Humor

Boldog Nyulat mindenkinek!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Húsvét itthon

(I. felvonás)

 

A nyúl ünnepe a mi családunkban áldott Feltámadás ünnep, ha nem tudnám, és igazán lehetne már huszonegy évesen annyi eszem, hogy ezzel tisztában vagyok, és nem fert?zöm ezt a szerencsétlen gyereket feleslegesen, habár nekem beszélni, az olyan, mint a falnak, és különben is mit képzelek magamról? És nem szégyellem magam? 

 

Húsvét itthon

(II. felvonás)

 

— Csillus, már reggel van, hét óra tizenkilenc perc, te még alszol?

Nem akarom meghallani, ezért úgy teszek, mint aki tényleg nem hallja, habár amekkora hanger?vel a húgom dolgozik, csak súlyos halláskárosultaknak lenne esélye erre. A gyerek nem lát életjeleket, ezért tovább fokozza a hanger?t, és az agyvizem h?mérsékletét. Mellékesen.

— CSILLUS! ALSZOL?

Nem, basszus, halott vagyok. Majd hétf?n támadok. Erre már úgyis volt példa. (Hát semennyi eszem nincs, egyáltalán? Hát nem szégyellem magam? Mars a szobámba!) A vésztartalékaim maradványainak igénybevételével nem moccanok, és remélem az apokalipszist, az armageddont, a világvégét, vagy bármit, ami megszabadít ett?l a hangzavartól, és nekem adja azt a h?n áhított öt percet. De nem történik semmi, azt leszámítva, hogy a húgom két kis ujja közé csippenti a szemhéjamat, hogy leellen?rizze, hogy nem szimulálok-e. És amikor hirtelen kimeresztem a még ép szememet, megrezzen, és a szempilláit rebegtetve, meg a foghíjas mosolyát rám villantva közli:

— Csillus, már reggel van, felkelhetsz! Kenjek neked vajas kenyeret?

— Nem szeretem a vajas kenyeret. Neked meg tilos a h?t?t nyitogatni, mert sose zárod be.

— Akkor mit csináljak?

— Csinálj sült libacombot tormával, vagy spagettit, de csak vékonyan reszelj rá sajtot, mert nem szeretem, ha tocsog rajta.

— Csillus, de nem érem el az olajat…

— Na, jól van, várok még pár évet. Jó lesz a vajas kenyér.

 

Na, és ezek után, hogy tiltsam ki a szobámból örökre? Hogy üvöltsek rá, eszemet vesztve, hogy még egyszer tizenegy óra el?tt meg ne merjen mukkanni, mert letépem az orrát? Nem igazság, hogy egy kis csorgó orrú hétéves mindig legy?z. Minden egyes nap legalább negyvenhatszor.

Áldott Feltámadás ünnepet kívánok!

 

„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz ?benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” János 3, 16

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Hájas Csilla

Humor

Ottokár és a húsvéti készülődés

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

 

 

Főhősünk, Ottokár, akinek már neve is sejtetni engedi születése okának hiábavalóságát.

     Valahogy az életben sem jött össze neki semmi.

     Ha mégis, akkor fogalma sem volt, hogy mi az, és hogy hogyan csinálta.

     Egyetlen eredményt tudott felmutatni, amiért ő nem, csak jövendőbelije ősei mondogatták örökké, hogy kár. Ez pedig a házasságkötés.

     Élete párja, Lujza is ismerte a mondást, mi szerint az ellentétek vonzzák egymást. Csak azt nem tudta, hogy ez addig igaz, amíg nem kerülnek egymás közelébe.

     Igazság szerint, ha Kicsiszívem hárpiává változott volna Fiam mellett, azon sem csodálkozhatnánk, de ha nem minősítjük Ottokárt, akkor ne tegyük Lujzával sem!

     Egyik alkalommal az asszony — vagy, ahogy Ottokár nevezte bordáját, Kicsiszívem — éppen a húsvéti ünnepekre időzítette ősei felülvizsgálatát.

     Állapotuk, környezetük, hangulatuk, anyagi helyzetük felmérését. Úgy tervezte, hogy az ünnep előtti hét két-három napja éppen alkalmas időpont erre, és majd csak húsvéthétfőn tér haza — ahogy ő becézte hiányos csontozatú párját — Fiamhoz.

     Indulás előtt kiadta az ukázt kisreményű illúziókért is kár párjának, hogy csak takarítania kell, a tojásfestéket, csokinyuszit megvenni, és esetleg a tojásokat megfesteni. Minden más elkészítve, ott lapulnak a hűtőben. Így hétfőn csak terítenek majd és várhatják — saját gyerek híján — a szomszéd fiúcskákat.

     Ottokár vette is a lapot. Vagy forgatta kellő irányba az antennáit. Teljesen mindegy. Csak arra volt befogadó, amit meg akart hallani. Minden más körül a rejtvényfejtés forgott. ő meg körülötte.

     Eljött Húsvéthétfő. Ami előtte volt, azt akár ki is hagyhatjuk. Ottokár is azt tette.

     A takarításba nem feccölt sok energiát. Nem is igen tudta, mit kellene tennie, de szerinte kár minden erőlködésért. Másnap úgyis kezdhetne mindent elölről.

     A port a tv képernyőjéről is csak azért fújta le, mert már elég homályos volt a kép. Mást meg nem szokott nézegetni.

     Az étkező és a konyha padlózata már inkább szemet szúrt neki is. Hiába mondta anno Kicsiszívemnek, hogy ne vajszínűt vegyenek, vagy legalább némi minta legyen rajta! Csökönyös párja rá se hederített.

     — Na, ezzel lesz még dolgom — gondolta, s mert szerinte kár minden felesleges fizikai erőfeszítésért, inkább az agyát tette próbára. Igazán nem rajta múlt, hogy nem hagyta magát.

     Végül zseniális gondolata született. Elővett egy csomagolópapírt, leterítette a padlózatra, s a kamrából előkotort egy ezeréves festékes dobozt. Benne fekete zománccal.

     Ecset híján a palacsintasütéshez használt lúdtoll is remek ötletnek bizonyult, hogy bemázolja a csomagolópapírt. Majd Fickót némi csirkemellsonka lobogtatásával kicsalta rejtekhelyéről, és bevágta a festékes papírlap közepébe. A macska ijedtében őrült iramban rohant végig az étkezőn, át a konyhán, ki az előszobába.

     Ottokár elégedetten nézte a macskanyomokat…

     — Még egy pár hely kimaradt — gondolta, s miután a csomagolópapírt eltüntette a földről, Fickó után vetette magát s újra végigkergette a helyiségeken.

     Néhány elkenődött foltot leszámítva, amit a macska akkor hagyott, mikor rémületében úgy futott, hogy a fordulókban csak a hátsóján tudta lefékezni magát, az összkép Ottokár szerint nem volt elhanyagolható. Valószínű a hatás sem lesz az. A biztonság kedvéért, hogy megőrizze a minták eredeti szépségét, a macskát bezárta a szobába, ő pedig innentől kezdve a sorba állított székeken közlekedett.

     Ám a tojásfesték kiment a fejéből. Húsvéthétfőn pedig már hiába is rohangált volna…

     Az ötletektől szétrobbant fejében megjelent egy tekercs fekete cikkszalag, amit még a konnektor javításakor hagyott náluk a villanyszerelő.

     Csinos kis csíkokat vágott hosszában belőle. Itt-ott ugyan a szélesség és a hosszúság nem volt kifejezhető ugyanazzal az aránypárral, de ettől nyugodtan eltekinthetünk, ha a vendég mondjuk tíz dioptriás szemüveget visel.

     Szóval csík volt. Tojás is volt a spájzban, csak spirálban rájuk kellett tekerni.

     A látvány nem volt leírhatatlan… csak egyhangú. Gondolta, becifráz. Kis pöttyöket vágott a szalagból és azokat ragasztotta a maradék tojásokra. Még szabadalmat sem sértett vele, hiszen a Túró Rudi pöttyei pirosak…

     Már csak a csokinyuszi okozott gondot. Mert miért pont azt vette volna meg, amikor semmit sem vett meg időben!

     A szomszédtól kölcsön kapott nyúlfi tündéri örökmozgó orrocskája, hatalmas szemei, fülei nagyon lenyűgözték. Olyan igazán szép, olyan tiszta nyulas volt. Hát milyen is legyen egy nyúl? Csak nem lehet összementő

     Hogy szőrösebb az átlagos csokinyuszinál? Hát bevallom, okozott Ottokárnak némi gondot!

     De végül alufóliába álmodta — akarom mondani tekerte — nyuszkót, néhány helyet kihagyva, úgymint pofika, fülek, lábak. Elvégre, ha a lóláb is kilóghat a szólásban, akkor a nyuszié is megengedett. Sőt hasznos is, hiszen a macskatalp-minta projekt sikeres kivitelezése maga után vonzza a nyúllábak porcukros kakaóval hintését is.

     Csak azért nem csokiba mártását, mint a bonbon-meggynél, mert fogalma sem volt Ottokárnak, hogy’ készíthetne csokoládétő

 

*

 

     Ahogy Lujza belépett az előszobaajtón az elé tárult látvány enyhe elektrosokkal ért fel. A bejárattal szemben éppen az étkező asztala vonzotta volna egyből a belépő tekintetét, ha a vajszínű járólap macskatalpnyomaitól — mint egy fejszecsapástól — Kicsiszívem nem esett volna mély kómába.

     Fiacskám vidám hangja némileg magához térítette, ahogy örömmel kiabált a messze, fél méteres távolból:

     — Kicsiszívem, nézd csak mivel vártalak!

     Még látta, hogy a megterített étkezőasztalon a szendvicses tálcák, szeletelt kenyerek, piros masnival fehér porcelántálcához kötözött sonka, és feketemintás emos tojások társaságában, egy kenyereskosárban alufóliába öltöztetett nyúl eszi a macskafüvet… de már az homályos nyomot hagyott benne, ahogy a nyúl egyszer csak a padlón termett, és kellemes kakaó illatot hagyva maga után, alu-ruhájában Boci csoki felirattal és vonalkóddal a hátsó fele fölött kiugrándozott mellette a nyitott ajtón át a folyosóra, egészen a szomszéd ajtajáig.

     De amikor a szomszéd gyerekek a háta mögött kedvesen rászóltak, hogy

     — Lujzi néni! Szabad-e locsolni? — na, akkor már nem tudta, hol keresse magát.

     Magánkívül vetette oda élete párjának:

     — Ottokár! A feleségedet keresik!

     A húsvétot követő pár napban Ottokár a nehéz, ünnepi készülődéseit végre kipihenhette.

     Egyetlen teendője maradt nap, mint nap: drága Kicsiszívemhez ment látogatóba a pszichiátriára. Igencsak figyelmes férjhez illően minden alakalommal vitt egy-egy húsvétról kimaradt emos tojást, és megnyugtatta Kicsiszívemet, hogy szépen alakul mindenhol a járólap.

     Vett vajszínű zománcfestéket, és hogy időre elkészüljön, kölcsönkérte a szomszéd macskáját…

 

2012.04.06.

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Bakkné Szentesi Csilla

Humor

Csillus, én is segíthetek?

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ez az a mondat, amit nem szeretek a húgomtól hallani. Annak ellenére, hogy a mondat végén ott a kérd?jel, még csak nem is hasonlít kérdésre. Nem. Ez egy magabiztos felkiáltás, amit ellentmondást nem t?r? hangon jelent be, és én meg mindig alázatosan meghajolok az akarata el?tt. Úgy tud szuggerálni a kék szemeivel, és a foghíjas mosolyával, hogy nincs szívem ellentmondani, akkor sem, ha tudom, hogy ezzel két és fél órára n? az eredetileg egy órásra tervezett süti-sütés.
     Ma sütni támadt kedvem. A húgomnak is. Milyen csodálatos egybeesés. Még a csigáit is otthagyta értem. Pedig az nagy dolog. Ma összeszedte az összes csigát, amit talált a kertben, tizenkilenc darabot, meg három üres csigaházat, de nem volt szívem felvilágosítani, hogy azokban nincs semmi. Szóval, szépen kitette ?ket egy vonalba, és várta, hogy mind kibújjon, és ész nélkül kezdjen el szaladni. Kicsit csalódott volt, mikor félóra után se mozdult egyik csigaház sem. Hát még, amelyikben semmi nem lakott.
     Kicsit kés?bb kimentem megnézni, hogy mit csinál, mert gyanúsan csend volt. A csigák még mindig egy vonalban, a húgom a kisszéken a vonallal szemben, ölében a macska, és szigorúan fixírozza a csigákat.
     ââ?â?¬ Csillus, futóversenyt szerveztem ezeknek a csigáknak, de nem akarnak futni. Frici meg én vagyunk a zs?ri.
     Szigorúan néz, már amennyire egy hétéves erejét?l telik, továbbá ötpercenként motivációs dalt énekel. „Csigabigagyereki, égaházadideki, kapsztejetvajaaat, holnapraismaaaaarad”. 
     ââ?â?¬ Csillus, nem akarnak kijönni! Szerinted, piszkáljam meg ?ket egy bottal? Nem úgy, hogy fájjon nekik, hanem csak buborékokat engedjenek. Ne piszkáljam? Akkor mit csináljak? Nem akarnak futni.
     ââ?â?¬ Énekelj nekik még.
     Mire kett?t fordultam, a húgom még mindig ott ült a csigák fölé görnyedve, csak most vérvörös fejjel, torkaszakadtából ordította, hogy jól hallják: „CSIGABIGAGYEREKI, ÉGAHÁZADIDEKI, KAPSZTEJETVAJAAT, HOLNAPRAISMARAD.”
     ââ?â?¬ Még mindig nem bújnak ki, Csillus, te mit csinálsz?
     ââ?â?¬ Sütit sütök.
     ââ?â?¬ De jó, én is segíthetek?
     Na, itt kezd?dött minden.
     ââ?â?¬ Csillus, én is kettétörhetem a tojást? Hoppá, hozok egy másikat. Légyszi, ne mondd meg anyának, hogy megint eltörtem egy tojást, jó?… Szórhatom én a lisztet? Ami mellément, azt is seperjem bele?… Csillus, a tojásfehérjét, én fel tudom verni, verhetem én?… Jaj, nem érem el a konnektort, nem baj, odatolom a széket, ráállok, és úgy. Na, most add ide a mixert, kapcsold be, én meg fogom… Juj, Csillus, kicsit tojásos lett a fal.
     És aki bejön, az csak annyit lát, hogy a hétéves gyerek rabszolgasorsban él nálunk. A h?t? mellett áll egy széken, remeg? bokákkal, és b?szen mixerel négy tojásfehérjét. Id?nként óvatosan rám pillant, és a pulcsija ujjával letörli a tojáshab nagyját a falról és a nagymamáék fényképér?l.
     ââ?â?¬ Csillus, a tepsibe rakhatom én? Nem baj, ami leesett, azt megeszi a macska. Vagy én… Na, már nincs kedvem segíteni, megyek játszani.
     Én meg ott maradtam a csatatéren, nagyobb halom mosatlannal, mint egy esküv? után, és csak pislogok, de hát egy hétéves gyerekt?l, mit várok? Legyek hálás, hogy legalább a nagyját a kókuszos csigáknak megmenthettem.

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Hájas Csilla

Humor

Fülfájás ajándékba avagy Názárovits debütál

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Az embert?l Valentin-napra egy nagyon szép fülbevalót kaptam, amit azóta is nagy becsben tartok, vigyázok rá, nehogy baja essen, úgyhogy a fülem helyett a fiókban tartom, szépen becsomagolva. Április eleje lévén, megembereltem magam, mégis csak szégyen, hogy nem vagyok képes elmenni és lövetni két lyukat a fülembe…

Názárovits is heccelt már, hogy nem is fáj az egyáltalán, de amikor belecsíptem a fülébe, könnybe lábadt a szeme, csak gyorsan elfordult. Jó nagyot tudok csípni. Ez az egyik érvem, a másik meg egy pötikét vizuálisabb, hogy láttam egy félév körüli kiskrapekot, pont amikor átl?tték a fülét, hát brutál volt. Úgy bömbölt, hogy összefacsarodott a termetes aortapumpám. Biztosan a vér is csöpögött a fülcimpájából, szép konszolidáltan a vállára, de nem mertem odanézni, mert azzal voltam elfoglalva, hogy a könnyeimet nyeldessem visszafelé csendben és felt?nésmentesen.

Az ilyen kis kölköket miért is kínozni? Még védekezni se tud a szerencsétlen. Jó, hogy nem fog rá emlékezni, mikor nagy lesz, de ha nem is akart volna magának két extra lyukat? Ha nekem egyszer utódom lesz, — márpedig egyszer át kell adnom valakinek a Világ Ura pozíciót —, megvárom, míg magától megbolondul, én biztos nem fogok lyukat fúratni a fülébe.

Szóval, én önként és dalolva (ez túlzás), reszket? bokákkal (ez nem), mentem a halálba. Sajnos Názárovits nélkül, teljesen egyedül, (!!!) mert a betegség meg én levertük a lábáról, és delíriumközeli állapotában nem engedhette meg magának, hogy elhagyja az ágy területét, ahová még egy jó er?s madzaggal is odakötöztem, csak a biztonság kedvéért.

Az a kedves kozmetikuslány hiába biztatott, hogy ne félj te marha, csak egy pillanat az egész, meg sem érzed, azért én csak izzadtam tovább, becsülettel. Hát tényleg nem fájt annyira, mint ahogy vártam, na, elismerem. Csak egy kattanást hallottam, és már a felével meg is voltunk. A szemem se rebbent, úgyhogy nagyon büszke voltam magamra. El is határoztam ott helyben, hogy nyomtatok magamnak egy elismer? oklevelet, hogy az utókor számára maradandó nyoma legyen annak, hogy milyen h?siesen helyt álltam az önkéntes csonkításomnak napján.

Kés?bb párszor elfelejtkeztem arról, hogy két nyílt seb van a fülemben, de rögtön eszembe jutott, mikor óvatlanul vettem le a pólómat. Ó, de még mennyire eszembe jutott. Pár keresetlen szót el is mormoltam hirtelenjében. De csak halkan, mert Názárovits épp aludt, és ébren sokkal elviselhetetlenebb, mint alva, f?leg, ha még beteg is mellé, úgyhogy éberen ?riztem eme kincset ér? állapotot.

Sajnos a betegsége miatt lemaradt egy jó kis lazítós estér?l, ahová mindenki puccosan jött, csak volt, aki nem találta el a megfelel? öltözéket, és az ebédl? függönyében jelent meg. (Ezt csak a te kedvedért, Hencike!) De hála az égnek, az embernek vannak olyan barátai, — akikért a fél karját odaadná —, akik erre maguktól felhívják a figyelmemet, és röhögve biztosítanak arról, hogy naná hogy ötvenezerszer szebb vagyok, mint ez a bizonyos függönyös. Nyilvánvaló, hogy bámulta a ruhámat, és belül zokogott, meg minden. Ilyenkor úgy érzem, mintha hájjal kenegetnének. Még egy magvas gondolat: guba gubához, suba meg subához.

Ezen a bizonyos bálon a barátosném színészn?ként debütált, nagyot alakított, magas láza ellenére. Igaz, hogy pötikét megbámulták az emberek, mikor bevonultunk a terembe, az biztos. Szerintem érezték, hogy itt valami különleges fog történni. Habár ezt a ruházatából senki meg nem jósolja el?re, az is hót ziher.

Hát az úgy volt, kérem alássan, hogy elöl vonultunk mi, az Ember meg én. Igaz, hogy én csak vonaglottam, mert a magas sarkú már ott törte a lábam, de ne vonatkoztassunk el a lényegt?l. Mögöttünk meg a barátosném párja — az anonimitás kedvéért nevezzük csak Ivánnak, otthon már úgyis így tartják számon —, szóval mögöttünk Iván jött öltönyben, és Názárovits meg fogta a kezét, két copfban, piros garbóban, aminek a nyaka rosszul volt let?rve, egy fekete alapon sárga kockás rakott szoknyában, alatta piros harisnyában, és fekete csizmában.

Az el?ttünk ül? néhány sor majdnem egyöntet?en fordult hátra, hogy ciccegve, mosollyal a szájuk sarkában megbámulják barátosnémat, majd megnyugodva forduljanak el?re, hogy mégsem volt olyan rossz választás az ebédl? függönye.

Háddepedig az volt. Pfuj!

Én szolidaritást vállaltam kedvenc barátosnémmal a hiányosságok terén, mert nem hiszem, hogy volt a bálon még egy ember, akinek a bal lábán csak három köröm volt kifestve. Pont az a három, ami kilátszott el?l a magas sarkúból. A brant az ilyen lyukas cip?be! Siettünk nagyon, ez szóljon mentségemre. És egyébként sem elég két és fél órával hamarabb elkezdeni készül?dni, ez bizonyított tény, de mindig úgy alakul, hogy bele kell férni negyvenhét percbe. És ez a negyvenhét perc csak arra elég, hogy az ember fehérnem?t válasszon a hihetetlenül sz?k ruhája alá, de olyat, ami nem látszik át, nem emeli ki a husipárnákat a csíp?m környékén, szóval sok kritérium van, na. És a vége az, hogy a tizenhétmillió különböz? árnyalatú fehérnem? közül egy sem felel meg az elvárásoknak. Még ilyet! Hát csoda, hogy kevés az a negyvenhét perc?

Názárovits barátosném óriási tapsot kapott, amit meg is érdemelt, én meg gúnyosan ciccegtem az el?ttünk ül? sorokra, és Hencivel méltóságteljesen továbbá megvet?en pillogtunk rájuk. És semmi szépet nem kívántunk nekik egyáltalán. Reméljük, megkapják. F?leg a függönyös.

