulattal tolta eléjük a szobakulcsot.

A papa szusszant egyet, miután az egyik ágyon elhelyezte a bőröndöket. Letörölte homlokáról a verítéket. A mama elengedte lányának kezét, odalépett az erkélyajtóhoz és elhúzta a félhomályt őrző függönyt.

— Csodálatos! — kiáltott fel a strandra kitekintve. — Isteni időt fogtunk ki.

Férje mögéje állt és az asszony válla fölött ő is kinézett, de nem tett megjegyzést. Tíz napot semmittevéssel tölteni egy strandon, nem volt igazán kedvére való. A tikkasztó hőség ellenére is szívesebben csatangolt volna egy nagyváros látnivalókkal zsúfolt utcáin. Elhúzta száját arra a gondolatra, hogy eleget tett felesége óhajának.

A kislány, ahogy beléptek a szobába, megállt az ajtó mellett és várakozott.

Apja a bőröndöket kezdte kiüríteni, anyja pedig eltűnt a fürdőszobában. Néhány perc múlva kétrészes fürdőruhában jelent meg ismét.

— Mire vártok? Egy percet sem szabad vesztegetni ilyen jó időben. Gyerünk! — szólt a lányára. — Ott van a fürdőruhád az ágyon, öltözz át hamar.

A gyerek a felszólítás ellenére sem mozdult.

— Na, mi lesz? — sürgette az anyja.

— Nem megyek — mondta alig hallhatóan a kislány. Bűntudatosan lehajtotta fejét, csökönyösen kitartott mozdulatlansága mellett.

— Elég az ellenkezésből! Azt mondtam, öltözz át és megyünk a strandra.

A felszólítás hatástalan maradt.

A mama odalépett a lányához, és a kezét megragadva az ágy felé lódította.

A kislány az ágyra vetette magát, s előbb lesöpörte kiterített fürdőruháját, majd két kezét a tarkóján összekulcsolva az ágytakaróra szorította fejét. Nem akart se látni, se hallani.

— Szólj rá! — ösztökélte férjét a mama —, mert nem is tudom, mit csinálok vele.

Az ablak felé nézett, kétségbeesetten, mintha attól tartana, hogy a Nap menten alábukik, a strand kiürül, egy csábítóan szép nyári nap kárba vész a vakációból.

— Engedelmeskedj anyádnak! — mondta az apa határozott szülői szigorral. Látva, hogy szavai hatástalanok maradtak, elfutotta a méreg.

— Az iskoláját! Nem használ a szép szó? — tett egy lépést az ágy felé.

A kislány mintha megérezte volna, hogy erőszakkal akarják cselekvésre kényszeríteni, hirtelen megfordult és lábaival tolta magát hátra az ágytámláig, amibe rögtön meg is kapaszkodott mind a két kezével. Görcsösen szorította a fémrudat, s olyan rémülten nézett az apjára, hogy az egy pillanatra megtorpant. De csak egy pillanatra, mert máris megtette a következő lépést. Ám amint közeledett feléje, a gyerek torkaszakadtából tiltakozni kezdett.

— Nem megyek! Nem megyek! Nem visztek a piócákhoz!

— Mi ütött beléd? Miről beszélsz? — képedt el az apja.

— Valaki beoltotta azzal a hülyeséggel, hogy a Balaton tele van piócákkal — adta meg a mama a rejtély magyarázatát.

— Nevetséges! — mondta erre a papa és kijelentését igazolandó, elnevette magát.

Leült az ágyra, magához akarta húzni a gyereket, hogy oltalmazó ölelésével eloszlassa félelmét, megnyugtassa: itt vagyok én is, nincs mitől tartanod. De a kislány félreértette a mozdulatot, s amint az apja megérintette, mintha csak egy pióca tapadt volna meztelen karjára, éktelen visítozásba tört ki. Elengedte az ágytámlát, védekezve hadonászott a kezeivel, belekarmolt az apjába, aki még mindig magához akarta ölelni őt, csakhogy ekkor a kislány már harapott. Az apa felszisszent kínjában, s anélkül, hogy tudta volna, mit cselekszik, felpofozta a lányát.

Egy másodperc törtrészéig mélységes csend lett.

Aztán a kislány hangosan felsírt, arca fájdalmasan elkámpicsorodott, szemeiből eleredtek a könnyek. Váratlanul hasra fordult, fejét az ágy párnájába fúrta, válla, háta remegett a zokogástól.

Ekkor már a mama is odalépett az ágyhoz, leült a lánya mellé, föléje hajolt, hogy gyámolítsa, s közben a válla fölött hátratekintve förmedt a férjére.

— Hogy lehetsz ilyen vadállat?

Az apa nem felelt. Tudta jól, hogy tettére nincs mentsége, akkor sem, ha sajog még a fogak helye. Kisvártatva mégis megszólalt.

— Ennek így semmi értelme nincs — mondta a fejét ingatva. — Nem kínozhatjuk tovább a gyereket. Ha fél, hát fél, erőszakkal nem vihetjük le a tóhoz. Azt hiszem a legjobban tesszük, ha hazamegyünk.

A mama felkapta a fejét, dühös pillantást vetett a férjére. Aztán a lánya felé fordult, akit még mindig erősen rázott a zokogás. Ráborult a gyerekre és ő is sírni kezdett. Néhány perc múlva felállt, megtörölte könnyeit, s egy néma bólintással jelezte, hogy megadja magát.

Útban hazafelé mindhárman hallgattak az autóban.

A kislány a hátsó ablakon keresztül nézte az elsuhanó fákat, a fák törzséről leváló és a távolban élettelenül elmaradó piócákat.

A mama lehunyta szemét és képzeletében visszatért a Balaton mellé.

A papa az utat figyelte, s közben azon járt az esze, ha szerencséjük van, még mindig elmehetnek Párizsba.

4 év 5 komment

Az őrparancsnok jelentését hallgatva mindinkább elborult az arca. Maga sem vette észre, kezében megremegett a telefonkagyló. Az írnok ugrásra készen ott állt mellette, riadtan pislogott, idegesen vakargatta a combját. A folyosóról csizmák csattogása hallatszott be.

          

Dohándi fejcsóválva gondolta, a rádióból többet megtud, mint a feletteseitől. Ám amit a rádió mond, az nem parancs.

— Na, végre! — sóhajtott fel Czérna. Bemondta rangját, beosztását, valamint állomáshelyét a telefonba. — Kapcsolnak —, mondta aztán, miközben ujjai türelmetlen táncot jártak az asztalon.

Dohándiban felmerült, hogy átveszi a telefonkagylót, már tett is egy lépést az írnok íróasztala felé, de meggondolta magát. Tudta, a válaszokból amúgy is mindent megért, ha meg parancsot akarnak adni neki, Czérna átadja majd a telefont.

— Nem, eddig semmilyen támadás nem ért minket, a laktanya körül csendes a környék, azaz… Az őrjárat Pest felé haladó orosz konvojról tett jelentést. Idehallatszott a tankok lánctalpának csikorgása… Igen…

Hosszas hallgatás következett, amelyet csak egyszer-egyszer tört meg az őrnagy szájából elhangzó igen és értettem. A telefonkagyló visszakerült a helyére.

— Semmi érdemleges, semmi használható — mondta az őrnagy szárazon. — Az összes szófosásnak az volt a lényege, hogy maradjunk veszteg.

— Veszteg? Akkor mit jelentsen ez a csapataink harcban állnak? Ezt a miniszterelnök mondta személyesen, te is hallottad. Megtámadták az országot, mi meg itt ülünk tétlenül. Azok a barmok odafent nem tudják, hol a helyük vagy mit kell tenni? Veszteg!

— Szerinted mit kéne tennünk?

Dohándi ismét az ablakhoz lépett. Az éjszaka nehezen akarta átadni helyét a hajnali derengésnek, mintha sohasem akarna megérkezni a reggel. Megfordult, hátát fordítva a kinti, fázós sötétségnek. Elnyomott egy ásítást.

— Magam sem tudom, mi lenne helyes. Napok óta vártam egy eligazítást vagy parancsot. Feltételeztem, a dandárnál tudják, melyik egység, melyik zászlóalj hol alakítsa ki harcálláspontját…

— A tétovázás oka, hogy odafent sem tudják, hol harcoljanak. A forradalmárok oldalán vagy ellenük.

— Rendben van! Elfogadom, hogy eddig egymásnak ellentmondó parancsokat adtak ki. A honvédséget először a forradalmárok ellen akarták kivezényelni. Ez kudarcot vallott. Időközben győzött a forradalom, mégpedig, és ez nagyon lényeges, nem nem puccsal, hiszen Hegedűs kormánya törvényesen adta át helyét Nagy Imrének. Itt tehát nem arról van szó, hogy lázadók egy kis csoportja magához ragadta a hatalmat, s most ők akarnak dirigálni.

Elhallgatott.

Eszébe jutott Horthy kormányzó kiugrási kísérlete. Akkor Beregszász közelében, dálnoki Miklós Béla 1. hadseregéhez tartozó 9. gyalogezredben szolgált hadnagyi rangban. A proklamáció elhangzása sokak számára világossá tette, hol a helye. Ám nem sokkal később a vezérkari főnökség elrendeli a harc folytatását. Ebben a bizonytalan helyzetben még az is megtörténhetett, hogy valaki javasolja, a csapatok feladata állásainak tartása, bármely irányból jövő támadás ellen. Hogy két tűz között őrlődjön a magyar honvédség! Végül az ezred megadja magát, a csapatok egy jelentős része átáll az oroszokhoz. Ő, Dohándi Árpád hadnagy az oroszok oldalán folytatja a harcot. Engedelmeskedve lelkiismerete parancsának, a kormányzó proklamációja után abban a hitben, hogy nem lett esküszegő, nem lett hazaáruló.

Kedvenc költőjének szavai szerint cselekedett: hazádnak rendületlenül. Mint ahogy az átállásig is azt tette. Hazáját védte az országra törő ellenséggel szemben, ám Szálasi — úgy vélte akkor, és úgy vélte most is — nem a haza, nem a nép érdekeit védte, hiszen akkor már az ország érdeke a háború mielőbbi befejezését kívánta. Ráadásul Szálasi nem alkotmányos úton, hanem egy németek segítette puccs révén került hatalomra. Átállása után szilárd meggyőződése volt — bármilyen ellentmondásosan hangozzék is —, hogy mindkét oldalon, esküjéhez híven, hazáját szolgálta.

És most?

