Ma már, ha a tükörbe nézek,
barátként pillant rám a csend,
elhalkultak a mély zümmögések,
kialakult a nyugodt rend,
már nincs vacogás
a mély hullámzó vágyon,
béke van, a vihar odakint maradt,
lassan távolodik, mint a mámor,
ha a mulatozásnak vége szakad,
és éjszakánként,
mikor a test elfáradva aludni tér,
a lélek árnytalanul, osonva szökik,
halkan vándorként útra kél,
hozzád érve, föléd hajolva
simítja meg alvó arcodat,
majd tovább fut,
csendben,
halkan,
lábujjhegyen,
mint egy röpke szálló gondolat.
És reggel, ha a tükörbe nézek,
barátként pillant rám a csend
mert hajnalra újra itthon van a lélek
és visszaáll a nyugodt rend.