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Hájas Csilla

Humor

Üvegkoporsó (kimaradt jelenet a Vészhelyzetből)

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

— Carter doktor! Új páciens érkezett.

— Akkor küldje be.

— Nem tudom, még most szedik ki a koporsóból.

— Koporsóból? Nem lehet túl jó b?rben. Mégis mit gondolnak ezek a temetkezési vállalkozók? Ha valaki nem fizeti a cechet, akkor próbáljuk meg mi feltámasztani a holtakat?

— Nem, nem, ez a n? még él, látszik a lehelete az üvegen…

— Üvegen?

— Üvegkoporsóban fekszik. Bizarr eset. Hét hajléktalan gyerek ?rizte az erd?ben, meg egy dilis ürge karneváli cuccban. Úgy látom, már sikerült leszedni a fedelét… mindjárt hozzák.

— Várjon Icuka, maga cukika! Van most bent nyomozó az osztályon? Ki kellene hallgatni ezt az ürgét meg a kölyköket.

— Csak Columbo hadnagy van bent, tudja, az üvegszemm?tétje miatt. De ? most nincs olyan állapotban…

— Hogyhogy?

— Történt egy kis m?hiba, sajnos az ép szeme helyére tették be a másik üvegszemet is. De egyébként sem mozdulnak mell?le, az egyik egyfolytában okoskodott, mikor az üveget vágták le a koporsóról. Tudornak hívják, túlzottan is okosnak tartja magát.

— Jól van, akkor küldje be ?ket is.

 

— Hm, a pulzusa elég gyenge, az arcszíne meg mintha már egy hete halott lenne. Ti jól vagytok, gyerekek?

— Kikérem magamnak, nem vagyunk mi gyerekek, sem hajléktalanok! Törpék vagyunk és most jöttünk a bányából!

— Nyugi, Morgó, láthatod, hogy ez egy zöldfül?. Elnézést, nincs esetleg másik orvos az osztályon?

— De, a másik vizsgálóban Ross doktor.

— Nem, nem, nekünk jó orvos kell, folytassa csak tovább. Nézze meg, nincs-e mérgezett fés? a hajában…

— Te vagy Tudor, igaz? Szóval már máskor is megpróbálták megölni… Arra nem gondoltatok, hogy esetleg étel vagy ital által mérgezték meg? N?vérke, gyorsan ultrahangot és röntgent kérek! Azt a piros sipkás gyereket meg nézessék meg, mert mióta bejöttek, egyfolytában csak prüszköl.

— Meg kell csókolnom! A szerelmes csókomtól azonnal meggyógyul, és végre összeházasodhatunk.

— A törpével?

— Nem, Hófehérkével! ? a jegyesem. Én a sz?ke herceg vagyok.

— Akkor magáé lehet az a fehér gebe a parkolóban… Most szóltak a biztonságiak, hogy oda rondított, de mivel nincs rendszám, nem tudták a tulajt értesíteni. Addig legalább elfoglalja magát, míg én a Piroskáját ébresztgetem…

— Hófehérkét!

— Piros, fehér, egyre megy. Valaki adjon már legalább egy zsebkend?t Hapci barátunknak. Hé, maga! Nincs alvás a vizsgálóban!

— Szundi, ébredj!

— Micsoda hét! Tegnap hét vezér állított be, akik valami Bereckei vágót meg magyarokat kerestek… De szerencsére ?k hamarabb kereket oldottak, mert megsért?dtek, amikor a bemutatkozásuk alatt Icuka röhög? görcsöt kapott.

— Na nézzük csak… á, megvan a probléma, egy alma a b?nös, megakadt a torkán. Fel kell nyitnunk. El?ször is megtisztítjuk a sebet. Icuka, alkoholt! Hm, van egy ötletem! Ha tegnap nekem levitte azt a csontot, ami megakadt… Na végre, édesem, üdv az él?k táborában. Na, erre az üvegre már nem lesz szükségem. Hahó, vigyorgó ott a végén! Itt van, húzd csak meg, látom, hogy van már benned pár pohárral. Te ott, gyere csak ide! Milyen kapcsolatban álltok a hölggyel? Na, mi az, megkukultál?

— Majd én elmondom, doktor úr! A törpék és én élettársi viszonyban vagyunk. Ó, doktor úr, maga milyen jókép?! Teljesen megszédített!

— Meg kell csókolnom, és attól teljesen magához tér!

— Valaki l?je már le a smárolós fickót! Figyeljen csak? Ross doktornál van egy hölgy, akinek az ujját megszúrta egy rokka. Menjen át, hátha nála nagyobb szerencséje lesz!

— Rózsika??? Megyek már, egyetlenem…

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Adminguru

Humor

Szódabikarbóna

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

Franciska és Dénes fél éves házasok voltak. A fiatalasszony szülei úgy döntöttek, hogy felújítják a régi házat, átépítik a lakást.

– Ha tudtok gyertek, segítsetek! – írták a szülők.

Augusztusban, a munkálatok időpontjára tehát kivették első közös szabadságukat. Nászútra úgysem futotta volna, így hát összeszedtek két hétre való ruhaneműt és vonatra ültek.

 

Mire hazaértek, már hatalmas rendetlenség volt az udvaron: tégla és homokkupacok, hosszabb, rövidebb deszkák és oszlopok borították a jobb napokat látott kert helyét. A házat már majdnem teljesen lebontották, csak egy kis szobácska és Franciska régi leányszobája volt ki-s bejárható.  Az utóbbi konyhaként és raktárként működött, a kisszoba meg hálóhelyiség lett. A két egyszemélyes heverőt akrobatikus mozdulatokkal lehetett csak megközelíteni, úgy hogy a körülöttünk felhalmozott székeket, asztalokat és egyéb cuccokat átlépték, vagy átugrották.

Az egyik ágy Franciskáék, a másik a szülők fekhelyéül szolgált. Esténként fáradtan, a munkától és a hőségtől kimerülve zuhantak ágyba. Fiatalok voltak, nem zavarta őket testük közelsége. Szorosan összebújva, egymást átölelve is kényelmesen aludtak, csak az após egy-egy erőteljesebb horkantására ébredtek fel néha.

Így ment ez egy egész hétig, de egy hét elteltével fáradtság ide, fáradtság oda, a fiataloknak

hiányozni kezdett az a bizonyos  „valami”, de vajon hogyan?

A lány édesanyja rossz alvó volt, az ágy meg nyikorgós. Napokig sóhajtoztak egymás mellett, mire – ki tudja már melyikük fejében – megszületett a megoldás:

– Ki kell mennünk az udvarra! –

Igen ám, de épp azon az éjszakán zuhogott az eső, így hát vágyukat csillapítani kiosontak a konyhának kinevezett régi lányszobába.

Nem volt könnyű dolguk. A sötétben apró tárgyakat, üres és félig telt sörösüvegeket kellett átlépkedniük. Kéz a kézben, eltökélten haladtak céljuk felé, az ajtót is sikerült hangtalanul becsukni maguk mögött. A szobát – amiben átmenetileg a konyhai bútorok voltak – megvilágította az utcai lámpa halvány fénye, így elég könnyedén kitapogathatták az egyik hokedlire helyezett szürke lópokrócot. Egymást csókolva, óriási sóhajtások közepette óvatosan letették a földre, illetve tették volna, ha…. közben nem nyílik az ajtó.

A mama állt ott egy szál hálóingben, rémülten.

– Mi baj van gyerekek? – kérdezte kétségbeesetten, miközben felkattintotta a villanyt.

A fiatalok égőarccal szétrebbentek. Az első pillanatban nem tudtak megszólalni, de aztán

 Dénes végre megtörte a csendet:

– Anyuka! Rosszul vagyok! – dadogta, majd folytatta:

– A gyomrom! Fáj a gyomrom! Szódabikarbónát keresünk! –

Franciska édesanyja lázas kutatásba kezdett és csodák csodája, abban a nagy felfordulásban valamelyik fiókban megtalálta a szert. Hozott egy pohár vizet, összekeverte a porral és odanyújtotta a „betegnek”, aki hősiesen megitta.

Az elsősegélynyújtás sikeres volt, reggelre teljesen elmúlt a gyomorpanasz.

 

Az eset után, az elkövetkezendő években nem kellett csak összekacsintaniuk s azt kérdezni egymástól:

– Akarsz szódabikarbónát? –

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Péter Erika

Humor

Krotália beach bukása

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

 

 

A falu határán túlra nem mentünk gyakran, de aztán megváltozott minden a középiskolában.

     Az az édes, tizenöt kilométeres bérlet jelentette számomra a világot, a megváltást, magát a szabadságot. Szinte semmihez sem volt fogható az érzés, amikor reggelente felszálltam a buszra és a sofőr orra alá dugtam a bérletem. Vagányan persze, kissé fennhéjázón, hogy „na tessék, nekem ilyen is van és amúgy meg már elmúltam tizennégy. Cselekvőképes kiskorú vagyok, tehát egy fél nagykorúnak számítok. Eleve: számítok. Az ám!” Azt hiszem, az ilyen pillanatokat imádtam a leginkább akkoriban. Főleg a választ szerettem, ha megkérdezték, hogy hány éves vagyok. Gyönyörű szám a tizennégyes, talán nem véletlen, hogy tizennegyedikén is születtem.     Már az első hónapban átestem középiskolás időszakom egyik legnagyobb csalódásán.     Egy teljesen hétköznapi tanítási nap szünetében két tanár beszélgetésére lettem figyelmes. Nagyon kellett fülelnem, hogy a folyosói zsivajban kiszűrhessem mondataikat. Éppen a mi osztályunkról beszélgettek. Egészen pontosan arról, hogy a következő héten elvisznek minket gyakorlatra. Persze ahogyan az ilyenkor lenni szokott, három srác kezdett el szaladozni körülöttem, és csak annyit sikerült kivennem a gyakorlati kirándulással kapcsolatos eszmecseréjükből, hogy Krotália. Jaj, az az érzés, mintha csak Itáliát mondtak volna vagy Portugáliát. Egyből a torkomban éreztem szívem minden dobbanását. Mekkora szerencse ez! Nem elég, hogy minden reggel és délután tizenöt kilométert buszozhatok, ami már alapból is egy csodálatos érzés, még Krotáliába is eljuthatok, amiről ugyan fogalmam sem volt, hogy hol található, de a hangzása után már aznap este álmodozásba kezdtem. Persze a térképen nem sikerült megtalálnom. Egy kis szigetecskére gondoltam. Krotália… Mi más juthatna eszébe erről az embernek? Természetesen egy gyönyörű fehérhomokos tengerpart, kicsi öblöcskék, égszínkék víz, pálmafák, függőágyak, különleges gyümölcsökből készített ivólevek. Persze nem beszélhettem erről senkinek, micsoda dolog kihallgatni a tanárok diskurzusát! Rám aztán abszolút nem volt jellemző a hallgatózás. Kicsit furcsának találtam ugyan, hogy senkit sem kérdeztek meg arról, hogy van-e útlevelük, de mivel erről a dologról én nem tudhattam, ezzel kapcsolatos aggályaimat szóba sem hozhattam még véletlenül sem. Ráadásul azt gondoltam, hogy csoportos utazás esetén esetleg…     Aznap az egyik legszebb pólómat vettem magamra és persze a legkényelmesebb farmernadrágomat. Még a nővérem parfümjéből is fújtam magamra egy pindurkát mielőtt elmentem otthonról. Festeni meg aztán egyáltalán nem szerettem magam, de egy leheletnyi rúzst mégis csak magamra kentem.     Az iskola előtt felültettek minket egy buszra. Én természetesen azt gondoltam, hogy az a busz visz majd minket a repülőtérig. Kicsit talán túlságosan is eleven voltam az utazás alatt. Éreztem, hogy hatalmas meglepetésben lesz részem a többi osztálytársammal egyetemben. És így történt. A busz pár perc után megállt és leszállítottak minket. Szarvasmarha telep. Semmit sem értettem, míg nem a kezembe nyomtak egy krotáliát és elveszett bennem álmaim Krotáliája.

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Kőmüves Klára

Humor

Mari és a felmosórongy

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Csak egy picit színeztem ki…

 

 

Nem tudom, más egyetemeken miként van, de a hetvenes évek végén a Temesvári M?egyetem vegyészmérnöki karán csak néhány vizsga „számított”. A többi, még a gyógyszeripari technológia és a reaktortervezés is összejött, ha nem el?bb, hát utóbb. Ám az általános kémia, fizika-kémia, általános vegyipari technológia vizsgákat a diákok nagy része annyira megszerette, hogy nemcsak nyáron, hanem ?sszel, a pót-pótvizsgára, majd a pót- pót-pótvizsgára is eljöttek, s?t, a társaság egyharmada még évet is ismételt a professzorokkal való újratalálkozás reményében. A szeretett tanáraink már nem rajongtak ennyire a randikért, és végérvényesen eltanácsolták a társaság több mint egynegyedét. A csúcs természetesen a szerves kémia volt, hiszen Szerves Vegyipari Technológia szakon álmodoztunk arról, hogy vegyészmérnökökké fogunk válni. Álmaink f? megrontójának, Bacaloglu professzor úrnak, akadt egy felháborító vessz?paripája: nemcsak tudni, még érteni is kellett a szerves kémiát. Ez a magas követelmény els? nekifutásra átlagban a társaság egynegyedének sikerült. Olyanok pedig, akiket egyetlen vizsgán sem tapsoltak vissza, mindössze öten maradtunk a háromszázhatvanból, a „nekifutók” közül.

A másodév els? „iskolai” napját szerves kémia laborral kezdtük. Miután nyitott szemmel végigaludtuk a munkavédelmi szabályokat, szünetet kaptunk. Mir?l is lehetett volna beszélni? „Ki mit tud a másodéves profokról?” Els? évben általános és szervetlen kémia professzorunk tett róla, hogy ne másodéves tanáraink iránt érdekl?djünk… Kizárólag temesvári diákbetegség: a rémhírekre rá kell licitálni! S ha egy olyan is akad a csoportban, mint Mari, akkor pláne…

Nevezett csoporttársn?nk azonnal figyelmeztetett: az oroszlán torkában ne használjunk jelz?ket! Inkább váltsunk témát. Ezt bár suttogva, mégis annyira meggy?z?en mondta, hogy azonnal a szervetlenkémia-vizsga el?tti magatartására terel?dött a szó, ahol annyira remegett, hogy a temesvári szeizmográf is felfogta a hullámokat. Akadt olyan is, aki tanúja volt annak, amikor tízesre (jelesre) vizsgázott. Feltehet?en a prof tizennyolcas dioptriáját éles és szelektív hallással kompenzálta, így a fogcsattogás közül ki tudta sz?rni a válaszokat.

A Marira irányított összt?z hatása nem is maradt el, mert felugrott, hogy otthagyja az idióta társaságot. Heves mozdulata — feltételezem — rajta volt a feldolgozott „laborban tilos dolgok” feketelistáján, ha pedig nem, hát a tanársegéd komoly mulasztást követett el. Ám ? nemcsak a kémiát tudta jól, hanem bizonyítékát adta kézilabdás múltjának is, így elkapta röptében a komoly kezd?sebességgel induló vegyszeres üveget. S?t, a dugó után tóduló folyadék se löttyent senkire. Így az események után csak a padlón díszelgett egy tócsa, amelyet sürg?sen el kellett tüntetni a tanársegéd visszatértéig, ha el akartuk kerülni a szexórát.

Az el?bb vázolt eseményeket kísérte némi hangjelenség, mely felkeltette a nyitott ajtó el?tt épp elhaladó férfi figyelmét.

— Mi történt? — lépett be.

— Kifolyt egy kis vegyszer. Kérem, hozzon egy rongyot, fel kellene törölni — válaszolt neki Mari.

A férfi nem szólt semmit, hanem kiment, és egy felmosóronggyal tért vissza. Fél térdre ereszkedett, feltörölte a tócsát, majd távozott. A kuncogás csak azután robbant ki, miután becsukta maga mögött az ajtót. A felettébb különös egyéniség egy kopott, barna pulóvert viselt, melynek mindkét könyökét folt tarkította, de különböz? szín?, kockás inge hátul kilógott alóla. Egyik oldalán pecsét díszelgett, a hasán lyuk tátongott. Csíkos nyakkend?je félreállt, a rajta lev? csomót pedig ne jellemezzük. A nadrágját tripla vasalás díszítette, egyik szárát becsípte a fekete zokni — legtöbbünknek már fel se t?nt, a másik világoszöld volt —, és kopott cip?jébe a f?z?t kétféleképpen kötötte be. Jókedvünknek a tanársegéd megjelenése vetett véget. A vihogás úgy t?nik, Marit is helyrebillentette a „Mindannyian hülyék vagytok!” tévhitéb?l, így odasúgta nekem, természetesen magyarul:

— Ez ma csihányra (csalánra) pisilt, vagy mindig ilyen? Ha igen, akkor…

Nem tudta egy cifra metaforával folytatni, mert Hans Horst Glatt tanársegéd megel?zte. Nem mindennapi hallásását bizonyítandó, románul vetette oda, hogy mindenki értse:

— Ilyenkor október elején elég magasak… és társaságban nem illik sugdolózni.

Basszuskulcs… Temesvár multikulturális környezet… — gondoltam, de kimondani nem mertem. Vajon a gondolatainkban is tud olvasni? Szeme sarkából kollégan?mre pillantottam, ki sikertelenül próbált akkorára összetöpörödni, hogy ne látsszék ki a padból. Én ügyesebb voltam. Nem kuncogtam el magam.

Az ebéd vidám hangulatban telt el. Csak azt nem tudtuk eldönteni, min röhögjünk nagyobbat, a földet feltörl? alak megjelenésén, vagy Mari megjegyzésén. A délutáni els? szerves kémia el?adásra azért idejében érkeztünk. Els? éves szomorú tapasztalatunk alapján tudtuk, egy kétszázötven fér?helyes el?adóterembe, ahol nincs mikrofon és er?sít?, létkérdés legelöl helyet foglalni, ha hallani is akarsz valamit.

A „témát” ebédnél se merítettük ki, f?leg én nem, ezért megismerkedtem Mari kézilabdás tenyerének tehetetlenségi nyomatékával is. Hát…

— Nem irigylem a kapusokat… — fordultam felé, miután leveg?höz jutottam, és ki tudtam egyenesedni. A mondatot viszont nem fejezhettem be. Ebben egyszerre két esemény is megzavart. A teremben felharsanó vidámságnál csak Mari színeváltozása volt érdekfeszít?bb.

— Rosszul vagy? — ijedtem meg. Szerencsére, bár arcszíne a halottsápadton jóval túltett, szeme nem „akadt ki”, mint amiként az eszméletüket veszt?knek szokott. Miközben ezt átgondolva a pulzusomat próbáltam kordában tartani, az ajtó fel?l megszólalt egy eunuchokra jellemz? férfihang:

— Szórakozzanak csak, majd meglátjuk, ki nevet a végén!

Ez a hangszín újabb kuncogáshullámot indított el a teremben. Az ajtón bejöv? borzas, alacsony férfi, barna pulóverben és csálén álló nyakkend?ben, nem várta meg a hangzavar elcsitulását, hanem a táblához ment, és felírta:

„Els? el?adás. A kémiai kötések kvantummechanikai modellje. A molekulaorbitál-elmélet.”

A teremben a kuncogást mintha késsel vágták volna el. Úristen, ez Bacaloglu professzor úr… ?t röhögtük ki. És ? járt délel?tt a laborban. ?vele mosatta fel a padlót Mari. Jobbra pillantottam kollégan?mre, él-e még. Feltehet?en, ha mellettünk van egy vészkijárat, akkor sem lett volna képes távozni. Az els? sorban számolta a perceket, egészen a szünetig. Addig sikerült annyi er?t gy?jtenie, mely elég volt a hátsó sorokba lopózkodáshoz. Egész éven át az utolsó sorokban rejt?zött, hátha a professzor elfelejti az arcát a szóbeli vizsgáig. Ami igaz, igaz, még nekünk, a hírhedt Bandának is csak napok után jött meg annyira a lélekjelenlétünk, hogy szóba merjük hozni az eseményeket.

Hogy Mari miként élte túl a másodévet, nehéz megmondani, mert életveszélyes volt el?tte azt a témát szóba hozni. Csak távolétében mertünk csámcsogni rajta addig, amíg egy átlagos csoda eltart. Majd részünkr?l feledésbe merült a dolog.

 

Kaján vigyorral a képemen jelentem meg a szerves kémia vizsga el?tt:

— Csajok, tán csak nem izgultok?

Még idejében keresztbe fontam karom magam el?tt, így túléltem a felém repül? tárgyak sortüzét. Azt viszont már nem tettem zsebre, amit utána kaptam, mert sok lúd disznót gy?z, err?l a közmondásról elfeledkeztem. A libahad felháborodásának az adott némi alapot, hogy én csupa formalitásból voltam jelen. Az országos kémiaversenyen szerzett els? díjammal kiérdemeltem a tízest. Vizsga nélkül. Egyedül Mari nem támadott le. A padon ülve próbálta rezonanciába hozni az ablaküvegeket, miközben úgy tett, mintha az utolsó percben abrakolna a hegy alatt (az utolsó pillanatban próbálta bemagolni a tananyagot /a szerk./), akarom mondani a vizsga el?tt. Szerintem egyetlen szó sem jutott el a tudatáig. Megesett rajta a szívem. Letérdeltem el?tte, és biztatóan megfogtam a kezét. Körme húsom mélyéig hatolt, kiserkent a vér. Beszélni próbáltam hozzá. Nem válaszolt. Csak egyetlen szót nyögött ki:

— Felmosórongy…

Én illend?ségb?l románra fordítottam a szót, mert magyarul nem tudó kollégan?im is körbeálltak. „Te vagy a férfi, neked kell megnyugtatnod!” No, persze, a mission impossible az mindig férfifeladat, ezt már n?sülésem el?tt a saját b?römön megtapasztaltam. Csoportunknak ugyanis az volt a csúfneve, hogy Vandra háreme. Mégis a matematikusok közül került ki életem párja.

