Hírek

Mennyit érnek régi könyveink

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Antik könyveket és 20. századi irodalmi ritkaságokat, történelmi dokumentumokat, pénztörténeti relikviákat, kéziratokat bocsát árverésre szerdán az Antiquarium Hungaricum.

 

 

Az összesen 233 tételt felsorakoztató anyagban szerepel Pet?fi Sándor egyik legritkább, alig néhány száz példányos Czipruslombok Etelke sírjáról cím? kötete. A Pesten 1845. március 20-án megjelent ciklus versei a 15 évesen elhunyt Csapó Etelkéhez íródtak. A kissé megviselt füzet 400 ezer forinttól licitálható.

 

Paracelsus a 16. századi Európa egyik leghíresebb polihisztora – orvos, természettudós, csillagász, botanikus, alkimista – volt. Az 1574-ben, halála után kiadott Öt könyv az élet meghosszabbításáról az aukciós kínálat legkülönlegesebb, legrégibb, 300 ezer forintról induló darabja. Az orvoslással foglalkozó m? egyik fejezete a tokaji bor jótékony hatásáról szól. Err?l Paracelsus a helyszínen gy?z?dött meg, életrajzírói szerint ugyanis háromszor járt Magyarországon. A könyv ritkaságát Kárpáti Frigyes antikvárius az MTI-nek azzal támasztotta alá, hogy az utóbbi id?ben sem hazai, sem külföldi árverésen nem szerepelt. Példányai is csak a londoni és bécsi nemzeti könyvtárban lelhet?k fel.

 

A csaknem 350 éves, az 1672. esztend?re szóló magyar nyelv? kalendáriumból is csak két példány ismert (az MTA gy?jteményében és a Szlovák Nemzeti Könyvtárban). Az aukció 400 ezer forintra árazott nyomtatványában kézírásos magyar nyelv? bejegyzések olvashatók.

 

Hasonló korú Pápai Páriz Ferenc Pax Corporisa, a könyv értékét növeli, hogy Misztótfalusi Kis Miklós kolozsvári nyomdájából került ki 1695-ben; kikiáltási ára 80 ezer forint. Ritka orvosi könyv Bene Ferenc munkája, Az orvosi tudománynak rövid rajzolatja. Az 1812-13-ban a Magyar Királyi Universitás által kiadott, 30 ezer forintra árazott kötet az antikvárius szerint katalógusokban nem található, árverésen még nem szerepelt.

 

A kéziratok közül kiemelkedik egy autográf Kossuth-levél, amelyet a kormányzó 82 éves korában írt gyöngybet?kkel. A háromoldalas levél gasztronómiai érdekessége, hogy abban Kossuth kéri, ne küldjenek neki magyar borokat, mert az itáliai ned?k nagyszer?en helyettesítik azokat. A Brázay Kálmánnak szóló sorokért 120 ezer forinttól lehet licitálni.

Kossuth Lajos kézzel írt, datált és aláírt levele Brázay Kálmán részére

Turin [Torino], 1884. okt. 13. 3 beírt oldal 20,5 cm

Kossuth Lajos (1802-1894.) a szám?zetésben él? kormányzó, a “turini remete” napi kapcsolatban és élénk levelezésben állt a hazai közélettel. Brázay Kálmán (1839-1925.) keresked?, gyáros édesapja Kossuth katonájaként harcolt, ezért 10 év várfogsággal sújtották. Ambiciózus fia az illatszer-kereskedést tanulta ki, külföldi tanulmányútján találkozott Kossuthtal. A Brázay-féle sósborszesz a XIX. század második felének nemzetközi slágercikke lett, a gyártó ebb?l gazdagodott meg. Amikor az 1870-es években Kossuth több levelez?társának panaszkodott szeme kezd?d? romlásáról, Brázay egy láda sósborszeszt küldött neki. Kossuth, szemeit sósborszesszel mosogatva csodás javulásról számolt be, amit engedélyével Brázay fizetett hirdetésként közzétett. Ez termékének újabb sikereket hozott. Brázay személyesen többször meglátogatta Kossuthot és szerény anyagi helyzetén is próbált segíteni. Az önérzetes agg Kossuth ezt elutasította, ezért Brázay és barátai anyagi támogatásukat az Athenaeumnak fizették be, ahonnan azt szerz?i honoráriumként továbbították Kossuthnak. Jelen levél kapcsolatuk elmélyült id?szakából való. Kossuth sajnálkozik, hogy az itáliai járványok miatt nem tudják ?t meglátogatni. Hosszasan ír a magyar borokat remekül pótló olasz ned?kr?l, majd ismét meger?síti, hogy szemeinek erejét a Brázay-féle sósborszesznek köszönheti, mert 82 évesen “… e levelemet is szemüveg nélkül írom, még pedig éjjel lámpafény mellett.”

Fekete szegély?, merített levélpapíron, hajtásnyomokkal, alsó sarkán kb. 3 mm-es hiánnyal, ma is olvasható remek állapotban, vászon tékába helyezve.

 

Tucatnyi tételben árverezik a különféle címlet? Kossuth bankókat és a szabadságharc szükségpénzeinek gy?jteményét. A forradalom bukása után súlyos büntetést kapott, akinél ilyen pénzeket találtak, ezért ma már ritkaságnak számítanak.

 

Egyedi értéket képviselnek a dedikált kiadványok. Széchenyi István a Hitel 1830-as els? kiadását barátjának, a reformkor jelent?s szerepl?jének “Károlyi Györgynek hiv barátság ‘s hazafiui rokon érzés jeléül” ajánlotta. A 100 ezer forintos könyv, gerincén Károlyi címerrel, Károlyi György beragasztott ex-librisével kultúrtörténeti ritkaság.

Széchenyi István, gróf: Hitel. [Els? kiadás!]

Pesten, 1830. Trattner és Károlyi XX + 22-270 l + 1 lev 22 cm

Dedikált példány! (Károlyi Györgynek hiv barátság ‘s hazafiui rokon érzés jeléül Széchenyi István) Károlyi György (1802-1877.) Széchenyi barátja, európai utazásain társa, a reformkor egyik legjelent?sebb alakja. Széchenyi e munkája a leghíresebb reformkori vitairat, a kor szellemi erjedésének kovásza. Pastinszky 27/132. Szentkirályi 116.

