Vers

Vigasz

Elolvasta:
54

pen drive-ra töltött álmokhoz
nem férsz
Senki csak én
hiányarcú monitoron
vetk?znek a kurva mondatok
de lehúzza cip?jét a gondolat

write woman!

Vers

Tükör

Elolvasta:
50

 

Mi ez a csend, mi ez a mély,
mi ez a szaggató, fénytelen üresség.
Te előttem mész. én eléd futok.
Gyermekéveim meztelen talpa alatt
sírnak az álmok.
Feléd dobom a labdát
széttárod kezeid,
arcod a felhők felé fordítod.
Csattogó lepkeszárnyakba kapaszkodom.
Zuhanok. Te még repülni akarsz
pille könnyű szárnyakon. Nélkülem.
és én úgy könyöröglek,
gyere még játszani velem

De te sieted lépteid, hangom elnyeli az éj,
lassuló lélegzés, villanásnyi sercegés.
Csend, zaj, csendzaj,
kopog a fény a fák tetején,
összekoccanva lehull a bánat,
avar közt rohan az ősz,
újra télbe fagy a nap,
tavaszra bomlanak a fák,
ismét lángra kap a nyár. Várlak.
Könnyeimbe olvad a hold,
nem talállak, rácsokat ráz a múlt.
Csontomig nyilall a nyirkos hideg,
bordáim közé szorítod szívem,
és én fájva kérlek,
gyere már játszani velem

Szekrény mélyén alszanak
az illatos álmok,
ágy alatt szuszog
az otthagyott félelem,
fiókban némulnak rejtett kincseim,
ami te voltál egykor,
kopott vonású fényképeken.
Arcodon megálltak az évek,
szép vagy, ahogy Isten teremtett.
Nem múlt rajtad az idő,
nem hasította szét mosolyod,
szemedben fénylő lázadás.
Tükörbe nézek,
te velem szemben állsz,
kezem kezedre teszem,
arcom arcodhoz szorítom.
Szíved hol dobban,
gyere közelebb, nem hallom.
Halkan roppan szét,
ez a vak ragyogás,
és én üvöltöm,
álmomból kilépő árnyékod után,
gyere vissza játszani velem

Egymásban veszítettük el a hiányt.
én őrzöm halványuló arcod,
s benne a lassan kibomló színeket,
várlak, lélegzetvisszafojtva
mozdulatlan, egyedül,
de csak a hold keringőzik
a viharos széllel.
Házak falához csapódik
minden halk szavú ígéret.

Hiszem, hogy van
kegyelem, megbocsájtás,
verejtékből születendő új élet.
Szívemben szunnyadsz,
neked félem amim maradt,
s aki maradtam, ahogy hagytál,
konok, játszani vágyó gyermeket.
A labda valahol a magasban,
lepkeszárnyak a porba hullva,
nem nézhetsz még a messzi fénybe,
ne hagyd, hogy elveszítselek,
mielőtt újra megismerhetnélek.
Ha isten úgy döntene, szüless újra,
beköltöznék szívedbe,
és elűzném a konok halált,
hiába pompázna előtted ünneplőben,
én ott lennék
abban a fércnyi csendben,
s játszani vágynám az életet veled

Csak nézz rám, vissza a tükörbe.
Tedd homlokomra kezed.
Adj forró lázat szívemnek,
hadd fájjak a lemenő nap
lángjában játszva,
helyetted, érted.
Nézd, újra tavaszra bomlanak a fák,
de te egyre messzebb lélegzel anyám,
oly’ messzi már,
mint ordító mélytől
a csend-magasság.

 

Vers

szembefordult

Elolvasta:
54

nem látja fejedben a szétáradó id?t,
neki saját útjai vannak, id?abrosza
másként terítve, s morzsáit ismerni véli;
t?le a legtöbb: mint párhuzamos egyike
nézi a társát hogy fut reménytelenül,
és nélküle nem lenne párhuzamos.
aztán lehet, ott ül nálad, nézi, mit írsz,
vagy csak bámul bele hátadba, s zavar.
észre nem veszi, ? alig itt, az empátia
az idegenség veresége megismerés nélkül,
hívjuk bizalomnak. akkor miért zavar?
tekintete mint az állaté – többet sejtesz bele,
mint amennyire tudja, mit akar, de akar,
hát zavar, ahogy a jelenb?l múltadba bámul,
mikor hátadon tekintete. így tolnak el?re
utódaid, te is így vádoltad apádat jöv?vel.
de már nincsen. az id? meg itt a megismerés
újabb látszatát hordja, hogy végs? össze-
rendezésben teremje az ismeretlent,
és nem értik – mert vers; értelmetlen, mert
történelem; túl sokszavú ez szerelemnek;
ez lenne barátság? húzzunk vonalakat:
ett?l-eddig hiába lábjegyzet, ha nem tölti
asztalod poharát fanyar vörös szinte vér;
ha a kenyérr?l azt tudod csak – hizlal, s nem
hallod a karcolást a késsel keresztre, ahogy
felvágás el?tt tette apád jelre a jelet, miel?tt
az id?t megszegte. szembefordult, adott.

Vers

A szalmakazal

Elolvasta:
165

A tehenek, a lovak meleg alma

volt általában éven át a szalma,

az udvar hátsó fertályába rakták

a szálanként villázott szalma kazlát,

a villahegy is olyan sorba tolta,

hogy lecsorogjon eső, hólé róla,

a parasztudvaron ő volt az égbolt,

de szép nyaranta sok szerelemé volt,

a szalma árnyas alja, szinte várta,

ki bújik nyári melegében nászra,

de fogyogatott, egyre lejjebb lépett,

a vonyigó az oldalából tépett,

s csak akkor látta élte széle-hosszát,

ha ráhevertek, puhára taposták,

most gépek nyüvik, henger-téglaforma,

csak vár a tarlón szerte-széjjel szórva,

nem magasodik ma már szálról-szálra,

a szérűn új úr ül, a szalmabála.

 

Vers

Szavak, álomfoszlányok

Elolvasta:
51

Te hozz igazságot

kiről álmodom

de nem tudom ki vagy

tűzittas hajnalokon

szétfolyó lávaként

bennem élő örök

vibráló égi fény

kőszirtek ölén búvó

izzó magma

mozduló test

ébredő melege

képzetem csapongó

éji fenevadja

szavak álomfoszlányok

derengő vágyak felhő csacsogása

kit holdtölte feszít

csillagvasra fölém

szendergő varázslat

ha jönnek az égi vadászok

hogy pázsitom horizontján

elringassanak

 

Látod

meg se rebben burkában a Föld

úgy tart karjai közt

mint anyám

mikor újszülött fiát csókolta az ég

csak titkait óvja

hogy mélységeiből

rám tekintsen a kőbe zárt holnap

s kanyargó vad vizek

erdők hegyek testét

égő nászi ágyon

összegyúrom neked

egyetlen ki nem mondott szóba

szeretlek

és föld leszek mert földből vétettem

 ma már közös az álmunk

mert magamnak álmodlak csak

s veled mindenségre vágyom

 

Tudom hogy mindennap

bennem hal el a Nap

s bennem szül az éj

végpusztulást mindig

hogy újra megteremtsen

mikor kihűl a kráter

s az égi öntőformákból

egy jobb világot vet

lábunk elé az Isten

 

 

Vers

Utazás

Elolvasta:
67
*

 

 

Rohantak a fák s az útjelző oszlopok,

elől egy nyárfa, hátul egy tölgy kullogott,

kajla sorompó bóbiskolt álmosan,

a bakter engedte le ráérős komótosan.

Versenyt futunk a kanyargó szerpentinnel,

völgynek le, hegynek fel, lendülettel,

velünk rohan az idő is, sarut hiába dobunk,

száguld a pillanat, útjába nem állhatunk.

A lassító jel gúnyosan az égre mutat,

nyílt a pálya, szűkre szabva találkozásunkat.

 

Az ezerszer átgondolt mondatokat nem találom,

csak kezed szorítom, csak mosolyod csodálom.

Harangok sem szólnak és sehol egy harsona,

veled vagyok, velem vagy – s nem történt csoda.

A tér-idő semmit sem változott,

csak mit ezerszer álmodtunk:

utunk találkozott.

 

Koppan az ütköző, végvágány fékező,

elrohant a kegyetlenül megszabott idő,

egy mosoly, még egy érintés, s búcsúzás.

Álmodtunk? Holnap kérdezzük:

– nagy utazás?

 

Leszállsz, elindulsz lassan,

még egyszer visszanézel,

még egy mosolyt küldesz, valamit érzel,

s majd eldöntöd mi ez az érzés:

valami most kezdődött?

Vagy a történet

– menetrend szerint –

befejeződött!

Vers

Feszület

Elolvasta:
48
Rétegvers
Nem szándékozom indulni a Holló pályázaton, ezért csak így akadémikusan *

 

Lásson, aki él!

Zsongó színek éke

keresztre feszít.

Kínt ez,

mit nem enyhít sem b?nbánat,

sem hit…

A tervet elnyeli mélyen

ott a Nagyerdő szívében

a hallgatag Krematórium.

Lehetetlen Feltámadásom…

Kicsi, fáradt lepkék

őrzik a csónakomra száradt

vízi mohákat

szabadságra várva…

Hiába a „Fehér ló áldozása”.

Impressziók vágynak expresszív

lüktetésre

ahogyan Greco is izgatottan nyújtotta alakjait

bennem is sűrűsödnek a lelkek,

kik érzik csuklóim megfeszítvén,

hisz innen lendül a mozdulat

feltámadásra készen…

Övék is e pulzáló vér:

az enyém…

Átjár az alföldi szél

és ráncokat barázdál a parasztember homlokára,

kaszájára, lucernára

rátelepszik minden

álmára a por és a szekérút.

Önarcképeim

drámai megvilágításban…

Színeim ellentétesek

a felhők romantikája

piros kötényt áld a Cigányleányra

Vihar előtt

Vihar előtti csend

Iskolások

Lakodalmasok

Sírbatétel

Tanyán

Fuvaros szekér

Bús magyar ló

Tócóskerti táj…

Fény, szín, faktúra és Tokaj,

meg a Kedves, Tiszadada

sárgák és ultramarinok

magasodnak messze a horizont fölé

paraszti jelkép…

Félegyháza fia voltam

példaképem Petőfi

Debrecent nem lehet

elkerülni…

Sorsunk hasonlatos,

de a cívis város engem fiának fogadott…

Néha szégyellem magam emiatt!

A főtemplom főfala

lám meg is repedt,

Elárultak,

majd megtagadtak százan,

ezer lábbal taposták

lelkem a sárba.

Nem vádolok…

Nincs kit miért…

A víz borrá válik…

és a kenyér

fehér, mint a testem…

Rajzolok.

Mi elém kerül, vászonra feszítem

„Kérész szedőkön”, „Tengeri hántásokon”

át mily nehéz a „Hazatérés”

Ne kiálts mégsem Barabást,

s állj messze a kődobálóktól,

így kérj magadnak tiszta vizet:

Ne kelljen soha kezeid mosnod

vagy rongyaid közt aludnod éjjel,

s álmodban tisztaszobában

a Megváltást várnod.

Gömörből hosszú utak kanyarognak

bús füzek hajlongnak a parton

lakat a sorompókon

hó fedi el a gátat

az igazság vize megtalálja a legkisebb

repedést:  felszínre tör.

Föntről szerteágaznak lépteid

bomlik keser illatod

magamra maradok

csak teljenek be a napok

A Hiány

keserű könnye mardossa arcodat.

Hangod elcsuklik:

De a lárma elnyeli sóhajod.

Nem tudhatod…

Nem kísértik többé Szent Antal sem…

Könyörülj a haldoklón!

Hadd szálljon Ezernyi kék pillangó felette

Hadd öleljék széthajlón selymes zöld füvek,

Hadd gyulladjanak oszlopos gyertyák szemében

Hadd porladjanak a szenvedéskövek…

Tudd, a magányban szunnyad a varázslat

Tudd, mikor szakad a pillanat,

Tudd, mikor ülnek el a gerlék,

Tudd, félned, sírnod Neked

is szabad…

Nem kell már térfoglalás,

tömegelrendezés,

plasztikai erő

tekintet és nem jelent többé semmit

Párizs sem

elillant a szecesszió

szélesebb vonásokkal

dobog az ecset szíve

nem képzelődöm

csak ezerszer sajnálom,

hogy mégsem sikerült

minden szenvedést

vászonos fénybe álmodnom!

 

Vers

Visszahullva

Elolvasta:
55

Kincseket őrzünk a lemenő nap szélén,
csak ülünk, nem szólunk,
ma nem mozdul bennünk a lélegzet.
Lábaink az őrült mélybe lógnak,
síró fák csupasz ághegyein
széthull a fény az utolsó dalban.
Körülöttünk lombtalan éjeket
váltják a zöldillatú nappalok,
együtt féljük az idegen holnapot.

Alattunk a világ egy összegyűrt álom,
szárnyaink verdesnek a messzi felé,
a magasban nincs mitől félnünk,
hisz fentebb már úgysem zuhanhatunk.
Néha ránk talál egy törtfényű csillag,
az égi mezőkre feküdt csöndben,
vétkeink súgjuk nyíló tenyerekbe.
Szökni akaró arcunk
szép-szirmaira bontogatjuk,
meséljük a lentről integetőknek,
mi szunnyad itt, a hegyeken túl,
a felhők alá gurult naplementében,
hol arcunkra csókot szórt egyszer
a sugaras nyár, s félt könnyek folytak
vállainkra, ha a búcsúzás kínzóan fájt.

De már nem akarunk visszafordulni,
csak néha érkezünk a földre,
a széttört hold szilánkjait tapossuk,
lábunk alatt sírva zúg a muzsika.
Visszahullva a csöndbe,
vigyázzuk a csorbult álmokat,
hogy fel ne sebezze,
az ölünkbe zuhanó angyalok
szárnyait az idegen fényű holnap.

Vers

Jövőág

Elolvasta:
69
(Ihlette Holló László Parasztfiú című grafikája)

Nyárfa testű paraszt fiú,

a nap koldulni járt hozzá,

megpihent vállán,

majd elbújt kulcscsontjánál.

Álmok horpadtak mellkasán,

megtámasztotta derekát,

nevetve elpirult

ágyékkötőjén a nyár.

A sugarak megszámlálták

lábán az izomrostokat,

feszült alatta a föld,

kezében gyönge vessző.

 

Vers

…avec plaisir…

Elolvasta:
48
illusztráció: Molnár C. Pál: Akt

 

 

 

….avec plaisir…

 

 

 

Kanális-ajkú reggelén a nyár

Enervált arccal pongyolát virít

S kitárja pállott, gyarló halmait

Hol únt suhancok lomha vágya jár

 

Ágyéka dudva, r?t szaftját a gúny

S a megvetés flegmán túlérleli

Pipára gyújt, s új kábulatba húny

Elomló combját durván szétveti

 

A csók fanyar, de épp erre vágynak;

A két legény durván buzgolkodik

Tiltott gyönyört, s izgalmat találnak

 

Csiholják-oltják a kéj lángjait;

Ez ópium-pipáját a lánynak

Mindegyre-még, s újból, jól megtömik.

 

 

 

1975

 

 

 

 

 

 

 

jegyzet: 1972 és 1976 között, számos kockás, spirális füzetbe írva, költészeti m?hely-gyakorlatokat végeztem, s a húsz év körüliek önhittségével azt a célt t?ztem ki magam elé, hogy lehet?ség szerint minden megismert verstani m?faban, s minden ismert költ? és m?fordító modorában, stílusában megtanulok verselni. Közel 300 ilyen és ehhez hasonló “szakmai ujjgyakorlat” maradt  fönt. Az itt közölt versnél az alábbiak olvashatóak: m?faj: szonett, korszak: XIX. sz. második fele, stílus, modor: cirka Arthur Rimbaud, m?fordítói tónus: Tóth Árpád, kötelez?en használandó szavak: lomha, únt, enervált, fanyar, stb. elkészült: 1975. május 7-én.

 

avec plaisir = örömmel, kéjjel (francia)

 

 

 

 

 

 

 

Vers

Majális-király

Elolvasta:
56
Allen Ginsberg-nek

 

 

 

Majális-király

Allen Ginsberg-nek

I.

Látlak,
hiába próbálsz elbújni zörg? csontpalotád
sokszobás rejtekén;
önnön koponyád csak az,
s hajnali, izzadságszagú gondolataid sikítva szaladnak
egy eldugott zúgot keresve
a Nagy Feledés-Rend?rség el?l.
Látlak,
hiába menekülsz Közép-Nyugat végtelen rétjein,
a Whitman-megénekelte sárgára aszott mez?kön,
hiába száguldasz a “nyílt utak” álom-ígéreteibe, válladon
h? motyóddal, a degeszre tömött Amerikával,
hiába vonod acél-alumínium tested Cap Caneveral egére
hiába merülsz alá az ?rült kicsapongások
T?zmadár-táncaiba,
hiába óvakodsz az összefonódott aktok sziluettjei közé,
hiába próbálsz beleveszni Harlem gettó-labirintusába,
vagy Manhattan felh?karcoló-sikátoraiba,
vagy a megnyugvást, álmot és pár óra békét hozó
fecskend?k t?-erdeibe – rettegve az “élest”,
hiába szlapálsz elvonultan, orális petting-kapcsolatra
lépve konzervsörök Appalach-tömegeivel,
hiába ?zöd zokogva a szabadság, az ?szinteség,
s a hit-remény-szeretet láncravert, megalázott,
többé versben ki nem mondható illúzióit;
látlak!

Látlak hetek csövezései után megérkezni – egy még
felfedezetlen nagyváros zsibongó terére,
hónod alatt kézirathalmaz lapul, lelkedben a titkos,
jóles? üresség – expedíció út el?tt –
cip?dön sárrá szárad a korai hó.
Látlak: felolvasóestre sietsz, nyomodban
Corso, csapzottan, másnapos borostával arcán,
s még nem tudjátok, mit szavaltok aznap.
Zacskós szemekkel – t?n?d? lelkek kidülledt, vizeny?s
tükrei – egy marihuana-dekkért vizslattok elgyötörten.
A földszinten fényes-fényremlámos mozi – pornófilmek
játszótere – s csak egy kis festett fatábla jelzi
a pincében megbúvó kicsiny lyukat – melyet kibérelt mára Kerouac szelleme,
s végül leértek a csigalépcs?n,
gondosan ellépve a szeretkez? párok között,
ón-szín hasis-füst vág mellbe,
a buzik neved énekelve ünnepelnek, pedig ma
nem nekik nyújtod át lelked,
seb-borította,
pattanásos eszmefuttatásaidat.
Látlak az eszme viharában kitárulkozó igazmondók közt
megkötözött viharmadarak morbid szárnycsattogásaival
hírt adó tébolyult világcsavargó,
ki magad vagy
a költészet titkon beismert, megszemélyes?lt
farkasétvágya.

II.