A megnyugtató idióta közhelyek, mint „Ne félj, tudod!”, „Te vagy az egyik legjobb a csoportban, ha téged is elvág, akkor kit enged át?” Marinál sohasem váltak be. Nem is csoda. Azt se mertem mondani: „Szerintem a felmosórongyot már rég elfelejtette” — hiszen aggodalmának f? forrására terelném a szót.

— Horstynak (így becéztük a tanársegédet magunk között) biztos lesz egy-két jó szava, meggy?z?dött tudásodról évközben… — kísérleteztem a lehetetlennel.

— Majd elmondja a csihányra pisilést…

Mivel jobbat nem tudtam kitalálni, id?húzás gyanánt a pulzusát próbáltam kitapogatni. Nem sikerült. Vagy nem volt, vagy a szíve vert olyan gyorsan, hogy mérni sem lehetett.

Értelmes férfiembernek ilyenkor csak radikális megoldásai támadhatnak. Mivel az ilyen jelleg?, hosszas stressz állapot nemcsak az egészségre káros, hanem a vizsga sikerét is aláaknázza, megpróbáltam betuszkolni a sápadtan kijöv? Vera helyett, aki biztatóan jelentette ki:

— Elvágott.

Rövidesen megjelent Olga is:

— Nagyon dühös.

Mari ellenkezett.

— Legfeljebb téged is elvág. Annál rosszabb nem történhet. Tudtommal Marit nem evett még — szellemeskedtem jobb ötlet híján, majd belöktem az ajtón. Ez volt a legbiztosabb mód megszabadulni a vigasztalás terhét?l. Tipikus férfi vagyok, nemde?

Amikor következ?ként beléptem, Mari éppen a tétel visszaadásán fáradozott. Azt hitte, így olcsóbban megússza, és hamarabb túl lesz rajta. N?i stratégia. Halogatás. Alkudozni nem alkudozott, csak nyújtotta a cetlit.

— Melyiket nem tudod? A harmadikat? — Mari bólintott. Gondolta, mindegy. — Húzzál másikat. Válaszd onnan a harmadik tételt helyette! Engem nem érdekel, ha egy fejezetr?l halványlila g?zöd sincs, ha gondolkozni tudsz! — mondta Marinak barátságosan Bacaloglu. Ám Mari is kiváló antennákkal rendelkezett. Meghallotta, amint a professzor odasúgta Horstynak:

— Ez a csaj mosatta fel velem a földet.

Én is felszisszentem. A mondat még nekem is fizikai fájdalmat okozott. Tapasztaltuk nem egyszer, hogy az öregnek kivételes memóriája van. Abban reménykedtem, a „csaj” nem hallotta meg. Tévedtem. De ez csak távozásom után derült ki.

Kint megvártam Marit. Gondoltam, ha mégis elvágják, komoly lelki segélyre lesz szüksége. Az én Marikámnak és Mari Lajosának utólagos beleegyezésével magamra vállaltam e terhet, bár Damoklész kardja ott lógott a fejem fölött: ez el?l nem fogom tudni egy ajtón betuszkolni. Ági után gyanúsan rövid id? múlva jelent meg, holtsápadtan.

— Elvágtak — nyögte ki, majd elkapta a sírógörcs. Aki tizenkét iskolai évb?l tízet színtízessel végez, az nehezen viseli az ilyesmit. Hosszú id? után tért annyira magához, hogy megszólaljon:

— Meg se bírtam szólalni. Kivette a kezemb?l a piszkozatomat. Átfutotta, elkérte az indexemet, majd rám förmedt, menjek már. Izgalmamban biztos egetver? marhaságokat írhattam…

— Legalább nem „nyaggatott” egy félórán át — vigasztalta Vera, aki szintén a sebeit nyalogatta. Csak Olga kapta fel a fejét két orrfújás között:

— Nekem semmit se írt be! Csak annyit mondott, viszont látásra az Olimpiászon!

Erre már elvesztettem közmondásos udvariasságomat, és kitéptem Mari görcsös ujjai közül az indexet. Hangosan olvastam fel:

— Szerves kémia 10*, aláírás Dr. prof. Bacaloglu… Héééé, ez nem igazság! Nekem nem írt csillagot!

Megrohamoztak. Mindenki látni akarta. Csak Maritól kaptam egy balösszeköt?set.

— Legalább ne gúnyolódj!

— Az agyad totálkáros? Átmentél! Csillagos tízessel! Fogd már fel! — förmedt rá Ági.

— Persze hogy az — kontráztam rá, miután leveg?höz jutottam. — Épesz? diák vizsga el?tt felmosatja a padlót az egyetem rémével?

Akkor terjedt el a mendemonda: a szerveskémia-vizsga könny?. Még tanulni sem kell. A csillagos tízesed úgy is meglesz, ha Bacalogluval felm… Még ma sem merem leírni. Azóta sem kockáztatta meg senki.

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Vandra Attila

Humor

Fújós béka és az alkuszi képességeim

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A fújós béka az emberiség legundorítóbb rétegéhez tartozó emberek összegz? neve. A fújós békát onnan lehet a legjobban felismerni, hogy nagykorúsága ellenére úgy viselkedik, mint egy hatéves.
     Itt nem azt értem jellemz? tulajdonsága alatt, hogy kis aranyos, mozog a foga és minden érdekli, hanem azt hogy hisztizik mindenen az égmegadta világon, furcsán aberrált nézeteket vall a négerekr?l, zsidókról, cigányokról, szellemileg fogyatékos emberekr?l, és ez számomra cseppet sem elfogadható, továbbá nyíltan elhatárolódom t?le.
     Azt hiszi, körülötte forog a naprendszer, mikor hálás lehetne, hogy van aki gondoskodik róla. Ezeket a tulajdonságokkal még véletlenül sem rendelkezik, de ezzel ellentétben nagykép? és fennhéjázó. Zárójelben megjegyzem, hogy semmire nincs oka fennhéjázni, mert azzal én nem dicsekednék egyáltalán, hogy alapozom a pofámat, sz?kít? sampont kérek a déemben, meg szedem a szemöldökömet, mert soha a büdös életben nem lesz csajom, az hót ziher.
     És nem utolsósorban megbecsülném azt a néhány embert, aki tolerálja a deformált világképemet, és embernek tart így is.
     Na, de elég ennyi a kellemetlen emberekb?l.
     Inkább elmondanám azt, hogy aki azt hiszi, hogy a kínaiaknál könny? alkudni, az nagyot téved. Alkudni nagyon nehéz, s?t még azt is megkockáztatnám, hogy majdnem lehetetlen. Nekem Názárovits a lelkemre kötötte, hogy okvetlenül menjek el az Ázsia-centerbe, mert csupa kínai árul ott, és alkudjak, de mindenre! Megértettem? Meg.
     Innen üzenem, hogy én télleg megpróbáltam alkudni, de komolyan. Csak hát nem eszik azt olyan forrón. Csúfos kudarcot vallottam, közlöm a végeredményt el?re. Odaálltam a kicsi kínai elé, a százhetvenegy centimmel, amit még megtoldottam tizenegy centis sarokkal, és onnan a magasból pislogtam rá. Gondoltam, felvértezem magam, olyan magasra nem ér el, ha verekedni akarna.
     Szóval odaálltam, kicsit megbotlottam az egyik próbababában, mert lelógott róla valami szar. A néni meg segített leporolni a nadrágomat. Ez egy kicsit visszább vett a harci csatározási kedvemb?l, de azért nem adtam fel. Gondoltam, flegmára veszem a figurát, és akkor szépen megijed t?lem. Hát majdnem így is lett.
Megtapogattam egy nadrágot, enyhe undorodó arckifejezéssel, hogy tudat alatt felkészítsem a kínait arra, ami most jön, utána szép közömbösen megkérdeztem, hogy ez mennyi? Aszongya négyezeöccá. A repertoáromból kirántottam a jó el?re odakészített leghitetlenked?bb ábrázatomat, mondom neki, ez?? Cöccögtem hozzá egy keveset, de csak mértékkel. Aztán ráztam a fejemet is, hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak.
     Hát mondom, én ezért hajlandó vagyok ezret adni, de csak azért, mert jókedvemben vagyok, és mert ma kaptam ösztöndíjat. Erre kitépte a kezemb?l, ráköpdösött az arcomra valamit kínaiul, és visszaakasztotta a vállfára.
     Hát mondom, ez nem hangzott úgy, mint egy nyertes csata. Legszívesebben elszaladtam volna szégyenemben, de nem tehettem, mert akkor hallgathattam volna Názárovicstól életem végéig, hogy megfutamodtam egy másfél méter magas kínai nénit?l. 
    Na, mondom, mégecce utoljára megpróbálok alkudni, de ha így se adja, akkor hazudok valamit a barátosnémnak. Más ötletem nem maradt. Odabaktatok a nénihez, mondom neki, legyen kétezer, de akkor adja hozzá a cip?t is! Csak azért nem köpte rám a levest, mert idejében el tudtam ugrani.
     A vége az lett, hogy szép alázatosan kipengettem az árát a nadrágnak, Názárovicsot elátkoztam, és az ázsiacentert meg felírtam a kudarcaim listájára, ahová többet be nem teszem a lábam.

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Hájas Csilla

Humor

A nő és a pók

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

Hogy a pókok miért nem szeretik a nőket, azt könnyen megérthetjük, ha egy kis figyelmet szentelünk a meghitt találkozásuknak.

A csóró pók több órás kemény munkával hálót sző, mondjuk a mennyezet egyik sarkába. Igyekszik senkinek sem útban lenni. Kényelmesen elhelyezkedik, és várja a legyet, szúnyogot vagy a méreteinek megfelelő áldozatot. Ő nem mehet be a Tescoba légykonzervért, neki muszáj vadásznia.

Na, ekkor jön a nő. Sikítani kezd, ettől a pók frászt kap, esetleg epilepsziás rohamot. Ha a férj /házibarát, szomszéd, nagybácsi/ nincs kéznél, rohan a seprűért és kipofozza a házból a jámbor jószágot.

A nő, nem szerepel a pók étlapján, verekedni sem igazán szokott, a padlóra sem hamuzik. Érthetetlen ez az utálat.

Persze most megint éhen maradt, most megint szőhet új hálót. A sokadik kiseprűzés után már mereven figyeli a nőket ─ mind a nyolc szemivel ─, rosszallóan csóválja potrohát és nagyon randákat gondol, teljesen jogosan.

Vizsgáljuk meg a nőt a pók szemszögéből, ami nyolcszemszög testvérek között is. Szóval, a nőnek általában két szeme van, ezért sosem szemezik a pókkal, ellenben ettől kisebbségi érzése van.

Mit láthat egy nő két szemmel ─ gondolja a pók. Valószínű semmit, így lehet, hogy ő, mint pók, csak a női képzeletben létezik, direkt nagynak képzelik, csak azért, hogy direkt félhessenek tőle. ─ Nézzük meg a nők lábait, abból is csak kettő van nekik, így természetes, hogy csetlenek-botlanak és néha felre lépnek. Ezek a lábak már nem is szőrösek ─ morog a pók. ─ Bezzeg nagyapám, az öreg keresztes, mesélt néhány sexis, szőrös lábról. Én templomi dolgokban járatlan vagyok, de az öreg, az mindent tudott. Nem hiába szőtte a hálóját a sekrestyében, egész nap ott sündörgött a Fekete Özvegy körül és csak az alkalomra várt. Alkalom jött, az öreg ment, az Özvegy elhízott. Isten nyugosztalja a keresztest…  

Szóval a nők… Hát kérem, a darázsderekat nem róluk találták ki, ezt akármelyik darázs kikérné magának, és hát a potrohuk meg egyenesen felháborító. Se kereszt, se pötty, se csíkok nincsenek rajta. Nem is értem, hogyan lehet ennyi fogyatékossággal élni!

Azért a nőknek is megvan a saját véleményük a pókokról, ami szintén lesújtó, de lehet, csak az irigység vezérli őket.  Ha nekik is volna nyolc szemük, mennyivel több disznóságot vehetnének észre, menyivel többször tehetnék pokollá szerencsétlen, megtévedt férfitársaim életet, és mennyivel több napszemüvegnek volna jogosultsága a lakásban.

 Ha nyolc lábuk volna, a gyanútlan szemlélő részére teljesen elfogadható lenne a szekrényben megbúvó harminchat pár cipő. Megjegyeznem: nyolc szem az négy pár napszemüveg, plusz a tartalékok, az annyi, mint ötvenhat. Szörnyűség!!!

Meg kell még említeni a szájat. Egy pók, kérem, sosem sikítozik, ha meglát egy nőt, pedig néha teljesen jogos volna. Nem kezd bele különböző, „én most rögtön meghalok” ─ kezdetű monológokba, nem panaszkodik fejfájásról és új bundát sem kell neki venni.

Ezt csak férfitársaimnak említem, megfontolás végett, hátha lesz, aki elgondolkodik ezen.

Na, majd akkor nézzétek meg a nők száját!

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – George Tumpeck

Humor

Baromfiunió

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }– A kakas is “ember”, illesse meg saját szemétdomb!

 

 

A Magyarok Szövetsége külön engedélyével kijelentem, az ősmagyarok nem bíbelődtek tyúktartással, nemesítéssel, mert nem illett nomád életmódjukba a tyúkólak seprése, takarítása. A parlagi tyúk önként jött be őseinkkel a medencébe, hogy külterjes, félvad életmódját folytathassa. A Turul kifejezetten ellene volt a kotlók, kappanok ültetésének. Ugyanis semmi virtust nem látott abban, hogy alóluk kikapdossa a pelyhes apróságokat. Az meg egyenesen sportszerűtlennek tűnt volna számára, hogy a csak nehézkesen repülő, vágatlan szárnyú, rántani valókra csapjon le a Napból.

Képzeljük el, miként szólna a „Rege a csodatyúkról”, ha azt Hunor és Magor kitartóan tojózná.

Az viszont „igaz”, hogy a fehér Leghorn őse a Kárpát-medencéből vándorolt ki a Po síkságára. Az meg érthetetlen ─ de csak első pillantásra ─, miért ment ki ugyanez a tyúk Amerikába, Livornoból (Livorno angol neve Leghorn!). Nos, azért ment ki, hogy ott nemességet szerezzen. Ez nemesítéssel történt. Hiába, no, ezek az amerikaiak mindenbe beleütik az orrukat, illetve belerakják a tőkéjüket!

Maga a gall kakas is Leghorn, bár ezt Sarkozy hevesen tagadja. Ő a bábolnai, nagytestű parlagtyúkra esküszik, holott ezt maga sem tudja. Azt hiszi, a libamájat is a franciák találták fel (ellopni a magyaroktól). Ez azonban egy másik történet. E helyütt csak az „anyámtyúkja” típusú baromfik gyanús migrációjáról esik majd szó.

Egy szó, mint száz a gazdag nyugati országok összkomfortos ketrecekben lakó baromfi-népességénél az csapta ki a biztosítékot ─ főleg a tojók vitték a prímet ─, Magyarországon érdemesebb tojni, mert míg a valutaunióban tizenegy, legfeljebb tizenkét cent egy friss tojás a parasztpiacokon és a multiknál, addig Kecskeméten, Szegeden és Debrecenben, a tanyavilág maradványában napvilágot látott társaikért elkérnek az őstermelők, a kofák meg pláne negyvenöt, ötven forintot is.

Számoljunk egy kicsit a gyengélkedő, hazai valutánkkal: az MNB mai devizaárfolyama az euróval szemben kétszázkilencven forint. Jó. Legyünk nagyvonalúak! Legyen az euro deviza és a valuta közép-árfolyama háromszáz forint! Akkor is legfeljebb harminchat forintot volna ildomos kasszírozni egyetlen tojásért. Méghozzá a legnagyobbért! Nálunk pedig a „kotlófing” és a jércetojás is „derágább” ennél.

 

*

Ha mármost figyelembe vesszük, hogy egy euro konform tyúkketrecben egyetlen egyedre alig hatvanszor, hatvanszor, hatvan centiméter élettér jut ─ jusson eszünkbe a német élettér elmélet ─, akkor könnyen belátható, hogy ez az alig nulla egész és kettő tized köbméternyi „tyúkszorító” nem veheti fel pl. a debreceni Erdőspuszták tőszomszédságában megbújó tanyák baromfiainak komfortjával a versenyt. Noha az előbbinél a tápot és a vizet beépített rendszer viszi be, illetve annak a tyúkokon átment maradékát viszi ki a háromemeletes ketrecekből. Könnyen belátható, mi történik a legalsó szinten lakók fejével. Addig a tanyák madarai még ma is félnomád, szabad életet élnek. Rendben, ha valamelyiküknek derogál a tyúkól, akkor az eperfán alszik, ha hideg és rideg a fészek, akkor maga kapar a szalmakazal tövében magának mély almot. „Ketrecük” belmagassága az égig ér, alapterülete a látóhatárig terjed, amit csak a rókapopuláció korlátoz.

Gondoljuk meg, a fényerőt, a táp nyers fehérje ─ makroelem ─ stb. tartalmát, a víz mennyiségét szabályozó, a tojásokat nagyság szerint osztályozó, és még sok egyebet is átvállaló komputer, mikor hívogatja kedves pi-pi-pi szavakkal a szemes kukoricára a madarakat, mikor simogatja meg a lábánál meglippenő tojós tyúkokat?! Azaz mit sem törődik az állatkák lelki világával. Mikor kerget egy uniós jérce szitakötőt, pávaszemes pillangót a virágos réten?! Mikor választhat magának egy tojó Nyugaton fehér Leghorn, magyar kendermagos, erdélyi kopasznyakú kakast a pásztormásodpercekhez?! Mikor van egy valutauniós „kokasnak” külön bejáratú szemétdombja?! Semmikor. Csoda-e hát, hogy ekkora a vonzereje a magyarországi, természet közeli tyúktartásnak a valutaunióban?

 

*

 

Ami a puszta számokat illeti, mágikus egyezés van a lányok és a jércék reprodukciós ideje között. Cseppnyi különbség csak az, hogy az előbbieknél években, az utóbbiaknál hetekben mérjük ennek a várva várt időpontnak az eljövetelét. Legalábbis biológiailag ez az időpont lenne az ideális a lányoknál, de a társadalmi lét rendesen ezt is elrontotta.

Aligha van okunk meglepődni azon, hogy Nyugaton a jércék lázadtak fel. Pontokba foglalták követelésüket, és szóvivőjük kijelentette, ha követeléseik nem teljesülnek, akkor a jövőben kizárólag görbét tojnak.

A Jércék, Kotlók (beleértve a keltetőket is!), Kakasok Valutauniós Szövetségének követelései:

─ Kívánságra monogámia, de megengedett a többférjűség és -nejűség is.

─ Azonnal szüntettessék meg a ketreces tartás!

─ Vonják ki a forgalomból azonnal a mesterséges baromfi tápokat!

─ Csak természetes eledelek szerepeljenek az étlapon!

─ Kapják meg a tyúkok a szabad költözködés jogát (legalább az unión belül!), ahogy az a fecskéknél természetes!

─ Legyen tilos az evezőtollak metszése!

─ A hibridek legyenek egyenjogúak a fajtisztákkal, akárcsak a húshibridek a tojóhibridekkel!

─ Járjon tojási, kotlási, költési szabadság teljes táp-pénzzel minden tyúknak!

─ Tiltassék ki a köznyelvből is a tyúkeszű kifejezés, és az „annyit ért hozzá, mint a tyúk az ábécéhez” szólás!

─ Minden baromfit illessen meg a lelkiismereti szabadság: lelkifurdalás nélkül megehessenek minden jó ízű kukacot!

─ Kerüljön szuverén döntési körbe, mi a jó fehérjeforrás!

─ Legyen tilos a kakasok miskárolása!

És végül:

─ A kakas is „ember”, illesse meg saját szemétdomb!

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Csillag Endre

Humor

hétköznapi villanások: emlékbuborékok

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

 

 

Egyre szórakozottabb vagyok.

Na, ne mondja senki, hogy ez a korral jár!

Azért se vallom be azt a néhány évet, amit a negyedik x után leéltem…

A szívemet leszámítva jól vagyok, az éjszakákat kivonva pedig fele annyi idős, mint azzal együtt.

De úgy látszik időnként az inaktív — annyi, mint nyugdíjas — dolgozókat is utoléri ez a kicsit kellemetlen helyzeteket is produkáló állapot. Mint ma is, amikor főzés közben úgy döntöttem, hogy feldobom magam egy kis kávéval.

Csak egy icipicivel, mert ugye a vérnyomás…

A kávé kész volt, késhegynyi cukorral megízesítettem, majd leheletnyi tejet is löttyintettem hozzá. Azzal már fel is hajtottam azt az összesen egy kortynyi kávét, amit ugyanazzal a lendülettel a mosogatókagyló meglátogatására ösztönöztem. A gáztűzhelyen spagettinek feltett forró vízbe ezek szerint meg cukrot tettem — konstatáltam, miközben a sós kávé utóízétől próbáltam megszabadulni. Na, mára a meleg okozta sóveszteségemet valószínű, hogy sikerült pótolnom…

De még így sem érzem magam igazán zseninek — rájuk mondják, hogy mindig jár az agyuk, s emiatt igencsak szórakozottak a hétköznapi életben —, de még titánnak sem.