— Tudod — mondta az őrnagynak, aki már sokadik cigarettáját szívta egymás után, s egyre fáradtabban, egyre reménytelenebb arckifejezéssel nézett feljebbvalójára, mintha őrá is átragadt volna a tanácstalanság, a lelkiismeret és a kötelességtudás ébresztette kétely —, irigylem a nagy országok katonatisztjeit. És nem kizárólag a győztesekét. A háború alatt is éppúgy irigyeltem az orosz gárdahadnagyot, mint a Wermacht századosát. Egyikőjüknek sem kellett ingadozni, tudták melyik oldalon, miért harcolnak. Tudták a kötelességüket, végrehajtották a parancsokat, még ha nem is mindig értettek egyet azzal.

— Nem hiszem — mondta Czérna őrnagy —, hogy egy egyértelmű parancs megoldaná a dilemmánkat. Mert mi van, ha egyértelműen azt a parancsot kapjuk, csatlakozzunk az oroszokhoz?

Dohándi ingerülten jegyezte meg:

— Ki adna ki ilyen parancsot? Hallottad, mit mondott a magyar miniszterelnök. Maléterék sem azért mentek Tökölre, hogy a csatlakozás lehetőségeiről tárgyaljanak. Éppen ellenkezőleg! Egy békés megoldást kiharcolni az ország számára. A nemzet és a nép érdekében.

— Nesze neked békés megoldás!

— Nem mi lettünk hitszegők! Nem mi támadtuk hátba az oroszokat!

— Sokra megyünk vele!

— Sokra nem, az lehet. De hogy álljak majd a fiam elé — kérdezte Dohándi keserű szájízzel, legalább annyira önmagától, mint az asztalnál ülő másik tiszttől —, ha megkérdezi tőlem, apa te hol és hogyan védted a hazát? Mit mondok neki? Hol itt, hol ott, ahol kellett? Ötvenegyben, amikor azt rebesgették, a láncos kutya Tito megtámadja az országot, tiszta sor volt. Rákosi szerint a pártot, a népi demokráciát védtem volna az imperializmussal szemben. Én azonban úgy véltem, egymással marakodó kommunisták harcias vitája vagy sem, ha szerb támadás éri az országot, én a hazámat védem. És most megint ránk törtek fegyveres erővel.

Az írnok érkezése zavarta meg a beszélgetést.

— Alezredes bajtárs, szolgálatra jelentkezem — mondta a szőke tizedes az ajtóban.

Dohándi felsóhajtott.

— Jól van, fiam.

Az őrnagy felállt az íróasztal mögül, várakozva nézett az alezredesre, aki éppen mondani akart valamit, amikor felerősödő dübörgés hallatszott még a csukott ablakon keresztül is. Mindinkább kivehető volt a lánctalpak közeledő dübörgése.

— Riadóztassa a zászlóaljat! — parancsolta Dohándi az őrnagynak. Felülkerekedett fáradtságán. Saját parancsának határozott hangjától ismét magabiztossá vált.

Az őrnagy képéről is eltűnt a korábbi kedvetlenség. Jobb arcán a sebhely éppúgy megmerevedett, mint ő maga, amikor feszes tartásban és tisztelegve mondta:

— Értettem, alezredes bajtárs!

Az írnok ellépett az ajtótól, utat engedve a kisiető őrnagynak.

— Maga fiam — mondta Dohándi —, azonnal hívja fel az őrparancsnokot.

— Telefonon, alezredes bajtárs?

— Nem, liften! — válaszolta ingerülten Dohándi. Az ablak melletti falhoz húzódott, a fal fedezékéből tekintett ki az ablakon. Nem sokat látott, az ablak nem a laktanya kapujára, a kőkerítésen túl elterülő mezőkre nézett. A lánctalpak nyikorgását egyre erősebben lehetett hallani.

— Az őrparancsnok van a vonalban.

Az alezredes gyors léptekkel az íróasztalnál termett.

— Dohándi alezredes. Jelentést kérek! — mondta erélyes hangon a telefonba.

Az őrparancsnok jelentését hallgatva mindinkább elborult az arca. Maga sem vette észre, kezében megremegett a telefonkagyló. Az írnok ugrásra készen ott állt mellette, riadtan pislogott, idegesen vakargatta a combját. A folyosóról csizmák csattogása hallatszott be.

Dohándi letette a kagylót. Bal tenyerét gondterhelten végighúzta az arcán, ujjai lassan fakuló vörös foltot hagytak maguk után. Az írnok tágra meredt szemekkel bámult a főnökére. Ha lett volna elég bátorsága, talán még meg is kérdezi: hogy állunk, alezredes bajtárs? De hallgatott, kérdés helyett csak a szempillája csukódott le néhány másodpercre.

Az alezredes visszalépett előbbi fedezékébe. Most már az irodából is láthatóvá vált egy gyorsan mozgó T-34-es tank komor sziluettje. A laktanya kerítése mellett húzott el, majd éles szögben megfordult és hirtelen megállt. A tankágyú egyenesen az ablakra irányult. A tizedes Dohándi háta mögött vagy háromlépésnyire, lábujjhegyre ágaskodott, kissé oldalvást dőlve próbált kinézni az ablakon.

A tiszt megfordult, az írnok pedig visszabillent vigyázzállásba.

— Azonnal jelentse, ha bárki hív! — mondta Dohándi, és kilépett az irodából.

A folyosón mozdulatlanul, teljes harci készültségben sorakozott fel a második század. Századparancsnokuk, egy tömzsi, fiatal főhadnagy ellépett a század elől a falhoz, utat biztosítva parancsnokának.

Az alezredes végignézett a századon. A katonák fegyelmezetten álltak sorba, tekintetüket mereven a folyosó szemközti falára meresztették, csak azok merték szemeiket elfordítani a falról, akik előtt az alezredes már elhaladt.

Dohándi szeme megakadt egy kiskatonán, alig néhány lépésnyire a falhoz húzódó főhadnagytól. A fiú görcsösen kapaszkodott karabélyába, pufók arca egészen kivörösödött, amint — talán éppen a félelem kiváltotta — csuklási rohamát akarta leküzdeni. Fején meg-megremegett a páncélsisak. Az alezredes felsóhajtott.

Aztán csizma csattogott a folyosó kövezetén. Egy halálsápadt szakaszvezető állt meg Dohándi előtt.

— Alezredes bajtársnak jelentem, hat orosz T-34-es vette körül a laktanyát. Kettő a kapuval szemben, kettő hátulról, kettő pedig egy-egy oldalról. Két orosz meg két magyar tiszt akar beszélni az alezredes bajtárssal.

Dohándi földre szegte fejét. Halkan, de határozottan mondta a szakaszvezetőnek:

— Vezesse őket az irodámba!

Mind a ketten megfordultak. A szakaszvezető futólépésben távozott, míg az alezredes még egyszer végignézett a századon.

Tankágyúk és karabélyok. Az első és a harmadik század golyószórókkal is felszerelve. Páncélököl, de még csak nehézgépfegyver sem áll a rendelkezésére. Elhúzta száját. Molotov koktéllal még lehetne valamit kezdeni, gondolta keserűen.

Visszatért az irodába, az írnok felpattant a székről.

— Tud gyorsírni?

— Nem, alezredes bajtárs.

— Próbálja meg. Két orosz és két magyar tiszt jön perceken belül az irodába. Az orosz beszéddel ne törődjön, de amit a magyarok mondanak, abból igyekezzen minél többet feljegyezni.

— Értettem, alezredes bajtárs!

A tizedes lázas kutatásba fogott, végül egy szamárfüles jegyzetfüzetet és egy tollat húzott elő az egyik fiókból. Leült, fellapozta a füzetet, és a tollat görcsösen markolva tartotta a füzet fölé.

Dohándi megkerülte íróasztalát, lábával hátrébb tuszkolta a széket, állva várta az érkező tiszteket.

A két orosz lépett be elsőnek, nyomukban két, honvédszázadosi egyenruhát viselő emberrel. Egyikükben Dohándi azonnal felismerte korábbi ÁVH-s látogatóját. Csak sikerült neki honvéd egyenruhát szerezni, gondolta, és érezte, hogy agyába tolul a vér a gondolatra.

Az oroszok tisztelegtek, a két magyar épp csak levegőbe lendítette kezét. Az írnok kérdő pillantást vetett parancsnokára, elbizonytalanodott, legszívesebben haptákba vágta volna magát ennyi tiszt láttán, ám végül csak maradt a füzete fölé görnyedve.

A rangidős orosz tiszt, egy ragyásképű, bő zubbonyt viselő őrnagy szólalt meg. Egyenesen és nyíltan Dohándi szemébe nézett, hozzá intézte szavait. Valószínűleg felmerült benne, hogy a magyar alezredes nem beszél oroszul, hiszen mondókája végeztével rögtön a volt ÁVH-shoz fordult, egy vakkantással adva parancsot neki a fordításra. Addig azonban, amíg beszélt, le nem vette szemét Dohándiról. Lassan, megfontoltan ejtette ki szavait, mintha egy szaggatott éneket dúdolna. Minden egyes mondatnál rövid szünetet tartott, feltételezve talán, hogy az alezredes mégis érti, amit mond, csak időre van szüksége a hallottak felfogásához.

Az ÁVH-s százados ezúttal is nyersen, követelőző hangnemben beszélt, mint aki maga rendelkezik minden és mindenki felett.

— A Forradalmi Munkás-Paraszt kormány nevében felszólítom, haladéktalanul engedelmeskedjen Koroskij altábornagy parancsának és adják át fegyvereiket, valamint a laktanya feletti felügyeletet a kiküldött szovjet egység parancsnokának. További intézkedésig a laktanya körletét senki sem hagyhatja el. Minden távozási kísérlet, és az is, ha valakinél fegyvert találnak, statáriális eljárás alá esik. Ez a tisztekre is vonatkozik.

A százados kihúzta magát, jobb kezét a pisztolytáskáján tartotta, akár egy párbajhős, aki csak a jelszót várja fegyverének előrántásához. Dohándiból erős ellenkezést váltott ki a pökhendi alak, ellenszenvét csak növelte, hogy érzése szerint nem teljesen azt közölte vele, amit az orosz mondott a szemébe.

— Nem tudok semmiféle Munkás-Paraszt kormányról — mondta Dohándi. Nagy igyekezetébe került megőrizni nyugalmát. — A törvényes kormány képviselőitől, közvetlen honvédelmi minisztériumi feljebbvalóimtól azt a parancsot kaptam, hogy maradjunk készültségben, s hogy használjuk fegyvereinket, ha támadás éri a laktanyát.