Óriás vagy, ahogy mesélsz,
lángelméd glóriája r?t fénnyel világítja meg
a Gangesz partán féltérdre ereszkedett
csavargókat, költ?palántákat, vízionálókat,
az ideológia-verkli-nyaggatókat,
bigottokat és ultra-, vagy széls?baloldaliakat,
ápolókat és ápoltakat,
élveszületett halvaszül?ket,
jazz-rajongókat, soul-rajongókat, blues-rajongókat,
coolokat, trendiket, dendiket és hippyket,
Rolling Stones- és Ray Charles-rajongókat,
baseball-, és free-love-rajongókat,
punkokat és Love Story-neo-romantikusokat,
Zen-, Buddha-, Krisna-, Krisztus-, Mao- és Marx-híveket,
a politikus- és elnökírtókat,
a magányos-gyilkos-elmélet-gyártókat,
az összeesküvés-elmélet-gyártókat,
Szelíd motorosokat és a Pokol Angyalait,
Jones, Hendrix, Joplin és Morrison siratóit,
pszichiátereket és pszichopatákat,
munkamegtagadókat és sztrájktör?ket,
Broadway sztárjait, az Off-Broadway felkapaszkodni
vágyóit és az underground géniuszait,
aukciókon nyüzsg?ket és ambulanciákon jajgatökat,
illuzionistákat és reklám-szakembereket,
a minden változással szemben immunisokat,
a minden szell?re reagálókat,
fogpaszta-reklám-mosolyú kormánypártiakat,
fegyverkez?ket és leszerel?ket,
háborús veteránokat és Vietnamban elesetteket,
homo-, hetero- és biszexuálisokat,
bevándorlókat és az
“elveszett nemzedék” francba-önként emigrálóit,
milliárdosokat és munkanélkülieket,
filmproducereket és outsidereket,
metróban csövez?ket és Greenwich Village-be költöz?ket,
a dallasi, memphisi és az Ambassador Hotel-béli szemtanúkat,
szájtép?ket, szerencselovagokat, lúzereket,
healer-eket és a “Jessore úti” éhez?ket,
a hibernáltakat, a pénzért mindenre kaphatókat,
UFO-hív?ket, -ellenz?ket, -közömbösöket,
kábítószereken él?ket, kábítószerekb?l él?ket,
neppereket, passzerokat, bankot robbantókat,
kommentátorokat és tréfagyártókat,
ügynököket és biztosítási tisztvisel?ket,
autómosókat és gépreblókat,
kommandósokat és anti-kommandósokat,
Sharon Tate-eket és Charles Mansonokat,
meghurcoltakat és szexulális rabszolgákat,
skanzenben él?, és Woonden Knee-i indiánokat,
holdraszállókat és álmukban hív?ket,
szürrealistákat és Andy Warhol-neo-avantgardistákat,
heveny exhibicionistákat és id?lt voyeur-öket,
szupermarketekben d?zsöl?ket, kukákban guberálókat,
woodstocki csillagszem?eket,
beépülteket és gyökereiket gondosan ápolókat,
próbálkozókat és magukba süpped?ket,
angyalfej? hipstereket és hosszúhajúakat,
kik csillogó szemmel bámulják,
mint nyílik meg az ég egyetlen szavadra,
feltárva minden titkot,
mit rejteget az emberiség.

III.

Látlak mint ünnepelt költ?t,
s mint ronggyá vert csavargót,
látlak a börtönben és az egyetemen egyaránt.
Látlak Frisco utcáin – fölt?nést kelt fény-ruhád –
s csak aprókat enged lépned a tömeg,
boríz? hangod elvész a szélben, ahogy a tovarobogó
Id?-Expressz után kiáltsz – rettegve a jövend?t,
s egyszercsak,
1955 lázas lüktetésében,
Kerouac bíztetó pillantásainak kereszttüzében,
Berkeley campus-rengetegében,
kopasz szobádban az idegtép? séták során
feltör agyongyötört lelkedb?l egy messzehangzó üvöltés,
s milliók esnek pofára,
s milliók keresik, kutatják egyszerre neved,
egy “Üvöltés”,
mely ?z, hajt, segít és felajz engen is!

Látlak narkotikus állapotban,
n?l a sz?röd és hullik a hajad,
vörösborért kutatsz a csótányos lakásban,
egy nagyobbacska csikkért Las Vegast kínálod
Isten nevében,
padlásszobádban verset körmölsz Kerouacot siratva,
pucér villanykörtéd kínlódva-öklendezve okádja a fényt,
mocskos versed kölyök-csavargó-Adonisz-múzsája
nyitott sliccel hortyog,
de te már undorodsz benyúlni a nadrágja alá.
Látlak részeg éjszakákon,
halántékodon ott dobol a hasis,
Whitmant lapozgatsz és W.C. Williams m?veit,
?rjöngve keresel egy kis örökkévalóságot reggelig,
s átkozódva téped ketté a szólásszabadság zászlaját,
nem ismerve el többé New Jersey államot,
hazád hobóit házikabátban kíséred zarándokúrta,
felkeresvén együttesen
a whitmani Nagy Szabad Amerikát.

IV.

Köszöntöm benned az er?t,
köszöntöm benned a tagadást,
köszöntöm benned a tudós látnokot,
köszöntöm benned a kisfiús, félénk magányt,
köszöntöm benned a lázadást, a torzsalkodást,
köszöntöm benned a halluciogén vízionálást,
köszöntöm benned az önképzést,
az önmarcangolást,
az öntevékenységet, az önsanyargatást,
az önsajnálatot, az önkínzást, az önkielégítést,
az önbecsülést, az öndics?itést,
az öniróniát, az öngúnyt, az önámítást,
az öntépést, az önmutogatást,
az önfegyelmet, az önuralmat, az önszuggesztiót,
az önimádást, az önvédelmet,
az önbizalmat, az önvádat, az önvizsgálatot,
az önhitet, az öngyilkosságot,
köszöntöm benned az önkényt,
köszöntöm benned “Amerika bukását”,
a testb?zös csavargást,
a szavak misztikáját, a ráolvasás ritmusát,
köszöntöm benned a mítoszt,
a Naomi-csöndes, Kesey-drámai, Solomon-vakmer?
Sárga Ház-béli jövend?det,
köszöntöm benned a NEM bölcseletét,
a kiáltás sokszín?ségét, a tébolyultság izgalmát,
köszöntelek Ferlinghetti “Elme Vidámpark”.jának
lökdmegkecskés, politikai-dodzsemes,
célbahurrogós, hullámvasút-elismeréses,
lampion-varázslatos forgatagában,
köszöntelek sörhabok és LSD-felh?k szélén lábat
lógázó sz?rös-tar, meszkalin-géniusz,
köszöntelek igazhangú,
köszöntelek hatékony,
köszöntelek parkokban felolvasó,
köszöntelek kültelki,
köszöntelek gond nélkül ölelkez?
köszöntelek fejfájós,
köszöntelek lendületben lev?!

Köszöntelek Majális-király,
bár nem szeretlek.
De vajon mit számit ez?
Mit számit ez?
Számit ez?

1972 október  (véglegesítve: 1974 március)

 

 

Vers

Olvadáspont

Elolvasta:
55

Befejezetlenül hagyott tegnap a világ.
Idegen szavakból
hamis fényt hajlított szívemre egy kéz,
nálam maradt a hazug hiány,
konokul üvöltött arcomba a szél.
Széttört éjtükör roppant a lábam alatt
szilánkjain a hold fénye csorgott
tenyeremre fagyott a hajnal,
szétfeslett szárnyak hulltak
a szaggató ürességbe.
érted indultam az érintetlen csendbe,
s temettem magam hó alá, föld mélyébe,
hogy álmaidban szülessek újra…

álmokon innen és túl…

Mindig várlak. Ma, tegnap, holnap.
Nem számolom a kattogó idő monoton zaját.
órák, napok, hetek, évek.
érkezem, érkezel, nincs lent, nincs fent,
csak te, csak én.
Fáklyaként lobban testemen a lemenő nap,
kezeiddel érinted
bordáim alá vermelt szívverésem,
lázban égő vágyam, szemedben látom.
Már nem fájnak a lángok.
Kifeszített húrokon zizeg a csönd,
mezítelen sóhajokat szaggat sóhajod,
együtt zuhanunk a máglyafényű hold
hullámzó ölébe.
Széttárod csendem,
csupasszá öltözöm vetkőzött álmainkban.
Feszülő bőröm alá rejtőzöl,
foglyod vagyok, foglyommá teszlek,
most nem mehetsz,
most minden tiszta, minden szép,
mezítelen gondolatok fekszenek körénk.
Hangod hangomhoz simul,
nem kell a szó, nem kell kapaszkodó,
lebegő buborékokba lélegezzük magunkat.
Jó ez a zuhanás, hozzád gömbölyödés.
Veled vagyok. érted szabadon.

Hidegek már ezek a téli esték,
magányos fákra tekereg kinn a vénidő,
benn mozdulatlan a pillanat,
szétdobált vágyaink az ágyon pihennek.
Festett csendéletünk nyújtózik a falakra,
kitakargatsz, hogy ölemben
álmodd a szelíd hangú hajnalt.
Fülemben zsongsz.
Gyönyör vagy.
Isten. Csoda. Ezernyári pillanat.
Vibrálsz, lüktetsz,
helyettem lélegzel,
fényt keresel, eget, földet,
s hozol napot, holdat,
csillagokat festesz,
hogy velem őrizd a lángot,
amit Isten rád hagyott egykor.

A csend néha felhasítja a néma időt,
lassú tánccal közeledik a zajongó fény,
körénk domborodik a sötétség.
Még nem mehetsz.
Most minden tiszta, minden szép.
Szívem zuhogó csendjére
keresztet karcol egy kéz,
felettem tűnő messzeségben
a fehérarcú nap szaggatja az eget.

álmokon innen és túl…

Széttárt karjaimmal
lobogó tűzben állok,
hajnali lángban égnek az álmok.
Magamra húzom némaságom.
Olvad a reggel. Lehunyom szemem.
Fülemben zsongsz újra és újra.
Gyönyör vagy. Isten. Csoda.
De mondd, jössz-e holnap
a befejezetlenül hagyott pillanatba
maradsz-e lélegzetem,
érintés,
szó,
szerelem.

Vers

KARIKÁZÁS

Elolvasta:
215

Hosszúlt nyaranta harcoltunk a porral

egy zsíroskenyér-harapás vigyorral,

s hogy a világot önfeledten játsszuk,

a legegyszerűbbet is kitaláltuk,

még emlékszem a legelső kerékre,

mi jókedvemtől fölgurult az égbe,

egy rossz bicikli gurigára leltem,

a küllőit nagy gonddal kiszereltem,

majd mint akit az Isten futni hí meg,

csak lótottam, s a kerék pöndörített,

hamar esett, hogy kedvem gyorsat nyargal,

hát megtoldtam karom egy lécdarabbal,

s hogy iramát az én kedvemre járja,

rácsúsztattam a belső oldalára,

meg rájöttem a csínyjára hamarvást,

hogy jobbra-balra dől, ha úgy akarják,

s úgy kergettem neki a föl-le dombnak,

hogy útszéli bokraim összerogytak,

a nyeszlett portól fuldokolt az égbolt,

de izzó kékje akkor az enyém volt,

s csak anyám tudta szótlan is, ha látott,

hogy az a vásott merre karikázott.

Vers

Költ? az ?szben

Elolvasta:
45

 

 

Csak egy kicsit

szétnézni jöttem ide a kapuhoz.

Balról a kanyarnál elt?n?

utcát befogni szemmel:

jár-e valaki erre, ülnek-e kinn

a lócákon fejkend?s pletykafészkek?

 

Nem kíváncsiság hozott,

a délutáni langyos fénynek

megfelel?,

méla hangulat.

 

Semmi ilyesmi, látszólag kihalt most

a környék. A házak némán sunyítanak,

akárcsak lakóik.

 

Jobbról utolsó házak, faluvége.

Az út hirtelen kanyarodik

a focipálya felé, ahol annyi bosszúság

éri manapság a hazai

csapatnak szurkolókat.

 

Arra bukik le a Nap,

mintha fel akarná gyújtani

a lombjukat vetk?z? erd? fáit.

Nyár óta nem jártam arra.

A fák h?vösében, vastag

avar alatt már alig látszanak

a hantok: megannyi katonasír.

Ha arra járok,

annyi év után még eszembe juttatják

a háborút, a harcokat,

pedig nem is éltem akkor.

 

Tekintetem visszatér,

el?ttem,

a fagyalbokor zöldje közt

piros bogyók,

mint a földdé lett

madarak szeme.

 

Miféle érzékenység ez?

Annyit tudok, ha más nézi,

a látványra ügyet se vet.

Ez a plusz-érzés,

egyenesen a költ?lét

következménye?

 

Vagy éppen hogy az így

életre kelt gondolattól

él a költészet?

 

Mit kezdjek vele?

Mit a szinte fizikai kényszerrel:

papírt, tollat kézbe!

 

Lépkedek választalanul

a sz?k átjárón

szomorúság és vidámság között.

 

Vers

Játszd az életet!

Elolvasta:
66

 

 

 

Összeszedtük a múltba hajló fák

vadhajtásait, készültünk a napra.

Csokrot kötöttünk, soha hervadót.

Magunkra kaptuk legszebb ruhánk,

csupasz álmainkat jó anyánk

méhébe ágyaztuk,

de a poros lámpafényben

csak a csend dúdolt altatót.

 

A zubogó éjfény szélnek

csapódó látomás lett. Gömbölyűt

álmodtunk, elgurult, s mi csak

zokogtunk az ismeretlen világban,

félve a félhomályban. Egyedül.

Volt, aki elindult játszani velünk,

s volt, aki soha nem találta meg

a fényt az úton.

 

Tegnap kitérdelt gyermekkorunkat

hagytuk el, ma hideg kereszteket

szorít az emlékezés. Nincs-apánk,

és soha nem volt anyánk

tegnapjait álmodjuk tovább.

Kezünkön hóangyalok táncolnak,

keressük a széttört idő darabjait,

néha rátalálunk a mélylélegzetű szépre,

de lábnyomunkba nem lép már senki.

 

Néha vers fakad őrült elménkből…

 

(vajúdhatnánk tán’ szebb sorokat,

vágypercekbe vetkőzött nyarakat,

széljegyzetek mögött suttogókat,)

 

…de a széppé rajzolt betűk halmazában,

most minden valós, rideg, hangtalan.

 

Homokórába rejtett porszem életünk

lassan szétpereg, elreped a burok.

Előttünk létra árnyéka, felettünk

égig érő gondolatok. A lent és fent

közé szivárványt karcolnak

az angyalok. Felhőkből folynak

ki a nap színei. Temetünk,

indulunk, érkezünk, szeretünk,

s a verseink, mint kérész mementók

élik túl anyánk szülte halálunk.

 

Árva pocsolyák tükrét tapossuk,

a tűnő villanásokban arcunk torzul.

A lucskos télben károgó varjak

szétszórt álommorzsák felett kőröznek.

A sárból tapasztott napkorong alatt,

a szürke falakra csorgó fényben

széthordott szívünk cafatokban pihen.

 

Dac, konok hallgatás, csóktalan magány,

ami vár még ránk, s ami elhagyott.

Szétosztanánk amink maradt,

mi, akik itt maradtunk, álomutazók,

költők, fűzfapoéták, dalnokok

most versben játsszuk, valljuk,

tagadjuk töredék életünk,

rendet teszünk, káoszban fuldoklunk.

 

A poros lámpafényben

csupasz éjköröket dúdol a szél,

szívünk fölé feszül az éj.

Kettéhasad az éjszaka,

elhagyjuk a széthullott csendet,

zuhanunk a csúcsra,

a távolban zenekar hangol,

ma Isten a karmester…

 

Játszd az életet költő – súgják az angyalok.

Játszd, míg az élet is játszani akar téged.

 

Vers

A tavaszhoz

Elolvasta:
47
Te perverz játékkal a nyárba
Mented mindened!

 

Újra itt vagy, te kéjenc frivol…?

Nincs költő, mely rád nem tékozol

Kincseket.

Jöttöd merész,

Fény, pompa, melyből nem kevés,

A balga lélek hevülten issza

Lényedet,

De mi haszna?!

 Te perverz játékkal a nyárba

Mented mindened!

 

 

Vers

Harmadnap

Elolvasta:
49
Rendkívüli emberekkel ritkán találkozik az ember. Kegyelmi állapot.
Az internet virtuális világa új dimenziók felé nyit kaput.
Zsidai Erzsébettől olvastam egy történetet: világa, szellemisége, embersége az enyém is.*

 

 

 

Tizennegyedik napja kanyarog az út

katonák gyűrűjében anyám arca

gyötrőn néz az égre…

A magaslaton két lator sóhaja

ekképpen  száll

régóta sorsukra várva:

„Éli, Éli! Lama sabaktáni?”,

hisz van erőm

majdani

szavaim ajkukra

írni…

 

Miért éppen én legyek középen,

hiszen alászálltam a Föld gyomrába is,

kérve,

hogy az Isten magához intsen.

Tizennegyedik állomás…

Lehet, nem is napok teltek el,

csak torz órái a Világegyetemnek

a gyűlölet ködében minden

távolba vész,

 s nem látok én sem mást,

csak azt a félelmetes

patibulum és stipes

keresztfákat

korbácsütéseim

feloldozásaként.

Sóhajt a tizenötödik

pillanat.

Pannicularia.

Köntösöm a sorsom,

ím

látom jövőm

azon a harmadnapon,

mit közelségbe hoz a Pészah.

Kisdedeket dajkálnak

szüleik

Golgotára nem

gondolva

s elgördül

a barlang előtti

kő is,

valahol gyerekek sikongatnak,

míg édesanyjuk

dajkadallal ringat.

Gyönyörűséges szép

idő lesz

három óra táján

oszlani kezd az eddigi

éjsötét

már ébrednek

a kakasok

közöttük lesz Péteré is,

ki hármat kukorékolt

öntörvényűen

szomjúzva a rendet,

 s Tamásnak keresztelnek

minden csecsemőt

és felzokognak

a fák

az Ég,

s a hamisak is

hamut szórnak

fejükre

ruháikat szaggatják

óhajtván

a megbocsátást

azon a

végső

harmadnapon.

 

Mocsár Gáborné Fehérvári Judit

Debrecen, 2010-02-01.

 

Vers

Keringés

Elolvasta:
64

Talán még kaphatunk
Fanyar vigaszt nyújtó

Féktelen zendülést is.
Rég látott bokros adatok
Alatt megingó,
Részeges ?gyelgést.
Képekre szépen mered?,
Ereszalj födémgerendát,
Mely fehér vigyorral mered rád,

Hogy rajtad hagyhassa nyomát.

Látva az int? lebbenést,
Mi szájt táttat bajszok alatt,
Éretlen tacskós köszönést,
Mely kócokból köt fonalat,
Rádöbbenünk, talán az érvek mezején,
Engedélyt kéne kérnünk felmenni
Hegyeknek tetejébe.

 

Hébe-hóba….

 

Vers

Átívelek fényes lélek-szinteken

Elolvasta:
47

 

Versenyt fut velem a párhuzam-idő,

vagy én követem, mint jelent a jövő?

Visszanézek, mögöttem kanyargó múlt,

előttem  ismeretlen kötéltánc-út.

 

Készültem, és ünnepelni akartam:

mulandóságot sirat a naptáram.

Januári döbbent csendben a hitem,

s fényezetlen életmesém keresem.

 

Szentélyemben, ha befelé kémlelek,

behunyt szemmel megláthatom lelkemet.

Ellenállhatatlan húrok pendülnek,

egymásnak feszülő ölelés felett.

 

Felrémlenek bennem korszak-rejtjelek,

hétköznap-taposók, s színes hátterek.

Völgy-mélység húz, szikla-magasság emel,

vágyódó távollal dacol a közel.

 

Kandallómban zsarátnok-parázs pirul,

tükrömön túl a sorsom is átfordul.

Akár jóra, akár rosszabb irányba,

sorstervemet az angyalom vigyázza.

 

Nem törhet meg ármány erők hatalma,

sem a hamis képmutatás csapdája.

