Haraszti László : A köd

 

Különös volt, valahogy minden puhább, életlenebb, még a tompa csend is. A sűrű, vastag köd magába-ölelte, magába-ringatta a kis világot körülöttem.

 Az öreg cseresznyefa törzse még magabiztosan sötétlett mellettem, de a távolabbi fák mintha lebegtek volna, a vékonyabb ágak csak sejthetőek voltak. És kontúr nélküliek, mint egy nedves akvarell-festmény.

 Minden a szürke ezerféle árnyalatát mutatta. Lent a lehullt levelek barnásszürkék, szemmagasságban a fatörzsek és a tér világosabb kékesszürkék voltak. Fent – a domb mögött felkelő nap miatt – halvány piszkossárga fény látszott, csak a lábamnál nyíló októberke halvány rózsaszín virágtányérkája világított tompán. És az egész olyan megfoghatatlanul lebegett.

 A csend is valami mély, visszafogott, tompa volt. Nagyon távolról, alig érzékelhetően hallatszott egy-egy kutyaugatás a falu felől.

 Aztán lassan meghallottam. Pathh…pathh…pathh. A köd vastag párája a faágakon vízcseppekké vált, lehullott és halk érintéssel találkozott az avaron fekvő levelekkel. Pathh…pathh… Félszemmel érzékeltem a levelet, mely levált az ágról és furcsán ingázva lebegett lefele a többiek közé – hangtalanul. Lassan része lettem a ködnek. Talán emiatt vettem észre, hallottam meg, hogy a leérkező vízcseppek hangja más és más. A nagyobbak mély, a kisebbek magasabb puha hangot adtak. Érzékeltem egyfajta ritmust is, mely minden oldalról, de elkülöníthetően dobolt. Mint egy furcsa monoton zenekar, mely negyed-oktávon játszik, összemosódó ritmusban. A zenész a köd, a hangszer a vízcsepp és a faágak. Valami mérhetetlen tökéletesség és nyugalom lebegett bennem.

 Az idő eltűnt, nem tudom mennyi telt el, amikor egy halk, visszafogott nyikkanás lentről, kibillentett. Lenéztem. Micu, a fehérmellényes fekete hegyimacska ült a lábamnál, és nagy, zöld, „éhesvagyokkérlekadjenni” szemekkel nézett rám.

 A „zenekar” puhán eltűnt, a hangulatnak vége volt. A lenti barnaszürkeség és a fenti sárgaszürkeség maradt.

 

Siófok, 2007. 10. 27.

 

Haraszti László

Legutóbbi módosítás: 2019.07.12. @ 08:03 :: Haraszti László
Szerző Haraszti László 0 Írás
Nagyon messziről indultam 74 éve. A zselici dombok, erdők északi végéből, a Szalacska lábánál kinőtt Sapkatöltés melletti kunhalmok közül, a Kapos folyó partjáról. A falumban magyarok, svábok, horvátok, felvidéki telepesek, cigányok, éltek együtt csendes, meghitt békességben. Apai ágon a származásom is hasonló, anyai ágon viszont 1825-ig dokumentáltan somogyországi zsellérek, uradalmi cselédek, napszámosok és juhászok voltak az őseim, így bizton Koppány ivadék vagyok, ennek megfelelően konok, ma