Kisregény

Genezis – Kisregény

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Akinek kedve, és türelme van hozzá, itt egyben olvashatja a kísérletemet…

 

 

Kopogtatott és belépett. Másra nem emlékezett, csak arra, hogy megfordult maga körül és zuhant, zuhant.

Egész puhán esett le, nem is esett, valahogy egyszerűen csak ott volt. Valami eddig soha nem érzett borzongás járta át, olyasféle, mint amikor szeretkezett.

Érezte, hogy létezik, vagy nem is érezte, hanem eggyé vált mindennel. Az idő megszűnt a számára… — dehogyis megszűnt, inkább teljessé vált. Egyszerre találta magát valami káoszban, hatalmas robbanások közt, fortyogásban, formát keresve, szenvedve és tökéletes gömbbé alakulva, bizseregve nőni kezdett, milliom formába szétszakadni, alakulni, elsorvadni, feje lett, benne gondolatok, vizelési ingereket, fájdalmakat, émelyítő szagokat érzett és kínzó fejfájást, élvezett és lelkiismeret-furdalás gyötörte, gondolkozott és bosszúért lihegett, tombolt és magába roskadt.

Mindez egy időben és térben, megszámlálhatatlan helyen és órában történt.

Föltépte a fogaival egy hozzá hasonló torkát, tercinák sorvégein gondolkodott, osztódott és lombot hullatott, fiát a sós vízben szoptatta és magmát okádott, burjánzott egy testben és azt elpusztítván maga is visszazuhant, összezsugorodott és fénycsóvává vált, katedrálist épített és lángba borított mindent.

Maga volt, aki belépett az ajtón, aki az ajtót csinálta, a fa, amiből az ajtó készült, a fortyogó magma, amiből később a kilincset öntötte.

Ő volt a zuhanás, meg a repülés. Látta egy pontról, hogy rohan körülötte minden és látta, hogy az egész tökéletesen mozdulatlan.

Számtalan lény született és tért vissza, ahonnan jött, de mindezt nem folyamatában észlelte, hanem létezésében. Hangok harmóniáját és kakofóniáját hallotta egyszerre a teljes csenddel. Sosem látott pasztell és rikító színek, az áttetsző, a fehér és fekete tükröződött benne. Ő volt a végtelenség, mindazonáltal mintegy kívülről is szemlélte az egészet.

Öröktől fogva ott volt, minden benne élt és mindenben ő élt. Megélte az anyag legparányibb részecskéjét — melyben benne volt az egész — és a végtelen teret, időt, annak mozgatóit, törvényeit, tereit és addig számára el sem képzelt dimenzióit. A látható és láthatatlan, annak oka, értelme, célja, akadálya egyben vált világossá számára.

Élt és létezett minden. Állt és mozgott. Az egész nem létezhetett a legparányibb nélkül és a parányi sem önmagában. Csak abból formálódhatott más, ami már benne volt előtte is, s ami megváltozott, az csupán látszat volt, a lényege ugyanaz maradt. Óriási energiák fogtak össze és feszítettek szét, s ez tartotta az egyensúlyt. A legkisebb fölösleges porszem is nem létezővé tette volna az egészet, ha nem a helyén lett, avagy eltűnt volna.

 

*

 

A belső harccal kezdődött minden. Addig létezett a tökéletes.

Tudta, hogy ha változtat rajta, elvész, vagy létrejön valami, de nem volt biztos benne, hogy más formában létre tudja e hozni. Mégis hajtotta valami belső ellentmondás. Ez a vajúdás megváltoztatta a tökéletes ős egységet.

Megszületett az idő, ami addig nem létező fogalom volt, és elindult egy folyamat. Létrejött az addig nem létező tér, ami a végtelent kitöltötte. Az anyag, mely mindezekkel egyszerre ‘lett’, fokozatosan betöltötte a teret. Az ős egységet, melyet megzavart – vagy működésbe hozott, óriási energiával késztette új és újabb részecskék születésére, mozgására, egyszóval létezésre. A részecskék próbálták fölvenni azt az állapotot, amelyből kiindultak, ám soha nem tért vissza a változás előtti helyzet. Új és újabb rendszerek alakultak ki és ezzel együtt új és újabb részecskék születtek. A legtovább az tartott, amikor az abszolút egy szétvált anyaggá és rendező elvvé, majd az egy anyag két részre szakadt. Létrejött két egy, de mindkettőből hiányzott a történések előtti tökéletesség. Utána rohamosan osztódtak a parányok s minden darabkában benne volt az ős-egy majdnem tökéletessége. Magában hordozta minden rész az ős egész tudását, de azt soha nem volt képes létezővé formálni, hiszen a lét is új dimenzió volt.

 

Az egyre növekvő anyag és az ezzel fölszabaduló energia kozmikus méreteket öltött s egy ponton elérte azt az állapotot, mikor az ős-halmaz – csakúgy, mint az elején az ős-egy – két, majd számtalan részre szakadt.

Minden test igyekezett a tökéletes gömbformát fölvenni, de az első hibátlan gömb-ős alakját nem voltak képesek kialakítani. Minden esetben hiányzott a beavatkozáskor megváltozott ideális rend.

Az új és újabb anyagtömegek – most már nevezzük égitesteknek – a térben megpróbáltak a gömb-palást síkján elhelyezkedni, azonban az abszolút körpályát egyik sem találta meg. Az égitestek – ’emlékezvén’ a robbanás előtti állapothoz – vonzották, de a változás hatására taszították is egymást. A tökéletes egyensúly nem jöhetett létre, így állandó vonzásban és taszításban burjánzott tovább a térben és időben az anyag. Persze ez nem jelentette azt, hogy új részecskék születtek volna, hisz az ős-egyben minden benne volt. Mindössze megváltozott a rendezettségük módja, terjedelme s más dimenziókban helyezkedtek el.

 

Ő persze része volt mindennek, és látta is egyben, hogyan alakul át a mindenség. Az eredeti rendet megkísérelte visszaállítani, de erre már nem volt képes. Megpróbálta az anyagot újra összesűríteni, de így csak ormótlan fekete lyukak keletkeztek. Megkísérelte elérni a végtelen határait térben és időben – gondolván a végtelen nagyban találkozik a végtelen kicsiny, azonban ilyen határ nem volt. Egy sor halmazállapotot hozott létre, ám egyik sem volt az, ami a kezdetivel megegyezett volna.

Az abszolút megszűnt.

 

Közben mind több rendszer alakult ki, izzó energia és anyagtömegek körül hűlőben lévő égitestek bolyongtak, hol a kört megközelítő, hol tökéletlenebb ellipszis útjukon. Ezek a naprendszerek galaxisokat alkottak, s egyre torzabb elliptikus pályán mozogtak. Minél nagyobb halmazok alakultak ki, annál tökéletlenebb formákat öltöttek, mind az alakjukat, mind a pályájukat tekintve. Az ős-egyhez való visszatérés vonzása egyre kisebbé vált, és egyre távolodtak egymástól a nagyobb egységekké szerveződő galaxisok. Ahonnan minden elindult, egyre távolabb került az új anyaghalmazoktól, azok pedig egymástól. Minden születő égitestnek az energiája az osztódástól óriásira nőtt, majd szép lassan ezt az energiát átadta a térnek, ahol egyre újabb anyag-tömegek rendeződhettek.

Végül megkísérelte különválasztani az anyagot és a rendezőelvet. A részecskéből kisebb dimenziókban – időben és térben – önállóan alakuló szervezeteket formált, amit életnek nevezett el.

Az életet fölépítő sejt az atomhoz hasonló gömbformát vett föl, fölépítése is hasonlított ahhoz, csak sokkal több alkotórészből állt. A halmazállapota majdnem olyan volt, mint az ős-egynek. A sejt sokkal gyorsabban kezdett el osztódni, mint az anyag előző megjelenési formája, szövetekbe rendeződött, és végtelen variációkban szerveződött tovább. Az élet képes volt ‘önálló döntéseket’ hozni, hogy alkalmazkodik e a környezetéhez és hozzá igazodva formálódik e tovább, avagy megszűnik bizonyos alakzatokban. A variációk száma végtelennek bizonyult, a hajtóerő a tökéletes irányába kényszerítette a fejlődést, ám az ős-egy tökéletessége mind távolibbnak tűnt.

Mind eközben az anyag és az élet is taszította s egyben vonzotta egymást. Az újabb létezési formát az egységre való törekvés vissza akarta kényszeríteni az eredeti állapotába. Az élet viszont – önállóbb szervezettségi forma lévén – az anyagon próbált meg úrrá lenni. Az anyag mérhetetlenül egységesebb és szervezettebb volt, az élet viszont sokkal gyorsabb és alkalmazkodóbb. Az anyagi világ legkisebb hibáját is képes volt kihasználni és azt a maga létezésének biztosítására fordítani.

Az élet azokon a bolygókon jelent meg először, ahol az anyag a legtökéletlenebb állapotban volt. Semmi sem volt egységes rajtuk és bennük. A felszínen légnemű, folyékony és szilárd anyagok váltakoztak.

A hőmérséklet sem hideg, sem meleg nem volt. Energiát minimálisan sugároztak, kihűlőben és erőik nagy részét már leadva keringtek a napjuk körül. A légkörük is valami keverék volt, messze – a napban még viszonylag az egységeshez közel álló -héliumtól. Az élet itt volt képes gyorsabb és önállóbb létezésével ellenállni az anyag taszító erejének.

 

Ő, az anyag és az élet e bolygókon voltak térben és időben ismét együtt, azonban mindenikük más irányba tartott.

 

*

 

Az első sejtek még hasonlítottak valamelyest az ős-egyhez. Alakjuk, halmazállapotuk, a bennük rejlő ‘tudás’ még egy piciny egységben volt. Fölhasználtak mindent, hogy élhessenek. Működésükhöz az energiát a tenger felszínén átszűrődő napsugarakból merítették. Mozogni nem voltak képesek, csak a hullámok sodorták őket. Rendkívül gyorsan osztódtak, s a környezet hatására állandóan változni voltak kénytelenek. Ahogy változtak, úgy szereztek más és más tulajdonságokat, képességeket, s úgy vesztették el az eredeti lényüket. Az új világban, ahol állandóan viaskodtak a környező anyaggal, kénytelenek voltak keresni a fennmaradásukhoz szükséges létezési formát. Az anyag is változott –persze, jóval lassabban – így látszólag az élőnek volt előnye.

A különálló sejtek egymáshoz kapcsolódtak, új tulajdonságokkal gazdagodtak. A sejtcsoportok szövetekké rendeződtek, majd egyre bonyolultabb és egymástól különbözőbb rendszereket alkottak. Pontosan azon az úton indultak, mint ahogy az anyag kezdett el szerveződni, és hasonlóan változtak a tulajdonságaik. Az ős-egytől ezek is mind jobban eltávolodtak. A tökéletest kísérelték meg más formában létrehozni, ám attól egyre messzebb kerültek.

A tengerekben hatalmas algatelepek lebegtek. Beborították a vizek felszínét, míg egymás elől vették el az életet adó nap-közeli helyet. Rengetegen elpusztultak, ám nehány sötétbe került szövet, fölfelé igyekezvén ‘körülfolyta’ a fényben lévőket és belőlük nyert energiát. Mind több szövet ‘tanulta’ meg ezt a technikát. Ahhoz, hogy be tudják kebelezni a fénnyel táplálkozó testeket, meg kellett tanulniuk önállóan mozogni. Gömbformájuk elnyúlt, és a nyúlványukkal csapkodva helyváltoztatásra lettek képesek. Az új élőlények a napsugarakból már nem tudtak energiát nyerni.

Gyorsan szaporodtak, és a vizek felszínén elterülő algatelepeket majdnem teljesen elfogyasztották. Növekedtek és a táplálékuk fogytán egymás elől kellett megszerezni az életük fennmaradását szolgáló szöveteket. A nagy tülekedésben az egyik lény nem az algát kebelezte be, hanem egy hozzá hasonló társát.

Tapasztalta, hogy ilyenformán ugyanúgy táplálékhoz jutott. A legnagyobbak hasonló módon kezdték egymást bekebelezni. A növényevők így egyre fogytak, az algák újra szaporodtak, miközben különböző módon ‘megtanultak’ eltűnni, riasztó szagokat kibocsátani, és más módon védekezni a növényevőkkel szemben. Mindhárom életforma a maga módján alakult tovább és szerzett a túléléshez szükséges tulajdonságokat.

 

Ő bizakodva szemlélte, hogy az egyensúly kezd helyreállni.

 

A Föld nevű bolygó felszíne mind hidegebbé vált. Ez volt egyike azoknak az égitesteknek, melyen megjelent az élet. A vizek szűkké kezdtek válni az egyre szaporodó és változatos formában megjelenő lények számára. A több kilométeres parti sávokba — ahol az ár-apály mozgatta a vizeket, rengetegen kerültek szárazra. Nagy részük elpusztult a zord körülmények közt, ám hihetetlen alkalmazkodó-képességük révén megtanultak ebben a közegben is létezni. A szárazon is a növények voltak az úttörők, majd ezeket követték először a kétéltűek, majd az új közeghez tökéletesen alkalmazkodó, tüdővel lélegző társaik. Az alkalmazkodás azonban ismét a régebbi tulajdonságaik elvesztésével járt együtt. A vízben már képtelenek voltak élni.

A szárazföld után a levegő következett, itt azonban már a növények nem telepedhettek meg, mivel nem tudtak önállóan mozogni.

A fejlődés rohamosan gyorsult. Az első élő szervezetek kialakulása tartott a legtovább, majd a növényből állattá válás már feleannyi időt vett igénybe, s az alkalmazkodás további megjelenési formái egyre gyorsabban követték egymást. A három részre szakadt ős-egy ’emlékét’ azonban magában hordozta minden létező.

 

Ő azon volt, hogy viszonylagos egyensúly jöjjön létre, a kezdeti beavatkozás azonban mind rohamosabb változásokra késztette a létet.

 

*

 

A Föld eredendő energiáját folyamatosan a térbe leadva forgott saját tengelye, s keringett napja körül — a többi bolygóval együtt —, melyek leszakadtak csillagjukról. A Nap a vonzásában lévő bolygókkal — több csillagrendszert alkotva gigantikus ellipszis pályán haladt a végtelen térben. Ennek az ellipszisnek — mivel csak egy gyújtópontja volt — ahonnan a kezdetben elindult minden — nem volt visszatérő íve.

A bolygó szerkezete egymást körülölelő gömbhéjakból tevődött össze. Az anyag törekedett az ideális gömb alakzatot fölvenni. A légkör és a bolygót borító tengerek közelítették meg leginkább az ős alakzatot. A még izzó, fortyogó magból energia- és anyaghalmazok törtek a felszínre, melyek megmerevedve hegyekként szilárdultak meg. Ami nem tört a felszínre, az a belső gömbhéjakon keresztül mozgatta, gyűrte a felsőbb rétegeket.

Az óceánból így került szárazra az őskontinens, amely a belső energiák hatására több részre szakadt, és a földrészek is egyrészt távolodtak egymástól, ami azt jelentette, hogy másfelől közelítették egymást.

 

A Föld benépesült. Az élőlények a kezdeti fejlődési szakaszban mérték nélküli növekedésnek indultak. A növények az árnyék nélküli magasságba törekedtek, a növényevők ennek megfelelően nyúltak az égbe törő levelekért, s a ragadozók követték azokat. Óriási páfrányszerű erdőkben folyt a harc az életért. Mindent közvetlenül, vagy közvetve a nap energiája éltetett. Az éghajlat, légkör párás meleg, vízzel telített volt. Az éjszakák hidegét és a nappalok forróságát a növények által termelt oxigén és az állatok által kibocsátott széndioxid, valamint az óceánok hőenergia-tárolási képessége egyenlítette ki.

Az óriások növekedésének azonban határt szabott a bolygó mérete. Úgy a tengerekben, mint a kontinenseken a növények, s az állatok egy idő után csak egymás elől tudták az élelmet megszerezni. A páfrányerdők egymás elől takarták el a napfényes helyeket, az alulmaradóknak az árnyékban el kellet pusztulniok. Az óriás hüllők is egyre nehezebben voltak képesek mérhetetlen éhségüket csillapítani, így a ragadozóknak is kevesebb jutott.

A növekedési folyamat a visszájára fordult, a kisebb élőlények váltak életrevalóbbá.

Megjelentek a gombák, mohák, zuzmók, melyek az elpusztult páfrányokból szinte fény nélkül tudták táplálékigényüket kielégíteni. Ezeket különböző férgek, rovarok, csigák fogyasztották. Ebben az átmeneti fejlődési szakaszban kialakult egy új forma: az élőlényeknek nemük lett.

 

Ő kínlódva kísérelt meg új és újabb élőlényeket formálni, hogy az egyre távolabb tűnő egyensúlyt visszaállítsa.

 

A tengerekben annyira elszaporodtak a legkülönbözőbb élőlények, hogy szinte már nem fértek el egymástól. A vízben oldott oxigén nem volt elegendő, hogy lélegezhessenek az egyre hatalmasabbra nőtt lények. Mind többször kellet a víz felszínére jönniök, hogy oxigénhez juthassanak. Kifejlődött nehány fajnál az új légzőszerv: a tüdő, mellyel a légkörből közvetlenül képesekké váltak a légzésre.

A kétneműek petéiket mind nagyobb számban rakták le, ám ezek közül szinte egy sem érte meg a kifejlett kort. A nőstény példányokban a megtermékenyülés után nem lökődött ki minden pete, az anyaállat belsejében indult meg a sejtosztódás, s az utódok bizonyos fejlettségi fokon hagyták csak el anyjukat. A világra jött példányok születésük után még képtelenek voltak táplálkozni, s az ‘otthont’ adó állat bőrén keresztül próbáltak meg táplálékot szívni magukba. Hogy az utódok megmaradjanak, az anyaállat testén táplálékban gazdag váladék kibocsátására alkalmas szerv fejlődött ki: az emlő. Az így szaporodó fajok mindjobban ellenállóvá váltak a külvilággal szemben és túlélési esélyeik megnőttek.

 

*

 

A fajok vándorlása megindult. A felszínről a levegőbe emelkedtek az első példányok. Először a kisebb rovarok tettek kísérletet, hogy elrugaszkodjanak a földtől, és a magasban lévő ágakon jutottak bővebb táplálékforráshoz. Nagyobb biztonságban is érezhették magukat egy darabig, amíg a ragadozók is szárnyra nem kaptak. A vizekből a part felé törekedett egy sor faj, melyeknek a tüdeje kifejlődött. A szárazon való mozgást viszonylag hamar megtanulták, hisz csupán úszó végtagjaiknak kellett alkalmazkodni a szilárd talajon való helyváltoztatáshoz. A növényeknél szintén megtörtént a nemek szétválása. Megjelentek az első virágok, s cserjék a ritkuló páfrányerdők tövében. Az óriások kora — a fejlődés addigi ütemét tekintve — szinte egyik pillanatról a másikra zárult le. Az élet hatalmas ütemű térhódításának az élettelen anyag megálljt parancsolt.

 

Ő egyre kiábrándultabban élte meg tettének következményeit, s keserűen szemlélte a mind tökéletlenebbé formálódó világot.

 

Az óriások megjelenése és az egész bolygón való elterjedése volt az élővilág fejlődésében az első zsákutca. A mindenséget szabályozó törvény nem tette lehetővé, hogy az élet mérték nélkül elhatalmasodjon. Az alkalmazkodó-képesség egy bizonyos határig fejlődhetett, ám egy ponton falba kellett ütközzön. Az eredendő erő, amely az egyensúly irányába törekedett, kíméletlenül elpusztította azt az utat, amely más irányba tartott. A földről — ahol a változások évmilliók alatt következtek be, néhány évszázad alatt kipusztultak a száz méter magas páfrány-kolosszusok és a több száz mázsás hüllőóriások. Ezek rothadása, bomlása, a millió tonnákban mérhető gázok megváltoztatták a bolygó légkörét is. A levegő nitrogénnel, metánnal és széndioxiddal telítődött, nem volt, ami oxigénnel dúsítsa. A hőmérséklet a víz forráspontjához közelített az üvegházhatás miatt. Az ibolyántúli sugárzás a sejtekben rohamos mutációkat eredményezett. A vizek rohamosan párologtak s ez hirtelen lehűléshez vezetett.

A környezet változásait csak azok a fajok voltak képesek átvészelni, amelyek az egyre mostohább körülményekhez alkalmazkodni tudtak. A növények közül az igénytelen füvek, szerény virágú kétszikűek, az állatok közül az emlősök voltak azok, amelyek a legellenállóbbnak bizonyultak. Az emlősöknél jelent meg a bonyolult működésre képes, négy részre osztott szív, amely biztosította a takarékos oxigén-felhasználást, és a környezet hőmérséklet-változásainak elviselését, a test melegét állandósítván.

Az élet új szakaszának fejlődése elindult évmilliós útjára.

 

Ő görcsösen küzdött, hogy az elveszett harmóniát visszaállítsa. Minden energiáját arra fordította, hogy az élőlények közt létrejöjjön egy olyan faj, amelyik önálló intelligenciával rendelkezik, s nem csak a túlélésre rendezkedik be. Egy olyan faj, amelyik őhozzá hasonlóan a dolgok egészét próbálja majd megérteni, és célja az elveszett tökéletes keresése lesz. Mint minden, ez a változás is csak úgy jöhetett létre, hogy valami szétváljon, osztódjon, mint ahogy minden változás az univerzumban csak ezen az úton következhetett be.

Egy ez időben kialakuló fajban látta annak a lehetőségét, hogy azt a tudatos létezés képességével ruházza föl. Saját energiáját „aprózta” föl ezekben a teremtményekben. Mint minden változásnak, így ennek is azzal kellett járnia, hogy az új megjelenési forma elveszti az eredeti tulajdonságait. Azzal, hogy ő is „atomizálódott”, az egész világmindenségben zajló folyamatot követte, és így mind messzebb került az ős-egytől. A történéseket már alig volt képes befolyásolni s ő is az egészet irányító kényszerpályára tért, aminek a mozgatóit már ő sem értette.

 

A tökéletes visszaállítása volt az egyedüli vezérlőelve, ám az ehhez vezető úttól egyre távolodott.

 

Az egybefüggő szárazföld darabokra szakadt, de még földnyelvek kötötték össze azokat. A mai Ausztrália szakadt le először az őskontinensről. Ezen a földrészen ezért egy kissé más irányt vett az élőlények alakulása. Átmeneti állapotukban megrekedt kacsacsőrű emlősök, tüdős halak meg más egyéb földrészeken nem található fajok maradtak fönn még évmilliókig.

A bolygón az óriások kipusztulása után, a legújabb nemzedékek vették át az uralmat. A hüllők közül nehány alkalmazkodásra képes faj tovább élt, s a páfrányok közül is azok, melyek csökkenteni tudták méreteiket, meg a táplálékigényüket is. A Földet lombos erdők és hatalmas virágos szavannák borították be. Az állatok között kialakult a viszonylagos egyensúly, s egymást táplálták. A gyengébb példányok törvényszerűen elpusztultak, csak az erősek vitték tovább fajuk sajátosságait. Mindenik lény csak a legjobb tulajdonságokat örökítette át utódaiba. A sejtekben lévő gének voltak hivatva arra, hogy az egyedek emlékezni tudjanak elődeikre s az ősi tulajdonságoknak a nyomait hordozzák magukban. Ebben a környezetben formálódott az a faj, amely érdemesnek találtatott a gondolkodásra.

 

*

 

A vizekben és a szárazföldön minden élőlénynek fejlődtek azok a képességei, melyeknek révén az utódokat világra hozta és életképessé tette, meg tudta védeni magát és táplálékhoz juthatott. A növények magok milliárdjait szórták a talajba, melyeknek igen kis része fejlődésnek is indult. A kezdetlegesebb állatfajok a petéiket rakták le hatalmas tömegekben s ezekből kelt ki az a kevés, de életképes utód, amely tovább vitte fajtája jellemzőit. Látszólag nagy pazarlás folyt, azonban a ki nem kelt magok és peték táplálékként épültek be más egyedekbe. A nemrégen megjelent emlősök csak nehány utódot szültek, ám ezek mérhetetlenül nagyobb eséllyel indultak az életnek. Ekkor alakultak ki azok a fajok, amelyek a későbbiek során az emberré válás útjára léptek.

 

Az afrikai kontinens közepén egy fán élő majomféle alatt éppen akkor tört le egy jókora ág, amikor alatta csörtetett egy tapír. Az állat fejére esett, az vonaglott nehányat, majd kimúlt. Az állat megrémült, majd óvatosan leereszkedett a fáról és körbeszimatolta a döglött állatot. Mivel az nem mozdult, fölbátorodva nyalogatni kezdte. A meleg vér jólesően csillapította étvágyát. Fogával föltépte a tetem nyakát és beleharapott a húsba. Szokatlan íze volt, de kínzó éhségét enyhítette. A közelben lévő társai követték a példáját. A tapírból rövid idő múltán csak a csontok maradtak a földön. Visszamászott a fára és bambán maga elé nézve, fölidézte, hogy mi is történt. A recsegő ág a tapír fejére esett, mire az megdöglött s táplálékká vált.

Ez volt talán az első gondolat, amely megszületett a földön.

Később ő maga tört le ágakat és várta, hogy a fa alatt meglásson valami arra legelésző állatot, melyre rádobhatja az ágat. Sokáig nem sikerült neki, ám egyszer pont fejen találta a fa törzsét nyalogató hangyászt. Hatalmasat üvöltve vetette magát zsákmányra és tömte magába a már ismerős falatokat. Ezután a mellső lábában mindig ott volt valami husáng, mellyel a fán tekergő halálos ellenségét, az óriáskígyót is sikerült agyonvernie. A fán való közlekedésben azonban zavarta, hogy mindig van valami az egyik végtagjában s egyre többet tartózkodott a földön. Lenn azonban sokkal kevesebbet látott, mint a fa tetejéről, s gyakran a hátsó két lábára állt, hogy messzebbre láthasson. Arra is rájött, hogy felülről nagyobbat képes csapni a zsákmánya fejére. Megtanult lassan két lábon biztonságosan járni s mind kevesebbet tartózkodott a fák között, csak aludni mászott föl a biztonságot nyújtó magas ágak közé.

A hússal való táplálkozástól és az állandó nyújtózkodás miatt az ősemberek jócskán megizmosodtak s magasabbra nőttek. Csapatokban járták az erdőt, mert így nagyobb biztonságban érezték magukat. Egyre többen ereszkedtek le a fákról s a családok kezdtek egymás útjában lenni. A husángot már nem csak a vadak, hanem egymás ellen is fordították. A harcok miatt mind nagyobb területen szóródtak szét, kerülvén az összetűzéseket. Lassan az egész földrészt belakták.

A még meglévő átjárón az európai kontinensre is eljutottak. Itt találkoztak magukhoz hasonló ősemberekkel. Ezek valamivel robosztusabbnak tűntek s a fejük is nagyobb volt. Először bizalmatlanul nézegették egymást, majd kitört a verekedés köztük. A két hordavezér kegyetlenül egymásnak esett. Amikor a jövevények látták, hogy a legerősebb hímjük alulmaradt a küzdelemben, megadóan hagyták a nyakukat szabadon, jelezve, hogy elismerik az erősebbek győzelmét. A harc befejeződött, mindkét csapat tagjai félrevonultak a sebeiket nyalogatni. A győztes bandavezér vérben forgó szemekkel közelített egy betolakodó nőstény felé és rávetette magát. Az ebből a nászból született kölyök idegenként hatott egy darabig, mivel másként nézett ki, mint a többiek. Azután sorra megszületett a találkozás többi gyümölcse is, és ügyet sem vetettek a különbözőségekre.

 

*

 

Nehány százezer év alatt a Föld benépesült ezekkel a fura lényekkel. A hordák állandóan vándoroltak — biztonságos életteret keresve — és így vagy úgy elpusztították egymást, avagy egyesültek nagyobb közösséget alkotván. Közben a fajuk alakult, formálódott, mind újabb tulajdonságokkal gazdagodtak. Az első fán lakó majomemberek csak az őserdők mélyén éltek még darab ideig, majd teljesen kipusztultak. A neandervölgyi ősember volt az a faj, amelyik a leginkább alkalmazkodott a környezethez. Ezek már nem csupán a készen talált husángokat, köveket használták, hanem maguk is készítettek különböző fa- és kőeszközöket, melyekkel felvehették a harcot a környezettel. Képesek voltak „gondolataikat” közölni egymással, mozdulatokkal, mimikával és hangokkal. A hordán belül kialakult egyfajta hierarchia és munkamegosztás. A legerősebb hím járt mindig elől, a zsákmányból is ő vette ki legelőször a részét. Volt aki a vadászathoz értett a leginkább s volt aki az ehető növények gyűjtésében tüntette ki magát. Egyre több mindent találtak föl, így a hideg ellen állatbőrökbe burkolóztak, a vizet üreges faedényekben szállították, az elejtett vadak húsát a napon tartósították. Mind kevésbé voltak kiszolgáltatva a környezetnek. Föl tudták mérni, melyek azok az állatok amelyekkel sikeresen vehetik föl a versenyt a vadászatok során, s melyek azok amelyekkel nem. Később a náluknál százszorta nagyobb mamutot is legyőzték, nem a testi erejükkel, hanem a gondolat erejével. Erre más állat nem volt képes.

 

Ő megelégedve élte meg, hogy a gondolat termékeny talajra hullott.

 

A neandervölgyi ősember terjedt el leginkább az eurázsiai kontinensen. Megismerte a tüzet, fa, csont és kőeszközöket készített, állatbőrből varrt ruhában védekezett a hideg ellen, barlangban lakott, aminek a falain festett képekkel örökítette meg a történéseket. A közösségekben a vezér mellet megjelent a varázsló, aki a horda szellemi atyja volt. A többiek számára megmagyarázhatatlan dolgokat vitt végbe. Összegyűjtötte az elődök tapasztalatait, s ami fontosnak bizonyult, fölhasználta a mindennapok küzdelmeiben. Több-kevesebb sikerrel harcba szállt a véletlennel, megpróbálta befolyásolni azt. Gyógyította a sebeket, betegségeket.

Igen hamar tudatosult, hogy a környező világ nem csak az érzékelhető környezet, hanem kell lennie valaminek, vagy valakinek, aki a látható, érzékelhető mindenség mellet, vagy fölött áll. A varázsló — aki egy idő után más munkát nem végzett, „csak” gondolkodott — állandóan kereste a kapcsolatot a fennvalóval, hogy a segítségét elnyerje. Azt nem tudta, hogy őbenne lakozik, saját magának ugyanúgy része, mint az egész világnak. A közvetlen kapcsolat szétvált ugyan, de létezett. A találkozás nem jöhetett létre, mivel távolodtak egymástól, mint minden más a világmindenségben.

A gondolkodás gyökeresen megváltoztatta az új fajt, persze ez esetben is olyan áron, hogy az előző tulajdonságait elveszítette. A szaglása, fizikai ereje kisebb lett, a betegségekkel szemben védtelenebb volt, de ezeket a hiányosságokat tudása révén képes volt korrigálni. Szellemének fejlődésével egyenes arányban tökéletlenedett a teste.

 

*

 

Ebben az időben már csak két—három ősember faj élt a földön, s ezek egymással keveredve hozták létre azt az új fajt, amely rohamosan távolodott minden addigi élőlénytől. A környezetére sokkal nagyobb hatást gyakorolt, mint bármi eddig. Állatokat háziasított, növényeket nemesített, egyszóval beavatkozott a természet rendjébe, a maga igényei szerint formálván azt. De nem csak a környezetet alakította tudatosan, hanem saját magát is. Az evolúció törvényei már nem úgy voltak érvényesek reá nézve, mint a többi élőlényre. Nem az alkatilag jobban alkalmazkodók fejlődtek tovább, hanem azok, akik szellemileg jutottak messzebb. A testük egyre jobban elkorcsosult, ám tudásuk nőttön-nőtt. Ez a tudás viszont mind távolodott a mindenséget „tehetetlenül” irányító törvényszerűségektől.

Az élettelen világ közben mit sem törődött az élőlények létezésével. Működött a maga törvényei szerint, mind a makro, mind a mikró dimenziókban. Az égitestek távolodtak egymástól, a csillagok, bolygók járták a maguk útját, a földrészek távolodtak egymástól, tűzhányók törtek ki és merevedtek új alakzatokba, elemek alakultak vegyületekké és bomlottak le újra. Évszakok váltakoztak periodikusan, jégkorszakok köszöntöttek be és húzódtak vissza a megfelelő konstellációkban.

Az égitestek állása — ki tudja milyen formán — mindig is befolyásolta hol közvetlenül, hol pedig közvetve az élőlények sorsát.

 

Az idők során a jégkorszak előtti ősemberfajták lassan kipusztultak. Nagy részük egyszerűen megfagyott. A jégkorszakot követő felmelegedést óriási árvizek követték. Ezt csak azok élhették túl, akik tudatosan menekültek a magas hegyekre, átvészelni a pusztító áradatot. Az ősemberek visszamásztak a fákra, azonban a rohanó víz elsodorta a legmagasabb fenyőket is. Az életben maradottak hiába voltak termetre erősebbek, a gondolkodó ember bonyolult harci eszközeivel, taktikájával visszaszorította az intelligencia terén visszamaradott őseit. A Földön lassan csak egy emberi faj maradt, ami egyedülálló, hiszen bármely élőlénynek számtalan hozzá hasonló rokona fejlődött tovább.

A gondolkodó emberfaj akkor vált egyeduralkodóvá, amikor elpusztította a nálánál kisebb értelmi képességekkel bíró családját. Az emberiség rövid történetét folyamatosan végigkísérte e pusztító törekvés.

Az emberi faj eljutott egy ellipszis legtávolabbi pontjához, ahonnan az út visszafelé kanyarodik.

 

Ő még sokáig beszélő viszonyban volt teremtényeivel.

 

Az utolsó jégkorszak nagy pusztítást vitt végbe a neandervölgyi ősemberek közt. Az indiai félszigeten, Afrikában és a dél-amerikai kontinensen élte túl a legnagyobb számban az emberfaj az eljegesedés időszakát, amely a keveredés folytán egy merőben új típust képviselt. Ezek az emberek már teljesen fölegyenesedve jártak, alig borította szőr a testüket, és ami a legfontosabb, egyedülállóan fejletté vált a gondolkozási készségük. Általában a folyók mellett vertek tanyát — a szó szoros értelmében — már szerény faházakat építettek, ha kellett — a folyó áradását kivédendő — cölöpökre. A házak körül kutyák tartották távol a hívatlan látogatókat. Szelídített kecskék és juhok legelésztek, tejjel és hússal ellátva a település lakóit. Egy védett helyen őrizték a tüzet, melyen a húsokat sütögették, és a hideg napokon onnan vettek zsarátnokot, hogy házaikban fahasábokon szítsák föl azt.

A lakók közt hierarchia alakult ki. A legerősebb férfi — aki a legjobb vadász és harcos is volt egyben — parancsolt a többieknek. Ő döntötte el mikor és hová mennek vadászni, hol építsenek új házat, és ő döntötte el a vitát, ha a többiek összeverekedtek. Mind több előjogot szerzett magának. Neki jutott a legkívánatosabb asszony és falat.

A rangsorban a sámán következett, aki a többiek számára érthetetlen dolgokat művelt. Kapcsolata volt a környező világot irányító szellemekkel, áldozatokat mutatott be, több-kevesebb sikerrel megjósolta a jövendőt. Mindenki egyszerre félt tőle és tisztelte. Az ő közbenjárását és tanácsát kérték ki minden tevékenység megkezdése előtt. Vele még a vezér sem mert újat húzni, mivel félt az emberfölötti hatalmától.

A falu körül már nem csak gyűjtögettek, hanem maguk is ültettek ehető növényeket. Rájöttek, hogy bizonyos magvak belsejében ízletes porszerű anyag van. Kőeszközt formáltak és megőrölték a gabonát, melynek a héját kifújták közüle. Az így nyert lisztet vízzel összekeverték és kisütötték. Rövid időn belül ez vált a fő táplálékukká. Az effajta találmányok majd’ mind a sámán közreműködésével születtek.

 

Ő minden erejét arra fordította, hogy az intelligencia fejlődjön a kiválasztott fajnál. Közvetve késztette az embereket egyre bonyolultabb feladatok megoldására.

 

*

 

Abban az időben még létezett a Sziget, melyet apály idején egy vékony földnyelv kötött össze a még egybefüggő afrikai és európai kontinenssel. Az emberek közül sokan vándoroltak át ide, ahol az éghajlat és a növényzet is kellemesebbnek bizonyult, mint ahonnan elindultak. Folyók, és tavak sokasága biztosította az ivóvizet. Kevés ragadozó garázdálkodott erre, a napjaik így nem teltek állandó rettegésben. Az állandó görcsös készenlét lassan oldódott bennük. Élelmet bőségesen találtak, lassan teljesen más életforma alakult ki közöttük. Szabad idejük egyre több lett, amit a környező világ magyarázatával töltöttek ki. A számukra érthetetlen jelenségek okait kutatták, s próbálták azokat kedvezően befolyásolni, több-kevesebb sikerrel. A közösségben már nem a legerősebbek álltak az élen, hanem a legértelmesebbek. Megtanulták egymás gondolatait közölni egymással, főleg gesztusokkal, hanggal, de még erősen működött közöttük egyfajta telepatikus kommunikáció. Mikor egy vadász távolabb veszélybe került, a többiek szó nélkül rohantak a megsegítésére. A Teremtővel szintén ilyen kapcsolatban álltak. Az ő sugallatára tanultak meg egymás mellet, egymásért élni. Az állatoknál tapasztalható természetes önzés helyébe az egymás hasznára való cselekvés dominálta tetteiket. Már nem csupán a szülő védte meg és táplálta gyermekét, hanem mindnyájan a közösségük javát szolgálták. Viszonylag rövid idő alatt megtanultak építeni, eszközöket készíteni, először rajzolni, majd írni. Gondolataikat már főleg beszéddel közölték egymással, ami a közvetlen szellemi kapcsolat rovására ment.

Ada mindenki megelégedésére vezette a Szigeten lakók életét. Az emberek elfogadták az utasításait, mivel rájöttek, a hosszú évek során, hogy náluk jobban tudja, hogy mit és mikor kell tenni. Tudták, hogy csak Adán keresztül lehetnek kapcsolatban Vele. Mindenben kikérték a véleményét, hol kell falvakat építeni, milyen hajlékokat emeljenek, merre menjenek vadászni, mit ültessenek a földbe — mikor és hová — egyszóval a mindennapokat Ada bölcsességére bízták, és nem is bánták meg. Senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy megkérdőjelezze parancsait, még ha nem is értették mit, miért tesz. Ada gyakran vonult el erős fatörzsekből emelt házában egy kicsiny szobába — ahová csak neki volt bejárása — ahonnan félig révült állapotban jött ki mindig, ilyenkor gyűltek össze a települések első emberei, hogy meghallgassák: mit helyes tenniök.

Ada nem élt sokkal jobban, mint a többiek, csak abban különbözött tőlük, hogy nem járt vadászni, sem más fizikai munkát nem végzett. Ezzel mindenki egyetértett, és szívesen adtak a sajátjukból, hogy Ada gond nélkül végezhesse a feladatát — értük. Adának eszébe sem jutott, hogy többre tartson igényt, mint amire a mindennapokban szüksége lenne, avagy bármi módon olyat parancsolna, amivel magának szerezhetne bármit is. Tudta, ő a kiválasztott, és az a feladata, hogy a népe javára fordítsa mindazt, amit sugallatként kap és azt, amit az évek során már a maga tudásából tud nyújtani.

Hosszú út vezetett el odáig, míg az emberek elfogadták feltétel nélkül, hogy valaki az élükre álljon, maga ne dolgozzon és végrehajtsák, amit mond nekik. Keserű tapasztalatok kényszerítették őket, hogy ne csak elfogadják, de igényeljék is, hogy vezetőjük legyen. Senki sem tudta, hogy hogyan került az Ada az élükre, de mindig került valaki, aki alkalmasnak bizonyult a tisztségre.

Az évszázadok során igen nagy változások következtek be a Szigeten. A kicsiny kunyhókat fölváltották a kőből épült házak, melyek egyre szaporodtak, lévén az emberek száma is rohamosan nőtt. Már nem csupán gyűjtögettek, halásztak és vadásztak, hanem vetettek és arattak, az állatokat megszelídítették és élő hústartalékként kezelték. A mindennapi élet egyre könnyebbé vált, kevesebb munkával, és sokkal több céltudatos cselekvéssel, jóval többet termeltek, hatalmas feleslegek halmozódtak föl. Mivel már nem voltak annyira kiszolgáltatva a természetnek, egyre kevesebb alkalommal keresték föl tanácsért az Adát, maguk is jól-rosszul eltanulták, hogy mit kell tenniök. Az Adáknál is csak halmozódott a rengeteg fölösleg, s kevesebb tennivalójuk révén, egyre többet foglalkoztak a maguk kényelmével és törekedtek minél nagyobb hatalmat szerezni maguknak.

