Nehrer Gyorgy : Lélekharang

Ült az öreg az udvar félreeső részében, az eperfa melletti kispadon. Lába előtt egy vájdling, mellette  a padon egy fonott kosár, aminek a füle már viseltes volt. Hasított rongydarabokkal körbetekerte, hogy az eltört fűzfavesszőket egyben tartsa, és a kezét fel ne sértsék az éles ágak. A kosár  félig volt  csöves kukoricával. Az öreg hajlott háttal morzsolta a tengerit a sötétkék kötényébe. Amikor a kötény a kukoricaszemek súlyától a két lába közé kezdett ereszkedni, akkor a  széleit megemelte és  a vájdlingba irányította a szemeket.

Feleségét már öt éve, egy esős, szeles délután magához szólította az úr. Lelkében ellobbant a világosság egyetlen sóhajtással, mintha soha nem lett volna  se fény, se hang a világban. Azóta egyedül próbálkozik az élettel. A földet  már régóta a gazdaság műveli és terményben fizetnek. Tegnap hozta az autó a kukoricát, amit  leöntöttek az udvar közepére egy nagy nejlonra. Most itt áll egy kisebb sárga domb, és mintha szándékosan lenne feldíszítve, úgy  világítanak belőle a vörös színű csutkák végei.  Már eldöntötte, ami a góréba nem fér el, azt lemorzsolja a jószágoknak. Jószág nincs már sok, csak éppen annyi, ami neki kell. Megszokásból, hogy valamivel elfoglalja magát. Öt-nyolc tojás naponta. Félreteszi, aztán jön a Jolika, a kisboltból és megveszi. Ad érte amennyit gondol, nem szoktak alkudozni. Nem valami bőbeszédű, és az öreg sem volt az soha. Míg élt a felesége, beszélt az három helyett is. Mióta egyedül van, azóta csak magában beszélget, mintha ott lenne az asszony. Nem válaszol senki a kérdéseire, így aztán vitatkozásra sincs ok.  A lánya Angliában.  Az unoka már hároméves elmúlt, de csak fényképen látta. Valami furcsa angol neve van. Gondolkodnia kell, amikor a falubéliek érdeklődnek az unoka felől.  

– Ruszli, vagy valami hasonló. Nem, nem, várjon csak, azt hiszem  Russel, de nem biztos.

   Az apja után kapta a nevét. Még egy rendes esküvő sem volt, csak aláírtak valami papírokat. Fél éve is van már annak, hogy beszélt a lányával, a Margittal. Kérte tőle, hogy adja át a telefont az unokájának, legalább pár szó erejéig hallja a hangját, ha már nem láthatja. Valamit hadart a gyerek angolul, aztán elvették tőle a telefont.

– Kislányom, te nem tanítod magyarul az unokámat? – kérdezte.

– Nem, mert az óvodában csak gond lenne belőle, és nem tanulná meg rendesen az angolt. Azt kell neki beszélnie majd az  iskolában is, nem a magyart. Meg különben is, ha nagyobb lesz, és ha szeretné, majd megtanul magyarul. Papus, mi itt élünk és már én is ide tartozom.

 Az öreg csendben lenyomta a telefon gombját, azóta nem is hívták. 

   Jól tanult a Margit és az érettségi után Zalaegerszegre, a városba járt  főiskolára. Közgazdász, vagy valami ilyesmi lett belőle. Aztán ott maradt az iskola után a városban. Munkahelyet  is talált, meg albérletet is. Amíg a felesége élt, addig csak-csak hazajött havonta. Amióta az asszony elment, egyre ritkábban. Egyszer csak beállított és összepakolt egy nagy bőröndbe mindent, amire szüksége volt. Megállt a kapuban, még egyszer visszanézett a házra meg a hajlott hátú apjára.

– Papus, elmentem Angliába, majd jelentkezem!

Az öreg szeme tele lett könnyel, ami talán abból a harmatból volt, amit az égiek küldtek a sóvárgó ősi imádságra válaszul. ”Isten akaratát nekünk itt a földön kell betöltenünk.”

