Nehrer Gyorgy : Magyarcsernyétől a Csutoráig

Apai nagyanyámnak hosszú életet rendelt a teremtő. Jóval hosszabbat, mint amennyire ő valaha is számított. Hosszú, és fájdalmasan kegyetlen életet. Eltemette  nagyapámat,  aztán a középső, majd az elsőszülött lányát. Az utolsó húsz éve békében, talán valamiféle lelki megnyugvásban telt. Bár gyakran mondogatta „ már mennék a papa után” Nem mehetett, még dolga volt. Dolga volt, mert mesélnie kellett nekem, hogy sok év után leírhassam mindazt, amit tőle hallottam. Aztán kilencvenöt  évesen  csendben elaludt.

Toporgott a Szent György kórház hideg alagsorában, kezében a távirattal, amit a postás hozott. Néhány gyenge fényű lámpa világított csak. A vékonyka asszony árnyéka hosszúra nőtt a piszkosfehér falakon. Forgatta a papírt, és betűzgette a távirat szaggatott szövegét. Próbálta felfogni, de a tudata még nem akarta. Egyre csak a számokat mondogatta magában, 318/1948, még csak május van… Aztán a férjére gondolt, aki  négy nap múlva, hatodikán lett volna ötvennyolc. Szerdára ígért a szomszédasszony  tojást, a madártejhez.  Azt nagyon szerette. Mihez kezdek itt ötvenhárom évesen egyedül? —tipródott magában.  Túléltek két háborút és felnevelték tisztességgel a négy gyereket. A két nagyobb lány ott maradt a határ túloldalán. Románok lettek. Persze csak papíron. A legkisebb lány Budapesten. Az egy szem fiú, a család szeme fénye, a lányok és a férje kedvence, valahol több ezer kilométerre szovjet fogságban. Még gyerek volt, amikor elvitték. Több mint három éve, hogy nem látta. Egy vöröskeresztes lap jött tőle karácsonykor. Rajzolt rá egy kis fenyőágat gyertyával „Drága szüleim!  Élek, és nagyon hiányoztok. Fiatok, 1947 december 10.” Ezenkívül semmi  hírt nem kaptak felőle. Még az iskoláit sem fejezhette be. Szeméből a keserves évek lázas aszálya szívta fel a könnyeit.  A család szanaszét, de legalább élnek. Aztán kérvényezte a románoknál, hogy küldjék meg az iratait, hogy munkát vállalhasson. Mindig csak az jött vissza a konzultól, hogy nem találják. Talán nem is nagyon kereshették azokat a papírokat. Csak egy irata maradt meg, a keresztlevele. Negyvenegyben átküldte a Római Katolikus Parókia Temesvárról. Neki nem hiányzott az a keresztlevél, csak a magyar hatóságoknak. Igazolni kellett, hogy nem zsidó. Minden románul volt rajta, így aztán még fizettek a hitelesítésért is, hiába fordították le az iratot. Mailati papból  a Rácz Józsiból meg Josif lett. Úgy írta alá;  Rácz Josif.  Aztán elérte a háború az országot és menekült mindenki. Odaveszett minden irata Salzburgnál, amikor Mozart muzsikájának a hangját, orosz és amerikai repülők  bombáinak robaja tépte szét. A dóm felé szaladtak. Azt biztos nem fogják bombázni! Ott Isten is velük lesz. Aztán összedőlt az oltár mögötti rész, és a  hatalmas lyukon keresztül látták, hogy lángokban áll a fél város. Mozart orgonazenéje helyett a “Sztálin orgonák” rajzoltak fényes csíkokat az égre. A fene sem törődött akkor az iratokkal és a bőröndökkel. Csak futottak kéz a kézben. Túlélték!  Aztán visszajöttek. Pedig jó munkát kínáltak a férjének Salzburgban, amikor vége lett mindennek. Romokban állt a város, és ujjá kellett építeni. De a férje nem akart maradni.

—Hiába vagyok én német, az én lelkem már csak magyar. Nem azért jöttem át a románoktól, hogy aztán tovább álljak. A maradék egy bőröndjükkel, gyalog indultak   Magyarország felé.

—Most aztán jól itt vagyunk. Vagyok. Egyedül. Egy szoba konyhában, villany és  víz nélkül.

A sötét folyosón nyikorogva nyílt  egy ajtó. Fehér köpenyes orvos jött vele szembe. Fején kerek fehér sapka. Kezében gépelt papírok. Nyújtotta felé. Ránézett az írásra.

— Három nyelvet beszélek, de latinul nem tudok – mondta neki.

— Megvolt a boncolás. Elégett a tüdeje a sugarazástól. – mondta szemlesütve az orvos.

— Már nem támaszthatom fel, és pénzem sincs eltemetni. Mióta lebetegedett, már  csak alkalmi  munkái voltak. Nekem meg nincs munkahelyem, és irataim sincsenek a románok miatt. Melyik munkahelynek kellene egy öregasszony a nyugdíj előtt?  Aztán csendesen mondta, inkább csak magának – két háborúban sem tudták megölni az uramat. Maguknak viszont sikerült. Torkában egy kéz már az útjára engedte a sírást.

— Egy ideig maradhat itt is a férje. Beszélek a főorvossal, hátha felveszik magát takarítónőnek.   Ha felveszik, akkor kérhet temetési segélyt. – mondta a boncorvos.

Másnap, aztán visszament a kórházba, és takarítónő lett. Ezt látná a Mariska, a konyhalányuk, biztos kiröhögné, hogy a „naccsága” takarít. De akárhogy is röhögne, egy dohánygyári munkásnő sosem felejti el, hogy honnan indult. Kiröhögte már a sors egypárszor őket, de a férjét akkor is el kell temetni! Aztán három hétre rá, egy nagyon szerény fejfára tellett a Csutora temető végében. “Nehrer Péter, Magyarcsernye 1890-1948 Székesfehérvár”.  Másnap aztán feltámadt a szél, és a sötét fellegekből  szitálni kezdett  az eső. Két hónap múlva, 1948. július 17-én a szovjet  hadifogságból hazaért a fia, (apám) is.

Legutóbbi módosítás: 2019.07.22. @ 08:36 :: Nehrer Gyorgy
Szerző Nehrer Gyorgy 2 Írás
1953 Írok! Néha magam alatt vagyok, néha a fellegekben járok. Néha azt hiszem, hogy megváltoztatható a világ. Aztán rájövök, hogy mégsem, mert egyre gonoszabb, és egyre körmönfontabb emberek jönnek messiásként. Rend, és értékrend? Olyan már régóta nincs. Amíg tudok, addig adok. A többit meg elveszik. Még szilárdan állok a lábamon, mint a házak, amiket építettem. A végén törmelék, rom és töltés lesz mindenből.