 

Apropó, titán.

Egyszer az egyik munkahelyen a nagyfőnök megjelent, oldalán egy fiatal kollégával, hogy bemutassa őt jövendőbeli főnökének, Jánosnak.

— Szervusz, János. Engedd meg, hogy bemutassam leendő kollégádat! Igazi titán — majd odahajolt Jánoshoz és a fülébe súgta: — Ti tán tudtok kezdeni valamit vele…

A drága jó szüleim mindig sokat adtak a nevelésemre és a neveltetésemre. Igazán jó iskolában tanultam az alapokat, majd erős gimnáziumban csiszoltak tovább.

Az otthonról hozott útravalóim egyike a „viselkedj mindig rendesen, illendően, tisztelettudóan, ne beszélj csúnyán!”

Szüleim meggyőződése volt — és én is sokban egyetértek velük —, hogy a gyerek a rosszat nem a születésével hozza, hanem a jóval együtt eltanulja, legtöbbször a felnőttektől.

Így, ha egy gyerek csúnyán beszél, akkor otthon kell a forrását keresni a bajoknak.

Egyik alkalommal édesanyám, az akkor még két éves unokájával, a kisfiammal az egész napos bébiszitterkedés után hazaindult, hozzánk. Nem laktunk messze egymástól, úgy öt perces sétaút felnőttnek.

Kellemes nyári délután volt, így Zozó nem nagyon kapkodta a piri lábait, hogy anyucihoz hamar hazaérjen. Inkább — ahogy a gyerekek szokták — rábeszélte a nagyit még egy kis játszótéri hancúrra. Amivel nem is lett volna semmi baj, ha a kutyák nem éppen azon helyen könnyebbültek volna meg korábban…

Ennek az lett a következménye, hogy a mászókázás helyett nagyinak higiéniai feladatokat kellett ellátnia a gyerekcipő eredeti állapotának visszaállítása céljából.

Látszólag a műveletet sikeresen el is látta, majd kicsit dohogva, hogy mit mond majd anyu, ha ezt megtudja, most már célirányosan hazafelé kormányozta kis unokáját.

A tízemeletes bérház hetedik emeletén laktunk akkor, egy másfél szobás lakásban. Hármunknak, nekem, a páromnak és Zozónak — az idegbajt okozó minimális konyhát leszámítva — ideális első otthon.

Anyukám és Zozó hosszas várakozás után végre beszállhattak a liftbe, két huszonéves fiatalemberrel együtt. A két fiatal első perctől kezdve széles mosollyal vizslatta Zozókát, aki a cipőjére szegezett tekintettel mélyen hallgatott. A nagyi közben kényelmetlenül izgett-mozgott, s kerülte a fiatalok tekintetét. Az a félsz járt benne, hogy ezt az “illatot” nehéz félremagyarázni…

De végre megérkeztek a hetedikre, ahol már egy mély levegővételre is sor kerülhetett — volna.

Ahogy odaléptek a két fiatal mellett a nyitott liftajtóhoz, hogy kiszálljanak, Zozó hanyag mozdulattal a feje búbjára tolta a simléderes sapkáját, és a cipőjéről a fiatalemberek szemébe nézve határozottan kifejtette:

— Batta meg…

A két fiatalember kirobbanó nevetését még akkor is lehetett hallani, amikor már Zozó és édesanyám — ő szintén a nevetéstől pukkadozva — beléptek a lakásba.

 

 

 

2009. augusztus 31.

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Bakkné Szentesi Csilla

Humor

A perverz város

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Adhattam volna azt a címet is, hogy a székely nem magyar… De olyan cím? írásom már volt!
A képen Brassó címere (saját fotó)

 

 

A perverz város

 

Panni óvodás volt, amikor szülei elváltak, azóta nem járt brassói nagymamájánál. Már alig emlékezett a Cenk alatti városra. Nagyi még Magyarországra való kitelepedésük után is meg-meglátogatta. Három fia volt, és egyetlen unokája, attól is országhatár választotta el. Nagy úr a motiváció! Hetvenévesen megtanulta kezelni a számítógépet, csakhogy skypon beszélgethessen vele.

Telt az id?, Panni gimnazistává cseperedett. Egyik nap Nagyi szabadkozott, ? már nem meri vállalni egy akkora út kockázatát, egészségi állapota miatt, hát unokáját hívta meg Brassóba Az ötlet kiverte a biztosítékot az aggodalmaskodó anyai szívben. Adrenalin- és follikulindúsan reagált. „Azt képzeled, elengedlek egyedül?” A nyomatékként hozzáf?zött: „Még gyermek vagy!” — hatására a kamaszodó kislánynak is elszakadt a cérnája. Hogy ezt másnap nagymamája miként simította el, arra Panni nem mert rákérdezni. F?, hogy Nagyi egykori diákjának kíséretében Karácsony harmadnapján felülhetett a Brassóba robogó vonatra. Igaz, azel?tt még sokadszorra végig kellett hallgatnia azon a jótanácsok áradatát, mely nélkül egy tizenöt éves kislányt világrenget? felel?tlenség útra engedni, egy kamasz pedig egyetlenegy hallatán is falra mászik. Ám h?sünk annyira kívánta látni szül?városát, hogy ritka önuralomról tett tanúságot. Annyira azért nem sikeresen, hogy garde de dame-ja meg ne jegyezze a vonat indulása után:

— Nyisd ki a szemközti ablakot, s üvöltsd el magad torkod szakadtából: „Freedom!”

Panni megütközve nézett rá. Tényleg komolyan gondolja? Bár végül nem ugrott a kútba, azonnal szívébe fogadta a fiatal orvost. Belemelegedtek a beszélgetésbe, és szinte elfelejtett telefonálni, miután átlépték a határt. Pedig mióta személyivel lehet közlekedni, már nem akkora kaland, mint Ceausescu idején. Beállította az id?zít?t a maroktelefonján a vonat érkezési idejére, hogy SMS-t írjon haza. Jó ötletnek bizonyult, mert a vonat másfél órát késett, és Anyu holtra izgulta volna magát, ha nem jelzi: „minden rendben van.”

Nagyi nagyot nézett, amikor meglátta nálánál egy fejjel magasabb unokáját. A videokamerán át nem lehetett felmérni, mekkorára n?tt… Hazafele menet Panni örömmel tapasztalta, hogy a város egyes részei deja vu érzést keltenek benne. Szinte terhes volt a nagyszül?i kényeztetés, de valljuk be, azért jólesett neki. Bár gyakran beszélgettek skypon, ömlött bel?lük a szó. Egészen más szemt?l-szembe, mint egy video képpel beszélgetni. Szóba került sok minden; jelen, közel és régmúlt, közös emlékek és külön megélt történetek. A feln?tt az feln?tt marad, még ilyenkor se bírja ki anélkül, hogy szóba ne hozza az iskolát. Még a szül?k is szeretnek büszkélkedni csemetéikkel, hát a nagymamák!

— Na, és milyen lesz a félévi általánosod? A szokott színjeles? — kérdezte várakozóan.

Panni lehervadt. Elhúzta a száját.

— Csak szinte. Ha az a rohadt kémia nem lenne… Az jó, ha hármas lesz. És talán még lesz egy négyesem, bár azt lehet, még ki tudom javítani. Kémiából kizárt, mert Ba… Bányai tanárn?… — Majdnem ékezet nélkül mondta, amiképpen egymás között szólították. De hát nagyit sem ejtették a fejére:

— Annyira „szeretitek”? — adta unokája értésére, hogy vette a lapot.

— A fiúk sepr?t vettek neki karácsonyra, de nem lehetett postázni névtelenül… Beszéljünk másról, vakáció van… — térítette el a beszélgetés fonalát.

Nagyi délután ismét szóba hozta a tabutémát:

— Nálunk a diákok ritkán panaszkodnak a kémiára. Legalábbis egy id? óta, mióta Mester Lóránd tanítja. Miként csinálja, nem tudom, de megkedvelteti velük.

— Hogy lehet azt az idióta tantárgyat szeretni? — fintorgott a kislány.

— Meggy?z?désed, ha más tanítaná, ugyanúgy utálnád?

Amint rájött, hogy a mondatnak két értelme van, elmosolyodott. Látta unokája szeméb?l a lesújtó véleményt: aki ilyesmit tanít, annak nincs ki a négy kereke.

— Fura egy fazon volt diákkorában, az biztos. Csányi tanár úr, azt ígérte, ha Mester Lóri bejut az egyetemre és el is végzi, akkor ? megeszi a sapkáját. Végül nem tartotta be a szavát, bár többen apropóztak neki. Inkább nyugdíjba vonult… — kuncogta el magát. — Sokan mondták a kollégáim közül: ”Hova süllyedt az iskolánk, hogy olyanok tanítanak benne, mint ?…”

— De hát mit m?velt? — érdekl?dött Panni.

— Könnyebb azt elmondani, mit nem: tanulni nem tanult. ?t más dolgok érdekelték, mint például a kópéságok, miként lehet tanárainak orra alá borsot törni, no meg a lányok és a bulik! Nagy n?csábász volt. Ami azt illeti, most is az. Amint egykori kollégáim pletykálják, állandóan szebbnél szebb lányok keresik meg az iskolában. Most is sok a kifogás tanítási módszerei ellen, de a statisztika ?t igazolja, diákjai pedig imádják. Egyre többen választanak olyan pályát, ahol a kémia felvételi tantárgy, megn?tt a versenyeken sikeres diákok száma… Ha van kedved megpróbálni, beszéltem vele, elvállalta, megpróbál „meglökni” egy kicsit. Nem is lakik messze, abban a tömbházban lakik – mutatott ki Nagyi az ablakon.

Panni a kémiázásnál jobb vakációs elfoglaltságot el tudott képzelni, de felkeltette érdekl?dését az a fura tanár. „Eh, egyszer kibírom, aztán… Kifogás kerül.” Másnap reggel nagymamája el akarta kísérni, de ? kamaszosan kifakadt:

— Ó, te Nagyi! Rosszabb vagy, mint anyu! Nem vagyok már dedós! A párhuzamos utcába kell eljutnom, abba a tömbházba — mutatott ki az ablakon. — B” lépcs?ház, negyedik emelet 19

— Féltelek! Soha nem bocsátanám meg, ha bajod esne. Számodra idegen a város, románul nem tudsz…

— Oviba is mehettem egyedül! Az se volt közelebb! S annyit még tudok románul!

Szorongó szívvel adta be a derekát. A sarokig kísérte szemével unokáját, majd sóhajtva húzta vissza a függönyt.

Már alig néhány méterre lehetett céljától, amikor a szomszéd lépcs?ház el?tti padon ül? suhancok meglátták. Els? pillanatban nem jött rá, hogy a jellegzetes fütty neki szól, de az utána következ? trágár apropókhoz már nem kellett szótár. Soha nem járt még így, bár osztálytársn?inek akadt már hasonló kalandja. Ijedtében futásnak eredt, s szinte elütötte a lépcs?házajtón éppen kilép? id?s nénit.

Amint felért a negyedik emeletre, megnézte óráját. „Túl korán értem ide” – állapította meg. — „Várjak itt öt percet?” – tétovázott. Hirtelen megnyílt a szomszéd ajtó, melyen középkorú férfi lépett ki, és végigmérte. Mintsem magyarázkodnia kelljen, becsengetett. Házikabátos harminc körüli, borostás, borzos férfi nyitott ajtót.

— Szia! Gondolom te vagy Klári néni unokája! Mester Lóránd vagyok! — habozott, hogy kezet nyújtson—e, végül a nem mellett döntött. — Gyere be!

Panni illedelmesen köszönt, majd belépett. A tanár úr bezárta mögötte az ajtót, s elfordította a kulcsot a zárban.

— Vetkezz le! — folytatta zavartan. — Én addig megvetem az ágyat! — surrant be szobába.

A kislány lábából kiment az er?. Most mit tegyen? Villámgyorsan cikáztak el?tte a jelenetfoszlányok: a suhancok trágár felhívásai, Anyu aggodalmai, Nagyi jellemzése „Nagy n?csábász volt, most is az” és a felkérés: „Vetkezz le!” Egy ideig sóbálványként állt az el?szobában, majd kissé magához térve rémülten kereste, a tanár úr hova akasztotta a kulcsot. A kabátját a lépcs?n lefele rohanva gombolta be. El innen e helyr?l, minél hamarább! Megkönnyebbült, amint kiért az utcára. Öröme nem tartott soká, mert megint felhangzott a fütty, a suhancok trágárságai, s a kaján röhögésük. Miközben futva vette be a kanyart a sarkon, szinte elvágódott a síkos járdán. Hazaérve nyomta a cseng?t, nyomta veszettül, mintha vadállatok üldöznék.

Nagyi rosszat sejtve nyitott ajtót. Unokája arcát látva egekig szökött a pulzusa.

— Jesszusom! Mi történt?

Panni sietve berontott mellette, de úgy lihegett, meg se tudott szólalni.

— Vetkezz le, s gyere, ülj mellém az ágyra, s mesélj, mi történt?

Már csak ez hiányzott! Ebben a városban mindenki perverz? De hát arra a rémületre már nem lehetett rálicitálni. Miel?tt Nagyi ismét megszólalhatott volna, csörögni kezdett a telefon.

A kislány eközben a menekülés útját kereste, de nagymamája, miközben felvette a kagylót, elállta a bejárati ajtót. Annyira megrémült, hogy eszébe se jutott, az ablakon is távozhatna a földszintes lakásból. De hova is menekülhetne? Miközben felismerte Mester Lóránd hangját.

— Klári néni, itt járt Panni, de elt?nt… Kicsit elaludtam… Az este vendégem volt… Beengedtem, s bementem a szobába, vessem meg az ágyat, s kapjam össze a rendetlenséget, s mire kijöttem, h?lt helyét találtam… Nem értem… Kinéztem az ablakon is, az utcán se láttam.

Nagyi ismét rémült unokájára pillantott, akin nyoma se volt a megkönnyebbülésnek, hogy hazaért, s már biztonságban van. Gyanakodni kezdett.

— Mit mondtál neki? — kérdezte Mester Lórándot.

— Csak annyit: „Vetkezz le, én addig megvetem az ágyat!”

Rövid töprengés után Nagyi harsányan felnevetett.

— Vesd már le azt a kabátot magadról! — szólt unokájához úgy, hogy közben a fiatal tanár is hallja. — Csak a kabátot, és a cip?t! Illetve ne vesd le, mert visszamegyünk! — kuncogott. — Lám—lám, még azt hisszük, ugyanazt a magyar nyelvet beszéljük…

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Vandra Attila

Humoreszk

Van mi…

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

 

 

Úgy tetszik, ha illatos,

Van mi akkor, ha szagos,

Akad, mi csak puha pép,

Facsarva, keményen szép.

 

Tudom mi jó rezegve,

Mást más izgat, meredve,

Lám nedvesen kedvesebb,

Ím szárazon kényesebb.

 

Édes sem kell mindennap,

Keserűen bekaplak,

Van mi akkor szép, ha nagy,

Kicsi marad, majd ha fagy.

 

Van mi akkor jó, ha fáj,

Megkérlek, ne kiabálj,

Az vagyok kit benn szeretsz,

Kintlétemkor emlegetsz.

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – Thököly Vajk

Humor

Ami belül van

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Egy ember, napsütésben, sárban,

léggömböket árult a vásárban.

Úgy csinált reklámot a lufiknak,

-a hosszúkásaknak és a pufiknak-,

hogy a tettek mezejére lépett,

és a gyerekek figyelmének felkeltése végett

eloldozott egy pirosat, egy sárgát, egy kéket.

Hagyta, hogy a három lufi a vásárlók feje felett szálljon át,

és áruját hangosan is méltatta szájon át.

A három léggömb egyre feljebb hágott,

könnyedén hagyta itt ezt a földi világot.

 

Egy néger kisfiú árgus

szemekkel figyelte az árus

rengeteg lufiját.

Ében pofiját

aggódva egy fekete gömbre meresztette.

-Uram, maga az el?bb eresztette

a pirosat, sárgát, kéket az égre fel.

Mondja, mert nagyon érdekel,

a fekete is ilyen magasra érne el?

 

Megjelent a léggömbkeresked?

szeme sarkában egy red?,

szelíd mosolyból ered?.

Eloldotta a feketén a spárgát,

a lufi követte a kéket, pirosat, a sárgát.

 

-Nem a színét?l függ, a leveg?t hogyan szeli,

amivel a belseje van teli,

a magasba az emeli.

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Vadászi Árpád

Humor

Hálószobai történetek

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Ez a lágy szövetek, úgymint a lágy szájpad és a nyelvcsap zajos vibrációját (horkolást) eredményezi…”

 

 

Az intim részletek taglalása előtt sietek leszögezni, már az ókori görögök is horkoltak, ugyanis anatómiájuk merőben nem tért el a huszonegyedik század emberének lágy szájpadlása és nyelvcsapja felépítésétől, működésétől.

Merészen azt is kijelentem, a horkolás idősebb, mint az emberiség. A biológusok, antropológusok stb. nem eléggé megalapozott állítása szerint emberelődünk főleg azért szállt volna le a fáról, és kényszerült a két lábon való járásra ¬ ami ugyebár felszabadította a mellső végtagokat ¬, mert megváltoztak Kelet-Afrikában az éghajlati viszonyok, minek következtében a sűrű erdőségek szavannás ligeterdőknek adták át a helyüket.

Mindez ugyan igaz, ám „kutatásaim” egyértelműen igazolják, „ősanyánk”, Gorilla-Ofélia-Opitekus ¬ a megnevezés önkényes, és a szerző kiemelése ¬, éjnek évadján férje-ura miatt kényszerült elhagyni az évmilliókig meghittnek tekinthető, lombsátras dizájnú nászágyat. Ugyanis „ősapánk”, Orang-Orrhang-Opitekus, eget rengetően horkolt, amivel odacsalogatta a mindig éhes, kitűnő hallású, fára is jól mászó, kardfogú tigriseket, veszélyeztetve ezzel a család és a faj fennmaradását.

Minthogy ősanyánk tudván tudta, az evolúció során nagyon nagy szükség lesz majd az anyai mitokondriumok megmaradására, ezért mentette hát a menthetőt. Ez legalább olyan „fontos” természeti törvény, mint az anyag megmaradásáé.

 

*

 

Nos, az emberi horkolás evolúciója úgy alakult, hogy a nejem azt hiszi, én kifejezetten és tudatosan az ő bosszantására, azért mívelem az éjszakai zajkeltés eme formáját, hogy álló éjszakákon át keveset, vagy egyáltalán ne tudjon aludni. Mindemellett a nejem arról is szentül meg van győződve, őkelme egyáltalán nem, vagy ha ritkán mégis horkol, azt finom nőiességgel teszi, amivel senkit sem zavar az égegyadta világon.

Bevetem hát a technika vívmányait: diktafonnal felveszem őnagysága éjszakánként adott hangversenyeit. A bizonyító erő fokozására rögzítem a basszusból koloratúrba átmenő hangorkánt asztali komputeremen is. Bár ne tettem volna!

Oldalbordám magabiztosan kijelenti, „bizonyosan manipuláltad a hangerőt, valamint megsértetted emberi jogaimat, mert titkosszolgálati eszközökkel hallgattál le engem.”

Aztán lelki és nagyon meggyőző húrokat kezd pengetni: 

¬ Féltelek. A légvételi kimaradások miatt oxigénhiányos állapotba kerülhetsz, és még meg is halhatsz itt nekem! Emlékszem, régen sose horkoltál semmilyen testhelyzetben.

– Ez igaz. Régen képes voltam bármire, minden testhelyzetben.

¬ Most meg mereven elzárkózol attól, hogy kipróbáljunk valamilyen módszert, segédeszközt…

¬ Mereven?!… Segédeszközt?! ¬ vetem közbe, mire ő:

¬ Persze, te mindig hülyéskedsz, és még folyvást azon jár az eszed!

¬ Sajnos, csak az eszem. Régen te kifogástalanul aludtál, hamar lefeküdtél, s már jócskán húztad a lóbőrt, mire én ágyba kerültem.

 

*

Tamás, a közel két és félélves unoka nemrég szokott le a kocsiban való, ringatós alvásról. A neki, sok szeretettel, a nagyanyja által készített, kis kuckóban aranyosan „durmol”. Álmában még szopó mozdulatokat tesz az ajka, és a cumival történő vigasztalódáshoz sem ragaszkodik már. Kék szeme lecsukódik, szőke feje félre billen. Mi, nagyszülők gyönyörködve nézzük, és hallgatjuk lélegzését a sötétítőkkel letompított fényben. Suttogó hangon, ujját az ajkára téve megszólal a nejem:

¬ Hallod, milyen aranyosan horkol az unokám? ¬ nekem pedig dagad a mellem:

„E fiúból pap lesz, akárki meglássa!”

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Csillag Endre

Humoreszk

Bevásárlás

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Nem vagyok feledékeny!
Valamit még akartam írni. Mit is???

Péntek este jóles? érzéssel léptem be az ajtón: végre vége ennek a ny?gös hétnek!

Párom mosolygós arccal, és puszival fogadott.

ââ?â?¬ Szia, drágám! ââ?â?¬ mondta lelkesen. De jó, hogy itthon vagy, miénk az egész hétvége!