Dohándi külön nyomatékot helyezett a támadás szóra. Akaratlanul is elégtételt érzett az ÁVH-s pulykavörössé váló ábrázata láttán. A százados úgy bámult rá, mint aki nem akar hinni a fülének, mint a kamaszgyerek, akinek megtiltják esti kimaradását.

— Megtagadja a parancs végrehajtását?

— Fordítsa le, amit mondtam.

Az ÁVH-s az orosz őrnagy felé fordult, aki jó egy fejjel magasabb volt az orra előtt ágáló és kezével hadonászó századosnál. Az orosz tiszt felsőtestével hátrább hőkölt a kalimpáló kar elől, és rezzenéstelen arccal, ám szürke szemeiből kiolvasható lenézéssel hallgatott.

Az ÁVH-s százados, végezve a fordítással, csípőre tette balkezét. Olyan benyomást keltett, mintha ő osztogatott volna parancsokat mindenkinek, s most e parancsok maradéktalan végrehajtására vár türelmetlenül.

Az írnok szorgalmasan rótta a sorokat, időnként rémült pillantást vetve főnöke felé.

Az orosz tiszt újból Dohándihoz fordult. Szürke, rideg szemeit csak akkor vette le az alezredesről, amikor egy pillantást vetett karórájára. Hanghordozása kimért, és az előzőnél talán még egy árnyalattal higgadtabb is volt. Amikor befejezte, egy biccentéssel jelezte a századosnak, hogy fordíthat.

— Az őrnagy elvtárs ad magának fél órát. Ha félórán belül nem teljesíti a kapott parancsot, és nem adja át a laktanyát, romhalmazzá változtatja ezt az ellenforradalmi gócpontot. Éppen ideje már, hogy megtanítsuk az ilyen magafajta fasisztákat kesztyűbe dudálni. Akasztófára való bitangok mindannyian, de tévednek, ha azt hiszik, hogy megdönthetik a szocialista társadalmat. A dolgozó nép és a szovjet testvéreink ökle könyörtelenül lesújt magukra. Megkapják azt, amit megérdemelnek.

A százados mindeddig hallgató magyar társa felé fordult, aki most is csak szótlanul, de annál hevesebb egyetértéssel bólogatott. Aztán mind a ketten majdhogynem alázatosan az orosz tisztre néztek, tőle várva a további ukázt.

A két orosz tisztelgett, és méltóságteljesen kifordult az irodából. A két magyar százados igyekezett velük felvenni a lépést; kihúzták magukat, magabiztosabbnak és határozottabbnak akartak látszani az oroszoknál, de mégis csak a nyomukban kullogtak.

Dohándi még mindig az íróasztala mögött állt mozdulatlanul.

— Czérna őrnagy és a századparancsnokok húsz perc múlva jöjjenek az irodámba — utasította a tizedest, aki már nyúlt is a telefon után.

— Nem! — mondta Dohándi. — Személyesen adja át nekik a parancsomat.

Az írnok felpattant, s már az ajtóban volt, amikor az alezredes utána szólt:

— Vigye magával a füzetét, és mindegyiknek külön-külön olvassa fel, amit lejegyzetelt.

A tizedes nem értette, mi szükség van erre, egy másodpercig tétovázott, aztán felemelte asztaláról a füzetet, vitte magával.

Dohándi az ablakhoz lépett.

A reggel helyet szorított magának a tájon, de ködös szürkesége nyomasztóbban hatott az éjszaka mindent eltakaró sötétségénél. A távolba nyúló mezőn ködfoltok libegtek, mint fátyolos szellemek egy néma temető felett. És a ködszellemek között gyászfeketén ott terpeszkedett a halál, ágyúujját előrenyújtva, mintha mutatná a helyet, ahol az élet még zihál, lélegzik, ellenkezik, s ahol a pusztulásnak kell tanyát verni majdan.

A T-34-es tornyának lehajtott tetejével, ágyújának sötéten tátongó szájával nézett farkasszemet vele. Legénysége tűzparancsra várt.

A karabélyos század, szintén parancsra várva, még mindig ott sorakozott a folyosón.

Dohándi felemelte kezét, hogy megvakarja az állát, de körmei, kaparászás helyett élesen vájtak a húsba.

Csapataink harcban állnak.

És ha igen, mi ennek a harcnak az értelme? Mert a kimenetele felől nem voltak kétségei. A Vörös Hadsereget még a németekkel együtt sem tudták feltartóztatni a háború alatt. A nyugati segítség irreális álom. Ahhoz, hogy Magyarországra ENSZ csapatok érkezzenek, legalábbis Ausztria semlegességét kellene megsérteni. S ha még megtennék is ezt! Az ENSZ nem rendelkezik nagylétszámú harci csapatok fölött, csupán néhány ezer, elsősorban rendfenntartásra kiképzett soknemzetiségű katonával. Az oroszokkal való hatékony szembenálláshoz az angol vagy amerikai hadsereg beavatkozására lenne szükség, az pedig elkerülhetetlen háború. De ki akar háborút Európában alig több, mint tíz évvel a nagy világégés után? A legtöbb ország még azt az utolsó pusztítást sem heverte ki teljesen.

A magyar honvédség és a nemzetőrség ellenállása, még a leghatékonyabb civil támogatással is kudarcra van ítélve, és felesleges véráldozatot, tömegmészárlást eredményez. Meddig képes ellenállni egy zászlóalj karabélyokkal és golyószórókkal hat T-34-es tank tűzerejének? A hősiesség szép dolog, ám ha értelmetlen és pusztuláshoz vezet, csak arra jó, hogy legendák szülessenek.

Görgey jutott eszébe. A tavaszi hadjárat, az isaszegi győzelem. Görgey, aki a szabadságharc legtehetségesebb, s azon felül legsikeresebb tábornoka volt, aki a magyar honvédségnek soha nem múló dicsőséget szerzett, és aki a többszörös orosz túlerő előtt mégis letette a fegyvert. Nem gyávaságból, nem megalkuvásból. Felesleges és értelmetlen vérontást elkerülendő, józan megfontolásból.

És mégis!

Akarva akaratlan ismét kedvenc költőjének szavai jutottak eszébe.

Hazádnak rendületlenül…

És a hazának melyik szószólója mondja ki az érvényes igazságot?

Ki mondja meg, mit ád az ég?

Harag, káromlás volt elég;

És mégis!

Magyar költő magyar ember fejére nem szórt súlyosabb átkot, mint éppen Vörösmarty Mihály Görgeyre.

Ő, százezernyi hős fiak vezére,

Dicső, ha győz, dicső, ha elesik,

Ki úr leendett, milyennél nagyobb nincs,

Meghajlott a lábtúrta fövenyig.

Dicső, ha győz, dicső, ha elesik. Győzni — ezt Görgey és mindenki más is tudta —, lehetetlen volt. Elesni a harcmezőn? Pusztán a dicsőségért? Mennyivel többet értünk volna el, mennyivel nagyobb áldozat árán?

Éljen nyomorból, kínból mindhalálig,

S ha elhal, verje meg a kárhozat!

Dohándi mégegyszer szemügyre vette a T-34-est.

Ha legalább nehézgépfegyverük lenne! A golyószóró és a karabély lövedékei úgy pattannak le erről az acéltömbről, mint a gyerekek falra szórt üveggolyói. A hat tanknak egy óra sem kell szétlőni ezt a laktanyát, mely úgy omlik össze, mint a kártyavár, maga alá temetve mindenkit.

Megnézte az óráját.

Öt percen belül itt vannak a századparancsnokok.

Felnyitotta pisztolytáskáját, kiemelte belőle szolgálati revolverét. Kibiztosította.

Lehunyta szemét.

A laktanyában és környékén egyetlenegy lövés dördült csak el.

 

4 év 6 komment

Azzal a tudattal feküdt le este, jó úton haladnak a dolgok. A rádióból is hallotta, a dandárparancsnokságról is azzal nyugtatták, folynak a tárgyalások; a lényeget illetően — az oroszok kivonulásában — meg is egyeztek.

 

— Alezredes elvtárs… bajtárs!

A fiatal tizedes vállánál fogva rázta. Azonnal felébredt. Az átélt riadók, vészhelyzetek, egész pályafutása alatt megszokta, talpon lenni az első szóra, érintésre.

Csak a szemét dörzsölte meg és máris ébren, ugrásra készen nézett fel a fiatalemberre, aki rögtön elhátrált az ágytól, hangjából kiérződött a mentegetőzés.

— Az alezredes elv… bajtárs parancsolta, hogy ébresszem fel, ha…

— Mi van, fiam? — kérdezte Dohándi Árpád alezredes a kelleténél talán nyersebben, de szemrehányás nélkül.

— Jelentem alezredes bajtárs, az egyik járőr visszatért.

Dohándi az órájára pillantott. Fél három. Valamivel éjfél előtt heveredett le, tehát még három órát sem aludt. Pedig hogy hitte, végre kialhatja magát.

Már talpon is volt. Ruhástól feküdt a vaságyon, csak a derékszíjat kellett felcsatolni. Előtte igazított a zubbonyán, fejére húzta tányérsapkáját.

A kéttagú őrjárat — egy pattanásosképű, inkább vörös, mint szőke, tömzsi parasztlegény, meg egy ébenfekete hajú, cigányos kinézetű, cingár fiatalember — az irodájának ajtaja előtt várakozott rá. Amint meglátták, hogy kilép a folyosóra, mind a ketten vigyázállásba merevedtek.

— Maguk gyorsan visszajöttek — mondta Dohándi. — Történt valami?

A pattanásos képű jelentett, ízes, nógrádi tájszólással.

— Alezredes elvtársnak jelentem, az országúton orosz konvoj halad Pest felé. Páncélos csapatszállító járművek és tankok. Huszonkilenc T-34-est számoltam meg.

— Pest felé haladnak? — kérdezte Dohándi megütközve.

— Igen, alezredes bajtárs — vágta rá most a cingár katona —, Pest felé.

— Biztos ez?

— Igen, alezredes elvtárs, két szemünkkel láttuk — bizonygatta a szőke legény, enyhe rosszallással a hangjában.

Dohándi nem javította ki, holott irritálta, hogy hol elvtársnak, hol bajtársnak szólították. Elfogadta, beidegződött kifejezéseken nem könnyű egyik napról a másikra változtatni. Nézte a két katonát, mintha ijedtséget, riadalmat keresne a viselkedésükben, de csak fáradtságot, vagy méginkább fásultságot látott rajtuk.

— Leléphetnek.

A járőrök tisztelegtek és sarkon fordultak. A tizedes, aki már jóideje az írnoka volt, kitárta előtte az iroda ajtaját. Dohándi belépett, egyenesen az íróasztala mögé ment. Leült a támlás faszékre, állát a tenyerébe támasztva az asztalra könyökölt. Írnoka parancsra várva állt a szoba közepén.