Az emberek elkezdek össze-összesúgdolózni maguk közt, hogy vezérük nem az igazi, a régieknek nem volt szolgájuk, hogy a legdíszesebb házban él, egyre nehezebben juthatnak a színe elé és egyre rosszabb törvényeket hoz, ráadásul nem is ő hozza ezeket, hanem a tanácsadói. Az elégedetlenség nőttön-nőtt, s már nyíltan is hangot adtak ellenvetéseiknek. A tömegből kivált egy magas, göndör hajú, a többieknél jóval izmosabb fiatal férfi, aki egyre harciasabban követelte, hogy ne tűrjék tovább az Ada hatalmát. Ennek a vége persze nem lehetett más, mint hogy egymásnak estek, nagy pusztítást rendezve maguk körül. A végén szétvált az addig békésen, jólétben élő társaság és kettéosztották a területet, melyet eleddig békésen birtokoltak. A mezsgyén mindennapossá váltak a csetepaték. Az emberek között a legerősebbek már nem a földet művelték, vagy az állatokkal foglalkoztak, hanem dárdáikkal és íjaikkal a határ mentén figyelték a szomszédokat, hogy mikor törhetnek be hozzájuk, vagy mikor kell megvédeniük a saját földjüket. Mivel eközben nem tudtak „értelmes” munkát végezni, így őket a többiek látták el élelemmel és ruhával. Egyre többen voltak azok, akiket el kellett tartani a közösségnek: a vezért és annak a szolgálatában állókat, a sámánt és az ő asszisztenciáját, a katonákat. Néha föllázadtak a dolgozók, azonban a vezér és annak kiszolgálói azonnal leverték a hangoskodókat, mivel náluk volt a fegyver, melynek használatában meglehetősen nagy jártasságra tettek szert.

 

*

 

A Nagy Folyó partján hatalmas sürgés-forgás verte föl már sok holdforduló óta az amúgy csöndes tájat. Az Ur a vízözön után elhatározta, hogy a sátrak és fakalyibák helyett kőből építtet lakhelyeket, amit, ha jön is az áradás, a víz levonulta után újra használatba vehetnek. Magának százszor százlépésnyi palotát emeltet, ami hirdetni fogja messze földön a gazdagságát és mindenek fölötti hatalmát. Az építmény a Folyótól távolabb, egy dombon épült, melynek teteje az áradáskor is szárazon maradt.

Az emberek a vízözöntől féltek a legjobban, hisz az ősök elbeszéléseiből tudták, hogy sok-sok emberöltővel ezelőtt alig nehányuknak sikerült elmenekülniök a Szigetről, amit elnyelt az ár annak idején. Az utolsó pillanatban tudtak csak a keskeny földnyelven kivonulni, és hosszú, viszontagságos vándorlás után telepedtek le atyáik ezen a békés, kellemes vidéken. Mesélték, hogy a zord éghajlatú, őserdőkkel borított földön, amin vándoroltak — egyre csak arra, amerre a Nap felkel, mivel tudták, hogy Tőle függ az életük, lévén, hogy ő adja a világosságot és a közelébe akartak jutni — rémesen szőrös, beszélni nem tudó, állatbőrökbe bújt vademberekkel találkoztak. Ezek időnként megtámadták őket, de mivel egyetlen fegyverük mindössze jókora bunkójuk volt, nem sok kárt tettek karavánjukban. Az igaz, ha egyiküket megkaparintotta ezek közül valamelyik, azt fogaival, karmaival széttépte, mint egy farkas. Azonban a harchoz szokott katonák dárdáikkal, íjaikkal viszonylag könnyedén távol tartották a támadókat, akik egy idő után babonás félelemmel menekültek előlük.

Nehány emberöltő elmúltával állt a város. Pompás palotáját, egyenes utcáit és csinos házait babonás félelemmel nézegették az arra vetődő idegenek, akik ekkor még kalyibákban és földbevájt üregekben laktak. A városban lakók szívesen csereberéltek az arra vetődő kíváncsiskodókkal, állatbőrökért, ritka kövekért, szelídített tevékért általuk szőtt vásznakat, cserépedényeket és más használati tárgyakat adtak. Nehányuk ottmaradt a városban, és a nehezebb munkákat — teherhordás, favágás — elvégzéséért befogadták házaikba őket és enni adtak nekik. A település egyre nőtt s az Urak hatalma — akiről később elnevezték Uruknak a várost — is mind meghatározóbb lett. Papok, írástudók, közvetítők — akik a parancsokat végrehajtották — és katonák tömege szolgálta az istenként félt és tisztelt királyt, akit még csak nem is láthattak az egyszerű alattvalók. Egy ideig még járta az a mese az emberek között, hogy a régi uralkodókhoz — ha igazságot kellet tenni, vagy tanácsot kérni — csak odamentek és kérték a segítségét. Mára ez szinte elképzelhetetlennek tűnt, s meseként hallgatták az emberek az öregek történeteit.

A papok egyre nagyobb hatalomra tettek szert. Olyan dolgokat ismertek, ami az egyszerű emberek fejébe sehogyan sem fért el. Például előre megjósolták az áradásokat, amelyek jótékony hatásúak voltak a földekre, agyagtáblákra írták a gondolataikat, régi írásokból föl tudták idézni a meghaltak üzeneteit és egy sor fölfoghatatlan dolgot cselekedtek. Beszélő viszonyban voltak a szellemekkel és segítségükkel jósolni, gyógyítani s ha akartak rontani voltak képesek. Ezért babonás félelemmel tisztelték és félték őket mindnyájan, még az Ur fölött is volt hatalmuk.

 

*

 

Arra már senki sem emlékezet, hogy a Szfinx mióta néz magányosan a távolba, vajon ki építette, s mi lehet a titka. A papoktól nem tudtak meg semmit, hisz közülük is csak hárman voltak a titok birtokában. Mikor egy meghalt közülük, csak akkor avatták be újabb, minden próbának alávetett társukat. A beavatási megpróbáltatásokon csak igen kevesen álltak helyt az utolsó stációig. Akik kiválasztattak erre, tudták, hogy ha a fél esztendei gyötrelmeket nem bírják ki és nem jutnak el a célig, meg kell halniok. Mégis minden alkalommal többtucatnyian vállalták az előttük álló szellemi és fizikai próbatételeket, annak reményében, hogy eljuthatnak a legmagasabbra: a tudás, a halhatatlanság és a titkok birodalmába.

A Nílus mentén már virágzó települések álltak, de még a legöregebbek sem emlékeztek arra, hogy mikor találtak rá az életet adó folyóra. A Szfinx időtlen idők óta a helyén volt, meg voltak győződve arról, hogy azt nem emberkéz alkotta. Valami „hosszúfejűekről” beszéltek, akik egykoron itt éltek és mindent tudtak.

A tudás lett úrrá ebben az időben. Az emberek feltétlenül hittek a papoknak, írástudóknak. Megmagyarázhatatlan volt számukra a beszélő papiruszok, meg a kőbe vésett jelek varázsa. Senki sem kételkedett abban, hogy a halálon túli életet jelentik az időtálló kövek, melyeket a tehetősebbek állíttattak maguknak. Elébb kisebb masztabákat emeltek, majd egy később istenként tisztelt mindentudó, megépítette az első piramist, Dzsoszer fáraó halhatatlanságát biztosítandó. Az emberek mély hittel vettek részt az emberfeletti munkában, hisz napról-napra látták, hogy miféle isteni szándéknak megfelelő alkotásban vesznek részt.

Imhotep — a tudós — szinte mindenhol ott volt, ahol gyógyítani kellett, a szertartásokon, építkezéseken, ismerte a csillagok járását és üzenetét. Egyszóval mindent tudott. Koronként félrevonult kamrájába egyedül, és napokig nem került elő. Ilyenkor révült állapotban mormogott magában.

 

Ő ekkoriban minden energiájával törögette azt a falat, melyet maga köré vont. Még képes volt kommunikálni a teremtményeivel, igaz egyre nehezebben. Minden létező messzebb került a tökéletestől.

 

A Földet sok helyütt birtokba vették az emberek. Kijelölték határaikat, és tűzzel-vassal védték azokat, miközben mind nagyobb területeket hódítottak meg, ha kellett háborúskodással. A „Folyók völgyeitől” keletebbre is kialakultak a birodalmak — India, Kína, Japán. A birodalmak között irdatlan pusztaságok terültek el, a senki földjei. Itt nomád törzsek vándoroltak, állataikat legeltetve. Időnkén be-betörtek a városokba, és végigrabolták azokat, de a zsákmányukkal hamarosan odébbálltak.

Kínában hét fejedelemségből — 25 év folytonos háborúskodás után — kiemelkedett a legerősebb, és annak feje az egész birodalom császárává kiáltotta ki magát. Csin Si Huang császár letelepítette a nomád törzseket, falvakba, városokba telepítette őket. Egységes közigazgatást, jogrendet alkotott — mely addig ismeretlen volt — és kényszerített mindenkire. Adókat hajtatott be, amiből utakat, csatornákat építetett. Ugyanakkor kegyetlen zsarnok volt, és rettegett a haláltól. Addig nem látott monumentális halotti emlékművet emeltetett magának. Emberek ezrei pusztultak el a kegyetlen munkálatok során. A császár álmát a mauzóleumban hatalmas agyaghadsereg őrizte évezredeken át.

 

*

 

Az amerikai kontinens közepén az emberek szintén az örökkévalóságot hajszolták. Óriási kőszobrokat, és piramisokat emeltek, melyek az idők végezetéig hirdetik majdan létüket. A bennük is — mint minden emberben — munkálkodó lelkiismeret-furdalás rémes tömeggyilkosságokhoz vezetett. Áldozatok tízezrei végezték be életüket, a papok obszidián késeinek köszönhetően.

Ugyanakkor igen nagy tudásra tettek szert a tudományok — kivált a csillagászat, matematika — és a gyakorlati élet szinte minden területén.

Valami ősi átok nyomasztotta az itt élőket, egy jóslat: az óceán felől, úszó házakon, eljő a végzet, mely az itt élő népek számára, végzetes leend…

 

A kis települések korát, fölváltotta a birodalmak kora: Közép-Ázsiában Kína, nyugatabbra Asszíria, Mezopotámia, délre India. Afrikában Karthagó, melynek földközi tengeri uralmát, Itáliában egy kicsi, de kemény nép: az etruszkok után letelepedő latinok vették át. Műveltségük, vallásuk, művészetük görög. A kezdeti időben, még államberendezkedésük is az athéni demokráciához volt hasonlatos. Egyre növekvő befolyásukat, rendkívül határozott és céltudatos katonai szervezettségüknek és közigazgatásuknak köszönhették. Romulus és Remus városából, pár évszázad alatt, Európa, Észak-Afrika, Közel-kelet egésze a Római birodalom limesei által határolt, hellyel-közzel egységes állam nőtte ki magát.

 

*

 

Ő megelégedve szemlélte a kiválasztott faj látszólag tökéletesedő fejlődését. Elérkezettnek látta az időt, hogy megjelenjen az emberek előtt, és közvetlen tanításával segítse őket előbbre a végtelennek tűnő úton.

 

A Mester fáradtan pihent egy olajfa árnyékában. Nem értette igazán, hogy ki is ő. Végiggondolta eddigi tevékenységét, a csodákat, az ihletett beszédeit — melyet egy hang közvetített felé —, ő csak kimondta a szavakat. Tudta azt is, hogy kínhalált kell szenvednie. Egész életében szenvedett, nyomorék lába iszonyatos kínokat okozott neki. Sokszor szavai, csak pusztába kiáltattak, egy kis csoport követője volt csak hűséges hozzá. Közülük egy pedig árulója lesz, ezt is tudta. Miért szenvedett hát? Az Embert megváltoztatni nem volt képes, maroknyi követője pedig tanulatlan halász, valamiben hinni akaró fanatikus, az elnyomás elől menekülő szegény népség. Amiről beszélt nekik, abban maga is hitt: a szeretet erejében és a túlvilági tiszta boldogságban. Hamarosan maga is odaát lesz, de előtte kínok kínját kell megkínlódnia.

A keresztfán meggyötört teste pokoli szenvedést okozott útrakészülő lelkének. Minden ereje elhagyta. Kétkedett abban, hogy ez a pokoli út a fényesség birodalmába vezet. Utolsó leheletével ennyit suttogott csupán: Éli, Éli lamma szabaktani — és megérkezett.

 

Ő magába fogadta önnön részét, és gyötrődve fordult el teremtménytől.

 

Az őserdőben százötvenen vágtak maguknak utat. Néhány esztendő múlva, híre-hamva sem volt az Újvilágban a barbár uralkodóknak, pogány papoknak. Fennen hirdették a sebtiben fölépített templomok az igaz hit és a legkeresztényibb földi uralkodó dicsőségét.

Sevillában az érsek a gazdagon aranyozott katedrálisban, ünnepi Te Deumot celebrált. A vásártéren, a nép ujjongva csodálkozott rá, a ketrecbe zárt indiókra, melyeket néhány percre tett partra az Indiákról visszatért hajó legénysége.

 

*

 

Fölépült Párizs, alkotott Bach, Beethoven, Bartók. Okoskodott Kant, Hegel, Einstein. Kutatott Ohm, Curie, Teller. Uralkodott Napóleon, Ferenc József, Hitler. Megírta a megírandókat Montaigne, Puskin, J.A. Megismertük a himlőoltást, a gázkamrákat, a számítógépet.

 

Fejlődés.

Bejártuk a kezdetben volt gömb palástjának minden pontját.

Visszatértünk oda, ahonnan elindultunk.

Teleírtuk a kezdetben volt üres lapot.

A többes szám elsőbe Ő is.

A mindenség ugyanúgy haladt.

A semmiből kirobbanva, a semmi felé.

Mindenik más-más dimenzióban.

A semmi is ugyanúgy csak megfogalmazás, mint minden egyéb.

Egy másik dimenzióban más történik, születik, pusztul, pulzál, létezik, vagy gondolat csupán.

Az egész egy pillanat.

Végtelenül kicsi.

Mindennek van kezdete és vége a végtelenben.

A van betölti a teret.

 

Minden sejtemben az ős-egy.

Bennem a mindenség egésze.

Egyszerre létezem, s csupán illúzió vagyok.

Rovom az utamat az abszolút semmiből, az abszolút minden felé.

 

elfáradtam

kín volt születésem, kín lesz halálom

voltak ragyogó pillanatok

ahonnan vétettem, végre visszatérek

tudás, alkotás, egy fa, egy gondolat

semmivé lesz, mindég is volt

 

 

Volt? Lesz? Mily’ hiábavaló kérdések. Még kérdéseket sem vagyok képes föltenni, nemhogy válaszolni. Lehet, csalódás a nyájas olvasónak e meglehetősen hosszúra sikeredett írásom, de az vesse rám az első követ, aki a tudás birtokában kiált „feszítsd meg”-et.

 

VÉGE

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:39 – Adminguru

Kisregény

Genezis 14

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Fölépült Párizs, alkotott Bach, Beethoven, Bartók. Okoskodott Kant, Hegel, Einstein. Kutatott Ohm, Curie, Teller. Uralkodott Napóleon, Ferenc József, Hitler. Megírta a megírandókat Montaigne, Puskin, J.A. Megismertük a himlőoltást, a gázkamrákat, a számítógépet.

 

Fejlődés.

Bejártuk a kezdetben volt gömb palástjának minden pontját.

Visszatértünk oda, ahonnan elindultunk.

Teleírtuk a kezdetben volt üres lapot.

A többes szám elsőbe Ő is.

A mindenség ugyanúgy haladt.

A semmiből kirobbanva, a semmi felé.

Mindenik más-más dimenzióban.

A semmi is ugyanúgy csak megfogalmazás, mint minden egyéb.

Egy másik dimenzióban más történik, születik, pusztul, pulzál, létezik, vagy gondolat csupán.

Az egész egy pillanat.

Végtelenül kicsi.

Mindennek van kezdete és vége a végtelenben.

A van betölti a teret.

 

Minden sejtemben az ős-egy.

Bennem a mindenség egésze.

Egyszerre létezem, s csupán illúzió vagyok.

Rovom az utamat az abszolút semmiből, az abszolút minden felé.

 

elfáradtam

kín volt születésem, kín lesz halálom

voltak ragyogó pillanatok

ahonnan vétettem, végre visszatérek

tudás, alkotás, egy fa, egy gondolat

semmivé lesz, mindég is volt

 

 

Volt? Lesz? Mily’ hiábavaló kérdések. Még kérdéseket sem vagyok képes föltenni, nemhogy válaszolni. Lehet, csalódás a nyájas olvasónak e meglehetősen hosszúra sikeredett írásom, de az vesse rám az első követ, aki a tudás birtokában kiált „feszítsd meg”-et.

 

VÉGE

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:39 – Adminguru

Kisregény

Arany Ágnes: Erőszakok II.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Mindenkitől – elsősorban a szerzőtől – elnézést kérek. Ilyen hosszú szövegnél leszabályozott a program, ezért szakadt meg az előző rész mondat közben. Itt a folytatás, a két rész együtt az egész írás.

A kérdés magas csengésével egy pillanatig közöttünk áll a levegőben, aztán kikerülve folytatom utamat a lépcső felé.

Hétkor benéz hozzám Pjotr Nyikolájevics. Megemlítem, hogy tegnap egy fiú keresgélte a fűbenn az összetört szemüveg darabjait.

– Egy fiú! – mondja olyan hangsúllyal, mint aki többet tud. – Na, jól van – és a többit bármi legyen is, elhallgatja. Mindössze azután érdeklődik, hogyan telt a napom. Másnap ismét meglátogat, de nem jön egyedül. Fiatal kollégáját, a huszonhat körüli sovány, magas Oleget hozza magával, aki feltűnés nélkül, ám gondosan szétnéz a szobában. Úgy érzem, nem találok magamban elég erőt ahhoz, hogy itt üldögéljek velük kényszeredetten, és még az éhség érzetének is hősiesen ellenálljak.

– Elnézést, még nem vacsoráztam – jegyzem meg.

– Egy tál meleg étel nekünk is jót tenne, menjünk az étterembe! – indítványozza Pjotr Nyikolájevics.

A turistaszezon még nem kezdődött el. Szombat-vasárnap nagyjából megtelik az étterem földszintje helyi vendégekkel, de hétköznapokon üresen tátong a nagy terem. A külföldi vendéget a karzat-ra tessékelik, mintegy figyelmességként, s ezzel a legkisebb feltűnés nélkül különítik el a helyi lakosságtól. Az ittenieknek pedig kitüntetés számba megy, ha idegenekkel fent étkezhetnek. Pjotr Nyikolájevics és Oleg esetében – sajátos foglalkozásukat tekintetbe véve – természetesen más a helyzet.

A bodros hajú, kövér felszolgálónő unott-kényszeredetten hozza az étlapot, s míg a két nyomozó érdeklődéssel nézegeti, Júlja kebáb-ot rendelek.

– Én is azt kérek – fordul Pjotr Nyikolájevics a pincérnőhöz.

– Én is – csatlakozik hozzá Oleg szemlátomást megkönnyebbülve.

Ölembe terítem a szalvétát, és mélyen hallgatok arról, hogy úgysem kapni mást, mint a dallamos-romantikus néven szereplő darált húst. A két nyomozó munkámról, családomról érdeklődik, és magukról csak annyit árulnak el, hogy Pjotr Nyikolájevicsnek hatéves fia van, Oleg pedig nemrégen nősült. A felszolgálónő megérkezik az étellel, s mielőtt belekezdenék óvatosan, feltűnés nélkül megemelem a tányéromon párolgó krumpli-halmocskát. Szokásommá vált amióta egy alkalommal teljes, csupasz halgerincet találtam alatta. A vacsora vége felé Pjotr Nyikolájevics megszólal:

– Mondja, miért hívatta a rendőrséget?

– Hogy-hogy miért hívattam?

– Miért akarta, hogy kijöjjön a rendőrség?

Megáll kezemben a villa: „Ez nem hisz nekem!” A sértett ember önérzetével mélyen a szemébe nézek, úgy mondom:

– Három rendőrtiszt járt a szobámban. Láthatták a dulakodás nyomait. Nem vették fel a jegyzőkönyvbe? Ha ezt a fontos dolgot elmulasztották, akkor hallgassák ki a takarítónőt, aki rendbe hozta a szobámat. – Kinyújtom a két karomat. – Ezeket különben ma vettem észre -, és mutatom, hogy a könyökeimet barna foltokban vékony var színezi. A nyomozók világosan látják, de egy szót sem szólnak, én pedig Pjotr Nyikolájevicshez fordulva folytatom: – Nézze, évekkel ezelőtt elváltam; nem töltöttem mindig magányosan az életemet, de feljelentést még sohasem tettem. Ha most mégis ehhez folyamodtam, akkor gondolhatja, hogy nyomós érveim voltak. Vagy Maguknál nem bűntény az erőszak?

Pjotr Nyikolájevics arca semmit sem árul el, és a megalázottság érzésével párosulva ébred fel bennem a gyanú, hogy sem a tények, sem az érvek nem számítanak honfitársa állítása ellenében. Na meg a Városi Pártbizottságnál betöltött pozíciója is meggyőző lehet. „Rússz-ko-je, zná-csit ho-ró-se-je” ismétlem magamban tagolva a közmondást, mintha most tanulnám meg igazi értelmét. A nyomozó mellett a semmibe nézek, kitárulkozom felé, és magamba fogadom az ürességet. Nem érzek semmit, nem bánt semmi…

– Gondolja, hogy terhes lett? – hasít bele Pjotr Nyikolájevics hangja ebbe a különös, bennem keletkezett világba, és kérdése nyomán páni félelem lesz úrrá rajtam. Már két napja ezzel az elviselhetetlen gondolattal élek, de megnevezni sehogy sem mertem. Ő most kimondta, és kérdésére választ vár.

– Nem tudom – vallom be a fejemet rázva, félrenézve.

– Ha úgy gondolja, még a héten elkísérjük az orvoshoz.

– Jó, köszönöm – motyogom. Az üresség helyét most mintha hatalmas gombóc foglalná el a mellkasomban.

A két nyomozó a hallban elbúcsúzik azzal, hogy majd hamarosan jelentkeznek, s én a lépcsőkön felfelé lépdelve iszonyattal gondolok arra a pár órára, amely félelmem társaságában az elalvásig rám vár.

A magányos esték meggyötörnek, hisz nincs, ami a bennem feltörő félelmet eloszlatná: a könyvek nem kötnek le, szólnom meg nincs kihez.

Egyik este összeszedem magam, és bemegyek egyedül az étterembe, hátha ott találom Waltert meg a többi németet, de a karzat még mindig üres. Reménykedem, hátha a szobájában van, készülődik. Ha jól emlékszem, a hármasban lakott legutóbb, és odamegyek. Az ajtó résnyire nyitva, víz zubogása hallatszik. Bekopogok.

– Vhágyítye, vhágyítye! – kiabálja túl a csobogást egy férfihang a fürdőszobából, nyilvánvalóan a tus alól.

– Te jóságos ég, hiszen ez egy meztelen orosz! – rémüldözöm magamban hangosan – Még hogy bemenjek! – és mintha máris kergetne, hanyatt-homlok menekülök a kihalt folyósón a szobám felé. Alig találom a kulcslyukat, s bár sehol semmi nesz, állandóan hátra nézek. Becsukom magam mögött az ajtót, nekidőlök, és a fejemet rázom, mintha nem hinném, ami az imént történt. Állok. Múlnak a percek. Csend van. Lassan megnyugszom.

 

 

*

 

Magyar főnökömmel nem beszélünk többet a hétvégi eseményekről, csak röviden megemlítem, hogy pénteken nem tudok jönni, orvoshoz megyek. Biccent. Mihailt néhányszor láttam ugyan a por s a napfény keverékén keresztül az építkezésen, de üdvözlésül csak intettem neki. Most azonban nem tudom kikerülni, hisz az egymás tetejére rakott hullámlemezek oszlopát megkerülve egyenesen felém tart.

– Ágnyésza, csak nincs valami baj? Már napok óta kerülgetsz, nem látogatsz meg – mondja némi sértődöttséggel a hangjában.

Látom, hogy nem odázhatom el a beszélgetést, és minek is, hisz baráti szálak fűznek a szelíd mérnökhöz, aki bizonyára képtelen lenne bárkinek is ártani.

– Menjünk az irodádba – indítványozom, s amint a kiterített, lilás tervrajz másolatok, és a tintafoltos vonalzók társaságában helyet foglalok, azonnal belekezdek mondókámba:

– Mihail, az az igazság, hogy nem érzem jól magam, nagyon kellemetlen hétvégém volt… – és nagyvonalakban elmondom, mi történt. Mihail figyelmesen hallgat, egy szót sem szól. – És képzeld, kisült, hogy a férfi nős, meg van egy hároméves kislánya is, mint neked – fejezem be. Mihail hallgat; kinéz a portól sárgás, homályos ablakon, amelynek szögletében egy bent rekedt légy duruzsol. A mellettem álló csésze aljában az ázott levelekből kesernyés tea illat árad, és most az építkezés külső zaja élesen elválik a belső csendtől. Vagy egy perc elteltével Mihail megkérdezi, mit szól a főnököm a tervmódosításhoz, és ezzel a beszélgetés elveszíti személyes jellegét. Hálásan kapom fel az új téma fonalát, és kimerítő, túlságosan is kimerítő választ adok, mintha izgalmas, érdekes dologról beszélnék.

Egy este telefon csengése hasít a magányos csöndbe.

– Szervusz, Ágnyésza! – szól egy ismerős hang.

– Mihail! Ezt a meglepetést! Még sosem hívtál fel.

– Igaz, de most rád gondoltam, és… izé… Krasznodárba jöttem – mondja, miközben furcsán megcsuklik a hangja.

– Tényleg? – kérdezném örömmel, de a csuklás, és a szokatlanul tétova hang zavar.

– Igen, igen, itt vagyok Krasznodárban… a Kavkáz-ban.

– A portáról beszélsz?

– Nem, a háromszázhúszas szobából.

– Aha, barátoknál vagy…

– Nem…

– Hát akkor?

– Kivettem egy kétágyas szobát.

– Aha, a feleségeddel jöttél. Legalább megismerem.

– Egyedül vagyok – csuklik egyet, és szünetet tart – senki nem fog zavarni bennünket… Gyere!

– Mihail, te részeg vagy! – mondom bosszúsan – sosem tudtam, hogy iszol.

– Csak egy kicsit ittam. De gyere hozzám! Dupla ágyas szobát vettem ki… miattad! Igazán, gyere! Várlak!

– Szégyelld magad, Mihail! Menj a dupla ágyba, és aludd ki magad! Holnap reggel felébresztelek. Mehetünk együtt dolgozni. Jó éjszakát!

Leteszem a kagylót. Az ablakon hűvös esti levegő áramlik be. Kicsit fázom, de kikönyökölök, és nézem az esthajnalcsillagot, amely a magas, tiszta égből mindig egyformán fénylik. Hunyorítok, mintha akkor közelebbről látnám. Nézem a fák fekete koronáját, a szemközti ház sötétségtől foghíjas ablakait – nem akarok Mihailra gondolni, de lehetetlen. Tudom, hogy magamat kímélem, amikor ezt ismételgetem: „Részeg, teljesen berúgott” – és a kezemmel még gesztikulálok is hozzá.

Másnap reggel a háromszázhúszas szoba nem felel, pedig hosszasan csöngetek. Délután a tömött zsákok, és a zajos cementkeverő mellett látom Mihailt, amint utasításokat ad a munkásoknak. Észrevesz. Egy másodpercre tétován megáll ceruzát tartó keze a levegőben, aztán összeszedi magát, és üdvözlésül int. Visszaintek, és ebben a pillanatban mindketten biztosan tudjuk, hogy ezután már csak így fogunk köszönni egymásnak, és hogy soha többé nem folytatunk baráti társalgást a csöppnyi poros ablakú, terpentinszagú tervrajzokkal teli vagon-irodában.

 

*

 

Pjotr Nyikolájevics most is betartja a szavát. Pénteken értem jön. Amint a forgalmas utcán, s a szürke felhőkből szitáló esőben a rendelőintézetbe tartunk, megkérdezi, hogy az oroszon kívül beszélek-e más szláv nyelvet.

– Tudok valamennyire lengyelül – válaszolom.

– Beszél angolul?

– Igen.

– Na, és kínaiul is tanul – teszi hozzá.

– Ezt honnan tudja? – kérdezem meglepődve.

– Maga említette.

– Nem, sosem beszéltünk ilyesmiről.

– De az asztalán tart egy kínai tankönyvet.

– Nem az asztalomon tartom, hanem az alsó fiókban, a levélpapírok alatt – jelentem ki határozottan. Megállok, és az arcába nézek.

Sarokba szorítva egy pillanatnyi zavar után folytatja az utat, s míg tekintetét a kövezetre szegi, tetetett kedélyes hangon megszólal:

– Bevallom… amíg munkában volt, szétnéztünk egy kicsit a szobájában.

– Gondoltam – mondom hűvösen, s aztán hallgatunk az egész úton.

Az orvosnő meg a nővér mintha egy családból származnának: mindketten magasak, igencsak testesek. Amint megmozdulnak, köpenyük alól tiszteletet parancsolóan terebélyes idomok tolakodnak elő, s ha nem a földszint betonpadlóján járnának, talán meg-megrengene az épület. Hajuk a kerek fehér fejfedő alá gyűrve alig látszik. A lapos sapka pedig úgy fest, mint hasas üvegeken a kupak, s amely mintha arra kényszerítené őket, hogy valahol az alacsony mennyezet közelében befejeződjenek.

Pjotr Nyikolájevics elmondja a tényállást, s még idejében magunkra hagy, mert amint a két nő végignéz vékony alkatomon, amely jóval fiatalabbnak tüntet fel a koromnál, felgyúl haragja a férfinem ellen.

– Hogy nem átallott erre a kislányra mászni! – bosszankodik az orvosnő, miközben vizsgál.

– Részeg volt a disznaja? – kérdezi a nővér közvetlenül. – Mert inni, meg fajtalankodni azt bezzeg tudnak, csak a munka büdös!

Szó szót követ, s a két nő felváltva, egymást hergelve szidja a férfiakat, mintha csak rám vártak volna, hogy elkeseredésüknek, és felháborodásuknak szabad folyást engedjenek. Felesleges bármit is szólnom, de némi elégtétellel gondolok arra, hogy ha most kezük közé kaparintanák azt a disznót, alaposan meggyúrnák. Nézem az orvosnő haragtól eltorzult vonásait; vajon hány hasonló esetet vizsgálhat naponta? Ha a tiszti orvos szerint én voltam aznap a harmadik, hányan jöhettek még utánam? Szeretném ugyan megkérdezni, de elriaszt a két nő mélységes férfigyűlölete, és az az elkeseredett düh, amely olyan erővel robban ki belőlük. Igyekszem magamat elhatárolni, hogy csak, mint távoli vihar dörgését halljam őket, bár jólesik, hogy pártomat fogják.

A nővér kifakadására eszembe jut Ludmilla, a karcsú huszonéves mosztovójei szomszédunk. Egyszer megálltunk az utcán beszélgetni, s kíváncsiskodva lassan odaverődtek a kerítésen át kukucskáló barátnői is. A gyerekek kerültek szóba, mert mindegyiküknek volt egy vagy kettő, a testes Ljúszja meg már a harmadikat várta.

– Rossz lehet egyedül, Ludmilla. A kisfiadnak is hiányozhat az édesapja. Még sosem láttam a férjedet. Másutt dolgozik? – érdeklődtem.

– Határőr – válaszolta.

– Az enyém is – mondta a másik.

– Igen, az enyém is -, bólogatott a harmadik.

Nyár végére már úgy összebarátkoztunk, hogy Ludmilla nem érzett többé idegennek; egyszer bevallotta, hogy nincs férje. Se neki, se a barátnőinek. „Nem is kell” – mondta. „Minek? Hogy eligya a fizetését a miénkkel együtt, meg még össze is verjen? Úgy kell az nekünk, mint púp a hátunkra! De az anyasághoz, a gyerekhez jogunk van!” – jelentette ki, és barna szemeiben az önérzet szilaj fénye villogott.

Az orvosnő befejezi a vizsgálatot, s bár semmit meg nem tudok, mégis megkönnyebbülve távozom. Az utcán izgatottan tudakozódom Pjotr Nyikolájevicstől, mikorra várható bármiféle eredmény.

– Három hónap múlva – feleli.

– Addigra már magamtól is rájövök, mi a helyzet – mondom nekikeseredve. – Nálunk a terhességet a harmadik héten meg tudják állapítani laboratóriumi vizsgálatokkal.

– Itt nincs olyasmi – szögezi le.

Már a szálloda közelében járunk, amikor a nyomozó hozzám fordul:

– Ha tényleg terhes, meg fogja tartani a gyereket?

A kérdésbe beleszédülök, meg kell állnom. Gyereket várni… mindig úgy képzeltem el, hogy két ember szerelméből és szabad akaratából történik. De engem megerőszakoltak, és attól félek, métely került belém, amely burjánzani, terjedni kezd a maga törvényei szerint, és bitorolni fog, mint a testet átszövő fekély, hogy örökké fogva tartson.

– Megtartja? – kérdezi újra Pjotr Nyikolájevics. Egy pillanatig farkasszemet nézünk.

– Nem – mondom nyomatékkal.

– Nagyon jó orvosaink vannak, ne féljen, gyorsan elvégzik a mőtétet – bátorít.

– Igen, hallottam. Érzéstelenítés nélkül.

Egy hét múlva felszabadultan veszem tudomásul, hogy amit a lelkem be nem fogadott, az a testemnek is idegen maradt.

 

 

*

 

Pjotr Nyikolájevics még néhányszor benéz hozzám, aztán elmarad, de naponta megszólal a telefon hat óra körül, amikor rendszerint a zuhany alatt állok. A csengetés éles, szűnni nem akaró, és csakis a kagyló felvétele vet véget a követelődző hangnak. Akkor aztán akármeddig hallózhatok, senki sem szól bele. Esténként viszont Oleg telefonál, és úgy tesz, mintha csupa barátságból érdeklődne hogylétem, napi tevékenységem iránt. Kényes helyzetemet figyelembe véve nincs más választásom: beszélgetek vele, és semmi jelét sem adom annak, hogy hívásainak indítékával nagyon is tisztában vagyok. Egy nap meglátogat, és vacsorára hív az étterembe. Szokatlan… ez biztosan nem tartozik munkaköri kötelességeihez. Túlzott udvariassággal kísér fel a karzatra.

– Ne rendeljünk „Júlja kebáb”-ot! – indítványozom. – Újabban kocsonyájuk is van.

– Azt szeretem – egyezik bele, és olyan finomkodva adja fel a rendelést, hogy a pincérnő meglepetésében kétszer is hátranéz, amint a konyha felé tart. Két mély tálikóban megérkezik a kocsonya. Oleg jelentőségteljesen jobb kezébe veszi a kést, balkezébe a villát, és ellenőrző pillantást vet az én kézmozdulatomra. „Hát erről van szó!”, ismerem fel a meghívás indítékát, mert eszembe jut, hogyan markolta meg múltkor a kést, és marcangolta vele darabokra az inakkal teli darált húst. Egy erősebb mozdulatnál oldalára fordul Oleg tálikója; a fiatalember elvörösödik. Figyelmemet azonban most más köti le. A lépcső felől ötvenöt körüli ballonkabátos férfi jelenik meg sietős léptekkel. Azonnal felismerem benne azt az illetőt, aki egy este a nyugat-német cég jelvényével a gomblyukában odament Walterék asztalához, kezet fogott, és amint körbenézett a társaságon úgy tűnt, igyekszik megjegyezni az arcokat. Ezután sarkon fordult, és ugyanolyan sietősen, mint ahogyan jött, el is távozott.

– Ki volt ez? – érdeklődtem Waltertől.

– Fogalmam sincs – válaszolta.

A ballonkabátos most felénk tart, de elhalad mellettünk, és megáll a következő asztalnál. Amint Oleg megpillantja, elborul a tekintete. Tesz egy félfordulatot, rákönyököl az asztalra, arcát a tenyerébe temeti, s mintha meglepetésében hangosan kotyogná ki, maga elé mormolja: „Hogy az ördög vinné el! Ez a szomszédom, a rendőr százados…”

 

 

*

 

Másnap kellemetlen hír vár a portán: kettő negyvenről hét rubelre emelkedik a szállodai szobám ára. Afelől nincs semmi kétségem, hogy továbbra is ajándékokkal kell megvásárolnom a takarítónő jóindulatát, ha tartalék tekercs toalettpapírt akarok, vagy ha bármi más alapvető dologra van szükségem. Hét rubelt semmiképpen nem tud fizetni értem a vállalat; el kell intéznem, hogy maradhasson számomra most már a kettő negyven.

A Megyei- és Városi Tanács, valamint Pártbizottság nagy, modern székháza felé tartva szorongás fog el, és minden rossz érzésem ebben a mondatban összegeződik: „Remélem, nem találkozom vele!” A Szállodaigazgatási Osztály vezetője, ha túlzottan nem is siet, legalább fogad. Kerek, pirospozsgás arcán saját fontosságának tudata ül, ettől eltekintve azonban igyekszik szívélyesnek mutatkozni. Mindjárt elmeséli, hogy egyetemista korában ismert néhány magyar diákot, akik az itteni Mezőgazdasági Akadémián tanultak, és vodka helyett inkább bort ittak.

– Ötvenhat után meg idekerült a maguk Rákosija, és szervezni kezdte a magyarokat. Erre a kormány más városokba irányította az egyetemistákat. Azt hiszem, azóta sem jött ide egy se.

Tehát igaz a mendemonda: Rákosi itt élt. Küldhették volna Szibériába is, hogy a proletárforradalom heve lehűlhessen benne… Az osztályvezető várakozva néz rám, folytatnom kell.

– Én meg szívesen Krasznodárban maradnék, mert Agronómból, ahol az építkezésünk van, nem járhatok esténként az egyetemre. Az orosz irodalom előadásait szeretném hallgatni. Beszéltem a tanszékvezetővel – említem a nyomaték kedvéért, és magam előtt látom az irodának berendezett zsúfolt helyiséget, ahol az adjunktusok meg a docensek ketten-hárman osztoznak egy íróasztalon. – Megengedte, hogy látogassam az órákat.

– Na, ha neki nincs semmi kifogása, miért is lenne nekem? – jegyzi meg az osztályvezető, akinek egyetlen telefonjába kerül ügyem elintézése.

– Azért jöttem magához, hogy a segítségét kérjem – és tekintetem a feje fölött egy túlméretezett képre esik, amelyen Lenin a tömegekhez szól. Szakálla harciasan előreugrik; egyik kezét a zsebébe mélyeszti, másikkal a szónoki emelvényt támasztja, nehogy elrepüljön az ideológiától; a tömegek pedig mozdulatlanságba merevedve, lélegzetvisszafojtva isszák be minden szavát. Ennyi magasztosság mellett ügyem igazán eltörpül, de azért csak előhozakodom vele: – Felemelték a szállodai szobám árát hét rubelre, pedig már a kettő negyven is drága volt a vállalatomnak – és megemlítem, hogy Magyarországon nincs különbség a helyiek, meg a külföldiek szobaárai között. Beszélek, beszélek, mesélek az otthoni szállodákról, s ez megteszi a kellő hatást, mert az osztályvezető kegyesen így szól:

– Na, jó.

– Szóval beleegyezik, hogy továbbra is kettő negyvenet fizessek?

– Ige-e-en – válaszolja engedékenyen, hosszúra nyújtva a szó végét.

– Köszönöm a megértését, de… ne vegye szemtelenségnek, ha még azt kérem, hogy hívja fel a szállodát, és közölje velük – gyakorolok nekibátorodva nyomást az osztályvezetőre.

– Na, jó, csakhogy lássa, kivel van dolga – és a félig nyitott ajtón keresztül kiszól a titkárnőnek: – Mása! A szállodaigazgatók számát!

A titkárnő bejön, leteszi a listát az asztalra. Az osztályvezető hanyagul a telefon után nyúl. Hihetetlen szerencsém van: azonnal kap vonalat, a központ sem kapcsol félre, és sikerül az igazgatónőt is elérnie. Hallom, amit az osztályvezető mond, valósággal beiszom minden szavát, mint tömegek a Nagy Vezérét, és megnyugszom. A vonal túlsó végéről valamit válaszolnak, s ettől elkomorodik az arca, aztán leteszi a kagylót.

– Minden rendben van? – kérdezem fürkésző tekintettel, de egy pillanatnyi gondolkodás után így válaszol:

– Ige-e-en.

Kifelé menet eltévedek a folyosók között, amelyek labirintus egyformára méretezett útvesztőinek tetszenek. Tanácstalanságomban egy csoport élénken társalgó nőt követek, akik a bennfentesek biztonságával haladnak egyik folyosóról a másikra, s egyszer csak az ebédlő előtt találom magamat. Az ajtó feletti faliórán már elmúlt dél. „Megebédelhetnék…” – gondolom, és belépek.

– Igazolványt! – szól rám szigorúan egy kékköpenyes nő.

– Az nincs, de éhes vagyok – panaszkodom. Végignéz vékony termetemen, töpreng egy pillanatig, aztán int, hogy menjek. „Az egyszerő orosz ember nagyon jószívű.” – jutnak eszembe egy ismerős szavai, aki gyalog jött haza Szibériából az első világháború után. Egyéves barangolása alatt számtalanszor éhen halhatott volna, ha a muzsik oda nem ülteti a közös tálhoz, és nem nyom egy öblösre vájt kanalat a kezébe.

Az ebédlő bejáratával szemben hatalmas piros betűs felirat vonja magára a figyelmemet: „Tisztaság nem ott van, ahol takarítanak, hanem ahol meg is őrzik.” Aláírás: Lenin. Már megint! Hogy ennek mi mindenre kiterjedt a figyelme! – sóhajtok. Bár ez egyszer igazat tévedett, ismerem be megadóan.