Tudom, helyes úton járok, ismerem,

 küldetésem, hivatásom, életem.

 

Itt vagyok, és édesanyám is velem,

ünnepel, hogy életet adott nekem:

Püspöklila ciklámen a cserépben,

emlékeztet, ötven éve születtem.

 

Üzennek a szivárványba írt szavak,

csaponganak fantázia-madarak.

Családom, és mindazok, kik szeretnek,

osztozhatnak bajban és örömömben.

 

Szárba szökken sok elhintett gondolat,

megremeg és érlel a most-pillanat.

Átívelek fényes lélek-szinteken,

képzeletem határtalan, időtlen.

 

Ünnep-létem védelmezőn átkarol,

emelkedett percem büszkén vállalom.

Tortámon a gyertyalángot elfújom,

ötven évem bölcsességét adhatom.

 

Az orsómról lepergett fél évszázad,

mennyit tartogat még a sorsgombolyag?

Érzéseim által megélt jelenem,

s virágcsokrom farkasszemet néz velem…

 

2010. jan.28

 

Vers

Szocionett

Elolvasta:
48
(A szerkesztő előszava: Biztatásul, szeretettel, a jó rímekért és tökéletes ritmusért)

  Az ajtó alatt most is húz a cúg,
  Hiába van pokróc a küszöbön,
  Örül a gázóra, boldogan zúg,

  És pára csapódik le a kövön.

 

  Várom a nyarat, a nyarat várom.
  A felszáradt köveket, a csendet,
  Mert letenném végre a kabátom…
  Tél van. A postás számlával csenget.

 

  Télen fizetni kell a melegért.
  A nyár jobb, a hőséget kibírom.
  Tegnap, aki engem fizet, megmért,
  Van, mi volt, bár nincs róla papírom.

 

  Így csalok csalónak és a csalásom
  Haszna, csak az életben maradásom.

Vers

Kettőezer tíz van

Elolvasta:
47
Jobb később mint soha…

 

Lúdmellű Ludmilla

Túllát a kanyaron,

Kifelé beszalad,

Lerámol hanyagon.

 

Bőzöngeti bizony,

Botladozva bezzeg,

Bizonyítja bátran,

Bizergője berreg.

 

Kirin-kikeringi,

Kökörcsin kukacát,

Kaktuszok és kekszet,

Kokszolja a kuktát.

 

Rátarti-rátóti

Csikónak tojást fest.

Lózörgő kenderkóc,

Lefelé jön az est.

 

Titokban, tettekben

Tisztában van túl jól,

Undok velejétől

Bőg az egész akol.

 

Barátnő Tattjána

Tatján tajték pezseg,

Zúg elől, reng hátul,

Hája bájtól rezeg.

 

Blőd butító ódám,

Leszögezi bátran:

Itt az újrakezdés,

Kettőezer tíz van.

 

Vers

Csak veled

Elolvasta:
72

Ha mondanád, hogy merre,
miért ez a sok lidérces álom,
fényeket szaggató látomás
a pokol felett dühöngő szélben.
Ha mutatnád az utat
a felhőkig érő hegyre,
hol tiszta fényű dal szól a
bús sziklákat életre keltő ringatásban.
Akkor talán egy pillanatra
megfordulnék, és hinném,
ha széttárom kezeim,
szirmokat bont tenyeremre a világ.
Törtszárnyaimmal egyensúlyozva
a világ felett keringne szétszakadt életem,
lennék sólyom, vadszirtek álmodója.
Talán nem félnék,
a sápadt, holdra üvöltő éjben szállnék,
szemedben élném rajzos álmaim,
megírnálak örök hűségként,
magamra fonnám ruhátlan valód,
körbeutazva őriznélek téged.
Szótlan.
Ahogy anyám őrzött
életnek, álomnak, halálnak
méhe ringató csendjében.

De nem mondod. Nem mutatod.

Félek, a csend
bőröm alá költözött,
csontig feszül bennem a kín,
hiába ordítok, megtorpantam.
Körülöttem a hajnal sírva omlik szét.
Betemetnek a letaposott évek,
osztoznék, de gazdagságom
az úton szétszórt szegénységem.
Már nincs mit ígérnem.
Kérlek, emelj a magasba. Most.
Nyisd ki két kezed,
s engedj szabadnak,
szélnek eresztett gondolatnak,
hogy bármikor visszataláljak,
ha pihenni vágyom, ha hiányod fájom,
melletted lélegezzem ki és be
életem, majd halálom.
A világ peremén létezem,
csillagtalan ég alatt billeg
a hiány az idővel, nincs ami
tartson, minden húz, taszít,
fanyar íz, ködben lélegzők,
lent, fent, már nincs távolság.
Tartsd magadban álmaim,
öleld vissza az embert belém,
a vágyat, a gyönyört. Az életet.

Adj levegőt. Tisztát. Még. Még.

A tél csupasz keze fonja
szívemre töviskoszorúját,
könnyeim válladra pihennek,
tedd arcomra arcod,
akarj hangja lenni írt betűimnek.
Légy kereszt, és én rád feszülök
szögekkel kivert, vérző álmaimmal,
nem szólok, ha fájok, csak
rejtsd el gyönge szívem, teleld át velem
bebábozódva azt a pillanatot…
amikor szemünkben játszott a nap
tüzek égtek, s lángra kapott
a rongyos múlt idő.

Azúrkékbe öltöztesd fel virágtalan lelkem.

Hozd vissza az ellopott nyarakat,
éleszd újjá az őszbe hajló sóhajokat
csiholj tüzet, őrizd a tavasz lángját,
sírd ölembe vissza
a zöldlombú öleléseket.
Látod, én hiába indulok,
mögöttem, tűnő lábnyomok.
Tar fák alatt fázom, minden félig kész
félig telt, halkan sír a sarokban
gömbölyödő gyermekkorom.
Pedig felettem is száz nap ragyog,
de már nem tudom milyen ízű, illatú
a megérkezés. Merre az otthon?
És ki vár haza? S én, kit várok haza?
Kezem reszket, elmaszatolt képzelet,
versben halok, és születek,
de most lélek vesztő ez a csend.
Nem tudlak megírni magamnak,
betűim rajzolatlan kuszaságok
nem talállak, hiába satírozom
szívemre árnyékod.

Lépj ki velem a fényre, akarj örök tavaszt.

Engedj magadhoz, hadd érezzem
kósza fényben lengő illatod,
engedd érintenem szád ízét.
Köréd fekszem, mint hullámok
az elhagyott szikla köré,
minden kék, minden szép,
könnyű lebegés.
Csak mondd utánam
a kimondatlan szelíd törvényt.
Hajtsd a hajnal lágy ölébe álmod,
suttogd számra a szerelmet,
tanulj értem, míg vagyok,
míg el nem halkul a világ zenéje.
A csend úgyis elárul majd minket,
megtagadva kitakarja szökevény szívünk,
hiába bújunk Isten csupasz tenyerébe,
csak összeroppanunk
a rácsokat szétfeszítve.

Hurkot ereszt testünkre
az elhagyott éjszaka,
lelkünk vadként szárnyal
időtlen tereken át.
Érj utol. Szeress.
Sóhajom pengeélen keringőzik
a hollótestű éjjellel.
Szeretlek.
Nem kell a szabadság nélküled,
én csak veled szerethetek szabadon.

 

Vers

BÉLATELEP 64

Elolvasta:
48

Szépen prédikált.

Pápista.

Nyaranta értünk hagyta ott

a Balaton-felvidéket.

Homokos déli partra cserélt

Bakonyban, Istenhez közelebb

tör? tölgyet,

kápolnát, csendeset,

megszokott, nagy fekete

kend?ben misére járó varjú-népet,

térdepl?, egyenes derekú férfit,

n?t, fiatalt, magasztosan szépet,

malaszttal els?t áldozó

süld? gyermeket.

Hívta a hit.

Hitetlen világban

szószék egy se volt,

csak padok.

A nyárban, mi nyaralók

neki,

az él? szónak adtuk a vasárnapot.

Halhattuk t?le a hívást.

Megszelt kenyérre

kentük a kapott, naptár szerint

kiszabott igét.

Elgondolkodtunk,

neveletlenek,

milyenek vagyunk, és mivé lehetnénk.

 

A paplakot ketten lakták.

Csak nyaranta.

A n? is tiszta volt.

Valami Magdaléna.

Ízes pogácsát sütött

és kihordta nekünk is kóstolóba,

ha kertjében nyári almát lopott

a sok lélekben angyal,

nem oly rég Krisztus

testével áldozott.

 

A falu szájára vette.

Ragozta viszonyát pulpitushoz,

igéhez, széphez.

Kérd?jelezte megszolgált közét

Magdaléna öléhez:

„Ejnye csuhás, mit prédikálsz?”-

igéket vágott

névtelen levélben fejéhez.

 

Tanúja voltam egy esten.

?k azt hitték ketten

ülnek, beszélnek,

én a díványon alszom.

Ma is hallom,

tisztalelk? nyári papom, szólt apámnak:

„Ha megbocsát, az ott fenn,

engem is tisztítótüzek várnak!

Én is ember vagyok!”

 

Viszem magammal

az ? mondatát.

Kínálhat hitet, megélhetést, hazát

több szerencsével áldott.

Maradok itt.

A tonzúrát, gyermekként megmosolygottat,

– kéretlen ajándék, tán t?le fentr?l – 

már én is viselem.

 

-csataloo-

BGJ.2010.01.16.

 

 

Vers

A természet ágyrajárói

Elolvasta:
50
foto: a Maros-ártér

 

A természet ágyrajárói

 

                                               

 

Ádáz id?ket sebbel-lobbal merítünk

Magunk mögé könny? déli szélben,

Örvény sem kapdos lapátunk után,

Habok taraján kigyúlt szívünk ébren.

 

Kanyart kanyarra, hisz megdermed,

Ki zabla-tépten maga mögé tekint,

Vérem pezsg?fürd? és dalárda;

Kint a vízen, kint vagyunk megint.

 

Szép rajzú orrát a szélbe fúrja ott,

Nyarat, szerelmet szimatol babám,

Nem hegyi ösvény, s tenger-mély hív;

Folyónk ad otthont, mint hajdanán.

 

Piros bóját balról, jobbról zöldet

Kerülünk – ez enyhe völgymenet,

Féltékeny alkony-sugár mereszt

Ránk kutatva zöldes szörny-szemet.

 

Majd küszvágó csér szabja a vizet,

S molnárka ölti eggyé újonnan.

Sikló vonaglik belé ornamentikát,

Minden, mi él, segíteni rohan.

 

Mocsári ciprusok állnak térdig vízben,

Páfrány, s tavirózsa a holtág delén,

Kenunk palástja a zöld békalencse,

Hiány csalogánya most nem dalol felém.

 

Permetünk el?l, hol béka szökken,

Sekély víz alól a televény zihál

Kénes leheletet, s a sás-világ

Becsapott, sz?zi nász-éneke száll.

 

 

Récék és szárcsák perpatvarán

Némán, s vigyázva siklunk tova,

Tekn?s bukik csobbanva alá;

Gyanús a hajónk, bajban az otthona.

 

Kéz itt nem rajzol, s nem hint

Kurta éber-álmot füst-irónnal,

Tüzet sem ásít unottan a régi arcba,

S férge távolából, ha kín-sikolyt hall,

 

Nem ?röl átok-kúrt imát, tudja:

Nem lehet dühb?l hajózni!

Enyhet ím ránk bocsát az alkony,

Az est kivetett lom, könny?vér? holmi.

 

Es?cseppek pillanatfelvételeit

Nem dobálja ránk a lusta ég,

Vénusz és Hold haloványan lángol,

A káoszt összerámolja a messzeség.

 

Parti lomb susogva, b?szen udvarol,

Eltévedt madárhangok bolyonganak,

Kugliznak a fák árnyai között,

S elenyésznek, míg vérbe hull a Nap.

 

A fény-csúzliba érve megnyúlnak

Az árnyak, s a bizalom újra él;

Porból vétetett indulatokkal,

Agyag-lég?, kietlen templomába ér.

 

Lásd: a sz?nyeg alszik. Bogár-

Jártában bólint, elmereng a f?,

   Tört lombos ággal sepr?zni

Mozdul éj fuvalma, félti h?

 

Sírvermét, rothadás horpaszát.

Láncát nem mozdítja szél-

Szelindek, vizünk mellé omlik,

S velünk hallgatja, a folyó mit beszél.

 

  

E Hold-sirámhoz karcos bor dukál,

S a természet ágyrajárói, mi,

Utazók unt maskaráját vetve le,

Lomb-alkóvba térünk, hol hallani

 

Munkálkodó sünt, fejfát repeszt?

Ny?t vadászó fakopáncs sorozatát,

S a fák titoktartó kérge, spr?d

Simogatással jattol jóéjszakát.

 

A szentjánosbogarak brosst?i,

Éj labirintjának ég? kavicsai –

Talán a csillagok elejtett könnyei,

Vagy Föld-anya fölszálló titkai.

 

Sóder duruzsol, locska hullámok intim

Illetése hallik, megadóan korhad

Kid?lt fák törzse, s kései hangyák

Szaporázzák léptük örök-holnap

 

Éléskamrái, bolyhos zug-bolyok felé,

A parton szájtáti kagylók ezüstje

Csillan szárazon, hold-verte foguk

Koccan, s ránk borul az ég rozsdált üstje.

 

A kehes és gyomorbajos önzés,

Idegen hamisság volna most e jámbor

Erd?n, hol langy bariton kortyokban

Ízlel minket jó szentgyörgyhegyi bor.

 

Nyugton fekszünk, csak szívünk viháncol,

Óvattal mozdul boldog kezünk,

Egymásra lelt hangszerek húrjai szólnak,

Magány-hárfákkal nincs mit kezdenünk.

 

Így szunnyad minden. Kenu, tábor, asszony,

Jóféle nyár, langy vízpart, alkalmas éj.

 

 

Vers

T é l u t ó

Elolvasta:
52

 

Nyírfán új barka bomlik tavaszra,

hímporzó, gyöngybibe, zöldül az ág,

hó alá iszkol fagyok göröngye,

dalát egy cinkepár hangolja át.

 

Szunnyadó árnyék, napfényre vár még,

felh?vel szél nyargal, hajtja tovább.

Kertek alatt –hahó!- kitakarta,

szirmait csipkézi a hóvirág.

 

Érckürtje harsant, kitelt a farsang,

égetnek zajjal  nagy szalmababát,

bízik az ember, jobb napok jönnek,

egymáshoz békül a fény, s a világ.

 

 

 

 

 

 2010 januárja

 

 

 

Vers

Halmaz

Elolvasta:
49

Rendbesárgult szerdákra

óvakodik homályunk.

Hangulatelemekre szakad a lét,

   csendünk tét nélkül követ,

 kopogtat szüntelen.

 

Célzott, álcamérték szabályoz,

/többnyire veszít/  hibáztatható a szebb…

gondolatai fölött időzz!

 

Csonka szavakkal szeretlek,

alattam hártyányi jég visong,

 s a feszített száraz kong… itt.

 

Bújj „megmondomba”

vedd nehéz napjaim,

állj szégyenedre,

díszül rojtos lelkem falain,

add csak úgy a mát s a holnapot,

ne kelljen hoznod se fűt-fát,

se hazug csillagot, a

fanyar álmokat is hanyagold,

nem kell a hol, s a hol nem volt…

 

 

 

.

 

 

Vers

2005. január 2.

Elolvasta:
49

 

                 Körmendi Lajosra emlékezve

 

                Új ajtó nyílt az id?n, új év,

                tested elhagyott a küszöbén.

                (Tizenhat óra, perc: huszonhét,

                most tudtam meg halálod hírét.)

 

                              *

 

                Színhely: Szolnok, Megyeháza.

                Körmendivel egy szobába.

                Nyitja, nyílik degesz táska,

                gépírásos lap kerül.

                Recenzió. Hogyan látja

                más, mir?l szól lelkem lángja,

                mekkora a h? belül?

                Elolvasom. “Kösz, enyém!”

                Teszek, mintha eltenném.

                Elnéz?-bölcs Lajos-mosoly

                rá a válasz, fanyar-komoly

                arcon – reá vall a kép.

                Hallom, mit a mosoly ád:

                nem megy, koma, az írás?!

                Búsulsz emiatt? Ír más!

                Könnyedebbre figurád! –

 

               

    (Mind hidegebb, így telente

                s mind sötétebb! Nem ment meg, de

                mégis jobb e

                kis emléket melengetve.)

 

Vers

Méz

Elolvasta:
49

Lobog a találkozás vágya,
ahogy gy?jtöd megpakolt
táskáddal a lépcs?fokokat
felfelé..

 

Talán méze múltak csókjainak
e nyaraknak szánt alkalom
szülte b?n, hogy látni remélsz;
s látni már, miként csap ölelésbe az út.

 

Tér-e vissza még akácillatot
ígért gyönge vállad..?
Csak szemedbe nézve,
férk?zve testednek elbújt zugába:
hol méze pereg, nem átka csókjaidnak..

Vers

A mindegy halála

Elolvasta:
46

 

Egy doboz hal ott…

Sírás ó

Te könnyed könny

Cseppet sem zavar

A kopós koporsó

De rühre a bor hú

Hogy mennyi komor

Küllemtelen átlátszó

Láz adó legyint?s

Halált hozó

Feladott mindent

Feladatlan levelek ott bent

Szürke félkész

Révész

Ravaszkodnak a s?r?je ellen

Elkerült sorsok

Mellékvagányok

Mitnéz? vitézek

Atka kupacok

A föld alatt

Elmolyult sürg?s

Semmit ével?dés

Az élet elkanyarodott

El?tted

Merre mész?

Veled tart

A tartós nem tehettem róla

Magába fogad az érett

Fauna és flóra

 

Vers

Miben hitek

Elolvasta:
59

 

 

Összegyűlünk, mint nyál a szájban,

egybe halni,  ahogyan porzók is egyetlen virágban.

Nyelünk és hervadunk, bimbó korunkról álmodunk,

miközben alig múlt tavasz,

s képzelhetetlen hit-varrta rendszerekben

várnak ránk békétől szelídült szép nyarak.

Vers

Hóangyal

Elolvasta:
85

Talán még a szavak, mik összetartanak,
bár a hiány előzhetetlen, leírhatatlan
lábnyomomba lép, követi árnyékom,
a reggelekből kiszakadó lepkeszárnyakon
oda búvik mellém, s reszketve súgja.
…ne hagyj el, fázom hiányod…
Hold véste fénysínekre hajtja fejét,
mert halni készül,
mert mindennap halni akar,
vinni szívemből egy darabot,
de én konokul szorítom
ökölbe zárt nélküle napjaim,
mert kellenek ezek a görcsbe rándult
múltidéző emlékvillanások.
Nem engedem, hogy kiszakadjon
a végtelen messzeségbe,
eget hasítva a puha csöndbe.
…mondd, hova is zuhannál álmaim nélkül.

Rám hajol a hollótestű éjjel,
néha sikolt felettem az alkony,
csendet álmodik a csenddel
izzó nyár olvad a parton
felégetnem nincs már mit,
perc a perccel egybefolyik.