Azzal a tudattal feküdt le este, jó úton haladnak a dolgok. A rádióból is hallotta, a dandárparancsnokságról is azzal nyugtatták, folynak a tárgyalások; a lényeget illetően — az oroszok kivonulásában — meg is egyeztek. Már csak néhány felmerülő kérdésben kell dűlőre jutni. Maléterék este folytatják a részletekre kitérő megbeszélést a tököli orosz parancsnokságon. A néphadseregre háruló feladat, a kivonulás zavartalan biztosítása.

Arra gondolt — még mielőtt álomra hajtotta volna fejét —, hogy ez nem lesz nehéz. Most már, hogy a Nemzetőrséget is létrehozták, s így a forradalmárok fegyveres erői is valamiféle egységbe szerveződtek hivatásos katonatisztek irányítása alatt, valószínűtlennek tetszett a kivonulás útjába bármiféle akadályt gördíteni. Siettetni mindenki szeretné, azt meg úgysem tudják. Még egy hőzöngő civil is megértheti, egy ekkora hadsereget nem lehet egyik napról a másikra eltávolítani az országból. Ahhoz hetekre, talán hónapokra van szükség.

De Pest felé?! Az nem kivonulás.

— Hívja fel a dandárparancsnokságot — szólt oda az írnoknak.

A kesebajszos, sovány tizedes fürgén a telefonhoz ugrott. Nagy igyekezetében kétszer is mellétárcsázott. Végre meghallotta a kicsöngést, átadta a telefonkagylót az alezredesnek.

A beszélgetés rövid volt. Kurtán-furcsán közölték vele, a dandárparancsnok nem elérhető, e pillanatban senki, akitől tájékoztatást, parancsot vagy épkézláb utasítást kaphatna.

Dühösen csapta le a kagylót. Úgy érezte tétlenségre van kárhoztatva, mint aki foglya és nem parancsnoka ennek a laktanyának.

— Hívja fel Czérna őrnagyot — adta ki újabb parancsát az írnoknak, aki már az ajtóból vetette oda: — Igenis, alezredes elvt… bajtárs.

Az tizedes kisvártatva egy sebhelyes arcú, nyurga tiszt kíséretében jött vissza.

Dohándi hellyel kínálta a belépő őrnagyot, aki az írnok íróasztala mögé telepedett le. Aztán a tizedeshez fordult.

— Menjen, pihenjen maga is egy kicsit. Hat órakor jelentkezzen.

A tizedes távozása után gondterhelten nézett a másik tisztre.

— Az egyik járőr most jelentette, az oroszok Pest felé vonulnak. Egy vagy több páncéloshadosztállyal.

Czérna őrnagy rágyújtott. Öngyújtóját az ujjai között forgatta, elgondolkozva, mélyet szívott a cigarettából.

— Várható volt — mondta.

Dohándi ingerülten felpattant íróasztala mögül.

— Kormányszintű tárgyalások folynak a kivonulásról!

— Tényleg azt hiszed, hogy az oroszok ezt komolyan gondolják? Még ha így lenne is, ez nagyon hosszú időt vesz igénybe. Csak a jóég tudja miféle garanciákat követelnek. Ne felejtsd el, még egy semleges Magyarország is azt jelentené számukra, hogy a Nyugattal lesznek határosak. Ezt nagyon nehezen emésztik meg, ha egyáltalán beveszi a gyomruk.

Dohándi az ablakhoz lépett, mindkét szárnyát szélesre tárta. A hideg, fagypont körüli éjszakai levegő frissítőleg csapott az arcába. Ki sem kellett hajolnia, azonnal meghallotta a távolban haladó tankok tompa dübörgését. Nagyobb megütközést váltott ki belőle, hogy még távolabbról, de tisztán kivehetően, aknavetők és akna becsapódások hangját is hallotta. Megfordult.

— Magyar katonatiszt vagyok — jelentette ki minden átmenet nélkül, határozottan.

Czérna őrnagy jobboldali arcán, a kezdődő borosták között hosszúra nyúlt a vörös sebhely.

— Mit akarsz ezzel mondani?

— Te ismersz már valamennyire — mondta Dohándi, s nagyon úgy hangzott, saját magát akarja meggyőzni valami felől. Czérnára nézett, mintha bátorítást várna. A másik tiszt azonban hallgatott, várta a folytatást. — Én már harcoltam egyszer az oroszok ellen, igaz, velük vagy mellettük is. Talán ennek köszönhetem, hogy most itt vagyok, és nem éjjeliőr egy széntelepen vagy még rosszabb.

— Csak nem azt akarod mondani, hogy hálával tartozol nekik?

— Szó se róla! — tiltakozott Dohándi. — De ha leszereltek volna, vagy sittre tesznek, amire titkon fel is voltam készülve, akkor most nem itt lennék. Talán, mint nemzetőr tiszt én is ott harcolnék a többiekkel.

Elhallgatott. Maga sem vette észre, beleharapott a szája szélébe. Kelleténél talán többet mondott önmagáról. Az ember sohasem tudhatja.

Czérna őrnagy arcán összehúzódott a sebhely vörös csíkja, mintha elmosolyodott volna.

Vajon mire gondol?

Az őrnagy volt az egyetlen tiszt a zászlóaljban, akiben úgy, amennyire megbízott. Hiszen ő volt az, aki már a laktanya kapujában várta, amikor alig több, mint egy hete, huszonhatodikán visszatért a dandárparancsnokságról, ahol az eligazításon nyugalomra intették. Folyik az ellenforradalmi bandák felszámolása, mondták, egy-két napon belül helyreáll a rend. Hamarosan megkapja majd az újabb parancsot. Parancs, persze azóta sem jött. A helyzet zűrös voltára jellemző, hogy a dandárparancsnokságon senki sem tudta határozottan, mi a teendő. Valahogy úgy tűnt: mindenki maga döntse el, hol a helye.

Jámbor százados, a zászlóalj politikai tisztje már eldöntötte, vagy neki talán nem is volt mit fontolgatni. Amit Czérna tett, az is egyfajta döntés. A kapuban várta, az őrbódénál, hogy ő legyen az első elmondani, mi történt. Izgatottan hadart, máskor oly higgadt hangja elcsuklott a felindulástól.

— Jámbor százados, a tiszti kantinban, nyolc másik tiszt szemeláttára főbe lőtte Fehér őrnagyot — ez volt a lényege beszámolójának.

A kapkodó beszédből nehezen tudta kihámozni, mi is történt valójában. Mint végülis kiderült — s ezt később mások is egybehangzóan igazolták —, Fehér szóba hozta, hogy tudomása szerint Maléter, más honvédtisztekkel együtt, átállt a forradalmárokhoz, s most együtt harcol az ÁVH-sok, de főleg az oroszok ellen. Jámbor ekkor azonnal felpattant a székéről, árulónak bélyegezte Fehér őrnagyot, szavait pedig tűrhetetlen lázításnak. Fehér erre kijelentette, egyelőre csak a véleményét nyilvánította ki, megvárja, míg a zászlóaljparancsnok visszatér a dandártól, de akkor ő, mint rangidős tiszt javasolni fogja a városba történő bevonulást és a harcokban való részvételt. Természetesen a forradalom oldalán. Szó szót követett, a habzó szájú Jámbor előkapta szolgálati oldalfegyverét, és mielőtt még bárki közbeléphetett volna, főbe lőtte Fehér őrnagyot. Aztán ordibálni kezdett: így jár az, aki a néphadsereg árulója lesz, aki, még ha csak szavakban is, de kísérletet tesz a proletárdiktatúra megdöntésére. Az eset bénító hatással volt mindenkire, s az adott zűrzavaros helyzetben mindenki meg volt győződve, Dohándi őrnagy már nem is tér vissza a dandártól, és — bár kétségtelenül önkényesen — Jámbor százados átveszi a zászlóalj feletti parancsnokságot.

— Ez közönséges gyilkosság! — háborgott Czérna őrnagy a kapuban.

Ezzel ő is egyetértett. NKVD módszer, gondolta, amit még a frontvonalban sem tudott helyeselni. A többi tiszt — és a többes számba beletartozik Czérna őrnagy is — meghunyászkodott, ami részint érthető, hiszen a politikai tiszt különleges — és meglehetősen tisztázatlan — helyzetben volt minden egységnél. A katonáknak, s természetesen a tiszteknek is nem ritkán az volt a benyomásuk, hogy hiába rang, hiába a zászlóalj, ezred, alegység, dandár vagy éppen hadosztályparancsnoki beosztás, a végső, a perdöntő határozatokat a politikai tiszt hozza; így minden parancs, közvetve vagy közvetlenül végeredményben tőle származik.

Jámbor — talán nem is egészen alaptalanul — úgy vélte, a zászlóaljparancsnok távollétében, a rangidős tisztek ellenében is, neki kell dönteni a laktanyában állomásozó egység sorsáról. Ez az eljárás Dohándi szemében úgy tűnt, mint egy puccskísérlet, aminek végeredménye — akárhogy is nézzük — közönséges gyilkosság volt.

Még ott a kapuban eldöntötte, mit tegyen.

— Hol van most Jámbor százados? — kérdezte Czérnától.

— Az irodájában — hangzott a tömör felelet.

— Válasszon ki négy embert az állományból. Adja ki nekik a fegyvereiket, és azonnal küldje őket az irodámba.

Jámbor századost fél órán belül letartóztatta, a politikai tiszt azóta is a laktanya fogdájában ül. Amint a zavaros állapotok megszűnnek, hadbíróság elé fogja állítani. Ítélkezni ez ügyben a hadbíróság dolga lesz.

Az, hogy Czérna őrnagy várta őt a laktanya kapujában tárgyilagos beszámolót adni a történtekről, no meg a nyilvánvaló emberölés feletti felháborodása, nem utolsósorban pedig az irányába megmutatkozó lojalitás megbízhatóvá tették a szemében. Akkor is, ha Czérna más körülmények között és másfajta előéletből került a hadsereghez, mint ő, aki még a Ludovikán végzett. Az őrnagy már a néphadsereg neveltje, sőt párttag is volt. Ennek ellenére vagy ettől függetlenül józan ítéletű, megfontolt és értelmes embernek ismerte meg, akinek gondolkozását nem párthatározatok irányítják. Ez azért is jelentett többletet a szemében, mert bár a Ludovikán azt tanították, a magyar honvédség pártokon kívül és felül áll, e szép gondolat csíráját mégsem tudták minden végzős tiszt fejében elültetni. Évfolyamtársára, Vünsch Róbertra gondolt, aki Szálasi feltétlen híve lett, s aki a magyar honvédség szégyenére zsidókat deportált, sőt — mint később hallotta — nem csak lelkét, kezét is bemocskolta Szálasi szolgálatában. Czérna nem hagyta magát befolyásolni a kommunista párt dogmáitól.