Alig állok be a tálcák előtti sorba, amikor felfedezem azt, akivel a legkevésbé sem akartam találkozni. Félig háttal áll nekem szétterpesztett lábakkal, roggyant nadrággal a másik sorban. Uugyan nem láthat engem, mégis rögvest kifordulok az ebédlőből, és legszívesebben végigfutnék a hosszú folyosón, de a feltűnéstől való félelem lefékezi lépéseimet, és csak sietek, mint akinek sürgős dolga van. A szállodáig egyvégtében szapora léptekkel teszem meg a távolságot. Csak a szobámban, a zárt ajtó biztonságában nyugszom meg, és minden éhségem ellenére két óra is eltelik, amire felmerészkedem a kis büfébe.

Hosszú levelet írok a családomnak, amelyben minden apróságról beszámolok, csak a velem történteket nem említem. Az emlékképek pedig bennem élnek, és a félelem hol szorongássá tompulva, hol pánikszerő erővel tör ki rajtam. Mindez a maga sokrétűségében keveredik a nap folyamán, és úgy érzem önálló akarattal rendelkezik, nekem pedig semmi hatalmam sincs felette. Amint soraim az álmosságtól szabálytalan vonalakká rendeződnek a papíron, még egyszer megnézem jól becsuktam-e az ajtót, és lefekszem. Fejemben zavarosan kavarognak a nap eseményei: az ebédlő, a másik sor, az osztályvezető, az emberek az utcán, s hogy mindezt elkerüljem, próbálom elképzelni, mit csinál most otthon a családom. Valamennyiüket látom, olyan élénken látom, mintha itt lennének körülöttem, és akkor megnyugszom.

 

 

 

*

 

Éjjel kulcs zörrenésére, fém koppanására riadok fel, és a bejárati ajtóm ismerős csikorgását hallom. Kinyitom a szemem: látom amint az előszoba és a szobám közötti üvegajtó szélén, majd egyre növekedve, végül teljes terjedelmében fény ömlik be a folyosóról. Elér az ágyamig, tovább az íróasztal lábáig, és hamarosan bevilágítja az egész szobát. Rémületemben összehúzódzkodom; sikítanék, azonnal felugranék az ágyról, és kirohannék a szobából, de akármennyire is erőlködöm, egyetlen hang sem hagyja el a torkomat. A szám görcsbe merevedve félig nyitva tátong a nem kívánt világosságba, és csak a hörgők melegítette levegővel üzen a közömbös falaknak. Egész testem béna, mintha a félelem valamiféle láthatatlan ollóval átvágta volna az idegpályákat. Emelném a kezemet, de nem mozdul. Menekülnék, de hiába akarom, a lábam nem engedelmeskedik. A szívem a fejtetőmtől a lábujjam hegyéig veri a maga sebes ritmusát; a vérem melegen, bő áradattal nyargal bennem le-fel, de a testem mozdulatlan. Itt fekszem tehetetlen prédaként a védekezés legcsekélyebb lehetősége nélkül, és bárki rám vetheti magát.

Mindjárt kinyílik az üvegajtó! Eszembe jut a Balaton, az erdei tisztás, és hogy akkor kiköltözött belőlem a tudatom, elhagyta a testemet. Most ezt nem tehetem: most a testem hagyott el. A sejtjeimbe táplált életösztön kényszerít, hogy éber tudatommal őrizzem élettelennek tűnő húsból, és vérből való önmagamat. Nem adhatom fel, hiszen léteznék-e még tudat és test nélkül? Dobol a fejem, a pórusaim néma kis sikolyokkal tűzdelik tele a levegőt, amíg merevségbe feszülve várom, hogy kinyíljon az üvegajtó. A szoba kísértetiesen nyugodt, a függöny nagy, tarka mintái a félhomályban tompán, közömbösen néznek rám. Várok. Minden pillanatban beléphet! Minden pillanatban… Ehelyett azonban egyre csökken a fény a szobában, vékony csíkká válik, majd csikorog az ajtó, és mindenre ismét sötétség borul. A feketeségbe nézek, kutatom, mintha a homályban is veszély rejtűzne. Telnek a percek. Szemeimből lassan szivárogni kezd a könny, kis tócsákba összegyűlve legurul kétoldalt az arcomon, és befolyik a hajam tövébe. Letörölném, de nem bírok megmozdulni, és így sírok, sírdogálok bele hangtalanul az egykedvű csendbe, amíg a kimerültség álomba nem torkol, és úgy érzem, magamba zuhanok, míg egyre tágulva végtelenné nő a testem, és átdereng rajta a világosság.

Másnap ébredéskor belém hasít az átélt rémálom emléke, és kezemet előkapva a takaró alól szétterpesztem az ujjaimat, forgatom; olyan elragadtatással szemlélem őket, mintha először látnám. Semmi mást nem érzek, csak mélységes hálát. Kiugrom az ágyból, szétrántom a függönyt, és nézem a fákat, amelyek a maguk módján mozdulatlanok, de lélegzenek, nőnek, élnek. „Éjjel cserbenhagyott a testem, mint néha lidércálmomban” – gondolok vissza keserően, és e pillanatban nem tudom eldönteni, melyik volt rémesebb: ez, vagy az, ami nemrég történt velem. Az előszoba padlóján megtalálom a kulcsomat. Biztos nem fordítottam el egészen, és valaki tévedésből bejött. Vajon ki lehetett? És először gondolok rá: talán nem is volt férfi.

 

*

 

Délután Walterrel akadok össze a folyosón.

– Az Isten szerelmére, hol voltál, hol voltatok? – kérdezem olyan kétségbeesetten, hogy zavarba hozom, hiszen eddigi barátságunk alig terjedt túl találkozásokon a folyosón, vagy egy-egy vacsorán az étteremben.

– Északon jártunk, Vologdában. Üzembe helyeztünk egy új bútorgyárat – magyarázkodik. – De miért vagy ilyen izgatott? Mi történt?

– Beszélnem kell veled. Gyere, sétáljunk egyet az épület körül – indítványozom, mert zavarnak a falak, és ez az egész elviselhetetlen bezártság.

A szálloda előtti sugárutat fákkal szegélyezett zöld sáv bontja meg, és a délutáni enyhe napsütésben barátságosan bújik át a fák levelei között a gyenge szél. Ha egy kicsit nekibuzdul, felkapja a még mindig virító petúniák illatát, és felénk sodorja. Mélyen belélegzem, és szótlanul megyek az ágyások szélén. Walter engedelmesen tartja velem a lépést, és várja, hogy meséljek.

– Nagyon félek – kezdem. – Két hete megerőszakoltak, tegnap éjjel meg bejött valaki az előszobámba, azt sem tudom, hogy ki volt. Szerencsére el is ment.

Walter összehúzza a szemöldökét, belesápad a hallottakba.

– Az ajtón nagyon könnyű segíteni – magyarázza. – Az egész egy pontos méretű léc kérdése, ami belülről felfelé feszíti a kilincset, úgy, hogy nem lehet lenyomni. Mihelyt visszamegyünk, méretet veszek.

Másnap hozza a fahasábot, amely a padló és a kilincs közé feszülve biztonságomat szavatolja. Megnyugtatásomra vagy tízszer is kipróbáljuk, és a világ legegyszerőbb megoldása tökéletesnek bizonyul. Estéim magányosságát mostantól a németek társasága váltja fel. Walter testőrömül szegődik: értem jön hét körül, és együtt vacsorázunk, tíz felé meg visszakísér a szobámba. Megvárja, amíg belülről becsukom az ajtót, és amikor biztonságban tud csak akkor tér vissza a barátaihoz. Számtalan apró figyelmességével sok örömet okoz, és úgy tűnik, boldogsága az én örömömben telik. „Akinek nem mindegy, hogy fázol-e vagy meleged van, éhes vagy-e vagy szomjas az szeret igazán”- emlékszem édesanyám szavaira, mert Walter valóban gondoskodik rólam.

– Hovatovább harminckettő leszek… lassan ideje a családalapításra gondolnom – mereng el Walter, amint egyszer a közeli játszótér mellett sétálunk el.

– Én is vágyom már rá – vallom be tekintetemet a járdára szegezve, és a szemem sarkából látom, hogy ő is ezt teszi. Rövid hallgatás után Walter a szüleiről és a kisvárosról kezd mesélni, ahol élnek. E naptól kezdve egyre gyakrabban sétálunk kettesben, és a környezetünk mindinkább természetesnek veszi, hogy összetartozunk.

Egy alkalommal meghallgatjuk a városban vendégszereplő jugoszláv dzsessz zenekart. Másnap a folyosón összetalálkozom a szaxofonossal, aki a közvetlen mellettem lévő szobában lakik.

– Tetszett a koncertjük – dicsérem, és ekkor Oleg szomszédját, a rendőr századost pillantom meg, aki szapora léptekkel siet le a lépcsőn. Karját üdvözlésre lendítve odaszól a szaxofonosnak:

– Minden rendben? – és meg sem várva a választ már el is tűnik a fordulóban.

– Ki ez? – érdeklődöm.

– A Városi Zenei Főosztály vezetője.

– Tényleg? – kérdezem olyan hangsúllyal, mint aki jobban értesült.

A koncert után a szaxofonos érzelmes dalokat játszik nekem a falon keresztül.

– Az éjszaka szerelemre való – csenget át hozzám.

– Nem, nem – tiltakozom – alvásra!

Bár az ajtóm zárva, az ablakon meg csak nem fog átmászni, mégis belém költözik a rettegés. Felhívom Waltert, és izgatottan kérem, jöjjön azonnal. Elhadarom neki félelmem okát, amire átmegy a szomszédba. Beszélgetés foszlányait hallom, majd egy ajtó zárul, és csend borul a folyósóra. Másnap Walter feltűnően véres szemekkel jelenik meg.

– Mi történt? – ijedek meg.

– Semmi, csak nem aludtam. Meghívtam az egész zenekart a szobámba, és reggelig itattam. Hét után eresztettem el őket, amikor te már elmentél dolgozni. Ma délben meg már el is utaztak.

 

 

 

*

 

A mindent tudni akaró ellenőrzés új módszerrel válaszol a németekkel kötött barátságomra: már éjszakánként is cseng a telefon, és mire gondolataim kusza szövevénnyé gabalyodnak a közeli álmot jelezve, éles hangon, követelődzően ismét megszólal a készülék. Senki sem jelentkezik. Oleg mostanában esténként felhív, és ha nem talál mindjárt a szobámban, méltatlankodik. Megadással tűröm egy ideig, de mikor egy alkalommal erélyes hangon kéri számon, hol töltöm az időmet, megfeledkezem szocialista hazámról, meg az óvatosságról, és kifakadok:

– Oleg, te nős vagy, ugye? Ellenőrizgesd csak szépen a feleségedet, nekem meg hagyj békét! És ha már itt tartunk, mondd meg a barátaidnak, hogy ne hívogassanak éjszakánként, de naponta hatkor sem! – és ezzel leteszem a kagylót. A telefonok elmaradnak, és amikor a zuhany alatt állok, a berögződött idegpályák miatt a víz sugarán keresztül hallani vélem a hívást. Kidugom fejemet a tus alól, és megbizonyosodom, hogy tévedtem. Már-már hozzászokom az elnyert nyugalomhoz, amikor egy nap hat felé követelődzően megszólal a telefon és sipít, sipít, ameddig fel nem veszem. „Miért is gondoltam, hogy évtizedes módszereiken változtatni fognak?” – tűnődöm magamban, és percekig tartom a kagylót, aztán leteszem.

Délután Oleg jelentkezik megemlítve, hogy múltkor nem kívánt vágányra terelődött a beszélgetésünk, és engesztelően hozzáteszi, hogy benéz hozzám. Olyan kedélyesen üdvözöl, mintha régi jó barátok lennénk, és kényelmesen elhelyezkedik az íróasztal melletti széken.

– Meleg van, mint augusztusban – lazít egyet a nyakkendője csomóján. – Magyarországon is olyan az időjárás, mint itt?

– Nincs nagy különbség az éghajlat között – válaszolom, – de az élet más.

– Milyen szempontból? – kérdezi, miközben bekapcsolja a rádiót.

– Ne haragudjon, nem szeretek másokkal párhuzamosan beszélni – csavarom el a gombot. Oleg int, hogy hagyjam, és felerősíti, majd arckifejezésével, és kézmozdulataival tudomásomra adja, hogy a lehallgató készülék miatt teszi. Felhúzom a vállamat, mintha semmiről sem tudnék. Ekkor Oleg az íróasztal feletti tükörre mutat. Felállok, leveszem a tükröt, de csak a sima, fényes fal néz rám vissza. Oleg most az ágy felé mutat. Elhúzom az ágyat: készüléknek ott sincs semmi nyoma. Ekkor mozdulatokkal jelzi, hogy az ágy alatti bőrönddel talán több szerencsénk lesz.

– Nem, nem – tiltakozom suttogva, és számat a szavaknak megfelelően formálva, meg kezeimmel gesztikulálva értésére adom, hogy a bőrönd az enyém, és csak néhány ruhadarabot tartok benne. Oleg tovább találgat, s akkor én a telefonra mutatok. Végigvezetem kezemet a rövid zsinóron, elérem a falat, olyan mozdulatot teszek, mintha ki akarnám húzni a vezetéket, és vállvonogatva, fejemet rázva adom értésére, hogy nem lehet kikapcsolni, beépítették a falba. Oleg felveszi a kagylót, hosszasan szemléli, és éppen hozzákezdene a szétszereléséhez, amikor kopognak az ajtón.

– Szabad – kiáltom, és kitárom.

– Ez a húszas szoba? – kérdezi egy vastagszemüveges nő, és már dugja is be a fejét, hogy alaposan körülnézhessen a szobában. Oleg félrefordul, és az íróasztalra könyökölve arcát a tenyerébe rejti, mint múltkor az étteremben tette.

– Nem, kérem – őrzöm meg a nyugalmamat – ez a tizenhatos – és az ajtón lévő öklömnyi számokra mutatok.

– Elnézést – mondja a nő, és sarkon fordul.

Bezárom az ajtót. Oleg a fejét csóválja, és mély meggyőződéssel csak ennyit mond:

– A marha…

Én meg nem szólok egy szót sem, csupán kesernyés, futó mosollyal nyugtázom, hogy a nyomozót is ellenőrzik…

 

*

 

Egyik éjjel a háborúról álmodom: kétségbeesve menekülök, miközben lövedékek szelik át a levegőt, és csapódnak be körülöttem. A félelemtől összerázkódva lassan visszanyerem öntudatomat, és akkor ismerem fel, hogy a pattanásszerő zaj nem más, mint kopogás. Figyelek. Valaki az én ajtómon kopogtat. Felkattintom a lámpát, megnézem az órát. Kettőt mutat.

– Ki az? – szólok az ismételt kopogásra.

– Pjotr Nyikolájevics.

– Ilyenkor? – nézek ismét az órára.

– Sürgős mondanivalóm van.

– Mondja.

– Így nem tudom, engedjen be!

Hát erről van szó… Mély lélegzetet veszek, és minden határozottságomat összeszedve közlöm vele:

– Pjotr Nyikolájevics, én éjjel kettőkor senkit sem engedek be. Hívjon fel holnap telefonon. Jó éjszakát! – és tekintetemmel végig simogatom a biztonságomat szavatoló lécet. Sokáig nem tudok elaludni, mert ismét gombóc feszíti a mellkasomat. Vér tolul az arcomba, és szokatlan melegével égeti a bőrömet. Odakint elered az eső; lebeg a függöny, hasasra duzzad, majd végei felcsapódnak, és a hűvös fuvallat betáncol a szobámba. Behunyom a szememet, hagyom hogy hűsítsen.

Másnap ártatlanul kék az ég, és felkerekedek, hogy friss gyümölcs vásárlása címén csatangolhassak egy kicsit a városban. A piac zajos-népes, és ahol a maszekok hétvégi kis kertjükből kikerülő portékáikat árusítják, minden kapható, ami az állami zöldséges üres polcairól hiányzik. A gránátalma meg a mandarin arról árulkodik, hogy messzebb vidékekről is kerül ide gyümölcs, ha van, aki megfizeti. Kovászolt dinnyék, és színüket, duzzadó életerejüket alig vesztett, kovászolt szőlőfürtök árasztanak savanykás illatot a nagy káposztafejek, és a fokhagymák társaságában. A piac körül zugárusok tömege kínálja a hiánycikkeknek számító ipari termékeket, az állami szervek képviselői meg hagyják, hogy a lakosság ügyessége és fortélyossága folytán, ha döcögve is, de megéljen a rendszer. Gumi cipősaroktól aranyhalig kapható itt minden – és senki sem idézi Lenint…

Kezemben zacskó naranccsal hagyom el a zajos piacot, és befordulok egy csendes mellékutcába, ahol még sosem jártam. Pjotr Nyikolájeviccsel, meg a kisfiával találkozom közvetlen közelből szembe. Mindketten megtorpanunk a meglepetéstől, és olyan hitetlenkedve méregetjük egymást, mintha nem bíznánk a látásunkban. Feszülten telnek a másodpercek, s még a gyerek is érzi, mert az apja felé fordul és kíváncsian felnéz rá.

– Jó napot! – köszönök magamhoz térve.

– Jó napot! – üdvözöl Pjotr Nyikolájevics, aki szemmel láthatóan kínosan érzi magát. Egy ideig szótlanul áll, mint aki tudja, hogy most valamit mondania kell, aztán színtelen hangon megszólal: – Elnézést a tegnapiért.

Biccentek. Harag nélkül, büszke tartással a szemébe nézve mondom:

– Minden jót! – és továbbmegyek.

 

 

 

*

 

Telnek, múlnak a hónapok; hazafelé készülődöm. Kiszedem az ágy alól a bőröndömet, felnyitom, és megtalálom benne az összegöngyölt ruhát, amelyet látni sem akartam. Majdcsak jó lesz valakire – méregetem, és újságpapírba tekerem, hogy a takarítónőnek adjam. A csomagolás még várhat: majd egy hetem van az indulásig. Lemegyek a portára, kérem, hogy készítsék el a számlámat. Futó pillantást vetek a papírra, és elszörnyedek.

– Valami tévedés van – mutatok a végösszegre – hisz nekem napi kettő negyvenért jár a szoba.

– Nem, nem – rázza a fejét a vörös hajú alkalmazott. – Itt a kartonja, nézze meg – és átnyújtja az adataimat tartalmazó pontos kimutatást. A szoba napi áránál tényleg hét rubel szerepel.

– De beszéltem a Szállodaigazgatási Osztály vezetőjével, aki beleegyezett a napi kettő negyvenbe. A fülem hallatára hívta fel magukat, az igazgatónővel beszélt.

– ő most szabadságon van, de mindegy, hogy maga mit hallott, mert az írásos utasítás a mérvadó. Olvasta azt?

– Már hogy olvastam volna? Nem is tudtam róla! Senki sem említette. Hónapok óta abban a hitben lakom itt, hogy maradt a régi ár. Tudja mit? Tegyen nekem egy szívességet, biztos megvan magának a telefonszáma, legyen olyan drága, és hívja fel a Szállodaigazgatási Osztály vezetőjét.

– Felesleges – néz rám sokatmondóan.

– Hátha mégsem – próbálok alkudozni.

– De felesleges – néz rám most már gúnyosan, és egy tapodtat sem mozdul.

Fogom a számlát, megyek vele a szobámba, s közben arra gondolok: hát így jár, aki bemocskolja a Szovjetunió jó hírnevét. Felidézem az osztályvezető hosszan elnyújtott „ige-e-en”-jét, és elboruló tekintetét, amikor az igazgatónő mondott neki valamit a telefonba. „Mégis meg kell kapnom a számát, fel kell hívnom…” – kötöm az ebet a karóhoz nem is tudom, miben reménykedve. Lemegyek a földszinti turista irodába a mindig barátságos, kedves Dimitrijhez, és a bűvös számmal a kezemben térek vissza. Többszöri próbálkozás és várakozás után végre sikerül beszélnem a titkárnővel.

– Az osztályvezető elvtárs nincs bent – közli szárazon.

– Mikor jön vissza? – próbálok uralkodni a hangomon.

– Két hét múlva.

A válasz hallatára világossá válik előttem, hogy bezárult a kör. Nézem a számlát, méregetem: ijesztő a végösszeg.

Este Walter meglepődve kérdezi:

– Mi történt? Csak nem sírtál?

Magyarázat helyett mutatom a számlát.

– Ilyen összeget nem tud értem fizetni a vállalatom. Azt ígérték, hogy nekem nem emelik az árat, de ennyit ér a nagy szocialista testvériség! Azt hiszik, nem látom, hogy mi folyik? A hőtőtárolónknak csak az alumínium hullámlemeze magyar. A közöttük lévő műanyag hab, valamennyi szigetelőanyag olasz, a lemezeket angol szegecsek tartják össze és a belövő pisztoly Bosch gyártmányú. Mindezt kemény valutáért vesszük és rubelért adjuk tovább – el tudod képzelni, hogy milyen ragyogó üzlet ez nekünk! És akkor még a szállodámon is keresni akarnak!

– Ne keseregj – ölel át Walter – Úgysem engedtem volna, hogy Agronómban lakjál a munkásszálláson. Mit gondolsz, hányszor próbálták volna részegen rád törni az ajtót? A pénz miatt meg ne izgulj, megszerzem.

– Áh, ezt nem fogadhatom el!

– Ugyan, hiszen úgyis azt tervezzük, hogy összeházasodunk. Nem mindegy, hogy mikor kezdek el gondoskodni rólad?

Másnap Walter áruba bocsátja a bőrkabátját, a svájci óráját, hozzáteszi a zsebpénzét, és én előre kifizetem a számlát a vörös hajú nőnek.

– Na, mit ellenkezett, aztán mégiscsak volt elég pénze – jegyzi meg epésen.

– Amint látja – igyekszem mosolyogni.

*

 

Tizenhárom év múlt el szovjetunióbeli tartózkodásom óta; most Zürichben ülök Bélával az erkélyen, és a szemközti kétemeletes házaknak a domboldalon lefelé vonuló sorát nézem. Mind egyforma, mind erkélyes, mindet szürkére festették és bokrokat ültettek a tövébe.

– Szociális lakások kis keresetűeknek – kapja el Béla a tekintetem. – Svájci nyomor: két szoba összkomfort, távfőtés, melegvíz-szolgáltatás.

– Azért lehetne valamivel szebb színük is – húzom fel az orromat.

Béla vállat von. Ritkás, félig száradt fűsáv választ el a szürke házaktól, amelyet lehullott sárga levelek tarkítanak. A környező hegyek még várnak hóillatú leheletükkel, és hagyják, hogy élvezzük a szokatlanul későbe nyúló vénasszonyok nyarát. Lassan esteledik.

Nemrég érkeztem Stuttgartból; Béla ropogósra sült sajtos tésztával, egri bikavérrel várt, és jóllakva most itt kint szürcsöljük a sűrű vörösbort. Ez második látogatásom, hisz nemrég ismerkedtünk meg.

„Galériám van” – mondta Béla, amikor az Alte Kanzlei napernyője alatt, Schiller szobrával szemben habos hideg sört ittunk a sváb fővárosban – „Látogassál meg!”. A galériáról ugyan kiderült, hogy csupán tíz-tizenöt festmény képviseli a falon, de ez mit sem változtatott azon a felismerésen, hogy lelkileg szükségünk van egymásra. Béla nemrég vált, én pedig csak arra várok, hogy kitűzzék a tárgyalás időpontját.

Elmúlt házasságunk emléke olyan friss, hogy vissza-visszakanyarodunk a témához, mintha nem tudnánk tőle szabadulni, míg a bosszantó részleteket önigazolásként, elemezgetve el nem meséljük egymásnak. „Hol hibáztam?” – és – „Hol hibázott?” – ez a refrénje mindennek bármibe is kezdünk.

– Most már igazán ideje valami másról beszélnünk – javasolom. – Miért nem beszélünk magunkról?

– Milyen igazad van! – élénkül fel Béla. – Várjál, mindjárt kihozom a magyarok lapját. Megjelent benne egy tárcám – és eltűnik a lakásban, hogy megkeresse a lapot. Zseblámpával, meg a cikkel tér vissza. – Nagyon jó érzés az embernek nyomtatásban látni a saját szavait – vallja be.

A fénypászta megvilágítja az erkélyt befutó pletykát és a rubin színben izzó bort. Elolvasom a tárcát.

– Hangulatos – jegyzem meg, lekattintom a zseblámpát. – Annyira kötődsz az anyanyelvedhez, nem is értem miért disszidáltál. Sejthetted, hogy a jogi végzettséggel nem vár rád fényes jövő német tudás nélkül… otthon meg már karriert csináltál. Nem azt mondtad a múltkor, hogy bíró voltál?

– De.

– És milyen perekben hoztál döntést?

– Hát… sokfélében. Az utolsó években például erőszakokban.

– Engem is megerőszakoltak… a Szovjetunióban.

– Ne mond! – döbben meg Béla. – Hogy történt?

– Hát… szállodában laktam, és egy délután felmentem a büfébe enni… – kezdem a történetet, aztán sorra elmondom, hogyan hívott meg Borisz, milyen volt a társaság, meg hogy a kövérkés férfi a szobámba kísért.

– És? – szól bele izgatottan Béla.

– Felírta a címét – mondom, és folytatom a történetet. Közben teljesen besötétedik, s a közeli szomszédos ház csipkefüggönyein, a kiszűrődő fényeken nyugtatva a szememet csak mesélek, mesélek.

– Nahát! – szól bele egyszer Béla hangosat hörpintve a poharából.

– Szóval így történt – fejezem be.

– Kérsz még egy kis bort? – néz rám. Mintha remegne a hangja.

– Nem, nem… köszönöm.

– Akkor menjünk be! Még az ágyat is át kell húzni.

Fogjuk a poharakat, az üres üveget és bevisszük a konyhába. Béla tiszta, de gyűrött lepedőt vesz elő a szekrényből.

– Kisimul, ha kifeszítjük – magyarázza. – Melyikünk megy először zuhanyozni?

– Menj csak te – válaszolom -, addig legalább elmosogatok.

Béla fogja a pizsamáját, elindul a fürdőszoba felé, aztán megáll és visszafordul.

– Majd ha… tudod… – néz rám sokatmondóan – tégy úgy, mintha… mintha… megerőszakolnálak. Az engem mindig nagyon feldob – vallja be és eltűnik az ajtóban.

Két tenyerembe temetem az arcomat, rázom a fejemet és úgy érzem, hogy az erőm lefelé száll bennem, majd a talpamon keresztül elhagy. Kiegyenesedem. Sporttáskám a fal mellett áll érintetlenül, ahogy megérkezésemkor hagytam. Széles pántját átvetem a vállamon, és a fürdőszobából kihallatszó vízcsobogás hangja mellett csendben kimegyek a lakásból. A ház előtt pár métert futnom kell, hogy elkapjam a megálló felé közeledő villamost, amely a pályaudvarra visz. Kifulladva rogyok le egy ablak mellett, és amint kinézek rajta, a számtalan erősen megvilágított kirakat egyetlen fénycsíkká olvad össze a szemem előtt a villamos sebességétől és attól, hogy nem figyelek. A jármű mély, búgó hangot hallat az indulásnál, majd a hang egyre emelkedik, és a kellő sebesség elértével ütemes kattogássá változik. Nem hallgatom, de hallom és hihetetlennek tűnik, hogy a villamoson ülök, ismét úton vagyok. Most figyelni kezdem a kattogást, kényszerítem magamat, hogy csakis ez töltsön be. A gondolatok azonban a maguk vasakaratával átszűrődnek a kattogáson. Hamarosan a vonat kerekeit hallhatom majd órákon át. Meredeken emelkedő hegyek mellett fog kanyarogni, amelyeken a hótakaró pont olyan fehér télen, mint a Kaukázuson, s mint amilyenek a vattafelhők fent az égen. A hegyek hatalmas testükben érceket szülnek és táplálják a rájuk boruló erdőket, hogy körénk leheljék a szennyünktől megtisztított levegőt. Mennyire önzetlen, milyen magasztosan szép a természet, csak mi emberek zárjuk magunkat kíméletlen, önző akaratunk börtönébe, és még ki sem tekintünk a rácson…

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:37 – Adminguru

Kisregény

Genezis 13

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }E szerény írásom eleje, lenneb olvasható egészében.

ő megelégedve szemlélte a kiválasztott faj látszólag tökéletesedő fejlődését. Elérkezettnek látta az időt, hogy megjelenjen az emberek előtt, és közvetlen tanításával segítse őket előbbre a végtelennek tűnő úton.

 

A Mester fáradtan pihent egy olajfa árnyékában. Nem értette igazán, hogy ki is ő. Végiggondolta eddigi tevékenységét, a csodákat, az ihletett beszédeit – melyet egy hang közvetített felé -, ő csak kimondta a szavakat. Tudta azt is, hogy kínhalált kell szenvednie. Egész életében szenvedett, nyomorék lába iszonyatos kínokat okozott neki. Sokszor szavai, csak pusztába kiáltattak, egy kis csoport követője volt csak hűséges hozzá. Közülük egy pedig árulója lesz, ezt is tudta. Miért szenvedett hát? Az Embert megváltoztatni nem volt képes, maroknyi követője pedig tanulatlan halász, valamiben hinni akaró fanatikus, az elnyomás elől menekülő szegény népség. Amiről beszélt nekik, abban maga is hitt: a szeretet erejében és a túlvilági tiszta boldogságban. Hamarosan maga is odaát lesz, de előtte kínok kínját kell megkínlódnia.

A keresztfán meggyötört teste pokoli szenvedést okozott útrakészülő lelkének. Minden ereje elhagyta. Kétkedett abban, hogy ez a pokoli út a fényesség birodalmába vezet. Utolsó leheletével ennyit suttogott csupán: Éli, Éli lamma szabaktani – és megérkezett.

 

ő magába fogadta önnön részét, és gyötrődve fordult el teremtménytől.

 

Az őserdőben százötvenen vágtak maguknak utat. Néhány esztendő múlva, híre-hamva sem volt az Újvilágban a barbár uralkodóknak, pogány papoknak. Fennen hirdették a sebtiben fölépített templomok az igaz hit és a legkeresztényibb földi uralkodó dicsőségét.

Sevillában az érsek a gazdagon aranyozott katedrálisban, ünnepi Te Deumot celebrált. A vásártéren, a nép ujjongva csodálkozott rá, a ketrecbe zárt indiókra, melyeket néhány percre tett partra az Indiákról visszatért hajó legénysége.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:37 – Adminguru

Kisregény

Bogumilok utolsó rész

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

Kelemen barátot, az Úr 1249. évében, a váradi püspök visszarendelte a faluból. Rövid kihallgatás után, kiutasította a püspökség területéről. Kelemen fél évig barangolt még Magyarországon, azután gyalog visszament Rómába. Ott még hat évig élt teljes visszavonultságban, némasági fogadalmat téve, egy Róma melletti kis kolostorban. Megtörten, magányosan halt meg, kicsiny fakereszt alatt pihent teste, míg csak el nem szántották a temetőt, úgy száz év múltán.

A bogumilok templomát – mivel nem fizettek adót – a püspök parancsára egy kanonok megátkozta, utána a báró jobbágyai lerombolták.

A bogumilok következő nemzedéke a templom helyén bálványt állított…

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:37 – Adminguru

Kisregény

Arany Ágnes: Erőszakok I.

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Ez az írás Arany Ági Erőszakok című kötetéből részlet. A könyv a Tinta Könyvkiadó (Budapest), és az Atlantis Centaur inc. Kiadó (Chicago) kiadásában jelent meg.

ERŐSZAKOK

 

– Á csto Vámű

– Mnye cipljáta tabaká i csáj.

A fehér fityulás büfésnő ide-oda lökdösi a számolótábla zsíros, kopott fagolyócskáit, és helyi délies kiejtéssel közli az árat. Jobb kézzel elveszi a pénzt, balkézzel nyújtja a tányért, s ugyanazzal a közönyös, gépiessé merevedett arckifejezéssel fordul a következőhöz, mint amellyel engem is kérdezett. A válaszokat követő rövid szünet után a fagolyók tompa csattogása hallatszik, majd egy szóba összefolyva megismétlődik: „csto-Vám”.

A kis helyiség hideg-zöldre mázolt, meztelen falai, amelyeket még a szokásos Lenin idézetek sem díszítenek, ridegségükkel tüntetnek, és még ők is tartózkodásra ösztönzik a vendégeket, akik tányérjukra hajolnak és szótlanul, sietősen esznek. Az asztalok sárga műanyag lapjának meleg tónusa, s a beszűrődő napfény játékos pásztái igyekszenek feloldani a hűvös hangulatot, de az átutazóban járó vendégek nem ismerik egymást; hiába vonja a nap sugara a melegség hídját közéjük, az ismerkedés vágya nélkül nem képes enyhíteni társas magányukon.

Délidőben az asztalok mind foglaltak, és végigtekintve a helyiségen jó hatvanas férfi mellett találok szabad helyet. Hajának sötét szálai ezüstösekkel keverednek, arcvonásai azt a nyugodt méltóságot tükrözik, amely mögött egy számtalan nehézséget leküzdött élet bizonyos bölcsessége rejlik.

– Mózsno?

– Pozsálâ szta, pozsál szta! – udvariaskodik szögletes mozdulatokkal.

 

Amint a laposra préselt fokhagymás csirkébe belekóstolok, étvágyam egyszeriben megcsappan, s egyre vontatottabban, egyre kényszeredettebben harapom a következő falatokat. A férfi velem szemben ül, és most alig leplezett mosollyal kérdezi:

– Jobbnak képzelte, ugye?

– Hát igen.

Villámmal megbökdösöm a rágós, sótlan húst, és a szegény szárnyas korát mérlegelve átvillan agyamon a fiatal orosz meg a vén feleségéről szóló vicc csattanója: „De hiszen… ő még látta Lenint!” Vajon mit szólna asztaltársam, ha elmesélném neki? Merne-e nevetni? Vagy felháborodottan a szovjet nép ellenségének nevezne? Az amerikaiak csatlósának? Vajon mit rejt ez a nyugodt külső? Megalkuvást? Beletörődést? Elvi hűséget? – és amint kérdéseim hátteréből lopva rápillantok, kíváncsiságomra a hallgatás biztonsága telepszik. A beálló csendet udvarias érdeklődéssel töröm meg:

– És a Maga süteménye milyen?

– Elmegy – mondja a férfi a megszokás nyugodt tárgyilagosságával. Szavaimban azonban észreveszi az idegen hangsúlyt, és tekintetét rám szegezve hozzáteszi:

– Maga nem idevalósi.

– Nem. Magyar vagyok – mondom mintegy gombnyomásra, minden gondolkodás nélkül a gyakran ismételt szöveget. Meglepődve figyelek fel saját hangomra, amely egész lényem részvétele nélkül olyan idegenül hangzik, mintha valaki más beszélne.

– Egy magyar vállalat tolmácsaként dolgozom itt a Szovjetunióban már nyolc hónapja. Hőtőtárolókat építünk gyümölcsnek meg zöldségnek Krasznodár környékén.

– És hogy tetszik nálunk? – kérdezi a férfi, miközben fölényes arckifejezése elárulja, hogy a válasz felől nem lehetnek kétségei.

– Nagyon érdekes errefelé az élet – mondom kitérően. Elhallgatom mindazt, ami zavar, s inkább a meredek sziklák közt eredő Labára gondolok, melynek Pszebaj környékén még olyan hirtelen a sodrása, hogy a testes farönköt gyors papírhajóként úsztatja a hátán, és pillanatok alatt sodorja el a szemünk elől. Eszembe jut a távolban örökké havas csúcsaival sziporkázó Kaukázus, amint a déli nap körbetáncolja fehér palástját, és tüzes sugarait a hópelyhek dermedt józanságába fojtja. A világmindenségből érkező erőt a hegy magába fogadja, és titkos zugai törékeny, átlátszó kristályokat teremnek. Mintha látnám őket, de csak ennyit mondok:

– Gyönyörű a táj.

– Tudja, mi a fantasztikus benne? Nemcsak tényleg gyönyörű, de ragyogó a termőtalaja is – egészíti ki szomszédom, és óvatosan kortyolgatni kezdi a forró teát.

– A csernozjomról azt állítják, hogy a világon legjobb – gondolok vissza régi földrajzórák tananyagára. – Nemrég tenyerembe vettem egy rögöt, és jó alaposan megnéztem. Nem vagyok agronómus, de annyit látok, hogy ez a föld valósággal kristályosan fekete. Érdekes viszont, hogy Krasznodár közvetlen környéke annyira agyagos.

– Igen, igen – kezd emlékezni – a háborúban még a tankok is beleragadtak.

– Elhiszem – bólogatok meggyőződéssel.- De tudja, mit szeretnék igazán megismerni? A Kaukázus közvetlen környékét, és az ott élő sok kis nemzetiséget, akik legendáiról Puskin meg Lermontov írt.

Asztaltársamnak felcsillan a szeme, és a költő soraival felel:

 

„Pecsálnij Démon, duh izgnányja,

Letál nad grésnoju zemljój…”

 

Sor sort követ, s amint az Istentől elrugaszkodott angyal a hófödte Kazbek csúcsa, a Darjál, a Terek csíkja fölött repül, szomszédom tekintete, hangja mintha a szeme előtt elvonuló képbe olvadna. Végül már nem is mondja, hanem éli a verset. Látom ezt a hirtelen változást, és úgy érzem: a költészeten keresztül e hatalmas föld lelke beszél hozzá a végtelen sztyeppe időtlen változatlanságán, az erdők zöld tengerén keresztül. A versek ritmusával, anyanyelve zenéjével öntudatlanul is valamilyen magasabb rendű lényt szólaltat meg, amely a szó ősi erejével, dallamával mintha enyhítené a szenvedést.

Szomszédom a költemény legszebb részeit kívülről tudja. Most hátrébb húzódzkodik a széken, és az ablakon túleső tekintettel fejezi be:

 

„…prosztránsztve színyego efíra

Ogyín iz ángelov szvjatíh

Letyél na kríljah zolotíh,

I dúsu grésnuju ot míra

On nyosz v objátyijah szvoíh.”

 

Tamara lelke a Démon csábításának áldozata lett, mégis aranyszárnyú angyal viszi fel féltő öleléssel a tiszta kék égbe… Elnézem asztaltársamat, a benne végbement változást, és arra gondolok: ez az ember mélyen vallásos. Templomba talán sose jár, de a költészet gyöngyszemei hozzásegítik, hogy megtalálja, amit keres. Templomba járni? Hiszen száz kilométerekre sincs templom, pedig az irodalomból tudom milyen vallásos volt ez a nép. Nem épített karcsúan égbetörő tornyokat, hanem hagymakupoláival az eget hozta le a földre, s lelkében eszerint élt.

A szomszédos asztal mellől egy Komszomol-jelvényes fiatalember teljes leplezetlenséggel figyel bennünket. Mások ránk-ránk néznek, és észbe kapva „csto Vám” meg a fagolyócskák csattanását követő pillanatnyi csendben a szokásosnál hangosabban jegyzem meg:

– Bizony, nagy költő volt Lermontov.

– Az – hagyja rám asztaltársam, aztán hallgatunk.

Eközben elfogyasztja a süteményét, kiissza a teáját, én meg csak elrágom valahogy nagy étvágytalanul a csirkének mondott tyúk meghatározhatatlanná préselt részét.

– Látom nem ízlett a csirke – jegyzi meg a férfi – pedig, ha tudná milyen finoman készítette az édesanyám! Ha élne, esküszöm, megvendégelném magát. Tudja mit? Ma este együtt ehetnénk, ha nem is finomságokat. Meghívhatom?

Meglepetten nézek rá, ő bíztató tekintettel válaszol, majd összehúzza a szemöldökét, mintha rádöbbenne valamire, s gyorsan hozzáteszi:

– Most jut eszembe, még be sem mutatkoztam. Elnézést! Borisz vagyok, Borisz Nyikolájevics Puzírkin – és átnyújtja kezét az asztal fölött.

– Ágnyésza – mondom nevem orosz változatát.

– Tudja mit, Ágnyésza? Ma ötre néhány kolléga jön hozzám. Eszegetünk egy kicsit, iszogatunk egy kicsit, társalgunk. Kedves lenne, ha velünk tartana. – Aztán még sietve hozzáteszi: – Egy hölgy is lesz a társaságban.

Meglepődöm ugyan, de megbántani nem akarom; inkább elodázom a választ:

– Köszönöm a meghívást. Később felhívom, jó? Hányas a szobája?

– A harmincötös.

Erőltetetten közömbös pillantást vetek a még mindig bennünket figyelő Komszomol-jelvényes fiatalemberre, és felállok.

– Remélem, a közeli viszont látásra – mondja asztaltársam a kezét nyújtva.