Aranyozott gerinc?, fényezett – bár kopottas – zöld félb?r kötésben, Gerincén Károlyi címerrel, Károlyi György beragasztott ex-librisével.

 

 

A vadászati téma gy?jt?inek lehet csemege Kittenberger Kálmán három els? kiadású, feleségének dedikált könyve. Az egy tételbe foglalt, amúgy is ritka kötetekért 300 ezer forinttól lehet ajánlatot tenni. Dedikált példány gróf Zichy Jen? kaukázusi utazásának tudományos beszámolója is, amelynek 100 forint a kikiáltási ára.

 

 

Forrás: MTI

 

 

 

Antiquarium Hungaricum 29. könyvárverés

 

2012.04.25. szerda 17:00

 

Hotel Mercure Korona, I. emeleti rendezvényterem

 

Budapest, V.

Kecskeméti utca 14.

(a Kálvin térnél)

 

 

Pázmány Péter: Imádságos könyv. Mellyet írt –, A Bóldog Emlékezet? Cardinal es Esztergami Ersek

Nagyszombat, 1701. Az Academiai bötükkel Hörmann János által] 2 lev.+ 410 l.+ 2 t. 17,3 cm

RMK I. 1640. A kötet eleje (12 lev) és vége (411-431. l. + 4 lev.) hiányzik, Langgraffen 11 rézmetszetéb?l 2 van meg (IHS és Laudetur Sanctissimum Sacramentum). A 167-168. l. alsó sarkát pótolták, szöveghiány van. A A 280. l. tévesen 082-vel számozva. Szabó Károly szerint teljes példány közgy?jteményben nem található. Árverésen kétszer szerepelt: Központi 2002. május/97. Honterus 83/13. Az Imádságos könyvnek ez a ritka kiadása megérdemel egy alapos restaurálást.

 

 

 

Pet?fi Sándor: Czipruslombok Etelke sírjáról

Pest, 1845. Beimel 63 l 14 cm

Els? kiadás, a költ? egyik legritkább kötete. 1845. január elején temették el Csapó Etelkét, aki Vachott Sándor feleségének 15 éves húga volt. Pet?fi 1844. karácsonyán ismerte meg, december 25-én még a sz?ke lány emlékkönyvébe rögtönzött verset (“Ha e sötét bet?k, a miket itt leírok, Lennének a balsors, a mely tán téged ér: Elvetném tollamat, nem írnék bárha lenne Minden vonásomért egy-egy ország a bér.”) de az 12 nap múlva elhunyt. Két héttel a temetés után Pet?fi Vachottékhoz, Etelke szobájába költözött. A ciklus verseit itt és a s?r?n látogatott sír mellett írta. Az irodalomtörténészek azóta is találgatják és elemzik: beszélhetünk-e igaz szerelemr?l, vagy inkább elfojtott szerelemvágyról. 1845. március 20-án, alig két héttel a János vitéz után jelent meg a ciklus, de a versek megosztották a kortársakat. Az alig néhány száz példányban megjelent füzetke kéziratát Vachottné 1886-ban adta el a Nemzeti Múzeumnak. Alexandra 1/165. Központi 103/123. AH 21/148.

 

 

[Paracelsus] Philippus Theophrastus von Hohenheim: Fünff Bücher vonn dem Langen leben. (Übersetzt von Michael Toxites)

Strasburg, 1574. Getruckt durch Bernhardt Jobin 3 üres levél + 3 levél (címlap és el?szó) másolattal pótolva! + 4 levél (el?szó) restaurált, de eredeti + 1 levél (Paracelsus metszett képével) másolattal pótolva! + 117 számozott lap + 1 levél (nyomdahely, év, nyomdász, errata) + 3 üres levél 14,8 cm

Paracelsus (1493. Einsiedeln -1541. Salzburg) a reneszánsz kor legnagyobb hatású orvosa, természettudósa. Kortársai a kevés rajongó kivételt?l eltekintve tanait elutasították, ez a gy?lölet okozta halálát is: valószín?leg megmérgezték. Forradalmian új orvosi elveit a gyakorlatban is alkalmazta, például addig a sebeket kiégették, ? a kitisztítás utáni öngyógyulást hirdette. Legtöbb munkája csak halála után jelenhetett meg, így híres tanulmánya a „Libri V de vita longa” (Öt könyv a hosszú életr?l) 1560-ban latinul, els? német kiadása 1574-ben került csak ki a sajtó alól Paracelsus életrajzírói szerint háromszor járt Magyarországon és talán a tokaji borok alapos megismerése vezette arra a felfedezésre, hogy az aszúsodott sz?l?b?l készült boroknak magasabb a savtartalma. 1527-ben publikálta ezt, majd jelen m?vének 83-85. oldalain a “Vom Spiritu vini” cím? fejezetben tette közkinccsé. E m?vének ritkaságát jelzi, hogy az utóbbi években árverésen külföldön sem szerepelt! Példányai csak két európai nemzeti könyvtárban találhatók (British Library GRC 7305.a.3. és ÖNB), hazai közkönyvtárakban nem találtak példányt. (Prov.: Dr. Molnár)

Kalendariom, Ez igen rettentes bissextilis. Christus Urunk születése után való M DC LXXII. asztend?re. Mellyet most-is Magyar és Erdély Országra, és egyéb szomszéd helyekre alkalmaztatott. Neubarth Christoph Theologus és Astrologus

Solnan [Zsolna], [1671? 1672?], Dadán János 37 lev ( + belekötve 17 részben üres, részben egykorú kézírásos lev.) 15,5 cm

RMK I.1143. (egy példányt ismer az MTA gy?jteményében 1672-es datálással, de az csak 36 levél terjedelm?) A múlt század óta még egy példány került el?, az a pozsonyi Szlovák Nemzeti Könyvtárban található, 1671-es datálással és 38 levél terjedelm?. A datálás különböz?ségét az adhatja, hogy az adott év kalendáriumait általában az el?z? év második felében nyomtatták. Az általunk leírt példány felosztása a következ?: Címlap és Ajánlás (1 lev), Naptár (8 lev), Prognostica Perpetua (2 lev), Rövid Astrologiai Visgalas (5 lev), Purgatiok és más orvosságok bevételérül (2 lev), Uy Rövid Kronika (15 lev), Sokadalmak (4 lev). A b?séges – bár nehezen olvasható – kézírásos bejegyzések magyar nyelv?ek.

