Vers

Prófécia

Elolvasta:
71

 

 

 

Azt mondják a fanyarszívű, őrjöngő próféták,
hogyha büszke arccal, mint az Ég lánya, körbenézek,
láthatom: a világon fakult szívek heverésznek.

A kért Jövő gúnyosan somolyogva megtréfál
s ha várod őt, mert azt hiszed még nem kaptál eleget,
nevet majd, míg a Holdtól lopott álmokkal hiteget.

A Föld most haldoklik, mert önzők vagytok, emberek;
valaki egyszer végtelen életet bízott rátok,
de olyan lesz élni, mint egy megfogant, szörnyű átok.

Sírás jön, zokszó és surranó, gyilkos gyötrelem,
nem lesz fény, mosoly, holnap, csak az ébredő rémület,
ha összeomlott városokat fon át a szürkület.

Kivert kutyaként hull el a szeretet és erény,
a széttört vágyak, mint éles, csorbult üvegdarabok
üzenetet karcolnak rám: jobb, ha gyönge maradok.

De én hiszek, mégis hiszem, hogy van egy kis remény,
még ha elveszni látszik is minden, akkor se félek,
mert tudom, hogy jók vagyunk, és közös bennünk a Lélek.

 

Novella

Álom és valóság

Elolvasta:
237

  Megkentem a kenyérszeleteket vajjal, mindegyikre raktam pár szelet szalámit és kitettem őket az asztalra. Zöldségeket már vágtam fel, a kakaó még forró, ideje felkeltenem a gyerkőcöket. Örömmel hallottam, már megelőztek, hangoskodásuk kihallatszott a fürdőszobából. Felmentem a lépcsőn és bekopogtam hozzájuk.
– Szép jó reggelt! Látom, frissek vagyok.
Dani épp zuhanyozott, Pistike a haját igazgatta a tükör előtt. Mióta a feleségem hajnali 5-re jár dolgozni, a reggeli teendők rám vártak. Örömmel indítottam a gyerekeket iskolába, én ráértem, csak 10-re kellett beérnem. Már két éve együtt jönnek-mennek, szülői kíséret nélkül. Az én gyerekkoromban is így volt, tanulják csak az önállóságot.
Ahogy elbúcsúztunk, fél szemmel már láttam is a kanyarban befordulni a takarítónőnket. Gizike ma igazán jól időzített. Integettem neki, majd az ajtóban megvártam. Mindketten nagyon elégedettek voltunk vele, a lakás ragyogott a tisztaságtól és bármikor meg lehetett kérni egy kis bevásárlásra, postai sorban állásra, egyéb apróbb dolgokra. Gizike egy kincs.
Fogtam kedvenc bögrémet, teleöntöttem kávéval és kiültem a kertbe. Még van legalább egy órám, élvezem kicsit a reggeli napfényt és a tavaszi virágok szépségét. Komótosan meggyújtottam egy cigarettát és élvezettel fújtam  a füstöt. Gondolataim a hétvégi kiránduláson jártak. Előre elképzeltem, merre megyünk, mit nézünk meg négyesben. Jó lesz kimozdulni a természetbe, jó lesz együtt lenni.
Nem tudom, utána mit csináltam volna, mert hirtelen kinyitottam a szemem. Pár másodpercig körbe néztem, majd lecsuktam újra. De az álom elszállt, már nem tudtam folytatni, így kitakartam magam a kabátom alól és felálltam. A valóság úthengerként jött nekem. Hová mennél? Mit akarsz csinálni? Nincsen semmi dolgod, feküdj vissza nyugodtan. Szomjas vagyok. Nincs innivalóm. El kell mennem a kútig. Ennem is kéne valamit. Még van pár darab “Fedél nélkül”-m, hátha eladok belőle párat. Túl sokáig tart, inkább nem eszek. Leültem. Vártam. Körbe néztem, az agyam tiltakozott. Nem, nem realizálom ezt a képet, ez nem lehet az én valóságom. Ez csak átmeneti, ez egy rossz álom. Nemsokára vége. Munkát kell találnom. Munkát kell találnom!

Vers

Mert élsz

Elolvasta:
95

Mert élsz

 

Mert nem vagy már a régi,

sem olyan feszes, sem légies,

és aki rég nem látott,

megdöbbenve kérdi: mi ez?