Odakint a tankok dübörgése elhalkult, beleveszett a távoli éjszakába, az aknavetők durrogása azonban csak nem akart szűnni.

— Fehér őrnagy is harcolni akart — mondta Czérna.

Dohándi becsukta az ablakot, a másik tiszt felé fordult. Behatóan fürkészte a vékonydongájú őrnagyot, látja e jelét a kijelentés mögötti célzásnak. De az csak mereven tekintett vissza rá.

— Igen — mondta Dohándi. Folytatni akarta, ám Czérna őrnagy mutatóujjának egy határozott mozdulatával csendre intette, miközben a sarokban álló kis asztalkához lépett. Felerősítette az eddig alig hallhatóan duruzsoló, recsegő rádiót. Dohándi azonnal felismerte a miniszterelnök hangját.

„…hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkel, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével, és a világ közvéleményével.”

Aztán felcsendült a magyar himnusz, amilyen komoran és vészjóslóan csak felcsendülhetett. Ugyanaz a himnusz volt ez, amivel az újévet szokták köszönteni, de most és itt, a rosszul megvilágított tiszti irodában úgy hangzott, mint temetéseken a gyászinduló.

A két tiszt hitetlenkedve nézett egymásra.

A langaléta őrnagy lehajtott fejének jobb arcán megint hosszúra nyúlt a sebhely csíkja. Kapkodva rágyújtott, aztán felemelte fejét, egyenesen Dohándi szemébe nézett. 

— Hívd fel a Honvédelmi Minisztériumot — mondta az alezredes. — Tudnom kell, hányadán állunk.

Amíg Czérna őrnagy a telefonnal vesződött, felrémlettek előtte az utolsó néhány nap eseményei.

Miután a politikai tisztet letartóztatta — aminek, a tiszti kantinban elkövetett gyilkossággal együtt, gyorsan híre ment az egész laktanyában —, órákon belül sikerült helyreállítani az ingadozni látszó fegyelmet. A dandárparancsnokságtól, többször is megismételt kérésére, minden alkalommal azt a parancsot kapta — ha ugyan ezt parancsnak lehet nevezni —, maradjanak riadókészültségben, de ne tegyenek semmit, a további parancsot majd megkapják időben. Tűzparancs nélkül csak akkor használhatják fegyvereiket, ha megtámadják a laktanyát. Támadásra nem került sor, ehelyett először a forradalmárok egy öttagú küldöttsége kereste fel, fegyvert és lőszert követelve.

A követelés teljesítését megtagadta, mondván — s eljárása helyességéről még most is szentül meg volt győződve, hogy a laktanyában nélkülözhető fegyver — csakúgy, mint felesleges lőszer — nincs. Azt, ami egységének ellátmánya, nem adhatja ki a kezéből senki követelésére vagy parancsára, azon egyszerű oknál fogva, mert nem hagyhatja zászlóalját védtelenül, fegyvertelenül. Megígérte viszont, amennyiben a laktanyát nem éri támadás a felkelők részéről, sohasem fogja állományát és annak fegyvereit magyar civilek ellen fordítani. Soha.

Ezt hittel mondta, és halálosan komolyan gondolta.

Másnap egy Csepel teherautó állt meg a laktanya előtt. A kapuban posztoló őr az őrparancsnok utasítására az irodájába vezetett egy ÁVH-s századost, aki mindenáron vele akart beszélni. A százados honvéd egyenruhát követelt nyolc embere számára. Arrogáns volt és pökhendi, ami felbosszantotta Dohándit, s nem csak azért, mert rangkülönbség volt közöttük. Sohasem szerette az ÁVH-sokat, akik minden kiképzésük ellenére — nem hangoztatott magánvéleménye szerint — csak fegyvertelen civilekkel szemben voltak használhatók; alkalmatlanok valóságos és tényleges harci cselekedetekre. Mint kiderült, a civilek ellen sem lehetett hatékonyan bevetni őket. Honvéd egyenruhát!? Azt nem!

Emberkínzók és gyilkosok ne feszítsenek tisztességes mundérban. Ha már így alakult, akkor viseljék csak emelt fővel a kék parolit. Az ÁVH-s százados szitkozódva és körül nem írt következményeket kilátásba helyezve eltakarodott embereivel együtt.

A laktanyában szigorú fegyelem takarta a nyugtalanságot és feszültséget.

Dohándi — úgy vélte — hatáskörének túllépése nélkül és felsőbb parancs hiányában is megteheti, hogy járőröket küld ki a környékre, sőt, ha elengedhetetlenül szükségesnek mutatkozik, még egy szakaszt vagy egy századot is a környékbeli két faluba rendfenntartás és a nyugalom megőrzése érdekében. A falvakban nem volt zavargás, négy őrjárat ellenben nem tért vissza. Nem esett bajuk, Dohándi ezt biztosra vette, legalábbis nem az őrjáratuk során. A katonák vagy hazaszöktek, vagy csatlakoztak a forradalmárokhoz. Az első esetben hadbíróság vár a kiskatonákra, a másodikban…

Az időközben kialakult helyzet alapján valószínűleg felmentik őket, mint ahogy lelke mélyén ő is felmentést adott. Megérezte, vagy bizonyosan tudta is, hogy bár nincsenek harcedzett katonái — hadgyakorlaton is csak kétszer volt zászlóaljával, még éleslövészetre is ritkán került sor —, nem a bevetéstől, a fegyveres harctól félnek annyira, mint inkább attól, hogy fegyvereiket barátaik, ne adj isten, saját családtagjaik ellen kell fordítani. Azt nem mondhatta meg nekik, amíg ő itt a parancsnok, ez a zászlóalj sohasem fog magyar civilekre lőni.

Parancs nem érkezett, noha a hadügyminisztériumban és a dandárnál is történtek személyi változások. Mindez azonban csak a fejetlenséget növelte, úgy tűnt, mindenki behúzza fejét-farkát, s a csapattisztek önálló döntésre vannak kárhoztatva.

Lelkiismeretük szerint.

Amikor október 31-én hírét vette, hogy az esztergomi páncéloshadosztály csatlakozott a forradalomhoz, legszívesebben ő is kiadta volna a parancsot: fegyverbe és irány Budapest. Csakhogy ő nem rendelkezett egy hadosztály felett, és embereinek kisebb számánál is többet nyomott a latban a kellő felszerelés hiánya. Egy páncéloshadosztály gépesített egység, tankokkal, csapatszállító autókkal ellátva, míg náluk a laktanya udvarán mindössze egy Zisz meg két Csepel teherautó vesztegelt, ezekre nem lehet négyszázadnyi embert felpakolni. Gyalogosan Pestre masírozni pedig… Erre nem vállalkozott.

Döntésének helyességét látszott igazolni a hír: elkezdődtek a tárgyalások az oroszok kivonulásáról, a törvényes kormányt a nép többsége elfogadja, és Budapesten lassan helyreáll a rend, az élet visszatér a megszokott normális kerékvágásba. Ilyen körülmények között a leghelyesebb cselekedetnek bizonyul, ha — úgy ahogy a dandárnál mondták — marad a seggén és megvárja az időszerű parancsot.

Maradt hát a seggén, akkor is, ha viszketett.

És most a miniszterelnök szájából hallja: csapataink harcban állnak.

 

/bef. rész köv./

4 év 1 Komment

 

A körzeti orvossal kezdődött. Azt mondta: látni szeretne, mert már nagyon rég voltam nála. Talán meg sem ismerne. Fényképe nincs rólam. Mi mást tehettem volna, ha már ilyen szépen kért, felkerestem. Megmérte a vérnyomásom. Akkor jó volt, csak előző nap szökött magasra egy rikácsoló szomszéd miatt. Meghallgatta mellkasom szörcsögő hangjait, majd megkérdezte: mikor voltam utoljára tüdőszűrésen. Nem tudtam felelni. Ki emlékszik ilyesmire? Évente kell, mondta, vagy megbüntetnek. Engem ne! Inkább elmentem a tüdőgondozóba. Ott azt mondták, amit általában a rendőrfelügyelők szoktak mondani. Valami gyanús.

      A tüdész küldött a hegyekbe, fel a Korányi kórházba, a Budakeszi útra. Szép környezet, a pestinél jobb levegő, szinte csábított. Ott is röntgen, légzésvizsgálat (na, nem szonda alkohol miatt!) vérszívás, mint Drakulánál. Utána a fődoki elé kerültem, aki valamit szintén gyanúsnak talált. A rendőrségen jó szimat lenne belőle. Feküdjek be, mondta. Előzetesbe.

      Befeküdtem.

      Előzetes befekvés volt. Ott aztán vizsgáltak mindent. Egyebek mellett biopszia a nyelőcsövemen keresztül. Nos, az egy félmény volt. Pislákolt bennem egy fél elem. Majdnem le is merült. Még most is azt mondom, hogy meg akartak gyilkolni. Hatan tornyosultak fölém, mondtam is magamban, faljatok fel, inkább, mint hogy megfojtsatok. Mert ötször is közel voltam a megfulladáshoz. Hevesen tiltakoztam, mire vallatóm — a kínzásoknál kiválóan beválna — rám kiabált: ez hatmilliós műszer! Tönkreteszi, ha nekem itten kapálózik! Ez hatott. Önuralmat erőltettem magamra. Nehogy már egy hatmilliós gépezet száradjon a tüdőmön! Nem vagyok én károkozó!

      A fődoki vizsgálja az eredményt. Hümmög. Megnéztem, mondja, oszt rákja van. Hűha! Ez nem labanc. Ez már gubanc. Kemókázni fogjuk, tette még hozzá. Tegyen, amit akar, csak engedjen haza, ha lehet. Inkább vagyok beteg, mint kórházi ápolt. Kényelmetlen és rövid az ágy, hatan hörögnek mellettem kitartóan. Ha kell, hetente nyolcszor is visszajövök, csak hadd aludjak otthon. Ha rám tör valami, otthon az csak egy betörő lehet. Azzal könnyebben elbánok, mint egy kedves nővérrel. Hál’Istennek beleegyezett. Három nap után végre otthon alhattam. Kimondhatatlan érzés volt.