Korabeli kopottas b?rkötésben, mely szignált és datált (.P.G.D. M.N.M. C.R.D.ET. S.R.H.C.1.6.F.7.2.), körben vaknyomásos növényi ornamentikával díszített, elöl és hátul a borítófedeleken vaknyomásos, koronás nemzeti címerrel díszített.

 

 

 

A könyvárverés tételei:

http://axioart.com/index.php?op=live_item&id=1108024

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.11.19. @ 09:16 – Adminguru

Hírek

MEGJELENT!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Megjelent Juhász László Menedék című kötete

 

 

 

„Végre megértem, hogy megjelent első kötetem. Egy évi kemény csata kellett hozzá, és lemondás.” (Juhász László)

 

 

Juhász László

Menedék

 

Hosszú és nehéz út végén tarthatja kezében ezt a kötetet az olvasó. A szerző első kötete, melyet félve ad közre. Minden szülő a legjobban félti az első gyermekét. A szerkesztés, válogatás kicsit eklektikusnak tűnhet, de tükrözi a szerző belső útkeresését, fejlődését. Szeretettel ajánlom minden kedves olvasónak, bízva abban, hogy lesz folytatás.

 

Idézet a kötet hátoldaláról

 

 

 

Juhász László:

Menedék

 

Hozzád fohászkodom Istenem

tekintsd el gyarló földi létem

mely csak foszló álmokat terem

légy te váram hithű menedékem

 

Köveket hordok szikár hegyre

Sziszifuszi munka szeretem

nem vágyom már elnéző kegyre

egy pillantás is elég nekem

 

A sáremberre kit álmod gyúrt

örök időkre vétkes legyen

kit kínozzon a tündéres múlt

paradicsomi éden kerteken

 

A völgybe vágyom dús füvekre

heverni ébren imádkozva

megbocsátásod késik egyre

maradok hát vétkeim foglya

 

Mit el sem követtem megbánom

józan ember jövőre gondol

építem Canossás világom

ruhámra varrt csengő kolompol

 

Legyek a Bolond vándor dalnok

rebellis gondok őrangyala

messzire tűnt elveszett partok

ezoterikus panaszdala

 

Nagyravágyásom nézd el nekem

nem növök fel gyermek maradok

kinyújtom gondűző tenyerem

fogadd szívem legyünk szabadok

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.11.19. @ 09:16 – H.Pulai Éva

Hírek

Elhunyt a vígjátékok elkötelezett rendezője Palásthy György

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A Balázs Béla-díjas filmrendezőt rövid, súlyos betegség után Budapesten érte a halál.

 

 

„Nem érzem magam mellőzöttnek, de pályám kezdetétől érzékelem a szórakoztató műfajok lebecsülését. Miért tartok ki mégis? Mert a vígjáték mellett vagyok elkötelezett. Hiszem, hogy az emberiség nem falja fel önmagát.”

 

Életének 82. évében meghalt Palásthy György filmrendező, a Hahó, Öcsi!, A szeleburdi család és az Égigérő fű című film alkotója – tájékoztatta az MTI-t a filmművész családja hétfőn.

 

Palásthy György 1931. január 12-én született Esztergomban. Nem álmodott művészi karrierről, elektrotechnikusnak készült, tizenhat éves gimnazistaként azonban megnyert egy irodalmi pályázatot, és érdeklődése más irányba fordult. Felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1954-ben kapott filmrendezői diplomát.

 

Pályáját asszisztensként kezdte kiváló mesterek oldalán. Mint később felidézte, Gertler Viktortól eleganciát, Keleti Mártontól a közönség tiszteletét, Máriássy Félixtől a kitartást, Szemes Mihálytól az önbecsülést tanulta meg.

 

Palásthy György neve hamar ismertté vált: ő volt az Alba Regia és a Kölyök című nagy sikerű film forgatókönyvírója. Első önálló rendezése 1961-ben a Mindenki ártatlan? című vígjáték volt, ezt követte két évvel később a Meztelen diplomata, Rejtő Jenő Vesztegzár a Grand Hotelben című regényének feldolgozása. A vígjáték műfajához sokáig hő maradt, a következő években öt változatos témájú humoros produkciót készített: a Másfél milliót, Az özvegy és a századost, a Hazai pályánt, a Sok hőség semmiértet, valamint Az örököst. Részt vállalt a Bors című tévésorozat rendezésében.

 

A hatvanas évek legvégén érdeklődése a gyermekvilág felé fordult, jó érzékkel fedezte fel, hogy a közönségnek igénye van az ilyenfajta szórakozásra. Filmjeit hatalmas sikerrel, telt házak előtt vetítették, az ő felfedezettje volt Kovács Krisztián, aki a trilógiát alkotó A varázsló, a Hahó, Öcsi! és a Hahó, a tenger! főszereplője lett. A legfiatalabb korosztály számára készült a hetvenes években a Tótágas és az Égigérű fű is, majd 1981-ben A szeleburdi család és folytatása, a Szeleburdi vakáció 1987-ben.

 

Szovjet-magyar koprodukcióban forgatta Kálmán Imre életéről 1985-ben Az élet muzsikája című filmjét. Ezután minimális költségvetéssel készített dokumentumfilmet Kálmán Imre özvegyével a zeneszerzőről és a korról, amelyben élt. A filmet Németországba adta el, a pénzből régi tervét, egy gyermekoperát akart leforgatni, de csak a zenei felvételek készültek el. 1996-ban mutatták be Retúr című filmjét, a nyugdíjasok szomorú elégiáját. Utolsó alkotása a 2001-ben fogatott Szalmabábuk lázadása volt.