 

*

 

 

 

Lemegyek a második emeletre. Állandóan figyelmeztetni kell magamat, hogy a tizenhatosban lakom, amióta egy hete visszajöttem Mosztovojéból. Előtte a tizennégyes szoba volt az enyém, s már néhányszor benyitottam oda, mivel a szállodában csupán kétfajta kulcs létezik. Az egyik a páros oldalt, a másik a páratlant nyitja. A folyosó, ahová az előrelátó ellenőrzési szándék a tartósan itt lakó külföldieket helyezte, most csendes. Egész héten nem láttam Waltert, meg a többi nyugat-német ismerősömet, s nem hallottam felőlük. Valahogy nyomuk veszett. Asztaluknál fent a „karzaton” – ahogy mi magunk között nevezzük – a minap is orosz tisztek ültek, mert akárki nem étkezhet ott, ahonnan lelátni az egész teremre, a zenekarra. Miért is kellene tudnia az egyszerő polgárnak, mit tálalnak a külföldieknek, meg a náluknál egyenlőbbeknek ebben az agyonkoptatott nagy egyenlőségségben? A „Kavkáz”, azaz a „Kaukázus” étterem csak hét után nyit, de a kiküldetésben lévő belföldi szállóvendégeknek amúgy is túl drága, így jobb híján a kis büfé hideg ételeire szorítkoznak, és forró teával pótolják a levest.

A város legelőkelőbb szállodájához illően az étteremben a választék büszke hat oldalra terjed az étlapon.

– Milyen levesük van? – kérdeztem néhány nap itt tartózkodás után a habosan kövér felszolgálónőt.

– Kubányszkij borscs – hangzott a felelet. Elkeseredtem.

– Már megint? – Rövid vállrándítás volt a válasz.

A szakácsnak mindegy, ő csak a tervet teljesíti, de a háziasszonyok a sajátjaikról gondoskodnak – okoskodtam magamban, és érdeklődni kezdtem:

– Elárulná, mit főzött tegnap a családjának?

– Kubányszkij borscs-ot.

– És tegnapelőtt?

– Kubányszkij borscs-ot.

– Jó, de mit főzött azelőtt?

– Kubányszkij borscs-ot – mondta szenvtelenül.

A második fogással sem jártam jobban. Alig kapni valamit ezen a természet nagylelkűen megáldotta vidéken, ahol az ásó nyomán zsíros-feketén fordul ki a talaj, tele a föld minden erejével. Már áprilisban bőven árad a napfény, és az éjszakai esők hűs reggelekről, meg élettől duzzadó palántákról gondoskodnak. De kevés a palánta, hiányoznak a serény kezek, és a nap a felszántatlan, bevetetlen földeket süti. Az ember szeretete nélkül a föld pedig csak pozsgás gyomokat terem. Durván pöfög, hörög a traktor, csak azzal törődik, hogyan hazudhatna bő termést a következő ötéves tervbe, és a filmhíradó forgatói káromkodva buzdítják mosolygásra a nap tikkasztotta aratómunkásokat. A híradó elvonul, és a politikusok – zárt ajtók mögött – tengerentúli búza vételéről tárgyalnak, majd a propaganda-gépezet sikeres munkája nyomán, büszkén közlik velem a falusiak, hogy ez évben is ők látják el kenyérrel Amerikát.

– Tényleg ti szállíttok búzát az Egyesült Államoknak? – kérdezem hitetlenkedve.

– Ugyan bizony ki más? – hangzik a meggyőződésből fakadó magabiztos válasz. Elnézem az egyszerő, nehéz sorstól ráncos arcokat, a csodálkozó tekinteteket -, és gondolataimat magamba fojtva hallgatok. Igaz, bőven akadnak olyanok is, akik a szocializmus vezető államában kitermelt felsőbbrendű ember pökhendiségével dicsekszenek, Amerika ellátásával kérkednek, és olyankor, ha nehezemre esik is, biztonságom érdekében ismét csak hallgatok.

*

– Többen elégedetlenek, pedig most jó dolgunk van – árulta el egyszer bizalmasan a háziasszonyunk Mosztovojéban, amikor kettesben maradtunk a konyhában. – Hruscsov alatt két-három napig is sorba álltunk kenyérért, aztán kaptunk, ha kaptunk. De amióta Brezsnyev a Párt első titkára, legalább ebben nem szenvedünk hiányt, de nem ám! – bizonygatta, miközben göcsörtös ujjaival az ebédhez való apró krumplit válogatta.

Ez a ráncos, koravén asszony tudta miről beszél: hat gyereke közül egy sem érte meg a harmadik születésnapját.

– Túl gyengék voltak az élethez – magyarázta nekem.

– Nem vitte őket orvoshoz? – csodálkoztam. Az öregasszony türelmesen végignézett rajtam, aztán tagoltan, lassan kiejtve ismételte meg a kérdést:

– Or-vos-hoz? Nem is tudom, hol volt orvos… tán vagy öt faluval arrébb… hogy is juthattam volna el oda? Nem volt itt se szekér, se ló, csak katonák. Hol a fehérek jöttek, hol a vörösök… tudja a csuda, tán még zöldek is voltak közöttük. De mind csak vitte a miénket, amíg semmink sem maradt. Fakérget, meg füveket ettünk, bizony… az emberek meg négykézláb másztak a gyengeségtől, amíg fel nem fordultak… hullák feküdtek mindenfelé az utcákon. – szemei elrévedeztek, mintha most is látná őket. – De nehéz volt, de szörnyű nehéz volt! – tette hozzá sóhajtva az emlékek súlya alatt. – Aztán meg jött a világháború, akkor azért nem volt mit ennünk… – Tompa szemekkel nézett a múltba, egymásra préselt ajkakkal hallgatott egy darabig, majd visszatért a jelenbe, és hozzám fordulva megszólalt: – Hát nincs most jó dolgunk? Tán nem megy jól a sorunk? Hiszen sosem fogy ki a kenyér a boltból! Egyesek mégis elégedetlenkednek… Ej, ej, nem igazságos ez így! – méltatlankodott maga elé, mondva halkan a szavakat, miközben vizet engedett a krumplira.

 

*

 

 

 

Öt felé eszembe jut Borisz meghívása, és odatelefonálok. Valahogy nem vágyom újabb levélírással, vagy olvasással töltött magányos estére, és nincs erőm a Nagy Vezér dicséretének zsákutcájában toporgó rádiójátékok meghallgatására sem. Az újságot megérkeztemkor hanyagul az ágyra dobtam, s az olcsó papír most ott sárgállik négyrét hajtva a fehér ágyterítőn. Még kézbe sem vettem, és mégis tudom, hogy a szálkás betűkön átdohog az ideológia, és az istenített vezér nevét egyedül csak az időjárás jelentésből hagyták ki. A lap mégis elfogy dél felé – jelentik leplezetlen büszkeséggel a hivatalos szervek – és növelik a példányszámot a lakosság nem kis örömére, hiszen az egyetlen, mindenütt olcsón hozzáférhető csomagolópapírként csakis a napilap jöhet számításba. A vásárlók magukkal hozzák a Pravdá-t, tölcsér alakúra formálják, és kristálycukrot méretnek, laposan kiterítve meg szárított halat, vagy kenyeret csomagolnak bele a mosztovójei kis élelmiszerboltban.

„Nálunk a legjobb, ugye?” – hallom gyakran a kérdést. Hányszor szeretném megmondani: becsapnak benneteket.

 

Szeretném elmondani a hazugságból kihántott, rejtett igazságot, de az őszinteség Szibéria árnyékában különösen veszélyes annak, aki maga is a szocialista táborból érkezett.

Csupán egyszer, egyetlen egyszer szegtem meg hallgatásomat: életemről, nyugati utazásomról a valóság képét vázoltam fel Szásának, a kedves, fiatal orosz mérnöknek egy nyári mosztovójei estén. Elgondolkodott, elkomorodott, valósággal magába roskadt. Éjjel aztán ajtó csikorgására rezzentem fel, s amint a lámpát felkattintottam Szása zavart arcát pillantottam meg.

– Ágnyésza! – kezdte olyan sírós hangon, hogy meresztgettem álomtól fátyolos szemeimet, valóban őt látom-e. – Ágnyésza! – ismételte meg. – Most azt mond meg, mit tegyek, hogyan éljek itt tovább? Egész életemben azt mondták, és én persze el is hittem, hogy a szovjet nép a leggazdagabb, a legszabadabb, a legboldogabb ezen az egész földkerekségen… Soha nem beszéltem még idegennel, és soha mást sem hallottam… Amikor meséltél nekem, néztem a szemedet, néztem az arcodat, és tudom, hogy az igazat mondtad… Engem eddig becsaptak, de érzem, hogy te nem hazudtál… Azt is látom, hogy a holmijaid szebbek és jobbak, mint amiket nálunk kapni. Nem tudok elaludni! Azt szeretném tudni tőled… egyedül csak azt… hogyan éljek ezután? Hogyan éljek tovább? – és erős, izmos alakja kérdőjellé görnyedt az ajtóban.

Felültem az ágyban; az elzavart álom helyén csak ürességet éreztem. A nyitott ablakon hűvös simogatásával áradt be a nyári éjszaka, s a körültáncoló légáramlattól meg a levegőben remegő gyötrődő hangtól libabőrös didergés fogott el. Szása tétova léptekkel közeledett hozzám, megfogta a takarón pihenő kezemet, és meleg leheletét éreztem, amint megcsókolta. Akár egy tanácstalan, feldúlt gyerek, sűrűn pislogott, és amint oldalvást megpillantottam zavartan lehorgasztott fejét, láttam, hogy a sírás fojtogatja.

– Most késő van, holnap majd beszélünk róla. Menj szépen aludni – mondtam számomra is meglepő, vigasztalóan anyai hangon.

Szása mélyen lehajtott fejjel lassan elindult, majd eltűnt az ajtóban, s amint maga mögött behúzta, rugózva pattant a zárban a fémnyelv. Eloltottam a lámpát, és a sötét szoba magányában együtt keseregtem Szásával. Hibát követtem el: megosztottam az igazságot egy ártatlan lélekkel. Mintha csupa kedvtelésből kagylók kiizzadt szenvedésének ezüstösen csillogó fényét hajítottam volna olcsó hamisítványok közé, hogy tiszta ragyogásával az igazat, a belülről áradó szépséget sugározza. Szása megpillantotta, és magába fogadta. De szétdúltam a lelke békéjét! Az igazság erejével kínozom… hisz mivel is vigasztalhatnám? El nem vihetem magammal; itt kell leélnie az életét… Figyeltem a falu éjszakai csendjében az elnyújtott kutyaugatásokat, és szégyelltem magam, amiért nem hallgattam.

Másnap reggel Szása korán elhagyta a házat, és amikor este a konyhában összeakadtunk kínosan kerülte a tekintetemet, kerülte a társaságomat. Harmadnap elutazott, s én mintha megkönnyebbültem volna. Többé nem találkoztunk, és én sokszor szenvedtem a mindent elárasztó hazugságtól, de hallgattam. Hallgattam kíméletből, hallgattam önvédelemből, és ha Szása eszembe jutott, úgy gondoltam rá, mint az igazság beavatottságában fogoly testvéremre.

 

*

 

 

Öt órakor felmegyek Borisz szobájába, ahol már összegyűltek a vendégek.

– Pjotr Alekszandrovics – mutat be idős nyugdíjas barátjának. – Vera Mihajlovna -, és kezet nyújtok az émelygős „Vörös Moszkva” kölnivel megöntözött mérnöknőnek. – Ez pedig a mi kedves Viktor Pávlovicsunk – mutat a harmincöt körüli zömök, kövérkés férfire. Az asztalon kisimított papíron kolbász, felvágott, s az elmaradhatatlan vodka.

Külföldi létemre nyilvánvalóan én állok az érdeklődés központjában, s a „Hogy tetszik itt nálunk?” kérdésre elmondom, mennyire szokatlanok számomra az ország méretei, hisz az egyik végében negyven fok meleg van, a másikban meg negyven fok hideg.

– Szeretném beutazni ennek az országnak minden szép csücskét – mondom.

– Mi is! Mi is! – lelkesednek.

– Erre inni kell! – indítványozza Borisz, és az üveggel poharam felé közelít.

– Elnézést, de nem tudok vodkát inni – szabadkozom bocsánatkérően, mert attól tartok, hogy nemzeti italuk visszautasítását sértésnek veszik.

– Az lehetetlen! – csodálkoznak.

– Valahogy nem bírja a gyomrom – magyarázkodom.

– Akkor csak egy picit hadd töltsek – kérlel Borisz -, csak annyit, hogy a barátságra koccintani tudjunk.

„Ha összeszedem magam, talán nem árt meg” – gondolom, és megköszönöm. Ezek tanult emberek, mértékkel bánnak az alkohollal, nem úgy, mint a szerelőink, akik vizespohárba töltik a vodkát, és egyetlen hörpintéssel fenékig isszák.

– Ha egy szuszra lehúzzátok az egész pohár tartalmát, nem is élvezhetitek a vodka ízét. Minek isztok? – kérdeztem egyszer őket, amint brigádvezetőjük keserves hasfájással fetrengett a szerszámos kamra sarkában.

– Úgy beszélsz erről, mintha káros szenvedély lenne, pedig ez a mi nemzeti büszkeségünk – jelentette ki az egyik munkás önérzetesen.

– Jobbat nem találtatok? – vetettem ellen.

Nemegyszer tapasztaltam, hogy a vodka fogyasztását szertartássá magasztosítják a hosszadalmas és cikornyás pohárköszöntők, de Borisz most szóvirágok nélkül egyszerően csak a népek barátságára emeli poharát. Sózott uborka darabokat harapdálunk az italhoz, kolbász- meg szalámiszeleteket. Vendéglátóm Budapestről kérdez; a társaság egyetlen tagja sem járt még külföldön. Negyedóra sem telik bele, s felfordul a gyomrom. Nem tagadhatom le, látszik rajtam. Szélesre tárják az ablakszárnyakat, Borisz forró teát hoz a büféből. Kortyolgatom, és ez valóban segít.

Hat óra felé oszlani kezd a társaság. A kövérkés, tagbaszakadt férfivel együtt megyek le a lépcsőn, s közben elmeséli, hogy tősgyökeres krasznodári, és fontos állást tölt be a Városi Pártbizottságon.

– Ismer valakit a Tanács Szállodaigazgatási Osztályán? – teszem fel a kérdést.

– Nem lehetetlen… hadd gondolkozzam… de miért kérdi?

Közben az ajtómhoz érünk, és megállunk.

– Szeretnék továbbra is itt lakni, hogy az esti egyetem irodalmi előadásaira járhassak. Nekem napi két rubel negyvenet számolnak a szobáért, míg a szovjetek kiszállásnál csak hetven kopejkát fizetnek. Félek, hogy a vállalatom nem fogja továbbra is állni a költségeket, mert Agronómban, ahol dolgozom, már majdnem kész az új munkásszállás.

– Értem. Azt akarja, hogy magának se számoljanak többet, mint a szovjeteknek.

– Pontosan. Annyit hangoztatják a szocialista testvériséget, hogy már tehetnének is érte valamit. Miért kell nekem annyit fizetnem, mint a kapitalistáknak? Magyarországon csak egy szálloda ár van. Mindegy, ki honnan jön, ugyanazt fizeti – mondom méltatlankodva, noha tudom, hogy az itteniek nincsenek kritikához szokva. Abban is biztos vagyok, hogy nekem – külföldi mivoltomra való tekintettel – ennyit még elnéznek. A férfi összevont szemöldökkel tekint rám, aztán megenyhül:

– Megadom a telefonszámomat; hívjon fel pár nap múlva.

Papír és toll csak a szobámban van. Kinyitom az ajtót:

– Parancsoljon.

A férfi leül az íróasztalhoz, és felírja a címét, telefonszámát, majd pillantása a kávéfőzőre esik.

– Kávézni szokott?

– Mi magyarok ritkán teázunk. Megkínálhatom? – és amíg a kávét készítem, az eltérő népszokásokról beszélgetünk. Társalgásunk a felületesség szintjén mozog, vontatott. Fáj a gyomrom, és remélem, hogy a férfi elbúcsúzik, mihelyt felhörpinti a kávéját. Elveszem tőle az üres csészét, s ahogy a közelében állok, megfogja a kezemet.

– Akarlak – mondja egyszerő közvetlenséggel.

– Tessék? – kérdezem azzal a szent meggyőződéssel, hogy rosszul hallottam.

– Akarlak – ismétli meg határozottan.

Másodpercekbe telik, amíg szavainak tényleges értelme eljut a tudatomba. Érzem, hogy elönt a pír, és minden emberi önérzetemet ebbe a három szóba sűrítem:

– Én viszont nem!

– Akkor is akarlak! – lovalja bele magát egyre inkább, és nem ereszti a kezemet. Feláll, elkapja a másik karomat, és egyetlen rántással maga felé fordít. Most szemtől-szemben állunk, és világosan felismerem, milyen iszonyatos változás megy benne végbe. Szemei az áldozatát kereső ragadozó ösztöneit tükrözik, s mindez olyan mély, olyan gonosz, hogy megértem: ez a bestiává változott ember akár ölni is képes. A félelemtől egy pillanatra elszáll minden erőm. Kiabálhatnék; valaki csak meghallaná, de érzem, egész biztosan érzem, hogy életemmel fizetnék érte, ha megtenném. Vaskos kezeivel összeszorítaná a torkomat, hogy többé egyetlen hang se jöjjön ki rajta. Tekintete most olyan iszonyatos erőt tükröz, mintha szuggerálni akarna, s én megértem, hogy itt se könyörgés, se semmi más nem segít, és hogy még sohasem voltam ilyen veszélyben. Menekülni próbálok. Ráncigálni kezdem a karomat, a kezemet, de a férfi testsúlya jóval kétszerese az enyémnek, és tudom, hogy ebben az egyenlőtlen küzdelemben nincs sok esélyem. Dulakodunk; felborul a kávéfőző, kiömlik a zacc az íróasztalra, lesodrom a könyveket, felborul a szék, s az éjjeliszekrényről beesik a lámpa az ágy, és a fal közé.

– Ki kell mennem – lódítom, hogy az ajtó közelébe juthassak, de a férfi elállja a bejáratot. Hirtelen megfordítja a zárban a kulcsot, majd elkapja a vállamat, s egyetlen mozdulattal az ágyra lök, míg én nem akarom elhinni, hogy mindez velem történik, és minden pillanatban arra várok, hogy felébredjek ebből a lidércálomból. Ehelyett azonban lihegve rám mászik. Ekkor már biztosan tudom, hogy nincs menekvés, és ebben a pillanatban egyszer csak eszembe jut Paul bácsi.

Érettségi után, a harmincas évek elején hagyta el Pestet a Numerus Clausus törvény idején. Párizsban járt egyetemre, megnősült, és nagy családja miatt évtizedekig nem látta szülőhazáját, de amint egyszer visszament megrohanták az emlékek, s ettől kezdve gyakori vendég lett. Bennünket mindig meglátogatott, s hamarosan családtagként kezeltük és szerettük. Paul bácsiból üdítő módon hiányzott a harag, a megvetés, és mélységes emberszeretetével párosuló megértésével előbbre járt valamennyiünknél.

Egy nyári délután a Balaton felé tartottunk, amikor a háborúban átélt emlékeiről kezdett mesélni. Akkoriban vidéken élt, s a német megszállás alatt egy nap érte jött a rendőrség, és bevitte az őrsre. Ott tartották két napig, aztán bebörtönözték.

– Hogy bírta ki? – kérdeztem, miközben elértük a tavat, és megmártóztunk a vízben.

– A rendőrőrsön nagyon kellemetlen volt – emlékezett vissza -, az éjszakát egy keskeny fapadon töltöttem. Az egész helyiségben hemzsegtek a patkányok. A börtönben legalább irtották őket.

– Hogy lehetett mindezt elviselni? – kérdeztem újfent.

– Csak úgy, hogy én magam közben máshol jártam. Nem voltam ott.

 

 

 

Most én is elmenekülök. Egyetlen szempillantás alatt ezer kilométereket teszek meg, s ott állok a Balatonban. A Nap ráérős lassúsággal ereszkedik a látóhatár szélére; déli izzásába alaposan belefáradva, most csak szelíd sugarait küldi a tájra, s a párás-kéken pihenő Badacsony szőlőskertjein túl arany hidat bocsát a tó nyugodt felszínére. A távolban fürdőzők lármája elhal a levegő párnáin, és én csendes csobbanással merem tenyerembe a bársonyos vizet. Kezem nyomán kis, kerek hullámok keletkeznek, de a Nap sugarai átbukdácsolnak rajtuk, és a víz felszínéről szikrákat szórnak a szemembe. A parton mozdulatlanok a fák koronái, és a zajos, felhevült nap után tikkadtan, csendesen száll le a kékegű nyári este.

Paul bácsi mellettem áll, de most mindketten hallgatunk. Nézem a hidat, nézem a zöldes vizet, a Badacsony legyalult kúpját, és érzem, hogy a különös, mélységes nyugalom belőlem árad, belőlem terjed szanaszét minden irányba, mígnem átfogja az egész tájat. A víz, az arany híd, a ködös derengés megértően átveszi, és saját nyugalmával táplálja az én békémet. A csend bennem emberfelettivé nő… már csak benne létezem. Az arany híd hozzám vezet, és én könnyedén keresztül tudnék lépni rajta, egyenesen bele a hegyeken túli vöröses korongba. Minden lehetséges, hiszen nincs testem, nincs nevem, mert már csak csenddé sűrűsödött nyugalom vagyok… közvetlen rokonom a hullám, a fény… Feloldódnék mindebben, ha valami csodálatos erő össze nem tartana, el nem határolna mindattól, ami körülöttem létezik. Önmagam biztos tudata lebeg a víz fölött, szövi át a bennem élő csendet, s így én mégis én magam maradhatok pillantásommal simogatva a sárga, szóródó parti homokot, s a némán belé fulladó tavat.

Elégedett böfögés hoz vissza a jelenbe. A férfi mellettem karjait ropogtatva kinyújtózik, aztán kényelmesen elhelyezkedik az ágyban. Óvatosan, mozdulataim erejét a rugalmas matrac ellenállásába rejtve, majdnem milliméterről milliméterre húzódzkodom arrébb, hogy teste az enyémet ne érinthesse. Már egészen a matrac szélén vagyok, amikor a peremen megcsúszik a kezem; a férfi erős mozdulattal elkapja a karomat és visszahúz. Befelé sóhajtok, hogy körülöttem meg ne rezzenjen a levegő, miközben egyetlen gondolat dobol az agyamban: menekülni! A férfi tudja ezt, és kövérkés ujjai kapocsként szorítják a karomat, mely most zsibbadni kezd.

– Fáj! – mondom kurtán, s a szorítás valamelyest megenyhül.

A férfi egyszer csak beszélni kezd. Hallom a hangját, de szavai csak a levegőben keringenek, mert tudatom minden zugát a szabadulás gondolata foglalja el. Hallgatásomat valamiféle néma együttérzésnek könyveli el, mert szavainak ritmusa mind egyenletesebb formát ölt, s már kérdéssel fordul hozzám:

– Hát nincs igazam?

– De – hagyom rá, és érzem, hogy az egyedül lehetséges helyes választ adtam.

Meg kell nyernem a bizalmát! Meg kell nyernem, csak hogy végre elengedje a karomat, és én felugorhassak az ágyról. Figyelni kezdek. A munkájáról beszél.

– Komoly pozíciód van – fűzöm hozzá erőltetett természetességgel, s közben úgy dobol a szívem, hogy még az agyamban is lüktet, és félek, hogy ő is meghallja. Aggodalmam alaptalan, mert a férfi már öntelt gondolatainak rabja, s szavaimat elkapva komolyan igent mond, majd pillanatnyi szünet után ismét gondolatok sokasága árad belőle. Számomra ártatlannak ítélem a szöveget, s hogy bizalmát biztosan elnyerjem időnként helyeslően belehümmögök, sikeresen álcázva a belém zárt iszonyatot. A férfi pedig véget nem érően beszél, s énbennem minden sejt megfeszülve csak arra vár, hogy eljöjjön a szabadulás pillanata. Hallom a hangokat, amelyek figyelem nélkül értelmüket veszítve csak le-fel cikáznak a hangsúly, és a mondatvégek között vergődve. Még világos van, de a mennyezet és a fal élénél már szürkésen sötétülnek az árnyak, s az ablakon túl egy letört falevél egyetlen, cérnavékonyságú roston lógva az ágon ide-oda pörög a könnyű szélben, mintha csak félelemtől szaggatott lélegzetem ritmusára mozogna.

Egyszer csak megakad a szóáradat, s a férfi elengedi a karomat.

– Most! – gondolom, de máris erős kezekkel ragadja meg a vállamat, arcát az enyém közelébe fordítja, s belőlem az iszonyattól újfent minden erő kiszáll, amint felfedezem szemeiben azt a nemrég megismert, az embert állattá alacsonyító tekintetet. Egész mivolta a visszafojtatlan szenvedélybe süllyed, amelynek kielégítése az egyetlen cél; csak az a pillanat létezik, melyet a feszültség és az elernyedés határol be. A férfi teljes súlyával rám veti magát. Fejét oldalra lököm, hogy belefúródjék a párnába, s a testemet koncként otthagyva ismét elmenekülök.

Egy pók tapogatódzóan lassú léptekkel szeli át a mennyezetet a fejem fölött, a sarokban feszülő sűrű hálójába igyekszik. Erről eszembe jut az őszi levegőben sodródó ökörnyál, s máris kint vagyok egy erdő övezte tisztáson a Mátrában, mint egyszer régen. A föld hepehupás, és a hosszú, karcsú f? hullámokba sodródva hajlong kupacra föl, kupacra le lándzsáját, vagy élét mutatva, amint a szél fújja. Színes fejdíszükkel bólogatnak a virágok, hámlott kalapú barna gomba lapul a bokrok védelmében, s az ágak lendületükkel kikerülik, nehogy megkarcolják. Felfordítok egy követ, s a fény híján fehér, csenevész fű, meg a korhadó fadarabkák közül bogarak bújnak elő a nyirkos talajon. Sok lábukkal futni kezdenek. A szél halk susogással fújja a füvet, s az ezernyi szálának zizzenésével felel. A domboldalon leszaladva a szél most friss lendülettel kap a fák ágaiba, s azok mind-mind a maguk módján válaszolnak. A sima törzsű vékonyka fa hajlong, leveleinek ezüstös fonákját mutatja finom rezgés hangját hintve a levegőbe; a nagy, kérges törzsű tölgy háborítatlanul áll, cakkos, kemény erezetű levelei egymáshoz, s az ágakhoz verődve finom koppanást hallatnak; a mellette lévő fa elsárgult levelei mintha összesugdosnának, s az általános zúgásban-búgásban én mégis tisztán, külön-külön hallom a közeli fák magastól a mélyig terjedő hangját, leveleik kórusát. Egyre biztosabban érzem, hogy be lehet hatolni a fák, a tisztás belső törvényeibe a közöttünk lévő hasonlóság és végső együvé tartozásunk folytán. Fúj, fúj a szél. Hallgatom, és mintha felemelkednék, egyszerre csak felülről látom a hullámzó tisztást egyetlen nagy, szélesen kitárulkozó képben. Nézem, nézegetem…

A férfi elengedi a vállamat, lemászik rólam, és arcát még mindig hason fekve a párnába fúrja. Kezem egyetlen lendületével lesimítom a szoknyámat, s a karom megáll a combomon nyugodva. Nem merek mozdulni, mereven bámulom a mennyezetet. A pók most nyugodtan ül hálójában az esti zsákmányra várva, az árnyak pedig egy tónussal sötétebbnek tűnnek a szegletben.

A másodpercek végtelenségükkel lüktetnek bennem. Nyelek egyet, de még mindig nem merek megmozdulni: félek, hogy a férfi ujjai ismét kapocsként fonódnak majd a karomra, és magukhoz rántanak. Várok – nem szabad elhibázni a mozdulatot! A férfi még mindig nyugodtan fekszik. Szemem sarkából látom, amint megvakarja az orrát, s rám sem hederítve ismét belefúrja fejét a párnába. Visszafojtom a lélegzetemet. Még néhány másodperc, és végre felugrom az ágyról, repülök az ajtóhoz, gyakorlott mozdulattal elfordítom a kulcsot, s egyetlen szökelléssel máris a folyósón vagyok. Mezítláb futok végig a durva szövésű bordó szőnyegen, ki a felvonó körül kanyargó, szürkére festett lépcsőkhöz. Hátra se nézek. A hallba jutva meg sem állok a porta magas pultjáig. Megkapaszkodom a szegletébe, s a lendülettől még mindig előre-hátra inogva mély lélegzettel próbálok magamhoz térni. A porta személyzete gyakran változik, s a most kérdően arcomba tekintő nőt nemigen ismerem. Rekedtes hangon megszólalok:

– Kérem, hívja a rendőrséget! Megerőszakoltak!

– Mi történt? – kérdezi a nő hitetlenkedve.

– Megerőszakoltak – ismétlem meg.

– És hol van a férfi?

– Valószínűleg még a szobámban.

A portásnő odaint két alkalmazottat, halkan utasításokat ad, s az egyik már emeli is a kagylót, és tárcsáz.

– Melyik a szobája? – kérdezi közben.

– A tizenhatos.

– Na, menjünk oda – indítványozza a szőke, kerekded portásnő, és belém karol.

Amint a tizenhatoshoz közeledünk, látom, hogy az ajtó résnyire nyitva áll. Belépünk a csöpp előtérbe, onnan a szobába, amelynek a bejárat melletti szegletében található az ágy. A férfi még mindig párnába fúrt arccal fekszik; valószínűleg elszenderedett, és észre se vette szökésemet.

– Itt van – mondom a portásnőnek, fejemmel az ágy felé mutatva.

A férfi a hangokra megfordul, szemei kikerekednek, s egy gyors mozdulattal magára húzza az ágytakarót. Matat alatta, nyilván az öltözékét hozza rendbe. A portásnő pedig terjedelmével, és az ajtófélfának feszített karjával elállja a szoba bejáratát. Egész testemben remegek az izgalomtól; nem merek tágítani a jó ötvenes portásnő közeléből. Ráhajtom lüktető fejemet a vállára, és ő védelmezően átölel szabad karjával.

– Piszkos kéjenc! Minek kellett erőszakoskodnia ezzel a kislánnyal? – címzi szavait a fejem fölött a férfihez.

– Nem volt erőszak. Beleegyezett – jön a válasz az ágyból, s amint a portásnő meghallja, leveszi kezét a vállamról, és egyet lépve hátra eltol magától.

– Megerőszakolt – mondom a szemébe nézve.

– Majd a rendőrség eldönti – közli hidegen.

Nekidőlök az ajtófélfának, és várok. Le is ülhetnék az asztal mellé a székre, de akkor csak falak vennének körül, és a férfi valahogy a sarokba szoríthatna… ennek még a gondolata is elviselhetetlen! Nehezen megszerzett menekülésem útját őrizve hagyom, hogy az ajtófélfa éle függőleges csíkot vájjon a hátamba. Nem szólunk egyetlen szót sem, várunk. Az ablak résnyire nyitva, s a szemközti ház betonja a lemenő nap melegét leheli az utcára. A parkettára furcsa fényábrákat vetít a szomszédos ház ablakából visszavetődő napsugár, s elnézve akaratlanul is értelmes jeleket próbálok felfedezni bennük.

A férfi egy gyors mozdulattal kiugrik az ágyból, odaront az ablakhoz, kitárja, majd minden igyekezetével felcihelődik a párkányra, s míg a portásnővel dermedten figyeljük, egyetlen lendülettel kiugrik az ablakon, le az első emeletről a ház előtti füves részre. A portásnő szitkozódva néz utána, míg én bénultan továbbra is az ajtófélfát támasztom. Néhány perc múlva megérkezik a rendőrség egy idősebb, meg egy fiatalabb tiszt személyében. Bemutatkoznak, szétnéznek a szobában. Az idősebb elmagyarázza, hogy kihallgatnak, és hellyel kínál, miközben maga az íróasztal mellé telepszik. Keze élével oldalra tolja a férfivel való dulakodásom közben kiömlött kávézaccot. Papírt, tollat vesz elő, és felteszi a kérdést, hogy is, mint is történt a dolog, ismertem-e a férfit.

– Délben felmentem a harmadik emeleti büfébe és „cipljáta tabaká”-t rendeltem, de nem ízlett -, és rendjére elmesélem, hogyan ismerkedtem meg Borisz Nyikolájevics Puzírkinnal, aki meghívott délutánra. Mikor idáig jutok az elbeszélésemben, egy fiatal tiszt lép be:

– őrnagy elvtárs, telefon!

Az őrnagy feláll, és utasítja a fiatal tisztet, vegye át a kihallgatást. A fiatal, beesett arcú tiszt leül, és kéri, kezdjem elölről a mondókámat, hiszen az őrnagy egyetlen betőt sem vetett papírra. Ismét elkezdem tehát Borisszal való megismerkedésem történetét, s mikor már majdnem ott tartok, ahol az előbb félbeszakítottak, újabb fiatal tiszt lép be az ajtón, és sürgősen az őrnagyhoz kéreti a beesett arcút. Az elmegy, magával vive lejegyzett szavaimat. A második fiatal tiszt helyet foglal az íróasztalnál, papírt, golyóstollat vesz elő, és kéri, kezdjem elölről a történetet, hiszen ő még semmit sem hallott.

Ekkor fordul meg először a fejemben, hogy a kihallgatás egyszerő, hatékony módszeréhez tartozik a többszöri ismételtetés, amelynek segítségével ellenőrzik, hogy az illető igazat mond-e.

– Ismeri a férfi nevét? – teszi fel a kérdést a fiatal tiszt, és én a kávézacc alól kikotorászom a kékfedelő füzetet, amelynek utolsó lapjára a férfi beírta nevét, címét, telefonszámát. A rendőr elégedetten bólint, és másolni kezdi, amikor tiltakozom:

– Nincs rá szükségem -, és kitépve átnyújtom a papírt.

Az őrnagy visszatér a beesett arcú fiatal tiszttel, és mintegy bizalmasan közli velem, hogy megpróbálják azonosítani az illetőt, s ha nincs ellene kifogásom, elvisznek a tisztiorvoshoz is. Bólintok. A folyósón, a lépcsőházban, a hallban ballonkabátos, várakozó fiatalemberekre leszek figyelmes. Elhaladva mellettük a bejárattól kissé távolabb álló, nyitott végű dzsiphez vezetnek.

Már leszállt az este; a Hold sötét felhők csíkján keresztül mereng a főút unalmas kockaházaira, és tekintete megpihen a fiatal fák alatt húzódó begóniák fehéren világító szirmain. Méltóságteljes, és nyugalmas lenne az este, ha semmi sem történt volna, s én az ablakból szemlélhetném az árnyak vonulását, az esthajnalcsillag vibráló fényét. A dzsip mélyében Krasznodár rendőrfőnöke ül. Széles karimájú sapkája teljesen beárnyékolja az arcát; a kívülről beszűrődő gyér megvilágításban csak testes alakja látszik, s ültében a hurkásan ráfeszülő egyenruha. Bemutatkozik. Hallotta, hogy mi történt velem, és sajnálja.

– Ilyesmi a világ minden részén előfordul – mentegetűzik.

Magamba roskadva bólintok. A saját emlékeim, és a hallott történetek egyszerre rohannak meg, egy időben telítik pattanásig agysejtjeimet. Ötvenhatot írunk; a szovjet csapatok a Citadella magasából lövik a várost, miután elfoglalták az egész hegytetőt. A szenes-pince sötétjében töltött két teljes nap után végre elcsendesedik a vidék, és mi kimerészkedünk az udvarra. Felmegyünk a lépcsőn, már a lakás irányába tartunk, amikor a hegytető felől szűnni nem akaró női sikoltozás hasít a kísérteties csendbe. Az udvarunk vadsóskával benőtt kerítésén túl, az úttest másik oldalán magas termésköves töltés emelkedik, s tetején egy szovjet kiskatona áll őrt. Géppuskáját ránk szegezi. A közöttünk lévő távolságot az őszi napsugarak remegésén túl a kölcsönös félelem tölti be. A hang magas, éles, ott dobol a fülemben, és tizenkét évem minden irtózatával, tehetetlenségével átélem egy nő mártíromságát. A sikoltozás örökre belém fészkeli magát, hogy mindig hallhassam, ha csak kezeimet a fülemre tapasztom, és rágondolok. A kiskatona is hallja, nem lehet nem hallani, s ki tudja, mit érez, amíg belemerevedik a géppuskát tartó mozdulatba.

Történetek keverednek bennem a felszabadító Vörös Hadseregről, a meggyalázott nőkről, akiktől elidegenítették a testüket. Egyedül, vagy csoportosan, a pincék mélyén, vagy az utcán, házastárs, vagy család jelenlétében – egyre ment – az oroszok a győztes kan fegyverrel kikényszerített élvezetét keresték amerre csak mentek. A gondolataimat lefoglaló történetek egyike a pestkörnyéki kis falu kiközösített Ká-ját idézi. Elmenekültek a németek, a keletről érkező idegenek pedig új rettegést hoztak a falura. A Ká meg akarta menteni a húgait, s mindazokat, akik az erkölcs nevében megvetették. A faluban a legtöbb lány érintetlen maradt, az ő megkínzott teste pedig, mint feleslegessé vált kacat, élettelenül hevert az árokban a csapat továbbvonulását követő reggel. Akkor sírt a falu, és fogadkozott, hogy szobrot emel a megmentőnek, de a temetők korhadt szagával beköszöntő békében az ilyen, és hasonló történeteket – a győztesnek kijáró hozsannázásban – a félelem fegyverével némították el.

A háború… de véget ér-e valaha is? Egy nap új szerelő érkezett a mosztovójei építkezésre. Ukránnal kevert dialektust beszélt, és vidám mosolya fehér, szabályos fogsort csillantott meg. Vászja munkaközben is dúdolt, és úgy tűnt, magát a derőt személyesíti meg viccelődésre, nevetésre mindig kész természetével. Engem – talán azért is, mert egy esztendőben jöttünk a világra – különösen kedvelt, és amíg a többiek a fűben huppanva rágyújtottak az ebéd utáni nyugalmas percekben, Vászja kedvenc dalait tanítgatta nekem. Gyűrött, szamárfüles kis vonalazott papírdarabokat húzott elő a zsebéből, és leguggolva izomtól feszülő combjait használta alátétként, amint ki-kihagyó golyóstollával a szöveget igyekezett lejegyezni. Sűrűn hunyorgott közben, mint aki közelre nem lát tisztán, és ha hangosan nem dúdolta a dallamot, újból és újból eltévesztette a sorokat.

Egy nap felmásztam a tároló tetejére, hogy a délutáni nyugodt Nap fényében szemlélhessem a Kaukázus csúcsait. Egyszer csak Vászja közelített felém bizonytalan léptekkel az enyhén lejtő alumínium tetőn, és amint hozzám ért, vonásait néma gyűlölet torzította el.

– Haragszol rám valamiért? – döbbentem meg, de nem válaszolt, csak változatlan tekintettel nézett, és olyan közel jött, hogy akaratlanul is hátraléptem. Megint megmozdult, és én elérve a tető szélét már csak oldalra térhettem ki az útjából. Ide is követett próbálva a mélybe szorítani, s amint ez tudatosult bennem, oldalvást duplázva előnyt nyertem, és sietni kezdtem a gerinc felé, innen a túloldalra, majd a létrán le a földre. Vászja a tetőn maradt.

– Mi történt vele? – kérdeztem a többieket.

– Semmi. Ivott – válaszolták nyugodtan.

– De le akart lökni a tetőről! – méltatlankodtam. A többiek összenéztek, majd az egyik szerelő letette a szerszámát, tenyerével megtörölte a homlokát.

– Az apját magyarok ölték meg a háborúban – mondta félrenézve, majd felvette a szerszámot, és szótlanul dolgozott tovább. Én meg elindultam a szederfák szegélyezte utcán a falu túlsó végében lévő szállásunk felé.

Egy nap félúton kapott el a hirtelen kerekedett nyári zivatar, perceken belül pocsolyákká változtatva a járda gödreit. Majd’ térdig gázoltam bennük, és amikor már mogyorónyi jégdarabkák is koppantak a fejemen, a tompa-kék ablakkeretes házikók mellett elszaladva bemenekültem a közeli téesz-irodába. Nem is emlékszem már hogyan kezdődött a beszélgetés, de hamarosan a háború felidézett réme fojtogatott a zárt ablakok, és a meszelést kívánó falak határolta fülledt levegőben. Magyar csapatokat vetettek be erre – hallottam -, és kínos érzés mart belém. Harcolni jöttek… gyilkoltak… erőszakoskodtak is. Ültem, keservesen szégyenkezve hallgattam a bérelszámoló visszaemlékezéseit, amelyek életről és halálról szóltak, s amelyekbe az elbeszélő részéről sem gyűlölet, sem harag színezete nem vegyült. Mégis úgy éreztem, már évek óta ebben a homályos, szegényes irodában tengődöm bezárva, és a zápor sosem hagy alább. A háború… a magyarok okozta szenvedésekről otthon sosem hallottam. A kegyetlenkedés ugyan általános, de mindig csak az fáj, amit mások velünk tesznek. Nem azt mondja-e a törvény: ne ölj! Mégis fegyvert adnak a férfiak kezébe, és megparancsolják, hogy gyilkosságok sorozatát kövessék el. Szabad, sőt kötelező, hiszen a másik nem is ember, csak ellenség… ahol pedig az életnek nincs értéke, miért is lenne a testnek?

 

 

A sötétben mellettem ülő rendőrfőnök mintha kitalálná gondolataimat, megszólal:

– Ne haragudjék az oroszokra, azért ami történt.

– Nem haragszom rájuk… engem nem az orosz nép, hanem egy ember erőszakolt meg – mondom, mintha csak folytatnám előző gondolataimat.

A szálloda felől most ballonkabátos nyomozó érkezik, zakója nyakától megragadva, és félig maga előtt tolva egy negyven év körüli ijedt férfit. Elibénk lódítja.