…ott ültem az autóban
jégvirágot vésett ablakára a télidő.
Játszottam. Veled. Az érzéssel. Hiányoddal.
..APA SZERE…
De te rám szóltál.
…ne tedd kicsilány,
ő nem tudja, hogy veled vagyok.
Majd jöttek a lopott órák
hétköznapok ajtói előtt toporogva,
ünnepekké hazudott ölelések.
És én csak vártalak.
Mindig vártalak.
…a zár kattant…
Futottam feléd tárt karokkal,
de még árnyékod sem láttam.
Elfordultál, arcod a nap felé tartottad.
…Ugye akkor sírtál Apa?
És én csak vártalak.
Mindig vártalak.
De már huszonnyolc éve temetőillatú
a hozzád indulás.
Félek, soha nem lesz érkezés.
Ujjam a hideg karcolta nevedhez simul,
a kereszten csak betőket koptat az idő,
és én dacosan mondom
kell a szó…
amit az idő sem tud megölni,
hiába takarja szívedet a tél…
APA SZERETLEK
APA SZERESS KÉRLEK

Párnámba gyűrűdik az álom,
újabb zuhanások felfele.
Oda búvok melléd, s reszketve súgom.
…ne hagyj el, fázom hiányod…
Hordalékot sodor magával a tegnap.
Utolsó mozdulatok ezek,
hogy visszatérj az örökkévalóságba,
a fahéjillatú ünnepbe öltözött csendbe.
Körénk fullad hangtalan a fény,
hisz a törtszárnyú vércsevijjogó repülések,
csak kínnal telt próbálkozások,
hogy visszazuhanj ide,
az ujjaim közé feszülő idő hálójába.
Most még tartalak magamban,
visszafojtva, lassú légzésekkel.
Egy pillanatba sűrűsödik szívverésem,
túlcsordulok a reménybe,
pedig már nincs teljesség, eltűnt a hit.
Még jobban összehúzom magam melletted,
hogy elférj lüktető dobok nyaraiba,
rozsdahangú őszök avarcsendjébe,
elbújhass még mélyebbre bennem.
Rakj tüzet, ha fázol, vedd magadra
nálam hagyott árvaságom,
légy álmodója csendemnek, és ne halála,
mert nem érdekel, hogy fájlak
abban a szűk, dobbanó ketrecben.

… a burok reped,
célkeresztbe nyílik szívem.
Vad fényességgel csontig vetkőztet a hiány,
és lopva viszi újabb kimetszett darabját
Isten lába elé hajítva.
( neki ajándék, az nekem halál )
Hull a hó.
Sűrű ködként szakadnak ki a szavak.
Könnyezel.
Könnyezem.
Arcod újra a nap felé fordítod,
s úgy olvadsz szét bennem,
mint roppanó tél öklében
a gyermekarcú hóangyal.

Vers

Csupaszon

Elolvasta:
63

Árván pihenő tölgy vagyok,
a csillagtalan végtelen közé nyújtózom,
körülöttem az állandóan változó világ.
Hegyek magaslanak, omlanak,
más a völgyek illata, hangja,
a dalok is változnak, múlnak,
ahogy a madarak szárnyalnak, zuhannak.
Valahol harangszóba fullad a sóhaj,
ott hegedű sír valakiért,
arra vad futamokat játszik egy zongora,
itt csend ül reccsenő ágaimra.

Lengekék felhőkre hajtom
csupasszá tépett lombkoronám,
takargatom könnyezve az elmúlást,
átnyúlok éjtereken, csillagokon lépkedek,
törzsem állja zord szelek kíméletlen játékát.
Lelkem tiszta, gondolatom meztelen,
szép arcodon a titkokat lesem.
Ágaimmal gyengéden körberajzolom szíved,
lehullott leveleimmel takargatva óvlak,
menedéked vagyok, ha fáj a zaj, a csend,
de megfejteni nem tudlak,
csak ismerkedem reggelente árnyékoddal,
és megtanullak estére,
mikor árnyékomhoz hazaérkezel.

Jó volna néha úgy lenni veled…

ott az álmokon túli hegyeken.
Te kergetsz, s kócolod friss hajtásaim
örökzöld lombjaiddal,
magadra bontogatod illatom,
és én hangtalan tekergek szíveden körbe,
szeretve álmaid, rád fonódom gyökereimmel,
s leszek hű Nimfád, az örök szeretőd.
Kérgünk lassan az idővel majd lepereg,
s bennünk gyűrűzik tovább
ez az ismeretlen, fénnyé feslő, szabad érzés.
Csupasz testem érinti arcod,
nap álmodott gondolataimmal
játszanak kezeid,
fényeken áttetsző ringatásokra
kapaszkodik össze mezítelenségünk.
Elsimulok két kezedben,
szívverésed, szívverésem.
Tanúink a csillagok. Majd ők
átírják nekünk lélegző örökszépre
az elmosódó szerelem
kéregbe karcolt holdrajzait.

Alattunk időtlen hullámzik
a télben olvadó hófehér csend,
csitulni vágy körénk a didergő hajnal,
széttárt szárnyaival magát színezi újra,
a nap lángjaiból máglyát fest a téli világra.

Jó volna néha így lenni veled…

bár Isteneink ránk vésték a jelet,
hogy az időnek nincs fájdalma, mosolya
nincs színe, illata,
s a szerelem valami egynyári csoda,
rügyfakadó könnyes búcsúkba
fekszik el a hold a nappal.
De tán mi leszünk, akik
az elszökő naplementét,
a boldogságot, a lecsókolt tavasz ízét,
az idő arcára festhetjük mind.
S maradunk örök álmodók a világ kertjében,
ágainkkal szélben játszó nesz a fény körül,
az éji csöndben kilopódzó szelíd remény.
Csak emelj fel csontágú karjaiddal a magasba.

Jó így lenni veled…

összehajlik fáradt törzsünk a rengető viharban,
kérgünket szaggatja, tépi a tél karma,
de mi szótlan álljuk életre ítélt halálunkat.
Játszunk, álmodunk, megnyílunk a fényre,
az időt elkergetjük megfagyott éjtavakba,
hogy megbújva fészket rakjon a szerelem,
kettéroppant, csupasszá vetkezett gallyainkra.

 

 

Vers

Három szonett egy témára

Elolvasta:
60
A Tatonka Sherpa Dome Plus – ebben alszunk majd a kenutúrán. Jövőre. Nyolc év után az első szabad nyarunkon.

 

 

 

A holtak nyugta

 

Ez éjjel, nádsikátor körletén,

Midőn a vaksi Hold ajnároz bűnt,

S a bújt, rémült állatkák rég letűnt

Fajtársaikról sírnak túlköltvén

 

Mord balladákat; s alszanak kisírt

Szemekkel, éberen, vigyázva más

Vadak röptét, óvatlan léptét, sás

Jelét, ha ellen jő; ezernyi hírt.

 

Kenum hínár-pólyán suhanva szét-

Szakítja most e szűz hímen-felszínt,

Hogy szétdobálja játszin csillagkép

 

Reciprokát is; holtak nyugta int:

Ha félszed szűk aszály, feledd, miképp,

Ha munkádra irigység rálegyint.

 

 

Óvattal!

 

Óvattal légy, e földre ugorván,

Itt nagyjaink testén lépdelsz, lásd: alant

Ki nyugszik immár, dicsfénybe halván,

Más épp csak búvik; élettere maradt

 

A mély, mert a felszínen tarol, vad

Falkába verődve vonít a másság,

Farkast kiáltva ordasként halad,

E horda ravasz, s csak szórja az átkát.

 

Rút anti-hős, bősz média-gazda,

Öli, mintsem ölelné Tháliát,

Brutálisan, hisz konkrét a célja:

 

Hogy ránk tegye újra a rabigát,

S hogy ránk erőltesse továbbra, a

Liberál-bolsevik hisztériát.

 

 

Vörösbor a tervek műhelyében

 

Tavasszal, fölsejlő varázsigén

Főnix-kiáltván, szívünk fölneszelt,

Koloncát nyögve, ős-rutinnal, vén

Karját a Föld kitárta: áttelelt.

 

A télnek rekviemmel tartozunk

Ritmust a dalnokunk bárhol talál, 

Szívből hoz dallamot, mit meg nem unt,

Szilánkos fény arranzsmant fabrikál.

 

Vörösbor fátyla tervek műhelyét

Belengi, s míg versekbe révedünk,

Kandalló-fény mímel tábortűz-mesét.

 

Sirálydalt Pink Floyd-albumról veszünk,

S csókoljuk egymásba a vad reményt:

Nyár, mire jő, tán szabadok leszünk!

 

 

 

Vers

Fénykép

Elolvasta:
52

 

 

                                                Fényképen lányarc.

                                                Háttérben tenger,

                                                a megtörténtek

                                                hullámzanak.

 

                                                Végleges,

                                                keretezhet?.

 

                                                Kedvesem volt

                                                a lány,

                                                titka-bontott

                                                a mosolya, érthet?,

                                                értelmezhet?.

 

                                                A homlok mögött

                                                percórák, percévek:

                                                lélekid?.

 

Vers

Ã?Å¡jszilvási ?sz

Elolvasta:
48

 

                                                   

                                                    Lelkét, fényt,

                                                    meleget vesztve,

                                                    összébb húzódik a táj.

 

                                                    Aranysárgán

                                                    keringenek alá

                                                    a levelek.

 

                                                    Vándormadaraknak

                                                    behívóparancs.

 

                                                    Nyarat sirató

                                                    felh?k könnyét

                                                    issza szomjas homok.

 

                                                    Tüntet? zöld:

                                                    a fenyves

                                                    nem alkuszik!

 

                                                    A nyár kincseivel

                                                    megrakott,

                                                    traktorokat

                                                    pótkocsikkal

                                                    küld be a határ.

 

                                                    A természet elpihen.

                                                    Az ember lazít,

                                                    ellátja magát,

                                                    állatait.

 

                                                    Pihenésül

                                                    elalszik

                                                    a tévé el?tt.

 

                                                    Születünk,

                                                    élünk, halunk.

 

                                                    Felénk

                                                    hétköznapiak

                                                    a csodák.

 

 

Vers

Járda

Elolvasta:
57

Rég láttalak.
Annyi éve már
nem tapodtam
gerinced ívén,
nem láttam vonalad.
Most jól megnézlek;
-utoljára tán’-.
Valaha
ringó csipej?
Anyám suhant
hátadon,
mára már
csupasszá lettél.
Elfonnyadtak
mell?led
a büszke nyárfák,
kiknek árnyékában
álmodtam ücsörögve.
Hűsöltem
valami csodára
várván.

Öreg tested
Girbe-gurba lett,
megroggyant
azóta.
S mint vénasszonyok
somolygása,
téglafogaid sora
híjasak.
Réseidben
fűcsomók nőttek.
Hangyabolyok felett
apró virág virít,
elfedve sebedet.
Keménységed porlad,
enyészet ölel,
eltűntem én is.
Lekoptak rólad
A hajdani friss léptek,
és a vén csoszogások
Könnyű nyomai.

Vers

A készülékem utolsó pittyegései

Elolvasta:
42

Felettem mélységes méla csend

Alattam pedig ott sötétlik a felettem.

Téli este az ablakra tapadtam.

Akkor most hol is az az alattam?

A világ összefolyt, a csillagok medd?k.

Csatt.

Sziréna hangja, ment?k.

 

Emlék vagyok, itt hagyott a nyár.

Az utókornak? Nem tudom már

miben higgyek, benned, vagy magamban,

mert téged talállak a puszta szavamban.

Csatt.

Egy jótékony pofon, a szerelem.

 

Hatalmas sötétben hirtelen lármák,

és fölkattannak az utcai lámpák,

támadás, vész, riadó!

A telefonom szól, s közben hull a hó.

Csatt.

Jótékonyan a falhoz vágom, nem te hívtál.

 

A térer? rabja lennék? Ahogy

sokan mások, én is az vagyok.

A test egy lélekfügg? készülék.

De a lélek-a SIM- készülékfüggetlen.

Csatt.

Visszatérek a téli estébe, számolni

a perceket, mert el?bb vagy utóbb

úgyis felhívsz szerelmem.

Rakd helyre az összefolyt világot.

csinálj nekem nyarat!

 

 

 

Vers

Télutáló

Elolvasta:
51

Kopp kopp- ki az?                     Kopp kopp- ki az?

Senki, csak egy álom.                Egy varjú az ablak el?tt

A nyarat várom.                       Dióval vei szét a tet?t

Beállok az ablakhoz                  Aztán elszáll a ködbe

A szél havat hoz.                      És itthagy örökre

 

Szállnék az álmom után             Szállnék a varjú után

De csak állok bután,                 Feléd, kedves mátkám

Lesem a telet                         Durranás bevégzi e reggelt

Tombolt már eleget,                Valahol f? varnyú perkelt

Szállnék el hozzád,                  Golyóval lövik le álmom

Ha a nyarat vissza hoznád.        meg a madaram- hát, sajnálom.

Vers

Luca széke

Elolvasta:
78

 

 

 
 fanyar kökényb?l a sánta 
  
          s boronafák öl magányban
          ablak felett sukk magasan
          pislákoló lámpa lankad
  
 boróka a másik lába 
          havasszépe volt a társa
          gyalogfeny? zeg zugában
          tobozpárlat mámorában
  
 harmadnapra jávor támja 
          kerekedik pentalfája
                  boszorkányok károgása
          szaporább az éjszakákban
  
 s ha j? a reggel körtefából 
          formálható még egy ága
          s cserszegeknek karavánja
  
 az eljövetel kisböjtjében 
 pirkadati könyörgésen 
          izzadnak az eresztékek
  
 som satuban jegenyeléc   
          ül?kének
    
 ráállok hát    
  körbenézni  
    
 luca luca ma vagyon 

Média

Meztelen rőzse

Elolvasta:
312

(meghallgatom)

Összes csókodat őrzöm,

a közömböseket is,

messzeségekbe nyargalókat,

s a szárnyszegetteket.

 Sebzett lélekből szakadót,

álmodba vivőt,

örvényedben vígan küszködőt.

*

Hétköznapi ölelésünk

testetlen határait

feszíted,

eged záport rejt…

medredben élek.

 

Vers

GYORSHAJTÁS

Elolvasta:
46

 

Sa’meg!

Ritkára jó napom van!

Postán kaptam az értesítést,

törvény-rendelkezés megszeg?je voltam,

aludtam gázpedál mögött,

és nyomtam-nyomtam,

ezerrel….

A radar százvatvaneggyel

lemért.

Ezért,

jószándékú kormányrendelet

etet velem most kefét!

Megírja Kócián Éva, hogy fellebbezésnek,

méltányosságnak nincs helye.

Igaza van.

 

Nyaram eltemettem.

?szben  virágszálra  leltem,

választásom,

nyomom,

vagy nem nyomom azt a gázpedált,

nem maradt. Siettem.

 

Ebédeltünk Szárszón? Siófokon?

Telt id?, és megrágott húsokon

nem rágódunk sepercet.

Indulunk, mert várt az otthon,

idétlen-tudatlan, kis lélek- kutya

kerengett farka körül,

messze, Horányban.

Magára hagyva több mint félnapig.

 

Várt hajnalig beszélgetés is, ha

arra szottyan a kedv. Szottyant.

 

A lesben álló, lapuló,

gyilkosságot, rablást, lopást

tízb?l félegyszer felderítet?,

technika-lovag,

párban szolgált és védett,

bemért. Itt jól,

és tiszttel tette dolgát!

 

Büntetésem, kóciánéva kiszabta,

negyvenötezer forintom mutatja,

balga voltam, szokás szerint.

Megyek fizetni. 

 

 

Adósa nem maradtam senkinek.

Ezek nyer?k!

 

Csak ötletként dobom közösbe!

Jobban viselném, ha szabottan,

személyre választottan fizetnék 

egyenruha-boltban kinek-kinek!

Összes fejre új sipkát, vagy sokkolót!

Valami láthatatlanná változtatót,

út menti kukkolásokat  meghirdet?t,

vállalt, bevett,

európai módon.

 

Esély kevés, amíg a kordon

gordonkázik

magyar Parlament el?tt.

 

-csataloo-

BGJ.2009.11.12.

http://www.youtube.com/watch?v=C2I5YvzHf-I&feature=fvw

 

Vers

Id?

Elolvasta:
50

Nem kellett más,
Csak égre tör? vágyak,
?rült szerelmek,
Pörgött a Jöv?d –
– születtek álnok álmok –
Tombolt Jelened,
Most foszló Árnyak
Battyognak veled.

Tegnap még táncra kért,
Füledbe dúdolt csáb-dallamot,
S mint tüzes szeret?
– a forró nász után –
Álnokul kifosztott,
S hátra se nézve,
Nevetve otthagyott.

Mily hamar elfolyt Tavaszod,
Elsuhant Nyarad…
Már a Télre készül?dsz,
Sötét hajad között
fehér szálakon csücsül,
Arcodat ráncokba
fonta ?szöd.

Barátaiddal :
-tenyeredbe öreg
botod csókolgatta
göcs?rtök –
Lassan beolvadsz Teledbe..
Vaksi szemekkel nézed
múltad halványuló nyomát.
Te , te vén bolond !
– sóhajtva legyintesz –
S elindulsz
emlékeid után .

Vers

Vizsga

Elolvasta:
55

Csak a kereszt meg a zászlók.

A gondolataimra vigyázók,

visszatér?k.

Vadrózsa szirma elszelelt szelekre tetten,

tettenért összekacsintások,

ráncos asszonyarcok, kés? ?szben.

?szirózsa dömping.

Csokorja kétszáz forintért,

kel el, ha elkel.

 

Ünnepély, ünnep el?tt.

Lélek és pénztárca kitárulkozások,

a sarki boltban bajor és sváb kenyér,

félbarna b?r, félvér költ?,

négyfajta vérb?l összetetten,

remeg? lábbal tömeg el?tt.

 

Álltam. Olvastam.

Magamra maradtam magamfajták el?tt.

Vizsgafeladat.

Mondd, halad-e még a kor veled, vagy lemarad?

Lehetek fehérben Kunta Kinte,

de sosem Kunta Más!

Van hitem, nemzetem,

nem kell sebekbe mártanom kezem,

elhinni,

megváltás az az éjjel,

a jászol a csóvás-csillagos éggel,

a vándorútra kelt sok királlyal,

fáradt szalmával ott, hol búza se n?tt.

 

Verset olvastam.

Megfeleltem.

Kicsinykét, talán

önmagamra leltem

figyelmes, ért? szemekben.

 

A parkban a visszametszett rózsán

vöröses burokban zöld,

télálló rügy feszül.

Velem gondolkodók törölnek könnyet szemsarokban.

Nem vagyok egyedül.

 

-csataloo-

BGJ.2009.11.29.

 

Vers

Októberi csend

Elolvasta:
60

Semmi sem köt, nincs ami old – súgtad.
Szárnyaid lábam elé hajítottad.
Szent ígéretek szád sarkába húzódtak,
ajkaid karcolták hitetetlen imák,
verseimben a fájdalommal némultál.
Hová lettek az emberek,
hol vannak a fehér testű szüzek,
merre bolyongnak a bús arcú
apró kezű gyermekek…
Miért halnak görnyedve az anyák,
és miért követik őket könnyező apák,
holnap, kinek a méhében ringnak majd az árvák.
 – zokogtad vállamra borulva,
s tollaid csak hulltak, hulltak,
felfele a magasba, a végtelen kék horizontba…

Dombok, gödrök, szakadékok,
ennyi maradt nekem – neked.
A hegyek túl magasra nőttek.
Imbolygunk a világ peremén,
alattunk az ásító élet
egy mély szakadék.
Indulnom kell. Ne hívj, ne várj –
Én is mennék. Messzi el – mondtam
Merre van – kérdezted
Mindig nálad, ahol te vagy –

Soha többé nem láttalak.