 

Palásthy György derűs, nyugodt személyiség volt, filmjeiből is az életigenlés sugárzik. Egy interjúban kijelentette: sohasem akart sem főrendező, sem elnök lenni, csak rendező, ezért hagyták békén és ezért dolgozhatott mindig nyugodtan. A gijóni gyermekfilmfesztivál nagydíját mondhatta a magáénak (1970), és a Giffoni Valle Piane-i fődíjat (1982). A Balázs Béla-díj és az érdemes művészi cím mellé 2001-ben megkapta a 32. Magyar Filmszemle életműdíját.

  

 

Égigérő fű (1979)

 

 

színes, magyar ifjúsági film, 80 perc, 1979

rendező: Palásthy György

író: Janikovszky Éva

zeneszerző: Presser Gábor

operatőr: Forgács Ottó

vágó: Losonci Teri

 

szereplők:

Rajz János (Poldi bácsi)

Ifj. Hintsch György (Misu)

Ullmann Mónika (Piroska)

Ujlaki Dénes (Oszkár)

Dajka Margit (Oszkár mamája)

Máriáss József (Dezső bácsi)

Drahota Andrea (Kamilla)

Fónay Márta (Poldi néni)

Harsányi Gábor (A rendőr)

 

Poldi bácsi, a parkőr nyugdíjba készül. Negyvenéves szolgálata alatt annyira megszokta a zöld füvet, a virágokat, hogy el sem tudja képzelni, mi lesz vele nélküle. Misu, a kis rokongyerek azonban nem ismer lehetetlent, a házbeliek, a kukások, a rendőr, az orvos és minden ismerős bevonásával megszervezi, hogy felszedjék az udvar keramitkockáit, s helyükre gyeptéglákat telepítsenek.

 

 

Filmjei:

 

Rendezőként:

 

Játékfilmek:

Ugyanaz férfiban (1954)

Irány Varsó (1955)

Egy régi villamos (1960)

Mindenki ártatlan? (1961)

Meztelen diplomata (1963) (forgatókönyvíró is)

Másfélmillió (1964) (forgatókönyvíró is)

Ketten haltak meg (1966)

Sok hőség semmiért (1966)

Az özvegy és a százados (1967)

Segítség, lógok (1967)

Hazai pálya (1968)

Az örökös (1969)

A varázsló (1969)

Hahó, Öcsi! (1971)

Hahó, a tenger! (1971)

Egy srác fehér lovon (1973) (forgatókönyvíró is)

Kopjások (1975) (forgatókönyvíró is)

Tótágas (1976)

Égigérő fű (1979)

A szeleburdi család (1981) (forgatókönyvíró is)

Az élet muzsikája – Kálmán Imre (1984)

Szeleburdi vakáció (1987) (forgatókönyvíró is)

Retúr (1997) (forgatókönyvíró is)

A szalmabábuk lázadása (2001)

 

Tévéfilmek

Bors (1968)

Antonius és Gugyerák (1970)

Második otthonunk: Az SZTK (1977)

Második otthonunk: Az áruház (1977)

Második otthonunk: A munkahely (1978)

Vakáció a halott utcában (1979)

Szeplős Veronika (1980)

Családi kör (1980-1981) (forgatókönyvíró is)

S.O.S. Szobafogság! (1987)

Gül baba (1989)

 

Forgatókönyvíróként

Kölyök (1959)

Alba Regia (1961)

Tilos a szerelem (1965)

VII. Olivér (1969)

 

Színészként

Történetek a magyar filmről VI. (1996)

 

 

Forrás: MTI

 

 

Aranykor : Palásthy György [1/2]

 

 

 

Aranykor : Palásthy György [2/2]

 

Beszélgetés Palásthy György filmrendezővel

 

 

.

Báthory Erzsi:

Beszélgetés Palásthy György filmrendezővel

(1996. december 4-én.)

 

A nyolcvanas évek második felében ön egyike volt az elsőknek, akik saját pénzből kezdtek filmet csinálni. Hogyan is történt ez pontosan?

 

Kálmán Imréről szóló filmem, Az élet muzsikája után egészen minimális költségvetéssel készítettem egy dokumentumfilmet vagy inkább “műsort” az özvegyével, a zeneszerzőről, meg a korszakról, amelyben éltek. Csak az operatőrt, a világosítókat és a riportert, Ungvári Tamást kellett megfizetnem, mert a film-részleteket a gyártó stúdió örömmel átengedte, a magam munkaereje meg ingyen volt. Elég jó áron sikerült eladnom egy német forgalmazónak. Ebből a pénzből fogtam neki egy régi tervem megvalósításának, a Nagypapa névnapja című harmincperces Süssmayer-gyermekopera megfilmesítésének. A pénz éppen arra volt elég, hogy elkészülhettek az opera zenei felvételei. Jelenleg megvan a teljes zenei anyag magyarul és németül, de eddig még senkit sem sikerült találnom, aki pénzzel beszállt volna, hogy mozgóképre vigyük. Én addig csak állami pénzből gazdálkodtam. Igaz, mivel negyven éve vagyok a szakmában, jól megtanultam, hogyan kell egy adott költségvetésen belül maradni, sőt általában meg is takarítottam belőle (amiért akkor prémium is járt…). De a harminctagú zenekar, a negyventagú kórus, a karmesterek, a szólisták, a nyelvtanár, aki a gyerekekkel átvette a német szöveget, az utolsó fillért is elvitték. A feleségem nagyon mérges volt, a család is rosszul fogadta a dolgot. Azt hittem, hogy a gyerekopera kapós lesz, de, sajnos, senki sem kockáztatott. Én persze még mindig bízom benne, hiszen ez apportnak is komoly tétel… A Süssmayer kétszáz éve halott, pár évet talán még kibír, amíg filmre kerül…

 

Pár éve egy önnel készült riportban azt olvastam, hogy Csütörtök elvtárs avagy hogy maradtak itt negyven évig a kommunisták címmel készít filmet. Ebből végül nem lett semmi. Miért?

