A hó

Reggel, amikor felkeltem, szikrázóan sütött a nap, és minden égetően fehér volt.

A megfelelő szóbeli engedélyek beszerzése és a „Vigyázz magadra!” bővített formájú mondatainak végighallgatása és bólogatással történő egyetértése után izgatottan húztam fel a kortalan, „gojzervarrott-birgeli” bakancsomat.

A nyáron, a padláson csontra keményedett kis hátizsákba a zsebemből átpakoltam a „túlélőkészletemet”, mely egy bicskából, madzagokból, drótdarabból („köllhet”), és egy hatalmas zsebkendőből állt. Mellétettem Édesapám kopott „kukkerét” (távcső), a konyharuhába csavart kenyér, kolbász, besózott hagyma „kompozíciót”, egy üres nagyméretű konzervdobozt, egy kis teagolyót némi teával, egy doboz gyufát és darabka újságpapírt.

Aztán a mindenféle – általam feleslegesnek ítélt – ruhadarabba (kesztyű, sál, orosz fazonú füles „katonasapka”) történő csomagolás után előszedtem a fészerből a legalább 15 éves „katonai” síléceket, síbotokat és nekiindultam a gyepűnek. A kertek alján a „túlöltözöttség” miatti szuszogás közben, végre felcsatolhattam a léceket és kezdeti ügyetlenkedésem után már oda sem figyelve csúsztam a faluvége felé. Ott lefordultam a rétre és feltárult előttem a(z) – általam ma is szeretett és sóvárgott – szűzhó végtelen fehérsége, ragyogása, csalogató hívása.

A távolban levő mosdósi hegyeket (természetesen somogyi értelemben hegyek) megcélozva nekilendültem. Ahogy teltek a percek, egyre kevesebbet kellet a siklásra figyelnem, így lehetőségem volt meglátni azokat az apró jeleket, melyek errefelé mindig, mindenütt jelzik, hogy a hó alatt, felett – igaz, nem mindenki számára láthatóan – otthagyta nyomát az Élet. Az elszáradt kóró tövében apró lábacskák nyoma jelzi, hogy a stiglicek (tengelic) és a sargyókák (sármányok) szorgalmasan begyűjtötték a magokat. A hó simaságából kiemelkedő apró dombocskák, a pucoktúrások (vakondtúrás) tetején aprócska kör alakú nyílás jelzi, hogy a mezei egér körülnézett és egy kicsit napozott. A kökönyebokor (kökénybokor) mellett elhaladva szürke és rozsdabarna tollacskák csomói jelezték, hogy egy figyelmetlen bakverebet lekólintott egy sólyom (akkor még volt), vagy a karvaly. Néhányszor nyúlnyomok keresztezték utamat, mindig párosan. Gál Imre bácsi – öreg barátom – elmélete szerint azért, mert „illenkor mán’ hajtik egymást”.

Hálás voltam a hónak. Úgy rajzolta mindezt elém, mint egy jó térkép a hegyeket-völgyeket.

Nem tudom, mióta jöttem, de a Kanáris (Kapos folyó) hídja meg messze volt, amikor megálltam „fújni egyet”. Erősen kimelegedtem, zsebrevágtam a kesztyűt, felhajtottam a sapkám füleit és a hátizsákba gyömöszöltem a sálat. Előszedtem a „kukkert” és körülnéztem. A mosdósi hegyen már látni lehetett az apró hósapkás présházakat, azt is, amelyikből kékes füstcsík imbolygott felfelé. Ilyenkor bort fejtenek – gondoltam, de eszembe jutott Gál Imre bácsi, aki szerint „bort fejteni akkó’ köll, mikó’ az ember úgy gondujja…” Láttam az akácfán az erősen figyelő kis sólymot, és a kinthagyott kukoricacsután látszólag ügyetlenül totyogó kányákat (varjakat). És mindenütt a sima, puhán szikrázó csoda: a hó.

Továbbhaladva megcéloztam a hidat és mellette a kis fűzfás-bokros részt. Lepakoltam, amikor odaértem, mert Nagymamám klasszikus bölcsessége egyre nyilvánvalóbb lett: „A gyomor nagy úr!” Először kisebb nagyobb száraz ágakat szedtem, aztán letapostam a havat egy kis körben, majd az újságpapír jótékony segítségével tüzet gyújtottam. A konzervdobozt megtöltöttem hóval és a kis lángok közé állítottam. A sistergő, kissé koromszemcsés olvadékban néhányszor pótolni kellett a havat, de rövid idő után forrni kezdett a víz. Egy ágdarabbal lejjebb húztam a dobozt, és elégedett vigyorral beleraktam a teagolyót. Leültem a sítalpakra és – érdekes módon – rövid idő múltán a kenyér/kolbász/hagyma/bicska kombinációból csak a bicska volt a markomban. Bár a tea cukortalan volt, de jólesett.

Kicsit még pihentem, nézelődtem aztán havat szórtam a tűz parazsára, és amikor elaludt, két kis ágat tettem rajta keresztbe. Úgy tanultam a Nagymamámtól, ezzel jelzi az ember, hogy gondosan eloltotta a tüzet, mert a két kis ág nem lett kormos. Észrevehető volt, hogy a napocska már „délutánról süt” és úgy gondoltam visszaindulok. Visszafele már nem bámészkodtam annyit, mert ismét jelentkezett rajtam Nagyanyám másik örökbecsű mondása: „A fiatal láb is láb.” Néha megpihenve visszanéztem a nyomaimra és – úgy hiszem – olyasmit éreztem, mint a nagy felfedezők, akik embernemjárta vidékekről indultak haza.

A kertek alatt már sokadszorra megfogadtam, hogy máskor nem megyek ilyen messze, de mélyen belül tudtam, hogy nem fogom betartani.

Amikor a konyhában ülve, forróvízes lábáztatás után kicsit elpilledve, néztem a „sparhejt” szélén lógó vizes kapcáim és a „renajtón” levő bakancsaim áttetsző gőzölését, miközben Nagyanyám a lábamat dörzsölgette, úgy éreztem, hogy a hó egy különös, szép, simogató fehér csoda.

Ma is úgy érzem.

 

 

 

 

Szerző Haraszti László 0 írás
Nagyon messziről indultam 74 éve. A zselici dombok, erdők északi végéből, a Szalacska lábánál kinőtt Sapkatöltés melletti kunhalmok közül, a Kapos folyó partjáról. A falumban magyarok, svábok, horvátok, felvidéki telepesek, cigányok, éltek együtt csendes, meghitt békességben. Apai ágon a származásom is hasonló, anyai ágon viszont 1825-ig dokumentáltan somogyországi zsellérek, uradalmi cselédek, napszámosok és juhászok voltak az őseim, így bizton Koppány ivadék vagyok, ennek megfelelően konok, ma

6 Komment

  1. Kedves Laci!
    Hiába ha valaki ott is nött fel “somogyországban” az soha sem fogja elfelejteni. Egy kérés. Igyekeztél minden olyan fogamat zárójelesen “városi ember számára” érthetővé tenni, de sajna kimaradt egy dolog. Mi az a renajtó? Sokat jártam a téli Balatonnál főleg Füreden. Ott korcsolyáztam meg utána a szüleimmel beütünk a Baricska csárdába. Na az egy élmény volt mindig. Olyan halászlét vagy rántott halat azóta sem ettem. Meg van még a Baricska csárda? Szerintem csak a neve maradt

Hagyj üzenetet