Kabátomat épp akasztottam volna a fogasra, mikor feltette a költ?i kérdést:

ââ?â?¬ Bevásároltál?

ââ?â?¬ A francba! ââ?â?¬ csúszott ki a számon a nem épp költ?i válasz. ââ?â?¬ Elfelejtettem…

Tán a mosoly is az arcomra fagyhatott, mert vigasztalóan mondta:

ââ?â?¬ Tudom, hogy fáradt vagy, de muszáj! Üres a h?t?, valamit ennünk kell a hétvégén.

ââ?â?¬ Tudom ââ?â?¬ válaszoltam megadóan, és már vettem is vissza a kabátomat.

Bepattantam az autóba, és irány a néhány sarokkal arrébb lév? „multi”.

Belépve az ajtón, most valahogy még nagyobbnak t?nt az áruház, mint máskor. A végeláthatatlan polcsorok nyomasztóan hatottak rám.

ââ?â?¬ Sosem végzek ââ?â?¬ mormoltam magamban. ââ?â?¬ Mit is kell vennem? ââ?â?¬ szedtem össze gondolataimat, s már nyúltam is zsebembe a bevásárló listát keresve.

De akkor megcsörrent a mobilom, párom hívott:

ââ?â?¬ Szia, drágám! Nem felejtettél el valamit?

ââ?â?¬ Nem tudom ââ?â?¬ válaszoltam bizonytalanul. ââ?â?¬ Azt hiszem, mindent felírtam, amit venni kell.

ââ?â?¬ Ebben biztos vagyok! ââ?â?¬ mondta nevetve. ââ?â?¬ És a lista?

ââ?â?¬ A francba! ââ?â?¬ szakadt ki bel?lem ma este már másodszor ez a nem túl szépséges szó. ââ?â?¬ Hát… azt otthon felejtettem, de nem baj, majd improvizálok!

Letettem a telefont, és már rohantam is a sorok között, mintha valami verseny lenne. A megszokott vásárlásokhoz képest hihetetlenül hamar végeztem. A pénztáraknál sem voltak sokan, így röpke fél óra múlva már teli szatyrokkal jöttem ki az áruházból. Nehéz volt a négy nagy pakk, de nem érdekelt, mert végre hazafelé baktattam az utcán. Monoton lépteim minden koppanása feler?södött, szinte az agyamban dobogott a ritmus.

Mire hazaértem, kezeim már teljesen elgémberedtek. A kapuhoz érve megkönnyebbülten tettem le csomagjaimat a járdára, és kerestem a kulcsot, de nem találtam…

ââ?â?¬ Hová tehettem? Talán elhagytam, vagy valamelyik szatyor alján van? ââ?â?¬ pörögtek gondolataim. Aztán nem keresgéltem tovább, becsöngettem páromnak.

ââ?â?¬ Nem vittél kulcsot? ââ?â?¬ kérdezte, már messzir?l. ââ?â?¬ De, akkor hogy mentél ki a kapun?

ââ?â?¬ Jó kérdés! ââ?â?¬ válaszoltam.

ââ?â?¬ Nem a kocsiban van? ââ?â?¬ folytatta az oknyomozást. ââ?â?¬ És, egyébként hol a kocsi? ââ?â?¬ tette fel a legmegdöbbent?bb kérdést.

ââ?â?¬ A kocsi??? A francba! ââ?â?¬ szakadt ki bel?lem egy órán belül immár harmadszor. ââ?â?¬ Hát… azt az áruháznál felejtettem.

Egymásra néztünk, és pár másodpercnyi kínos csend után mindkett?nkb?l elemi er?vel tört ki a nevetés. És csak nevettünk, nevettünk, hogy még a könnyünk is kicsordult…

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – Purzsás Attila

Humor

WTA*-torna

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Muszlimoknak nagy a kínja,

 

Katar földje kincset takar,

Homokfürdőt vesz, ki akar,

Fővárosa noha Doha**,

Nagy fa nem nő ottan soha.

 

Katar földjén a tornának,

Támogatón mások állnak.

Főszponzora volt a SONY,

Kezdtük is már jól megszokni,

 

Lenge öltözékes lányok,

Szálljon rájuk, Allah, átok!

Ilyen szókat mond az emír,

Más törvényt ő alá nem ír.

 

Mert ott a hölgy burka csador,

Szép arcára fátylat csatol.

Ezért üres a nézőtér,

A nép a TV-k előtt nem fér.

 

Megmondta az Al-Dzsazira,

Muszlimoknak nagy a kínja,

Tenisztornák apropója,

Gyaur lányok nagy popója.

 

*Women’s Tennis Associations

**A név a „nagy fa” jelentésből ered

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:29 – Csillag Endre

Humoreszk

Kirakodóvásáromban

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }verses humoreszk *

 

 

 

Kirakodóvásáromban,

Szőr, csont, bőr, hús, minden fent van,

Költőpecsenye dobozban.

 

Minőségi zúza, gége,

Nem pult alá vagyok téve,

Szalmazsákok tetejére.

 

Áron alul körmök, borda,

Fülem zsíros, jól besózva,

Lehet vágni kóstolóba!

 

Íme szívem, számban kacaj,

Itt van két láb, amott két kar,

A test hozzá ajándékkal.

 

Tessék-tessék, egy kis öröm,

Hölgyem, friss, meleg a tököm,

Nem kell, a Dunába lököm!

 

Ha megveszi négy végtagom,

Ötödikem ingyen adom,

Nyelvem hozzá csomagolom.

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – Thököly Vajk

Humoreszk

Probléma kartárs

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

Sohasem állíthatta magáról, hogy rossz gyerekkora volt. Szinte mindent megkapott, amit csak lehetett.

       Nem szenvedett semmiben sem hiányt, és még meg sem büntették, amiért mindenben ő látott és ő csinált problémát.

A gondjai már az óvodában elkezdődtek. Amíg a többi gyerek önfeledten játszott, addig ő beült egy sarokba unatkozni. Hiába hívták a többiek, a válasz mindig ugyanaz volt: nem. Az óvó néni egyszer megsokallta, és megkérdezte:

— Miért nem mész játszani, ha hívnak a többiek?

— Cak!

— Mi az, hogy csak?

— Ejkezdek vejük játszani, ész vajami nem jó nekem, mejt nem tetszik, kinevetnek. Nem akajnak úgy egyet szem játszani, ahogy én akajok.

Próbálkozott az óvó néni sok mindennel, de mindig veszekedés, verekedés, megnemértés lett a vége. Ezek után, hogy teljes legyen a kép, már a dadusokat sem kímélte. Például, ha rántott hús volt ebédre, ő krumplis tésztát kért. A szülőket hiába hívták be, nem tudtak hatni rá. Az iskolában ez csak rosszabb lett. Problémás gyereknek könyvelték el, már az elemi első osztályában. Először egyáltalán nem akart tanulni. Két bukás után nagy fordulattal mindenből kitűnőre törekedett. Később – amikor társadalmi munkákról volt szó, és az osztály nagyobb fele megpróbálta azt elbliccelni – természetesen ő volt az, aki kétszer annyit teljesített, mint mások. Egyszóval egyénieskedni próbált. Már nem is törődtek vele. Néha elmondták mindenfélének, rossz pionírnak, strébernek, de ez csak olaj volt a tűzre. Mindenben, és mindenkor az ellenkezőjét csinálta, mint a többi. Történt, hogy a gimnáziumban látszólag próbált beilleszkedni a közösségbe. Elég jól mentek a dolgok, a szülök is kezdtek megnyugodni: „Na lám, csak benő neki ott is idővel”… De örömük nem tarthatott sokáig. Kezdte felvenni azt a stílust, amiről ő úgy gondolta, hogy attól lesz „menő”. Amikor a tanára valamire azt mondta, hogy nem jó, vitába szállt vele.

— Mondja, tanár úr — csattant fel egyszer —, magának miért kell mindig belém kötni, hogy megírtam-e a leckét, vagy sem? Aztán meg nem elég hogy megírom, végig kínlódom, még azzal is törődik, hogy jó-e, vagy sem? A jó munkához idő kell, a rosszhoz meg több! Azonkívül, mi munkamegosztásban dolgozunk, mert fontos ugye a közösségi szellem. Egy megoldja, a többi csak másolja. Tanár úr sem úgy tanít minket, ahogy szeretne, hanem ahogy előírják. Hol van akkor a tudomány szabad szárnyalása?

— Ülj le, és maradj veszteg!

— Mi ez, tanár úr? Diktatúra? Elvégre szólásszabadság van, vagy nem?

— Azonnal menj ki az órámról.

— Ahogy parancsolja, tanár úr!

Azzal összepakolta a holmiját, és kivonult. Hiába kiabált utána a tanár, nem hallott, nem látott. Kiment az iskolából, és meg sem állt, az első délelőtt is játszó moziig. A kedves szülőket behívták az iskolába, mert a fő gond az volt, hogy egyre több követőre talált. A dolgozatírás dátumát jobb, ha nem mondták meg előre, mert a fele osztályt felbiztatta, hogy „mozgásszabadság“ van, vagy ha meglepetésszerűen jelentették be a dolgozatírást, akkor is sztrájkoljanak. Ezt ráírták egy papírra, a padra tették és csapot-papot otthagyva, kivonultak az osztályból. A tanárok tehetetlenek voltak. A „renitenskedő osztálynak“ akkora híre lett a gimnáziumban, hogy sok szülő átíratta a gyermekét egy másik intézménybe. A tantestület ezt látva, a problémás gyereket végre eltanácsolta a gimnáziumból.

Problémás gyerek az utolsó két évet minimum tíz gimnáziumban tanulta végig. Miután valahogy mégis leérettségizett, a szülei hathatós közbenjárásának köszönhetően – mert egy fiatalt ezért nem lehet kirekeszteni a továbbtanulásból, és a boldogulásból – apuka kapcsolatai segítségével benyomta egy munkahelyre. És nem is akárhova. Egy panaszirodában alkalmazták, mert úgy gondolták egy ilyen embernek ez a legjobb hely, és itt nem zavar sok vizet.

Munkahelyén ragadt rá a név, hogy „Probléma kartárs“. Az alkalmazottak végighallgatták a panaszokat, írásba is foglalták, sőt a panaszossal alá is íratták. Utána persze nem történt semmi érdemleges. Probléma kartársnak ez sehogy sem ment a fejébe, mint ahogy az sem, hogy ha visszajött egy panaszos, akkor körömszakadtáig azt állították neki, legyen türelemmel, az ügyének kedvező elbírálása illetékes helyen, folyamatban van…

Ezután Probléma kartárs többször is szóvá tette, ha úgysem történik semmi, akkor egyáltalán mi szükség van az egész irodára? Miután senki sem adott erre kimerítő és számára érthető választ, taktikát változtatott. Minden panaszlevelet, megszámozott, dossziézott és igyekezett eljuttatni azokra a helyekre, ahova szóltak. Sőt saját maga is írogatott ilyeneket, hogy meggyőződjön arról, hogy a hivatalok eleve foglalkoznak-e a kérelmek orvoslásával. Hamarosan levél érkezett a panaszirodához, melyben az érintett hivatalok sérelmezték, a megváltozott megszokott rendszert. Miért követelnek tőlük elszámolást egy-egy panaszra, azok régen eleve el sem jutottak hozzájuk, hanem egyből az irattárba, és onnan a megsemmisítőbe kerültek. Hamarosan fény derült Probléma kartárs áldásos tevékenységére. Ám megszabadulni már nem lehetett tőle, mert a hivatal országos hírnévre tett szert, hogy az ügyfélnek innét nem kell üres kézzel távoznia. Mindennel próbálkoztak: áthelyezéssel, jutalomüdültetéssel, de soha semmi sem sikerült az eredeti tervek alapján. Végül is valakinek egy kitűnő ötlete támadt.

— Nevezzük be a mostani képviselő választásra. Ez annyira lefoglalná ideje jórészét, hogy nem maradna ideje a további levelezésre, ügybonyolításra. Na meg ki tudja? Lehet, hogy megválasztják képviselőnek, és akkor végérvényesen megszabadulnánk tőle.

Az elképzelést a gyors tettek követték. Probléma kartársat benevezték a képviselő jelöltek listájára. A sok beszéd és ide-oda utazás valóban lekötötte ideje nagy részét. Elérkezett a választások napja. Sajnos Probléma kartárs még a bekerüléshez szükséges öt százalékot sem érte el. Mindenki csalódott, kivéve őt. Meg is kérdezték tőle, hogy ugyan miért nem érzi elkeserítőnek ezt a csúfos vereséget.

— Elkeseredésre semmi okom. Sőt! Egyenesen örülök az eredménynek. Tudják, én idő közben rájöttem valamire. Nem lehet soha senkinek sem olyat tenni, amivel tökéletesen elégedett lenne. Gondoljanak csak bele, hogyha minden jól menne a képviselők áldásos munkája nyomán, további részvételük válna feleslegessé. A választók nem mennének el újraválasztani, nem lennének panaszok sem, ezáltal az én munkakörömre sem volna szükség többé, több kollegáméval együtt. Mindent úgy kell hagyni, ahogy eddig is volt. A panaszos írja csak tovább a panaszait, hiszen az a dolga, a képviselők meg továbbra is körömszakadtáig állítsák azt, hogy minden jó lesz majd, egyszer. Persze azt, hogy mikor, azt jobb, ha meg sem kérdezik tőlük, hiszen pontosan ők sem tudják, de dolgoznak rajta.

Így aztán végül is Probléma kartárs megmaradhatott eredeti pozíciójában. Elvégre senki sem tökéletes.

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – Avi Ben Giora.

Humoreszk

Kórházi éjszaka

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“A betegség csak úgy ránk tör. Mintha egy kiszámíthatatlan merényl? sújtana le véletlenszer?en és felfoghatatlanul.”

Barabási Albert-László

 

 

 

Mikulásnap este lefekvéshez készül?dtünk párommal. Talán tíz óra lehetett…

Hívogatóan terpeszkedett el?ttünk a megvetett ágy. A tévében egy sorozat: tízedik évad, sokadik rész – írták ki.

– Na, asszem alvás – néztünk egymásra egyetért?en párommal.

De akkor valami dörömbölést hallottam… nem is hallottam, éreztem. Nem kintr?l jött, hanem idebentr?l.

– Mi lehet a ketyerémmel? Csak úgy ugrál össze-vissza a mellkasomban.

Párom aggódóan nézett rám, közben simogatta a mellkasomat. Ez kicsit megnyugtatott, de csak nem lett jobb.

– Anya, baj van – mondtam határozottan.

– Azt hiszem, itt valami nem jól m?ködik – mutattam a szívemre.

Valószín?leg eléggé fájdalmas arccal mondhattam ezt, mert láttam páromon az ijedtséget. Ett?l én is még jobban megijedtem.

Öt perc sem telt el, és már robogtunk is a kórház felé, az ügyeletre. Pár perc múlva már egy vizsgáló ágyon találtam magam, mellkasom telis-tele drótokkal.

– Ez bizony ritmuszavar – közölte a nyers tényt a doktor.

– Most a vendégünk lesz egy darabig.

Beletör?dve vártam sorsomat. Tologattak ide, tologattak oda, megszúrtak itt, megszúrtak ott.

Átéreztem varrón? párom t?párnájának sorsát. Most valahogy én is úgy éreztem magam. De mi ez a sok zagyvaság, amit gondolok? Nem az agyammal van baj, hanem a szívemmel. Mit?l is érezhetne bármit is egy t?párna?

Egy doki hangja zökkentett ki gondolataimból: – Mindjárt jön egy betegszállító, és irány a belgyógyászat. Elit helyre fog kerülni, a kardiológiai részlegre.

H?ha, ett?l most rögtön büszkébb lettem magamra… Én inkább otthon szeretnék lenni. De aztán gúnyos gondolataimat félretéve leültünk párommal a váróban.

A nagy faliórán a mutató épp átvánszorgott a következ? napba. Vártunk, aztán még mindig vártunk. Felálltam, sétáltam, leültem, ismételve ezt az unalmas mozdulatsort többször is egymás után.

Megint az órára néztem… Mennyi? Három óra húsz perc… Hol vagyok? Talán id?csapdába kerültem, ugrottam egy dimenziót?

De aztán rájöttem, ez nem id?csapda, ez a magyar egészségügy csapdája.

Végre jött egy betegszállító, de ? sem értem. Már nem állhattam megkérdezni t?le: – Ne haragudjon, az a kollégája, aki értem fog jönni, bejött már dolgozni?

– Hát, maga még mindig itt van, nem vitték fel az els?re? – tette fel az értelmetlen kérdést, mert ha nem lettem volna itt, akkor kihez beszélt volna?

De mire folytathattam volna az érdekl?dést, már el is t?nt az egyik ajtó mögött. Ez külön tantárgy lehet az orvosin: az elt?nés gyakorlata – tán ez lehet a tantárgy neve.

Aztán egyszer csak valahonnan végre el?került az orvos, aki vizsgált pár órával ezel?tt. Mikor meglátott, azonnal kerített egy betegszállítót, aki pár percen belül jött is. Maga el?tt tolva az ül? kocsit, furcsán vonszolta magát felénk. Els? ránézésre komolyan betegnek t?nt.

– Tud sétálni, vagy beül a kocsiba? – kérdezte fáradtan.

– És ön? – tettem fel a viszontkérdést, kicsit gúnyosan.

Hamar rádöbbentem, ez azért egy kicsit er?s, de szerencsére nem sért?dött meg. Talán nem volt hozzá ereje.

Sétánk során felvázolta, hogy már majd’ huszonnégy órája talpon van, ezért vonszolja így magát. ?szintén megsajnáltam…

 

Végül is hajnali négy órára ágyba kerültem egy kórteremben. A felébresztett n?vérek, és az ügyeletes orvos eléggé morcosnak t?ntek, de a gyors vizsgálatok után már látszott rajtuk, hogy nyugtázták a tényt: valóban jogosan kerültem hozzájuk.

Ketyerém még mindig össze–vissza kalimpált, de a gyógyszerek és az infúzió valamicskét segített. Rendesen megviseltek az utóbbi órák. Páromtól elbúcsúzva hamar álomba szenderültem.

Fél óra múlva éktelen csörömpölésre ébredtem. Egyik szobatársam leverte a vizespoharát, ami millió darabra törve ébresztette a kórtermet, s?t, még az öt szobával arrébb alvó n?vért is.

– Lacibá’, mit csinált már megint? – kérdezte a n?vér, berontva a kórterembe.

A hirtelen felkapcsolt lámpák fénye még csak fokozta a pár másodperccel el?bbi, felriadás okozta sokkot.

– Na, tessék! Így gyógyuljanak a szívbetegek.

Az üvegszilánkokból jutott a szoba összes sarkába, kellett vagy tíz perc a feltakarításához, miközben a n?vérke folyamatosan szentségelt.

Volt hát id?m tüzetesebben tanulmányozni a kórterem lakóit. Velem együtt öten voltunk. Én, mint a legfiatalabb, eléggé kilógtam a sorból. Döbbenten néztem körbe: – Mit keresek én itt?

Rajtam kívül mindenki nyugdíjas korú, és nem a nyugdíjuk elejér?l. Hörögtek, szuszogtak, horkoltak. Ez utóbbit nem is értettem. Hogy lehet aludni ilyen csörömpölés közepette, és ilyen fényárban, ami olyan érzetet keltett bennem, mintha egy futball stadion esti meccsén lennék.

– Jó éccakát! Most már aztán aludjanak! – zökkentett ki gondolataimból a n?vérke hangja. Azzal a lendülettel le is oltotta a lámpát, és kiviharzott.

Végre aludhatunk – gondoltam, de tudtam, hogy nem sokat, mivel már öt óra felé járt.

Épp csak elaludtam, mikor megint felébresztett valami. Másik ágyszomszédom hangos perlekedésére riasztott, aki – mint kiderült – álmában beszélni szokott. Nem is beszéd volt ez, hanem hangos veszekedés, csak ? tudhatta, kivel. Közben furcsa pózban, az ágy mellett térdelve aludt. Feje hol az ágyon pihent, hol az ágy mellett lógott, minden egyes kiabálásnál helyzetet változtatva.

– Szóljunk a n?vérnek? – kérdeztem bizonytalanul pohártör? szobatársamtól.

– Á, dehogy! – felelte ?. – Ez most egészen kényelmes póz Pista bácsinak, most kevesebbet beszél, mint szokott. Tegnap fejjel lefelé aludt, homlokát a padlónak támasztva – folytatta. – Nem mertük felébreszteni, nehogy kitörjön a nyaka.

Hová kerültem? – gondoltam, közben próbáltam élesíteni a szemem a félhomályban. Most csak egy ?rz?lámpa égett a kórteremben.

– Próbáljon meg aludni – mondta a másik beteg, Józsi bácsi, aki szintén felébredt.

Jó vicc, így aludni?

Közben megtudhattam, hogy Józsi bácsi azért került be, mert gyenge a szíve, fulladt, cukros volt, és még valami, amit nem értettem. Nem is csodálkoztam betegségein, mivel lehetett úgy százhatvan kiló az öreg, és persze nem a vasággyal együtt. Épp az ágya szélén ült, és a hasa érdekes formában domborodott ki a félhomályban. Valamiért – nem tudom, miért – a „Csillagok Háborúja” Jabbája jutott róla eszembe.

– Tudja, vízhajtót szedek, inzulint kapok, és diétáznom kell – mondta, nem mintha én kérdeztem volna.