Ezt persze nem veszed könnyen,

de a lapot meg igen,

no meg a szemüveget a fejedre,

hiszen anélkül vaksi vagy,

meg amúgy is hülyeség lenne

megsértődni azon, ami végül is igaz.

Mert egyszer csak megszokod,

hogy nem vagy már a régi,

úgyhogy fogod a napot,

és beletuszkolsz negyvenévnyi

bölcsességet, meg ami még kell,

aztán csak élsz,

és csak előre nézel.

Novella

Az Őrizetlenek Őrzője

Elolvasta:
228

Furcsa ritmusa tud lenni a kórtermeknek, bár ahhoz, hogy észrevedd őket eléggé sokáig kell élvezned a varázslatos vendégszeretetüket. Az állandó alapütemet a gépek adják, melyek folyamatosan hozzád vannak kötve és akár egy hatalmas homokóra, egyre lassabban és lassabban jeleznek. Egy gyengéd altatóhoz tudnám hasonítani, mely gondos szülőként egyre lassabban és lassabban ringat, egészen addig, amíg már nincs is rá szükség. A következő elemet a tavaszi eső adja, ami a gépek süketítő zaját csillapítja és segít nekem abban, hogy ne őrüljek meg. Az alkalmankénti csoszogás, morzsák egy-két beszélgetésből, illetve a portán lévő telefon csörgése adja meg a végső kegyelemdöfést. Mások még élnek odakint, de én, ebben az üres szobában most kezdem igazán felfogni, hogy régen nem élek, csak létezem és lélegzem, de azt is csak egyre nehezebben.

*

Egyszer végezni fogok egy felmérést: „Mindenki számára egy homályos rulett asztalként viselkedik a világ, aki magához tér egy autóbaleset után, vagy csak nekem tűnt egy örökkévalóságnak mielőtt kitisztult volna a kép?” A szemüvegemnek mondjuk, búcsút mondhatok, így nagyon észre se vettem a világ (tovább)forgását, egészen addig, amíg kellően távolra nem kúsztam a roncstól és valamilyen csoda folytán neki tudtam támasztani magamat egy közeli fának. Az adrenalin elképesztő dolgokra képes, de a gyors mozgásod semmit se ér, ha egy ritkán járt hegyi úton borultál fel, a szemüveged mellett a telefonod is tönkrement, (a tabletedre rá se mersz nézni) és lényegében az egyetlen pozitívum, hogy a kellemes nyári szél nyaldossa az arcod. Az már csak hab a tortán, hogy nem érzed a lábad és lassan az adrenalin helyett egy teljesen más érzés veszi át az uralmat a tested fölött.
Röviden és tömören: Nagy bajban vagy csajszi.

**

A tisztképzőben még azt hangoztatták a nagyokosok, hogy az életben csak két dolog biztos: a halál és az adók. Jó nagyot néznének, ha most megjelennék előttük és elmondanám, hogy az adók számomra már régen kiestek és ez életem legnagyobb pozitívuma. Mondjuk az is igaz, hogy mostani állapotomban hétszentség, hogy nem engednének be az akadémiára, sőt, még a környékre se tudnék bejutni. A ruhák melyeket magamra aggattam szakadtak, foltosak, büdösek, de a célnak tökéletesen megfelelnek. Igaz, a nehézsúlyúakat még a szatyromban tartom. Egy kellemes őszi estén felesleges mindent magamra aggatni, a mellettem lévő műanyag palackok tartalma pedig eléggé átmelegít ahhoz, hogy az éjszakához is bátran álljak. Bár bevallom, az elmúlt napokban még a szokásosnál is kevesebbet veszek fel, mert iszonyatosan melegem van és fáj mindenem. Éltem már át rosszabbat is, biztos nem lesz semmi baj.