 

Én akkor beadtam a forgatókönyvemet a Mozgókép Alapítvány játékfilmes kuratóriumához, vagyis pályáztam pénzre, de nem haraptak rá. Most kézbe vette egy producer, Hábermann Jenő, a Filmart igazgatója, akinek a pénzén éppen most készültünk el az új filmem forgatásával és vágásával.

 

Ez a Retúr?

 

Ez a Retúr, amelynek a forgatókönyvét még az állami filmgyártás időszakában írtam, mégpedig egy napihír alapján. Bevezették ugyanis, hogy a hetven éven felüliek ingyen utazhatnak. A fejemben erre megjelent egy sztori, csak le kellett írni. Beadtam a Dialóg Filmstúdióhoz, el is fogadták, de csak a költségvetés 5o %-át vállalták, a többit szerezzem meg, mondták. A Magyar Televízió akkor erre nem volt partner, mert éppen náluk is minimálisra csökkent a saját gyártású produkciók száma, külső személynek pedig pláne nem adtak pénzt. Mivel vonaton játszódik a történet, felkerestük a MÁV vezérigazgatóját, ő elolvasta és közölte, hogy benne van. Kezdtünk készülődni, Illés lesz az operatőr, kerestem a színészeket, Mensáros László, Csákányi László, Suka Sándor jött szóba elsősorban, már csak az életkoruk miatt is… Azóta mindhárman az égi vonatokon utaznak… De szó volt Szabó Sándorról, Benkő Gyuláról, Agárdi Gáborról, – ő volt egyébként az egyetlen, aki már az akkori szereposztásban is benne volt. Egyszer csak olvasom az újságban, hogy leváltották a MÁV vezérigazgatóját. Jelentkeztünk az utódjánál, de ő meg bevallotta, hogy akkora zűrben van a vállalat, hogy szó sem lehet a támogatásról. Pedig kis költségvetésű filmterv volt, egy helyszínen játszódó, kb. 14-15 millió kellett volna hozzá…

 

Annyi, mint a Szeleburdi vakációhoz …

 

Igen…Amikor megalakult a Mozgókép Alapítvány, beadtam oda is, de nem fogadták el, úgy hallottam, mindössze egy szavazaton múlt. Egy évvel ezelőtt egyik közeli munkatársam temetésén találkoztam Hábermann Jenővel, aki régen felvétel-, aztán gyártásvezetőm volt, és az utóbbi években alakított egy kft-t, s most producer. Beszélgetés közben szóba került a forgatókönyvem, mert én is egy Móricka vagyok, akinek mindig “az” jut eszébe, csak én már egy öreg Móricka vagyok, és nekem mindenről a film jut eszembe. Hábermann kérte, vigyem be neki a forgatókönyvet. Elolvasta, és azt mondta, hogy akkor ő ezt kézbe veszi. Borzasztó ügyes ember, mert szerzett pénzt a Mozgókép Alapítványtól is, a televíziótól is (majd ott is bemutatják két részben)… Mindebből számomra az a tanulság, hogy a producerek korába léptünk, és ha azt akarjuk, hogy fennmaradjon a magyar filmgyártás, akkor ezeket a producereket meg kellene erősíteni.

 

Hogyan lehet őket megerősíteni?

 

Mindegyik fenntartja magát valami másból, főként reklámfilmekből. Egyesek a cégükbe fektetik a nyereséget, másik visszaforgatják és játékfilmeket gyártanak. A pénzosztó filmes intézményeknek díjjal vagy egyébbel el kellene ismerniük az utóbbiakat. Gondolom, tíz évbe is beletelik, amíg annyira tőkeerősek lesznek ezek a producerek, hogy támogatás nélkül is vállalhatnak egy-egy filmet.

 

Mennyire szól bele a producer a filmbe?

 

Aki most producer, az régen gyártásvezető volt, és az áthagyományozódott foglalkozásbeli hierarchia okán tisztelettel bánik az ilyen korú rendezővel, mint én. Hábermann nem szólt bele semmibe, még én erőltettem, hogy szóljon. A forgatókönyvről például azt mondta, hogy jó, de nem bánná, ha kicsit vidámabb lenne. Kiválasztottunk egy dramaturgot, de nem sokat segített. Mondtam: Jenőkém, ha felhatalmaz, kipróbálnék egy másikat. Azt mondta: jó. Legközelebb szerintem már ő fog ilyesmit kezdeményezni. Végül nem kellett dramaturg, mert, ahogy a zsidó közmondás tartja, a beszélgetésekből megszületett a megoldás.

Így végül összeállt a forgatókönyv, és jött a második lépés, a szereposztás, amibe a producernek alapvető beleszólása van.

 

A gázsik miatt?

 

A gázsi csak az egyik szempont, a másik az eladhatóság. Ráadásul “ebbe a klubba” a betöltött hetven év volt a belépő, és ragaszkodtam ahhoz, hogy a legjobbakkal dolgozzam. Nem nagyon vitatkoztunk, de ha volt olyan ajánlat, amit nem tudtam elfogadni, mindig javasoltam helyette valaki mást…

Hozna példát?

Nem szívesen, mert aktív emberekről van szó, és nem szeretném, ha valaki Amerikából hallaná vissza, mit mondtak itt róla…

 

Milyen volt a csapatmunka?

 

Nagyon jó, de azt mindig nagyon jó volt az eddigi filmjeimnél is. Az örökösben például együtt játszott Latinovits, Darvas Iván, Pécsi Sándor, Benkő Gyula és Sinkovits Imre, hát az kész színészkánaán volt! Ezek a színészek addig csak színházban látták egymást külön-külön, itt aztán mind be akarták bizonyítani egymásnak, hogy mit tudnak, és mind felül akarta múlni önmagát és a másikat. A Retúrban végül Agárdy, Bárdy, Gera Zoltán, Kibédi és Sinkovits játsszák a főszerepeket, mellettük Lohinszky Lóránd, Sztankay István és Lázár Kati, meg egy villanásnyi jelenetben Méhes László játszanak.