Amúgy is eléggé nehezen értettem, amit mondott, mert közben épp egy fél grillcsirkét tömött az arcába. Ennyit a diétáról…

Próbáltam visszaaludni, persze ez nem sikerült. Segített ebben negyedik szobatársam, István bácsi, aki végig csuklotta az egész éjszakát.

Ebb?l a hang kavalkádból egy zeneszerz? már összedobott volna egy szimfóniát, persze én nem vagyok zeneszerz?. Csak írogatni szoktam, azt meg nem lehet félhomályban.

Csak meredtem a plafonra, alvás helyett. Egy szorgosan dolgozó pók épp a hozzám közel es? sarokban sz?tt egy egészen formás hálót. Szegény nem tudhatta, hogy reggel majd a takarítón? egy laza mozdulattal tönkreteszi egész éjjeli, megfeszített munkáját. Közben fél hat lett, és egyszer csak felcsapódott az ajtó és a lámpa. Ilyen kellemetlen érzésem utoljára a seregben volt, ott ébresztettek így minden nap… de rég is volt már…

Bevonult az ügyeletes orvos, kísér? csapatával együtt. Valamiért egy pulikutya, és az általa terelt nyáj jutott eszembe róluk. Persze, bégetés nem volt, csak s?r? bólogatás, az orvos minden egyes szavára. Úgy lesték a száját, hogy szinte kiimádkozták bel?le a szavakat.

Végre eljutottak az én ágyamhoz is. A doki köszönés után felvázolta a helyzetet, rám nézve, de tanoncaihoz beszélve. Nem is értettem, miért rám nézett. Amúgy nem értettem egy árva szavát sem, annyi orvosi hablaty hagyta el ajkait. Na, jó, lehet, hogy nem vagyok elég m?velt, mert nem tudok latinul, de azért én is helyesl?en bólogattam, közben egy–egy mosolyt is megengedve.

Aztán végre magyarra váltott, igaz, csak pár mondat erejéig: – Szívritmus zavara van, amit megpróbálunk gyógyszerekkel helyrehozni, beállítani.

Na, ezt már értettem.

– Ha ez nem sikerül – folytatta, akkor kiütjük.

Ennél a mondatnál már nem mosolyogtam, és nem bólogattam.

De reagálni, és kérdezni sem volt id?m, mert otthagytak, és már vonultak is tovább a következ? beteghez…

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – Purzsás Attila

Humoreszk

Egy új autótulajdonos dilemmái

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

 

Végre! Majd kétévi kuporgatás és lemondás után – nem is említve a házaspár hölgytagja ellenkezésének legyőzésére fordított energiát –, sikerült összegyűjtenie a családnak annyi pénzt, hogy autót vásároljanak. És nem is akármilyent, hanem egy nyugati márkás járgányt. Az autókereskedő előzékenyen és udvariasan bánt az új kuncsaftokkal.

– Nem tudom, kik ajánlottak minket, de biztosíthatom, helyesen tették, hogy hozzánk jöttek, és a lehető legjobb márkát tetszettek választani. A modern, eddig ismert technika, valamennyi vívmánya bele lett építve a járműbe. Beállítható állandó sebesség, klímaberendezés, GPR a tájékozódáshoz, és légzsákok, amik egy baleset során életet menthetnek. A várakozási idő sem olyan vészes, mint régen. Most ki tetszenek fizetni a vételár háromnegyedét, és átvételnél a még fennmaradó összeget. Akkor úgy hiszem meg is állapodtunk már mindenben. Amint megérkezik az „áru”, azonnal értesítem önöket telefonon, hogy hol vehetik át. Gratulálok.

A boldog tulajdonosok ezután hazamentek, és minden nap izgatottan figyelték a telefonjaikat. Háromheti várakozás után meg is kapták az értesítést, hogy átvehetik a kiigényelt járművet. A megadott napon az egész család „testületileg” jelent meg a kereskedőnél.

– Itt kérek egy autógrammot, hogy át tetszettek venni – tolta eléjük a számlát.

– Nincs itt valami tévedés? Mi kiszámítottuk, hogy mennyi pénzzel tartozunk még, és itt más összeg szerepel.

– Semmi tévedés, tisztelt uram. A járműnek érvényes forgalmi engedélyre, rendszámra, és biztosításra van szüksége. E nélkül nem mehet vele ki a forgalomba. Mi teljes körű ügyintézést vállaltunk, ezáltal is biztosítva az önök kényelmét.

– Felesleges volt, mert én megállapodtam már egy biztosítóval, vele szándékozom az összes továbbiakra szerződni. Nem bíztam meg önöket ezzel, kérem, ezt a tételt húzza ki a számlából. Nem vagyok hajlandó felárakat fizetni.

– Semmi felár uram! Mi jóval olcsóbban intéztük el önnek, mint bármely biztosító. Miért tetszik sokallni azt a plusz húszezret? Egy ilyen kiadásnál, ez a húszezres tétel igazán elenyésző összeg.

– Lehet, hogy maguknak az, de nekünk nem. Kérem még egyszer, hogy csinálja vissza az egészet. Én csupán a gépjárműért vagyok hajlandó fizetni. Minden más extra kiadás engem fog terhelni, de én magam akarom ott, és annyiért megvásárolni, ahogy az nekem megfelelő.

– Sajnálom uram, de nem áll módunkban. A rendszámtábla már fel is van szerelve az autójára. És mivel az nem adható ki, csak úgy, ha mellé minden más formaság is megtörtént.

Mit volt mit tenni, az új tulajdonos kifizette a húszezres felárat. Miután kényelmesen elhelyezkedtek, elindultak. Az autószalon kihajtóját elhagyva besoroltak a forgalomba. Mivel még nem volt elég rutinja az új tulajdonosnak, hibát követett el, melynek koccanás lett a következménye.

Pillanatok alatt, hatalmas torlódás keletkezett.

– Maga volt a hibás! – támadták le a gyakorlott autósok.

– Még, hogy én? Maga legalább nyolcvannal csattant belém, holott a megengedett sebesség hatvan kilométer.

Szó szót követett, kihívták a rendőrséget, akik nekiálltak méricskélni és rögzítették a nyomokat. Ezután a baleseti helyszínelők egy–egy nyomtatványt adtak mind a két félnek, és közölték, hogy keressék fel a biztosítójukat.

Az új autó tulajdonosa visszament a kereskedőhöz.

– Látja uram, milyen jó, hogy megszereztünk minden szükséges iratot? Most nem kell önnek rohangásznia. Tessék itt hagyni a járművet, és mi elintézzük a javítást is. Ha elkészült, szólunk, hol kaphatják vissza.

Hitték, meg nem is, hogy ennyivel megúszták. Két hét sem telt el, csengett a telefon: átvehetik a kijavított autójukat. A kereskedő átadta a hivatalos igazolásokat, és jó utat kívánt.

Pár hét telt el, mikor is a posta ajánlott küldeményt kézbesített a gyanútlan tulajdonosnak. A hivatalos levélben tájékoztatták autójuk javításának összegéről, melynek nagy részét a biztosító ki is fizette, de a havi biztosítási díj jelentősen megemelkedett.

– Az a lényeg, hogy megcsinálták és egy fillérünkbe sem került – próbálta szépíteni a családfő.

– Az lehet – hagyta jóvá a feleség –, de havonta kétezer forinttal megdrágult a biztosítási díj. Magyarán, havi lebontásban neked kell kifizetni a javítási költségeket.

Másnap újabb levél érkezett. Ezúttal a parkolási felügyelet küldött egy zaftos számlát. Felszólította a tulajdonost, hogy mivel nincsen a kerületre érvényes parkolási matricája, váltsa azt meg, és a büntetést is fizesse be.

– Nem elég, hogy megbüntettek, még egy éves bérletet is váltanom kell – dohogott már a férj is. – És mit biztosít számomra ez a vignetta? Semmit! Ugyanúgy kereshetek naponta parkolót, mert a házam előtti állandóan tele van. Miért nem jár ezzel fix parkolási hely is, ha már egyszer fizetek?

Kiderült, ez csak azoknak jár, akik külön megveszik a helyet. És ez sem elégséges, mert egy külön tábla felállítását is kérvényeznie kell, amin fel van tüntetve a gépjármű rendszáma, és az, hogy az egyedül csak az ő parkolója.

Miután közölték vele az összes felmerülő költségek végösszegét, kiverte a víz.

– De elnézést, ez majdnem egy új autó vételárának a negyede egy évben?

– Az lehet, uram! De nem kötelező senkinek sem autót tartania.

Eltelt lassan egy év. Alig használták az kocsit, de jobban kellett spórolniuk, mint amikor csak magára a járműre spóroltak. Végül úgy döntöttek, hogy eladják, és inkább járnak gyalog vagy taxival. Az eladás sem ment egyszerűen. Majdnem hat hónapig árulták, és noha szinte alig használták, a költségeket fizetniük kellett. Végül is, mikor eladták, szomorúan kellett megállapítaniuk azt a tényt, hogy amit eddig befizettek adókra, büntetésekre, javításra és üzemanyagra, abból bizony kitelt volna már egy másik autó is.

– Azt meg már nem is vettük figyelembe, hogy a vételár, és az eladási ár közti különbségből egy luxusutazás is kitelt volna egy meleg tengerparti országban – perelt az asszony. – Mondtam neked, ugye, mielőtt megvetted ezt a „szent tehenet”: Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Ha nem tudsz annyit lopni vagy csalni, hogy tartani tudd, jobb bele sem kezdeni.

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – Avi Ben Giora.

Humoreszk

Az ebéd

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Minden relatív, még egy vasárnapi ebédnél is…

Ilonka felfigyelt a zökkenésre. A liftajtó nyikordulása után anyósa hangját hallotta, amint köszönt a szomszédasszonynak, s rászólt Alizkára:

– Köszönj szépen a szomszéd néninek!

Lisztes kezére pillantva kiszólt az erkélyen tényked? férjének:

– Megjöttek!

El?d megvárta a csengetést, nehogy elrontsa a lánya örömét. Mióta feléri a gombot, zokon veszi, ha megel?zik.

– Töröld le szépen a lábad! – hallotta még Mama hangját.

– Szijja! – ugrott Alizka Apucikája nyakába. Egy teljes napja nem látta. Így El?d ölében tartva utalta át szüleinek a köszönt? puszit. Ilonka könyökével nyitotta meg a konyhahajtót, hogy üdvözölje anyósáékat, s odatartsa egy cuppanósra az arcát.

– Odaég a rántott hús… Már az utolsókat sütöm, mindjárt terítek – vonult vissza a konyhába.

– Vesd le a cip?det, és tedd szépen a helyére, ahogyan egy rendes kislányhoz illik!

Ezúttal elmaradt a szokásos “Ó, de Mama!” kezdet? feleselés, így El?d beterelte szüleit a nappaliba. 

– Volt baj vele? – érdekl?dött. 

– Á, nem… Aranyos gyermek volt! – felelte Tata.

– Csak az istennek sem akart lefeküdni délután – pontosított Mama. – Pedig ebben a korban még aludnia kellene egyet napközben. Nem piheni ki magát, azért olyan izgága, mintha motort szereltek volna bele. Sajnos rád ütött, pont olyan nagyfej?. Jaj, már megint a nyakadba húztad a nadrágot! – ment oda fiához, hogy megigazítsa. El?d úgy döntött, ezúttal nem adja bizonyítékát, hogy a vád valós alapokon nyugszik. Csak feje fölött pillantott édesapjára szenved? arccal, de amint Mama hátat fordított, visszahúzta a nadrágot eredeti helyére. Tata az orrát kezdte matatni, nehogy elnevesse magát. Alizka szándékán kívül megmentette a helyzetet, mert ismét magára vonta nagymamája figyelmét. Nemsokára Ilonka hívta ?ket ebédelni.

– Gyere szépen, és mossunk kezet! Szappannal! Nem ülhetünk mocskos kézzel az ebédhez! – hívta Mama a kislányt a fürd?szobába.

Az asztalhoz ültette unokáját, megigazított egy villát az asztalon, s ? is helyet foglalt. Alizka olyan hurrával fogadta a húslevest, hogy a harmadik szomszédban is lehetett hallani. A rendreutasításhoz már két füle volt, hiszen komoly er?feszítésébe került kivárni, amíg Anyu kimerte mindenkinek, s végre nekiállhatott enni. Mindenre nem lehet odafigyelni.

– Rám hasonlít, én is imádtam – nézett nagyanyja büszkén unokájára. – Igaz, a világon a legjobb húslevest édesanyám f?zte. Odaadhatom a receptet, bár nekem se sikerül olyanra. A titkát, sajnos a sírba vitte.

Alizka hamar besöpörte. Mivel ? lett az angyal, repetát kért, „sok latkával.”

– Csak ennyit? – szemrevételezte felháborodottan tányérja tartalmát.

– Maradjon hely a rántott húsnak is! Azt is szereted! – figyelmeztette Anyu.

– Azt miként készíted? Anyósom tudta annak a módját! T?le tanultam, hogy néhány órára tejbe áztatom, csak utána sütöm ki.

Alizka megsokallta a hallgatással töltött id?t, így mesélni kezdte, tegnap mekkora butaságot mondott Jancsi.

– Az ki? – érdekl?dött édesapja.

– Kádár Jóskáék kisfia – világosította fel Mama. – Ó, hogy nem tudod, ki az! Béla nagybátyád els? feleségének második házasságából származó gyermeke. Nagy hibát követtett el Béla, amikor elvált Zsikét?l. Jó család, finom emberek, m?veltek. Ilyenekkel kellene barátkoznotok. Jancsika is milyen szófogadó! Tata kint volt a játszótéren Alizkával. A fotelben illedelmesen ülve várta meg ?ket, nem zavarta a beszélgetésünket, mint más ekkora fiúcska.

– Nem tartom számon a nagybátyám volt feleségének a családfáját.

– Hol veszitek a kenyeret? – kérdezte Mama, miközben Ilonka felszolgálta a második fogást.

– Mikor hol – felelte El?d.

– Serbannál van a legjobb. Ott kell kenyeret vásárolni.

– Vettem ott is. Nem láttam különbséget.

– Láttam, Pénzes úr is ott veszi. ? pedig ért hozzá, hiszen az apja pék volt.

– Jó – felelte, majd Tata felé fordulva témát váltott. Csak Mama csodálkozó hangjára kapta fel a fejét.

– Te csombort teszel a piros káposztába? Csak a fehér káposztába szokás!

– Nem ízlik? – kérdezte a fia, megpillantva felesége merev arcát, melyr?l lerítt, jó ideje forrhat benne a düh, de próbál magán uralkodni.

– Nem rossz, de a magyarok nem szoktak.

– Mi így szeretjük – próbálta El?d kétségbeesetten kifogni a szelet a családi perpatvar vitorlájából. Kés?n. Az összeszedett tányérokat felesége úgy tette be a kagylóba, hogy kett? összetört.

– Mi van veled? Te miért csapkodsz? – kapta fel a fejét Mama.

– Kérdezze magától – robbant ki Ilonka akkora hanger?vel, hogy a hetedik szomszédig is elhallatszott. – Mióta megjöttek, egyebet se tesz, csak kritizál és beleszól mindenbe! Semmi se jó, amit csinálunk!

– Én? – hangzott a csodálkozás. – Isten lássa a lelkemet, ha valamibe is beleszóltam!

– Nem? Mióta itt van, csak irányít, mint egy ?rmester! Megszabja, kivel barátkozunk, el?írja, honnan vegyük a kenyeret, mit tegyünk az ételbe és mit nem…

– Azért vagyunk egy család, segítsünk egymásnak. Én nem szóltam bele semmibe, csak tanácsot adtam, nem rossz, hanem segít? szándékkal. Kiforgatod a szavaimat! – kapta fel a vizet anyósa, miközben a fiatalasszony egy pillanatra se hallgatott el. Ömlött bel?le a szó.

– … és minden szavával döfött és kritizált!

– Én? Itt forduljak fel, ebben a helyben, ha egyetlen kritikus szó is elhagyta a számat!

– Vajon? Csak más jobb húslevest készít, a rántani való húst miért nem áztattam tejbe, a piros káposztába miért tettem csombort, a gyermeket miért nem nevelem meg, a kenyeret miért nem Serbannál veszem…

– Te paranoiás vagy! Gyere Misi, menjünk! – indult anyósa sért?dötten a kijárat felé.

El?d leveg?ért kapkodott. Tehetetlennek érezte magát. Képtelen volt megszólalni, akárcsak kiskorában, amikor édesanyja és édesapja összekaptak. Miután az öregek után becsukta az ajtót, megadóan fordult meg. Tudta, ez most rajta csattan, mint nem el?ször. Majd, ha szüleihez ellátogat, ismét…

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – Vandra Attila

Humoreszk

Pista gróf csókja

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Bácsi, messze van Kovácsi?”

“Ha lépeget szaporán, eléri még ma vacsorán!” *

  

 

A Nagysötétág poros, kátyús útján lassan poroszkált a szürke. Enyhe volt az emelkedő a cserjésig, nem kellett nagy erőt kifejtenie. A könnyű homokfutó a gazdasszonyával együtt sem jelentet nehézséget a pompás heréltnek. A bakon egyedül ült Weisz Gizi, ő hajtotta a lovat, s csöndben hallgatta a patkók tompa dobogását, talán kicsit el is bóbiskolt közben. Hagyta a lovat nyugodtan baktatni, nem siettette, hisz ő maga sem sietett. Jókor elindult, de mégsem akart déli harangszó előtt beérni a faluba.

      Ahogy a városból kiértek, s a házak elmaradtak, elfogyott a köves út is — már csak földút vezetett tovább. Egészen a faluig. Eső rég nem esett és a szederbokrok között haladó út szilárnak tűnt, bár a por jelentősen több lett. Felértek a dombtetőre, s a szürke minden külön biztatás nélkül gyorsabb ügetésre váltott.

      — Be megtáltosodtál! — riadt fel mélázásából a gazdasszony.

      A ló azonban nem jelezte, hogy megértette volna az emberi szót, csak ügetett tovább. Forgalom alig mutatkozott e korai órában, nem is találkoztak csupán egy-két szembejövő szekérrel, vagy a város felé igyekvő gyalogossal.

      Egyszerre egy közeli puskalövés hangja törte meg a csendet. A ló megriadt és két lábra állva felborította a könnyű bricskát. Az asszony a kocsiról lerepült, bele az út menti árokba. Nyögdécselve mászott ki, két kézzel fogva a hátsó fertályát, s ilyen szavakat dünnyögött: “Jaj, micsoda pech, mekkora pechem van!” – de menten elhallgatott, ahogy meglátta, amint a bokrok mögül előlép egy vadászruhás férfi, a puskáját lóbálva. Az úr meghallhatta a motyogást, mert a bajusza alatt, csak úgy magának megjegyezte, hogy „ezt mi itt másképp nevezzük.”

      — Ó, bocsánat! — szólalt meg aztán hangosan. — Fácánra vadásztam, s nem figyeltem fel a közeledő kocsira. — Gróf kis és nagykovácsi Ladány István vagyok! — csapta össze a bokáját.

      — Én pedig Weisz Gizella, de most már, ha így megismerkedtünk, ki is menthetne ebből a kellemetlen helyzetből, illetve kihúzhatna az árokból! — s már nyújtotta is a kezeit.

      Pista gróf pedig nem volt rest hirtelen mozdulattal kiemelte a termetes hölgyet az út szélére, de hogy, hogy nem, közben magához szorította a dús kebleket is. Weisz Gizi ez nem vette rossz néven, sőt ügyes pukedlivel meg is köszönte a gróf segítségét, aki ezután a szekérrel, s a lóval kezdett ügyködni. Kifogta felborult kétkerekűből, s egy fához kötötte a lovat, azután visszaállította a szekeret eredeti állapotába, a megnyugtatott állatot aztán újra befogta.

      — Hova igyekszik, kedves nagysád, ha szabad megkérdeznem? 

      — Nem titok, kedves Gróf úr! Ide mennék a szomszéd faluba, Nagykovácsiba.

      — Amiről a gyermekmondóka szól? Arról a faluról van szó.

      — Arról! — kacagta el magát Weisz Gizi, megfelejtkezve kellemetlen helyzetéről, s már kezdte is.

           „Bácsi, messze van Kovácsi?”

           „Ha lépeget szaporán, eléri még ma vacsorán!”

      Pista gróf elkacagta magát.

           „Meghívhatom vacsorára, ha nem indulunk túl sokára!”

      — Hamis ember maga, gróf úr! — Válaszolt Weisz Gizi, de nem volt harag a hangjában.

      — Komolyra fordítva a szót — folytatta a gróf —, ha megengedi, hogy felüljek a bakra, s én hajtsam a szürkét, meginvitálom tisztelettel szerény lakomba, amelyik a falutól alig fertály órányira van.

      — Ismerem a környéket, és tudom, hol van a kastély, gróf úr!

      — Merem remélni, hogy ma alkalma lesz jobban megismerni!

      — Gróf úr kissé mohó! Köszönöm, hogy fáradozott az érdekemben, de magam kívánom hajtani a bricskát.

      — Drága nagysád, a világért sem akarok tolakodónak lenni, csak egy picike jutalmat reméltem önzetlen segítségemért.

      — Gróf úr, homlokon csókolhat. 

      Hát, így történt az eset, hogy Weisz Gizit homlokon csókolta a gróf!

      Hogy később, estefelé, vagy másnap, harmadnap mi történt a kastély ódon falai közt, arra nincs tanú, s ha van is, mélyen hallgat.

