Az ujjaim közt sejtés szöszmörög,
kint béke van és mégis mennydörög,
a szó meg, mintha föntről ejtené
kis csöndjeit a dörrenés felé.
Az időmérőn másodperc pörög,
a gondolatra rákönyökölök,
s a kivégzőtiszt, mintha sejtené,
most kedvvel áll a betűim elé.
Szemem bekötve. Értőn hallgatok,
lepöckölöm az égről a napot,
kivárom, amíg eltalál a csönd.
Az egész világ feketét ragyog,
én elüvöltöm – rám célozzatok,
de senki nem figyel rám odafönt.