– Ez volt az? – kérdezi tőlem a rendőrfőnök.

– Nem.

A férfit elengedik. A jelenet még néhány halálra rémült, de tiltakozni sem merő áldozattal megismétlődik, s én már nem is tudom mitől legyek rosszabbul: a velem történtektől, vagy ezektől a jelenetektől.

– A vendéglátója nincs otthon – közli velem a rendőrfőnök.

Vajon Boriszt, a hatvanas finom lelkű mérnököt is így hozatná ide? E gondolattól némán a sötétben láthatatlan arcába meredek.

– Ha nincs ellene kifogása, elvitetem a tiszti orvoshoz -, közli velem a rendőrfőnök, s az egyik ballonkabátost maga mellé intve odaszól a vezetőnek:

– Sznacsála ko mnye, a potóm k szugy med ékszpertu! Pojéhali!

A dzsip egyet lódul, és csikorogva elindul. A neonfényes főút beton-kocka házait elhagyva gyéren világított mellékutcákon hajtunk keresztül, amelyeknek alacsony házait az idő terhe mintha a földbe nyomta volna. Színes ablakfüggönyeik mind behúzva, nehogy betekinthessen a homályos, alacsony ablakokon az arra járó, bár az utcák ez idő tájt többnyire kihaltak. Csak egy csoport részeg dalol üvöltve, az üveget kézről kézre adva, dülöngélve. Amint elhaladunk mellettük, káromkodás üti meg a fülünket, s a durva lárma a dzsip ponyváján megrekedve kis ideig még velünk marad. Egy új lakótelep modern, simahomlokzatú épülete előtt lefékez a vezető, és a rendőrfőnök elbúcsúzik tőlem megnyugtatva, hogy a kolléga majd a továbbiakban elkalauzol.

A drapp ballonkabátos egyenes tartással ül mellettem és hallgat. Fásultsággal párosult fáradság ömlik el rajtam. Nem akarok semmire sem gondolni, csak nézem a csupa-gödör úttestet, amelyet a dzsip nyitott vége, mint óriásira tátott száj, egyfolytában magába fal amint haladunk utcáról ki, utcába be. Végre megállunk egy régi magas ház előtt, amely valamikor, lehulló vakolat, és félig leszakadt erkély nélkül szép lehetett. Az épület dohos leheletével fogad, s mindjárt a kaputól jobbra jókora csengőt látni. A ballonkabátos háromszor hosszasan megnyomja, s aztán kulcs zörren a zárban, és feltárul az ajtó.

Az ügyeletes tiszti orvos álmos, gyűrött arcú, borostás férfi. Szemmel láthatóan most kelt fel a kopottas kanapéról, félrelökve a durva, szőre-hagyott sötétszürke pokrócot. Kockás ingjének ujja könyékig felhajtva, fehér köpenye meg a fogason lóg. Most az ajtóval szemben az íróasztalhoz ül, és felveszi az adatokat, amelyeket a ballonkabátos diktál. A szűk helyiséget egyetlen, a magas mennyezetről fekete dróton lógó, csupasz villanykörte világítja be fáradt gyenge fényével, s ettől minden szegényesnek, elnyőttnek, végtelenül sivárnak látszik. Az orvos lehajtott, kócos fejjel ír, s befejezve gondosan tartójába teszi a tollat, és hozzám fordul:

– Gyévuska!

Nagylány… ez mégiscsak jobban hangzik, mint az elvtársnő.

– Gyévuska – ismétli meg torkát köszörülve – mi a problémád?

– Gondolhatja… megerőszakoltak.

– Hát, gyévuska, te vagy a harmadik ma este – közli velem tárgyilagosan a tényállást. – Kenetet kell vennem – és a rendelő túloldalába tessékel, ahonnan vagy tíz lépcső vezet fel egy akkora kis helyre, amelyen éppen elfér a vizsgálóasztal meg egy üvegablakos műszer-szekrény.

A ballonkabátos elhagyja a helyiséget, s míg a középen homorúra koptatott lépcsőkön felfelé lépegetek, megállapítom magamban, hogy a rendelőt kétségkívül lépcsőházból választották le.

Elkészülök a vizsgálatra. Az orvos feljön, és megdöbbenésemre sem kezet nem mos, sem gumikesztyőt nem húz fel, hanem egyszerően belém döfi a mutatóujját.

A ballonkabátos az ajtó előtt vár.

– Most a rendőrségre megyünk – szólal meg.

Bólintok. Beszállunk a dzsipbe, és a fákkal szegélyezett utcákon, a hepehupákon rázkódva tesszük meg az utat a derengő holdfényben.

A rendőrség régi nagy épület földszintjének sok kis krémszínűre mázolt helyiségéből áll. Az egyik iroda ajtaja tárva-nyitva. Ide tartunk. A ballonkabátos szétnéz, hellyel kínál, majd eltűnik, és kisvártatva civil ruhás nyomozóval tér vissza.

– Pjotr Nyikolájevics – mutatja be. – Bármilyen kérdése van, forduljon bizalommal hozzá, segíteni fog – magyarázza nekem, és elmegy.

A harmincas évei közepén járó inkább filmszínésznek, mint rendőrtisztnek beillő fiatalember átolvassa a jegyzőkönyvet, és megjegyzi:

– Azt hiszem, már elfogták a tettest. Várjon, utánanézek – s ezzel magamra hagy.

Ülök a krémszínű irodában, és tudom, hogy ez a nagy gondoskodás, a rendőrfőnök jelenléte, a nyomozók, akik hirtelen ellepték a szállodát, s itt ez az előzékenység nem a velem történteknek, hanem külföldi mivoltomnak szól. A Szovjetunióban sosem fordulnak elő bűncselekmények, és nagyon kínosan érinti a rendőrséget, hogy véleményem eltér a hivatalos sajtóközleményektől.

Fénylenek az olajfestékkel bemázolt felületek az erős világításban, és én kimerülten kuporgok a modern, kényelmetlen széken. Igyekszem Leninnek a szemközti falról ravaszul figyelő tekintetét kikerülni, amint a vörös lobogós háttérből, s a vékony rézkeretből győzedelmesen letekint rám. A rézkeret azonban csillog, és valahogy mindig a látóhatáromon belül esik a fényes pont. Átülök a másik székre hátat fordítva Leninnek, s akkor Marx és Engels szakállas képével találom magamat szemben. Ismét csillog a fémkeret, s én magamba roskadva megállapítom, hogy ma csupa rossz társaságba keveredem. Behunyom a szememet.

Léptek közelednek. Pjotr Nyikolájevics jelenik meg az ajtóban, kezében még mindig a jegyzőkönyvvel. Megfogja az egyik széket, felém fordítja, és leül velem szemben.

– Megtalálták az illetőt – közli nyugodt hangon. – Otthon volt. Most éppen térden állva könyörög a kihallgató tisztnek, hogy ne értesítsék a főnökét. Fél, hogy elveszti az állását. De az erőszakot azt tagadja.

– Gondolom, minden férfi ezt teszi – nézek fel a nyomozóra, de az megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva a következő pontra tér:

– Magának természetesen jogában áll bírósági feljelentést tenni, de gondolja meg, hogy megéri-e. Akkor ugyanis kihallgatás kihallgatást követ, állandóan erre kell gondolnia, erről kell beszélnie, és végül még szembesítik is a feleket.

Míg a linóleumpadlót bámulom, gondolataim megfontolások láncolatává ötvöződnek. Hányszor hallottam munkásainktól a mondást: „Russzkoje, znácsit, horóseje”, vagyis, ami orosz, az jó… A portásnő is azonnal elpártolt mellőlem, mihelyt honfitársa tagadta az erőszakot… Ki fog itt egyáltalán hinni nekem? Külföldi létemre talán a követséget is belevonják a tárgyalásokba, s azt ugyan várhatom, hogy a magyarok majd kiállnak mellettem és pártomat fogják a szovjetek ellen. Jól tudta ezt a kollégám is, aki az első repülőre felszállva hazamenekült, amikor két éve a razdáni építkezés mindenható igazgatója Szibériával fenyegette. A nyomozónak is igaza van. Hirtelen mentő ötletem támad, és megkérdezem Pjotr Nyikolájevicset:

– Meg tudná mondani, hogy nős-e az illető?

– Igen. Van egy hároméves kislánya is.

– Tudja, mit? Nem megyek bíróságra, büntesse meg a felesége.

– Az már megbocsátott neki – közli a nyomozó szemrebbenés nélkül.

Tehetetlenül rogyok bele a szék öblébe, és fáradt hangon csak ennyit mondok:

– Ilyen könnyen azért nem gondoltam…

A nyomozó vár még egy-két percet hátha akarok valamit mondani, de hogy csak hallgatok, órájára néz és közli az időt:

– Negyedegy múlt. Visszaviszem a szállodába.

A nap eseményei mintha gomolygó köddé sűrűsödtek volna, belülről nyomják, feszítik a halántékomat; két tenyerem begyével próbálom visszanyomni. Ráz a dzsip, és minden nagyobb döccenésnél éles fájdalom hasít a fejembe. Hunyorgok. A felhők elhúzódtak a Hold elől, és az most teljes fényességében áll a város fölött megvilágítva a bádogtetőket, s a földbe rogyott kis házak ablakpárkányait. A Kaukázus előtt élesen válnak el az útszéli fák árnyékai a széles, világos járdától.

Pjotr Nyikolájevics a szobámig kísér. Megígéri, hogy holnap felhív, és elbúcsúzik. Megkönnyebbülve veszem tudomásul: rendbe hozták a szobámat, és ágynemőt is cseréltek. Alaposan lezuhanyozom, mintha nagyon-nagyon piszkos lennék; beveszek egy fájdalomcsillapítót, behúzom a függönyt, és a takaró alá bújva igyekszem nem gondolni az ágyra, az egész napra, s a kimerültség fátylán keresztül szüleimet, testvéreimet látom. Mormolni kezdem: Miatyánk, ki vagy a mennyekben…

Reggel a függöny szélén betolakodó fénypászta ébresztget. Elfordítom a fejem, de a fénycsík széles, és még most is megvilágítja az arcomat. Még szenderegnék, de megrohannak a tegnapi nap emlékei, s azonnal eltűnik az álom. A mennyezetre nézve látom, hogy a pók – egyetlen tanúm – hálójában gunnyaszt. Hát igaz, minden igaz… megtörtént… Kiugrom az ágyból, bemenekülök a zuhany alá, és állok a sűrű vízsugarak alatt, amíg észreveszem, hogy a kövezeten valóságos kis hullámokba gyűl a magasból lecsapódó víz, és az ajtó alatt átfolyik az előszoba parkettájára.

A tegnap viselt ruháimat tekercsbe csavarom, és elsüllyesztem az ágy alatt tartott bőröndbe. Amíg a kávét készítem, Paul bácsira gondolok. Milyen szerencse, hogy elmenekültem, hogy én is el tudtam menekülni!

Kekszet kotorászok elő a fiókból, megreggelizek. Szélesre tárom az ablakot, kikönyökölök a párkányra. Közvetlenül alatta egy fiút pillantok meg, amint üres szemüvegkeretet tart a kezében, és az üveg törött darabjai után kutat a fűbenn. Ijedten visszahúzódom. Félek; a szobámat elhagyni is félek. Ebédre kenyér nélkül elrágcsálom a maradék szalámi csücskét. Megpróbálok olvasni; már a bekezdés végénél jár a tekintetem, de még egyetlen szót sem fogtam fel. Ide-oda kezdek járkálni az ablaktól az ajtóig, aztán papírt húzok elő a fiókból, amely alatt a nemrég vett kínai tankönyv lapul – hátha lefoglal az írás. Végigsimítok a lapon, és felkanyarítom a bal sarkába: Drága Szüleim… A jobb sarkába meg: Krasznodár, 1974… – eddig jutok; várok, várok, végül leteszem a tollat.

Hatfelé Pjotr Nyikolájevics telefonon érdeklődik, hogy minden rendben van-e. Megkérdezi, mikorra térek vissza a munkából, és megígéri, hogy holnap hétfelé meglátogat.

Éhes vagyok. Jól esne egy leves, még ha borscs is, de az étteremben, és a kis büfében is vannak férfiak… Egész nap a szobámban maradok, és időnként ellenőrzöm, hogy jól bezártam-e az ajtót.

*

 

Másnap hatkor szól az ébresztőóra; hétkor már az utcán vagyok. Befordulok a sarkon, és éppen elérem a trolit. Máskor is nők mellé szeretek ülni, mert a férfiak közelében gyakran keveredik a fokhagyma, a vodka, és a rossz minőségű, olcsó cigaretta szaga. Most éltes, erősen festett hölgy mellett foglalok helyet, a vonaton meg elvegyülök egy csoport fiatal ápolónő között.

Magyar főnököm, mint mindig, irodájának kinevezett szobájában vár a munkásszálláson. A sovány, gyomorbeteg férfi, aki életkorát tekintve apám lehetne, azonnal észreveszi, hogy valami történt velem. Nagyvonalakban elmesélem a tegnapi napot, míg ő idegesen dobol csontos ujjaival a szék karfáján. Összeharapott ajkakkal hallgat, aztán történetem befejeztével sóhajt egyet, és megszólal:

– Jöjjön, menjünk egyet sétálni -, és ebédig a környéket járjuk. Dél felé gyötrő éhséggel térek be a kolhozkonyha melletti kis helyiségbe, amelyet az igazgatónő ebédlőjeként tartanak számon, de ahová mi külföldiek is bebocsátást nyerünk, és jobb kosztot kapunk, mint a munkások étkezdéjében. Azon kívül Irina teszi elénk az ételt örökké mosolyogva, mikor is kivillan oldalt az aranyfoga. Irina mindig jókedvű, mintha nem lenne bánat, bosszúság a világon, s az ételt felszolgálva leül mellénk, és hol erről, hol arról kedvesen eltársalog. Estefelé a téesz-konyháról két nehéz vödör moslékot cipel haza: malacokat tart, hogy legyen elég hús a háznál két fia etetésére, akiket egyedül nevel. A főnököm egyre gyengédebb pillantásokat vet Irinára, s amikor délután célzást teszek rá, elkomolyodik, és magyarázkodni kezd:

– Tudom, hogy nem egy szépség ez a nő, de az édesanyámon kívül soha senki még nem tett elém frissen főtt ételt. Az bizony meg már régen volt, mert korán meghalt. Még tíz éves koromban.

A főnököm minden reggel ellenőrzi a szerelést. Ez már a harmadik hőtőtároló, amit ugyanazok a munkások építenek, így fölösleges örökké felügyelnünk rájuk, tudják maguktól is mi a teendőjük. Az előmunkás magyar, serény fiatalember; ő diktálja az ütemet. Délután kimegyünk megnézni mire haladtak, s bennem kínos érzések keringenek a sok férfi közelében. Próbálok nem rágondolni, de hol ez, hol az a jelenet ötlik fel élénk képek formájában a szemem előtt, és igyekszem titkolni, hogy remegek.

A tároló betonozása, a gépház építése a kolhoz feladata, és Mihail, a fiatal építésvezető ócska vagonból átalakított irodája a közelben áll. Gyakran összetalálkozunk, és sokszor bemegyek hozzá a terpentinszagú helyiségbe egy kis társalgásra. Mihail mindenkihez szívélyes, közvetlen, mégis kezdettől fogva feltűnt, milyen szokatlan tisztelettel beszélnek vele a munkások, a helyiek; mintha valamiért tartanának tőle. Úgy tetszett, előttem ismeretlen titok övezi Mihailt, de vajon mi lehet a titka? A rejtély megoldását ő maga árulta el, amikor egy alkalommal a gyerekkoráról mesélve megemlítette, hogy apja a titkosszolgálat itteni főnöke volt a legkegyetlenebb Sztálin terror idején.

– Mindenki rettegett tőle, pedig nem volt olyan rossz ember. Ha tudta, figyelmeztette az ismerősöket a veszélyre. De annyira reszketett tőle az egész környék, hogy még most is, tőlem is félnek, pedig én csak mérnök vagyok, és az apám már meghalt.

Ez tehát Mihail öröksége, akit kedves, és jószívű embernek ismertem meg. Legutóbbi hazautazásunk előtt a bürokrácia útvesztőiben elveszett a fizetésünk, kétségessé téve az ajándékvásárlást, és amikor Mihail meghallotta, az összes megtakarított pénzét felajánlotta kölcsönbe.

– Ez kéthavi fizetésed. Mi lesz, ha nem jövünk vissza? – kérdeztem.

– Nem félek. Nem fogtok becsapni. Valahogy majdcsak eljuttatjátok hozzám – válaszolta.

Barátomnak tekintem Mihailt, de ma messzire elkerülöm a vörös téglarakások tövében álló, kopottas zöld vagont.

Visszafelé Kraszodárba a vonaton fejkendős, zsákokat cipelő öregasszonyok mellé ülök, és úgy teszek, mintha aludnék, hogy ne kelljen senkivel sem szóba állnom. A Kavkáz halljában a személyzet főnöknője állja utamat.

– Hallottam, hogy mi történt tegnap. Na, legalább megismerte a mi Ivánunkat! – mondja cinkos kis fénnyel a szemében.

Elnézek felette. Hogyan is sejthetné, hogy nem is voltam ott, hogy nem is voltam jelen. Meg sem értené, ha elmondanám.

– Az ismerkedésnek van civilizált módja is – válaszolom hidegen.

Elkomorodik.

– Csak nem volt még ártatlan? – tudakozódik bizalmasan.

– Nem.

– Hát akkor meg? – néz rám értetlenül.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:37 – Adminguru

vegyes

Az áhítozó

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Nézd a kert virágait: bár különböző fajtájúak, más színűek, eltérő formájúak és egyéni alakúak, mégis ugyanazon forrás vize élteti őket, ugyanazon szél lehelete éleszti meg őket,…

… ugyanazon nap sugarai vidítják fel őket, és ez a különbözőség csak növeli bájukat és hozzátesz szépségükhöz.

Naudiz, a bükkfából ácsolt létra

sszekuporodva ült a sarokban, a porban. Fejét térdeire támasztotta, mereven nézett kifelé a földkunyhó faágakból tákolt ajtajának rései között. A beszüremlő fényben pihék, porszemek táncoltak. A levegő csalókán melegnek látszódott a sárga fénytől. Pedig hideg volt, szinte fagyosan hideg. Az asszony fázott. Rongyokkal betakart teste didergett. A kunyhó átellenes sarkában, a hamu alatt a parázs már csak pislákolt, kihunyni készült, ugyan úgy, mint a vereslő Nap az égen. A bejáraton beszűrődő fény elhalványult, kékes szürkére váltott. Az asszony odalépett a tűzhelyhez, száraz füvet, vékony ágakat tett rá, gyengéd, tétova keze remegett. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, életre kap a tűz, lángnyelvei magasra csapnak. A kesernyés füst megnyugtatóan töltötte be a kicsiny kalibát.
Azon a csillagfényes éjjel, a Hold tele arccal mosolygott le az égről, ám el-elbújt egy-egy elébodrosodó felhő mögött. A remegő asszony osont a hatalmas fák alatt a kőtömbök közé, tüzet csenni. Úgy bujkált, lebbent fától-fáig, mint egy lopakodó, kiéhezett ragadozó a prédája után. Szíve szaporán vert. Félt. Oka volt a félelemre. Tilosban járt, tiltott volt szándéka is, amiért odament. Ez a tölgyerdő az rök Fényesség erdeje volt, ide a belinukok engedélye nélkül nem léphetett be senki. Itt csak ők jártak-keltek szabadon, a belinukok, ők, az isten katonái, akik a tüzet táplálták és őrizték. Rettegték hatalmukat a környéken lakók, félték haragjukat a távolabb élők. Egy belinukra ránézni is merészség volt, soha nem lehetett tudni, mivel büntetik a tolakodót. Testi erejük az egyszerű halandók szemében felmérhetetlenül nagy volt, lelki erejük kiismerhetetlen. Varázslónak tartották őket. Gonosz, vagy éppen jótevő mágusoknak. Szálfa termetükkel fölé magasodtak még a ligetek fáinak is, nagy területeket beláttak, mindent észrevettek, nem menekülhetett előlük semmi élő. Az asszony nem tudta, hogy a belinukok látnak-e a sötétben is, mint a baglyok. Elszánt volt, ha meg kell halnia merészségéért, hát meghal. Ágy nem élhet tovább. Egyedül, magányosan, tűz nélkül.
A lovak nyerítése váratlanul érte. Rémületében kezét-lábát szétvetette, úgy terült el a földön, mint akibe a villám csapott. Lélegzetvisszafojtva hallgatózott. Fülelt, hall-e közeledő lépteket. Az őszi éjszakában röppentek az éjjeli pillangók, nedves szárnyuk surrogását is meghallotta az asszony, aki moccanatlan hasalt a bokor alatt. Minden nesztől megrebbent, gondolatban fel-felsikított a félelemtől. Hosszú időnek érezte a dermedt rettegés perceit. Agyába beledobban a gondolat, rávirrad a nappal, innen már soha élve nem menekülhet. Pergő könnyei elvegyültek az esti harmattal az avaron. Csend volt. Szél sem simította a lombokat, ág sem reccsent meg léptek alatt. Távolban a lovak patái sem dobogtak már, elmúlt a veszély. Tovább óvakodott. Mászott a nyirkos leveleken. Felegyenesedni nem mert. Az orrában érezte a tűz illatát. Nem lehetett messze a hatalmas kövekkel körbekerített máglyától. Bátorsága felhorgadt, felegyenesedve gyorsabban haladt a célja felé, már azt sem bánta, hogyha zajt kelt. Látta a kövek fölött verdeső lángokat. Az irdatlan lángnyelvek sárgán, pirosan, kéken táncoltak, viháncoltak a kőrakás tetején.

A fiatal, nekikeseredett asszony hirtelen elszánással futni kezdett a tűz felé, kezében merítésre készen, magasra tartva meredt a nyeles parázstartó fazék.
Erős kéz ütötte meg a nő gyenge vállát. Hasra vetette magát, nyüszített a félelemtől. Karjánál fogva húzta fel a földtől, a vézna testet könnyedén emelte az óriásra nőtt belinuk.
– Hová ilyen sietve leányom? – dörmögte a katona a karjai között vergődő riadt teremtésnek.
– Csak… csak… nincs senkim, aki kaphatna a szent tűzből! Nincs! Magam vagyok! Nincs tüzem! Kialudt, mire visszatértem hegyek közül, a bujdosásból! Nem élhetek tovább tűz nélkül nagy magányomban! Inkább meghalok!
Félrebillentett fejjel, megadón tartotta oda a nyakát, becsukott szemmel várta a nyisszantást, ami véget vet rettegésének és siralmas életének. Nem tiltakozott, nem rúg-kapálódzott, egész testével, lelkével beleegyezett végzetébe.
A belinuk elmosolyogott.
– Kár lenne egy ilyen szép, fiatal életért! – Mondta. – Mi a neved?
– Kenoccha! – Kiáltott fel a lány.
– Csitt te! Halkan! – Szorította magához a riadtan a férfi. – Ki nevezett el így?
– Az argyleus! Az mondta így kell nekem mondani, ha kérdik mi a nevem: Kenoccha. Maga is furcsállva, ízlelgetve ejtette ki a szót, ami az ő nevét jelentette.
– Apádat hogy nevezik?
– Apám nincsen!
– Nincsen neve?
– Nincsen mán apám.
– Amíg volt, hogy hívták?
– Nem volt neki külön neve. A medve-harcosok közül való volt, azt mondta anyám.
– Anyádnak sem volt saját neve?
– Nincsen neki külön neve. A farkasok kísérik csapatból való.
– Hol van most?
– Nem jött vissza a hegyről.
– Kié vagy? – Nézett a tűz felcsapó lángjainak fényénél az asszony kezére a katona. Nem látott semmi rajzolt, vágott jelet a formás kézfejen.
– Argyle királyáé vagyok. – Pillantott a kezére Kenoccha is. Lassan felfelé fordította az öklét, kinyújtotta ujjait, megmutatta a tenyerét. Láthatóvá vált a jel, a kereszt, szabályos, egyenlő hosszú szárakkal.
– -… – Olvasta le a jelet az asszony tenyeréből a belinuk. – Argyle jele.
– Az embered hol van? – Látta a karikát a kereszt felett, tudta, ez azt jelenti, már párt találtak számára az argyleusok, tehát már nem leány, hanem asszony a fogja.
– Elszállt szájából a pára, fekve maradt a csatamezőn. – Válaszolta csendesen az asszony.
– Senkid sincs valóban, aki a tűz ünnepén parazsat vinne a kunyhódba? Nem maradt egy férfi sem élve, sem testvér, sem más ember-rokon? – Szánakozó szóval faggatózott a belinuk. Kenoccha a fejét rázta, két tenyerét mutatta: nincs
– Most megölsz? – Úgy kérdezte ezt, mintha türelmetlenül várná a végzetét, inkább meghal, de ne kérdezgesse tovább.
– Én nem ölök embert! – Közölte a belinuk.
– Én asszony vagyok, nem ember! – Tiltakozott Kenoccha is.
A hatalmas ember felkacagott, nevetését visszhangozták a környező sziklák.
– Mahoncada! – Kiáltotta a másik éjjel őrködő belinuk. – Min nevetsz?
Mahon ijedten kapta fel az asszonyt. Erősen magához szorította, fél karjával, gyors mozdulattal rátakarta a szárnyát.
– Meg ne mozdulj! Hallgass! – Súgta az asszony fülébe izgatottan.
– Mit keresel itt Maitiasnada? -Fordította busa fejét, az érkező felé Mahon.
– Hamarabb a fehér ló tombolt, verte a lábát a földhöz, kapálódzott. Felzavarta valami! Később hallom a nevetésed. Mi történik itt ma éjjelő Már nyugodni sem lehet ehelyt?
– Nyugodj! Semmi okod a nyugtalanságra! Magam is azon nevettem, amitől megijedtem!
– Mi némű dolog ijesztheti meg Mahoncadát?
– Csak egy nyúl! Csak egy kis nyúl futott át a fák között!
– Mit mutatott, milyen irányba szaladt?
– A tűz felé futott, de nem ért oda, közbeléptem.
– Nagy veszedelmet akadályoztál meg! – sóhajtott Maitiasnada.
– Menjünk, szunnyadjunk! – Válaszolta halkan a másik.
Mahon köpönyege alatt Kenoccha mocorgott, kereste a helyét. Vékony karjaival átkulcsolta a katona izmos, vastag nyakát, egész testével hozzásimult. Maga sem gondolkodott azon, vajon miért is bízik ennyire ebben a nagy termetű, dörmögő hangú emberben. Csak simult, csak bújt előle, hozzá.
– Kenoccha, Kenoccha, hogyan lehet egy asszony ennyire ártatlan? -Mosolygott rá az őr, miközben talpára állította maga előtt. -Tán az urad semmit sem tanított neked a férfiakról?
– Gyermek volt még, amikor összepárosítottak minket, azután az első csatában odaveszett fiatal élete! Nem ismertük meg egymást! – Pihegte mégiscsak izgatottan Kenoccha.
– Érintetlenül maradtál özvegy?
– Özvegy? Nem értem ezt a szót! Mit jelent?
– Maradt-e élve öccse a párodnak?
Kenoccha csak a fejét rázta. Mondta már, senkije sem maradt. Túl sokat kérdez, túl sokat beszél ez az óriás, nem jelenthet jót. Félt.
– Indulj vissza a kunyhódba! Követlek, majd adok parazsat, ha biztonsággal kiértél a Fényesség Erdejéből.
Kenoccha torkában dobogó szívvel lopakodott keresztül a nagy fák alatt. Úgy, ahogy jött rettegve, remegve kúszott, mászott, máskor hirtelen libbent fától-fáig, bokortól-bokorig, vigyázva ne hogy zajt üssön, nehogy ráessen a holdsugara, meg ne láthassa senki élő.
Az erős törzsű tölgyek úgy állták körbe a nagy köveket, mintha a kövek valaha maguk is fák lettek volna, közülük valók. Sűrű ágaik alatt a földön, puhán terültek szét, az idők időtlenségében levetkezett leveleik, felül nyersen, alatta szárazan, lejjebb pedig finom porrá emésztődve. Imitt-amott, a kisebb tisztásokon, két fa között magoncok bontogatták gyenge hajtásaikat, vékony, erőtlen ágaikkal nyújtózkodtak a gyér fény felé, girbegurba gyökereikkel kapaszkodtak a földbe. Kenoccha rongya beleakadt az egyik erősebb csemetébe. A riadalom megbénította. Megfogta valaki, és nem ereszti! Megkeményítette minden izmát, majd elernyedt. Ma éjjel már másodszor adta meg magát a halálnak.
Nem mozdult. Nem félt.
– Miért heversz itt? Miért nem haladsz? – Hallotta maga felett Mahon dörmögését.
Újra felemelte az asszonyt, megint rátakarta a köpönyegét, sietős léptekkel elindult vele a közeli kunyhók felé.
– Melyik a tiéd? -Suttogta a ruhája alatt csimpaszkodó teremtésnek.
– A legszélső! – Válaszolt az asszony.
– Hiszen ez nem több mint egy kotorék! Ebben megfagysz, ha ropogósra vált a hideg!
– Nem fagynék meg, ha lenne tüzem! – Ágált Kenoccha.
– De megfulladnál a füsttől! – Oktatta Mahoncada.
– Ez olyan kicsiny, ketten el sem férnénk benne. Sehogyan sem férnénk! -Mahon megint kacagott. Nevetése szétterült a lapályon, visszhang nem érkezett vissza, csak a kutyák ugattak fel, izgatottság nélkül vakkantgattak egymásnak.
– Ásóbotod van?
– Van, azzal túrom a földem! – Mutatott a gunyhó mögé fél karjával Kenoccha.
Mahon a pirkadat első sugarával egyszerre vetette szeme sugarát a dértől csillogó növényekre. riás tökök hevertek a földön szerte-szét, szürkés-sárga kérgükön megcsillant a zúzmarában a pirosló fény.
– Jó termés! Mit vetettél még?
– Árpa terem magától a mezőn. Arattam, kicsépeltem! – Büszkélkedett az asszony. Mahon hallgatott. Várt. Ez bizony kevés a téli túléléshez! – Gondolta.
-Tudom a gyökerek helyét is! Tudom! – Igyekezett Kenoccha meggyőzni a katonát, életképes ő, tud ő gondoskodni magáról.
– Állj hát meg a saját lábadon! – Tette le a földre terhét a belinuk. Kacarászott, dörmögött, Kenoccha nem értette az okát.
– Add ide azt az ásóbotot, segíts, hordjad kifelé a földet, sietve! – Utasította Mahon.
Az asszony hatalmas lapulevelet húzott maga után.
– Erre kotord a földet, én majd kihúzom a kunyhó elé!
Mahon egy mozdulattal dobta le a gunyhó szárazágakból, sárból, fűcsomókból rakott tetejét. A föld még csak a színén volt fagyott, még csak ízlelgette a tél, mélyre még nem harapott. Mahon hamar feltúrta, kimélyítette, kiszélesítette az üreget. Kenoccha nem győzte kihúzgálni a felesleges földet. Mahon a fellazított talajt kettéhasított fiatal fatörzzsel tolta kifelé. Néhány mozdulattal többet rakott ki, mint a fiatal nő mindeddig.
– Nagyon erős vagy! – Csodálkozott rá Kenoccha.
– Mégis a te erőd több az enyémnél! – Válaszolt neki döcögve az elfojtott kacagástól Mahon.
– Nézd, mind idegyűltek a társaid! – Itt leskelődnek a bokrok mögül.
– Mostantól majd nem mernek közel jönni, nem tudnak majd bántani!
– Bántottak?
Kenoccha bólintott.
Az új lakhely hamar elkészült. Elég széles és elég mély lett ahhoz, hogy ne fagyjon, és ne fulladjon meg benne a lakója. A belinuk tetőre vékonytörzsű fákat támasztott, arra nyers ágakat rakott.
– Majd húzgáld rá a kikotort földet! Ráléphetsz a tetejére, jól taposd le! A bejáratnak kis helyet hagytam, tapaszd be az ágakat nedves, vörös földdel, akkor megvéd a hidegtől!
– Eridj, keress fát, vékonyat, vastagabbat a tűzhöz! Igyekezz vissza, nem lenne jó, ha keresnének a belinukok engem, és itt találnának!
Kenoccha szaladt, az erdő széléhez, gyors mozdulatokkal a karjába kapta a szél által letört, földön heverő ágakat.
– Itt vagyok már! – Dobta le a kunyhó elé a rőzsét az asszony.
– Törd el az ágakat karhosszúságúra, amelyik roppan, amikor töröd, azt hozd be!
– Áííííí-ééééééééé! -Sikított fel Kenoccha, amikor meglátta, fellobban a láng a tűzrakás alatt. Ijedten hátrálni kezdett, kezét védekezőn maga elé tartotta. Mahon guggolt a kunyhó sarkában a most rakott tűzhelynél, élesztgette a tüzet. Felegyenesedni nem tudott, így is a feje a tetőt érte, ha nem húzta be még a nyakát is.
– Mi a baj Kenoccha?
– Az ujjaidban tűz lakik? Hozzá értél a fához és meggyulladt! Mágus vagy! Ha hozzám érsz, én is elégek!
– Az bizony könnyen lehet! – Kacagott Mahon, miközben kifelé igyekezett a szűk résen.
– Vigyázd a tüzet! Ropogós fával etesd! Ha szeme lesz, parázslik, takard be hamuval.
Még visszanézett, mosolyogva, elégedetten, mielőtt visszament azokhoz, akikhez tartozik, Az rök Fényesség Erdejébe.
Kenoccha odatartotta a kezét a tűz fölé, nézegette, hová megy, hogyan jut ki a füst a szabadba. A tűzhely fölött a sarokban megérezte érzékeny kézfején a hideget. Megtalálta a rést, amit Mahon a füstnek hagyott. Talán életében először elmosolyodott.

Most, hogy újra lángolásra bírta a parazsat, elégedetten nyúlt el a kaliba sarkában a lévő vackán. Kenoccha befészkelte magát az avarból, szénából összehordott vacokra. Magára húzta a színes, vastag szőttest. Orrát felhúzva szaglászott, mély lélegzéssel szívta magába segítője párájának nyomát. A takaró, amit magára húzott, Mahon emlékét őrizte. Ez az illat különbözött minden eddig ízlelt szagtól, mégis megnyugtatóan ismerős volt számára: a biztonság, az életben maradás ígéretét adta számára. Ha közeledett felé a helyiek közül valaki, asszony, vagy férfi, ő már nem rettegett attól, hogy elveszik az élelmét, vagy az életére törnek. A közeledők kellő távolságot tartva megálltak, mintha bűvös körrel vette volna őt körül Mahon, amin belülre nem léphet senki.
Kenoccha olyan lett, mint a falkából kivert farkas, de őt nem a gyengesége, hanem az ereje miatt közösítették ki. Magányosan barangolt nap, mint nap. Nem tartozott már sem a medve népéhez, sem a farkasok csapatához, sem egykori párja hadához, a szarvasokhoz. Elindult a pirkadat rózsaszín fényénél fel, a tisztás mellett magasodó dombra, majd a lenyugvó nap sugarait követve tért vissza a menedékébe, az oltalmat adó földkunyhóba.
A falu lakói kellő távolságot tartva figyelték Kenoccha minden lépését. A nők keserű irigységgel a szemükben vizslatták, merre tart, mit cselekszik magányosan, de mégsem egyedül, hiszen az isten és az ő szolgálójának hatalma mindig vele van.
A férfiak a szemük sarkából lesték, mint a prédát, amely előbb utóbb a zsákmányuk lehet, ha elérkezik a megfelelő pillanat.
A gyermekek csapatosan futottak utána, kiabálva, köveket, fadarabokat, rohadt gyümölcsöket dobálva felé. Amikor Kenoccha megállt, szembefordult velük, várakozott, hogy közelebb jöjjenek, a megszeppent csorék eloldalogtak, szaladtukban a markukból földet szórtak át a bal válluk felett, hogy a babonázástól megmeneküljenek.
A kutyák a bátran nyomába szegődtek a kirekesztett asszonynak, csaholva, falkástul loholtak utána, felverve a bokrok aljáról a nyulakat, a sűrű fűből a fácánokat, foglyokat.
Kenoccha ment a maga útján, vitte a vágy érezni, látni, ízlelni a lét örömeit.
Útközben leheveredett az erdei tisztáson, kitörő életörömmel meghempergett a selymes fűben, hátára fordult, kezeit, lábait az ég felé tartotta, torkából kitörtek a szunnyadó hangok, gurgulázva kacagott. Elégülten elterült a langy meleg földön, figyelte a tengerzöld égen úszó halványkék felhőfoszlányokat, szaporán lélegzett, minden lélegzettel közelebb került az éghez, eggyé vált a világmindenséggel. Szemébe könnyei prizmáján keresztül érkezett a fény, varázslatos színek villantak fel elméjében. Lebegett a lelkét betöltő érzésben, magányát feloldotta a mindenség szivárványában.
A fák ágai hárfaként feszültek a feltámadó szélnek, muzsikálni kezdték a változás zenéjét.
Kenoccha testét hideg tenyérrel simította végig a fuvallat.
A kutyák a farkukat behúzva, szűkölve távolodtak, majd eltűntek az erdő fái között. Az asszony felpattant, riadtan körbenézett, egyedül volt, fázott. Testén már réges-rég cafatokra szakadt a kendervászon rongy, amit Argyle embere adott rá annak idején, amikor a király tulajdonjogát gyermeki tenyerébe bejegyezte.
Kenoccha teste sokat változott az eltelt idő alatt. Erős, hosszú lábai, gömbölyű tompora, gyenge dereka, rugalmas mellei, izmos vállai, hosszú karjai, karcsú nyaka, vörös sörényes feje hasonlóvá tette egy fiatal csikóhoz, ám mégis az emberi test harmonikus arányait mutatta. Az asszony széles arca, gyengéden domború homloka, hosszúkás orra, duzzadt ajka, dacosan erőteljes álla határozottságot sugárzott. Zöld szeme különös fényben ragyogott sűrű szemöldöke alatt. Kenoccha teste a legszebbnek ígérkezett az erdő szélén élő nők között. Ha eddig épségben megmaradt volna is az a darab rongy, akkor sem takarta volna már el az ifjú nő testét. Kenoccha mégsem érezte eddig pucérnak magát, hiszen napközben még nem fázott. Éjjel pedig, betakarta Mahon ajándéka, a durva szövésű pokróc. Most azt megsúgták a neki a fák, közelít a tél, szüksége lesz majd állatszőrmére, ha ki akar bújni a vackából.
Kenoccha hallgatta a szél muzsikáját, borzongott. Felnézett a szürke, hideg esővel terhes felhőkre, fohászkodott. Lelke óhaját küldte a szélbe, társra vágyó, a társát vágyó ember sóhaját. Hatalmas tölgyek bólongattak, smaragdzöld leveleiket bodrozta a szél, termésük kipergett tokjából, aranysárga záporként hullt a földre a makk. Bükkfák illegették karcsú derekukat a kőrisfák előtt. A kőris elengedte fakó szürke leveleit, mint a lepkék szállongtak a tisztás felé. A magas fű a szélben elhasalt, lelapult a földhöz, mintha így elkerülhetné az őszi sárgodást, mintha így nem találhatna rá az elmúlást hozó hideg.
Kenoccha folytatta útját a dombtető felé. Nem hallotta a puha avaron az őt követő léptek zizzenését.
Nem érezte a hátán a napsugár melegét, amint haladt felfelé az egyre meredekebbé váló domb oldalán, mint eddig mindenkor, amióta itt élt, idejárt. A szél a szemébe fújta a loboncát, tépte derekáról a rongyokat, mintha meg akarná állítani, mintha anyaszülten kellene gazdája elé állnia újra. A szél hol oldalról, hol szemből tántorította meg az elszántan felfelé igyekvő asszonyt. Ő kétrét görnyedt, a gyéren nőtt magoncok után kapaszkodott, de azok gyenge gyökere kiszakadt a puha anyaföldből. Kenoccha is a földhöz lapult, mint a hosszúszálú fű. Szemeit szorosra zárta, körmeivel kapaszkodott a fűcsomókba. Hallgatta a szélvihar tombolását, magas füttyeit a nyargaló légnek, mély sóhajait a felnyögő erdőnek. Fülelte az égi lovasok ostorának csattogását, csukott szemmel is látni vélte a Föld felé süvítő fénynyilakat. Fázott, reszketett a félelemtől és a hidegtől. vatosan az oldalára fordult, összekuporodott, fejét ráhajtotta karjaival átölelt térdeire. Várt. Hirtelen vége szakadt az égiháborúnak. Olyan üres lett a levegő, mintha a szél mélylélegzetét visszafojtva epekedett volna ereje megújulására. Dermedt csend lett égen és földön, a várakozás némaságát nem törte meg hang.
Könnycseppnyi vízcseppek hulltak tétován, hol itt, hol távolabb értek földet, gyors egymásutánban, majd lassan, rendszertelenül, úgy, mintha még nem döntötték volna el a mennyekben, hogy vízzel vagy jéggel szakadjon le a felhők terhe.
Kenoccha szaladt az erdő szélén álló tölgyfához. Búvóhelyet keresett. Ágak roppanását hallotta maga mögött, de hátra sem nézett, sietett megbújni a fa karokat formázó gyökerei között. Hátát a fatörzsnek vetette, fejét lehajtva várta az esőt. Hullni kezdett, zuhogott, ömlött víz, a függönye sűrű szálai között átlátni sem lehetett. Kenoccha sikított, amikor megérezte karjai alatt a jegesen hideg kezek markolászását. Kiugrott búvóhelyéről, neki iramodott volna futni, de a két erős kar elkapta, felemelte. Kenoccha vinnyogott, fújt, prüszkölt, kapálódzott a lábaival, rúgott, karmolt, harapott.
– Csendesülj, csitt, nyugodj meg már! Én vagyok! – Kiáltotta Kenoccha fülébe a férfi. Ráborította köpenye szárnyát az átfázott, vizes testre. Kenoccha megérezte orrában a férfi testének illatát, lelkében a félelem riadalma az öröm lelkesedésére váltott.
– Várunk itt a fa alatt, amíg eláll az eső. – Dörmögte Mahon. – Már nem fázol. Már nem ázol. Várakozunk itt csendesen.
Kenoccha nem értette, mit mond neki, mégis elégedetten szuszogott a száraz melegben.
Mahon azonnal elindult a köpenye alatt Kenocchával, amint csendesült a zivatar. Nagy léptekkel igyekezett a dombtetőre.
Mahon majd kétszer olyan magas volt, mint e vidék lakói. Busa, nagy fején a sűrűn nőtt sötétbarna, göndör hajtincsek, bajusza, göndör szakálla hasonlatossá tette névadójára, a medvére. Termetével, járásával sem cáfolt rá a nevére.
Kreol arcán a nagy, ovális szemeiből borostyán fénnyel világítottak szembogarai. Széles vállain a csuklyás köpeny, még nagyobbnak mutatta termetét, mint amilyen valójában volt. Mahon a belinukok köntösét viselte, a fény papjai öltözékét, a kelme sárga színe magas rangot jelzett. Belnek, a fény istenének a papjai, akik a szent erdő mélyén lakoztak, titkos világukat nem engedték felfedni halandóknak, ők maguk sem jártak az őslakók közé. Mahon mégis el-elhagyta szűkösnek érzett életterét, barangolt a környező hegyekben, völgyekben.
Kenoccha Mahon alsóingét tapogatta, soha nem érzett még ujjai között ilyen finom szövésű anyagot. Nyugodtan kapaszkodott fél karjával a férfi nyakába, nem érzett sem az orrával, sem az ujjaival, sem az ösztöneivel semmiféle veszélyt.
Mahon a dombtetőn letette, talpára állította az asszonyt, nem szólt, csak az állával mutatott előre:
– Nézd!
Az eső elállt, a Nap újra teljes fényében pompázott a látóhatár alján. A szivárvány szabályos félkörívet írt az égre. Két pillére egy-egy ormon állt, összekötve a távoli hegyeket. Most az ég a mély tengerek kék színében pompázott, fehér páracsomók libbentek felfelé, csipkeként díszítették az ég fátylát.
A hegyek, mint a Föld keblei, meredeken, mégis lágygömbölyőséggel rajzolódtak az üde légben az ég alatt, a fák zöldje parázslott rajtuk. Most ide ezüstlött, fehéren-kéken, a hegyek mögött eredő távoli folyó pántlikája is, amint kibukkant a sík mezőre. A napsugár bíborvörösre váltotta aranyszínű sugarait, a kék ég lilára váltott, a szivárvány eltűnt.
– Igyekezzünk! – Kenoccha keze után nyúlt.
Az asszony hátrálni kezdett. Szemében a riadt félelem lángjai lobogtak, karjában, lábában, az egész testében izmai megfeszültek, testével, lelkével kész volt a küzdelemre.
– Nem! Nem! – Toppantott apró lábaival. -Nem megyek tovább!
– Anyádhoz viszlek, az asszonyhoz, aki mostantól az anyád lesz! Őhozzá viszlek! Gyere!
Kenoccha engedelmesen adta oda a kezét, Mahon tenyerében úgy simult meg kicsinységével, mint egy gyermek keze.
– Anyám? – Szinte fulladozva a szótól, esengve kutakodott tekintetével Mahon izzó szemeiben. Mahon nem válaszolt. Sietős léptekkel indultak lefelé a dombtetőről, arra az oldalra léptek, ahová Kenoccha még soha sem tette a lábát.
A domboldal meredeken lejtett, ha Mahon nem ismeri a bozót sűrűjében az irányt, erre az ösvényre Kenoccha soha nem talált volna rá. Hamar leértek a domb lábához, a bokrokat karcsútörzsű fák váltották fel. Kicsiny liget közepén fából ácsolt ház állt. Kerített udvarán birkák bégettek, hosszúszőrű kutyák ugattak.
Kenoccha bizodalma szétfoszlott, mint a pára, amint meglátta, hogy hova érkeztek. Kétségbeesése kiült az arcára.
– Ne félj! -Simított az asszony haján Mahon. – Ne félj!
Kenoccha szemébe gyűltek a csalódás gyöngyei. Hangtalanul sírt, a könnyek végig gördültek az arcán, Mahon a kézfejével letörölte.
– Elaniny! Elaniny, én szólítlak, Mahon! Jöjj elő!
Kenoccha minden porcikája remegett, fejét hátravetette, orrcimpái kitágultak, mint egy ugrásra kész csikó, úgy fujtatott.
A völgyben az éjjel ügynökei lopakodtak fától fáig, bokortól-bokorig, falták a fényt. Alkonyodott.