 

Műteremben forgattak?

 

Majdnem mindent, kivéve a külsőket. A MÁV viszont most nemcsak segített, hanem egyenesen felülmúlta önmagát: kaptunk egy szerelvényt, és az napokon keresztül mindig ott volt, ahová kértük, nem kellett fizetni a pályáért és az állomásokért sem. Ez forintban sok millió!…

 

Úgy tudom, most dolgozott először videotechnikával. Miért döntött így?

 

A pénz miatt. Körülbelül 20 %-ot forgattunk filmre, a külsőket és a totálokat, a többi Betára. A video a totálban nem elég felbontóképes, és ez a vetítővásznon kiütközik. De az igazán újat az utómunkák jelentették. Én megszoktam, hogy a vágószobában hosszan meditálhatok, amíg a vágó dolgozik, töprenghetek a következő lépésen. A videóvágónál ha azt mondom, “itt”, akkor a társam megnyom egy gombot és kész. Mehetünk tovább. Ez a technika inkább a fiataloké, akik gyorsan és könnyen döntenek.

 

Tehát Digit Beta kamerával vették fel, AVID-en vágták, majd újra Betára kerül az egész, és arról lesz átírva 35 mm-esre. Ki a vágó?

 

Aki eddig: Losonczi Ági. Remekül megtanulta az AVID-en a vágást, de persze kell mellé technikus. A film most már képileg elkészült, és olyan, amilyennek a fejemben előre láttam, sőt helyenként jobb. A videó óriási előnye, hogy minden azonnal látható. Amit a vágószobában azelőtt krétával jelöltünk, például az áttűnést, az itt azonnal előállítható, és ez így van a hanggal is. Csak éppen a meglepetés, a várakozás izgalma vész el. Én azt sem engedtem, hogy előre megmondják, fiú vagy lány lesz-e az unokám. A videó is elveszi a reményteli várakozás örömét. Egyet nem tud elvenni, azt, amit a színész nyújt, az még mindig meglep és örömet szerez… Ezt a technikát én már nemigen művelem, jöjjenek a fiatalok!…

 

Úgy tűnik, jönnek, a Filmszemlére meglesz a húsz játékfilm. Milyennek látja a magyar film jelenét és jövőjét?

 

Mennyiségileg rendben van, csak nem mond semmi újat. Szinte minden új film leírható ugyanazzal a sémával: van egy félig kész ház, abban egy veszekedős házaspár, amelyik félig öltözötten rohangál, kiabál, trágárkodik, majd jön egy mobiltelefonos, akit mindenki irigyel, és ezzel vége is a filmnek.

 

Ön eddig a gyerekfilmjeivel ért el nagy sikereket, a kétszáz éves opera is gyerek témájú. Hogyan fordult most a hetvenen felüliek világához? Vagy ugyanarról szól a Retúr is, amiről a gyerekfilmjei?

 

Azt mondom el ebben is, amit eddig. Különféle emberek véletlenül összekerülnek, és amit egymástól kapnak, attól feltöltődve vághatnak neki a másnapnak. Ezek az öregemberek, akik itt a fülkében elmondják egymásnak életük legnehezebb napjait is, másnap reggel úgy szállnak le a vonatról, hogy ígéretes nap elébe néznek. Az egyik olyan utcába indul, ahol a kukákban gazdag emberek kidobott cuccai vannak, a másik egy sárgaréz láncot akar eladni 18 karátos aranyként, a harmadikat, a lecsúszott tanárt felismerik, megvárják és magukkal viszik a volt tanítványai… Mindegyikük visz valamit ebből a fülkéből: látta a másik életét, és ebből erőt merített..

 

Ön derűs, nyugodt személyiség, a filmjeiből pedig süt az életigenlés. Jó mesterei is voltak. Gertlertől eleganciát, Keleti Mártontól a közönség tiszteletét, Máriássytól kitartást, Szemes Mihálytól önbecsülést tanult… Valóban ilyen derűs ember?

 

Szerintem derűre ad okot, hogy idén ünnepeltük 1100. évét annak, hogy itt élnek a magyarok. A történelem és a háborúk ellenére élek, mesélek az apámról, a nagyapámról. Itt az győz, aki életben van. Azonkívül én sosem akartam se főrendező, se elnök lenni, csak rendező. Ezért hagytak békén és ezért dolgozhattam mindig nyugodtan. Mint most is.

 

http://www.filmkultura.hu/regi/articles/profiles/palasthy.hu.html

 

 

 

Bársony Éva:

Beszélgetés Palásthy Györggyel

 

Mi még mindig háborúzunk

 

Magyar–szovjet koprodukcióban Kálmán Imréről forgatott filmet Palásthy György. A felvételek befejeződtek, jelenleg az utómunkálatokat végzik, itthon. A forgatókönyvet Jurij Nagibin írta, az operatőr Herczenik Miklós. A főszerepet Huszti Péter játssza, partnerei: Piros Ildikó, Eszenyi Enikő és Tatjana Plotnyikova. A film ideiglenes címe: Egy élet muzsikája – Kálmán Imre.

 

Valószínűleg már a téma kiválasztásakor gondoltak a várható külföldi forgalmazásra is. Megítélése szerint kellőképpen ismert ez a név, hogy a közönséget becsalogassa a moziba?

 

Föltette volna-e az ismertség kérdését, ha a film címe – teszem azt: Kodály Zoltán lenne? Engedje meg, hogy én válaszoljak: valószínűleg nem, mert Kodály nevét ismerni: értelmiségi kötelesség, míg Kálmán Imréét, aki „csak” operetteket írt…

 

Nos, eléggé ismert?