Csak álmaimban, néha…
Te az ég felé tárod mezítelen lelked,
kezeid felém nyújtod.
Mintha újra szárnyunk nőne.
És visz feléd az álom,
szívedből vér cseppen szívemre.
Fájsz. És én veled fájok.
Szótlan temetlek minden nap,
versben, dalban, lángok közt,
az éjbe zuhanó csillagokban.
Kezem közé szorítom fényed,
engednélek, de nem nyílik tenyerem,
szememben szétfolyt emlékek.
Mondd, miért csak az én arcom
marják a sós könnyek.
Elárultál, pedig téged csalt meg
a csupasz idő.
Céda testű szerelmek, ígéretek,
feküdtek melléd, némán.
Egyedül maradtál árván.
Festetlen arccal, üvöltő vágyad
az égbe hasított,
rád gyűrűdött a hold,
zúgott a szél, árnyékod tépte,
zsongott a hajnal,
ledér ruhádat szaggatta a szélben.
Most is ott állsz valahol szárnyatlan,
egy útszélén álló pléhkeresztet ölelve.
őrzöd a csendet.
A csend őriz téged.

Talán egyszer még látlak,
kereslek fényen túl és innen,
titkaid vigyázom, rejtem a világ elől,
mert még hiszek a reményben,
a zuhanó szárnyalásban,
a hozzád megérkezésben,
a veled álmodásban.

De lábad most gyökeret eresztett
a fagyott földbe,
két szárnyad csontágakká hajlott,
testedre kérget formált a befejezetlen idő,
haldokló nyarak, tavasz, ősz,
tél alá roppanó mezítelen árnyak.
Mind magaddal vitted,
s már nem táncolsz a szélben,
titkaid kezemben
szorítom, gyűröm, tépem.
Mintha két kezem a te szárnyad lenne.
Tollaid csak hullnak, hullnak testemről…
Felfele a magasba, a végtelen kék horizontba.
Fájok. És te velem fájsz.
Ne menj még angyalom… hallod…
az Istenek csak nekünk hegedülnek,
tar lombkoronák közt, didergő ujjal,
a szél ölébe búvó októberi csendben.

 

Vers

Játssz hervadásig!

Elolvasta:
48

Felírt ítélet lettem a táblán
két pont közt sóhajnyi gondolat,
vésett betűk, nem várt születésbe,
izzó hajnalon skarlát folyam.
Szádból véres cafatként bukott ki a jaj,
nem hagytál időt vajúdni anyámnak
hirtelen fájásokra, áldatlan időhajlásban
szerelem nélkül görnyedt vissza
nélkülem a tegnapba.
Összesorvadt arccal, könnytelen
terült szét a tájon a reggel üvöltése,
s lett bűnben fogant érzés, hátra arcot
parancsoló sikoly az utolsó villanás,
talán halni készült valami a nyárral,
a ráncossá gyűrt néma szívekben.
Talán valaki benned bízott Istenem.

De te rám szögelted a keresztet,
kezembe adtad a maradék időt,
nyíló ajkamba haraptál az első szónál,
szívem tépte ronggyá töviskoronád.
Szemembe ezer átok fényét loptad,
s rejtetted előlem a felém indulókat.
Szorított minden lélegző mozdulatod,
mert te csak a kínt akartad látni.
Tenyeredbe festetted arcom,
bezártál templomod lidércfényébe,
s mint bábjában fuldokló pillangó,
úgy csüngött ujjaid közt életem.
Hitvány lelkű cédát rajzoltál a napból,
és űzted vaddá lombkoronák rengetegébe.
Azt hitted alkottál, a nagy mű kész,
de freskód lángtengerben tündökölt,
s lett belőle por, sár, és hamu.
Hisz Istent játszani Istennek sem könnyű.
Ezt csak te tudhattad Uram…

Az ég a földdel összefolyik valahol távol,
messzi csattog, álmokon túl egy átkos vijjogás
az újjászületést, halvány horizont határol
közted és köztem hajszálvékony pókfonál.
Arcomon csorog zsarátnok ítéleted,
letörlöm, hisz’ nem fájhatsz ennyire.
Gyere, inkább játssz velem életet,
születésben kínlódó konok halált,
tartsd kezedben hervadásig testem,
szakítsd le lelkem megmaradt szirmait.
Gyere már, játssz velem
te égtelen messiás!
Legyen ez az utolsó harcunk
riadt vadfutam e világ peremén,
kergess hét világon át, űzz, tépj,
forgass táncba mezítelen poklok tüzén.
Törd csontom, húsom szakítsd szét.
Majd játssz Istent, fércelj össze újra,
önmagad ne tagadd, keresd a vétket,
és oldozz fel szelíd bűnödként,
míg én, az utolsó hajnalon,
kitakargatott gyönge szívembe
álmodlak vissza, vérző stigmaként.

Vers

Budán fent, Pesten lent

Elolvasta:
52
Hol jöttem, láttam, mentem, keltem,
tettem, vettem, adtam, ettem,
Budát, Budán, Pestet, Pesten *

 

 

 

Micsoda idők voltak azok,

mikor a falat vertem,

Budán álltam, Pesten keltem.

 

A Blahán sietve mentem,

mert rám szólt egy hölgy,

Budán is álltak ők, de Pesten is, sőt…

 

A földalattiban sokszor,

koszosabb voltam, mint egy hajléktalan,

Budáról jöttem, Pestre tartottam.

 

Persze nem magamban,

volt egy jó barátom nekem,

Budán állt ő is, és Pesten kelt velem.

 

Meg még vagy tízen itthonról,

kikel egy szobában aludtam,

Budán reggeliztem, Pesten álmodtam.

 

Hol koszos nyakkal, kopottan,

sokszor az utcák fényében lassan mentem,

Budán is egy párszor, de inkább Pesten.

 

A pénzt amit kerestem,

végül mind elherdáltam,

Budától Pestig mindenhol jártam.

 

De úgy, még mint gyerek,

vagy tizenhat lehettem,

és Budától Pestig, én mindent szerettem.

 

Egyszer- kétszer szaladtam,

mikor a rendőr kérdezett volna,

hisz Budától Pestig volt elég utca.

 

Meg kandalló a házban,

ahol laktam, keltem,

Budán és Pesten, fent a Pasaréten.

 

Ha jött a gazda oda bújtunk,

hisz nem tudta, hogy hányan lakunk,

hogy a budapesti házban vagyunk.

 

Csak a korgógyomrunk hangja verselt,

és morgott ott, a kandallóban bent,

de se Budán, sem Pesten nem hallották meg.

 

Aztán pár kukázás után az utcákon ébren,

a Ferenciek terén, a Kossuth téren,

se Budán, sem Pesten nem fértem.

 

Elég volt, hazavágytam ide haza,

hátat fordítva, vissza a Szilágyságba,

Budán és Pesten telt 96 nyara.

 

Csak emlékek maradtak nekem,

és azok is jöttek velem,

de jó volt azért ott lenni Budán és Pesten.

 

Hol jöttem, láttam, mentem, keltem,

tettem, vettem, adtam, ettem,

Budát Budán, Pestet Pesten.

Vers

Maradék idő

Elolvasta:
64
A Szerelemnek – 2008. október 25. –

Hogy miért szeretsz engem,
és miért találtál rám,
honnan indultál, és meddig maradsz,
napok, hetek, hónapok, évek…
nem nézek vissza, túl mély a távolság.
Tán egyszer megsúgják az álom- Istenek,
hogy miért te, és miért én lettünk
a mindörökké mi,
a kéz a kézben szeretők,
az együtt-, egymásba-, szerelembe-lélegzők.

Tegnap még a versek hangja
harapott szelíden ajkunkba,
feledni akartuk az álmainkat karcoló
csókok véres ízét.
A kiejtett hazug szavak keresztként
vésődtek homlokunkra,
ínakat tépett, csontokat tört a hiány,
szemünk mögé, árkok mélyébe sírtuk
egykor volt önmagunkat.
Az alkony puhaságába nyúltál értem,
sóhajaink az egeken túlra,
egy elhajított kavicsálomba hullottak.
Maradék időnket tengerre fektették az Istenek,
széllel játszva, hullámokhoz simulva,
szótlan széttártuk kezeinket.
A fényt kerestük, kapaszkodót,
a kérdést és a választ,
egy némán zuhanó csillagot.

Ma a szerelem a falra rajzolja
árnyékunkat valóságként,
ahogy az est illatunkat szobánkba zárja,
résnyire nyíló ablakunkra lehelem neved,
sziluetted fénye táncol a szememben,
ujjaimmal játszok szádon,
megrajzollak a jövőnek
a ránk hajló horizontra vésem a hidat,
hozzád indulok…
Veled.

Életed újra és újra életemhez kanyarog,
csönded vagyok lelked szigetén,
szívedbe gömbölyödve zajongok,
ki és betakargatom átutazott álmaink.
Véred egyre hangosabban zubog,
szíved lüktetése világom öblében pihen,
árnyékomhoz fekszel, vágyam érinted,
szétáradsz bennem estéből reggelre,
majd elcsendesülsz fáradtan
a szanaszét hagyott sóhajokban.
Álmunk szemünkre csukódik,
csattan az est guillotine hangja,
ma könnytelen feloldozás van,
ma alszanak az Istenek,
ma nincs bűnös,
ma nem lehet áldozat.

Holnapra levetkőzöm benned,
hogy könnyű legyen az újabb átutazás,
átölel minket ez az ismeretlen szédülés
testünkre indaként fonódik
az örökké tartó szárnyalás.
Pedig félünk… hisz tudjuk…
nem hosszú életűek a törtszárnyú lepkék,
de addig is tarts magadban,
mintha ki és belélegeznél.
Szorítsd arcom arcodhoz, s vigyázz rám,
úgy ahogy kezem fogtad
az októberi szélben, és súgtad
az égi oltár elé térdepelve…
mindörökké veled holtodiglan-holtomiglan.
Csupasz vagyok, nézd …
szememben kattog az idő,
szívem, szerető burkod nélkül,
csak egy magányos dermedt vérfolyó…

…gyere, áradj velem…
… sodródjunk tovább időtlen világunkba…

 

Vers

Számvetés

Elolvasta:
47
      

 
…kétségeim

a bizonyosság földjébe taposom…

míg a pillanat suhintásától

térdre zuhan nyaram,

nem kérhetik számon

                              óvott boldogságom.

 

Vers

Cipőfűző

Elolvasta:
60

A sok-sok lyuk, meg az a vékony spárga,

így-úgy befűzni, mikor-hol mi járta,

vagy párhuzamosan, vagy szép keresztbe

az átló hosszabb száraira vetve,

a fastokedli kopott nyergén ültem,

hogy szétszórjam a szép szót ingerülten,

s úgy izzott-kínzott tetemre hívásom,

hogy azt a dacot még ma is csodálom,

ám elképesztő boldogságot nyújtott,

mikor magamtól formáltam a hurkot,

még elfeledtem első örömömben,

hogy cserben hagyott ujjam ösztönözzem,

úgy babrálgattam a cipőfűzővel,

mint dadogós karom az első nővel,

kezem vezették nap-nap újra-újra,

míg minden csűgöm-ízem megtanulta,

hogy két hurok, egy kanyarintás közbe,

hogy alul egy, egy másik meg fölötte,

kis rántás, ami rögtön széjjelbomlott,

de száz kudarcból sem csináltam gondot,

elháborúztam a cipőfűzővel,

a karom bírta, elláttam idővel,

s ez Isten átka úgy behódolt mára,

hogy tapintásra köt bogot magára.

Vers

Most csak szeretlek

Elolvasta:
51

Meghajlítasz, még tartasz,
csenddé rajzolod bennem
az utolsó előtti perceket.
Még bírom, súgom,
vállad gödrébe maszatolom
a lezuhanó könnyeket.
Menedéket keresek nálad-benned,
mint ázott, éhes madár,
kinek lelkét síró szél fújja át,
tenyeredbe teszem fáradt szívem.

Vidd, mondanám,
de még akarom, ezeket az öleléseket,
mert kell a fény, a levegő.
Érints meg, szelídíts,
tanulj meg, hajolj rám,
engedj lélegezni
veled,
szabadon.
De ne akard szavam hallani,
ma néma sikolyban átkozott
csend szúrta át szívem.
Nézd, már csak a gyűrött imákat
morzsolgatja két kezem,
s hiába mondanám, dacos
akaratom gúzsba köti hangom.

Beléd némulok lassan,
és homlokod mögül
figyelem, ahogy az
alkony lángjában olvadnak a fák,
karcos ágaikról hullnak a nyarat
idéző, hervadó illatok.
Megáll az idő. Kifeszül a tér.
A sápadt fények elmosódnak,
és Isten nevét veszem hiába számra,
a fohászok füstként az ég felé szállnak,
s keverednek össze a fáradt színek,
eltűnik a szép, hallgat a szó,
kék a semmivel fonódik össze,
fehér a feketére borulva
lesz végtelen, mély, ismeretlen.

Most csak szeretlek,
így ahogy vagyok, ahogy én tudok,
itt a szívem közepében,
álmaink közé feküdt csenddel,
beköltözött hittel, reménnyel,
és ezekkel a konok akarásokkal.
Menetelek a viharral szemben,
jövök eléd, érkezem utánad,
búvok ködös hajnalok kabátjába,
helyet kutatok a kacattá dúlt világban.
Apállyal fekszem, dagállyal kelek,
s karodba menekülök, ha
összeomlanak a körém hordott hegyek.

Hamispróféta volt ez a nyár,
zajongón csapódott a földre,
álmainkat bontogatta szét,
majd festetlen oldódott fel az őszben,
s tűnt csupasszá avarszínekben,
rőt alkonyok szárnyai alatt.

Ködfelhőkön varjak tánca
riasztó érzés őszben nézve,
a világ sajduló fekete árvasága.
Lassan elfogy körülöttem minden,
szétcsúszik a jelen a múlttal,
elnyúló árnyékunk a falra tapad,
egybefolyik az est a nappallal.
Testem könnyű, lelkem teher,
feloldódok benned,
csak még egy kis levegőt
adj nekem.

Engedj közelebb magadhoz,
hadd kapaszkodjak világodba vissza,
fáradt vagyok, szememre nehezedik
a hajnal közeledése.
Távolodnak a falak.
Csak te maradsz, és én.
Szemedben a most örökkévalóság,
a jövő kifeszített tükörkép.

Köréd fekszem.
Te kifújod a levegőt,
én belélegzem,
ha én fújom ki,
te lélegzed be,
ha nem veszel levegőt,
megfulladok…

…és úgy roppanok szívedben össze,
mint űzött nyári fények,
Isten összecsukódó tenyerében

 

Vers

Trópus

Elolvasta:
49

 

 

Égig nyúló fenyőfák között 

az óceán égbe költözött,

lusta felhők füstje imbolyog,

részeg lépcsők

szédülnek a csúcson,

arcot rajzol

a bazalt, barlanglakás

ajtajába kövült az őslakó,

kaktusz szőre tenyerembe vérzik,

szélhez szokott pálma

lába tűztől kormozott,

eukaliptusz-út kanyarog,

banáncserjék vízért könyörögnek.

A földnek Janus-arca van.

 

Vers

Minka-Szerelmi csalódás

Elolvasta:
52
1.alkalom

Angyali kéjjel szólítottál magadhoz

s mentem csábos éjszakába hozzád ,

kebledbe.

 

Feküdtünk tágas magányban

síkon terpeszkedve,

hol formás csillag sereg hódol az újholdnak,

s hol

a nyugati tájak a Göncöl alatt elnyúlnak.

 

Mezítelen nyak formád

igéz? peremére

cuppantom szerelmes

vágyamat.

 

Csókodra epekedem

s ajkad baljára

lopakodom buzgón.

 

Szándékod tükrözé,

baljós vész szemed,

szájad kitér,

ám szívem nem ereszted.

 

Döntésed hosszan emészt,

ám gyászom magamnak szánom

nem osztom meg veled keservem

s búcsúm orcádra kanyarítom.

 

Odébb állok.

Vers

Átutazások

Elolvasta:
55

Apám mondta talán, de lehet,
hogy csak elejtett félszavak voltak,
egy egyszemélyes dialóg.
ő volt a hang és Isten tátogott…
nézd tenyerem, ahol a vonalak
összeérnek, az lesz majd a te életed,
utak, dombok, hegyek, völgyek
mind, mind a tiéd lehet,
s ez a gömbölyű, semmibe ringató
végtelen, a világ, méhében
bölcsőbe ágyazott álmod…

De csak az igazat mesélte,
a valót elhagyta félúton,
s maradtam nélküle egymagam,
ahol a falak hamis tömör fények,
csillagtalan holdszagú éjek,
minden téglája az ellopott képzelet.

Apa mára csak egy krétarajz,
néma üzenet a hajnal lehelte tűzfalon,
melyen rég átrágta magát a múlt,
és már se ajtó, se ablak,
a szél rákúszik a csupasz romokra,
s felettem összemosódó csillagképek
csüngnek némán az est széttört
holdtükrében.

Apám mondta talán, de lehet,
hogy csak én álmodtam,
zuhanó álmait ágyam alá rejtve,
hogy nélküle kell tovább mennem,
és minden, amit Isten becsomagolt
szétszórta az árnyakkal telt úton.
Néha belebotlok egy csillagba
fénye tiszta, mint hullám mosta kavicsok.
Zsebembe gyűjtögetem ezeket
a karcosodott örökfényeket,
s rejtem elfüggönyözött világunkba.

Most kezemben tartom
apám összegyűrt arcvonásait,
kép a képben, fekete-fehér
szétszakított álmodások.
Szemtől szemben ülünk,
a csend egy szűk átjáró
a lét másik oldalára.
Rám néz, hangra nyílik szája,
de valahogy a távolság
túl nagy már köztünk,
hogy halljam összezsugorodott
gondolatai monoton zakatolását.
Ez olyan, mint amikor
az utolsó vonat elindul,
az egymásra feszülő síneken
feketéllő éjszakába.
Idegenné formálódik a képzelet,
távolra csúszik mi közelinek látszott,
és a szemafor nem vált át,
fénye vészjóslóan villog.

De néha jön egy vonat,
belesikolt a vérző alkonyatba.
Felszisszen a néma táj.
Én ott állok, szótlan, a peronon,
bőröndbe pakolt gyerekkorom,
és mondom, mondom…
nem fáj a hiány, nem fáj már.

A visszautak a legfájdalmasabbak
de a vonat megállíthatatlan jön felém,
átrobogva az eltemetett álmokon,
s mintha apám látnám ilyenkor,
úgy mint már évek óta soha
nem hív, el sem küld már
csak csendben ül, arcát
a hideg ablakhoz nyomva.
S az idő árnyékként terül közénk
tudom, ez újból csak
egy átutazott emlékezés-pillanat,
közelinek érzem, Istenben halva,
és egyre távolinak tűnik a hit,
az álmaimat eltemető édes mostoha.

Kényszer bújik meg a csend mögött,
a hiányt velem alusszák át
a csontkarú odvas fák,
nyárba ringnak, őszt vetkőznek,
a télelő gombolja le róluk a ruhát.
Szívem várótermében a róla-emlékezések
üresjáratban állnak, indulásra készen,
de a sínek barnára rozsdállódtak azóta,
szétmállott minden fel és lekapaszkodó,
lábam alatt hamu és korom,
az égen sárból tapasztott napkorong.

Vers

Esti mese Nikinek

Elolvasta:
63
Kis unokámnak

 

 

Kicsike lányka koromban

tudod-e, mivel játszottam?

Nem bolti babám volt nekem

Barbit még nem is ismertem.