A kutyák szembefordultak Mahonnal, ugrásra készen, bőszen csaholtak. Kenoccha a szemével kereste, melyik fára kúszhatna fel legkönnyebben, leghamarabb a vicsorító fogak elől. Legbiztosabb helynek Mahon vállait tartotta, gyorsan felkapaszkodott rá.
– Kushadjatok! – Szólt rá a kutyákra az öregasszony.
– Ki látott még ilyen csupasz bőrű macskát, mint neked van! – Mosolygott őzbarna szemeivel Elaniny.
– Gyermek-asszony ez, nem macska! Leány! A domb túloldaláról hozom!
– Mi célod véle, hogy kimozdítod természetes élőhelyéből? Mi okon avatkozol az életébe?
– Megszerettem. – Hajtotta le a fejét, a férfi. – Fontos lett számomra ő is, meg az élete is!
Elaniny mindkét kezével a fejét fogta.
– Ha így van, akkor tartsd tiszteletben a sorsát, ne avatkozz bele!
Álltak csendben, egymással szemben az öregasszony, a fiatalember, nyakában a semmit sem értő gyermek-asszonnyal. A kutyák közelebb oldalogtak, szaglászták az idegeneket, fél szemükkel gazdasszonyukra figyelmezve.
Hirtelen hullt le az est sűrű, kék takarója, beborított mindent, amire esett, kiszorította a nappali világosság utolsó rezgéseit is a ligetből. Besötétedett.
– A magad életét kockára tetted érte! – Elaniny felsóhajtott.
– Menjünk be a házba! Világnál mondd el, mit tehetek érted!
Mahon letette a nyakából Kenocchát a földre.
– Gyere, ne félj! – Sugdosta Mahon védence fülébe.
Kenoccha babonázottan követte. Nem tudta levenni a szemét a házról, kivilágított ablakai, az ajtórésen kiszűrődő fény, úgy vonzotta őt, mint a pillangót a fény.
Mégis megtorpant az ajtó előtt, nem mert belépni a világosságba.
A szobából meleg áradt felé. Közelebb óvakodott, bepillantott.
– Jöjj kedves! Jöjj! – Hívogatta Elaniny. Karját kitárta a riadt asszony felé.
Kenoccha csak a mozdulatot látta, csak a másik szív igaz dobbanásait halotta.
– Anyám! – Suttogta, miközben odafutott Elaniny ölelő karjaiba.
Elaniny gyengéden, óvón ölelte a hozzá bújó testet.
– Éhes vagy, szomjas vagy, jól van, jól, mindjárt adok ennetek!
– Üljetek asztalhoz! – Szólította a tétován álldogáló férfit is.
– Elaniny, hiszen nem látott még sem asztalt, sem széket ez a teremtés, nem tudunk mi az asztalhoz ülni! Engedd, hogy körbe szaglásszon, engedd, hagy derítse fel a terepet a maga szokása szerint. Ha adsz neki friss gyümölcsöt, zöldséget azt biztosan megeszi, hiszen éhes, de sültet, főtett nem vetett még soha, ne erőltessük!
-Mi célból hoztad hát akkor hozzám? – Kibocsátotta karjaiból Kenocchát, Mahon mellé állt. Együtt nézték, ahogyan Kenoccha felfedezte a szobát, és a bútorokat.
A gyermek-asszony kétrét görnyedt, előre dugta orrát, orrcimpái remegtek a sok ismeretlen illattól, szagtól. Karjai védekezésre készen megfeszültek, lábaival óvakodva lépett. Lassan csúsztatta a talpait a padlón lévő vastag szőnyegen. Kész volt arra, hogy elmeneküljön, ha szúróssá, forróvá, veszélyessé válna talpa alatt a talaj. Az ablakhoz osont, körmeivel megkocogtatta az üveget, homlokát nekitámasztotta az ablakszemnek, kikémelt a sötétségbe. Visszafordult az ajtó felé, térdével meglökte az ajtószárnyat, a kitárult ajtón kilépett.
– Elmegy!- Szólt halkan Elaniny.
Mahon csak a fejét rázta, nem szólt. Kenoccha visszalépett, az asztalt, a széket, tapogatta. Érezte a fa megnyugtató melegségét, a szőttes abrosz simaságát. Elhátrált és erősen nézte az asztalt, rajta a vászonterítőt.
– Ki adott rá ruhát? – Kérdezte Elaninyt csodálkozva, értetlenül, állával a felöltöztetett fa felé mutatva.
– Ki – é? – Felemelte a terítő sarkát, vésett jelét kereste a tulajdonosnak, lehasalt az asztal lábához, ott is kereste, bele-belepillantott a tenyerébe megnézni az ő jelét, a keresztet.
– Az én asztalom! – Szólt Elaniny. – Nincs benne a jelem, ne keresd!
– Asztal? Ez a neve?
Mahon bólintott.
-Asztal, asztal! -Ázlelgette az új szót Kenoccha.
– Szék.- Fogta meg a széktámláját Elaniny. – Erre ülünk.
– Úgy gondolom, gyorsan fog tanulni, mégis azt mondom, ne siess vele, hagy haladjon a maga ütemében! Csak lassan, fokozatosan. Van idő, fiatal még.
– Te azonban már nem vagy fiatal! – Kacagott az öregasszony Mahon szemébe
– Huszonöt éves vagyok, sem öreg, sem fiatal! Kenocchát tizenhárom, tizennégy évesnek gondolom. Két év múlva az asszonyom lehet, eljövendő gyermekeim anyja. Családra vágyom. – Sóhajtott valahonnan nagyon mélyről, talán a szíve legmélyéről Mahon.
– Választhatnál valamelyik szolgáló rendből asszonyt magadnak. Mi a Nap szolgálólányai mind a vénecskék vagyunk már, de találhatnál fiatalt, életerőset a Hold, a Vénusz, vagy a Merkúr rend tagjai közül!
– Ti a látás, hallás, tapintás, ízlelés ébren tartói, ti már mind túljutottatok a Napotok delelőjén, mire megszereztétek azt a bölcsességet, ami a szolgálatotokhoz kell. Gyermektelen társnak választhatnék közületek, de nem ez a lelkem óhaja.
A Hold lányai nem feleségnek valók, hiszen őket leköti a jövő kémlelése, a múlt kutatása, napjukat kitölti a munka, az ékszerek készítése. Vénusz légies lányai nem anyának valók. Szépségük, beszédük, italuk zsongítja a lelket, és az ínyt, mégsem elégülhet meg azzal, amit ők nyújtanak a halandó férfi. Merkúr szolgálói bódító zenével, csábító tánccal táplálják az erőtlen hitet, mégis állhatatlanok, a társkapcsolatban. Kerek szeműek. Mahon elhallgatott, láthatóan gondolataiba merült.
– Kerek szeműek? – Kérdezett vissza Elaniny.
– Már miért lenne kerek a szeműk, olyan a szemük, mint más leányoknak, ovális, vagy mandula alakú, kinek milyen!
– Ha újat lát, újat szeret! -Válaszolt Mahon, keserőn.
– Ágy aztán, nevelsz magadnak a csendesek közül! – Értette meg hirtelen az öregasszony a fiatalember szívét.
– Parázsért jött, a nagy tűzhöz, én őrködtem éppen. Nem volt szívem a belinukok kezére adni. Kezdetben azt gondoltam, hagyom a régi helyén a földkunyhójában, keveset segítem majd ezzel, azzal, éljen, ahogyan tud. Távolról figyeltem, amint jön-megy magányosan, némán. Nem élné túl a telet egyedül, védelem, élelem nélkül.
– Sok telet túlélt már! Miért most jött volna el számára a végzet?
– Kirekesztették maguk közül a társai, a falu lakói. – Mahon bűntudattal horgasztotta le a fejét.
– Látták veled! – Csattant az öregasszony hangja, mint az ostor.
A szobában megült a csend. A lámpafénye elhalványult, majd újra felerősödött. Kenoccha éppen a fali tükör felé tartott, Elaniny gyorsan odalépett, fejéről hirtelen mozdulattal levette a nap-sárga kendőt, letakarta vele a tükröt.
– Még időben észrevettem! – Szólt megkönnyebbülten. -Nem lett volna jó, ha az előtt látja magát a tükörben ez a leány, mielőtt az én-tudata felnyílott!
Kenoccha benézett a másik helyiségbe. Már bátrabban lépdelt, határozottan a fakádhoz lépett. Kezét megmártotta a fürdővízben, amit Elaniny készített magának, mielőtt váratlan vendégei megérkeztek.
– Nézd csak, mindjárt meg is tisztálkodik! -Ámult Mahon.
Kenoccha letérdelt a kád elé a padlóra, fejét a kádszéléhez illesztette. Kezével hajtotta szájához a vizet. Szomját oltotta.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Kisregény

Bogumilok

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Befejeztem…

Kelemen testvér már a második esztendőt töltötte a bogumilok földjén. Egyedül ő volt hajlandó, hogy a sátán provinciájában hirdesse az evangéliumot, az elátkozott lelkeknek.

Még az alapító atya – szent életű Assisi Ferenc testvér – halálának évében tett fogadalmat, hogy hivatását az istentelen bogumilok lelkeinek megmentésére fordítsa. Majd húsz évig tanulta a magyarok és a szlávok nyelvét, miközben megerősítette lelkét és testét, hogy helyt tudjon állni.

1240-ben érkezett Itáliából, az árpádházi Béla király birodalmába – aki e néven negyedikként viselte István koronáját. Cortonai Illésnek köszönhetően, ekkor már nyolc éve megalakult a rend itteni tartománya, Provincia Strigoniensis néven.

A tatárok kitakarodását követően indult útnak Strigoniumból – melyet Esztergomnak is neveztek – a Legszentebb Üdvözítő házából.

Mikor átlépte Ráma tartomány mezsgyéjét – melyet még II.Béla király vett a Korona birtokába – meglepődött a rendezett földek láttán. Csak később, mikor az első asszonnyal találkozott, rémült meg a szörnyű elbeszélést hallván, amint a tatárok pusztításáról tudósított. Férfiak alig maradtak életben, az asszonyok, gyermekek nagy része éhen veszett, vagy pestis hurcolta el őket.

Kelemen testvérnek minden szláv tudását össze kellet szednie, hogy az asszony nyelvén próbáljon meg vigasztalást nyújtani. Szegényes készletéből egy darab száraz sajtot nyújtott a kétségbeesett nőnek, aki mohon falta azt.

Fertály óra múlva értek az első faluhoz, melynek porig rombolt házai között két félig-meddig épen maradt vályogkunyhóban zsúfolódott össze az a tucat túlélő, akiknek sikerült elrejtőznie az átvonuló horda elől. A sáros út mentén, oszlásnak indult emberi és állati tetemek árasztottak pokoli bűzt.

Kelemen testvér az alacsony ajtó alatt meggörnyedve lépett az egyik házba. Mélyen ülő, sötét szemgödrök tekintettek rémülten a belépőre. Négy középkorú asszony, három tízéves-forma legény, egy kisleány és két megtört férfi zsúfolódott össze a kicsiny szobában.

– Az Úr üzenetét hoztam el nektek! – köszönt könybelábadó szemmel Kelemen.

– Király úrét?- kérdezett vissza halkan az egyik fölkászálódó csont-sovány férfi.

– Nem üdvözletre van szükségünk, hanem betevő falatra, mielőtt mind elpusztulunk. Meg katonára lett volna, amikor ezek az átkozottak betörtek hozzánk.

– Tartsatok ki, Béla úr már visszatért Dalmáciából, és gondja lészen mindenkire. Van azonban egy nála is nagyobb úr, aki mindannyiunkért föláldozta magát, hogy megváltson bűneinktől. Az ő üzenetét hoztam el közétek.

– Megváltson? A kutyafejűeket is? – kapta föl fejét egy bozontos öregasszony.

– Hallottunk mi is erről! Nincs rá szükségünk, neki sem lehet reánk, ha hagyta pusztulásunkat – folytatta a szót indulatosan.

Kelemen testvér hosszasan hallgatott lehajtott fővel, majd csöndben így szólt:

– Legyetek türelemmel, mint ahogyan ő is türelemmel volt sokáig istentelen életetek láttán.

– Mit kezdtünk volna a te isteneddel – kérdé az előbbi férfi – jól megvoltunk eddig is nélküle. A papok csak büntetni tudtak, meg elvenni, amit a föld adott. Kiüldöztük mindet – lovalta mondanivalójába magát az ösztövér ember.

– Nem gondoltatok arra, hogy a pogány életetek miatt jöttek reátok a pogány sátánfattyai? – kérdezte szelíden Kelemen. – Születtek, haltok, esztek-isztok, ha van mit, mint az állatok. Nem tartjátok különbnek magatokat a toportyánnál?

Most a kunyhólakókon volt a hallgatás sora. Kelemen kiballagott a házból, és körülnézett a faluban. Mi maradt, ami használható lehet, és mi az, ami élelmül szolgálhat. A falu végén kovácsműhely romjaira lelt, ahol a szerszámok szanaszét hevertek. A fazakas összedúvadt viskójában is ott feküdt a korong. A határban letaposott rozs hullatta a szemeket. A romok közt négy kisded őrlőkövet is talált. Visszament az emberek közé, és határozott hangon szólt be hozzájuk:

– Itt akartok éhen veszni mindenáron, vagy új életet kezdünk együtt?

– Nincs itt élet, csak dögvész – motyogta az egyik.

– Ha benn kushadtok, itt is lesz! – dörögte.

– Kifelé! – parancsolt a barát.

A határozott hangra, fölkászálódtak a csontvázzá soványodott emberek, és hunyorogva léptek ki a júliusi szikrázó napfényre.

Egy hónap múlva, úgy-ahogy rendbe hoztak négy házat. Az egyikben a kemencét megtapasztották, és lepényt sütöttek minden nap. Hurkokat tettek a mezőre, és gyakran találtak bennük nyulat, fácánt, egyszer egy túzokot is. Kezdett emberi formájuk lenni, esténkét mosoly is jelent meg arcukon, amikor Kelemen meséit hallgatták.

A szerzetes tudta, hogy a bogumilok nem ismernek Istent, törvényt, nem házasodnak, halottaikat jeltelenül kaparják a földbe. Ellenségesek az idegenekkel, őt is csak nyomorúságukban viselték el eleinte, de lassan elismerték tekintélyét. Elől járt a munkában, lelket öntött beléjük, mikor elővette őket a kétségbeesés. Lassanként csepegtette az esti összejövetelek idején a bibliai történeteket, melyeket feszült figyelemmel hallgattak.

Az egyik nap a romok között, megtalálták félig elégve a faragott bálványukat. Áhitattal emelték ki, hogy fölállítsák az ormótlan, durván faragott tölgyfa tuskót. Körbeállták, és egyre erősödő hangon kántáltak, valami monoton dallamot, ismétlődő szöveggel. Valahogy ekképpen:

 

Ragyogj Nap apánk!

Tűz-víz anyánk!

Föld testvérünk!

Hold nővérünk!

 

Kelemen meghallotta a kántálást, és távolról figyelte a népet. Megvárta, míg befejezik, majd közéjük lépett.

– Ehhez fohászkodtok? – kérdezte csendben.

– Atyáink, nagyatyáink, szellemeink bálványa ez! – feleleték bizalmatlanul.

– Mikor jött a tatár, akkor is ehhez fordultatok?

– Ki máshoz?

– És segített nektek?

Lehajtott fejjel hallgatott mindenik.

Este a tűznél Kelemen a zsidók kivonulását mesélte nekik. Amikor a hét csapás történetéhez ért, hamisított kissé a történeten, és a sáskajárás helyett a tatárjárást illesztette a mesébe, kellő rémségekkel színezve. A bogumilok rémülten hallgatták a felidézett szörnyűségeket.

A történet végén csöndben kérdezte az egyik fiúcska:

– Az isten mentette meg őket?

– Az Isten, és a hitük – válaszolta szeretettel Kelemen.

Másnap reggel a fiúcska ott sündörgött a barát körül, míg az meg nem szólította:

– Mit álmodtál gyermekem?

– Apámról – felelé.

– És mit?

– Hogy ő is ott volt Egyiptomban, de nem bántották a tatárok. ő is hitt az Istenben.

Kelemennek könnybe lábadt a szeme hirtelen. Megsimogatta a gyermek fejét és szeretettel vigasztalta:

– Téged sem fognak, ha hiszel benne. Atyád pedig büszke lészen rád a túlvilágon.

– Én is szeretnék hinni, de nem tudom, hogyan kell.

– Nem kell tudni. Az Úr majd megmutatja.

Kelemen halát adott a Fönnvalónak, hogy az elvetett mag kicsírázni látszott.

Télbe fordult a világ. Biztos falak, és tető óvta a kis közösséget, a zord időjárás viszontagságaitól. Volt az erdőből kivágott fájuk bőségesen, összegyűjtötték a környékről a le nem aratott gabonát. A nyáron szerzett vadak, és közeli folyóból kifogott halak sóban álltak. Gúnyát is varrtak a rongyaik helyett, a Kelemen által szerkesztett egyszerű szövőgépnek köszönhetően. Az emberek arcáról eltűnt a korábbi kifejezéstelen tekintet, egyre többet mosolyogtak egymásra, bizakodván a jövőben. Mindennapra adódott olyan munka, amelynek látszatja, eredménye mutatkozott. Kelemen valahogy úgy intézte, hogy a mindennapok sikere visszaadja az önbecsülésüket.

Esténként összejöttek a nagyobbik házban, és már nem csak a barát mesélt, hanem szinte egymás szavába vágva büszkélkedtek, az elvégzett napi munkájukkal. Kelemen nem siettette, hogy a bogumilokat térítse. Amikor úgy adódott, egy-egy történetet adott elő, hol az Ószövetségből, hol az Újszövetségből. Gyakran tudta kapcsolni ezeket a mindennapok történéseihez.

Egy ízben – napszentület után – lihegve rontott be az egyik asszony gyermekével a hátán. A kölyök éktelenül bőgött, nem tudott a lábára állni. Kelemen lefektette a gyermeket egy lócára, látta kibicsaklott a bokája. Az asszony elkeseredve zokogott, hogy elpusztult a bálvány, a javasasszonyt megölte a tatár, mi lészen szegény gyermekével, odalesz egészen. Kelemen elérkezettnek látta az időt, hogy tanújelét adja az Emberfia segítő erejének. A fiúcska mögé állt, aki alábbhagyott a bőgéssel, és az időközben összecsődült emberek felé fordult:

– Ez a gyermek azt mondta nekem, hinni akar a mi urunkban. Meséltem már nektek Krisztusról, emlékeztek.

Akarjátok e, hogy meggyógyuljon a gyermek?

– Hogyne akarnánk – motyogták némi bizalmatlansággal a hangjukban.

– Akkor figyeljetek, elmesélem nektek Jézus úr hogyan gyógyította meg a bénákat és nyomorékokat a hit erejével – és röviden előadta a bibliai történetet. – Most pedig, mondjátok utánam azt a fohászt, melyet urunktól tanult az ember: Mi Atyánk, ki vagy a… – és könnyező szemmel hallgatta, amint a pogány bogumilok áhítattal mondják utána az imát. Ezután gyakorlott mozdulattal helyreigazította a gyermek lábát, vizes rongydarabot kért az anyjától, amivel gondosan beborogatta a bedagadt lábacskát.

– Két nap múlva, a gyermek szaladni fog, köszönöm nektek testvéreim!

Este Kelemen félrevonult a többiektől, és szenvedélyesen fordult az ég felé:

– Uram! Bocsásd meg gyarló csalásomat, de hidd el, a te akaratod szerint cselekedtem!

Leeset az első hó november közepén. A férfiak Kelemen testvérrel együtt, reggel körbejárták a falut, hogy ami használható eszköz künnmaradt, azt fedél alá vigyék. Neszezésre lettek figyelmesek, az egyik viskó romja felől. Közelebb menvén, egy rongyokba bugyolált csontsovány emberekét pillantottak meg, aki ott húzódott meg rémülten. Amikor közelebb léptek hozzá, elhaló hangon rebegte:

– Ne bántsatok! Nincs semmim.

Kelemen mosolyogva emelte föl a szánalmas, lényt, és kabátját a vállára borította.

– Honnan jöttél testvérem? – kérdezte.

– Három napja indultam a falunkból, ahol már mindenki éhen halt, akit a tatár meghagyott. Láttam a füstöt messziről, de nem mertem bemenni a házatokba. Gondoltam találok valami eleséget erre, mert már megőrülök az éhezéstől.

– Gyere be a házba, faljál valamit, pihenj, azután sorra elbeszélsz mindent – támogatta a ház felé az emberkét a szerzetes.

A bentlévők szörnyülködve meredtek az élő-halottra, azonnal egy kis megnedvesített lepényt adtak elé, meg egy tálka köleskását. Az borzalmas csámcsogással tömte magába az ételt, s utána szinte ledőlt a durván faragott székről és ájulásszerű, mély álomba merült.

A többiek arcára kiült a rettenet, arra gondolván, hogy ők is nemrég ilyen állapotban várták a lassú halált. Kelemen nem szólt semmit, türelmesen szemlélte, hogy az emberekben leülepedjék az „élmény”, és maguktól gondolkozzanak el, az eddig együtt megtett út tanulságairól.

Másnap reggel a vendég zavaros szemekkel ébredt. Nem tudta először, hol is van. Bizalmatlanul vizslatta szemeit az őt bámuló házbélieken.

– Hol vagyok? – kérdezte.

– A jó sorsod erre hozott – felelte az egyikük – megmenekültél, Istennek hála!

– Kinek hála? – csodálkozott vissza.

– Istennek!

– Ki légyen az?

– Aki nekünk is segedelmünkre volt a nyomorúságunkban. Kelemen majd mesél róla neked is.

– Csak nem arra gondoltok, akinek a nevében évekkel ezelőtt is itt járt valami csuhás, meg a katonák, és az ő nevében elhurcolták, amink volt?

– Azok rossz emberek voltak, az Isten a mennyekben lakozik.

– Hol? A mennyekben? Ti láttátok?

– Nem látni kell, hanem hinni benne és fohászkodni hozzá. Minket is meghallgatott lásd, és most boldogulunk.

– És hol van őseink bálványa? Népünk annak köszönheti az életet, az ő akarata szerint történik minden! Csak nem fordultatok el tőle? Akkor végetek!

– Valóban vége lett majdnem mindőnknek, mikor a tatár képében megjelent a sátán! Kelemen testvér elmagyarázta nekünk, hogy a bálvány imádása a sátán műve. Mióta megértettük, hogy a mindenség teremtőjének jósága segíthet csak rajtunk, látod új életet kezdhettünk.

– És – hebegte zihálva – megtagadtátok őseink bálványát? Aki ott van a vizekben, tűzben, földeken, levegőben? Megbosszulja, meglátjátok! Elsöpör mindent!

– Igen – kérdeztek vissza – nem söpörte e el a népünket szinte mind egy szálig a gonosz? Pedig neki áldoztunk. A teremtő megbüntetett pogányságunk miatt.

– Nem a teremtő büntetett – szólt közbe halkan Kelemen – hanem a sátán bírt győzni, mert neki áldoztatok.

– Megtagadtátok az ősöket meg a bálványt, végetek van! Az ősök szelleme és a bálvány bosszúja lesújt rátok! – emelte föl a hangját a vendég – átkozottak vagytok!

– Nyugodj meg testvérem! – szólt Kelemen a rettegő férfihoz. – Örülj, hogy megmenekültél, pihenj nálunk, azután majd megbeszéljük ezeket a dolgokat.

– Egy minutáig sem maradok! Inkább az éhhalál, mint atyáink bosszúja! – és ezzel kirohant a házból, az egyre sűrűsödő hóesésbe.

– Ne féljetek, visszajő – fordult a rémült emberekhez Kelemen. Az Úr visszavezeti az akolba, az elcsángált bárányt.

Közeledett a karácsony. Esténként a ház közepén, a barátságos meleget árasztó tapasztott kemence mellett kuporgott a tíz bogumil, és hallgatta Kelemen meséit a megváltó születésének előzményeiről. A három királyok, Mária és József, az angyali üdvözlet történeteihez hasonlókkal, még sohasem találkoztak.

Egymás között a bálvány hatalmáról, a szellemek mindenhatóságáról, az ősök dicső tetteiről járt a beszéd eddig, nemzedékről-nemzedékre. A bálvány kézzelfogható, látható istenség volt, a szellemeket csak elképzelni tudták. Amikor Kelemen a teremtő Istenről, a Szentlélekről mesélt, ebből indult ki. A szeplőtelen fogantatást megint csak nehezen értették, mert nem láttak oksági összefüggést a fizikai együttlét és a születés között. Ráadásul idegen volt számukra, hogy Mária és József házasságban éltek, mivel maguk nem házasodtak.

A tél közepén maguk is ünnepeltek. Hatalmas tüzeket gyújtottak régebben, és ezzel űzték el az ártó szellemeket, miközben dobjaik kíséretével monoton rigmusokat kántáltak:

 

Távozzatok, ne ártsatok,

Áldozunk tűzzel,

Vetünk bele magot,

Vetünk bele földet,

Vetünk vizet

Fújja szél

Füstje békítsen!

 

Kelemen másféle ünnepre készítette föl őket.

– Nem a föld ajándékait kell áldozni az Istennek, hanem a lelketeket, amely halálotok után örökéletű lesz, mint őseitek szelleme. Jézus azért született meg, hogy a halhatatlan lélek ne bolyongjon a túlvilágon, hanem örök boldogságban élhessen az idők végezetéig. Ezért áldozta föl magát, hogy megváltsa bűneiteket, amit a Teremtő ellen elkövettek életetek során.

– Milyen bűnökről beszélsz? – kérdezték.

– Emlékeztek, meséltem Mózesről, aki az Úrtól kapta a törvényt.

– Azokat hogy tarthatnánk be? A bálványunk előtt áldoztunk, de az elpusztult. Az első két parancsot betartjuk tehát, nem tisztelünk más isteneket, nem imádunk faragott képet. De amikor Istenről beszélsz, te is vétkezel, hisz a harmadik parancs: Isten nevét hiába ne mondjad!

Kelemen mosolygott a kétkedés hallatán.

– Hiába mondanám tehát nektek Isten akaratát? Nem ültettem e el az ő igéjét a fejetekben? Hiábavalóság lett volna?

– Akkor mit jelent a parancs?

– Ugye emlékeztek, hogy egykor esküdöztetek az ősök szellemére, hogy ezt meg azt teszitek. Amikor bosszút fogadtatok, akkor is őket rángattátok. A teremtő nem eszköze a mi mindennapi nyavalyáinknak. Megvan az ideje, amikor hozzá fordulhatunk, de akkor a lelkünket meg kell tisztítani az önző, bűnös gondolatoktól. Csak tiszta szívvel fordulhatunk hozzá!

– És hogyan tisztíthatjuk meg a szívünket?

– Ugye, ti egymás között váltogatjátok asszonyaitokat?

– Hogyan másképp? Mindig is így volt. Miért tennénk másképp?

– Ugye emlékeztek Ádám és Éva teremtésére?

– Hogyne emlékeznénk?

– Az Úr ugye, megáldotta kettejüket?

– Így mondtad.

– Ugye, Noé, Ábrahám, Lót és mindenki a párjával élt? Ez volt az Úr akarata. Szembeszállni ezzel helyes lenne?

– Mi szembeszálltunk eddig?

– Eddig igen, de nem ismertétek a törvényt.

– Eztán nekünk is így kéne élnünk?

– Ti mondjátok!

Nagy csönd lett a házban. Csak a fahasábok ropogtak a kemencében.

Télelő havában, Tamás napjának hajnalán, Kelemen testvér hosszasan fohászkodott a Megváltóhoz, részben a bogumilok bűnei miatt, másrészt hálát adott a Szentléleknek, hogy méltatlan szolgájaként, remélheti, hogy sikerül őket az üdvösség útja felé terelni. Erőt kért a Teremtőtől, hogy megértesse velük az Evangélium üzenetét.

Mikor a többiek is megébredtek, kivitte őket a határba, és így szólt hozzájuk:

– Látjátok, a természet most alszik. A fák, bokrok levetették nyári ruhájukat, vastag hó takarja be az alvó rügyeket. Az erdő, mező állatai is alusznak, csak a napi betevőért hagyják el a vackukat. Van, ki végig alszik, van ki a nyáron összegyűjtött magokból él, s van, ki vadászik. Nem fagynak meg, mert őrzik a nyári nap melegét. Tudják, hogy nemsokára beköszönt a kikelet, és meghozza a termékeny nyarat. Mi emberek is hasonlóak vagyunk hozzájuk.

– Tudjuk – szólalt meg félénken az egyik – régebben a bálvány körül mi is fohászkodtunk, hogy mielébb visszatérjen a meleget adó Nap-apánk.

– S a bálvány adta vissza? Mindenik faluban álltak és még ma is állnak ezek a faragott sátánok, mindenik más pofával. A fénylő Nap padig csak egy, melyet a Teremtő adott az embernek. Mi ugyanúgy várjuk a termékeny nyarat, mint a fák, bokrok, virágok, az erdő-mező állatai és a vizek halai. Mégis, nekünk az Úr halhatatlan lelket adott és megvilágosította elménket. Törvényt adott, amit ha nem tartunk be, nem különbözünk a falkában gyilkoló, vérszomjas toportyántól. Ugye, emlékeztek még, a dúvadként gyilkoló tatárokra? Ők még nem részesültek a kegyelemből, de egyszer hozzájuk is eljut az üzenet. Tudom, hogy nagyon nehezet kérek tőletek, de nekik is bocsássatok meg.

– A kutyafejű tatároknak? Akik levágták apáinkat, anyáinkat, gyermekeinket? Soha!

– Tudjátok, ugye, mire készülődünk hetek óta?

– Hogyne tudnánk, hisz másról sem beszélsz, mint az Emberfia születéséről.

– Emlékeztek mit mondott Jézus urunk, amikor megfeszítették a pogány rómaiak?

– Mire gondolsz?

– Én arra: Bocsáss meg nekik Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ő az életét adta, hogy megváltsa a

világ bűneit!

– Nagyon nehezet kérsz, Kelemen testvér, nem tudjuk feledni a rémségeket!

– Ne legyetek kicsinyhitűek, tudom, hogy nehéz. Nehéz volt atyáitok bálványát is feledni, de lám, mégis megértettétek, hogy az csak egy durva fadarab volt, melyet a sátán sugallatára faragtatok.

Kelemen vegyes érzelmekkel, de erős hittel és akarással beszélt. A bogumilok kapaszkodót keresve és egyre határozatlanabbul védték őseik hagyományait.

Estére körülülték a kemencét, és Kelemen mesélt tovább a betlehemi csillagról, a Három királyokról, Máriáról, Józsefről.

Egyszerre hangos törtetésre lettek figyelmesek. Azt hitték egy farkascsorda cserkészte be a házukat. Egyikük kinyitotta az ajtót, melyen két toprongyos, szakállas ember zuhant be. Az egyik vérben forgó szemekkel, a másik félelemtől remegve, fél karját védekezően maga elé tartva. A másik keze helyén, a rongyos kabátjának az ujja, üresen fityegett. Mandulavágású szemeit résnyire összehúzva várta, hogy rögtön agyonverik. A harcias másik nagyot rúgott a földön remegő félkarúba, és rekedt hangon szólt a bent lévőkhöz:

– Emitt a gyilkosotok egyike! Ajándékba hoztam nektek, ti atyáitok szégyene, a téli napforduló ünnepére! A tűz mellett fogjuk darabokra tépni!

Az elcsángált bogumil tért vissza.

Percekig hallgattak a házbéliek, Kelemenre nézvén, visszafojtott indulattal:

– Hol fogtad el ezt a szerencsétlent?

– Nem messze, a mi falunkban. Az egyik lerontott házban kushadt – felelte a foglyot tartó bogumil.

– Emlékszel, hogy mi mikor és hogyan találkoztunk?

– Emlékszem! Itt a mi földünkön, ahol a testvéreim a te csalárd beszédedtől megtagadták őseinket. Most azért jöttem vissza ezzel a tatár kutyával, hogy együtt áldozzuk föl, a hagyományoknak megfelelően – lovalta bele a szavaiba magát.

– Ha mindenki úgy akarja, ám legyen! De ugye, megengeditek, hogy kikérdezzem a foglyot? – kérdezte Kelemen, a többiekhez fordulva.

– Ne hagyjátok beszélni! Kígyónyleve van!

– A kígyó a mérgével gyilkol, Kelemen barát csak jót tett velünk. Neki köszönhetjük, hogy nem haltunk éhen, és most a jó, meleg házban vészelhetjük át a telet.

– Beszéljen! – fordult szembe a jövevénnyel a legidősebb férfi.

– Köszönöm! – mondta halkan a szerzetes.

– Hol vesztetted el a karodat? – kérdezte a földön fekvőtől. Az sokáig nem felelt, majd a fogai közül sziszegte:

– Átkozott legyen a nap, amikor erre a földre léptem! Én tolmácsoltam a mi hordánkban, mert egy bolgár fogoly lányát vettem el feleségül. Tőle tanultam meg a nyelveteket. Az asszony könyörgött, hogy maradjak otthon a jurtánkban, de hogyan viselkedhettem volna úgy, mint egy vénasszony! Sok falut fölégettünk, sokat zsákmányoltunk. Nekünk senki sem tudott ellenállni, aki megpróbált, már nem él.

– Ezt tudjuk – vetette közbe Kelemen – de a karodat csak egy – a földünket védő – katona vágta le?

– Tévedsz! Amikor egy itteni falut kezdtünk fölgyújtani, az egyik házban, a feleségemhez megszólalásig hasonló asszony próbálta menteni négy gyermekét. Könyörögve nézett rám, hogy ne bántsam. Megpróbáltam a ház mögötti zsombékosba rejteni őket. Ekkor rúgtatott oda a tizedesünk, és ő vágta le egyetlen suhintással a karomat. Az asszonyt a gyermekeivel, a lovával tiportatta agyon. Azóta bolyongtam ezen az átkozott földön egyedül, amíg meg nem talált ez a veszett lúdvérc.

– Te a mi asszonyunkat akartad megmenteni? – kérdezte a sarokban egy álmélkodó nő.

– Igen. A gyöngeségemnek köszönhetem nyomorúságomat. Ha megvan mindkét kezem, most nem vagyok itt, ennek a nyomorultnak a foglyaként.

– Hanem pár nap múlva megfagyva, éhen veszve feküdnél valahol az erdőben – jegyezte meg Kelemen.

A bogumiloknak meg kellett emészteni a hallottakat. Sokáig csöndben nézték hol a foglyot, hol a tartóját, aki nem értette, hogy miért nem tépik szét a kutyafejűt. Végül az előbbi asszony szólalt meg:

– Mit tennél, ha megkegyelmeznénk neked?

– Ennek? – kérdezte vérben forgó szemekkel az elcsángált bogumil.

– Neki. Őt is anya szülte, neki is olyan ártatlan gyermekei vannak, mint nekünk.

Újabb csönd ülte meg a házat, míg Kelemen emelkedett szólásra:

– Két nap múlva ünnepeljük a bűneink megváltójának születése napját. Emlékezzetek, a megesett asszony történetére. Választhattok tehát, és az vesse az első követ erre a nyomorult emberre, aki hasonlóképpen cselekedet volna, és fél karját áldozza, hogy megmentsen öt embert. A ti két kezetekben a döntés.

A rabtartó a szavak hallatára hirtelen elengedte a földön fekvőt. Az ámulva hallgatta a szokatlan beszédet. A vívódás kiült az emberek arcára. Hisz tatár ez is, gyilkos, ugyanakkor az ő véreiknek a megmentője. Hogyan lehet egyszerre tatár, és jó ember? Kelemen segített nekik a megoldásban:

– Ugye, volt köztetek tolvaj, vagy aki megölte a falusfelét?

– Volt bizony. Nem is egy.

– No, akkor az bogumil volt, vagy gyilkos?

– Egyszóval bogumil gyilkos.

– Az.

– Ez a szerencsétlen tatár pára meg akart menteni öt bogumilt. Akkor ez vajon mi?

A foglyot ejtő bogumil önkéntelenül vágta rá, mint egy jó diák:

– Tatár ember.

Kelemen szemében megcsillant egy könnycsepp.

