Különös volt, valahogy minden puhább, életlenebb, még a tompa csend is. A sűrű, vastag köd magába-ölelte, magába-ringatta a kis világot körülöttem.
Az öreg cseresznyefa törzse még magabiztosan sötétlett mellettem, de a távolabbi fák mintha lebegtek volna, a vékonyabb ágak csak sejthetőek voltak. És kontúr nélküliek, mint egy nedves akvarell-festmény.
Minden a szürke ezerféle árnyalatát mutatta. Lent a lehullt levelek barnásszürkék, szemmagasságban a fatörzsek és a tér világosabb kékesszürkék voltak. Fent – a domb mögött felkelő nap miatt – halvány piszkossárga fény látszott, csak a lábamnál nyíló októberke halvány rózsaszín virágtányérkája világított tompán. És az egész olyan megfoghatatlanul lebegett.
A csend is valami mély, visszafogott, tompa volt. Nagyon távolról, alig érzékelhetően hallatszott egy-egy kutyaugatás a falu felől.
Aztán lassan meghallottam. Pathh…pathh…pathh. A köd vastag párája a faágakon vízcseppekké vált, lehullott és halk érintéssel találkozott az avaron fekvő levelekkel. Pathh…pathh… Félszemmel érzékeltem a levelet, mely levált az ágról és furcsán ingázva lebegett lefele a többiek közé – hangtalanul. Lassan része lettem a ködnek. Talán emiatt vettem észre, hallottam meg, hogy a leérkező vízcseppek hangja más és más. A nagyobbak mély, a kisebbek magasabb puha hangot adtak. Érzékeltem egyfajta ritmust is, mely minden oldalról, de elkülöníthetően dobolt. Mint egy furcsa monoton zenekar, mely negyed-oktávon játszik, összemosódó ritmusban. A zenész a köd, a hangszer a vízcsepp és a faágak. Valami mérhetetlen tökéletesség és nyugalom lebegett bennem.
Az idő eltűnt, nem tudom mennyi telt el, amikor egy halk, visszafogott nyikkanás lentről, kibillentett. Lenéztem. Micu, a fehérmellényes fekete hegyimacska ült a lábamnál, és nagy, zöld, „éhesvagyokkérlekadjenni” szemekkel nézett rám.
A „zenekar” puhán eltűnt, a hangulatnak vége volt. A lenti barnaszürkeség és a fenti sárgaszürkeség maradt.
Siófok, 2007. 10. 27.
Haraszti László
Legutóbbi módosítás: 2019.07.12. @ 08:03 :: Haraszti László