 

Még emlékszem…

 

Az én babáim

kukorica erd?ben

kínálták magukat,

játszi szél kócolta

szép, hosszú hajukat.

Választhattam, volt ott

szőke, vörös, barna,

nem éreztem, hogy vág

a kukorica karja.

Lábamat sebezte

csorbóka, mácsonya,

hajamba beragadt

címer virágpora.

De vígan szaladtam

közeli laposra!

Öt-hat csutkababa

feküdt a karomban,

fontam a hajukat,

került bele masni

szebbek voltak azok,

mint a legszebb Barbi.

Álmomban még érzem,

illatuk zöld-fanyar,

bársony-fekete éj

hajukkal betakar.

 

Vers

Három röpke dal

Elolvasta:
64

Az Akiknek nincs ünnepük ünnepén

Virágot kapok tõlem idén
az Akiknek nincs ünnepük ünnepén.
Magamnak adom át – magam,
e szép ünnep reggelén.

Akik nem remélnek karácsonyt,
születésnapot, húsvét estelét,
azoknak adom szedett virágom,
az Akiknek nincs ünnepük ünnepén.

 

Dümmög?kórus
Dümmögök, dümmögök:
sok már a magány,
és elbújt a nap is, és esõre áll,
és körülöttem a világ oly silány,
és csak silányul egyre:
dümmögök csak dümmögök hát.

 

Õszi füvet szakítok le:
minden nyaram szakad vele.
Nem látlak én többé téged,
õsz ködében lesz a végem.
Ott is várlak, várlak ott.
                                 (Apollinaire)

 

Vers

Benne(d), érte(m)

Elolvasta:
48

A nap fénye beszakadt, 
résnyire megnyílott a föld.
Mezítelen táj felett szökik a csend,
illan a lét, nyárba tapos az ősz.
Törd át ezt a végtelenné fagyott álmot,
mely elzárja előlem a világot.
Nézd, a napnak mindig sikerül,
mondd, nekem miért nem?

Fák karcos ágaira
puha fészket rak az alkony,
ráfekszem ma egymagam,
helyet csinálok álmaidnak,
ha felém indulnál,
legyen hova érkezésed.
Hisz Isten tenyerében már nincs hely.
Csillagtörések íve sebzi az estet.
Koldus rongyba csavarta életem,
ujjain himbálózik kifordított szívem.

Tegnap még könnyű voltam álmodban,
de ma úgy ereszkedek le,
mintha sosem jártam volna nálad.
Nehéz a levegő, és egyre jobban fáj
ami nincs, és hiányzik ami van.
Megteltem ürességgel,
egyre szűkebb idebenn a hely,
közel-távol kint rekedtem tőled,
ajtód előtt toporgok
a könyörtelen idővel.

És lépek, már nem nézek hátra.
Elnémulnak lassan a fények,
szelekbe kapaszkodnak az álmok,
éjt susog az idő, lépkednek az árnyak.

zuhanok
álmodba
szíved közepébe

Zuhanjunk együtt tovább,
kapaszkodj értem.
Alánk terül önző csendünk,
súgod, ne félj,
egyszer úgyis földet érünk.

Csak ne hagyj öleletlen magányban,
találj rám, ha elvesznék a magasban.
Látod, kilépve önmagamból
néha elbolyongok,
és káoszban ébredek,
ha eltűnik a lépcső,
és elhajlik az utolsó kapaszkodó.
Keress meg, és tégy úgy,
mintha sosem jártál volna nálam,
lélegezz velem, fogadj magadba,
légy’, testem, karom, lábam.

De előtte áss mély gödröt
a lehullt csillagoknak,
temesd őket vissza
a dombbá nőtt csendbe,
dobd rájuk felsebzett lelkemről
leszakadt, véres rongyaimat.

Lassan egybefolynak
a napok, és szavak,
ránk csorog újra
a hideg alkonyat.
Lopj tüzet a lemenő napból,
hadd vigasztalódjak
ma csupasz szívvel,
egymagam,
benne(d),
érte(m),
szótlan.

 

Vers

Szálanként

Elolvasta:
73

Tekinteted öröknyarát, tüzét.

Didergésekből visszamelegedni.

Arcodat — egyedül lehetséges

arcát a szerelemnek.

A fészekrakás nem múló izgalmát.

Szálanként tapasztani hozzád életem.

 

Közeledből tovább a közeledbe.

Egyetlen belakott földnyelvről

annyi év után is felfedezetlen,

egésznyi kontinensre.

Indulok földeríteni égtájaidat.

Szálanként tapasztani hozzám életed.

 

Csaknem megtelt e sorokkal,

a papír mégis szűz előttem. Megíratlan,

miként fogjuk egymásban újra

megtalálni érintetlenségünk,

és – nem számít, törvényt betöltve vagy bontva –

szálanként összetapasztani életünk.

 

Vers

Korona fejszeélen

Elolvasta:
74

 

Léleknyi csönd teremtett lélek

Ne higgyétek hogy kegyelmet kérek

 

Télben déröklű iszonyatban

Szívemig fölérő hamis fagyban

 

Kihullott meséim tejfoga

Elborul hű lovam homloka

 

Varjúláb tapod szűz havon

Farkas jár a holdudvaron

 

Belesápadnak a vének

Elkékül az ajkakon az ének

 

Hittem nagy tüzű tavaszban

Szívemen országló nyarakban

 

Villámaimon jégből a nyereg

Most az átok is gyönyörű lehet

 

Ölteni jégpáncél inget

Nincs ami rákényszeríthet

 

Otthonosak akik a télben

Próbálják koronám fejszeélen

 

Kidőlnöm nekem lehetetlen

Gyökerezem a szerelemben

 

Szerelem végvára védj meg

Ne hagyd hogy kegyelmet kérjek

 

 

Vers

Mióta megismertelekââ?¬Â¦

Elolvasta:
78
József Attila parafrázis

(József Attila:

Amióta megláttalak… c. versre)

 

Mióta megismertelek,

fényesebb a nap korongja,

s a fák közti kis madár

is szebben énekel azóta.

Csak szavad repült el,

hangod, azóta is csended,

magányból ért szívem

szerelmedért eped.

 

Mióta megismertelek,

színesebb az erd?,

és azóta bennem a lélek

egyre, egyre n?.

Csak lelked lett keményebb,

és szíved oly hideg,

könnyes szememben a lét

rút kétségekbe vet.

 

Mióta megismertelek,

tavaszom, örök kezdet,

nyarunkat játssza az id?,

üresség sem kerget.

Csak te teszel rabbá engem,

vérz? szívem tiszta fájdalom;

szeretett neved lesz

az utolsó szó ajkamon.

Vers

Az önelégültségről

Elolvasta:
89

és egyszer újra rám találsz tán…
az ölelés az élet végtelen
alkotni vágytam hát kitaláltalak
fekszel a párnán ajkad vértelen
elringatom az álmos vén nyarat
esedezem hogy eltemesselek
(ablakom előtt megint a vadlovak)
mint koszos göncöt levethesselek

és egyszer újra rám találsz tán…
nem érinthetsz meg elillanok
ha fejedet majd lehajtod a párnán
megérted mi rég már nem titok
hogy öntelt vagy és erényed sincsen
csupán mit magadnak kitalálsz
átevezel a léten túli kincsen
és önimádó fuvallattá válsz

és nem vagy nagy ím beleférsz e versbe
s mi összetart csupán a keret
ne mondj semmit ha egyszer rám találsz tán
örülök hogy levethettelek

 

Vers

Vigyázzatok a gyerekekre!

Elolvasta:
69

 

A párnák párásak valamitől,
csipkéjük rózsaszín, haj terül, mint
egy szemérmetlen, kibomló virág,
ebben a sötétben
szemhéjakhoz nő a világ.

Olyan ízléses mindenkor
a kép, mint egy paplanon
felejtett mese buta kis ábrája.
Ideülnek a tündérek, mintha
tolakodnának, hely kell mindenkinek.

Nagy, fehér arcok a plafonon.
Kövér kezetekkel simítsatok
az alvó gyermekek hátára
merész szárnyakat!
Illatos arcukra fényt fessetek,
akarom, hogy legyen egy
olyan reggel, mi ha pillájukhoz ér,
a tükrökkel találjon tekintetükben
törhetetlen fényt!

A gyerekek most készek,
megtanultak repülni,
tudják, hogy ők azok a madarak,
akiket nem tépázhat vihar.
De meddig tart? Ha megperzselt
tetemük ölünkbe hull,
vigyázzatok! Elveszhetünk mind!
Csúszómászókká és hüllőkké
alakulunk.
A Nap mérges nyilakat,
a felhő értéktelen hamut hint
kikoplalt földjeinkre!

De még nem.

Hisz a gyermekek
ringó gabonaföldekről
álmodnak éppen,
a nyár aranyáról.

Vers

Álmodó

Elolvasta:
44

 

 

Emlék felett görnyed az éj.

Az ég sötétjét csillagok szelik.

Vánszorgó id?m ablakán

fények: álmodó tiszta szemeid.

 

A hang mely végtelen fonál

 dallamot fércel a pirkadathoz,

s ha csendül az els? madár

érzem – a hajnal újra nyarat hoz.

 

Vers

Barangoltam idegen tájakon

Elolvasta:
50
Nyári túrám emléke *

Barangoltam idegen tájakon

Csodáltam ion oszlopot,

S mögöttem tengerbe zuhantak

Bukott héroszok.

 

 

Tikkasztott sivatagi szél

Felettem ezredekkel dacoltak

Mának üzenő mégis porladó

Sziklába vésett meredek falak

 

 

Ódon kapu a zavaros múltba néz,

S fürkész szemem vágyva

Jövőt kutat: századok múltán is

Lesz-e még itt embernek hazája?

 

 

Vers

Osztálytalálkozó

Elolvasta:
65
ma unokák, holnap orvos…

 

 

Veletek voltam tegnap, mint tavaly,

soroltuk régi dolgunk,

ki munka nélkül volt, az most is így,

nem jó, de kifogy az irigy,

– elvagyunk, mint a befőtt –

szögezte le a bölcs Karesz,

még mindig furcsa ez,

tankolni kell, s autót lemosni, persze,

míg főnök voltam, messze elkerültem

ezt a kázust, nyáron doktorátust

szerzett a fiam, e fotó Japánban

készült, s tíz éve Tahitiban,

ma unokák, holnap orvos,

egyforma napok, nevetséges

nyugdíjat kapok, ezek a gyerekek,

na ne mondd – komolyan? –

jaj, de édesek – s  mind – ugyanolyan.

 

Augusztus közepén,

nem figyelt senki másra,

vesztegettük az időt,

nem nézegettem hátra,

előttem út kanyargott, 

szél tépte tollruhám,

s mint vedlett kígyó bőre,

zsugorodtam össze   

múltunk augusztusán.

 

 

Vers

Éjpuha

Elolvasta:
42

 

 

 

 

Ébredek

 

Köztünk éjpuha csend, sóhajos álom a

csókunk, nézd, idebent, hol mi vagyunk csak, oly

lágyan ring az idő.

 

Hiszen vagy

 

Érintés, falakon túli világ szegi

rendem, még eleven sajdul a szíved itt

bennem, nincs ne tovább.

 

Elérlek álmos ujjal

 

Távol, jöjj közelebb, hol van az akkora

másod, mondd, hova nem hull szitok, ostoba

átok, messze-e még.

 

Illatodba bújok, csended ringatom

 

Nem félsz, új eget társz, hányadik árulás,

Nem kérded, lemosol újra meg újra, nincs

kérés sem csak a tett.

 

Meddig élnek, vajh’ a nagy szerelmek –

 

Kint még nyargal a szél, futnak a lánghajú

felhők, sár kanyarog, dúlt utak árkai

kérdik, meddig az ár.

 

Szeretlek, a többit nem tudom.

 

 

 

Mese

Zengő Zizi

Elolvasta:
61

 

   

Zökkenőmentes nyári nap

Zihál a bodzalomb alatt,

Zengő Zizi épp arra jár,

Zizzen a fénylő hártyaszárny.

Zavarba ejt, hisz tudható,

Zengővárkonyban őslakó.

Zegzugban szálldos, meg lebeg

Zöldcsíkos mezben, ismered!

Zamatos ételt kedveli,

Záporvirágméz jár neki

Zománccsuporban, úgy bizony,

Zörrenésbiztos asztalon,

Zsurlófűárnyék, és kalap,

Zavar, ha szembetűz a nap,

Zenéljen halkan most a csend,

Zenegép túlzás, ez itt a rend.

Zengő Zizi félénk nagyon,

Zárkózott, kedves amazon,

Zabos Zoárd az itteni,

Zúgmézgyűjtő, nem szíveli.

Zizegjen néki hát dalom,

Zengő Zizi a haverom,

Zord vagy vidám, ha repked és

Zümmögni fontos kedvtelés.

Zörgés, dörgés, nagy hangzavar,

Zeng az ég, zűr lesz, zivatar,

Zuhatag zúdul, zuhog is,

Zekém elázik, Zizi is…

 

Vers

Frida-versek

Elolvasta:
59

 

Frida-versek

 

Gyerek-vers

Az Istennek este

mondanak-e mesét,

hogyha türelmetlen,

fogják-e a kezét?

Vagy az a magasság,

ahol fenn ? trónol,

nem t?r szelídséget

angyal légiótól.

Nincsen is ott este,

ahol fennen trónol,

mivel a fényesség

uralkodik akkor.

Estétlen, mesétlen –

talán keze sincsen,

nehéz lehet neki,

ember, akár Isten.

 

Kékül?s

Mit rólad gondolok,

Lehet, hogy én vagyok –

Széles e világban

Aki gondolkodom.

Te vagy a gondolat,

S gondolat el?tti,

Ki miatt született

Önlátó gondolat.

Ágy vagyok – pihenek,

Víz- és felfrissülök,

F?szálból kenyérig

Földt?l föl-kékülök.

 

Különös

Különös a betegek pantomimje,

Alig néhány mozdulat, ahogy üzennek –

Szertartásos, értelmetlen, furcsa mozgás,

Ahogyan belülr?l rángat fájás.

 

Micsoda betegség – amikor én –

Nem létezik, nincs más, csakis az én –

Legf?bb problémája anyagcsere,

Itt ne, ott ne fájjon, amíg lehet.

 

Született korcs

Ki látott már

szárny’ és patát együtt?

Földet, eget

benyargaló

szárny’ és patát együtt?

Pegazust ki,

ki látott már,

és engem ki látott?

 

Frida kádja

Az ?seimet keresem a vízben,

rossz lábam és jó lábam között lelem,

akár jó sorsom és rossz sorsom között:

indián, zsidó-német-magyar, spanyol,

és ami belülr?l teljesíti ki,

de nem férhet bele a víz képébe,

leg?sebb ?söm itt van: a fájdalom.

Mexikó vagyok, nem azért, mert tetszik,

de tudom itt a nyomorék istent is,

Aki h?st szül akkor is, ha medd?,

Nem az fontos: férfi-isten vagy n?.

 

Vers

Dúdold…

Elolvasta:
60

 

harsány hangodra

ébredt a napfény

harmatos álmukból

somolyogva néztek

a téli kert oszlopain kúszó

tengerzöld borostyán levelek

nyújtózkodó nyárfák karjai

magasban nyargaló széllel ölekeztek

a f?szálak közt megbúvó

harangvirágok összesúgtak

nevetgélve nézted

merre fut az út

a szarvasbogár is

kitárta szárnyait…

 

– dúdold a nyári ég alatt, nevetve dalunk –

 

Vers

Messze, Anyámnak

Elolvasta:
59

Anyám, nagyra nyisd az erny?d:
dézsákkal öntik kisarjadt magod.
Ha körüljárnád értem a rámsötétl? erd?t
a rengetegbe törj be: ott vagyok.

Anyám, ne higgy a kék nyaraknak.
Csak összevissza színek, füstnyomok.
Vasalj te újra fényruhát a napnak
 ha sugarához engedsz: visszaolvadok.

Anyám, hasogasd a rönköt.
Fekete indulókkal dübörög a tél.
S a folyót, ha otthonodra öntött –
 ne ródd meg érte: partot ért.

Vers

Születésnapod hajnala

Elolvasta:
60

Kezedben a kulcs,
mögötted elhagyott évek,
zsebedben gondolatok
poros arcú, gyűrt fényképek.
Érzed, menned kell,
mert hív valami más,
megfojt a köd, a hazug vallomás.
Melletted sétáló lámpafények,
falra tapadó árnyak, lábad alatt
koppan az esőáztatta macskakő.

Indulsz, de már nem nézel hátra,
elhagyod a platánok hűs árnyékát,
sínek mellett gyalogol veled
a tegnapi szél, súgva csalogat,
lök, taszít, gyűlöl, könyörög,
árnyékod után vakon botorkál.
Ismeretlen világ. Idegen táj.
Istened elhagyott.
Ajtón zár, rajta kilincs,
előtted küszöb.
Lelked százszor fordult
át önmagán, amíg újra
megnyílt előtted a világ.

nem kell már a kulcs
megérkeztél otthonodba
nincs zár, nincs küszöb,
lelkem előtted nyitott szoba…

Szép szavak, szerelem,
az út idáig nagyon hosszú volt,
de itt vagy, és nem kérdem,
hogy meddig maradsz.
Megágyaztam menedékünk
holtomiglan-holtodiglan
szerelem ölelésekkel.
Ne is szóld gondolataid,
csak álmodj velem
kékvilágot, csendet, szépet,
árnyat gyűjtő lombos fákat
holnapok falára festett,
jövő gyermekeket.
Ölelj szorosan magadba,
emelj fel a csillagokig,
tégy tenyeredre, hordozz,
hadd nézzek szemed
rejtett szikla réseibe.

Látlak, ahogy gyermekként
szíved töltöd a forrásnál,
szelíd vadja voltál a világnak,
de soha sem menekültél.
Kavics a kezedben, szorongatod,
mintha apád keze lenne,
kellenek ezek az érzések
úton, útfélen lábnyomát követve.
Anyád könnyeket ejt fentről,
tompán csorog tenyeredbe,
integet, szólna, de a messzi
túl hatalmas már köztetek,
távolságban mérhetetlen
a nélküle legyalogolt életed.
Fényét adta, az összes vagyonát.
Szívdobbanását dobta lábad elé,
monogramját hímezte szívedbe,
és te őrzöd azóta is,
és én veled lettem
őrzője álmaidnak,
te fényhozó utazóm.

Felhő-fátylak feslenek az égről,
a hajnal édes illatú nyárba öltözik.
Ez a te napod, és én hozzád bújva,
veled születek ma újra.
Mezítlábas sóhajok a reggelben,
kezem kezedbe simuló szerelem,
nem vajúdik a szó, csend-szelíd
minden neked-érted vallomás.
Ébredj, álmaid hajtogasd a párnád alá,
s én rád csókolom finoman
a harmat összes ízét.
Szíved szívembe vésett halk dobbanás.
Körénk simul az ég,
földre borul csendes árnya,
gyertya lobban, játszi fénye
neved írja a hajnal tűzfalára.

Köszönöm Istennek, hogy lettél
születő pillanat, szélszavú júliusban,
akkor ott, a nárcisz fényű napban,
anyádnak áldása, apádnak álma,
a rejtező világnak örök utazója.
Két kezét összekulcsolja az idő,
rést hasít a nap felettünk,
körbeölel nálam-maradásod,
a velem szerető
fecskeszárnyú örök nyárban.

 

Vers

A csönd koszorúja

Elolvasta:
46

A CSÖND KOSZORÚJA

                 Tisztelgés a 100 éves Nyugat el?tt,

                 Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád hangján.
                