      Majd elkezdtem visszajárni. Mint lélek a temetőből. Háromhetente kemókáztunk. Igaz, én egyszer sem röhögtem. A kemó, ha valaki nem tudná, kémiai tortúra. A fizikai tortúránál elviselhetőbb. Hogy biológiailag mit árt, azt nem tudom. Viszont hosszú ideig nem jártam fodrászhoz, szegény tetűsütögető kis híján csődbe ment. Holott nem akartam ártani az üzletének.

      Többé-kevésbé rendbe jöttem. A barátaim szerint ma már jól nézek ki. Ők vagy vakok, vagy elferdült az ízlésük. Ettől még legyezgették a hiúságomat. Ebben a nagy melegben nem is baj, ha legyezgetik az embert. Jobb, mint egy ventillátor.

      Nem tudni, mit hoz a jövő, hiszen még a múlt sem világos. Csak a Dreher sör. Az meg finom.

 

4 év Nincs Komment

 

Dideregve lépett ki a sárba ragadt sátorból, noha tudta, kívül még hidegebb van. Az eső ugyan már elállt valamikor éjfél körül, a feltámadt szél azonban nem oszlatta el a völgyet borító ólomszürke ködfelhőt. Ám idekint legalább mozogni tudott. A három takaróból egyet tartott meg, a másik kettőt feleségére meg a két gyerekre terítette. Ahogy rájuk pillantott, úgy tűnt, ők talán kevésbé fáztak.

A nyirkos hideg a ruhája alá hatolt és most reménykedve közelítette meg azt a három embert, akik vizes tűzifa meggyújtásával kísérleteztek, eredménytelenül. Otthagyta őket, céltalanul bóklászott az átázott sátrak között. Gondolatban — mintha ez legalább lélekben átmelegítené egy kicsit — visszatért Aleppóba, a szétbombázott lakásba, ahol mindkét gyereknek külön szobája volt, s ahol nyaranta a Queiq folyóra néző teraszról a szobákba kellett menekülni a tűző nap elől.

Aztán Latakiát idézte fel képzeletében, a levantei kikötővárost a Földközi tenger partján, gyermekkorának otthonát, ahova éveken keresztül vakációzni járt családjával. Most mégsem a tengerre vágyott, egy fürdőszobát szeretett volna, ha csak egy napra is, hogy meleg vízben megmosakodhasson, hogy a gyerekek újra pancsolhassanak egy fürdőkádban, mint tették azt odahaza minden este.

Feltekintett az égre, mintha az égiektől remélne segítséget, de úgy tetszett, odafent ugyanazt a sarat látja, mint amit taposott. S amin — gondolataiba merülve — megcsúszott, kis híján elveszítve egyensúlyát. Keserű dühében belerúgott egy sátor oldalába. Belülről érthetetlen káromkodás, asztmás köhögés volt a válasz.

Szerencsétlenek, gondolta lemondóan, akiket nem lehet hibáztatni, hiszen semmivel nincsenek jobb helyzetben, mint ő. Ha legalább az autóm megmaradt volna, sóhajtott fel, vagy az irataink ne semmisültek volna meg, talán minden kedvezőbben alakulna. Az iratok azonban, sok minden mással együtt odavesztek a bombatámadásban, az autót pedig muszáj volt eladni, hogy valami pénzhez jussanak. A pénzt meg Törökországban élték fel, a görögökhöz átjutva még négyszáz eurójuk sem maradt. Annak a fele is elfogyott, mire ideértek Idomenibe a macedon határhoz.

Gyalázatos és megalázó ilyen kiszolgáltatott helyzetbe kerülni, hogy még egy pokrócot is csak akkor kapjanak, ha valaki megszánja őket. Még azért a kevés juttatásért is ölre menő harcot kell folytatni többszáz emberrel. És ki tudja, mikor változik valami, mikor mehetnek innen tovább.

Egyre többen dugták ki fejüket a sátrakból, sokan kiléptek a szabad ég alá, kisebb csoportokba verődve tárgyalták szűkösnek tetsző lehetőségeiket. Kikerült egy hevesen vitatkozó társaságot, hanghordozásukból ítélve afgánoknak vagy pakisztániaknak vélte őket, miközben keserű gúnnyal jegyezte meg magában: nesze nektek Európa. Mert ez a gyalázatos telep is itt van, a vén, hőn áhított Európában. Tisztálkodási lehetőségek nélkül, kényszerű veszekedésekre okot szolgáltató mobil latrinákkal, mint az európai kultúra tetőfoka.

A földre köpött, s e pillanatban gyűlölte az egész világot, átkozta a sorsot, mely mindenétől megfosztotta.

Váratlanul egy férfi állta útját, mintha Ali baba negyven rablójának egyike toppant volna elébe. Csuklyás, szemlátomást bélelt, derékig érő kabátot viselt, szorosan összefogva magán. A csuklya alól átható, komor tekintet meredt rá.

— Hasszán vagyok — mondta alig hallhatóan, miközben megragadta a karját, s elhúzta a vitatkozó társaság közeléből. — Ismerjük egymást Aleppóból.

Látva, hogy erősen kutat emlékezetében, a férfi arcán alig észrevehető mosoly jelent meg.

— Nem baj, ha nem emlékszel rám, az a fontos, hogy én tudom ki vagy. Nézz körül! Nézd meg azokat az embereket. Muzulmánok ők is, de a többségük analfabéta, nem sok mindenre lehet alkalmazni őket. De te! Nem erre a nyomortanyára való vagy. Bashir Zaim, ha nem tévedek.

Bashir csak bólintani tudott, ám közben rájött, hogy a Hasszán néven bemutatkozó férfi mégis ismerős. Igaz, nem Aleppóból, hanem innen a menekült-táborból. Ő volt az a szónok, aki többször is tiltakozásra, sőt lázadásra buzdította a tábor lakóit, meg összetűzésre a helyi rendőrökkel. A hangjáról ismerte fel. Ez a hang még akkor is szenvedélyes volt amikor, mint most is, halkan beszélt. Szavai határozottan és meggyőzően hagyták el ajkát.

— Neked nem itt van a helyed — mondta.

Bashir mondani akart valamit, de a férfi leintette.

— Tudom, nem könnyű innen kijutni, de mi segíteni fogunk, hogy rövid időn belül és minden fennakadás nélkül eljuss Németországba a családoddal együtt.

— Jól hangzik — jegyezte meg Bashir minden lelkesedés nélkül. — Csakhogy nekem már alig maradt pénzem. Még arra is kevés, hogy…

A férfi egy kézmozdulattal megálljt parancsolt a várható panaszáradatnak.

— Nekünk nem kell a pénzed. Mi azt akarjuk, hogy a szakértelmed ne vesszen kárba.

— A szakértelmem?

— Igen az. Tudjuk, vegyészmérnök vagy, mégpedig a jobbak közül való. Allah nem engedheti meg, hogy a tudásod, a tehetséged veszendőbe menjen. Nem azért tanultál éveken keresztül, hogy egy ilyen szeméttelepen alamizsnát koldulj. Németországban tudod kamatoztatni az ismereteidet, mindazt, amit fáradságos munkával megszereztél. És nekünk vannak ott embereink, akik lakáshoz, álláshoz segítenek. Egy vegyészeti üzemben, talán mondanom sem kell.

Bashir egy pillanatra lehunyta szemét, képzeletében már meg is valósult a felcsillantott lehetőség. Aminek nyilván nagy, sőt talán megfizethetetlen ára van.

— És mindezt miért? — kérdezte a reménytelen ember cinizmusával. — Mit vártok tőlem cserébe?

— Szinte semmit. Csak tedd a dolgod. S ha kapsz néha egy megbízatást, mondhatnám úgy is, megrendelést, akkor annak tégy eleget. Azt sem ingyen kívánjuk, fizetünk érte. Nem kell rögtön válaszolnod. Gondolkozz az ajánlaton.

A férfi egy mobiltelefont húzott ki a zsebéből. Átnyújtotta Bashirnak.

— Ezt tedd el, ezen keresztül tarthatod velem a kapcsolatot. Kártyafüggetlen, a számom be van programozva. Más híváshoz viszont ne használd.

Ezzel a férfi elköszönt és eltűnt a sátrak között.

Másnap ismét találkoztak néhány percre, és Hasszán egy másik alternatívát vázolt fel neki.

 

¬¬***

 

Jeane-Pierre Garroche, a francia belügyminisztérium terrorelhárítási osztályának egyik magasrangú vezetője éppen ebédelni készült. Felállva íróasztalától az ajtó felé indult, amikor kopogtak. A belépő, nyurga fiatalember, tisztelettudóan megállt Monsieur Garroche előtt, aki mogorván érdeklődött küldetése iránt.

— A külügyminisztériumból hoztam ezt a levelet, ahol azt mondták, személyesen önnek adjam át — mondta a fiatalember, miközben átnyújtotta a kezében szorongatott borítékot.

Monsieur Garroche összeráncolta szemöldökét, s bizalmatlanul vette át a küldeményt. A boríték már fel volt bontva, ami tovább növelte gyanakvását. Az utóbbi hónapokban a kelleténél jóval több dolga akadt, az ebédjére is csak néhány percet szándékozott fordítani, s bosszantotta, hogy feltartják.

A küldönc közel két fejjel volt magasabb a terrorelhárítási osztály nagyhatalmú főnökénél, s ezért Monsieur Garroche jobbnak vélte, ha visszaül íróasztala mögé, minthogy állva eltörpüljön valaki mellett.

A borítékból kihúzta a két oldalas levelet, amely francia nyelven kézzel volt írva, s egyáltalán nem tűnt hivatalosnak. Olvasni kezdett.

Tisztelt Uram!

Nyilván szokatlannak találja, hogy valaki egy menekülttáborból forduljon Önhöz egy olyan kéréssel, amivel manapság ezrek ostromolják a különböző hivatalos szerveket. Feltehetőleg az én helyzetem sem kivételes, ám az adott szituációban talán figyelemre méltónak fogja találni. Már csak azért is, mert nem önös érdek vezérel.

Nevem Bashir Zaim, 1978-ban születtem Latakiában, s hat éves koromban kerültem Aleppóba, ahol iskoláimat végeztem, s ahol a Tishreen Egyetemen megszereztem vegyészmérnöki diplomámat. Egy gyógyszerüzemben kaptam állást a Sheik Najjar iparnegyedben, s egészen a tavalyi év nyaráig ugyanannál a vállalatnál dolgoztam, mint vezető főmérnök.