***

A kisfiam, amíg a sors el nem vette őt tőlem, mindig azt mondogatta „Ha elkezd esni, akkor zuhogni is fog.” Ezt a mondást valahol külföldön hallotta és volt olyan kedves, hogy lefordította nekem. Ha jól emlékszem azt jelenti, hogy ha valami egyszer elkezdődik, akkor csak gyűlni és gyűlni fog. Kifejezetten, ha a balszerencséről van szó. Számomra a mostani hónap tekintetében ez kifejezetten igaz. Először a postás jelentette be, hogy ma látom őt utoljára. Aztán a Jolika szólt a szomszédból, hogy a gyerekei meggyőzték az otthonról és egy hét múlva már úgy nézett ki a mellettem lévő kis garzon, mintha itt se lett volna. Próbált meggyőzni engem, hogy csatlakozzak, de öreg vagyok én már a változáshoz, nem beszélve arról, hogy abból a kis nyugdíjból, amit még megkapok, biztosan nem futná. Őt követte az a kedves fiatalember, aki a másik oldalamon lakott. „Kézcsókom! Ne tessék megijedni, de egy darabig nem látjuk egymást. Ösztöndíjat kaptam és megyek ki külföldre!” Csak abban bízom, hogy a kisfiammal ellentétben az ő gépe legalább épségben földet ér. Ha már vette a fáradtságot, hogy 2-3 hetente átugorjon, mert „kifogyott az éléskamra” beszélgessen velem és a főztömet egye, akkor szerintem ennyi jár. Aztán elromlott a fűtés és most itt van ez a vihar. Meg se tudom mondani mióta nem láttam ilyen hó szakadást. Nagyon fázom.

****

Nem tudom, hogy aludtam-e vagy csak a gyógyszerek vetették be hatásukat, de az biztos, hogy ajtónyitást nem hallottam. A cipők halk kopogására lettem csak figyelmes, és amikor odafordítottam a fejemet megláttam őt. Olyan harmincas-negyvenes forma lehetett, borostás, bár ami leginkább megragadta a szemem az a sötét öltönye és a vele éles kontraszt adó fehér inge volt. Miközben a gépek egyre csak lassultak és lassultak ő közelebb jött, az ágyam mellé húzott egy széket és miközben leült, a bal zakózsebéből előhalászott egy doboz cigarettát, majd gyakorlott mozdulatokkal felnyitotta és egy szállal megkínált. El sem tudom mondani, hogy milyen jót nevettem a sors iróniáján. „Még egy szál már amúgy sem számít, legalább lesz egy újabb koporsószegem.” – gondoltam magamban. Miután engem kiszolgált, magának is elővett egy darabot és egy lánggal mindkettőt meggyújtotta. Az első slukk utáni köhécselésemet követően pedig rátette a kezét a sajátomra…

*

Ha megjelenik a látóteredben egy totál idegen pasi, pláne egy ilyen helyen, biztos, hogy azonnal beparáznál. Nálam azonban semmi se történt. Talán pont azért, mert egy ilyen szituban voltam. Magas volt, jóképű és egy olyan jó 15-20 évvel idősebb nálam. Egy másodpercre elgondolkoztam, hogy mennyi idő kéne egy apakomplexus kialakításához, de amilyen gyorsan jött az ötlet olyan gyorsan is ment el. A körülményekhez képest egyáltalán nem siette el a dolgokat ez a pali, de valamiért nem zavart. Sokkal jobban érdekelt az, hogy tényleg olyan kék volt az öltönye mint az éjszaka, vagy a kocsi lángjai festették át feketéről. Az inge talán pamut, vagy inkább selyem volt, de az biztos, hogy pontosan illett hozzá. Buddhát és a Dalai Lámát megszégyenítő nyugodtsággal ült le mellém, majd a bal zakózsebéből előkapott egy doboz cigit. Megkínált, de elutasítottam. Sosem bagóztam, és biztos, hogy most sem fogom elkezdeni. Mozogni már nem nagyon tudtam, de valahogy megértette a célzást, így fogta magát, rágyújtott (szerencsére ügyelt, hogy ne felém fújja a füstöt) aztán megszorította a kezemet, éppen úgy ahogy szerettem volna…

**

A leszerelésem óta nem hajtottam körletben álomra a szemem, de a saját kis tákolmányomat mindig annak neveztem. Direkt úgy helyeztem el, hogy senki se találjon rám ilyenkor, ezért is lepődtem meg mikor hirtelen megláttam. Ilyen arccal inkább valami fehérgalléros lehetett, mintsem sorstárs, amit igazolt a ruhája is. A sötét öltönyét még én is szívesen elhordtam volna, természetesen egy kiadós zuhanyt és nyiratkozást követve. Középkorú lehetett és a teljes magabiztosság járt vele együtt. Arra számítottam, hogy abban a szép ruházatban sosem telepedne le mellém, de nagy meglepetésemre pontosan azt tette. A zakója bal zsebéből úgy kapta elő a cigis dobozt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, és amikor megkínált vele, akkor legszívesebben elmondtam volna neki, hogy őt „Biztosan az ég küldte számomra” , de valamiért úgy éreztem, szavak nélkül is tudja. El sem tudom mondani, hogy mennyire jól esett az első pöfékelés, de semmi se volt ahhoz képest, amikor a vállamra tette a tenyerét…