Dal a Rokkantakhoz

Rokkantjai egy vélt életnek,
Akad „ép” s ért? társatok?
Teremt? Isten szép világán
Nehéz az Emberlét rajtatok.

Sújtó szánalom, g?g, megvetés,
Ájult hitetek segítsen,
Elfogadva a plusz-szenvedést,
Bennetek er?sebb az Isten.

Érzés-szemetek, lesajnálás,
Csupán csak csipetnyi der?,
Valljátok mégis, lesz még más az Ember
S gy?ztes az Élet és nagyszer?.

Hangtalan ország

Hangtalan országba tévedtem én,
ahol minden hangtalan volt,
minden hangtalan, de nem csak kívül:
csontig, vel?ig hangtalan,
hangtalan,
hangtalan, hangtalan, hangtalan.
Hangtalan ég és hangtalan föld,
hangtalan színek, hangtalan gyász,
hangtalan vihar, villámcsapás,
hangtalan gyilok, hangtalan kéj,
köször?n hangtalan sikoltó kés és
szirénaszó és jégrianás:
ezer veszély, hangtalan les?,
hangtalan szív, hangtalan vel?,
hangtalan virágok, hangtalan ág,
hangtalan élet, hangtalan halál,
hangtalan, hangtalan, hangtalan világ.
Turbóztass motort, bömböltess gépet,
békéd mímelve mosolyogj szépen:
Értelem-borotvaélen
egyensúlyoz a  Minden
és a Semmi.
Ennyi.
Mindig csak adva, soha nem kapva
képzeled egyre a hangot és az
még hangtalanabbul árad, ömöl.
Mást mond a hallás vendég-máza:
nem hang szüli a hangtalanságot
nem:
hangtalan az anyag rejtett lelke,
jaj,
hangtalan, hangtalan, hangtalan.

Jelnyelvi tolmács

Mint aki templomba tér be…

Az ünnepélyes csendben figyelve
mélyen átéli: minden szavaknál
szebben felzeng lelkében a zsoltár.

Mint aki templomba tér be…
Térd, s f?t hajtani oltár elébe.
Szent feladattal: tettre váltja vágyát,
nem hétköznapit, egy ég? gyertyát
kezébe véve, lassan elindul,
hogy a csenden át, falakon, ajtón túl,
óvó kezével védve a lángot,
a fényes Napnak felmutassa: ím,
testvérvilágod!

Mint aki templomba tér be.
                     
            (1998.)

A Tiszánál

A Tisza felett ballag már a hold,
Arra, amerre vonul a folyó.

Kanyarban füzes, kikötött hajók,
Ártérben víkendházak, nyaralók.

Neonfényben a Csónakház ragyog,
Elpihentek a kajak-kenusok.

A Torkolatnál Damjanich-szobor,
Gy?ztes hadúr volt itt valamikor.

Sötéten mered, csillagokba tolva
A Vártorony s a Vártemplom tornya.

A Tisza folyik: múlt, jöv?, jelen,
Ezüst szalagon ring a végtelen.

Medd? órán

Sokan vagyok.
Nagyon.
Akiknek írok.
Hagyom.
Semmi cifraság az asztalomon.
Laptopom monitorján gondolatom,
Sötét végzetfény, akárcsak én.
Én. Én.
Hatmilliárd magány a földtekén.

Vers

Id?mértékes id?mér? Mogyoródon…

Elolvasta:
59
Minden Forma1 versenyt megörökítek – ez a hobbym 🙂

Kavarg a szél, hol így, hol úgy süvít a pályán
Dobálja kaszniját a Forma1-eseknek
A h?s beton se jó a lágy gumiknak – úgy ám!
A mért id? el?re így vajon kit enged?

 

Kanyarba érve rút sikánra rátaposnak
Egy elhagyott rugó repül brazil fejének
Az életét köszönheti – s csak egy sisaknak –
De abbahagyja versenyét – marad  nejének

 

Na,tönkrement – magyar divat – nem él a rendszer
Mi mérte volna azt, ki hányadiknak ért célt
Kiszállva – Vettel és a többiek csevegnek –
Kié a gyorskörön futott nyer? eredmény

Vers

Csigavonat

Elolvasta:
67
Gyerekzet

 

 

Álmosak a csigabigák,

kora reggel keltek,

fényezik a csigaházat,

hosszú útra mennek.

 

Csiga Sanyi hozta a hírt,

–  ki postás itt  régen –

csiga asszony csigabébit

  pesztrál már a héten.

 

Ötven láb a Csigamez?,

– csúszni-mászni restek –

erre jár a csigavonat,

s inkább jegyet vesznek.

 

Alig tesznek néhány kanyart,

jön Kalauz Kinga,

jegyeket kér kezelésre,

lyukkal adja vissza.

 

 Csavarog a vasparipa,

  árkon-bokron szalad,

 minden fáról fotó készül,

s a múlt élmény, marad.

 

Közeleg a megállóhely,

lefékez a vonat,

pirosra vált a szemafor,

 de nem várnak sokat.

 

Célhoz ért az atyafiság,

cipelné a cuccot,

– kiszakadt a batyu borsó,

s mind a sínre hullott –

 

 

Vers

Intuíciók egy önarcképről

Elolvasta:
43
BMZ: Akciós önarckép
(A mű magántulajdonban van)
Baji Miklós Zoltán békéscsabai képzőművész festménye
A kép Váradi Zoltán reprodukciója

Az egyik szemed véres golyó,

a másik fekete masni.

Gyász?

Lefelé görbül orcáid között a

szád…

Fogd meg a kezem,

lépj velem és

kikanyarodunk a vázak

halmazából az ősz

mezején;

csöndes léptekkel távozunk

a rozsdás levelek

szőnyegén.

Ha velem tartasz, nem kell

egyedül küzdened keserveidet.

 

 

Vers

Befejezetlen vázlat

Elolvasta:
52

Forró kemencédből loptam, anyám,
láttam odarejtetted öled melegét,
de csak elégett álmok
maradtak tenyeremben,
füstjébe tekeredve kapta fel a szél.

Talán, ha újra látnám szemedben
azokat az ákom-bákom vonalakat,
a sarokba gyűrt gyermekkorom rajzait,
talán, ha elérném a polcra tett meséket,
akkor még hinném, hogy vagy,
hogy nincs hiába, hogy minden,
ami volt, újjászületik a mába.
De te oly magasra dobtad őket…

Anyám, miért nem tanítottál meg repülni.

Mondd, hová tetted a szót,
a hangot, az ölelést,
a világ melyik kútjába hajítottad
életem csorbult darabját.
Miért loptál meg anyám,
mikor magzatod lettem,
mondd, miért vajúdtál értem,
ha tudtad fájni fogok benned,
ahogy élő tud fájni élőnek.

Bezártál ajtót, ablakot,
s elrejtetted előlem az eget, a napot,
de látod, Isten akkor rám hajolt,
és lelkem inkubátorába tette,
hogy tovább lélegezzen
búvó öled nélküli életem.

Mert velem már csak Isten lélegzik,
kifordított lelkembe
beleférne még száz,
de ez az egy is
csak a csendet őrzi,
s néha ujjaival üt egy halált,
egy szívdobbanást.

Anyám segíts dideregni,
mert megfojtanak ezek a tűznyarak,
közénk szorul az idő vastag kötele,
fordul a bolygónk sorsa,
szívem alatt egyre hangosabb
Isten lélek-hasító lábnyoma.

Visszhangozva dübörög az üresség,
kilépett belőlem, itt hagyott,
itt állok a semmi közepén,
fénnyé olvadnak felettem,
sirálytestű csillagok.
Mögöttem holdtölte,
napnyugta előttem,
elém térdepel egy ottfelejtett éjszaka.

Most jó így a csendmadarakkal,
ebben a balladai félhomályban
a feslett világ fénypartjára ülni.
Lábam a mélybe lóg,
alattam örvénylik az élet,
bűn a bűnnel, jó a jóval,
szép a széppel játszik szépet.

de az álom feslik
a nyári szél a fákon citerázik

Ajkamon szelíden hallgat
a testemet indaként ölelő szerelem,
nem mozdulok, még nem.
Minden velem-szeretése,
halkuló zene életemnek.
De ahogy átforog
a percmutatón az éjszaka,
a múlt felé fordul a tegnap arca,
ujjaim közt rést nyit a pillanat,
árad, szaggat, fáj,
súgja, indulni kéne, indulni már.

Fárad az idő, árnyékot húz a jelen,
napburokból kiszakadva
ráfeszül a tájra.
Visszafele felégtek a hidak,
az út végtelen hosszú,
föld, kavics, szakadék,
semmi létén teszem a köröket.
Minden zuhanásra készen,
összemosódnak feketén-fehéren,
az emlékek levetett rongyai,
anyám arca, kemence,
sarok, csend, falak,
istentelen kegyelem évek…

Anyám, én csak a szárnyaimat kérem.

Mert befejezetlen bolyongok,
s keresem azt az egy villanást,
mely hiányzik erről a képről.
Nézd, ez itt te vagy,
ez meg itt én,
de vajon hol van,
merre szökött el a fény.

Vers

Másodvirágzás

Elolvasta:
47
Tavasz a nyárban…….

Újból nyíl’ az akác, dús lila fürtje él,
Illat-fellege száll, bódul a zöld levél,
Méhek kórusa zeng, zümmög az esti szél,
Szívem még örömöt remél…

Vers

holNapok, tegNapok

Elolvasta:
57

Küszöbön billeg a maradni akarás,
kilincsbe markol a zúgó szél,
ajtót nyit, szemet zár
az indulásba torpanó érkezés.
A nap rongyokba tekeri az időt,
dajka fények ringatják
az ég és föld közé préselt
szelíd naplementét.

Vesztőhely csendje ül körém,
ebben az időtlen moccanásban.
Keress a holnapban, ott ahol még
soha nem jártam nálad.
Tégy úgy, rám csodálkozva,
mintha akkor érkeztem volna,
tűzd a tegnapot fák lombjaira.
Rejtsd mélyen föld alá az érzést,
ahogy hagytuk szűk szobánkat
a világ nyitott tenyerén.
Temesd el hiánnyal a tegnapi arcom,
törölgesd a könnyeket szárazra,
mely torzult tükrömben
visszaköszön reggelente.
Csak a szívem lopd ki a fényre
lelkem poros fiókjából,
imádkozd mellé a tiszta reményt,
hogy holnap ugyanarra az útra
tévedjek hozzád-melléd,
amerre elszórtuk kincseink.

Burokba zárt, szél hajtogatta mozdulat,
ahogy az alkony magába gömbölyödik.
Lassan elfolynak a felhők a vásznon,
bennük a fodrozódó hófehér csendek
ecsetvonásokba záródó lassú táncok.
Most fess meg, tán’ még nem késő,
akt lelkem előtted áll mozdulatlan,
pőre árnyékom a falhoz tapad.
Örök monológ ez az együtt-veled lét,
tengernyi némaság az összekulcsolt
kezemből kipergő perc.
Üvöltenék, de már a hullámok
sem viszik hangom,
hiába loptunk kéket, nyarat,
mondd, még mit vegyek le magamról,
hogy megtaláld bennem
milliónyi fényét a napnak.
Érintsd meg szerelmeddel szívem,
mondd, éled vagy haldoklik
odabenn a tűz.
Tükörfalak mögé bújva
darabokra törik az álomarcú holnap,
szilánkjain sajdul a mezítlábas hit.

Most húzd be a függönyt,
mert pupillám alá fájdulnak
a világra szült tegnap fényei.
Halni készül a nyár odakinn,
a nap rongyaiból rázza
lábunk elé a maradék időt,
siess, mert lehullnak
az örök várakozás barna levelei,
s vásznadon ívelő csillagok
folyása szakad az ég felé.
Az utolsó ecsetvonást
szökő villanás hasítja szét,
csend-telek repesztik szótlanná
festetlenül maradt szívem.
És én keresem a választ
némult kiáltással
fényévek álmodott
oda-vissza utazásaiban…

Mondd, Uram,
miért cipelem én
a tegnapok bűneit,
miért én rajtam feslenek
a tegnap rongyai,
és mondd, Uram,
meddig tart a ma,
s lesz-e még
új ruhába öltözött holnap?

 

Vers

Fekete cs?

Elolvasta:
42

Nem látni végét,
Fojtogat feketén,
Keresnéd szélét-
Kapaszkodó remény,

Magadat fogod.
Problémakanyarok,
Az agyad forog:
“Morzsákat ha hagyok,

Lesz visszafele.”
Táguló világ ez,
Mindennek van helye,
Látod, lüktet, érez,

Most beszorulva.
Pedig te változol,
Falat súrolva,
Amit úgy átkozol-

A tered adott.
És még meg nem fejted,
Lelked csak dadog:
Ez nem a te tested.

 

———-

Kedves András, ezt inkább ne, kérlek.

 

Petz Gyuri

Média

Mea culpa

Elolvasta:
309

(meghallgatom)

 Bánattal telt az a nyár,

– nem volt rajta festék –

könnynélküli kertek 

színüket vesztették,

alvó vizekből tört felszínre

a pánik, verítékben éltél,

– s nem tudtam.

Most a pocsolyából

ásom ki a múltat.

Talpam sarat dagaszt.

Szétpattant buborék,

éhen maradt szenvedés

ez, Uram…

 

Vers

Mit?l m?ködik?

Elolvasta:
51

MIT?L MÃ?°KÖDIK?

 

Ostoba gének játéka lenne a mindenbejárt,

kezdve a születést?l?

Kölcsönkapott, egyenbábúra szabott konfekció

a ránk dobott gönc?

Egy árpimaszk, meg egy kingamaszk,

nem szerint vállra, hátra, derékra kanyarítva,

meg némi közös tégelyb?l arcra kenhet? pomádé a szebbikének?

Tenyérre magnéziumpor a vállasabbnak,

hogy egyike placcon kínálhassa magát,

udvarhölgy, pórleány, akár várkisasszony,

a másik meg játszhasson nagyban, kapaszkodón,

kór- és korlátok közül kitörten lovagot?

 

Mit?l m?ködik a szerelem?

 

Attól, hogy rám találtál és itt vagy velem?

Attól, hogy nem emlékezem majd hatvan évem

összegy?rt,

kupacba masszált,

t?rt, szokott, tanult, meg tudott,

kimondott, elhallgatott,

papírhajóba, csákóba,

dobozból kiugró ördögfióka arcba hajtogatott

hitt, hív? és hitetlen

hol nagyarc, hol kismagamra?

A ’vae victis-átgázolóra’,

nomeg a megbukottra is?

 

Mondd, mit?l m?ködik a szerelem?

 

Egy illat, egy mozdulat,

egy ellesett félkacsintás?

Vagy csak a comb közé vert veretes magam?

Hagyom,

hogy visszaköszönjön valami izomrándulásra

a t?lem-neked,

a mondd, melyik pozitúrát szereted szimpla pumpajáték?

 

Mennyi hiányra hoz Kr?zus-érzést

diszkontban,

nagy leárazásban beszerzett,

zsákban nyakunkba ömlesztett

egyetlen szó, ha füledben

ott ül,

vár,

figyel ugrásra készen, a kiválasztottnak,

a csakneked’, 

a „mától csak veled”- ágybahívottnak félretett,

?rzött,

kopaszodó,

fogait hullató,

csupa á-val,

ú-val, ékes-édes é-vel, hosszú és rövid í-vel,

csöndes ?-vel

egyszer kimondott, célzottan vitrinbe tett,

mekeg? beismerés:

Szeretem!

 

-csataloo-

BGJ.2009.07.19.

 

Megjegyzés: Mindegy ki hiszi! Ahogy a bet?ket pötyögöm, egy cinkelány szállt ide, itt van, úgy negyven centire kezemt?l és válogat nassnak kitett, estér?l maradt, sós, kurvamód amerikai földimogyoróból.

 

 

 

Vers

Csábítás

Elolvasta:
46
*

Elámított minap e

cukrászi lelemény,

lehet desszertből

érzéki költemény?!

Titokzatos látvány

nyálindító csoda,

öntet alá rejtett

perverz ízorgia.

Királyi dió,

lágy-fanyar mandula,

testes rumba áztatott

omlós piskóta.

Izgató csokit hűt

fagyos vanília,

gyöngyözik szőlőszem,

s hivalkodó szilva.

Tejszínrózsa szirma

meglepetten ámul:

mit lehet kihozni

egy somlói galuskából?

 

Vers

Pillangó pillanat-pillangók

Elolvasta:
48

Balkonomon ülök.
„Ifjú nyár könny? szell?jében”
három pillangó játszik rózsáim
fölött,
szikrázó kék légben. Kett?
egymás mellett –
fölött röpköd,

a harmadik ide-oda csapong.
Nézem pillangóim.
Hisz enyémek

most néhány pillanatig;
s lelkemben is

pillangó gondolatok.

Ekként pillang el minden:

ifjúság, szerelem,

boldogság, kékell? nyarak.

Pillangó pillanat az élet?

(Hah! Szörny? közhely! Kérlek!
csak hát, van-e jobb hely,
mint egy közhely? Legyen hát!)

Legyen pillangó pillanat az élet,

és Lalagé is: vajon merre pillang
éppen?

 

Vers

Útjaink

Elolvasta:
50

 

Jöttem anyám szelíd öléből

enyém volt a kín, 

övé a néma elbocsájtás,

ami neki béke volt, 

az nekem örök lázadás lett

nála-nélküle tanultam meg, 

az útnak vége soha nem lehet…

 

Mert mindig indulunk, 

és ha van hová érkezésünk,

ott csak egy pillanat a jelen

lábnyomunkba árnyékunk rejtőzik,

és mi megyünk estbe, fénybe, 

újjászületni reggelente a Nap csókjába.

Mögöttünk hegyek, előttünk a végtelen.

Árnyba kúszva, gyászba bújva,

lopva, csalva az időt

szeretünk, vétkezünk,

bűnbe esve könyörgünk.

Lelkünkön mázsányi kereszt.

Te (meg)tartasz, ha zuhanok,

helyettem is lélegzel, ha fáradok,

és súgod szép szavakkal átölelve,

az útnak nincs vége, csak kezdete…

 

Nehéz a múlt, súlya néha a föld alá húz,

de tudjuk, ha majd nagyon fázunk,

faltól falig, árnytól árnyig,

Isten keze bús-lombokkal betakargat,

édentől a mennyországig,

ott hol szűzfény leng az út végén,

húzódik szerelem-árvaságunk.

De hiába nyújtjuk kezünk,

testünk torpan, csendre int a jelen,

szemünk hunyva, kar a karban,

egymásba öleljük a tegnapot a holnappal,

az út mögöttünk egyre keskenyebb…

 

Nincs már korlát, a semmi a kapaszkodó,

éles kanyarok, mélységek, magasságok,

álmainkat rezgő vékony holdfonál tartja,

s a mozdulat lassan visszahajlik hiánnyá.

Tartanál még tenyeredben,

lélegeznél értem,

indulnál, hogy mindig érkezz.

Ami távol volt, 

az most közel búvik hozzánk,

lábunk alá simul a rögös út…

 

A világra olvadó sűrű alkonyatban

szárnyaink fáradtan álomba némulnak,

elfogy az idő körülöttünk,

de nem adom fel, 

most én lélegzem helyetted,

s ami ma csendben meghal bennünk,

az holnap Istenben él tovább…

mert az útnak vége soha nem lehet…

 

 

Vers

Anyák szemében

Elolvasta:
78

 

Tegnap a hold pillérjén

sétáltál kézen fogva anyáddal,

ma csended szemében virraszt,

szelíddé gömbölyödött nyugalomban,

mennyei méhének magzata vagy.