A karácsony előtti napon, Kelemen a szokásos reggeli fohász után összeszedte a férfiakat és a nagyobbik fiút, és az asszonyok által készített hálóval, megy egy fejszével kimentek a folyóra halászni. A bogumilok eleddig nem halásztak, csak rissz-rossz horgaikkal fogtak néha halat, amit nagyon szerettek amúgy. A jégen vágtak egy jókora léket, és beleengedték a hálót. Nem sok bizodalmuk volt a sikerben, de már megtapasztalták, hogy a szerzetesben lehet bízni.

Kelemen várakozás közben, a kenyérszaporítás történetét mesélte el a körben ácsingozó bogumiloknak. Azok szokás szerint feszülten figyelték a mesét. Mikor véget ért, az egyikük megjegyezte:

– Milyen jó lenne, ha erre járna ez a Jézus, és a hálóba szaporítaná a mi halainkat is!

– Jézus urunk mindenütt ott van – felelé a barát – az égben, a földön, mezőkön, erdőn, vizekben.

– Mint a mi régi szellemeink – nosztalgiázott egyikük.

– Nem egészen. Az Emberfia elsőként a lelketekben lakozik. Ha nem ott lenne, akkor azt a derék, félkező tatárembert már meggyilkoltátok volna, a rossz szellemeiteknek áldozva.

– Igaz – hajtotta le fejét a férfi – pedig a mi vérünkért lett oda a karja. Végül is jó helyre került, hiszen befogadtuk.

– Látjátok, Jézus is hasonlóképp halászta az igaz lelkeket. A tatárunk is helyesen cselekedett, és megnyugvást fog találni köztünk. És ez így van jól.

Közben a lék kezdett befagyni. Kelemen szavára, nekigyürkőztek a háló végének, és húzták erősen.

– Befagyott a háló – rikoltott az egyikük.

– Húzzátok csak, és fohászkodjatok az Úrhoz a jó fogásért! – rendelkezett Kelemen, aki a lék mellet állt, és maga is elcsodálkozott a temérdek hal láttán. Volt abban harcsa, ponty, csuka, kecsege, csikhal tucatszám.

Végre kibukott a háló a lékből, és homlokukat törölgetve ámultak a bogumilok a temérdek hal láttán.

– Még sohasem láttunk ennyi halat! – hajtogatták.

– Csak nem Jézus úr szaporítá meg ezeket is? – kérdék áhítattal.

– Bizony az meglehet – felelé Kelemen, maga is hálálkodva az Úrnak.

Nagy büszkén húzták haza a zsákmányt, a durván összeeszkábált szánon. Az asszonyok már messziről látták, hogy gazdag zsákmánnyal térnek vissza az emberek. A tatár is kisomfordált a házból csodálkozni.

– Mennyi hal! Ezt mind a mi hálónkkal fogtátok? – kérdezgettek.

– Azzal, meg Jézus úr segedelmével – válaszolták meggyőződéssel.

– Láttátok Jézus urat?

– Nem láttuk, de ott kellet lennie, hogy odaterelje nekünk a halakat.

– Nem láttátok, de ott volt? – kérdé az egyik asszony.

– Úgy bizony – felelték.

– Akkor ez a Jézus is olyan lehet, mint a bánat, vagy öröm. Nem látjuk, csak itt van köztünk.

Kelemen fölkapta a fejét erre a szóra:

– Asszony! Te bölcsebb vagy, mint sok püspök! Náladnál jobban egy sem magyarázta meg eddig, hogy is van ez. Áldjon meg az Úr érte!

Az asszony pirulva fogott hozzá a halak válogatásához.

Beköszöntött karácsony napja. A kicsiny falut puha hótakaró borította. A bogumilokban valami megmagyarázhatatlan izgalom, várakozás lett úrrá. Mikor az emberek reggel kimentek Kelemennel az élen, az asszonyok vesszőseprűikkel alaposan kitakarítottak, kihamuzták a kemencét, a használati tárgyakat szép rendbe rakták a fal mellet. Utána föltették főni a köleskását, és előkészítettek jó pár halat. Besózták és agyaggal vonták be, hogy majd a parázson megsüssék.

A tatár a faluban maradt, míg a többiek fagyűjteni mentek. Az egyik rogyadozó faluszéli házban keresgélt, mígnem megtalálta, amit keresett. Egy viszonylag sima deszkát. Letisztogatta, majd letette a földre, egy követ tett rá, és fél kezével nehézkesen róni kezdte késével a deszkát. A férfiak visszatértükben látták a munkájába elmerült embert, de hagyták magában.

Vidáman léptek a házba, ahol a kemencében már barátságosan duruzsolt a tűz.

– Adjunk hálát az Úrnak, ezért a szép napért – köszönt be Kelemen.

– Este eljő hozzánk a Jézus? – kérdezték az asszonyok.

– Ő itt van most is köztünk. A mai nap azért különleges, mert sok esztendőkkel ezelőtt ezen a napon született meg Betlehemben a kisded, a mi megváltónk. Öltöztessük szívünket is olyan ünneplőbe, mint ahogyan az otthonunkat. Napszentület után várjuk a csodát.

A bogumilok körében érezhető volt a növekvő izgalom. Nem tudták mit várnak, de átragadt rájuk Kelemen furcsa nyugtalansága. A barát félrevonult a falu szélére, mikor a nap leáldozni készült a távoli hegyek mögé. Letérdelt, és kezeit összekulcsolva, tekintetét az ég felé fordítva, fohászba kezdett:

– Uram, te, aki mindenek tudója vagy, kérlek, tégy most csodát, hogy ezek a jámbor szolgáid befogadhassanak téged egészen. Hosszú utat tettünk meg nyár óta. Sokat szenvedett ez a nép, megérdemli, hogy érezzék szeretetedet. Hitük még nem oly erős, hogy feltétel nélkül elfogadják a tanításodat. Szenteld meg ezt az éjszakát könyörgöm, hogy nemzedékeken keresztül emlékezhessenek első igazi ünnepükre.

Kelemen addig nézte rajongással a lemenő napot, míg annak utolsó sugarait is elnyelte a horizont. Ekkor fölállt, és mosolyogva lépkedett a ház felé. Várakozó tekintetek várták odabenn. Leakasztotta tarisznyáját a falba vert szögről, és gondosan rakodni kezdett valamit belőle, a kemence előtt. Szépen kifaragott jászol, benne a kis Jézussal, fölé hajoló Máriával, odébb József került elő. Azután a Háromkirályok, kezükben ládikával, néhány bárány és egy tehén. Az emberek szája tátva maradt a látványtól. Nem láttak még ehhez foghatót.

– Hisz itt vannak – lelkendezett a tízéves-forma fiúcska – eljöttek hozzánk!

– És itt is maradnak meglátjátok – mondta Kelemen – amíg szeretettel vagytok egymás iránt, és hisztek mindenek fölött az ő szeretetének hatalmában. Áldott legyen a neve!

Sokáig csodálták áhítattal a kisded Betlehemet, míg egyszer csak csöndesen belépett a tatár.

– Ezt nektek készítettem, mert jók voltatok hozzám – és félve nyújtotta a deszkát, amin egész nap dolgozott. Gyönyörű ágas-bogas életfát vésett az anyagba.

– Ennél szebb ajándékot nem is adhattál volna – vette el az alkotást Kelemen, és tette a jászol elé. – Meglátod, a ma születettől ezerszeresen visszakapod.

Lassan oldódott a feszült várakozás szülte feszültség, és az asszonyok az asztalra tették a gőzölgő fatálakat. Kelemen tartotta szóval őket, míg jóérzéssel költötték el az étkeket a megszentelt szobában.

Mikor végeztek, a barát kiterelte őket a házból:

– Adjunk hálát e gyönyörű napnak, Isten szent ege alatt!

Egy emberként követték, és megilletődve emelték tekintetüket az ég felé. Kelemen csöndben fohászkodott. Egyszer csak nappali fényesség hasította ketté a sötétséget. Hosszú fényuszályt húzva maga után, egy meteor közeledett feléjük. Kelemen rendületlenül követte szemével az égi tüneményt, nyugalma a többiek félelmét is eloszlatta. A hulló csillag végtelen útjának céljához érvén, a falu szélén pihent meg füstölögve, egy szabályos gömb alakú, gyermekfej nagyságú, fémes kődarab képében.

– Köszönöm uram – törölt ki csöndesen egy könnycseppet a szerzetes a szeméből.

– Ez az égi jel lesz immár a ma született Jézus és a ti új szövetségének záloga. Erre építjük föl Jézus házát, mely nemzedékeken keresztül fogja hirdetni az ő dicsőségét, és a ti hiteteket. Legyen áldott, aki ily csoda képében megnyilatkozott nektek!

Lassan visszahúzódott a tél, utat engedve a kikeletnek. A bogumilok egyre többet tüsténkedtek a faluban, méregették a romokat, hogyan építhessék föl újra a házaikat. Kelemen megtervezte a munkát, fákat vágtak az erdőben, gerendákat faragtak, nádat gyűjtöttek. Március végén, április elején, szép rendben állt az anyag, amiből lassan nekiláttak az építkezésnek. Ahogy fölengedett a fagyos föld, döngölték az alapot, s deszkákból fölrakták a falak vázát. A két deszkafal köze, erősen bedöngölték az agyagos földet, majd erre szerkesztették a tetűt, melyet náddal borítottak.

 

Májusra már öt takaros ház állt a régiek helyén. Mindenikbe beköltöztek, Kelemen a tatárral maradt a közös házban. Sokat beszélgettek, a barát kíváncsi volt a mongolok életére. Lassan csepegtette neki is Krisztus tanítását, amit a félkező őszinte kíváncsisággal hallgatott.

Az asszonyok a télen készült faekékkel – magukat eléfogva – fölszántottak egy jó darab földet, amibe az ősszel gyűjtött magokat vetették. Mikor fogytán volt a lesózott hal, hús, kimentek az erdőre, folyóra, melyek bőséges zsákmányt adtak. A bogumilok arcáról eltűntek a tragédia nyomai, és mosolyogva végezték a dolgukat, látva az eredményt.

Egy szép tavaszi reggelen, Kelemen kihozta a karácsonykor „kapott” csillagot, és e szavakkal fordult az emberekhez:

– Íme a mi csodálatos ajándékunk. Legyen ez Jézus házának az alapja, melyben nemzedékek múlva is emlékeznek majd rátok unokáitok!

– Meg reád, Kelemen atyánk! – vágták rá többen.

– Legyen hát, de ne énreám emlékezzenek, hanem atyáikra, és a mindenek atyjára, az élő Istenre! Legyen tehát itt, a falu közepén a templom. Kérjük Isten áldását, hogy munkánkat kísérje siker, és esztendőre álljon itt a megszentelt alapon, az ő háza. Fohászkodjunk együtt hát mindnyájan!

Kelemen letérdelt, és szemét az égre vetette. A többiek követték. Együtt mondták utána:

– Uram! Add, hogy e maroknyi nép, részesülhessék minden áldásodból! Az elvetett magok keljenek ki hiánytalanul az anyaföldből és a lelkekből! Segítsd munkánkat, hogy méltó helyen hirdessük szent tanításodat! Óvj meg a gonosz kísértésétől!

Meghatódva és áhítattal imádkoztak egy emberként. Lelki szemeik előtt megjelent a templom, melyet a maguk erejéből, verítékéből emelnek hamarosan, fiaik, unokáik számára, és az Úr dicsőségére.

Mikor fölálltak, egy hófehér galamb szállt Kelemen vállára. A madár – melyet előtte sohasem láttak még erre – a templom építése alatt, ott röpködött aztán minden nap.

Az Úr 1248. évében királyi biztosok érkeztek Ráma tartományba. Igaz, a király csak névlegesen volt ura a területnek, az igazi úr ezen a földön a boszniai bán volt, aki hűbéresként volt kénytelen elfogadni a magyar királyt. Azt voltak vizsgálandók, hogy a bogumilok makacs népsége, végre aláveti e magát az egy és oszthatatlan római szentszék akaratának.

Már egy hónapja járták a falvakat, és egyre ingerültebben tapasztalták, hogy a sátán földjén hiába múlatják az idejüket. A népek a maguk pogány hitét gyakorolják, valami primitív jó és rossz szellemekben hisznek. A falvak közepén fából, vagy kőből faragott bálványok körül ugrándoznak, és érthetetlen nyelvükön kántálnak monoton. A bán, pedig széttárja a kezeit, és nem tud, vagy nem akar tenni ellenök semmit. A kisded csapattal utazó szerzetes barát, buzgón rótta a sorokat, amit majd a királynak mutatnak be otthon, erről a megátalkodott népségről. Már nyugat felé fordították lovaik orrát, mikor is messziről egy torony csúcsán, keresztre lettek figyelmesek a horizont alján. Vágtára fogták fáradt lovaikat, és porosan, elcsigázottan érkeztek a kicsiny faluba.

Meglepetésükre, itt rendezett házakat, és egy hófehér, masszív templomot találtak. A falu szélén kíváncsi sokadalom verődött össze, hisz ritka madár volt errefelé az idegen lovas. A meglepődésük csak fokozódott, amikor barna csuhában egy szerzetes lépett elő az üdvözlésükre.

– Laudetur Jesus Christus! – köszöntötte az érkezőket.

– In aeternum amen! – felelték a jövevények.

– Miféle szándékból vezette az Úr ide, a világ végére lépteiket? – kérdé Kelemen.

– Béla király úr bölcs akarata szerint járunk e pogány vidéken, fölmérendő az itteni állapotokat. Béla úr az egész birodalomba hasonló céllal küldött követeket, hogy lássa az ország állapotát.

– És mit tapasztaltatok errefelé?

– Fájdalmas jelentést vagyunk kénytelenek vinni urunknak. Amerre csak jártunk a bánságban, mindenütt a sátán uralkodik a lelkek fölött. Ebben a faluban, hogyhogy nem bogumilok élnek?

– Ki mások laknák? – kérd vissza Kelemen – A templomunk helyén, a tatár hordák betörése előtt még ugyanolyan bálvány állott, mint aminőkkel utatok során találkoztatok.

– S most templom, a római szentegyház dicsőségére?

– Az egyházéra is persze, de mindenekelőtt a mi legszentebb urunk, Jézus Krisztus dicsőségére!

– Persze, persze – hőkölt vissza a szóló.

– Jertek testvéreim, pihenjetek meg, faljatok valamit előtte, és gondolom szomjúhoztok is – ezzel Kelemen jókora csobolyót nyújtott át a még mindég lovon ülő követeknek.

Másnap reggel Kelemen ébresztgette a vendégeket:

– A nap jó ideje járja a rea kiszabott utat, keljetek hát ti is, hamarosan mind összejövünk Isten házában, hogy együtt dicsérjük a mindenség urát!

Nem sokkal később, vékony hangú harang szava törte meg a reggeli csendet. Kis idő múltával megtelt a templom, és zengő hangon köszöntötte az oltár előtt álló Kelemen a kisded közösséget, és a vendégeket:

– In nomine Patris, et Filii, et Spiritus Sancti.

– Amen – viszhangozták.

– Dominus vobiscum.

– Et cum spiritu tuo.

Majd a Kyrie. Az olvasmányt a bogumilok nyelvén adta elő Kelemen, a vendégek nagy megrökönyödésére:

– Olvasmány Jeremiás próféta könyvéből: Az Úr összegyűjti országába a választott nép szétszórt fiait, mint a jó pásztor az elszéledt juhokat. Ezt mondja az Úr: „Jaj a pásztoroknak, akik veszni hagyják és szétszélesztik legelőm juhait.” Ezért ezt mondja az Úr, Izrael Istene a pásztoroknak, akik népemet vezetik: „Szétszélesztettétek nyájamat, szétkergettétek, s nem törődtek vele. Nos, nekem majd gondom lesz rátok, mégpedig gonosz tetteitek szerint” – mondja az Úr. „Nyájam maradékát viszont magam gyűjtöm össze azokból az országokból, ahová előztem őket: visszahozom őket legelőikre, ott gyarapodni fognak és megsokasodnak. Pásztorokat rendelek föléjük, hogy gondjukat viseljék és legeltessék őket: nem félnek és nem remegnek többé, és egy sem vész el közülük” – mondja az Úr. „Íme, jönnek napok – mondja az Úr -, amikor igaz sarjat támasztok Dávidnak. Királyként uralkodik majd, bölcsen kormányoz, s gondja lesz az országban a jogra és az igazságra. Az ő napjaiban megszabadul Judea, és biztonságban él Izrael. Ez lesz a neve, amelyen szólítják: Az Úr a mi igazságunk.” Ez az Isten igéje.

– Deo gratias – felelték már latinul.

Az evangélium előtt mindenki áhítattal szegezte tekintetét a misézőre:

– Dominus vobiscum.

– Et cum spiritu tuo.

– Sequentia Sancti Evangelii secuundum Matthaeum.

– Gloria tibi, Domine!

Kelemen megint a magok nyelvén olvasta Lukács evangéliumából a textust:

– „Monda pedig az ő tanítványainak is: Vala egy gazdag ember, kinek vala egy sáfára; és az bevádoltaték nála, hogy javait eltékozolja. Hívá azért azt, és monda néki: Mit hallok felőled? Adj számot a te sáfárságodról; mert nem lehetsz tovább sáfár. Monda pedig magában a sáfár: Mit míveljek, mivelhogy az én uram elveszi tőlem a sáfárságot? Kapálni nem tudok; koldulni szégyenlek! Tudom, mit tegyek, hogy mikor a sáfárságtól megfosztatom, befogadjanak engem házaikba. És magához hivatván az ő urának minden egyes adósát, monda az elsőnek: Mennyivel tartozol az én uramnak? Az pedig monda: Száz bátus olajjal. És monda néki: Vedd a te írásodat, és leülvén, hamar írj ötvent. Azután monda másnak: Te pedig mennyivel tartozol? Az pedig monda: Száz kórus búzával. És monda annak: Vedd a te írásodat, és írj nyolcvanat. És dícséré az úr a hamis sáfárt, hogy eszesen cselekedett, mert e világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében.

Én is mondom néktek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba.

A ki hű a kevesen, a sokon is hű az; és a ki a kevesen hamis, a sokon is hamis az.

Ha azért a hamis mammonon hívek nem voltatok, ki bízná reátok az igazi kincset? És ha a másén hívek nem voltatok, ki adja oda néktek, a mi a tiétek? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak: mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.

Hallák pedig mindezeket a farizeusok is, kik pénzszeretők valának; és csúfolák őt. És monda nékik: Ti vagytok, a kik az emberek előtt magatokat megigazítjátok; de az Isten ismeri a ti szíveteket: mert a mi az emberek közt magasztos, az Isten előtt útálatos.”

Kelemen megcsókolta a kopott Bibliát, és a gyülekezet felé fordulva, mosolyogva kezdett a tanításhoz:

– Krisztusban szerelmetes testvéreim! Látjátok, Krisztus urunk Megmutatja nekünk az igaz utat mindenben. A sáfár lelkiismerete, és a krisztusi tanítás szerint cselekedett. Fontosabb volt számára az isteni igazság, mint a földi törvény. Tudta, hogy a gazdag ember nem nézi jó szemmel, hogy ő a szegényeknek kedvez, és ezzel az ő életét előbb-utóbb megkeseríti, de nem a maga érdekét nézte, hanem a sok megnyomorítottét. Nekünk egyelőre nincs „gazdag emberünk”, de előbb-utóbb ide is eljőnek – Kelemen ekkor egy pillantást vetett a vendégekre, akik egymásra nézve ingatták fejöket.

– Gondoljatok majd akkor is Jézus tanítására, mely a szeretet parancsát, az emberi törvények elé helyezi! Mindenkor ekképp cselekedjetek életetek során! – fejezte be rövid beszédét Kelemen.

A mise ezután annak rendje és módja szerint folyt tovább, mindenki magához vette Krisztus testét, kivéve a követeket, akik a beszéd után nagy zajjal kimentek a templomból. Kelemen a mise végén megáldott mindenkit, majd a kapuban szeretettel váltott szót azokkal, akik kérdeztek valamit.

A követek visszamentek a házba, ahol az éjszakát töltötték, és kapkodva szedelőzködni kezdtek.

A falu egyre gyarapodott az idők során. Földjeiken minden megtermett, amire szükségük volt. Az erdőkben vadat, a folyóban halat kaptak, ráadásul a majorság is egyre szaporodott, így tojás, baromfihús is került az asztalra. Gyümölcsfák fordultak termőre a kertekben, és a hagyma, zöldség is ott zöldellt az újonnan épített házak körül.

A tavasszal jövevény is érkezett hozzájuk, egy újszülött fiúcska képében. Kelemen annak rendje és módja szerint elébb összeeskette a párt – ami a bogumilok között eleddig ismeretlen rítus volt – és a kicsi a Stefán nevet kapta a keresztségben, a szent király emlékére.

Egyszóval eltűnt a faluból a félelem, éhség, nyomor, helyébe a bizakodás és jólét költözött. Kelement megkérdőjelezhetetlen tisztelet övezte, a bogumilok egy emberként követték a papjuk kéréseit. Bármi gondjuk, konfliktusuk akadt, Kelemen szelíd szóval simította el az ügyeket. Döntéseit az emberek vita nélkül fogadtak el.

A „vendégek” vizitje után, úgy fertály esztendő múltán, újabb lovascsapat érkezett a faluba. Az emberek ugyanúgy összecsődültek az út mellé, mint az előző esetben, hisz igen csak ritkaság számba ment a lovasember errefelé. Kelemen hasonlóképp fogadta az utasokat, köszöntvén a csapatból előreporoszkáló – látszólag – vezetőt:

– Laudetur Jesus Christus! – hajolt meg előtte.

– In aeternum… – vetette az oda, és folytatta is azonmód, de már élesebb hangon:

– Hallottuk, hogy itt templomot emeltetek! – recsegte fenyegetően.

– Isten segítségével és az emberek szorgalmával – felelte Kelemen.

– És kinek az engedélyévelő – kérdé fenyegetően amaz.

– A fönnvaló szándéka szerint – húzta résnyire a szemét a barát.

– Elsőként a püspök úrnál kellett volna instanciáznotok, de te ezt jól tudod csuhás! – mutatott ujjával fenyegetően Kelemenre a lovas.

– Ki vagy te, uram, hogy kérdőre vonod Isten alázatos szolgáját? – húzta ki magát a szálfatermetű barát.

– Én Csák Kálmán báró vagyok, és a váradi püspök úr megbízásából járom ezt a pogány vidéket. Lássuk, hogy kik azok, akiket – ha kell vassal – tereljünk az egyetlen és szent katolikus egyház engedelmes nyájába!

– Dicső dologban jártok, uram, itt épp jó helyen, ezért bizalommal szállhatsz le a lovadról, mivel mi ugyanazt az urat dícsérjük mind. Az egyetlen Istent, aki az Atya, a Fiú és a Szentlélek háromban mindőnké.

– Nem úgy van az, csuhás! Kinek fizettek ti adót? Hová adjátok a tizedet, kilencedet?

– Annak, aki megvédett minket a tatároktól, és annak, aki templomot emelt nekünk.

– Kinek tehát?

– Senkinek, és magunknak.

Ezt megkeserülöd dölyfös csuhás, meg a büdös eretnek parasztjaid! Lóról! – adta ki a parancsot a báró.

 

*

 

Kelemen barátot, az Úr 1249. évében, a váradi püspök visszarendelte a faluból. Rövid kihallgatás után, kiutasította a püspökség területéről. Kelemen fél évig barangolt még Magyarországon, azután gyalog visszament Rómába. Ott még hat évig élt teljes visszavonultságban, némasági fogadalmat téve, egy Róma melletti kis kolostorban. Megtörten, magányosan halt meg, kicsiny fakereszt alatt pihent teste, míg csak el nem szántották a temetőt, úgy száz év múltán.

A bogumilok templomát – mivel nem fizettek adót – a püspök parancsára egy kanonok megátkozta, utána a báró jobbágyai lerombolták.

A bogumilok következő nemzedéke, a templom helyén bálványt állított…

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Kisregény

Genezis 12

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

Az amerikai kontinens közepén az emberek szintén az örökkévalóságot hajszolták. Óriási kőszobrokat, és piramisokat emeltek, melyek az idők végezetéig hirdetik majdan létüket. A bennük is – mint minden emberben – munkálkodó lelkiismeret-furdalás rémes tömeggyilkosságokhoz vezetett. Áldozatok tízezrei végezték be életüket, a papok obszidián késeinek köszönhetően.

Ugyanakkor igen nagy tudásra tettek szert a tudományok – kivált a csillagászat, matematika – és a gyakorlati élet szinte minden területén.

Valami ősi átok nyomasztotta az itt élőket, egy jóslat: az óceán felől, úszó házakon, eljő a végzet, mely az itt élő népek számára, végzetes leend…

 

A kis települések korát, fölváltotta a birodalmak kora: Közép-Ázsiában Kína, nyugatabbra Asszíria, Mezopotámia, délre India. Afrikában Karthagó, melynek földközi tengeri uralmát, Itáliában egy kicsi, de kemény nép: az etruszkok után letelepedő latinok vették át. Műveltségük, vallásuk, művészetük görög. A kezdeti időben, még államberendezkedésük is az athéni demokráciához volt hasonlatos. Egyre növekvő befolyásukat, rendkívül határozott és céltudatos katonai szervezettségüknek és közigazgatásuknak köszönhették. Romulus és Remus városából, pár évszázad alatt, Európa, Észak-Afrika, Közel-kelet egésze a Római birodalom limesei által határolt, hellyel-közzel egységes állam nőtte ki magát.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Kisregény

Genezis 11

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

Arra már senki sem emlékezet, hogy a Szfinx mióta néz magányosan a távolba, vajon ki építette, s mi lehet a titka. A papoktól nem tudtak meg semmit, hisz közülük is csak hárman voltak a titok birtokában. Mikor egy meghalt közülük, csak akkor avatták be újabb, minden próbának alávetett társukat. A beavatási megpróbáltatásokon csak igen kevesen álltak helyt az utolsó stációig. Akik kiválasztattak erre, tudták, hogy ha a fél esztendei gyötrelmeket nem bírják ki és nem jutnak el a célig, meg kell halniok. Mégis minden alkalommal többtucatnyian vállalták az előttük álló szellemi és fizikai próbatételeket, annak reményében, hogy eljuthatnak a legmagasabbra: a tudás, a halhatatlanság és a titkok birodalmába.

A Nílus mentén már virágzó települések álltak, de még a legöregebbek sem emlékeztek arra, hogy mikor találtak rá az életet adó folyóra. A Szfinx időtlen idők óta a helyén volt, meg voltak győződve arról, hogy azt nem emberkéz alkotta. Valami „hosszúfejűekről” beszéltek, akik egykoron itt éltek és mindent tudtak.

A tudás lett úrrá ebben az időben. Az emberek feltétlenül hittek a papoknak, írástudóknak. Megmagyarázhatatlan volt számukra a beszélő papiruszok, meg a kőbe vésett jelek varázsa. Senki sem kételkedett abban, hogy a halálon túli életet jelentik az időtálló kövek, melyeket a tehetősebbek állíttattak maguknak. Elébb kisebb masztabákat emeltek, majd egy később istenként tisztelt mindentudó, megépítette az első piramist, Dzsoszer fáraó halhatatlanságát biztosítandó. Az emberek mély hittel vettek részt az emberfeletti munkában, hisz napról-napra látták, hogy miféle isteni szándéknak megfelelő alkotásban vesznek részt.

Imhotep — a tudós — szinte mindenhol ott volt, ahol gyógyítani kellett, a szertartásokon, építkezéseken, ismerte a csillagok járását és üzenetét. Egyszóval mindent tudott. Koronként félrevonult kamrájába egyedül, és napokig nem került elő. Ilyenkor révült állapotban mormogott magában.

 

ő ekkoriban minden energiájával törögette azt a falat, melyet maga köré vont. Még képes volt kommunikálni a teremtményeivel, igaz egyre nehezebben. Minden létező messzebb került a tökéletestől.

 

A Földet sok helyütt birtokba vették az emberek. Kijelölték határaikat, és tűzzel-vassal védték azokat, miközben mind nagyobb területeket hódítottak meg, ha kellett háborúskodással. A „Folyók völgyeitől” keletebbre is kialakultak a birodalmak — India, Kína, Japán. A birodalmak között irdatlan pusztaságok terültek el, a senki földjei. Itt nomád törzsek vándoroltak, állataikat legeltetve. Időnkén be-betörtek a városokba, és végigrabolták azokat, de a zsákmányukkal hamarosan odébbálltak.

Kínában hét fejedelemségből — 25 év folytonos háborúskodás után — kiemelkedett a legerősebb, és annak feje az egész birodalom császárává kiáltotta ki magát. Csin Si Huang császár letelepítette a nomád törzseket, falvakba, városokba telepítette őket. Egységes közigazgatást, jogrendet alkotott — mely addig ismeretlen volt — és kényszerített mindenkire. Adókat hajtatott be, amiből utakat, csatornákat építetett. Ugyanakkor kegyetlen zsarnok volt, és rettegett a haláltól. Addig nem látott monumentális halotti emlékművet emeltetett magának. Emberek ezrei pusztultak el a kegyetlen munkálatok során. A császár álmát a mauzóleumban hatalmas agyaghadsereg őrizte évezredeken át.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Kisregény

Genezis 10

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

A Nagy Folyó partján hatalmas sürgés-forgás verte föl már sok holdforduló óta az amúgy csöndes tájat. Az Ur a vízözön után elhatározta, hogy a sátrak és fakalyibák helyett kőből építtet lakhelyeket, amit, ha jön is az áradás, a víz levonulta után újra használatba vehetnek. Magának százszor százlépésnyi palotát emeltet, ami hirdetni fogja messze földön a gazdagságát és mindenek fölötti hatalmát. Az építmény a Folyótól távolabb, egy dombon épült, melynek teteje az áradáskor is szárazon maradt.

Az emberek a vízözöntől féltek a legjobban, hisz az ősök elbeszéléseiből tudták, hogy sok-sok emberöltővel ezelőtt alig nehányuknak sikerült elmenekülniök a Szigetről, amit elnyelt az ár annak idején. Az utolsó pillanatban tudtak csak a keskeny földnyelven kivonulni, és hosszú, viszontagságos vándorlás után telepedtek le atyáik ezen a békés, kellemes vidéken. Mesélték, hogy a zord éghajlatú, őserdőkkel borított földön, amin vándoroltak — egyre csak arra, amerre a Nap felkel, mivel tudták, hogy Tőle függ az életük, lévén, hogy ő adja a világosságot és a közelébe akartak jutni — rémesen szőrös, beszélni nem tudó, állatbőrökbe bújt vademberekkel találkoztak. Ezek időnként megtámadták őket, de mivel egyetlen fegyverük mindössze jókora bunkójuk volt, nem sok kárt tettek karavánjukban. Az igaz, ha egyiküket megkaparintotta ezek közül valamelyik, azt fogaival, karmaival széttépte, mint egy farkas. Azonban a harchoz szokott katonák dárdáikkal, íjaikkal viszonylag könnyedén távol tartották a támadókat, akik egy idő után babonás félelemmel menekültek előlük.

Nehány emberöltő elmúltával állt a város. Pompás palotáját, egyenes utcáit és csinos házait babonás félelemmel nézegették az arra vetődő idegenek, akik ekkor még kalyibákban és földbevájt üregekben laktak. A városban lakók szívesen csereberéltek az arra vetődő kíváncsiskodókkal, állatbőrökért, ritka kövekért, szelídített tevékért általuk szőtt vásznakat, cserépedényeket és más használati tárgyakat adtak. Nehányuk ottmaradt a városban, és a nehezebb munkákat — teherhordás, favágás — elvégzéséért befogadták házaikba őket és enni adtak nekik. A település egyre nőtt s az Urak hatalma — akiről később elnevezték Uruknak a várost — is mind meghatározóbb lett. Papok, írástudók, közvetítők — akik a parancsokat végrehajtották — és katonák tömege szolgálta az istenként félt és tisztelt királyt, akit még csak nem is láthattak az egyszerű alattvalók. Egy ideig még járta az a mese az emberek között, hogy a régi uralkodókhoz — ha igazságot kellet tenni, vagy tanácsot kérni — csak odamentek és kérték a segítségét. Mára ez szinte elképzelhetetlennek tűnt, s meseként hallgatták az emberek az öregek történeteit.

A papok egyre nagyobb hatalomra tettek szert. Olyan dolgokat ismertek, ami az egyszerű emberek fejébe sehogyan sem fért el. Például előre megjósolták az áradásokat, amelyek jótékony hatásúak voltak a földekre, agyagtáblákra írták a gondolataikat, régi írásokból föl tudták idézni a meghaltak üzeneteit és egy sor fölfoghatatlan dolgot cselekedtek. Beszélő viszonyban voltak a szellemekkel és segítségükkel jósolni, gyógyítani s ha akartak rontani voltak képesek. Ezért babonás félelemmel tisztelték és félték őket mindnyájan, még az Ur fölött is volt hatalmuk.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Kisregény

Genezis 9

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

Abban az időben még létezett a Sziget, melyet apály idején egy vékony földnyelv kötött össze a még egybefüggő afrikai és európai kontinenssel. Az emberek közül sokan vándoroltak át ide, ahol az éghajlat és a növényzet is kellemesebbnek bizonyult, mint ahonnan elindultak. Folyók, és tavak sokasága biztosította az ivóvizet. Kevés ragadozó garázdálkodott erre, a napjaik így nem teltek állandó rettegésben. Az állandó görcsös készenlét lassan oldódott bennük. Élelmet bőségesen találtak, lassan teljesen más életforma alakult ki közöttük. Szabad idejük egyre több lett, amit a környező világ magyarázatával töltöttek ki. A számukra érthetetlen jelenségek okait kutatták, s próbálták azokat kedvezően befolyásolni, több-kevesebb sikerrel. A közösségben már nem a legerősebbek álltak az élen, hanem a legértelmesebbek. Megtanulták egymás gondolatait közölni egymással, főleg gesztusokkal, hanggal, de még erősen működött közöttük egyfajta telepatikus kommunikáció. Mikor egy vadász távolabb veszélybe került, a többiek szó nélkül rohantak a megsegítésére. A Teremtővel szintén ilyen kapcsolatban álltak. Az ő sugallatára tanultak meg egymás mellet, egymásért élni. Az állatoknál tapasztalható természetes önzés helyébe az egymás hasznára való cselekvés dominálta tetteiket. Már nem csupán a szülő védte meg és táplálta gyermekét, hanem mindnyájan a közösségük javát szolgálták. Viszonylag rövid idő alatt megtanultak építeni, eszközöket készíteni, először rajzolni, majd írni. Gondolataikat már főleg beszéddel közölték egymással, ami a közvetlen szellemi kapcsolat rovására ment.

Ada mindenki megelégedésére vezette a Szigeten lakók életét. Az emberek elfogadták az utasításait, mivel rájöttek, a hosszú évek során, hogy náluk jobban tudja, hogy mit és mikor kell tenni. Tudták, hogy csak Adán keresztül lehetnek kapcsolatban Vele. Mindenben kikérték a véleményét, hol kell falvakat építeni, milyen hajlékokat emeljenek, merre menjenek vadászni, mit ültessenek a földbe — mikor és hová — egyszóval a mindennapokat Ada bölcsességére bízták, és nem is bánták meg. Senkinek még csak eszébe sem jutott, hogy megkérdőjelezze parancsait, még ha nem is értették mit, miért tesz. Ada gyakran vonult el erős fatörzsekből emelt házában egy kicsiny szobába — ahová csak neki volt bejárása — ahonnan félig révült állapotban jött ki mindig, ilyenkor gyűltek össze a települések első emberei, hogy meghallgassák: mit helyes tenniök.

Ada nem élt sokkal jobban, mint a többiek, csak abban különbözött tőlük, hogy nem járt vadászni, sem más fizikai munkát nem végzett. Ezzel mindenki egyetértett, és szívesen adtak a sajátjukból, hogy Ada gond nélkül végezhesse a feladatát — értük. Adának eszébe sem jutott, hogy többre tartson igényt, mint amire a mindennapokban szüksége lenne, avagy bármi módon olyat parancsolna, amivel magának szerezhetne bármit is. Tudta, ő a kiválasztott, és az a feladata, hogy a népe javára fordítsa mindazt, amit sugallatként kap és azt, amit az évek során már a maga tudásából tud nyújtani.

Hosszú út vezetett el odáig, míg az emberek elfogadták feltétel nélkül, hogy valaki az élükre álljon, maga ne dolgozzon és végrehajtsák, amit mond nekik. Keserű tapasztalatok kényszerítették őket, hogy ne csak elfogadják, de igényeljék is, hogy vezetőjük legyen. Senki sem tudta, hogy hogyan került az Ada az élükre, de mindig került valaki, aki alkalmasnak bizonyult a tisztségre.

Az évszázadok során igen nagy változások következtek be a Szigeten. A kicsiny kunyhókat fölváltották a kőből épült házak, melyek egyre szaporodtak, lévén az emberek száma is rohamosan nőtt. Már nem csupán gyűjtögettek, halásztak és vadásztak, hanem vetettek és arattak, az állatokat megszelídítették és élő hústartalékként kezelték. A mindennapi élet egyre könnyebbé vált, kevesebb munkával, és sokkal több céltudatos cselekvéssel, jóval többet termeltek, hatalmas feleslegek halmozódtak föl. Mivel már nem voltak annyira kiszolgáltatva a természetnek, egyre kevesebb alkalommal keresték föl tanácsért az Adát, maguk is jól-rosszul eltanulták, hogy mit kell tenniök. Az Adáknál is csak halmozódott a rengeteg fölösleg, s kevesebb tennivalójuk révén, egyre többet foglalkoztak a maguk kényelmével és törekedtek minél nagyobb hatalmat szerezni maguknak.

Az emberek elkezdek össze-összesúgdolózni maguk közt, hogy vezérük nem az igazi, a régieknek nem volt szolgájuk, hogy a legdíszesebb házban él, egyre nehezebben juthatnak a színe elé és egyre rosszabb törvényeket hoz, ráadásul nem is ő hozza ezeket, hanem a tanácsadói. Az elégedetlenség nőttön-nőtt, s már nyíltan is hangot adtak ellenvetéseiknek. A tömegből kivált egy magas, göndör hajú, a többieknél jóval izmosabb fiatal férfi, aki egyre harciasabban követelte, hogy ne tűrjék tovább az Ada hatalmát. Ennek a vége persze nem lehetett más, mint hogy egymásnak estek, nagy pusztítást rendezve maguk körül. A végén szétvált az addig békésen, jólétben élő társaság és kettéosztották a területet, melyet eleddig békésen birtokoltak. A mezsgyén mindennapossá váltak a csetepaték. Az emberek között a legerősebbek már nem a földet művelték, vagy az állatokkal foglalkoztak, hanem dárdáikkal és íjaikkal a határ mentén figyelték a szomszédokat, hogy mikor törhetnek be hozzájuk, vagy mikor kell megvédeniük a saját földjüket. Mivel eközben nem tudtak „értelmes” munkát végezni, így őket a többiek látták el élelemmel és ruhával. Egyre többen voltak azok, akiket el kellett tartani a közösségnek: a vezért és annak a szolgálatában állókat, a sámánt és az ő asszisztenciáját, a katonákat. Néha föllázadtak a dolgozók, azonban a vezér és annak kiszolgálói azonnal leverték a hangoskodókat, mivel náluk volt a fegyver, melynek használatában meglehetősen nagy jártasságra tettek szert.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Kisregény

Genezis 8

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

Ebben az időben már csak két—három ősember faj élt a földön, s ezek egymással keveredve hozták létre azt az új fajt, amely rohamosan távolodott minden addigi élőlénytől. A környezetére sokkal nagyobb hatást gyakorolt, mint bármi eddig. Állatokat háziasított, növényeket nemesített, egyszóval beavatkozott a természet rendjébe, a maga igényei szerint formálván azt. De nem csak a környezetet alakította tudatosan, hanem saját magát is. Az evolúció törvényei már nem úgy voltak érvényesek reá nézve, mint a többi élőlényre. Nem az alkatilag jobban alkalmazkodók fejlődtek tovább, hanem azok, akik szellemileg jutottak messzebb. A testük egyre jobban elkorcsosult, ám tudásuk nőttön-nőtt. Ez a tudás viszont mind távolodott a mindenséget „tehetetlenül” irányító törvényszerűségektől.

Az élettelen világ közben mit sem törődött az élőlények létezésével. Működött a maga törvényei szerint, mind a makro, mind a mikró dimenziókban. Az égitestek távolodtak egymástól, a csillagok, bolygók járták a maguk útját, a földrészek távolodtak egymástól, tűzhányók törtek ki és merevedtek új alakzatokba, elemek alakultak vegyületekké és bomlottak le újra. Évszakok váltakoztak periodikusan, jégkorszakok köszöntöttek be és húzódtak vissza a megfelelő konstellációkban.

Az égitestek állása — ki tudja milyen formán — mindig is befolyásolta hol közvetlenül, hol pedig közvetve az élőlények sorsát.

 

Az idők során a jégkorszak előtti ősemberfajták lassan kipusztultak. Nagy részük egyszerűen megfagyott. A jégkorszakot követő felmelegedést óriási árvizek követték. Ezt csak azok élhették túl, akik tudatosan menekültek a magas hegyekre, átvészelni a pusztító áradatot. Az ősemberek visszamásztak a fákra, azonban a rohanó víz elsodorta a legmagasabb fenyőket is. Az életben maradottak hiába voltak termetre erősebbek, a gondolkodó ember bonyolult harci eszközeivel, taktikájával visszaszorította az intelligencia terén visszamaradott őseit. A Földön lassan csak egy emberi faj maradt, ami egyedülálló, hiszen bármely élőlénynek számtalan hozzá hasonló rokona fejlődött tovább.