***

Először azt hittem, hogy csak álmodom, mikor megláttam a szép úriembert. Ernyey Bélára emlékeztetett, mikor már közelebb járt a negyvenhez, mint a harminchoz. Nem szólt hozzám egy szót se, de valamiért én se éreztem, hogy beszélgetésbe elegyedjek vele, pedig pár órája még a Jolikát próbáltam felhívni. Látszott, hogy jó családból származott, mert az öltözéke is olyan magasztos volt. Fekete öltönye és a hozzá illő inge még az én régi kis hajlékomat is feldobta. Észre se vettem, de már meg is ragadta a sámlit és kényelmesen elhelyezkedett mellettem. A zakója bal fertályából előteremtett egy doboz cigarettát és külsejéhez illően meg is kínált engem. Megboldogult férjem biztosan örült volna az ajánlatnak, de tőlem csak egy gyengéd mosolyt kapott, melyből mindent megértett, hiszen csak saját magának gyújtotta meg a staubot. Még el se áramlott a füst mellőle, de én már éreztem kezének melegségét, ahogy gyengéden megfogja az én kacsómat…

****

A kórház dolgozói tétlenül álltak a tüdőrákos betegük ágya előtt. Fogalmuk se volt, hogy került a kezébe egy elszívott cigaretta maradványa, de azt végképp nem értették miért mosolyog. Összezavarodottságuk azzal se javult miután megnézték a biztonsági kamerák felvételeit.

*

Ugyanez volt a helyzet egy autóbalesethez kiérkező rendőregységnél. A nap rejtélyét az egyik helyszínelő alakította ki, mikor kíváncsiságának engedve megvizsgálta a balesetet elszenvedő lány arcán lévő éppen száradni készülő könnyeket. Legnagyobb meglepetésére, az összetételük alapján ugyanis örömkönnyek voltak. Hogy hullajthat ilyenkor örömkönnyeket?

**

A magányos veteránunknál se volt más a helyzet, igaz közeli szomszédjait inkább az érdekelte, hogy kitől kaphatott ilyen jó márkájú cigit.

***

A kedves idős hölgyre pedig a szerelő talált rá, mikor végre elállt a vihar és a következő nap ígérete szerint első megállója az ő lakása volt.

****

A megoldás egyszerű. Semmi mást nem tett, csak a kezüket, vagy a vállukat megfogta és ült velük szemben, némán. Az Őrizetlenek számára azonban, nincs ennél megnyugtatóbb dolog, mikor biztossá válnak abban, hogy utolsó perceikben még őket is őrzi valaki.

Vers

Az ajtó nyitva

Elolvasta:
143

Lezártam a múltat, a méreg kiürült,

elengedtem és most már békegalambként

repülhet életem felszántott mezőin.

Szabad vagyok.

Helyet csináltam az új magnak, hogy

csírája ontsa a szépséget, a mosolyt,

mely talán újra a részemmé lesz.

Magam vagyok.

Lelkem ünneplőbe öltöztetve, mint

paraszt gyerek áldozáskor, s fényesre

pucolt cipőm csak úgy ragyog, virulok.

Boldog vagyok.

Arcom tisztára mosva, szemem csillog,

befogadóképesen és lelkesen üzenem

a világnak, az ajtó végre kinyílt.

Nyitva vagyok.

Szívem kis réseit kitágítom, ne

legyen akadály az előtt, ki mer, ki

szerencsét próbálna vakmerően.

Hívő vagyok.

Még társtalanul, de társra vágyva,

téged lényem ajtaja szélesre tárva

vár, s bízom, hátha benyitnak.

Szia, én vagyok!

Vers

Szentenciák

Elolvasta:
83

I.

A bírámra néztem, vártam, elitél-e,
Amiért megbíztam egy kemény tőrben.
A bicska neve: Igazság. Már húsz éve
Történt, hogy zsebembe gyömöszöltem
S úton-útfélen biztattak egyre többen,
Hogy mártsam bele hazugba, pribékbe,
Ám őket meg nem öltem. Mielőtt döftem,
Késemnek mindig kicsorbult az éle.

II.