2006-ban nősültem, lányom kettő, fiam négy évvel később született. Európai értelemben is a felső középosztályhoz tartoztunk s gondtalan anyagi jólétben éltük életünket. Aleppo folyóra néző és minden kényelemmel ellátott négy szobás lakás volt az otthonunk egészen a tavalyi év őszéig. Néhány éve még azt hittem, ebben a városban fogom leélni az életem, itt fogom felnevelni gyermekeimet. De a sors másként akarta.

Még 2011-ben is az volt a véleményem, hogy a városban kitört zavargások átmeneti jellegűek, s néhány héten belül helyre fog állni a rend. Ma már tudom milyen nagyot tévedtem, holott az utolsó pillanatig reménykedtem az ellenségeskedések megszűntében, s nem hittem, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. Szíria az Asszad-féle diktatúra ellenére is a liberálisabb arab országok közé tartozott. Aleppo évtizedeken keresztül nyitott nagyváros volt nyilvános szórakozóhelyekkel, italmérésekkel, pezsgő kulturális élettel; olyan település, ahol békésen megfértek egymással az emberek, lehettek akár siíták, szunniták, aleviták vagy akár keresztények is. Jómagam sohasem voltam vallásos, a politika is távol állt tőlem, a munkámnak és a családomnak éltem. Ameddig lehetett.

Tavaly ősszel azonban, az Ön által is feltehetőleg jól ismert okokból menekülni kényszerültünk otthonunkból. Mivel az egész arab világ egyetlen tűzfészekké vált, célunk Európa lett. Tökéletesen beszélek franciául, hála a francia mandátum örökségének, így adott számomra, hogy Franciaországban kérjek letelepedési engedélyt. Érvényes szír útlevelünk odaveszett minden más iratunkkal együtt egy bombatámadásnál, s helyzetünket ez jelentősen megnehezítette. Eladtam megmaradt ingóságainkat, Mercedes gépkocsimat is beleértve, bízvást, hogy az így szerzett pénz segítségével átvészeljük az előttünk álló nehézségeket. Ebben is tévedtem.

De ideje rátérnem a lényegre, ami miatt Önhöz fordulok.

Közel fél évig tartó körülményes, utazásnak aligha nevezhető kálvária után a görögországi Idomeniben felállított menekült-táborban kötöttünk ki, alig párszáz méterre a macedón határtól, amelyet lezártak előttünk. Ebben a táborban elviselhetetlen, emberhez méltatlan körülmények uralkodnak, mindenki távozni szeretne, közöttük én is a családommal.

Két nappal ezelőtt megismerkedtem egy Hasszán nevű férfivel, aki — noha számomra teljesen ismeretlen volt — felajánlotta, hogy napokon belül átsegít Németországba, s nem hogy pénzt nem kért ezért (amit hiába is kért volna, hiszen már száz eurónk sem maradt), de még ő ígért elképesztően nagy összeget, megkönnyítendő németországi beilleszkedésünket. Cserébe csak azt kéri, hogy szakmai tudásommal segítsem a szervezetét. Két hét gondolkodási időt kaptam tőle.

Nem említette szervezetének nevét, s nem határozta meg részletekbe menően, pontosan mit vár tőlem, de nem vagyok naiv, az elmúlt években sok mindent megtanultam. Azt is, hogy a szélsőséges iszlamisták milyen módszerekkel dolgoznak. Nincsenek illúzióim, s éppen ezért félek. Pontosabban a családomat féltem. Ha igent mondok, biztosan betartja szavát. Eljuttat Németországba, ahova nem szívesen mennék, hiszen egy szót sem tudok németül, s ez jelentősen megnehezítené az újrakezdést. És milyen árat kellene fizetnem érte? Vegyészmérnök vagyok. Azt hiszem Ön is el tudja képzelni. Ha nemet mondok, nem csak én, de családom is az életével fizethet érte.

Igent mondani kecsegtető, rövid időn belül véget érne nyomorúságos helyzetem. Ennek feltétele, hogy teljesítsek bizonyos szakmai kéréseket. Mint vegyész el tudom képzelni, milyen kérések jöhetnek szóba, s hogy munkásságomat mire használnák fel megbízóim. Nem szeretnék ebbe a helyzetbe kerülni.

Ezért fordulok most Önhöz, remélve, hogy az Ön segítségével kiutat találok szorult helyzetemből.

Tisztelettel,

Bashir Zaim

 

Monsieur Garroche az asztalára fektette a levelet, egy pillanatig gondolkodott valamin, majd észrevéve, hogy a fiatalember még mindig ott tornyosul íróasztala előtt, egy kézlegyintéssel elküldte. Ez után telefonkagylót emelt a füléhez.

— Küldje be Raimondot — szólt a telefonba.

Kisvártatva a Raimondnak nevezett férfi ott állt előtte. Széles vállú, izmos férfi volt, egy idegen talán főnöke testőrének nézi. Monsieur Garroche elébe tolta az íróasztalára helyezett levelet.

— Olvassa el — mondta —, és sürgősen tudjon meg mindent erről a pasasról. Amit csak sikerül. Minden eszközt igénybe vehet, ha kell. Estére várom a jelentését.

Tényleg este volt már, és Monsieur Garroche hazafelé készülődött, amikor Raimond beállított az irodájába.

— Nos, mi mindent tudott meg az emberünkről?

— Nem túl sokat — mondta Raimond szinte bocsánatkérően. — Amit állít, az mind fedi a valóságot. Az egyetem, a munkahely, ahol egyébként a legkiválóbb szakembernek ismerték, a család, minden stimmel. A munkájának és a családjának élt, barátai tudomásunk szerint nem voltak, társaságban szinte senki sem látta.

Monsieur Garroche csak bólogatott, mialatt beosztottja beszámolójára figyelt, ám látszott rajta, hogy közben erősen töri a fejét. Két-három perc is eltelt mire megszólalt.

— Ez azt jelenti, hihető a sztorija. — Kijelentés volt, nem kérdés. — Akkor a családjával együtt hozzák ki azt a pasast arról a lepratelepről. Minél hamarabb. Még csak az hiányozna, hogy a dzsihádisták beszervezzék. Éppen elég áldozatot szedtek az öngyilkos merénylőik, éppen eleget lövöldöztek, robbantottak, már csak az kellene, hogy vegyi fegyvereket is bevessenek. A terroristáknak feltehetően van elég pénzük a szükséges anyagok beszerzéséhez, nyilván az összeköttetéseik is megvannak hozzá, ez a pasas meg elkészítheti nekik mindazt, amire szükségük van. Ezt semmiféleképpen nem engedhetjük meg. Mellesleg még nekünk is értékes lehet. Világosan beszéltem?

Raimond egyetértőleg rábólintott.

Egy hónappal később, mialatt felesége a két gyerekkel vásárolni ment, Bashir Zaim elővette a Hasszántól kapott mobiltelefont. Amikor meghallotta Hasszán hangját, szükségtelennek vélte neveket említeni. Rövidre fogta beszámolóját.

— Fantasztikus terv volt, szinte keresztülvihetetlen, de tökéletesen bevált. Most már Lyonban vagyunk, kaptunk lakást és a jövő héten munkába állok egy vegyészeti laboratóriumban. Akkor megint jelentkezem. Allah akbar!

 

 

 

4 év 5 komment

 

A rendőrtiszt sajnálkozva nézte az íróasztala túloldalán ülő fiatalembert. Húsz év körülinek saccolta, bár bedagadt jobbszeme, s az alatta felduzzadt kékeslila folt éveket festett az arcára, idősebbnek látszott. Két ujjával időnként hozzáért az orrához, mintha igazítani akarna rajta, de csak simogatta, nagyon óvatosan.

            — Magától szeretném megtudni, mi történt. A barátja konokul hallgat, hiába mondom neki, hogy ezzel csak súlyosbít a helyzetén. Ül és bámul maga elé, egy szót sem lehet kicsikarni belőle. Nos?

            A fiatalember bólintással jelezte, megértette a felszólítást. Ennek ellenére sem szólalt meg. Változatlanul az orrát tapogatta.

            — Helyesbítek — mondta a rendőrtiszt. — Azt végülis tudjuk, hogy mi zajlott le és hogyan. Arra volnék kíváncsi, hogy miért? Valami oka volt.

            — Hát… az igaz, hogy behúztam a csőbe. Csakhogy azért… Gondolja, hogy azért?

            — Erre csak akkor felelhetek, ha ismerem a csőbehúzás körülményeit. Legjobb tehát, ha az elején kezdi.

            — Az elején?

            A fiatalember elgondolkodott, hol is kezdje a történetét. Elhúzta jobbkezét az arca elől, egy pillanatra ép szeme is lecsukódott. Kínos fintor jelent meg az arcán.

            — Három hete volt, hogy összefutottunk az utcán — kezdte a mondókáját —, és Andor meghívott egy pofa sörre. Szokás volt nálunk, az invitálja meg a másikat, akinek éppen pénze van. És persze az is fizet. Ez így frankó. Andor a harmadik kört rendelte, de én legszívesebben leléceltem volna, a tököm tele volt a szövegével. Mióta beültünk a sörözőbe egyfolytában arról pofázott, mennyire bezsongott a szerelemtől. Egész idő alatt Nelliről áradozott, a csajáról, akibe belezúgott. Hogy az milyen klassz, még az ágyban is, meg hogy mennyire megértik egymást, és hogy komolyan gondolkodik a házasságon. Szóhoz sem engedett jutni, és kezdett az agyamra menni a dolog. Azt a csajt én szedtem össze a barátnőjével, Ágotával együtt, és én mutattam be neki. Gondolhatja, nem egy bombanő, ha én Ágotára hajtottam rá, és Nellit hagytam meg Andornak. Azt nem mondom róla, hogy ronda, de ha maga látta, akkor tudja, miről beszélek. Séma pofázmány, tuskóláb és gömbölyű forma. Az a típus, aki tíz év múlva olyan lesz, mint egy lógó csöcsű elhízott markotányosnő. Ráadásul elég sötét is, ha engem kérdez, nem egy észlény. Andor baja, hogy így belebukott, de a részletekkel ne traktáljon. Szóltam is neki, hagyja lógva a témát, szpícseljünk inkább valami másról. Úgy láttam, be is rágott emiatt, felhúzta a nóziját. Szólok neki, na jól van, fizess, aztán húzzuk el a csíkot. Elkezd kotorászni a zsebében, a végén kinyögi, hogy nincsen csak kétszáz rupója, fizessem ki én a cechet. Volt már ilyen, nem nagy durranás, csakhogy éppen akkor egy kanyim se volt. Mondom is neki, ne marháskodj, ha meg habokra rendelted a sört, akkor te verd ki a biztosítékot a pincérnél. Az nagyon cikis, mondta erre, hanem tudod mit, ugorj haza, te itt laksz egy köpésre, vágd le anyádat három lepedővel, holnap majd megadom. A végén csak rádumált. A mutter nem volt otthon, öcsém is kujtorgott valamerre, hát ez felnyomta nálam a pumpát. Gondoltam is, hagyom az egészet, ha nem tud fizetni, maradjon ott mosogatni vagy felnyalni a konyhát. De mégsem akartam ilyen cikis szituban hagyni, bekopogtam a szomszédhoz és kértem tőle három lepedőt estig. Nahát, ez is elég cikis volt, de nem tudtam mást kispekulálni.