      A kiszabott idő leteltével Weisz Gizi egészséges ikreknek adott életet…

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – dr Bige Szabolcs-

Humoreszk

Kalandos éjszaka

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }könny? nyári olvasmány h?guta idejére:
Már nemcsak a mikrósüt?t?l, de egyesek a mobil telefon sugárzásától is féltik az agyukat, egészségüket.

A magam részér?l az anyakönyvvezet?t tartottam eddig a legveszélyesebbnek.

Be kell látnom, hogy tévedtem, nem hiába tartanak sokan a modern technikától.

Már nemcsak a mikrósüt?t?l, de egyesek a mobil telefon sugárzásától is féltik az agyukat, egészségüket. 

És mennyire igazuk van! 

Megfigyeltem, hogy a szomszéd házaspár esténként koccintani szokott, szép öblös pohárból. 

A kis öregasszony megvárja, amíg a férje valamiért kimegy a szobából, gondosan körülnéz, majd egy titkos szekrénykéhez lép és el?veszi az üveget. 

Mire férje elszívja a folyosón a cigarettát, vagy bejön a fürd?szobából, afféle terülj-terülj-asztalkámként odavarázsol egy pohár konyakot.

Biztosan konyak lehet! Nagyokat nyelek, a sivatag vizeny?s zsombék, s?t tenger, óceán a kiszáradt torkomhoz képest.

Egy vasam sincs, ezek meg… 

Elhatároztam, hogy megteszem. 

Ciripelnek a tücskök, a házaspár, hála a konyaknak, kánonban horkol. Valósággal zenei élvezetet okoz nekem.

Átlendülök az erkélykorláton, és belépek a nyitott ablakon. Kicsit szoknom kell a sötétséget, a bordó köntös zsebében lapul a kulcs, az almárium kulcsa. Az almárium sötét körvonalait már látom, felül a kis szekrénykében ott van…

Ott van szinte karnyújtásnyira, amire annyira vágyom.

Szinte érzem az illatát! 

Lassú léptekkel közeledem, csak meg ne reccsenjen a parketta. Az öregasszony ez egyszer nem vetette le a bordó köntösét. Hiába tapogattam a széket, nem találtam a támláján.

Pedig a kulcsra szükségem van…

Álmában megfordult, a horkolása is abbamaradt. Elállt a szívverésem. 

Semmi. Egyenletesen szuszogott tovább. 

Még két lépés. Halványan derengett a szobában az utcai lámpa fénye, amely átsz?r?dött  a lombokon.

Ahogy a szell? táncoltatta a faleveleket, imbolygott a fény is. Tapogattam a szikárra száradt testet.

Mintha alig hallhatóan felsóhajtott volna. Mint, aki valamit álmodik.

Kihúztam a kezemet a köntös zsebéb?l. Vártam. 

Abban a pillanatban megszólalt a zsebemben a mobilom.

  

Az öregember felkapcsolta az olvasólámpát. Iszkoltam volna kifelé az ablakon.

Az öreg felismert. 

– Józsi, mit keres maga itt?

– Segítség, szatír! – rikácsolta a n?. – Hívom a rend?rséget. 

A bíróság, mint különös visszaes?t, szabadságvesztésre ítélt. Mehetek a dutyiba!

Majd csak letelik, gondoltam magamban.

 

Ebben a pillanatban újból megszólalt a mobilom, hogy is lehetett ilyen hülye ötletem, hogy a nászindulót töltsem le cseng?hangnak! 

Megdörzsöltem a szememet, már az anyakönyvvezet? el?tt álltam. Az anyakönyvvezet? felt?n?en hasonlított a bírón?re. 

Nem akarok életfogytiglant, kiabáltam, nem akarok életfogytiglant!

 

Anyám benyitott a szobámba.

– Mi a baj, kisfiam? – kérdezte aggodalmas hangon.

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – Radnai István

Humoreszk

LOLA

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

 

 

Graumauser Edward nem hitt a bazedovkóros szemeinek! Óh! Hányszor, de hányszor álmodta meg ezt a csodát, amely most, íme, valóssággá vált. Szerette volna megcsípni magát — hogy vajon nem rozoga vaságyon ébred—e fel megint —, de nem tehette, mert a két karján szatyrok lógtak, telis-teli akciós burgonyával.

Mintha egy álom bűvöletében tenné, óvakodva odacammogott az összefüggő autósor közepén foghíjként tátongó üres parkolóhelyhez és felvette a biztató kinézésű, jókora, fekete női retikült. Sunyin körbepillantott. Sehol senki. Az ereszkedő őszi est szürkeségében távolabb néhány harácsoló púpozottan megrakott kocsit tolt, mások már a járgányaikat pakolták, őrá nem figyelt senki. Megállás nélkül lehajolt, felvette a kistáskát, bedobta az egyik szatyorba és már ment is tovább sietősen a buszmegálló irányába. A szemerkélő esőben a kocsi helye ugyanis még majdnem száraz volt, tartani lehetett tőle, hogy a táska tulajdonosa észreveszi magát és visszahajt. Graumasuser Edward tehát tudatosan cselekedett, más szóval: Lopott! Majd megszaporázva lépteit elillant a helyszínről.

Felcihelődve a már begyújtott motorral dohogó autóbuszra még látta is, hogy csikorgó fékekkel, füstölgő kerekekkel valaki vissza-behajt, sőt a már mozgásban lévő jármű ablakán kitekintve egy áramvonalas járgányból kilépő divatos bundába öltözött nő kontúrjait is észlelte. Óvatosságból néhány krumplit azért volt esze szórni a zsákmányára, majd zúgó fejjel hátrahajolt, kényelembe tette magát és ráért gondolkodni.

Ő, csakis Ő, a Teremtő, a Világ Királya küldhette ezt az ajándékot, pont az őszi nagyünnepek előtt. Hiszen Ő szemmel tartja a hangya útját, a fűszál növekedését a madár röptét is. Egy ilyen luxus retikülben kell, hogy legyen annyi pénz, amiből töpörtyűnek való bőrős libahájat, talán még májat is, fonott kalácsot, finom kóser bort és egyéb már évek óta nélkülözött luxuscikket lehet vásárolni.  

Jó, ne részletezzük most itt a kínt, várakozásteljes izgalmat, amit hősünk a Váci úti TESCO-tól, két átszállással a Klauzál téren csúfolkodó, lift nélküli, vedlett vakolatú ház harmadik emeleti szobakonyhás lepukkant lakásáig kiállt. Inkább nézzük, amint reménységgel eltelve, reszkető kezekkel kihámozza a krumpli alól a táskát, kevés babra után rájön a zár nyitjára, és íme: Kitárul előtte a szezám.

Először is a három furcsa, lezárt, gyógyszeres dobozka került elő, ja és egy nyitott. A felirat szerint tizenkét darab furcsa tasakocska volt egybe-egybe, de a nyitott dobozba már csak három tasak lapult, a táska volt gazdája úgy látszik nagyon rájárt ezekre a dolgokra. Egy ilyen tasakot feltépve Graumauser Edward mégiscsak rájött, hogy a — nem gyakorlatból csak hírből ismert — síkos ragacsba mártott képlékeny tárgyak mire is szolgálhattak. Kistükör, picike parfüm üvegcse, bankkártya, jogosítvány igazolványok, kulcscsomó, kisbicska, manikűrkészlet, pár grammnyi porcukor vagy ahhoz hasonló anyag, néhány furcsa orvosság kinézetű tabletta, és végül… Ah! Az Úr ajándéka egy zárszalaggal átkötött vaskos pénzköteg. Csupa Deák Ferenc képével díszes szederjes lila húszezres.  Izzadó, remegő, kapkodó kézzel többször is átszámolva kerek egymillió bankba készülődő, vagy onnan jött forint.

Ugye mondanom sem kell, hogy Graumaser Edward egy percet sem aludt aznap éjjel és a rákövetkező napon is sokat hánykolódott. Azokban az órákban, mikor le tudta hunyni a szemét a nagyapja kísértette:

„Lopott pénz sohasem hoz szerencsét Edwárdka. Látod a Schwimmer Ödön bácsi, aki a postán sikkasztott, felakasztotta magát, a Braun fiú pedig, aki váltót hamisított már a dutyiban itatja az egereket” — rágta, recsegte Edwárdka elálló fülébe hatvan évvel ezelőtt a széles karimájú kalapja alól nagyapja a pajeszos Graumauser Ignác. „Az Ő szeme mindent lát!” Így hát nem volt más hátra, minthogy a kevéske zsebpénzéből elspórolt tíz fillért Edward letette a Züsszmann Henrik és fiai vegyeskereskedés olajpadlójára, ahonnan előző nap elorzott néhány tejkaramellát. 

És most mi legyen? Hiszen ha Ő a Mindenható, akkor a pénzt csakis az Ő tudtával, beleegyezésével, sőt támogatásával kerülhetett hozzá! Graumauser Edward négy napon át hosszas éjszakai tárgyalásokat bonyolított le Ignác nagyapával. Emlékezett rá, hogy az öreggel mindig is lehetett alkudni. Volt, hogy egy pengő húsz fillért kért a lepedővászon rőfjéért, de végül is, ha a vevő kötötte az ebet a karóhoz, és már—már el akart menni, nyolcvan fillérért is odaadta. Most is végül kompromisszumos megállapodás született. Az iratokat, kulcsokat, bankkártyát, egyéb használati tárgyakat azonnal vissza kell juttatni, a pénzt pedig egyelőre „kölcsön” veheti később, ha részletekben is, de azt is vissza kell adnia. Erről, az Ignác nagypapának tett ígéretről — álmában — váltót is írtak. A szó elrepül, az írás megmarad fiam! Illés próféta és Jónás írtak alá jótállóként. Itt kell megjegyeznem, hogy hősünk ugyan a pesti aszfalt által kitermelt, úgynevezett „karácsonyfás zsidó” volt, Ignác nagyapa akaratával és erkölcseivel álmában sem mert volna szembeszegülni.

A vallásos iskolában ahová Graumauser Edwárd is járt, a Tóra mellett matematikát, logikát és még sok minden mást is tanítottak. 36+3=39. Ennyi óvszer csak egy valakinek kellhetett. Ennyi pénze, piros autója, nercbundája csak olyannak lehetett, akinek jól ment az üzlet. Tehát — és itt Graumauser Edward az igazolványképről visszamosolygó fiatal arcba nézett — magácska a „szakmába” dolgozik! Ahá!

Miután a kizsebelt táskától egy jól látható helyen — köztéri padon „felejtve” — megszabadult, Graumauser Edwárd óriási változáson ment keresztül. Nem mondom azt, hogy dús hajzat nőtt a kopasz fejére, vagy a ráncai kisimultak volna, de villamoson, autóbuszon, sőt a közutakon, köztereken is bártan, merészen, sőt már-már pökhendi módon, szemtelenül fixírozta a nőket, mert visszafeleselni és válogatni az üzletekben, szembeszállt a legcserfesebb csarnoki kofákkal, rendre utasította a hentest, aki mócsingot mért neki. Röviden ezt úgy fejezném ki: Magabiztos lett… Aki pénzes, legyen kényes — bólintott rá Ignác nagyapa.

Na és a törlesztés, azzal mi lett? — kérdezheti a nyájas olvasó.

Graumauser Edward egy napon felhívott egy bizonyos telefonszámot, amire a táskában talált rá. Negédes halványlila női hang válaszolt a hívásra és Graumaser Edward térdei kocsonyássá váltak, gerincén rég elfelejtett borzongás futkározott oda-vissza jólesően. 

Lolával — ez volt az igazolványai szerint kissé parlagiasan hangzó Banga Jolán művészneve — nem volt nehéz kiegyezni. Fél óra nyolc-, egy órára tízezer froncsit kért a kegyeiért, az utóbbi esetén többszöri lehetőséggel kecsegtetve.

Szegény áldott emlékű Matild! A vele békében eltöltött negyven év alatt sem esett ennyi alkalom, mint amennyit (forduljunk csak vissza a matematikához) egy millió forint kínált, a sima bőrű, engedékeny Lolával.

Graumauser Edwárd kevesebb, mint egy év alatt beváltotta Ignác nagyapának tett ígéretét. Részletekbe visszaadta a pénzt. lllés próféta és a Babiloni Jónás megnyugodhattak az Ő lábainál, nem kellett félniük, hogy rajtuk, a jótállókon hajtják be a pénzt.

Na de az egy év letelt, Graumauser Edwárdot pedig itt felejtette közöttünk a kaszás. Ha a VI.-VII. kerület kies virányain látnak egy hajlott hátú, kopasz öregurat, aki bazedovos güzű szemekkel kutatva járja az utcákat, köztereket, köszöntsék őt a nevemben.

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – Csomós Róbert

Humoreszk

Azt a betyár mindened, te macska!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A húgom érdekes viszonyt ápol a macskával. Nem tudom eldönteni, melyik?jük a f?nök. De tényleg.

Bevezetésként elmondanám, a mi szobánkban (apáék szerint gyerekszoba, szerintem spájz), szóval a mi szobánkban emeletes ágy van már ?sid?k óta. Felettébb praktikus megoldás, helynyerés szempontjából. Ha egy kétszer három méteres szobába be kell zsúfolni az öcsémet a mérhetetlen lábszagával meg dics?séges énmagamat az összes cuccommal, akkor az ember nem válogathat az eszközökben. Pedig én szívesen válogatnék.

Többek között azért is jó az emeletes ágy, mert ha lejövök, nem kell egyb?l a szekrény tetejére ugranom, hanem szép csendben leereszkedek a szekrény és a tükör, valamint az ajtó és az asztal közötti félméteres üres helyre a padlón, és remélem, a következ? életemben ló leszek, vagy madár. Na, miután átteleportáltam magam a fent említett helyre, csak és kizárólag ezután szédülök neki a szekrénynek és verem be a homlokomat a könyökömmel egyetemben az ajtajába, amit elfelejtettem bezárni a földreszállás el?tt.

Könnyekkel a szememben ülök egy darabig a padlón, várom, sz?njenek a csillagok és visszanyerjem a látásomat. Közben próbálok olyan halkan káromkodni, ahogy csak a számon kifér.

Persze lemászhatnék oldalt is az ágyamról, a létrát használva, mint a többi normális ember. Igen, valóban az lenne a helyes megoldás, és egyébként is, egy húszéves lónak már ideje lenne követend? példaként viselkedni a házban található hétéves számára, aki úgy követ, mint az árnyék, és legnagyobb bánatomra – olyan büszke vagyok rá, hogy csuda -, utánoz is.
De egyrészt, sosem szerettem a szokványos megoldásokat, másrészt pedig sosem lehet tudni, a húgom mikor csepegtet félcentis lekvárréteget a létrafokokra. Az effajta közlekedést nemcsak a glazúr bánná a könyökömön, hanem a fogazatom is.

A macska el?szeretettel mászik fel az ágyam tetejére. El?ször is mert hová nem szeret felmászni? Másodszor pedig, tudja jól, a kisasszonynak tilos az ágyamon portyázni. Nem ostoba állat ez, egyáltalán nem.

A múltkor arra mentem be, hogy a macska trónol az ágyam közepén, a hétéves fityfiritty meg alulról pislog fel és rimánkodik: légyszi macska, engedj fel engem is! Állok a küszöbön, képességeimhez mérten teljes csendben, lélegzet- és röhögésvisszafojtva, kíváncsian várva a fejleményeket. A macska persze nem válaszol, el?ször is, mert örök haragot és némaságot fogadott ellene, másodszor meg, mert nem tud.

A kék szempár könyörg?en mered a sárgába, nem pislog, majd a macska hallgatását beleegyezésnek veszi, megindul felfelé a létrán. Alighogy szuszogva felkapaszkodik, a feje búbja megjelenik az ággyal egy vonalban, a macska egy ugrással úgy lepofozza a gyereket a létráról, hogy az rémületében visszacsúszik, az állát minden létrafokhoz h?ségesen odakoccantva, éppen idejében kapaszkodik meg a legalsó létrafokban, a zuhanást valamint a koppanást elkerülend?, továbbá utána ne kelljen hosszasan magyarázkodnia a kíváncsiskodó családtagok zavarba ejt? kérdéseire.
Azt hiszem, ebben a szituációban az én helyzetem a legnehezebb, mert csak állok az ajtó mögött, öklömmel a számban, nehogy egy hang kijöjjön rajta, és közben teljesen bizonyos vagyok afel?l, az utcában mindenkinek megvan a véleménye a hangos lélegzetvételeimr?l.

A kisasszony nem adja fel könnyen, (hiába, egy vér), a földön ül, törökülésben, szinte látom, kattognak a kerekek a fejében, hogy tudna túljárni a macska eszén, majd neki indul újra. Az szörnyeteg a második rohamot is sikeresen visszaveri, és továbbra is úgy ül ott, mint akit odaragasztottak.

Ezek után, a gyerek megelégeli az egyenl?tlen küzdelmet, gondol egyet, és a sepr?vel olyan szépen lekalapálja a macskát az ágyról, hogy öröm nézni. Bekergeti a szekrény alá, majd rekordsebességgel kúszik fel a létrán, sepr?vel a kézben, biztos ami biztos alapon. Szerintem még a létrát is felhúzná maga után, ha egy kicsit er?sebb lenne, s a létra nem lenne jó er?sen rögzítve ujjnyi vastag, húszcentis szegekkel.

Ez az a pillanat, amikor én kiszaladok az el?szobába nevetni, hagyok egy kis id?t, hogy kiélvezze nehezen megszerzett munkája gyümölcsét. Majd, mire negyedóra múlva bemegyek a szobámba, (zajosan, hogy legyen ideje eltüntetni az árulkodó nyomokat,) addigra ? már újra a padlón ül, és nagy érdekl?déssel tanulmányozza a bal lábán a körmöket. Hiába, egy vér.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – Hájas Csilla

Humoreszk

Egy fej fokhagyma

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

 

Gyerekként rettenetesen rossz evő voltam. Úgy kellett belém erőszakolni az ételt. Nem voltam finnyás, hogy ezt vagy azt nem kérek, nem eszem meg, mindenből csupán pár falatot ettem és otthagytam. Aggódó szüleim vittek is orvostól orvosig, de mindenütt megnyugtatták őket, ne aggódjanak, majd megjön az étvágyam. De nem nagyon akart megjönni. Pedig szegény nagyanyám mindent elkövetett. Anyám kosztját immel–ámmal ettem, de ha nagyanyám csinált valamit, azt általában megettem az utolsó falatig. De abból sem mindent. Kedvencem volt a palacsinta, üresen vagy bármilyen töltelékkel, és a csirkeaprólékból készített húsleves, valamint a két tojásból rántotta vajjal és úgy, ahogy nagyanyám készítette. A tojást jó habosra verte és mindig hozzáadott egy kis tejet.

Egy nap, amikor a konyhában lábatlankodtam, láttam az unokabátyámat, hogy valami különös illatú kenyeret eszik. Meg is kérdeztem tőle azonnal, mi az.

– Fokhagymás pirítós – volt a válasz. – Kérsz belőle egy kicsit? – azzal letört egy darabot és odaadta.

– Hú, ez nagyon jó – közöltem. – Csinálnál nekem még egyet?

Unokabátyám nagyon rámcsodálkozott, de pirított két szelet kenyeret és átnyújtotta.

– Itt van ez a fokhagyma, húzogassad végig kétszer–háromszor a kenyéren.

Miután elkészítettem magamnak a két szeletet és egy citromos teát is kértem hozzá, jóízűen elfogyasztottam. Nagyanyám mikor meglátta mit eszem, összecsapta a kezeit.

– Más sem hiányzik, csak az, hogy még te is itt fokhagymázzál.

– Miért? – kérdeztem.

– Mert fokhagymaszag terjeng az egész konyhában.

A dolog túl lett tárgyalva, de a fokhagymás pirítós felkerült az étlapomra. Egy volt a kikötés, hogy utána azonnal menjek fogat mosni, és a maradékot dobjam ki, ne terjengjen a fokhagymaillat.

Már iskolába járhattam, amikor egyszer úgy érkeztem haza, hogy senki sem volt otthon. Unokabátyám engedett be.

– Móric – mert így csúfolt, ha akartam, ha nem, hogy Móricka – én most el kell menjek Ipricsomba jeget aszalni. Ne nyúlj semmihez se, majd nemsokára jön a nagyi meg anyád. Vásárolni mentek.

– Hol van az az Ipricsom? – kérdeztem – és, hogy aszalják ott a jeget?

– Nincs messze, itt van a teniszpályán. A jeget meg úgy aszalják, hogy addig kell vernem a labdát, amíg a jég nem olvad meg egyszerre a homlokomon. A tréneremnek ez a kedvenc mondása, hogy addig senki se merje abbahagyni az edzést, amíg a jég nem aszalódik meg a homlokán.

Néztem rá nagyon, mert nem értettem én, hogy mi is akar lenni az a bizonyos jégaszalás és miért hívja a teniszpályát Ipricsomnak, amikor az az Ipoly utcában van. De nem volt időm tovább kérdezősködni, mert vette az ütőjét és a sportszatyrát, és már el is ment.

Én igencsak éhes voltam valami nasira vagy bármire. Mi lenne, ha csinálnék magamnak pár szelet fokhagymás pirítóst. Az elhatározást tett követte. Kimentem a spájzba és kerestem egy fokhagymát. Találtam is egy egész fejjel. De hol van kenyér? Az bizony nem volt, egy szelet sem. Volt viszont három zsemle, ami elég frissnek nézett ki. Nosza el is vettem mind a hármat. Na de, hogy fogom ezeket megpirítani? Végül is lemondtam a pirítási műveletről, mert találtam vajat a jégszekrényben és a fokhagymát „fokonként” vagy ahogy mondani szokták cikkelyenként kezdtem hozzá majszolni. Egy–egy zsemle mellé olyan két három gerezdet harapdáltam el. Mire elfogyott a zsemle a fokhagymának is nyoma veszett. Eltüntettem a nyomokat, hogy ne illatozzon a konyha, gyorsan ablakot is nyitottam. Hamarosan megérkezett nagyanyám és anyám is a vásárlásból.