Nem leltem örömöt korai nászban,
Ócska rongyok végett harapdált a bú.
Kis ügyekért bicskával hadonásztam,
S nagyok vesztek, fedi őket lágy hamu.
Kertemet túrná a szellemalkatú
Borz és vadkan e fojtogató lázban,
Almát remél mind, ám a rozsdás kapu
Mögött csak kemény húsú ananász van.

III.

Felszántott papírból emelkedik hegység,
A nyomtató, mint megkergült ló – nyihog.
Robotolásba fúlnak a kéjes esték,
Bánattól viselősek a nappalok.
Reggelenként patrónus jön s kérdőre fog
Várván, hogy a nagy Terv beteljesedjék.
Ám az elvész ott, hogy gyűszűvel mért a jog
S öblös dézsával mért a kötelesség.

IV.

Én azt hittem, hogy ez munka és komoly hely,
Ám a vádra mindenki fogékony itt.
Valahol egy magas lóra ültetett fej
Erszényemen kedve szerint vékonyít,
Alig akad, aki lélektanhoz konyít,
Rám üvöltik: “Bolondos görög korhely!”
Józan pillámra kocsmánk ekképp vonyít,
Pedig nekem jobban esne egy korty tej.

V.

Még sajgok. Megpofoztak a jázminok,
Pedig csak rajongtam illatukért.
Szívem a vágyak viharában inog,
Mint egy száraz, csörgő diólevél,
Mely rőt lombok alatt megnyugvást remél,
Hol nem ismert Düh, Harag, Gyilok,
Virágtól futottam, virág lettem én:
Jázmin pofozott, rózsára nyílok.

VI.

Firtattam, hogy létnek, nem létnek mi haszna,
Közben bordáim közé rést egy kés szelt.
Lenézett s tárcámat leste két mihaszna,
Tágnak hittem a suskámból gyúrt fészket.
Apró bűnöm nem követte szégyenérzet,
Irhám ekképp lett a forrongás vacka.
Bolond herceg voltam, száz koronaékszert
Vittem egy kietlen bolhapiacra.

VII.

Fémes szürke falak tövét érzem szűknek,
Közöttük bolygok, mint egy idomított vad.
Remegek, a kezek ökölbe feszülnek,
Ám Szívemen a torz jégcsap egyre olvad;
Bevallom, bátrabban nevezem Otthonnak
A Testet, melybe őseim beleszültek:
Szándékom sora, mint csillagromboló had,
Sebesen vág neki a végtelen Űrnek.

VIII.

Bohém kőműves a Vágy, falamon matat,
Napra nap, küzd a törmelékkel, sittel.
Neszezve jő smasszerem, az ős Bűntudat,
Hű téglatolómra ront, kit lesittel;
Ám Ő minden éjjel új fortélyt les itt el,
Újfent meglép, kezében vakolókanál
Gót palotám felett borszagú dala száll;
Garatja elszalasztott csókokért sír fel.

IX.

K. Barbara, kitől a versben búcsút veszek

Száz álarcod van, valamely mindig takar,
A szívem érez, a tied viszont színlel.
Hűsítő eső helyett dühös zivatar.
Te olajjal tudsz keveredni, én vízzel,
Mélyre nézek. Te beéred a felszínnel.
Futópályán röppen a fekete avar.
Élni hogy lehet ennyire hideg szívvel?
Szenvedni fog, ki hozzád kötődni akar.

X.

Kemény üveglapokból áll e város,
Mindegyik saját tükörképét vadászó.
Jogot formál bírálni, szinte már jós;
Peremük pajkos szilánkokkal játszó,
Csörgő ajkuk mögött nem lakik lágy szó,
Gyakran illúzió az, ami bájos,
Túl egyszerűnek hat, ami átlátszó,
Csak az ad izgalmat, ami homályos.

Vers

Lehettél volna…

Elolvasta:
30
Lehettél volna, de tudom nem leszel
Utadon lépéseket irányomba nem teszel.
Bíztam benne, hogy majd Te is keresel,
Ameddig a fejemben mindenki csak felesel.

Lehettél volna sok kérdésemre válasz,
Hisz’ méhecskét magának egy virág sem választ.
Kérlek válassz, sok kétely eláraszt
A valóság az, hogy tőled sosem kaptam választ.

Lehettél volna fényem a zord keleten
Tündöklő mezőm egy el kiesedő terepen.
Lehetnél víz, velem csordogáló ér,
Tudod magányosan ez a kóbor élet mit sem ér.