 

Feltételezem. Külföldön mindenképpen. Kortársai Európaszerte úgy hívták: der Kálmán. Fogalom volt a neve a maga műfajában. Több mint húsz operettet írt, ezeket a világ számos színpadán játszották és játsszák még ma is. Legalább ötven világslágerét éneklik, dúdolják szerte a világon, sugározzák rádióadók, forgatják lemezek. A Csárdáskirálynő, a Marica grófnő, az Ördöglovas, a Montmartre-i ibolya, A cigányprímás, A Bajadér, a Cirkuszhercegnő… Ma is repertoár-darabok, nálunk is, másutt is. Kálmán Imre neve – meggyőződésem – odaillik azoknak a magyaroknak a listájára, akikre büszkék lehetünk a világ előtt.

 

Nem hiszem, hogy bárki is rossz néven veszi, ha ez a lista gazdagodik, bár őszintén szólva, valószínűleg nem sokan gondoltak Kálmán Imrére ilyen összefüggésben.

 

Kálmán Imrét külföldön talán jobban ismerik, mint itthon. Tudomásom szerint magyarul nem jelent meg életrajza, Ausztriában még életében kiadtak egyet, majd 1953-ban bekövetkezett halála után is egyet, felesége eddig két könyvet írt róla és most dolgozik a harmadikon. Orosz nyelven két életrajza is megjelent, szovjet szerzőktől. Azt hiszem, a szórakoztató műfajokkal szemben nálunk tapasztalható előítéletek miatt nincs magyar életrajz a magyar Kálmán Imréről.

 

Tulajdonképpen mi a film műfaja? Operett-film? Életrajzi film?

 

Megközelítő pontossággal zenés életrajzi filmnek mondható. Kálmán Imre életét és pályáját foglalja magában, négy éves korától haláláig. Forgattunk a bécsi temetőben is, ahol nyugszik. Ott van a sírja a halhatatlanok parcellájában. Néhány lépésnyire Kálmán sírjától Beethoven, Mozart, Strauss, Brahms pihen. Kálmán Imre nevét a sírja is ékezettel őrzi. Mindvégig, egész életében ragaszkodott hozzá, hogy magyarul, ékezettel írják a nevét mindenütt.

 

A film tehát majd hetven évet fog át. Ez óriási idő. Elbír-e egy szórakoztatófilm ebből mást is, mint illusztratív eseményeket? Kiváltképpen, hogy ezesetben a zene is időt és teret követelő Kálmán Imre, a sikeres operettszerző mellett hogyan jut hely Kálmán Imrének, az egyéni tulajdonságokkal és karakterrel meghatározott embernek?

 

Kálmán Imre rendkívül érdekes és rendkívül rokonszenves egyéniség volt, vívódó, töprengő művész. Van egy neki tulajdonított mondás, el is hangzik a filmben; emberi és művészi egyéniségének legjellemzőbb vonását világítja meg: „Én tudom, hogy hol a helyem a világban, tudom, hogy Liszt Ferenc fél oldal partitúrája többet ér, mint amit én egész életemben írni fogok. De amit csinálok, azt becsülettel csinálom és nem engedem, hogy ezt bárki is kétségbe vonja.” Igyekeztem az egész filmet ennek a gondolatnak a jegyében forgatni. Minél jobban megismertem Kálmán Imrét a felkészülés ideje alatt, annál inkább örültem, hogy ilyen hősről készíthetek filmet. Vonzó és tiszteletet ébresztő jellem, akit nem kellett kozmetikázni, idealizálni a hízelgő látszat kedvéért. Manapság szokatlan és különös, hogy ő a sikerei csúcsán is hallatlanul szerény, gátlásos, visszahúzódó ember maradt, nem akart hatalmat magának. Egész életében megmaradt annak a siófoki kisembernek, aki fiatal korában volt. Láttam róla fotókat, amelyek azért jöttek létre, hogy őt megörökítsék. Például az 50-ik születésnapján, amikor Gershwin és Lehár is ott volt a felköszöntők között. Kálmán pedig, az ünnepelt, a világhírű zeneszerző, ott áll a kép szélén, vigyázzállásban. Meghatottan, hogy őt ünneplik. Soha nem szállt a fejébe a dicsőség, pedig szállhatott volna. Európa egyik legismertebb és leggazdagabb embere volt. Húsz éven át uralkodott az operettszínpadon, Bécsben. De olyan helyekre is eljutott a zenéje, ahova az európai művészeteknek akkor nehéz volt betörni: Japánba, Indiába. Talán azt sem tudja mindenki, hogy a Broadway-n ezerkétszázszor játszották a Csárdáskirálynőt.

Nem volt elégedetlen önmagával, de vívódó egyéniség volt. A választott útját végigjárta, nagyon magasra jutott fel rajta, de mindvégig, a legnagyobb sikerei idején is azon töprengett, vajon megtett-e mindent, amire képeső Ez nagyszerű emberi adottság, erős karakter jele, hogy a külvilág legzajosabb ünneplése sem tudta elnyomni benne a saját belső számvetésének hangjait.

 

A három női szereplő kiket kelt életre?

 

Azt a három kapcsolatot, amely a legjelentősebb volt Kálmán Imre életében. Piros Ildikó Paulát játssza, akivel a zeneszerző húsz éven át élt együtt, az asszony haláláig. Nem voltak házastársak. Tatjana Plotnyikova alakítja Eszterházy Ágnest, aki a kor ismert némafilmsztárja volt. Ez a kapcsolat rövid ideig tartott. Aki Kálmán Imre magánéletének betetőzését jelentette, az Vera, a 17 éves állástalan táncosnő, akibe a 47 éves zeneszerző beleszeretett, és feleségül vette. Három gyermekük született. Vera a nagy családban felnőtt Kálmán Imre köré visszavarázsolta a gyerekkori hangulatot.

 

A film egyik modellje tehát ma is él. Mi a szerepe a film történetének megformálásában?

 

A forgatókönyv megírása előtt Nagibin természetesen beleásta magát a témába, itt Magyarországon tanulmányozta a dokumentumokat. Kálmán Imre zenéjét, életének helyszíneit. És persze elolvasta Kálmán Vera mindkét, németül megjelent könyvét is. A kész forgatókönyvvel – amin a végső stádiumban együtt dolgoztunk Nagibinnal – felkerestem Kálmán Verát. Volt néhány olyan jelenet a könyvben, amelyek Verát nem a legjobb színben tüntették fel. Emiatt némi szorongással néztem a beszélgetés elébe, de ezeket is hallatlanul nagyvonalúan fogadta. ő nevetett a legjobban rajtuk, sőt, még kiegészítésekkel, ötletekkel is szolgált.