            Loholok vissza a csehóba, hát nem ott áll két újabb krigli sör az asztalon? A három lepedő, amit felmarkoltam a szomszédtól, éppen arra volt elég, hogy leperkáljuk a számlát. Ő meg rátett egy lapáttal. Képzelheti, mennyire elborult az agyam. Legszívesebben megfojtottam volna. Te kretén, mondom neki, azt hiszed bankot raboltam? Erre a kettőre már nem futja, itasd meg a pincérrel. Hát nem elkezd vigyorogni? Nyugi, apuskám, nyugi! Ez elég lesz? Ezzel fogja magát és előcibál a zsebéből egy húszezrest. Megkajáltad, mi? Hát meg. Hogy még nyelni se tudtam. Nagyon marta a csőrömet a dolog. Nem komálom, ha ilyen csúnyán palira vesznek. Mindenesetre felhajtottam még azt a kriglit, ha már volt miből rendezni a cechet, aztán leléptem, mert csak folytatta tovább. Hogy neki milyen oltári mázlija van egy ilyen csajt kifogni, akivel frankón egy húron cicegnek. Na, csak cicegjetek.

            Behúzott a csőbe, de visszakapja, gondoltam már akkor. Napokon keresztül törtem a fejem, hogyan vehetnék revansot. Aztán a múlt hét elején beugrott. Ehhez persze Kistökös is kellett. Róla tudni kell, hogy közös haverunk és buknak rá a csajok. Vagy a lóvéjára, de ez mindegy. Kérdem tőle, benne volnál e egy jó balhéban? Mindenbe, csak sokba ne kerüljön. Nahát, akkor idefigyuzz. Csörögj rá Andorra, mondd meg neki, hogy összeszedtél három klassz csajt a hétvégére, és a nagybratyód nyári kéglije is szabad, csaphatnánk egy kis orgiát. Én meg elkapom Nellit és kiterítem neki, mi újság. Hogy megdumáljuk Andorral, vasárnap reggel randizunk a Nyugatinál, te hozod a csajokat, aztán irány a nagymarosi vikkendház. Minden oké, ha Nelli beszáll a buliba.

            Na, most képzelje el, milyen lángész ez a Nelli. Nem vette a lapot. Úgy nézett rám, mintha megöltem volna az anyját. Fél órába tellett, mire kapiskálni kezdte, hogy mi az ábra. Hogy ő meg a barátnője, Ágota, akiről már mondtam, velem fut, szóval ők jelennek meg a Nyugatinál a három bombázó csaj meg Kistökös helyett. Mikor végre megértette, merre hány óra, elkezdett vihorászni. Jaj, de jó hecc, jaj, de jó hecc! Egyszer csak elkámpicsorodik, és azt mondja: nem kóser. Merhogy ő már megbeszélte Andorral a vasárnapi programot. Eget verő csaj, mi? Született észkombájn. Alig tudtam megdumálni, na és, lezajlik a nagyjelenet, aztán felőlem húzhattok, ahova akartok, Ágotával majd mi is összehozunk valamit. Milyen igaz! Hát persze, látod erre nem is gondoltam, így ő. Igazi agytröszt, mi? Mit lehet egy ilyen csajon komálni?

            Miután Nellivel és Kistökössel elrendeztem a dolgot, vázolom Andornak, mi a helyzet. Hát nem ő is azzal jön, hogy nem jó, mert Nellivel már… Kapd be, mondom neki. Lefújod, és kész. Dolgod van. Egy hétvégét elvagytok egymás nélkül is. Gondolj csak bele, kisapám, három szuper csajkás, és azt választod, amelyik a legjobban felpörget. Haverok vagyunk, ezen nem fogunk hajbakapni. Ódzkodott, mint szűzlány, akit sötétbe akarnak csalogatni. De Kistökös megmentette a szitut. Küldött nekem egy e-mailt, és csatolta hozzá három csaj fényképét. Nem tudom, honnan kajtatta fel a képeket, de mind a három felfért volna egy pornómagazin címlapjára, az tuti. Küldtem egy SMS-t Andornak, jöjjön fel hozzánk, megkukkolhatja az árut. Ja, azt kihagytam, hogy az egyik csajról meztelen képet küldött Kistökös. Hát azt látni kellett volna, hogy kigúvadtak Andor pilácsai. Még a farka is nyújtózkodott. Rögtön azon járt az agya, mivel mentse ki magát vasárnapra. Én adtam az écát, mondja, hogy nekem kell segíteni, mert a nagyanyám válik, és engem kért meg a cuccainak elhordására. Pont vasárnap? kérdi az a marha. Naná, majd szerdán, amikor mindenki melózik! Persze, hogy vasárnap, te hülye.

            Másnap jön Andor, hogy minden oké. Nem ment könnyen, csipogta, de sikerült. Azt hittem, az a tyúkeszű csaj visszatáncolt, de hamar kiderült, ő jól vette a figurát. Andor volt az, aki többször is rákérdezett, ugye nem haragszol szivikém, mert csak akkor megyek, ha nálad is frankó a dolog. Ezt már a tervembe beavatott Ágota döngicsélte el nekem, miután kifaggatta Nellit a csicsergésükről. Ő mondta, hogy még Nelli győzködte Andort, menjen csak nyugodtan, segítsen a nagyanyámnak, ha már az öregasszony nem bírja egyedül a költözködést. Az egészben az a legfrankóbb, hogy a mutter öt éve bevágta az öreglányt valami otthonba, ahonnan már csak a temetőbe fog hurcolkodni.

            Andor még egyszer rácsörgött Kistökösre, tényleg hozza-e a csajokat vasárnap reggel. Kistökös megnyugtatta, a csajok már nagyon várják, bizsereg a hasuk alja. Erre azzal állt elő, mutassam meg újra a fotókat. Feljött hozzánk, és fél órán át skubizta a monitort. Azt hittem, el is fog élvezni. A végén csak kinyögte: ezt tényleg nem lehet kihagyni. Aztán rábökött a meztelen csajra: de ezt én lőttem magamnak! Legyen, mondtam neki. Kistökösnek meg nekem jó lesz a másik kettő. Ugyancsak kezdte magát beleélni a dologba. Majdnem odavágtam neki, hát nem klasszabb ez punci a te Nellikédnél? De befogtam a csirpelőmet, hagytam gyönyörködni, közben meg magam elé képzeltem milyen pofát vág majd, amikor meglátja Nellikéjét a dögös csaj helyett.

            Ma reggel ott toporogtunk a Nyugati előtt. Andor percenként nézte a karóráját, és kérdésekkel bombázott. Szerinted mivel jönnek? Metróval vagy villamossal? És merről? Budáról? Jöhetnének már! Izgatottabb volt, mint egy kamasz, akit először dugnak ágyba egy cafka mellé.

            Te tudod, hol szedte össze Kistökös ezeket a csajokat? Nagy dumát levághatott, ha sikerült neki behálózni őket. Nem mondta, hogy rólunk mit mesélt nekik? Dehogynem! Azt állította, mi vagyunk a legfaszább krapekok a Nyugati előtt. Na, ne félj, meg is mutatom annak pucér csajnak, ki a macsó a csárdában! Hogy hívják, tudod? Tudja a bánat. Nem mindegy? A neve kell vagy a teste?

            Nellit és Ágotát én szúrtam fel először. A Podmaniczky utca felől közeledtek. Andor éppen az ellenkező irányba skubizott. Ismét az órájára nézett, aztán felém fordult. Kérdezni akart valamit megint, de torkára fagyott a szó. Megragadta a karomat.

— Odanézz! Ezek hogy kerülnek ide?

            Én meg adtam a béna meglepettet.

— Tűnjünk el gyorsan! — kezdett ráncigálni.

            Leintettem.

— Elkéstünk. Ők is felszúrtak minket.

            Erre totál bepánikolt.

— És ha pont most jön Kistökös a három csajjal?

            — Hát akkor szarban vagyunk. De majd csak kivágjuk magunkat valahogy.

            Ilyen hangyásnak még sohasem láttam Andort.

— Sziasztok — nyögte a csajoknak, amikor odaértek hozzánk. Közben még mindig a nyakát nyújtogatta jobbra-balra, hátha még időben felfedezi Kistököst. Nelli szólt rá:

            — Na, mi van? Még egy csókot se kapok?

            Kapott egy ímmel-ámmal, tessék-lássék cuppanóst. Andor még akkor is félresandított. És vörös volt, mint a rák, amikor kihalásszák a forró vízből.

            Nelli oldalba bökte.

— Mi van veled? Még mindig azt a három kurvincát várod?

            Ágota elnevette magát, és belőlem is kitört a röhögés.

— Nyugi — mondtam Andornak. — Ez a két csaj legalább olyan frankó, mint az a megálmodott másik három. Még akkor is, ha csak ketten vannak. Mi se vagyunk többen.

            Ekkor esett le nála a tantusz. Zihálni kezdett, mint futók a cél előtt. Előbb Nellire bámult, még a szája is tátva maradt. Aztán felém fordult.

            Én csak vigyorogtam, mint a vadalma. Éppen mondani akartam, hogy jár az, aki kölcsönért ugrasztja a haverját, amikor orrba vágott. Az ütés olyan váratlanul ért, mintha egy erkély szakadt volna rám ott, ahol még házak sincsenek.

            Totál begolyózott. Egyik ökölcsapás a másik után, még arra se jutott időm, hogy legalább a karomat magam elé emeljem. Mire felocsúdtam volna, már el is terültem a járdán. Ha nincs ott az a zsernyák a közelben, hát agyon is ver. Pedig nem vagyok béna. De ki gondolta volna? Kistökös meg a három csaj megjelenésére is előbb számítottam, mint arra, hogy ez az eszement barom ennyire bekattan. Csak tudnám, hogy mitől?

            Maga érti ezt? Mert én még csak nem is kapisgálom.

Bányai Tamás - Panteon még nincsenek barátai.
Túlvilágon továbbélő szerzőink...