Lehettél volna az, aki megmutatja,
Milyen, mikor talál az ember, és nem csak kutatja.
Lehettél volna, de senki sem hibás,
Hiszen végtére ez a srác is csak egy prikezsiás.

Lehettél volna kinek a szavakat festem
Annyi volt a bűnöm, hogy túl gyorsan beléd estem.
Lehettem volna én is egyszer elég
isȧ, por ës homou minden, ami el ég.

Büszkeségem nincs, olyan mélyen térdelek,
Szemem hunyom, hátha holnap arra ébredek
Hogy élek, és egy mesében vagyok,
De tudom kicsi, hogy az álmaim túl nagyok.

Elbeszélés

Tavaszi nap

Elolvasta:
40

Edit egy korhadt fatörzsön ült a Duna-parton. Arcán érezte a tavaszi nap cirógatását. Hallotta a víz csobogását, de nem látta, csak érzékelte az őt körülvevő természetet, és Ádámot, amint tőle nem messze játszik, a víz által kisodort kövekkel és kagylóhéjakkal.
Gondolatai messze jártak. Egy éve nem járt itt. Akkor Tibivel, a férjével sétált erre, Ádámra, anyjáék vigyáztak. Nem tudtak szólni, csak fogták egymás kezét. Négy napja kapták meg a leleteket: emlőrák! Mindkettőjükben egyszerre kavargott a düh, a kétségbeesés a millió kérdéssel. Az orvos vázolta a lehetséges kezeléseket és életesélyeket, de ez csak még több kérdést vetett fel. Az egész eddigi életük legkeményebb próbatétele volt.
Az első kapaszkodó Ádámka volt, aki négyévesen nem tudta, hogy mi történik, de érezte, megváltozott körülötte a hangulat. Látta a kisírt szemű felnőtteket, és ettől ő is nyűgösebb lett, rosszul aludt. Editben ez tudatosodott először. Aztán hallotta Tibi biztató szavait, és már tudta, élnie kell, és hogy képes lesz mindent kibírni a fiúkért, de amikor este beült a kádba, újabb kétségbeesés-hullám tört rá, percekig rázta a zokogás.
Másnap, Tibi kihozta ide a Duna-partra, oda, ahol sokat sétáltak, amikor még csak együtt jártak. Tudta, hogy ez a hely és az akkori bolondozásaik emléke milyen sokat jelent neki. Edit szíve megtelt melegséggel, megszorította a férje kezét. Innentől kezdve csak a gyógyulásra akart koncentrálni.
A biopszia sajnos rossz eredményt hozott. Szükség volt hát a drasztikus műtétre, a kemoterápiára, és a sugárkezelésre is a betegség legyőzéséhez. Az életük ritmusát innentől a kezelések határozták meg. Néha arra eszmélt, hogy azt sem tudja, milyen nap van, mert vagy rosszul volt, vagy aludt, vagy a mellékhatásoktól kimerültem meredt a semmibe. De tiszta pillanataiban Ádámkát hívta, őt akarta látni, érte rimánkodott Tibinek. Maga volt a boldogság, amikor végre magához ölelhette. A nyárból nem sokat érzékelt, az ősz még jobban lehangolta. Először karácsony körül érezte, hogy most már minden jóra fordul. Ezzel a hangulattal és a reménnyel ajándékozták meg egymást. Ennél többre nem vágytak. Ádám vidáman szaladgált a nappaliban a távirányításos kisautó után, nevetése feledtette az átélt gyötrelmeket.

Két héttel ezelőtt az orvos azt mondta, hogy nem kell több kezelés, minden esélye meg van a teljes gyógyulásra.
Aztán ma olyan szikrázó napsütésre ébredtek, ami előcsalogatta. El kellett indulnia ki a házból, ki a városból ki a természetbe, hogy újra feltöltődjön friss életerővel!
Gondolataiból a megcsörrenő telefon riasztotta fel.
– Hol vagytok? –  Hallotta Tibi aggódó hangját.
– Újjászületésnapot tartunk a Duna-parton. – Mondta Edit, miközben megölelte hozzászaladó kisfiát.

 

Vers

kérdéses

Elolvasta:
30

ásítva hálót fon az éj
a csillagok megannyi
szentjánosbogár
s néma tó a Hold
elapadni
majd megújulni kész
idilli kép

de az embernek

“ágyban párnák közt” halódva
a remény
megmarad-e hogy
majd az utolsó lélegzettel
meglesz az örök élet ígérete?