Veled lélegzi ki-be álmaid földillatát.

 

Nem szól. Hangtalan gubbaszt,

mint esőverte, ázott madár

ablakod keskeny párkányán,

de a képzelet hajnalt üvölt…

Tükröd szilánkokra törik szét.

Te csak egy arc vagy a sok közül,

idegen saját testedben,

álarcba bújt, meztelen 

valósága önmagadnak.

 

(…)

 

Kisszékeden ülsz, anyád

kócos hajad fésüli selymesre,

toporzékolnál, kiáltanál, fájnál,

de azok a szemek…

Fájdalommá száradt mély medrek.

És ő áll mögötted. Áll előtted.

Titkait rejti el benned.

Feldob az égig, majd elkap,

ölében álomba ringat.

Fekete-fehér kópiák…

 

Szakadás…

 

Nincs, aki vigyázzon rád. Falak

közé rejtőztél, az idő fogolyként

tart tenyerében. Nem enged.

Ökölbe szorítja játszani vágyó lelked.

Köréd omlik a megrepedt szívfal,

s amerre nyúlsz, szétpattan a csend.

És te ott ülsz újra anyáddal szemben,

a megterített asztalnál, díszletek nélkül,

valahol a világvégén, egy hegy tetején.

De már olyanok vagytok, mint két

egymásba lélegző idegen test,

felhőfoszlányokba kapaszkodó lélek…

 

S mintha már mindez megtörtént volna,

az est, a csillagok, repülés, zuhanás…

 

…anyád szemében virrasztasz,

magadban hordozod csupasz lelkét,

hogy estére gyenge testébe

simogasd a szótlan beletörődést.

De a komor éj sűrű lepkehálója kifeszül,

s karjait széttárva várja, hogy

ne fájjon a felfelé zuhanása,

és akkor te…

Te is könnyű leszel egy pillanatra,

ujjaiddal utolsó mozdulatként

kalász színű hajába kócolod

az elmúlás fanyar illatát…

 

Most felrepülnél utána a hold

pillérjére, hogy csillagként

beleéghess a fekete horizontba,

hogy a szemedbe rejtett titkait

visszalophasd tenyerébe.

Mert minden lázadó elbocsájtás

a világ peremére száműzve,

visszahajlik szelíd megbocsájtásba,

ahogy Isten akarta…

 

Anyáddal csendben, benned virrasztva,

egy örökkön ismétlődő élet balladájában.

 

 

Vers

Ã?Å¡t szélén

Elolvasta:
55

 

Vörösl? nap vetít bíbort az égre.

A korongban vén varjú énekel.

Rikácsol híreket. Akár a kár.

De kár. Kár-ó!

Esti mese. 

 

Az ismer?s mosoly.

Kislányos, ráncot feledtet?.

Id?kt?l ellopott,

koptatható, mégsem kopott.

 

A mosoly állt ki kismagában?

Színes ruhában?

Vettben, levettben, kapottban?

Bálkirályn?ként?

Éhét?l fogyottan?

Vállára táska, túlél? csomag?

 

Az árokparton kidobott

konzerv rohad,

és kék-magasra n? a zsálya.

Tocsogós láp a mélyen.

Élet? Otthagyta régen.

Nem ide járnak szeretni

legények, ifjú lányok.

 

Nem látszik semmi

az éjszakában,

csak t?sarkon billeg? lábak.

Pásztázza fényt a fény közelr?l.

 

Dorog felé a csalitban,

Visegrád után,

kanyarban, f?re fektetett

sárga pokróc. Semmi zaj.

 

A mosoly hátára döntve,

dönget ritmusra benne

holnapi ebédet hájas sikertörténet.

 

Látom, érzem.

Megértem, ha kell.

Kihagyott ecsetvonás billeg emlékeken,

fest mélysötétre kialvatlan szemet.

Arcizom.

Vezérelt.

A mosoly mögött

ott a lélek.

Minden forduló után

megfürdik régi szélben,

egy középiskola falán,

tablóképen az arc.

 

Varjú károg csak rossz meséket.

Tud, bármit is?

Disznó! Rossz makkal ébred,

úgy is alszik el.

 

Engem?

Elvisz a képzelet.

Éjjel van itt is.  

Hajnalban azzal a mosollyal,  

a kislányos itthagyottal ébredek.

 

 

 

 

 

Megjegyzés: ha tudnám igazát a kármadárnak, akkor se hinném.

 

Nincs kép
Vers

A titkaim

Elolvasta:
44

Édes titkaim a fülleszt? nyarakra hagyom.

A súlyosakat örökre elhallgatom.

S ami el?ttem is titok marad, a bizonyítványom,

diplomáim mellé a ládafiába hányom:

az utókor hadd lássa, milyen botor volt a lánya.

Vers

Az út

Elolvasta:
55

               “Sokszor még szinte a hangját
                is hallom a festményembernek.”

                 In memoriam Montágh Imre

    Út a hangtalanban:
    elhagyott ösvény.
    Egyre s?r?bbek a fák.
    Az út vándorát
    feltarisznyázza a sejtelem:
    mit mond a hársak,
    a tölgyek szélvert susogása?
    Gondolatban hallható
    szavak hívják
    tovább.
    Innent?l
    önmaga az út:
    a bizonyosság!
    Életre él,
    beszédre igéz
    festményarcokat.
    Önkéntelen mozdulatok,
    szempillantások,
    mimikák:
    az él? hangtalan
    beszél!
    Dzsungeléj.
    Vadak zöld szeme villog.
    Ösztönös önkívületben
    lüktet,
    ráng a lét – –

        Egyszerre csak
        a Sötét Óriás
        megelégelve,
        hogy háborgatják
        birodalmát,
        el?tte termett
        és nem engedte
        tovább.

Vers

Bodza virága

Elolvasta:
60
“…tündéri dallam száll a világba,
itt van a fényes, aranyló nyár!”

Májusi szell? járja a táncát,
bodza virágán tündér ül…
Nap sugarának csillan a fénye,
ráncokat hint el szemed körül.

Bodza virága illatot áraszt,
szívednek ablaka nyitva már,
tündéri dallam száll a világba,
itt van a fényes, aranyló nyár!

Bodza virága, illatod árja
Lengje sokáig e tündért körül,
Mily ragyogó öröm lenne az nékünk:
majd ha az ?sz jön is – itt hegedül!

Vers

Zsíros kenyér

Elolvasta:
50

 

 

 

A nadrágszíjon már nincs mit húzni,

a mindennapokat meg kell úszni!

A takaró meg már nagyon rövid,

 ünnep-perc nyújtózkodni is!

Másképp csillan ma az érem,

nem jön a biztos minimálbérem.

Van, aki ezen nagyot nevet,

tudom, ő ma már kétszer evett.

Vannak viszont, kik áldják a nyarat –

sétálnak a kertek alatt.

Nézik az almát, érik a drága,

jöhet a lagzi, lesz hozománya.

Két almafa meg egy dió,

alatta sátor s pár illúzió,

hogy sokáig tarthat a frigy –

ne irigykedj,

mert két szegénynek

gazdag a szíve,

asztali áldás a krumplilére,

koccan a kancsó,

 ó ez a bor,

Zsírt a kenyérre

gazdagon!

 

 

Vers

Oszlopok

Elolvasta:
51

 

Oszlopok tartják a mennyeket,
Könnyez?, márványarcú emberek,
Örökké viselik a terheket,
S az a kérdés, meddig tart hitük?

Vers

Fénynász

Elolvasta:
52

 

 

Templomok hűvös nyugalmában

csigalépcsőn kanyarodott felfele a nap,

kóbor angyalok dúdoltak 

zátonyra futott felhőkön, 

márványkönnyeket szaggatott

magából a hajnal,

és mi szabadnak születtünk akkor

a bábozódott szűzcsendből,

szárnyavesztett vergődő lepkeként

villanás volt a lét, 

az első egymásba lélegzés.

 

A híd csak egy lenge pókfonál volt köztünk

az élet szakadéka felett, 

lelkünk lábujjhegyen járt, 

szárnyakat rajzoltál rám.

Nem féltem már félni sem,

magaddal vittél minden útra,

az álmokon túlra, és azokon tovább,

hol pergő csillagok nyomán

tenyeredbe rejtve egy új világ tárult elém.

 

Most sámán dobol a hegyekké nőtt világban,

két kezeddel milliónyi csillagot dobsz 

a kettéhasadt magányos égboltra,

szerelmes vággyal

vetkőztetsz le a lebegő fényben,

a fénytükörré simult magasságban

súlytalanná álmodod 

újra és újra az életem.

 

Tűzkarikát perdít derekán az éji nyár,

bőrömre rajzolod perzselő illatát,

a freskóarcú földön kúszik árnyékunk,

a fénnyel telt hold zuhanva csobban

szemünk délibábot álmodó mélyében.

De a tánc lassul,

csenddé halkul a zene.

 

Nézz rám, elhagytam szárnyaim,

már csak egy árvuló, 

felhőkbe kapaszkodó, koldus szél vagyok,

de te körülölelsz kékké fodrozódott

óceánok szelíd hatalmával,

hullámaidban lassan elfekszem.

Kérész létünk időtlen pillanat,

szerelmünk a zajos földtől szárnyalva

a végtelen égig tart…

 

…ott, hol villanás volt a lét,

most ezernyi pillangó táncolja

örök fénynászunkat…

 

 

 

 

Vers

SEMMI

Elolvasta:
62

 

Semmi? Semmittevés.

Otthon, díványon tespedés,

Tévé, vacsora, gyerek leckét csinál.

Anyja simogatást vegyít faggyal,

fagylaltot, vagy épp pofont kínál.

 

A dívány! Igen ott!

Polcon a nippek lesik

a mónikam?sort,

világot átszöv?, tervezett

értékrombolás a semmir?l.

Rólad. Most te is a semmi vagy.

 

Miért lennél több mint a szél,

ami erd?n barangol?

Mond mit?l több, ha hangol

tespedésre puszta léted a rossz díványon?

Ha három kívánságon túl az élet sem fogható,

csak álom, 

és arcodon ébren, ráncba revül

új strigula?

 

Részegen felh?k felett kanyarog napod.

Keres hegyet, hogy mögé lebukjon.

Hagyod, ennyi jusson

egy dolgos életért?

Adott-kapott

szerelmekért a hangya emlék?

Hallgatod.

Kikopott gitáros penget régi húrt.

Hat, s?t hét se. Egy csupán.

Kertedben aludni készül

seregnyi egykor jótorkú

madár.

Dalos.

Ikarosz is zuhanóban odafentr?l.

Múzsád,

hisz meséltem, pofont oszt gyereknek.

Altatod magadra kényszerített

bels? magánnyal a csendet.

 

Valaki idebenn azt donogta,

Hallotta, hallom!

Lehet, nekem mondta!

Valami üzenet, posta, meg postáslány nélkül.

Tértivevénnyel.

 

„Nem történt semmi, csak elválunk csendben,

Good bye, good bye….”

 

Good bye.

 

Az étek asztalon.

Jó apaként ülök asztalf?re.

Hallgatom az áldást

árnyak fehérre vonalkódosult szájaiból.

Akár te is ideülhetsz örülni

tartalmas semminek.

Ami az élet.

 

A hétköznap is ünnep.

Tespedésben is.

Nekem elhiheted.

 

Vers

FRISS

Elolvasta:
52

Az új takaróban domborodó tájon,
csíkokban árad a tavaszi mámor,
mert az össze-vissza zöldet,
magukra húzták a földek.
Mikor a mester sz?tte e szépet,
kanyarított fölé bársonyos kéket.
Most angyalszárnyú álom,
illatruha pompázik a fákon,
és Isten himnuszát harsogják
az égnek nyújtózó gabonák.

Vers

Egymáskeresés (külön hangok – vidéki hangulat)

Elolvasta:
54
2006. V. 14.

 

A n? egyedül:

ahogy ágról a fény

belemosódom a tájba

múltcsepp siklású

vékony csend kísér

s kibontom hajam az égnek

 

 

A férfi egyedül:

amott kanyarodik szürkéje az égnek

nappal-opált váltja sötétviz? éjjel

ahol csavarogtam ahol bandukoltam

szívem lángját vártam magamban titokban

csillag-puha dombon álmom hajtogatom

deszka-pallos ingre fejemet lehajtom

 

 

 

                                   Közös magány

N?:

nem tudom hogy ki vagy

nem tudom hogy hol vagy

azt hiszem ismerlek

azt hiszem meghallak

 

 

Férfi:

ahogy emelkedik a Holdnak karéja

égi kebelbimbó kerekedik rajta

 

 

 

 

                                       Egy vágy

N?:

lelkem vadvirága

csak kertedben bomlik

 

 

Férfi:

felleg úszik Holdra

nyílik sarlócombja

s vágy-sötét hajfürjét

végighúzza rajta

 

 

N?:

álmom hozza kertkapud

hogy lelkedhez lépjek

 

 

Férfi:

álmom hozza alakod

lágy comboddal érj el

 

 

Mindketten:

végtelen Buddha-ülésben

ölelj magadhoz

s maradj így amíg lehet

 

 

 

 

Vers

Csenddé nőtt nap

Elolvasta:
63

 

Szemedben kitakaródzó csillagok tükröződnek,

finom könnyé gyűrődnek arcodon,

valóság vagy ma,

és én beléd álmodom magam.

Kékké szűkülő retináidban önmagam látom, 

ahogy a holdsárgává gömbölyödő fények

megrajzolják feléd közeledő árnyékom.

Lassan leveszem szívemről az utolsó

porlepte emléklüktetést is,

nézd, kezemben tartom a nálam maradt éveket,

bebocsájtást kérek hangtalanná épített

tágas otthonodba.

Csak egy kicsit maradok, amíg megterítem

az éjszaka csipkeszélő felhőit álmaimmal.

Leülünk egymással szemben,

harmincnyolc csillagnak gyújtunk együtt fényt,

és játszunk, úgy, ahogy a hintába kapaszkodva

fellöktél egyszer a végtelenbe futó tejútig,

és kérdezted nevetve

…mit látsz kicsilány a magasban,

és én boldogan kiáltottam

…apa, fenn tarajosan hullámzik a néma ég.

 

Köszönöm, aki voltam, aki vagyok, 

s lenni akar a lélekbe búvó tompa hangú szív,

lüktet, zúg, mint apró harang,

megtanítottál élni tudni,

ez a nap érted szól rólam.

Hiányzol ám most is, 

sok-sok éve megállt a mutató.

A szék üres, az asztal köré csend gubbaszt,

egy pillanatra itt a lentek mélységében,

a csillaggá formált gyertyák fénye 

lassan elolvad tenyeredben.

Angyalok dala szól,

ma ünneplőbe öltözik a mennyország,

szívembe elrejtőzve

te magad vagy mára az ajándék.

 

Hogy megszülettem,

lehet csak egy árva angyal

eltévedt gondolata volt egykor,

de az út elém kanyarodott itt lent,

most indulok otthonomba itthonról,

várnak a boldoggá ölelt pillanatok.

Indaként kúszik utánam hiányod

átölelve az égig érő fákat,

fentről csendesen pereg levelükről könnyed.

Nem ígérted meg, hogy visszajössz,

nyugtalan esték hajoltak rád,

ezért vagyok itt ma nálad,

hogy végleg-búcsúval köszöntve

te fújd el a születésemért gyújtott gyertyákat.

És gondolj valami szépre,

de ne áruld el, ne még, most még ne,

rejtsd el a hold ezüst szelencéjébe.

 

Ez egy csenddé nőtt nap, 

a hajnal lángoló tüzében 

feloldozzuk egymást a mában,

hisz boldogok, kik megszülik a reményt.

Anyám a néma világot adta 

harmincnyolc éve kezembe,

és szótlanságát hímezte takarómra,

te hófehér angyalokat dúdolsz éjszakáimba,

zuhanó csillagokat simogatsz párnám alá.

Istenedtől megkoldulva köszönöm,

hogy tenyerembe összekuporgatott

szép szavaid belém sóhajtottak

egy újabb boldoggá született napot.

Vers

Séta

Elolvasta:
68
a gesztenyesoron…*

 

Gesztenyefák terméséért ég

nyáron át sok gyertyavirág,

mint rég, azon év nyarán,

mikor vártalak…

ősszel majd reped a tüskés héj,

gesztenye születik.

 

Az a csoda már csak emlék,

a kis termések színét

hajad idézi,

gondolok a napra, mikor először láttalak.

 

Évek múltak,

keresek egy érzést, szívdobbanásnyit,

újra, azon a gesztenyesoron…

 

 

 

 

 

Média

Ha erdőben jársz…

Elolvasta:
343

(meghallgatom)

…szerelmes vers…

( Szilvia jelentése Erdő, erdei nő )

Ha erdőben jársz,
Nyisd ki a szíved,
A kanyargó ösvényen
Engedd szárnyalni hited.
Engedd, hogy az ágak
Hajadhoz érjenek,
Hogy a sötét mohák
Kezedhez férjenek.

Ha erdőben jársz,
Lélegezz mélyen,
Szívedbe vad félelem
Soha be ne térjen.
Hagyd, hogy a selymes fű
Virágot hordozzon,
Szemedben a büszke fény
Könnyekké omoljon.

Ha erdőben jársz,
Állj meg egy percre,
Mert minden egyes lépted
Oly nagyon kereste.
Telepedj meg hűen
Mélyzöld takaróján,
Hadd ölelje lelked
Örökre és némán.

Vers

És mosolygok mégis…

Elolvasta:
56

 

…magamnak
nem bánom, ha te is látod,
aki megtagadtál,
akit ajándékba kaptam,
s nem zavar
már
csendes hallgatásod…

…mindig, ha fáj szívem,
hajnalhasadáskor,
nem bánom, ha senki sem érti,
nem zavarnak érthetetlen nézések…
*

S aki rám találtál,

kanyargós, keskeny ösvényen…

Most neked mosolygok,

lásd,

már nevet a szemem.

 

 

Vers

Füstté vált karcsú alakod

Elolvasta:
49

 

Átlépve kétkedők falán,

mérföldes sorsok kígyóznak,

gyönge fuvallat áll ellent,

elsöpri hamar a zajló forgatag.

 

 

Minek tennéd oda az ételt?

idő már nincs rá,

menni kell, feledni kell,

emberi mivoltot, erkölcsöket.

 

 

Valahol lemállott ruhád,

csupasz melled hófehér,

még látom magam előtt,

ahogy kora nyári éjen fölém hajolt,

most dermedt idegen,

csontjaid közt éked elsorvadt.

 

 

Halad tovább a sor,

ringó csípőd vonalát figyelem

meredten, már nem szorít a vágy,

ágyékom éhsége tovaszállt,

csak úgy látlak, mint húst

a vasárnapi asztalon.

 

 

Görnyedten vonszolod magad,

csigolyáról csigolyára hallom

kínjaid,

volt egy virágos kendőd,

úgy szeretted, ha hajad

kibomlott alóla,

már nincsenek ében fürtök, koponyád

megcsúfoltan villan a sápadó fényben.

 

 

Hosszan bámulok utánad,

nem mozdulok, csontomba reccsen

a fájdalom, nem mozdulok,

túlexponált pillanat, ahogy a nap

szemembe tűz, üres a kanyar,

ahol eltűntél.

 

 

Nehéz szagot hoz a szél,

talán patkány szorult a konyhán,

megégett…

pedig tudom,

füstté vált karcsú alakod.