 Eleinte néhányszor még felhívta a lánya, aztán egyre ritkábban. Már nem volt mit mondaniuk egymásnak, teljesen más világban éltek. A lányát már nem érdekelték, hogy hány darab tojást tojtak a tyúkok és a kicsi kecskegida legújabb csínytevése sem. Azt is hiába mondta neki, hogy a fokhagyma tíz centire kinn van a földből, és a répának is sora van már. Csend volt a vonal túlsó végén. Kérdezgetett a vejéről, az unokáról, de csak rövid pattogó válaszokat kapott.  Fájt az öregnek, hogy így alakultak a dolgok. Régebben még elábrándozott azon, hogy itt van a nagy ház üresen, ahol  elférne a lánya, a veje, meg még az unokák is. Nincs messze a város – autóval pár perc. Mégiscsak jó levegőn lennének. Az évek elszálltak és nyomukban az öreg gondolatok  újra a múltban kószáltak.   

Már nem ábrándozik ilyesmin, már kecskék sincsenek, a disznókat is eladta. Pár darab kacsa, meg  a tíz tyúk a kakassal. Ennyi elég is neki. Ült a kispadon, mellette a kosár és morzsolta a kukoricát.  Ezt még lemorzsolom, aztán jövőre el kéne adni a földet is. Minek nekem ennyi kukorica? – morfondírozott magában. Lélekharang hangjára abbahagyta a munkát. Csengettek valakinek.  Igen, csengettek, mert a nagyharangnak öblös hangja van, az kihallatszik még a határba is. De kinek csengettek?  Nem nagyon beszélget senkivel, már csak köszön, és néha a szomszédokkal vált pár szót. Lassuló gondolatait forgatta a fejében. A templomban nem volt kifüggesztve senkinek a temetése. Akkor az csak  kálomista lehet. Sőt, biztos, hiszen a református templomból jön ez a hang. Isten nyugosztalja. Kivette az utolsó cső kukoricát a kosárból és komótosan lepergette a szemeket, majd levette a kék kötényét és kirázta. Csak úgy szállt belőle a por, ami aztán megállt a levegőben, mintha azon gondolkodna, hogy mitévő legyen. Végül az öreg fején lévő barna svájcisapkára telepedett.  János a vájdlingot bevitte a nyári konyhába és feltette a  virágmintás viaszosvászonnal letakart asztalra. Majd holnap behordom a góréba a többit. Elindult előre, ahol valamikor a feleségével laktak. A hatvanas években a nagyméretű konyhából választották le a fürdőszobát meg a vécét. Aztán lett gáz is, meg bojler és meleg víz is. Furcsa gondolatok cikáztak a fejében. Félúton visszafordult, és a pajtának vette az irányt. Keresgélt a régi holmik között, amiket még nem dobált ki. Mintha még meglennének a lovak meg a tehénke is, olyan rendben volt itt minden. Megtalálta, amit keresett, markába fogta, és rátekerte mindkét tenyerére. Megrángatta, mintha széjjel akarná szakítani. Jó ez még mindig. Ma már ilyesmit nem kapni, műanyagból van minden. Ezt még kenderből fonták. Nézegette a kötelet. Csámpit, a kiscsikót vezetgette vele. Mosolygott magában. Eszébe jutott, amikor kiszökött az eleven kiscsikó az udvarból, akit aztán a fél falun át kergetett. A büdös jószág mindig megvárta, amíg néhány lépésre ér hozzá, – addig, mintha mi sem történt volna, legelészett az árokpartján. Amint közelebb ért,  ugrott egyet, aztán tovább szaladt, jó kétszáz métert. Így kergetőztek egész délután a faluban, amíg aztán a csikó el nem unta, vagy  talán csak az anyja hiányzott neki. Mindenesetre hagyta, hogy a kötőféket a nyakába akassza. 

Az utcában a házak álmos ablakai várták a sötétséget. A keskeny járdán elsétált a kerítésig. Nem volt semmi dolga ott, csak megszokásból lenyomta a kilincset, hogy zárva van e az ajtó. A kertek alatt füst szállt, kukoricaszár és akácágak  fanyar tűzhely illata lebegett, s a kertvégében, a fonott sövénykerítés alatt már az éjszaka bujkált, mintha félne a nappaltól. A konyhába érve, a kötelet ledobta egy hokedlira. Bement a fürdőszobába, és előkereste a borotvaszappant, majd megfente a borotváját a széles bőrszíjon. Sosem jutott eszébe, hogy modern, eldobható borotvákat, meg borotvahabot vegyen. Ő még ezzel tanult borotválkozni. Kinevették  miatta. A felesége is unszolta mindig, hogy hagyja már a fenébe ezeket a régi dolgokat.

