Mosolygások (?).
Minden évben – ha befagy a Balaton – kedves vidámkodásunk tárgyai a hattyúk.
Gondolom, mindenki ismeri a franciák (volt) Concord repülőgépét. Talán azt is láttátok, hogyan néz ki leszállásnál. Namármost. A hattyú lassan ereszkedve érkezik a kikötőbe (azért oda, mert ott sok az ember és biztosan megetetik), és mielőtt a jégre érne, felveszi a Concord-formulát: a szárnyak szélesre tárva a farok, a test, és a nyak háromnegyede egyvonalban, a vízszintessel mintegy 30-35 fokot zár be. A lábak ferdén előrenyújtva, az úszótalp szétfeszül. A nyak felső része és a fej kecses ívben előrehajlik. Amikor leér a jégre – nem áll meg. A farkát hátul letámasztva, az előbb leírt testhelyzetben csúszik-csúszik legalább 10-20 métert. Aztán egy arisztokrata eleganciájával megrázza magát, megigazgatja a szárnyait és elsétál. „Műszakilag” tökéletes, könnyed, biztos megoldás. Mégis – mi emberek – kórusban hahotázunk…
Más. (Amiket lentebb írok, valószínűleg senki nem látta – bár mindenki sajnálhatja – a fórumozók közül, de megpróbálom „láthatóan” leírni)
Három alapfogalom
- Ha egy tyúk ráül a tojásokra és kotlik, akkor a 21 nap (ennyi idő alatt kel ki a kiscsibe) közepetáján megváltozik a „beszéde”. Nem tud kotkodácsolni és kárálni, helyette „kotyog”. Ez fonetikusan nagyon jó hangutánzó szó.
- A falusi házak telkei általában három részből álltak: gyepű, kert földpincével, kúttal, virágokkal, és a hátsó udvar. Ez utóbbi le volt kerítve, itt volt az istálló, az ólak és itt éltek a baromfik, kacsák, libák, pulykák. Itt voltak a nyúlólak is.
- A „kisállatokat” (kiscsibék, kiskacsák, kislibák) és anyjukat kiengedték a kertbe.
Viszonylag gyakran előfordult, hogy a kikelt kiscsibék között volt egy-kettő fekete (belőlük lesz a kendermagos), vagy kopasznyakú. Néhány kotlós nem szívlelte a furcsa, a többiektől különböző jövevényt, ezért ellökdöste, esetleg csipkedte, igaz – szerinte – szelíden… Ilyenkor érkezett Édesmamám, kezében a pálinkásüveggel. Már ekkor vigyorogtam, és tudtam a feladatomat. Rövid ugra-bugra után elkaptam a kotlóst, bal kézzel a szárnytövét, jobbal a nyakát fogva két ujjammal szétnyitottam a csőrét. Édesmamám elégedett arccal „bizonyos mennyiségű” pálinkát töltött a csőrbe. Elengedtem őkelmét. Néhány felháborodott csuklás után a kotlós előadást tartott, amit én visítva, és a bepisilés határán végigröhögtem. Visszajött a beszéde. Előre kiszámíthatatlan sorrendben kotkodácsolva, kárálva és kotyogva adott hangot a felháborodásának az inzultus miatt. Mindeközben határozottan egyensúlyi problémái voltak, amit hol jobbra, hol balra a szárnyával igyekezett kivédeni. Néhány perc küzdelem és az általam produkált röhögés után leült. Szárnyait széttárta, maga alá engedte a családját, bár határozottan billegett. Aztán aludt egy jó sort. Amikor felébredt, már ismét kotyogva társalgott a családdal – de soha többé nem volt rasszista…
Más.
Az egy-két napos kisliba nagyok kedves jószág. Élénksárga szín, a világos-narancssárga csőr, fejebúbján a pihetoll kócos, aprócska „V” alakú szárnycsonkjai semmire nem jók, a piciny „püspökfalat” izgatottan vibrál, a hátsó fertály túlméretes, és emiatt aprócska lábai bizonytalanok. Namármost. A kertben harsogó zöld fű található, amit az anyjuk szorgalmasan csipked. A jólnevelt kislibák ugyanezt teszik. A baj az, hogy a csőrbe bekapott fű szívós, és nehezen szakad el. Így aztán ha néhány rántás után mégis elszakad, a kisliba fenékre esik. Természetesen azonnal feláll, izgatottan lilitel (még nem tud gágogni) és az aprócska püspökfalatját méltatlankodva billegteti. Aztán ismét bekap egy fűcsomót… Én pedig könnyezve a röhögéstől a térdeimet csapkodom. Annál is inkább, mert ezt a mutatványt 8-an,15-en ismétlik folyamatosan…
Talán most láttátok őket és legalább mosolyogtok. Mert akkor érdemes volt leírni…
Legutóbbi módosítás: 2019.07.16. @ 13:14 :: Haraszti László