A gondolkodó emberfaj akkor vált egyeduralkodóvá, amikor elpusztította a nálánál kisebb értelmi képességekkel bíró családját. Az emberiség rövid történetét folyamatosan végigkísérte e pusztító törekvés.

Az emberi faj eljutott egy ellipszis legtávolabbi pontjához, ahonnan az út visszafelé kanyarodik.

 

ő még sokáig beszélő viszonyban volt teremtényeivel.

 

Az utolsó jégkorszak nagy pusztítást vitt végbe a neandervölgyi ősemberek közt. Az indiai félszigeten, Afrikában és a dél-amerikai kontinensen élte túl a legnagyobb számban az emberfaj az eljegesedés időszakát, amely a keveredés folytán egy merőben új típust képviselt. Ezek az emberek már teljesen fölegyenesedve jártak, alig borította szőr a testüket, és ami a legfontosabb, egyedülállóan fejletté vált a gondolkozási készségük. Általában a folyók mellett vertek tanyát — a szó szoros értelmében — már szerény faházakat építettek, ha kellett — a folyó áradását kivédendő — cölöpökre. A házak körül kutyák tartották távol a hívatlan látogatókat. Szelídített kecskék és juhok legelésztek, tejjel és hússal ellátva a település lakóit. Egy védett helyen őrizték a tüzet, melyen a húsokat sütögették, és a hideg napokon onnan vettek zsarátnokot, hogy házaikban fahasábokon szítsák föl azt.

A lakók közt hierarchia alakult ki. A legerősebb férfi — aki a legjobb vadász és harcos is volt egyben — parancsolt a többieknek. ő döntötte el mikor és hová mennek vadászni, hol építsenek új házat, és ő döntötte el a vitát, ha a többiek összeverekedtek. Mind több előjogot szerzett magának. Neki jutott a legkívánatosabb asszony és falat.

A rangsorban a sámán következett, aki a többiek számára érthetetlen dolgokat művelt. Kapcsolata volt a környező világot irányító szellemekkel, áldozatokat mutatott be, több-kevesebb sikerrel megjósolta a jövendőt. Mindenki egyszerre félt tőle és tisztelte. Az ő közbenjárását és tanácsát kérték ki minden tevékenység megkezdése előtt. Vele még a vezér sem mert újat húzni, mivel félt az emberfölötti hatalmától.

A falu körül már nem csak gyűjtögettek, hanem maguk is ültettek ehető növényeket. Rájöttek, hogy bizonyos magvak belsejében ízletes porszerű anyag van. Kőeszközt formáltak és megőrölték a gabonát, melynek a héját kifújták közüle. Az így nyert lisztet vízzel összekeverték és kisütötték. Rövid időn belül ez vált a fő táplálékukká. Az effajta találmányok majd’ mind a sámán közreműködésével születtek.

 

ő minden erejét arra fordította, hogy az intelligencia fejlődjön a kiválasztott fajnál. Közvetve késztette az embereket egyre bonyolultabb feladatok megoldására.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Kisregény

Genezis 7

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

Nehány százezer év alatt a Föld benépesült ezekkel a fura lényekkel. A hordák állandóan vándoroltak — biztonságos életteret keresve — és így vagy úgy elpusztították egymást, avagy egyesültek nagyobb közösséget alkotván. Közben a fajuk alakult, formálódott, mind újabb tulajdonságokkal gazdagodtak. Az első fán lakó majomemberek csak az őserdők mélyén éltek még darab ideig, majd teljesen kipusztultak. A neandervölgyi ősember volt az a faj, amelyik a leginkább alkalmazkodott a környezethez. Ezek már nem csupán a készen talált husángokat, köveket használták, hanem maguk is készítettek különböző fa- és kőeszközöket, melyekkel felvehették a harcot a környezettel. Képesek voltak „gondolataikat” közölni egymással, mozdulatokkal, mimikával és hangokkal. A hordán belül kialakult egyfajta hierarchia és munkamegosztás. A legerősebb hím járt mindig elől, a zsákmányból is ő vette ki legelőször a részét. Volt aki a vadászathoz értett a leginkább s volt aki az ehető növények gyűjtésében tüntette ki magát. Egyre több mindent találtak föl, így a hideg ellen állatbőrökbe burkolóztak, a vizet üreges faedényekben szállították, az elejtett vadak húsát a napon tartósították. Mind kevésbé voltak kiszolgáltatva a környezetnek. Föl tudták mérni, melyek azok az állatok amelyekkel sikeresen vehetik föl a versenyt a vadászatok során, s melyek azok amelyekkel nem. Később a náluknál százszorta nagyobb mamutot is legyőzték, nem a testi erejükkel, hanem a gondolat erejével. Erre más állat nem volt képes.

 

ő megelégedve élte meg, hogy a gondolat termékeny talajra hullott.

 

A neandervölgyi ősember terjedt el leginkább az eurázsiai kontinensen. Megismerte a tüzet, fa, csont és kőeszközöket készített, állatbőrből varrt ruhában védekezett a hideg ellen, barlangban lakott, aminek a falain festett képekkel örökítette meg a történéseket. A közösségekben a vezér mellet megjelent a varázsló, aki a horda szellemi atyja volt. A többiek számára megmagyarázhatatlan dolgokat vitt végbe. Összegyűjtötte az elődök tapasztalatait, s ami fontosnak bizonyult, fölhasználta a mindennapok küzdelmeiben. Több-kevesebb sikerrel harcba szállt a véletlennel, megpróbálta befolyásolni azt. Gyógyította a sebeket, betegségeket.

Igen hamar tudatosult, hogy a környező világ nem csak az érzékelhető környezet, hanem kell lennie valaminek, vagy valakinek, aki a látható, érzékelhető mindenség mellet, vagy fölött áll. A varázsló — aki egy idő után más munkát nem végzett, „csak” gondolkodott — állandóan kereste a kapcsolatot a fennvalóval, hogy a segítségét elnyerje. Azt nem tudta, hogy őbenne lakozik, saját magának ugyanúgy része, mint az egész világnak. A közvetlen kapcsolat szétvált ugyan, de létezett. A találkozás nem jöhetett létre, mivel távolodtak egymástól, mint minden más a világmindenségben.

A gondolkodás gyökeresen megváltoztatta az új fajt, persze ez esetben is olyan áron, hogy az előző tulajdonságait elveszítette. A szaglása, fizikai ereje kisebb lett, a betegségekkel szemben védtelenebb volt, de ezeket a hiányosságokat tudása révén képes volt korrigálni. Szellemének fejlődésével egyenes arányban tökéletlenedett a teste.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Kisregény

A csúcs

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Végre nekiindult.

Telve erővel, ambícióval, meg nem állíthatatlansággal.

Biztos volt benne, hogy fölér.

Miért ne érne?

Föl volt vértezve erővel, ismeretekkel, szereléssel, ambícióval.

Az első napon nagy utat tett meg. Lenézett, és játékházakat látott alant. Törpéket a völgyben. Magát — ezekhez képest — egyre nagyobbnak tartotta. Onnan nézvést, nagyobb is volt. Azok őt látták alig. De ő fönnebb járt.

Megpihent alkonyattájt. Elégedetten hajtotta álomra fejét.

Reggel nyakába szakadt a zivatar. Összegömbölyödve várta, hogy odébbálljon, tudta nem tart örökké.

A napi penzuma kútba esett.

Késésbe került.

A kinézett sziklaormot nem érte el. Kissé lennebb, egy meredélyben vert éji szállást magának. Tüzet rakott, s készülődött a holnapra. Behozza majd, az aznapi lemaradást. Hangokat hallott közeledni és imbolygó fényeket a hegy oldalából felé tartva. Jókedvű társaság bontakozott ki a homályból.

— Egy remete? Vagy jeti? — olvadt röhögésbe egy harsány kérdés. Odaérvén, kopogtak a szikla szélén:

— Szabad?

— Kerüljetek beljebb — válaszolta.

— Ti is a csúcsra tartotok? — kérdezte.

— A csúcsra? Oda minek? — válaszolt kérdéssel egy hullámos hajú ifjonc.

— Itt bulizunk, nem ugat belénk senki, szabadok vagyunk.

— Szabadok? S, ha a bulinak vége? Visszatértek a völgybe? Ott nem lesztek szabadok újfennt.

— Nem az számít, hanem hogy most azok vagyunk.

— Fene tudja, én megyek tovább, s mindvégig teszem, mint tennem kell.

— Föl a csúcsra? Te meghibbantál! Minek? Beszarsz, míg odajutsz!

— Meglehet, de elérem, s ott egymagam leszek, fönnebb, mint bárki.

— Jó utat! — mondják kórusban, és egy laposüveget körbejártatván, továbbálltak.

 

Nekik lenne igazuk? — mormolta magában, majd bevackolva magát a hálózsákba, álomba szenderült.

Másnap éles fénnyel tűzött szemébe a hajnali napfény. Nem tudta először, hogy hol van. Kinyújtott kezével kereste a megszokott csergőórát, de egy csomó csergő avarba nyúlt legott. Szedte gondolatait össze, s helyezte el magát az ébredésben.

Tovább!

 

Egyre meredekebbé vált az ösvény — mi több — lépései nyomán, kövek gördültek alá, rémes robajjal.

ő csak fölfelé nézett, nem törődött, mi alatta történt. Napszállatra egy fennsíkra ért, ez megnyugvással töltötte el. Fölverte a sátrat, majd körbejárta kisded táborát. Tűzrevalót keresett. A száraz gallyakat szedvén, a kezébe éles fájdalom szúrt, mint egy tőr.

Kígyó marta meg.

Tudta, ideje nem sok.

Zsebébe nyúlt, s kését kinyitotta.

Fogát összeszorítva vágott a marás körül, mélyen kezének húsába.

A sebből dőlt a vére, melyre ajkát tapasztva szívta az undorító keserédes, sűrű folyadékot.

Elhányta magát, de szítta tovább, míg alább nem hagyott a bugyogás. Bekötötte a sebet. Visszament a sátorhoz, és aléltan dőlt le. Azonnal hagymázos álomba zuhant.

 

Szobájában ébredt, meleg volt és a megszokott szagok. Nyújtózkodott és rutinos mozdulattal bújt kitaposott papucsába. A konyhában várta a remegős rántotta, melyet csak otthon ehetett. Édesanyja szeretete vonta körül, míg evett. Melegség töltötte el egész valóját.

Beletespedt e langyosságba.

Nem mozdult, nehogy hullámok zavarják meg ezt az embrionális érzést.

Tespedt sokáig.

A langymeleg kezdett elviselhetetlenné válni.

Fulladt.

Pólóját leszakította magáról.

Kirohant az ajtón, szembe a hófúvással.

A sátrat letépte az orkán.

 

Gyors leltárt készített a vihar után. A sátra leamortizálódott nagyon. Néhány holmiját elvitte a szél, de nagyobb baj nem történt.

Összeszedte magát, és indult tovább fölfelé. A havária után leszakadt faágak, kődarabok nehezítették az útját.

Fölnézett, és vágyakozva kereste a csúcsot, de a felhők eltakarták a szeme elől.

Először volt olyan érzése, hogy talán nem is létezik, s fölöslegesen strapálja magát.

Jobb lenne visszafordulni.

A langy-meleg otthonba.

De már az is valószínűtlenül távolinak tetszett.

Összeszorított foggal haladt lépésről lépésre.

Fáradni kezdett délutánra. Eddig bírta jól a terhelést, aznap merült ki teljesen estére. Összeesett szinte, mikor egy kisebb barlanghoz ért. Hatalmas zajjal surrogott körülötte egy denevércsapat, melyet fölvert. Félelemmel és undorral húzta össze magát.

A kimerültségtől nem jött álom a szemére. Egész éjszaka forgolódott. Félálomban lidérces látomások izzasztották le.

Tudott repülni, a világ legtermészetesebb módján. Az óceán fölött szállt egy sziget felé. A sziget reménykeltően hívogatta. Felé tartott, de a sziget egyre távolodott. A Nap lenyugodni készült a láthatár szélén. Az óriási vörös korongnak a felét, már elnyelte a víz. Tudta, hogy el kell érnie a szárazföldet még világosban. Zihálva kapkodta a levegőt. Egyre alacsonyabban repült, ahonnan nem is látta a szigetet már. Sós vízcseppek vertek az arcába.

Lucsogott az izzadságban. Nem tudta hol van, mikor fölriadt.

Odakinn hajnalodott.

Evett pár falatot, majd nekiindult.

Fáradtabb volt, mint mikor este lepihent.

Nagyot szívott a hajnali éles levegőből, erőt vett magán.

Tovább a csúcsra!

 

Az ösvény egyre, szűkült és meredekebbé vált. Zihálva vette a levegőt. Minden lépés fájdalmat okozott. Nem nézett föl, csak a lába elé. A tehetetlenség vitte, nem más.

Miért indult?

Mi várja fönn?

Mit győz le? Nem kérdezte magától. Csak gépiesen ment tovább.

 

Menni kell!

Gondolkodni már nem.

Csak menni, egyre csak menni!

Meglátni a csúcsot!

Fölérni!

Azután vége.

Akkor már nem számít semmi!

Le kell győzni, nem megállni!

Menni kell.

 

Vonszolta már csak magát, de ha lassan is, haladt előre. Egy kiszögelést kellett elérnie, ahonnan már csak pár lépés a csúcs. Körmeivel kapaszkodott, húzta, vonta magát.

Föltornázta magát a kiálló sziklára.

Összerogyott.

Utolsó erejével fölnézett a csúcsra. Sűrű szürke felhőbe burkolózott a hegytető.

Mozdulni sem bírt.

Majd holnap!

Majd… hol…

Majd…

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Kisregény

Genezis 6

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

A vizekben és a szárazföldön minden élőlénynek fejlődtek azok a képességei, melyeknek révén az utódokat világra hozta és életképessé tette, meg tudta védeni magát és táplálékhoz juthatott. A növények magok milliárdjait szórták a talajba, melyeknek igen kis része fejlődésnek is indult. A kezdetlegesebb állatfajok a petéiket rakták le hatalmas tömegekben s ezekből kelt ki az a kevés, de életképes utód, amely tovább vitte fajtája jellemzőit. Látszólag nagy pazarlás folyt, azonban a ki nem kelt magok és peték táplálékként épültek be más egyedekbe. A nemrégen megjelent emlősök csak nehány utódot szültek, ám ezek mérhetetlenül nagyobb eséllyel indultak az életnek. Ekkor alakultak ki azok a fajok, amelyek a későbbiek során az emberré válás útjára léptek.

 

Az afrikai kontinens közepén egy fán élő majomféle alatt éppen akkor tört le egy jókora ág, amikor alatta csörtetett egy tapír. Az állat fejére esett, az vonaglott nehányat, majd kimúlt. Az állat megrémült, majd óvatosan leereszkedett a fáról és körbeszimatolta a döglött állatot. Mivel az nem mozdult, fölbátorodva nyalogatni kezdte. A meleg vér jólesően csillapította étvágyát. Fogával föltépte a tetem nyakát és beleharapott a húsba. Szokatlan íze volt, de kínzó éhségét enyhítette. A közelben lévő társai követték a példáját. A tapírból rövid idő múltán csak a csontok maradtak a földön. Visszamászott a fára és bambán maga elé nézve, fölidézte, hogy mi is történt. A recsegő ág a tapír fejére esett, mire az megdöglött s táplálékká vált.

Ez volt talán az első gondolat, amely megszületett a földön.

Később ő maga tört le ágakat és várta, hogy a fa alatt meglásson valami arra legelésző állatot, melyre rádobhatja az ágat. Sokáig nem sikerült neki, ám egyszer pont fejen találta a fa törzsét nyalogató hangyászt. Hatalmasat üvöltve vetette magát zsákmányra és tömte magába a már ismerős falatokat. Ezután a mellső lábában mindig ott volt valami husáng, mellyel a fán tekergő halálos ellenségét, az óriáskígyót is sikerült agyonvernie. A fán való közlekedésben azonban zavarta, hogy mindig van valami az egyik végtagjában s egyre többet tartózkodott a földön. Lenn azonban sokkal kevesebbet látott, mint a fa tetejéről, s gyakran a hátsó két lábára állt, hogy messzebbre láthasson. Arra is rájött, hogy felülről nagyobbat képes csapni a zsákmánya fejére. Megtanult lassan két lábon biztonságosan járni s mind kevesebbet tartózkodott a fák között, csak aludni mászott föl a biztonságot nyújtó magas ágak közé.

A hússal való táplálkozástól és az állandó nyújtózkodás miatt az ősemberek jócskán megizmosodtak s magasabbra nőttek. Csapatokban járták az erdőt, mert így nagyobb biztonságban érezték magukat. Egyre többen ereszkedtek le a fákról s a családok kezdtek egymás útjában lenni. A husángot már nem csak a vadak, hanem egymás ellen is fordították. A harcok miatt mind nagyobb területen szóródtak szét, kerülvén az összetűzéseket. Lassan az egész földrészt belakták.

A még meglévő átjárón az európai kontinensre is eljutottak. Itt találkoztak magukhoz hasonló ősemberekkel. Ezek valamivel robosztusabbnak tűntek s a fejük is nagyobb volt. Először bizalmatlanul nézegették egymást, majd kitört a verekedés köztük. A két hordavezér kegyetlenül egymásnak esett. Amikor a jövevények látták, hogy a legerősebb hímjük alulmaradt a küzdelemben, megadóan hagyták a nyakukat szabadon, jelezve, hogy elismerik az erősebbek győzelmét. A harc befejeződött, mindkét csapat tagjai félrevonultak a sebeiket nyalogatni. A győztes bandavezér vérben forgó szemekkel közelített egy betolakodó nőstény felé és rávetette magát. Az ebből a nászból született kölyök idegenként hatott egy darabig, mivel másként nézett ki, mint a többiek. Azután sorra megszületett a találkozás többi gyümölcse is, és ügyet sem vetettek a különbözőségekre.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Kisregény

Genezis 5

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

A fajok vándorlása megindult. A felszínről a levegőbe emelkedtek az első példányok. Először a kisebb rovarok tettek kísérletet, hogy elrugaszkodjanak a földtől, és a magasban lévő ágakon jutottak bővebb táplálékforráshoz. Nagyobb biztonságban is érezhették magukat egy darabig, amíg a ragadozók is szárnyra nem kaptak. A vizekből a part felé törekedett egy sor faj, melyeknek a tüdeje kifejlődött. A szárazon való mozgást viszonylag hamar megtanulták, hisz csupán úszó végtagjaiknak kellett alkalmazkodni a szilárd talajon való helyváltoztatáshoz. A növényeknél szintén megtörtént a nemek szétválása. Megjelentek az első virágok, s cserjék a ritkuló páfrányerdők tövében. Az óriások kora — a fejlődés addigi ütemét tekintve — szinte egyik pillanatról a másikra zárult le. Az élet hatalmas ütemű térhódításának az élettelen anyag megálljt parancsolt.

 

ő egyre kiábrándultabban élte meg tettének következményeit, s keserűen szemlélte a mind tökéletlenebbé formálódó világot.

 

Az óriások megjelenése és az egész bolygón való elterjedése volt az élővilág fejlődésében az első zsákutca. A mindenséget szabályozó törvény nem tette lehetővé, hogy az élet mérték nélkül elhatalmasodjon. Az alkalmazkodó-képesség egy bizonyos határig fejlődhetett, ám egy ponton falba kellett ütközzön. Az eredendő erő, amely az egyensúly irányába törekedett, kíméletlenül elpusztította azt az utat, amely más irányba tartott. A földről — ahol a változások évmilliók alatt következtek be, néhány évszázad alatt kipusztultak a száz méter magas páfrány-kolosszusok és a több száz mázsás hüllőóriások. Ezek rothadása, bomlása, a millió tonnákban mérhető gázok megváltoztatták a bolygó légkörét is. A levegő nitrogénnel, metánnal és széndioxiddal telítődött, nem volt, ami oxigénnel dúsítsa. A hőmérséklet a víz forráspontjához közelített az üvegházhatás miatt. Az ibolyántúli sugárzás a sejtekben rohamos mutációkat eredményezett. A vizek rohamosan párologtak s ez hirtelen lehűléshez vezetett.

A környezet változásait csak azok a fajok voltak képesek átvészelni, amelyek az egyre mostohább körülményekhez alkalmazkodni tudtak. A növények közül az igénytelen füvek, szerény virágú kétszikűek, az állatok közül az emlősök voltak azok, amelyek a legellenállóbbnak bizonyultak. Az emlősöknél jelent meg a bonyolult működésre képes, négy részre osztott szív, amely biztosította a takarékos oxigén-felhasználást, és a környezet hőmérséklet-változásainak elviselését, a test melegét állandósítván.

Az élet új szakaszának fejlődése elindult évmilliós útjára.

 

ő görcsösen küzdött, hogy az elveszett harmóniát visszaállítsa. Minden energiáját arra fordította, hogy az élőlények közt létrejöjjön egy olyan faj, amelyik önálló intelligenciával rendelkezik, s nem csak a túlélésre rendezkedik be. Egy olyan faj, amelyik őhozzá hasonlóan a dolgok egészét próbálja majd megérteni, és célja az elveszett tökéletes keresése lesz. Mint minden, ez a változás is csak úgy jöhetett létre, hogy valami szétváljon, osztódjon, mint ahogy minden változás az univerzumban csak ezen az úton következhetett be.

Egy ez időben kialakuló fajban látta annak a lehetőségét, hogy azt a tudatos létezés képességével ruházza föl. Saját energiáját „aprózta” föl ezekben a teremtményekben. Mint minden változásnak, így ennek is azzal kellett járnia, hogy az új megjelenési forma elveszti az eredeti tulajdonságait. Azzal, hogy ő is „atomizálódott”, az egész világmindenségben zajló folyamatot követte, és így mind messzebb került az ős-egytől. A történéseket már alig volt képes befolyásolni s ő is az egészet irányító kényszerpályára tért, aminek a mozgatóit már ő sem értette.

 

A tökéletes visszaállítása volt az egyedüli vezérlőelve, ám az ehhez vezető úttól egyre távolodott.

 

Az egybefüggő szárazföld darabokra szakadt, de még földnyelvek kötötték össze azokat. A mai Ausztrália szakadt le először az őskontinensről. Ezen a földrészen ezért egy kissé más irányt vett az élőlények alakulása. Átmeneti állapotukban megrekedt kacsacsőrű emlősök, tüdős halak meg más egyéb földrészeken nem található fajok maradtak fönn még évmilliókig.

A bolygón az óriások kipusztulása után, a legújabb nemzedékek vették át az uralmat. A hüllők közül nehány alkalmazkodásra képes faj tovább élt, s a páfrányok közül is azok, melyek csökkenteni tudták méreteiket, meg a táplálékigényüket is. A Földet lombos erdők és hatalmas virágos szavannák borították be. Az állatok között kialakult a viszonylagos egyensúly, s egymást táplálták. A gyengébb példányok törvényszerűen elpusztultak, csak az erősek vitték tovább fajuk sajátosságait. Mindenik lény csak a legjobb tulajdonságokat örökítette át utódaiba. A sejtekben lévő gének voltak hivatva arra, hogy az egyedek emlékezni tudjanak elődeikre s az ősi tulajdonságoknak a nyomait hordozzák magukban. Ebben a környezetben formálódott az a faj, amely érdemesnek találtatott a gondolkodásra.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Kisregény

Genezis 4

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

A Föld eredendő energiáját folyamatosan a térbe leadva forgott saját tengelye, s keringett napja körül — a többi bolygóval együtt —, melyek leszakadtak csillagjukról. A Nap a vonzásában lévő bolygókkal — több csillagrendszert alkotva gigantikus ellipszis pályán haladt a végtelen térben. Ennek az ellipszisnek — mivel csak egy gyújtópontja volt — ahonnan a kezdetben elindult minden — nem volt visszatérő íve.

A bolygó szerkezete egymást körülölelő gömbhéjakból tevődött össze. Az anyag törekedett az ideális gömb alakzatot fölvenni. A légkör és a bolygót borító tengerek közelítették meg leginkább az ős alakzatot. A még izzó, fortyogó magból energia- és anyaghalmazok törtek a felszínre, melyek megmerevedve hegyekként szilárdultak meg. Ami nem tört a felszínre, az a belső gömbhéjakon keresztül mozgatta, gyűrte a felsőbb rétegeket.

Az óceánból így került szárazra az őskontinens, amely a belső energiák hatására több részre szakadt, és a földrészek is egyrészt távolodtak egymástól, ami azt jelentette, hogy másfelől közelítették egymást.

 

A Föld benépesült. Az élőlények a kezdeti fejlődési szakaszban mérték nélküli növekedésnek indultak. A növények az árnyék nélküli magasságba törekedtek, a növényevők ennek megfelelően nyúltak az égbe törő levelekért, s a ragadozók követték azokat. Óriási páfrányszerű erdőkben folyt a harc az életért. Mindent közvetlenül, vagy közvetve a nap energiája éltetett. Az éghajlat, légkör párás meleg, vízzel telített volt. Az éjszakák hidegét és a nappalok forróságát a növények által termelt oxigén és az állatok által kibocsátott széndioxid, valamint az óceánok hőenergia-tárolási képessége egyenlítette ki.

Az óriások növekedésének azonban határt szabott a bolygó mérete. Úgy a tengerekben, mint a kontinenseken a növények, s az állatok egy idő után csak egymás elől tudták az élelmet megszerezni. A páfrányerdők egymás elől takarták el a napfényes helyeket, az alulmaradóknak az árnyékban el kellet pusztulniok. Az óriás hüllők is egyre nehezebben voltak képesek mérhetetlen éhségüket csillapítani, így a ragadozóknak is kevesebb jutott.

A növekedési folyamat a visszájára fordult, a kisebb élőlények váltak életrevalóbbá.

Megjelentek a gombák, mohák, zuzmók, melyek az elpusztult páfrányokból szinte fény nélkül tudták táplálékigényüket kielégíteni. Ezeket különböző férgek, rovarok, csigák fogyasztották. Ebben az átmeneti fejlődési szakaszban kialakult egy új forma: az élőlényeknek nemük lett.

 

ő kínlódva kísérelt meg új és újabb élőlényeket formálni, hogy az egyre távolabb tűnő egyensúlyt visszaállítsa.

 

A tengerekben annyira elszaporodtak a legkülönbözőbb élőlények, hogy szinte már nem fértek el egymástól. A vízben oldott oxigén nem volt elegendő, hogy lélegezhessenek az egyre hatalmasabbra nőtt lények. Mind többször kellet a víz felszínére jönniök, hogy oxigénhez juthassanak. Kifejlődött nehány fajnál az új légzőszerv: a tüdő, mellyel a légkörből közvetlenül képesekké váltak a légzésre.

A kétneműek petéiket mind nagyobb számban rakták le, ám ezek közül szinte egy sem érte meg a kifejlett kort. A nőstény példányokban a megtermékenyülés után nem lökődött ki minden pete, az anyaállat belsejében indult meg a sejtosztódás, s az utódok bizonyos fejlettségi fokon hagyták csak el anyjukat. A világra jött példányok születésük után még képtelenek voltak táplálkozni, s az ‘otthont’ adó állat bőrén keresztül próbáltak meg táplálékot szívni magukba. Hogy az utódok megmaradjanak, az anyaállat testén táplálékban gazdag váladék kibocsátására alkalmas szerv fejlődött ki: az emlő. Az így szaporodó fajok mindjobban ellenállóvá váltak a külvilággal szemben és túlélési esélyeik megnőttek.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Kisregény

Genezis 3

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Az első sejtek még hasonlítottak valamelyest az ős-egyhez. Alakjuk, halmazállapotuk, a bennük rejlő ‘tudás’ még egy piciny egységben volt. Fölhasználtak mindent, hogy élhessenek. Működésükhöz az energiát a tenger felszínén átszűrődő napsugarakból merítették. Mozogni nem voltak képesek, csak a hullámok sodorták őket. Rendkívül gyorsan osztódtak, s a környezet hatására állandóan változni voltak kénytelenek. Ahogy változtak, úgy szereztek más és más tulajdonságokat, képességeket, s úgy vesztették el az eredeti lényüket. Az új világban, ahol állandóan viaskodtak a környező anyaggal, kénytelenek voltak keresni a fennmaradásukhoz szükséges létezési formát. Az anyag is változott -persze jóval lassabban – így látszólag az élőnek volt előnye.

A különálló sejtek egymáshoz kapcsolódtak, új tulajdonságokkal gazdagodtak. A sejtcsoportok szövetekké rendeződtek, majd egyre bonyolultabb és egymástól különbözőbb rendszereket alkottak. Pontosan azon az úton indultak, mint ahogy az anyag kezdett el szerveződni, és hasonlóan változtak a tulajdonságaik. Az ős-egytől ezek is mind jobban eltávolodtak. A tökéletest kísérelték meg más formában létrehozni, ám attól egyre messzebb kerültek.

A tengerekben hatalmas algatelepek lebegtek. Beborították a vizek felszínét, míg egymás elől vették el az életet adó nap-közeli helyet. Rengetegen elpusztultak, ám nehány sötétbe került szövet, fölfelé igyekezvén ‘körülfolyta’ a fényben lévőket és belőlük nyert energiát. Mind több szövet ‘tanulta’ meg ezt a technikát. Ahhoz, hogy be tudják kebelezni a fénnyel táplálkozó testeket, meg kellett tanulniuk önállóan mozogni. Gömbformájuk elnyúlt, és a nyúlványukkal csapkodva helyváltoztatásra lettek képesek. Az új élőlények a napsugarakból már nem tudtak energiát nyerni.

Gyorsan szaporodtak, és a vizek felszínén elterülő algatelepeket majdnem teljesen elfogyasztották. Növekedtek és a táplálékuk fogytán egymás elől kellett megszerezni az életük fennmaradását szolgáló szöveteket. A nagy tülekedésben az egyik lény nem az algát kebelezte be, hanem egy hozzá hasonló társát.

Tapasztalta, hogy ilyenformán ugyanúgy táplálékhoz jutott. A legnagyobbak hasonló módon kezdték egymást bekebelezni. A növényevők így egyre fogytak, az algák újra szaporodtak, miközben különböző módon ‘megtanultak’ eltűnni, riasztó szagokat kibocsátani, és más módon védekezni a növényevőkkel szemben. Mindhárom életforma a maga módján alakult tovább és szerzett a túléléshez szükséges tulajdonságokat.

ő bizakodva szemlélte, hogy az egyensúly kezd helyreállni.

 

 

A Föld nevű bolygó felszíne mind hidegebbé vált. Ez volt egyike azoknak az égitesteknek, melyen megjelent az élet. A vizek szűkké kezdtek válni az egyre szaporodó és változatos formában megjelenő lények számára. A több kilométeres parti sávokba — ahol az ár-apály mozgatta a vizeket, rengetegen kerültek szárazra. Nagy részük elpusztult a zord körülmények közt, ám hihetetlen alkalmazkodó-képességük révén megtanultak ebben a közegben is létezni. A szárazon is a növények voltak az úttörők, majd ezeket követték először a kétéltűek, majd az új közeghez tökéletesen alkalmazkodó, tüdővel lélegző társaik. Az alkalmazkodás azonban ismét a régebbi tulajdonságaik elvesztésével járt együtt. A vízben már képtelenek voltak élni.

A szárazföld után a levegő következett, itt azonban már a növények nem telepedhettek meg, mivel nem tudtak önállóan mozogni.

A fejlődés rohamosan gyorsult. Az első élő szervezetek kialakulása tartott a legtovább, majd a növényből állattá válás már feleannyi időt vett igénybe, s az alkalmazkodás további megjelenési formái egyre gyorsabban követték egymást. A három részre szakadt ős-egy ’emlékét’ azonban magában hordozta minden létező.

 

ő azon volt, hogy viszonylagos egyensúly jöjjön létre, a kezdeti beavatkozás azonban mind rohamosabb változásokra késztette a létet.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Verő László

Kisregény

Genezis 2

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A belső harccal kezdődött minden. Addig létezett a tökéletes.

 

Tudta, hogy ha változtat rajta, elvész, vagy létrejön valami, de nem volt biztos benne, hogy más formában létre tudja e hozni. Mégis hajtotta valami belső ellentmondás. Ez a vajúdás megváltoztatta a tökéletes ős egységet.

Megszületett az idő, ami addig nem létező fogalom volt, és elindult egy folyamat. Létrejött az addig nem létező tér, ami a végtelent kitöltötte. Az anyag, mely mindezekkel egyszerre ‘lett’, fokozatosan betöltötte a teret. Az ős egységet, melyet megzavart – vagy működésbe hozott, óriási energiával késztette új és újabb részecskék születésére, mozgására, egyszóval létezésre. A részecskék próbálták fölvenni azt az állapotot, amelyből kiindultak, ám soha nem tért vissza a változás előtti helyzet. Új és újabb rendszerek alakultak ki és ezzel együtt új és újabb részecskék születtek. A legtovább az tartott, amikor az abszolút egy szétvált anyaggá és rendező elvvé, majd az egy anyag két részre szakadt. Létrejött két egy, de mindkettőből hiányzott a történések előtti tökéletesség. Utána rohamosan osztódtak a parányok s minden darabkában benne volt az ős-egy majdnem tökéletessége. Magában hordozta minden rész az ős egész tudását, de azt soha nem volt képes létezővé formálni, hiszen a lét is új dimenzió volt.

Az egyre növekvő anyag és az ezzel fölszabaduló energia kozmikus méreteket öltött s egy ponton elérte azt az állapotot, mikor az ős-halmaz – csakúgy, mint az elején az ős-egy – két, majd számtalan részre szakadt.

Minden test igyekezett a tökéletes gömbformát fölvenni, de az első hibátlan gömb-ős alakját nem voltak képesek kialakítani. Minden esetben hiányzott a beavatkozáskor megváltozott ideális rend.

Az új és újabb anyagtömegek – most már nevezzük égitesteknek – a térben megpróbáltak a gömb-palást síkján elhelyezkedni, azonban az abszolút körpályát egyik sem találta meg. Az égitestek – ’emlékezvén’ a robbanás előtti állapothoz – vonzották, de a változás hatására taszították is egymást. A tökéletes egyensúly nem jöhetett létre, így állandó vonzásban és taszításban burjánzott tovább a térben és időben az anyag. Persze ez nem jelentette azt, hogy új részecskék születtek volna, hisz az ős-egyben minden benne volt. Mindössze megváltozott a rendezettségük módja, terjedelme s más dimenziókban helyezkedtek el.

 

ő persze része volt mindennek, és látta is egyben, hogyan alakul át a mindenség. Az eredeti rendet megkísérelte visszaállítani, de erre már nem volt képes. Megpróbálta az anyagot újra összesűríteni, de így csak ormótlan fekete lyukak keletkeztek. Megkísérelte elérni a végtelen határait térben és időben – gondolván a végtelen nagyban találkozik a végtelen kicsiny, azonban ilyen határ nem volt. Egy sor halmazállapotot hozott létre, ám egyik sem volt az, ami a kezdetivel megegyezett volna.

Az abszolút megszűnt.

 

Közben mind több rendszer alakult ki, izzó energia és anyagtömegek körül hűlőben lévő égitestek bolyongtak, hol a kört megközelítő, hol tökéletlenebb ellipszis útjukon. Ezek a naprendszerek galaxisokat alkottak, s egyre torzabb elliptikus pályán mozogtak. Minél nagyobb halmazok alakultak ki, annál tökéletlenebb formákat öltöttek, mind az alakjukat, mind a pályájukat tekintve. Az ős-egyhez való visszatérés vonzása egyre kisebbé vált, és egyre távolodtak egymástól a nagyobb egységekké szerveződő galaxisok. Ahonnan minden elindult, egyre távolabb került az új anyaghalmazoktól, azok pedig egymástól. Minden születő égitestnek az energiája az osztódástól óriásira nőtt, majd szép lassan ezt az energiát átadta a térnek, ahol egyre újabb anyag-tömegek rendeződhettek.

Végül megkísérelte különválasztani az anyagot és a rendezőelvet. A részecskéből kisebb dimenziókban – időben és térben – önállóan alakuló szervezeteket formált, amit életnek nevezett el.

Az életet fölépítő sejt az atomhoz hasonló gömbformát vett föl, fölépítése is hasonlított ahhoz, csak sokkal több alkotórészből állt. A halmazállapota majdnem olyan volt, mint az ős-egynek. A sejt sokkal gyorsabban kezdett el osztódni, mint az anyag előző megjelenési formája, szövetekbe rendeződött, és végtelen variációkban szerveződött tovább. Az élet képes volt ‘önálló döntéseket’ hozni, hogy alkalmazkodik e a környezetéhez és hozzá igazodva formálódik e tovább, avagy megszűnik bizonyos alakzatokban. A variációk száma végtelennek bizonyult, a hajtóerő a tökéletes irányába kényszerítette a fejlődést, ám az ős-egy tökéletessége mind távolibbnak tűnt.

Mind eközben az anyag és az élet is taszította s egyben vonzotta egymást. Az újabb létezési formát az egységre való törekvés vissza akarta kényszeríteni az eredeti állapotába. Az élet viszont – önállóbb szervezettségi forma lévén – az anyagon próbált meg úrrá lenni. Az anyag mérhetetlenül egységesebb és szervezettebb volt, az élet viszont sokkal gyorsabb és alkalmazkodóbb. Az anyagi világ legkisebb hibáját is képes volt kihasználni és azt a maga létezésének biztosítására fordítani.

Az élet azokon a bolygókon jelent meg először, ahol az anyag a legtökéletlenebb állapotban volt. Semmi sem volt egységes rajtuk és bennük. A felszínen légnemű, folyékony és szilárd anyagok váltakoztak.

A hőmérséklet sem hideg, sem meleg nem volt. Energiát minimálisan sugároztak, kihűlőben és erőik nagy részét már leadva keringtek a napjuk körül. A légkörük is valami keverék volt, messze – a napban még viszonylag az egységeshez közel álló -héliumtól. Az élet itt volt képes gyorsabb és önállóbb létezésével ellenállni az anyag taszító erejének.

 

ő, az anyag és az élet e bolygókon voltak térben és időben ismét együtt, azonban mindenikük más irányba tartott.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Verő László

Kisregény

Genezis 1

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kopogtatott és belépett. Másra nem emlékezett, csak arra, hogymegfordult maga körül és zuhant, zuhant. Egész puhán esett le, nem is esett, valahogy egyszerűen csak ottvolt. Valami eddig soha nem érzett borzongás járta át, olyasféle, mint amikor szeretkezett.

Érezte, hogy létezik, vagy nem is érezte, hanem eggyé váltmindennel. Az idő megszűnt a számára… – dehogyis megszűnt inkább teljessévált. Egyszerre találta magát valami káoszban, hatalmas robbanások közt,fortyogásban, formát keresve szenvedve és tökéletes gömbbé alakulva, bizseregve nőni kezdett, milliom formába szétszakadni, alakulni, elsorvadni, feje lett,benne gondolatok, vizelési ingereket, fájdalmakat, émelyítő szagokat érzett éskínzó fejfájást, élvezett és lelkiismeretfurdalás gyötörte, gondolkozott ésbosszúért lihegett, tombolt és magába roskadt.

Mindez egy időben és térben, megszámlálhatatlan helyen és órábantörtént.

Föltépte a fogaival egy hozzá hasonló torkát, tercinák sorvégeingondolkodott, osztódott és lombot hullatott, fiát a sós vízben szoptatta ésmagmát okádott, burjánzott egy testben és azt elpusztítván maga isvisszazuhant, összezsugorodott és fénycsóvává vált, katedrálist épített éslángba borított mindent.

Maga volt aki belépett az ajtón, aki az ajtót csinálta, a faamiből az ajtó készült, a fortyogó magma, amiből később a kilincset öntötte.

ő volt a zuhanás, meg a repülés. Látta egy pontról, hogy rohankörülötte minden és látta, hogy az egész tökéletesen mozdulatlan.

Számtalan lény született és tért vissza, ahonnan jött, demindezt nem folyamatában észlelte, hanem létezésében. Hangok harmóniáját éskakokofóniáját hallotta egyszerre a teljes csenddel. Sosem látott pasztell ésrikító színek, az áttetsző, a fehér és fekete tükröződött benne. ő volt avégtelenség, mindazonáltal mintegy kívülről is szemlélte az egészet.

Öröktől fogva ott volt, minden benne élt és mindenben ő élt. Megélteaz anyag legparányibb részecskéjét – melyben benne volt az egész – és avégtelen teret, időt, annak mozgatóit, törvényeit, tereit és addig számára elsem képzelt dimenzióit. A látható és láthatatlan, annak oka, értelme, célja,akadálya egyben vált világossá számára.

Élt és létezett minden. Állt és mozgott. Az egész nemlétezhetett a legparányibb nélkül és a parányi sem önmagában. Csak abbólformálódhatott más, ami már benne volt előtte is s ami megváltozott az csupánlátszat volt, a lényege ugyanaz maradt. Óriási energiák fogtak össze ésfeszítettek szét, s ez tartotta az egyensúlyt. A legkisebb fölösleges porszemis nem létezővé tette volna az egészet, ha nem a helyén lett, avagy eltűntvolna.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Verő László