 – Dehogy hagyom! Ezzel borotválkozom pelyhes arcú kölyökkorom óta. Még öregapám tanított, hogyan csináljam, hogy ne kaszaboljam össze magam. Ezek, – intett a fejével az utca felé, ahol éppen egy csapat fiatal ment – talán még a saját torkukat is elvágnák vele. Csak a szemetet csinálják azokkal a műanyag borotvákkal.

Már nem veszekszik vele senki.

Régi nyarak emlékei lobbantak fel a gondolataiban miközben a borotvát élezte. A szőke kislány, aki aztán a felesége lett. A szénaboglyák, a napsugaras  meleg rét és a régi tüzek, ahol szalonnát pirítottak. Odalépett a tükör elé és a borotvaecsetet belemártotta az opálosan homályos szappanos vízbe, ami egy kis pohárban volt, majd a vizes ecsettel apró köröket írt a szappanon, amíg hab nem képződött. Jó kemény hab, amit már az arcára kenhetett. Amikor végzett a borotválkozással, akkor a tenyerébe néhány csepp pitralont öntött és széjjel dörzsölte a markában, majd az arcára kente sziszegve. A pitralon az csíp, és hirtelenjében kivörösödik a bőr, de aztán kellemesen hűsít. Már az sem a régi. Be kell menni a városba érte, de ott is csak bambán néznek az emberre, ha pitralont kér. A fene megette ezt az új világot. Megnyitotta a vízcsapot és félig engedte a kádat meleg vízzel. Óvatosan belefeküdt, kicsit sziszegve, amíg megszokja a teste a meleget. Félig ülve, a fejét a kádnak támasztotta, szemeit lecsukta, nem gondolt semmire, most csak jól esett a fáradt csontjainak a meleg. A víz már kihűlőben volt, amikor leszappanozta magát és a zuhannyal lemosta a habot. Megtörölközött, és  a törölközőt a derekára csavarva bement a szobába. Fehér inget, nyakkendőt vett elő  és a fekete  öltönyét, ami  a felesége temetésén volt rajta utoljára. Felöltözött, az előszobaszekrényből pedig elővette a lakkcsizmáját. Nehezen ment át a lába a szűk csizmaszáron – már régen volt rajta. Megnézte magát a tükörben, a haján és a bajuszán igazított egy kicsit. Leült a hokedlire, és az étkezőasztalra könyökölt. Így ült ott órákon keresztül. Az arcán az útra készülés derűs megbékélése volt.

– Bözsi néni, nem tudja mi van a János bácsival? – kérdezte az egyik szomszéd a másiktól.

– Tán elment a lányához Angliába. Gyakran mondogatta  mostanában, hogy még nem is látta az unokáját, pedig már elmúlt hároméves.

– Csak nem utazott el úgy, hogy itt hagyja a jószágokat. Reggel óta kárálnak a tyúkok, éhesek lehetnek már. 

 Aztán jöttek a rendőrök, és levágták a mestergerendáról az öreget. A mentők is ott voltak, de már nem volt mit csinálniuk. Azért elvitték a Jánost, mert boncolni kell. Nem tudni, hogy  maga tette-e?  Sanyi, a helybéli rendőr, a kapu előtt összegyűlt szomszédoknak mondta.

– Szépen felöltözött az öreg, azt hitte, hogy innen mindjárt a temetőbe viszik a felesége mellé.   

Napokig nem történt semmi. A községházáról táviratoztak a lányának, de nem jelentkezett.  A templomban kifüggesztették a temetés napját. Vasárnap rövid beszédet mondott a pap. A mezőszéli öreg fűzfán, melynek tövében az öreg gyakran megpihent, gyászzenét kopácsolt a harkály, mert a lélekharang hangja odáig már nem ér el. 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.31. @ 17:13 :: Nehrer Gyorgy
Szerző Nehrer Gyorgy 2 Írás
1953 Írok! Néha magam alatt vagyok, néha a fellegekben járok. Néha azt hiszem, hogy megváltoztatható a világ. Aztán rájövök, hogy mégsem, mert egyre gonoszabb, és egyre körmönfontabb emberek jönnek messiásként. Rend, és értékrend? Olyan már régóta nincs. Amíg tudok, addig adok. A többit meg elveszik. Még szilárdan állok a lábamon, mint a házak, amiket építettem. A végén törmelék, rom és töltés lesz mindenből.