– Te meg, hogyhogy már itthon vagy? És ki engedett be?

Elmeséltem töviről hegyire a történteket, de a fokhagymáról mélyen hallgattam. Eltelt pár óra és hívtak ebédelni.

– Nem kérek semmit sem. Nem vagyok éhes.

– Enned kell valamit – unszolt anyám. – Reggel óta nem ettél semmit sem.

– De nem eszek semmit, nem vagyok éhes. És fáj a hasam is.

– Fáj a hasad? Nassoltál valamit?

– Nem én.

– Akkor biztos azért fáj, mert éhes vagy.

– Akkor sem kérek semmit – azzal elvonultam és ledőltem a sezlonra. Tényleg csikart a gyomrom és pillanatok alatt a csikarás görcsökbe váltott. Úgy fetrengtem, mint aki most fogja befejezni. Anyám és nagyanyám felváltva szaladgáltak ki–be.

– Te gyerek, valamit ettél, attól fáj a így gyomrod. Mondd meg azonnal, mit ettél, mert csak akkor tudunk segíteni rajtad.

Töredelmesen bevallottam a fokhagymás zsemléket.

– Te jó ég! Egy egész fejet megettél? Attól fáj a hasad.

Már hívták is az orvost, aki pár perc múlva megérkezett a rendelőből, ami alig volt két sarokra tőlünk.

Megvizsgált és belém szúrt két injekciót.

– Neked sem lesz már soha semmi bajod a gyomroddal. Ennyi fokhagyma minden káros anyagot elpusztított, sőt ha nem jövök időben, még azt is, ami létfontosságú. Ne egyél legközelebb ennyit, meg csak egy gerezdet és azt is csak pirítóssal.

Mindenki azt gondolta, hogy ez a kis baleset elveszi a kedvemet a hagymázástól, de nem így történt. Mai napig a kedvenc zöldségeim közt szerepel a hagyma és fokhagyma is. Utóbbiból persze csak mértékkel eszem, és utána már megyek is fogat mosni.

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – Avi Ben Giora.

Humoreszk

Szergej szilánkjai III. rész

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Szergej egy aprócska szobában ül. Fogai között napraforgóhéjat forgat, majd igazi cigány módjára – mintha csak az árokparton ülne – hegyesen és nyílegyenesen kiköpi.
Konstatálja, hogy nem sikerült beletalálnia a hamutálcába.
Hmmm… nyilván nem csinálna ilyet társaságban. De a magány személyiségtorzító hatását véli felfedezni az apró mozdulatban, így megbocsát magának. *

 

                                                            

 

Szergej I. törvénye

 

A lakásban eltöltött órák száma egyenesen arányos a lakásban fellelhető rendetlenség mértékével.

    Szergej megfigyelése a törvénnyel kapcsolatban:

    A lakásból való távozás nem jelenti konzekvensen a folyamat visszafordulását, de stagnálását feltétlenül.

 

 

Szergej, a koravén

 

   Szergej a könyveket nézegeti a polcokon, s rálel egyre. Pap, katona, kondás.

  Abszurdnak tőnik, hogy Szergej még nem volt tizenöt, amikor ezt olvasta és nem volt tizennégy, amikor az előző Shaw–könyvet forgatta.

    Szergej hátulgombolósként korhatáros könyveket olvasott. Nyílván anyukája nem tudhatta, hogy rettenetes jó szándékában – mármint, hogy elsőszülöttjét szellemi táplálékkal tömte halálra – esetleg kárt is okozott.

    Lehet, hogy Szergejnek kimaradt a gyerekkora…

    Sebaj, Szergej, elő az Ablakzsiráffal!

 

 

Itt a világvége!

 

    Szergejnek csodálatos nagymamája van. A nagyi élt a világháborúban, temetett és szült, tíz körmével kaparta a fagyott krumplit, katona halt meg a karjai között. A nagymama az abszolút túlélő típus, aki saját törvényei szerint éli az életét.

    …Már megette kenyere javát, öreg, mint az országút, de még mindig a tyúkokkal kel, felássa a kertet, gazolja a palántát, locsolja a virágokat, enni ad a kutyának…

    Szergej nagymamája sosem használt órát, hiszen nem az óra mondta meg, hogy hogyan éljen, és mikor mit tegyen, mégis mindent megcsinált, mégis mindennek a végére ért.

    De Szergej nagymamája nagyon öreg, és egyre több furcsaság történik vele.

    Egyszer, napjainkban, a nagyi fáradtságra panaszkodva – elég rendkívüli módon – a szokásos kilenc helyett már délután öt órakor aludni tért.

    Ennek folyományaként nem hajnali négykor kelt, s látott munkához, hanem valamikor éjfél után.

    A nagyi – nem nézve az órát, hisz sosem tette – az ébredés után nekilátott a napi teendőkhöz. Megetette a tyúkokat, farhátat főzött a kutyának, majd felébresztette az álmos dögöt, hogy egyen, rendet rakott a nyári konyhában, elkészítette a reggelit, és elpakolta a befőttesüvegeket az előző napi munka után.

    És akkor… Nos, akkor valami furcsa dologra lett figyelmes. Sötét van… Még mindig. Számba is vette, hogy mit felejthetett el vénségére, hogy ilyen korán végzett, de nem talált semmit, így leült a verandára és várta, hogy jöjjön fel a Nap. És várt majdcsak egy órát. De az nem jött, sőt a kakasok sem kukorékoltak.

    Így Szergej drága nagymamája pontosan tudta, hogy ennek egyetlen magyarázata lehet pusztán, s nagy sipítozva felkiabálta a családot, miszerint itt a világvége, merthogy nem jött fel a Nap!

    Szergej imádja!

 

 

Terepszínű békegalamb

 

    Szergej a forró bögrével melegíti a kezét. Csípős a reggel, és a sarkig nyitott ablakon keresztül huzatszerőn oson ki a meleg. Az ablak előtt álló fán egy vetési varjú ül.

    Fekete. Mint a szén.

    Szergej szemezni próbál vele, de az sőrőn oldalra kapkodja a fejét, s nem állja a pillantást.

Szergejnek az az illúziója támad, hogy ez a madár ült tegnap reggel is a fán.

    Baszd meg! Te vagy az én madaram! – mondja ki hangosan Szergej. De a varjú nem kezdett örömtáncba, midőn kiderült, hogy háziállat lehet belőle.

    S ha már jószág állt a házhoz, akkor gondoskodni kell róla.

    Szergej kicsippent a tepsiből pár szalonnadarabot, amivel előző este a húst tőzdelte, s kidobja a fa alá. De még földet sem ért a pörc, amikor ráeszmél, hogy a vetési varjú nem eszik húst. Még Matula bácsi megtanította a kálomista és pápista varjú közötti különbséget. De Szergej hülyül.

    A varjú elszállt. Ez azonban nem akadályozza meg Szergejt abban, hogy örömmel gondoljon újdonsült társára. Még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy az öreg vetési varjú magasról szarik Szergejre.

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – Bűdi Gábor

Humoreszk

Tisztelt Képviselő Úr!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

Tisztelt Képviselő Úr!

 

Kedves Barátom, bocsáss meg a túl hivatalos megszólításért, de tudod, egy ilyen fontos pozícióban, mint a Tied, mégsem mondhatom, hogy „Szevasz, haver”!

    Pedig talán ezt kellene tennem, hiszen tudod, mi együtt voltunk taknyos kölykök, együtt loptuk a szomszéd kertjéből a köszmétét, bosszantottuk a legelésző teheneket, és talán még emlékszel arra is, amikor együtt engedtük le Karcsi gazda füstös traktorjának a kerekét, mert megpálcázott minket a trágyával bekent házfal miatt.

    Te velünk nőttél fel, velünk rúgtad a bőrt a mezőn, velünk csúzliztál üres üvegekre, velünk koptattad az iskolapadot, és még surranót is együtt húztunk, mikor szólított a kötelesség. Velünk ittad a savanyú kisfröccsöt Rozi néni kocsmájában, a „Roziban”, és velünk vitattad meg az élet nagy dolgait, olykor csendben bólogatva, olykor–olykor hangoskodva. Még akkor is ott voltál velünk, amikor legényes pofozkodás után egymást röhögtük ki vérző orral. 

    Te – Drága Barátom – velünk tanultad az Életet!

    Tudod, drága barátom, én még emlékszem arra, mikor megtanultuk – mert az Élet az igazi tanítómester –, hogy a semmiből nem lesz valami, és ha nem csinálunk semmit, akkor nem is történik semmi. Így együtt gyűjtöttük az üres sörös üvegeket, és annak az árából vettünk közös focilabdát, együtt pakoltuk a fonnyadt dinnyét a piacon, hogy a végén a gazda adjon kettőt a ropogós fajtából. S arra is hamar rájöttünk, hogy „kell hogy Valaki legyen belőlünk az életben”, legyen az akár ács, autószerelő, tanár vagy orvos. Te mozdonyvezető, vagy állatorvos akartál lenni, én meg darukezelő, vagy légkalapácsos útbontó, mert, hogy az annyira férfias munka. Én azóta is felváltva töröm az utat és ülök a toronydaru fülkéjében. S Te végül mozdonyvezető lettél és állatorvos, asztalos, meg sarki zöldséges.

    Mígnem egyszer kitaláltad, hogy – Te, Drága Barátom – képviselő akarsz lenni. Tenni akarsz értünk valamit, hogy nekünk jobb sorunk legyen. Mi pedig nagyot bólintottunk, hisz a barátunk vagy, segíteni akarsz, ez csak természetes, s rögtön fizettünk neked pár savanyú kisfröccsöt, mert ez közöttünk így szokás, habár nem nagyon értettük, hogy miből is fogsz majd megélni, ha nem gyógyítod tovább az állatokat, nem viszed a pécsi gyorsot időben, nem csinálsz szép komódot, vagy nem méred ki a krumplit a vasárnapi ebédhez. Azonban Te elmagyaráztad, hogy Te ezután abból fogsz megélni, amit majd mi adunk neked, hisz nekünk szükségünk van a Te munkádra, így mi termelünk tovább, s fizetünk neked, s ez mindenkinek nagyon jó lesz. Tudod, Drága Barátom, hébe–hóba bejártunk az iskolába, így aztán értettük mi a dolgok rendjét, s azt is, hogy így van ez jól, hisz igazgatni kell a mi életünket, s ez komoly munka, hát fontos nekünk, hogy neked legyen időd erre, megtermeljük hát mi a Te megélhetésedet. Rögtön fizettünk is neked egy újabb savanyú kisfröccsöt, s megnyugtattunk, hogy lesz a gyerekednek jó ruhája, még szánkója is, Te csak nyugodtan dolgozz értünk.

    Aztán büszkék voltunk Rád, s nem kevésbé magunka. Hiszen Te képviselő lettél, nekünk pedig lett képviselőnk, s ugye ez nem kis dolog. Nyugodtan főrészeltünk, ástuk az árkot, szántottunk–vetettünk, tanítottunk, orvosoltuk a betegségeket, s annál nyugodtabban ittuk a savanyú kisfröccsöt. Tartottuk az ígéretünket, fizettünk. Nem is keveset, hogy Te nyugodtan dolgozhass, s ne legyen gondod házra, kocsira, gyógyszerre. Biztonságban éreztük magunkat, hisz nekünk van képviselőnk, aki törődik velünk, s nekünk rövidesen jobb lesz.

    Aztán nem láttunk egy ideig. Hiányoltunk, de tudtuk, mennyi dolgod van, hisz igazgatni az országot, annyi ember életét nem gyerekjáték. Mi nem tudtuk volna megtenni, ehhez kellett a Te fene nagy eszed és okosságod. Mi csak csendben főrészeltünk, szántottunk–vetettünk, orvosoltunk tovább. Olykor–olykor belenéztünk a televízióba, hátha meglátunk munka közben abban a szép parlamentben, de sosem láttunk téged, csak azt a sok üres széket. Rozi néni mondta, hogy egyszer látott téged, és épp az orrod túrtad, meg újságot olvastál, de mondtuk neki, hogy az nem Te lehettél, csak összekevert valami másik öltönyössel.

    Aztán egyszer jártam a székes fővárosban és Te jöttél mögöttem egy nagy fekete autóval. Dudáltál, villogtál, meg még szirénáztál is, én meg majd halálra törtem magam, hogy utat engedjek neked. Integetett is a sofőröd, mikor elmentél mellettem, s én tudtam, hogy emlékszel még rám. Később valaki mondta, hogy a nagy sietségben kettészeltetek egy Trabantot, és meg is haltak valami gyerekek, de az biztos nem Te lehettél, mert Te közülünk való vagy és ilyet nem teszel.

    És később sem láttunk. Vártunk néha a Roziban, mert egyre több gondunk lett, amit orvosolni kellett volna, s olyan jó lett volna elmondani valakinek. Az öreg Karcsi gazdának odalettek az állatai meg a traktorjai, sőt ma már földje sincs, Rozi nénit megbüntették, mert nem standolta le rendesen a savanyú kisfröccsöt, Jocónak elvették a házát, mert valami bank azt mondta, hogy már annyit sem ér, mint amennyi hitelt adtak rá, oszt nem tudta kifizetni, orvos sincs már a faluban, meg posta se. A kisboltban meg már aranyér adják a kenyeret meg a tejet.

    Egyszer Rozi néni azt mondta, hogy látott a televízióban és azt mondtad, hogy minden jól megy és sikeresek és büszkék vagyunk, de azt is mondta, hogy szerinted menjen el ebből az országból, akinek nem tetszik. És hogy ebben az országban bizony minden jobb lett, mint korábban volt. Hülye vagy Te, Barátom?

Hát jó sok savanyú kisfröccsöt ittunk meg, mire megértettük, hogy Te biztos nagyon sok embert képviselsz, így érthető, hogy ránk nem jut időd, és van egy–kettő a sok közül, akinek tényleg jobb lett.

    Rozi néni azt is mondta, hogy testőrökkel jársz–kelsz mindenhova. Mondtam neki, hogy nem hiszem, hisz Téged mi küldtünk, mi választottunk, minket szolgálsz, hát akkor meg ki a fene az, aki téged bántani akarna? Minek neked testőr? Meg egyébként is – tudod jól –, ha bármi bajod lenne, odaállnánk mi, oszt szanaszéjjel pofoznánk, aki téged bántani akarna.

    Aztán meg meghalt az öregapám. Volt neki egy öreg Ladája – tudod, amelyiket még kamaszként elkötöttünk, és azzal vontattuk be a májusfát az erdőből. Nem ment az már, csak egy rozsdaboglya volt. De volt még rendszáma, hát megörököltem. Megörököltem a költséget. Fizettem a biztosítónak, meg valami súlyadót is, meg utána azt mondták, hogy fizessek majd ötvenezret, mert az örökség az örökség. Ha már nem jöttél el a temetésre, gondoltam, én megkereslek, hogy elpanaszoljam, hogy az örökség helyett csak költséget kaptam és nincs ez így jól, hát képviseljél. Mert ugye, miért fizetnék illetéket, ha csak terhet kaptam, és nem hasznot. De nem jutottam el hozzád, mert azt mondták, hogy fontos ügyben valahol külföldön vagy, meg egyébként is menjek valaki máshoz. Mondtam én, hogy mér mennék máshoz, mikor Te vagy az én képviselőm. De csak annyit mondtak, hogy ezt én nem értem.

    Hogy mást ne mondjak, Drága Barátom, iszonyú haragra gerjedtem. Kellettél volna, de nagyon, és nem voltál. Pedig én tartottam az ígéretemet. Dolgoztam és fizettem.

    Bánatomban még panaszkodtam is a Roziban rád, pedig tudod, hogy nem szokásom mások háta mögött beszélni, de hát nem jöttél.

    Rozi néni azt mondta, hogy kitaláltátok, hogy nektek ingyen lehet utazni, meg lakni is, ha mentek a fővárosba. Azt is mondta, hogy van olyan szabály, hogy rád nem vonatkozik semmilyen szabály, mert van olyan papírod, hogy ha Te elkövetsz valamit, akkor rád nem vonatkozik a törvény. Valami mentesség, vagy mi. Sőt még azt is mondta, hogy igen nagy ember lettél, meg nagyon gazdag is, de nem csak Te, hanem a sógorod, meg az öcséd is. Nem nagyon hittem, mert az öcséd sose volt egy lángész, a sógorod meg olyan tesze–tosza ember, hogy csak lottóval tudna gazdag lenni, de hát a Rozi néni csak tudja. Valami olcsó lakásokat intéztél nekik, meg aztán el is adattad jó nagy haszonnal, hogy jó sok pénzük legyen.

Megittam ijedtemben pár savanyú kisfröccsöt, mert már nem csak dühös voltam rád, hanem csalódott is. Vártalak, hogy egyszer csak megbeszéljük ezt a Roziban, de nem jöttél.

    Mondtam volna, hogy intézz már a falunak is valamit, mert már a vonat sem áll meg itt, busz is csak alig jár ide. A gyereknek meg nincs iskolájuk, csak a szomszéd faluban. Öreganyámnak meg vizsgálnák a veséjét, de csak jövő tavasszal kerül rá a sor a korházba, de addig tán meg is hal. Szóval, van itt baj dögivel, s ezen csak Te segíthetsz, hisz Te vagy a Képviselőnk. De hát amióta képviselő lettél, csak a baj nőtt, nem a jóság. Márpedig Te nem dolgozol, nem fűrészelsz, nem orvosolsz, nem csinálsz komódot, csak a mi ügyeinket intézed, mi meg fizetünk is rendesen, oszt mégsem akar jobb lenni, csak rosszabb.

    A faluban már több a hollandus, mint a mifajtánk. Megvették az összes házat a pincesoron, meg a földeket is. Te adtad el? Vagy ki a fene?

    Láttam a fiadat, azt mondják, külföldön jár egyetemre. Mindjárt gondoltam, hogy nem a főrészelésből meg egyebekből kerested meg az árát, mert abból nem lehet, hát gondoltam, akkor biztosan rendben van a mi oldalunk, szóval mi fizetünk neked rendesen, hogy ne kelljen dolgoznod, csak igazgatnod az életünket. De hát a Te oldalad egyre hitványabbul áll, mert nekünk nem nagyon igazgattad a sorsunkat.

    Mondta a televízió, hogy kaptál jutalmat is. Jocó szerint visszavehetné házát abból a pénzből, amit mi adtunk neked jutalomból. Adta a rosseb, minket nem kérdeztél meg! Mi inkább Jocónak adtuk volna, ha már a mi pénzünkből van. Az dolgozik látástól vakulásig, hogy etesse a három kölköt. Megcsinálta a rossz kutat is a főtéren. Csak úgy magától, fizetséget sem kapott.

    Meg van új autód is. Jó nagy, meg fekete, sofőrrel. Jocó azt mondja, hogy abból már három házat vehetne magának a faluban.

    Te, Barátom! Én már nem csak dühös vagyok, meg csalódott, hanem azt is gondolom, hogy Te nem vagy jó képviselő. Tudod, ha úgy fűrészelnél, mint ahogy képviselősködsz, akkor már nem lenne ujjad, ha úgy orvosolnád az állatokat, akkor az összes tehén már dögön lenne!

    Megmondom én neked, Drága Barátom, azt, amit gondolok. Haza kéne jönnöd ide, oszt dolgozni kéne megint. Az jobban ment neked, meg aztán nekünk is jobban menne, mert Te addig segítesz nekünk, hogy lassan beledöglünk.  Tudod, Barátom, Te azért mentél el, hogy nekünk segíts, hogy szolgálj minket, de már nekem nagyon úgy tűnik, hogy mi szolgálunk Téged. Oszt ez meg olyan, mint amikor a Riska feji meg az asszonyt és nem fordítva.

    Láttalak az újságban. Voltál a tollasbálon vagy mifenén, az asszonyon annyi volt a kence meg a puccos arany, hogy az összes óvodást lehetne etetni belőle a faluban egy évig. Rozi néni szerint az ő elvett nyugdíjából van. Már el is hiszem neki.

    De tudod mit? Drága Barátom! Jobban is teszed, ha nem jössz vissza! A Roziba meg pláne. Mert ha egyszer bejönnél egy savanyú kisfröccsre, már nem fizetnék neked, sőt úgy vágnálak orrba, hogy taknyod–véred kennéd a falra. Még akkor is, ha Rozi néni velem festetné újra a kocsma falát. Még akkor is, ha együtt voltunk taknyos kölykök, együtt loptuk a köszmétét és engedtük le a traktor kerekét. Mert a tisztesség az tisztesség marad. Akkor is!

    Szóval ezt üzenem én neked, Képviselő Úr!

 

                                                                       Gabesz

 

 

 

    Ui: Most lehet, hogy visszahőkölsz, s azt mondod, hogy nem is ismersz engem, és Te sosem csináltál ilyet. Nos, lehet, hogy nem is az én barátom voltál, hanem az apámé, vagy az öcsémé, és lehet, hogy nem köszmétét loptál a szomszéd kertből, hanem körtét, de hidd el nekem, nincs ennek semmi jelentősége.

 

    Ui2: Rozi néni azt üzeni, hogy varjú mondja szemednek, hogy csecsebogyó!

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.08.15. @ 11:33 – Bűdi Gábor