 

Nagibin ittjártakor saját élményeként mesélt arról, milyen rendkívüli volt az érdeklődés az éhező és szenvedő leningrádiak körében, amikor a blokád idején, 1942-ben a városban bemutatták a Csárdáskirálynőt. Neki magának az volt a megbízatása, hogy német nyelvű röplapot írjon az ellenség katonáihoz, s ebben az is benne állt, hogy aki megadja magát, annak szabad belépést biztosítanak a Csárdáskirálynő előadására. Ez a Kálmán-operett rendkívüli hatását és közismert népszerűségét jellemzi. Volt-e azonban valami személyes, konkrét kapcsolata Kálmán Imrének a Szovjetunióval, hogy most az életéről szóló film magyar–szovjet koprodukcióban jött létre?

 

Semmi. Meggyőződésem, hogy a szocialista országok közötti koprodukcióknak nem szerencsés gyakorlata az, hogy mindenképpen valami közös témát keresnek az együttmőködésre. Hiszen múltunk – és időnként jelenünk is – itt Közép-Európában annyiféleképpen magyarázható, ábrázolható, értékelhető, ahányféleképpen magyarázzák, ábrázolják, értékelik is. Az 1848-as szabadságharc például csak nekünk szabadságharc, vagy 1919 nyara csak a mi történelmünk fényes korszaka. Közös filmtémát erőltetni szomszédainkkal hiábavaló. A koprodukciókat elsősorban gazdasági szempontból lenne tehát érdemes létrehozni és azokat az előnyöket kihasználni, amelyeket a közös vállalkozás közös gazdasági teherviselése jelent, vagy a helyszínek egyedisége indokol. A mi Balatonunk, a szovjet Kaukázus, a bolgár tengerpart stb. A mi filmünk ez utóbbi megfontolásból jött létre közös vállalkozásban a szovjetekkel. A témában nincs semmi közös, azon kívül, hogy a Szovjetunióban rendkívül népszerűek Kálmán Imre operettjei.

A film két változatban készül. A szovjet változat két részes, ebben szerepel az imént említett leningrádi epizód is – a hossza körülbelül 2 óra 15–20 perc. A másik változat egyrészes, körülbelül 1 óra 50 perc. A filmhez megkaptuk azt az összeget, mely szükséges volt a megfelelő színvonalú kiállításhoz – és ez nem volt kevés pénz. Leningrádon és Moszkván kívül forgattunk Bad Ischlben, Bécsben, Budapesten és a magyar vidéken; s a zenei jogdíjak is tetemes összeget tettek ki. Nem kellett lemondanunk elképzeléseinkről anyagi szempontok miatt és ez igen nagy szó a mai gazdasági helyzetben. Képességeink szerint igyekeztünk a kapott pénzt a legjobban felhasználni. A tények kedvéért ehhez azonban elmondanék valamit. A magyar forgatócsoport, mint említettem, létrehozott egy kétrészes változatot a szovjet partner számára, egy egyrészes változatot a magyar forgalmazás számára, ezenkívül a zenei betétekhez elkészítette az eredeti nyelvű, vagyis német szövegű felvételeket. Ez összesen annyi, mintha két-, két és fél filmet csináltunk volna. Ennek ellenére forgatócsoportunk csak egy filmért kapott honoráriumot, noha sokkal többet dolgozott. A szovjet forgatócsoport természetesen megkapta a kétrészes filmért járó honoráriumot a szovjet filmgyártól. Elgondolkoztató, hogy egy szórakoztató filmen dolgozó forgatócsoport mennyiben érzi egyenrangúnak és elismertnek a munkáját, ha ilyen esetek is előfordulhatnak.

 

A szórakoztató, vagy mondjuk így: közönségfilmen dolgozókat hátrányos helyzetben lévőnek érzi? S ha igen, mi az, ami pályája kezdetétől fogva mégis ehhez a filmtípushoz köti?

 

Mindenekelőtt maga a tevékenység, a szórakoztatás van hátrányos helyzetben. Eleve előítéletekkel kell megküzdenie, mert tapasztalatom szerint automatikusan gyanúsnak, a mővészettől távolállónak ítéltetik minden, ami az úgynevezett könnyű műfajok körében jön létre. Aki a közönségnek nem az intellektusát, hanem az érzésvilágát veszi célba, annak szégyenkeznie kell, mert az kikapcsol és nem bekapcsol. Nálunk a műfajokat rangsorolták, és nem a műveket a minőségük szerint. Nem találja furcsának, hogy egy „művészfilm”, az mindig filmalkotás, egy szórakoztató film pedig – jó esetben – új magyar film? Mindenek előtt ki kellene mondani, hogy egyetlen műfaj sem tehet róla, hogy mit csinálnak belőle. Magyarán: minden műfajhoz tehetség kell! Az egyik műfaj alma, a másik körte, de mindegyik – gyümölcs, tehát egyformán érdemli vagy nem érdemli az elemző figyelmet. De míg egy hosszan kitartott, borongós sétajelenetből számtalan bonyolult szimbólumot képes kiérezni a kritika, ha „művészfilmről” van szó; ugyanez a kritika mintha vak és süket volna, ha történetesen egy szórakoztató film él szimbolikusan is értelmezhető megoldásokkal.

 

Nem gondolja, hogy a megoldásban van a hiba s a szórakoztatás minősége teszi vakká és süketté vagy mondjuk ki: akár türelmetlenné, elutasítóvá a kritikát?

 

Egy rossz operaelőadás nem tántorított el senkit magától az opera műfajától. Egy rossz szórakoztató film viszont az egész műfaj renoméját rontja el – évekre. Miért? A vígjátéknak miért az az állandó jelzője, hogy „olcsó”ő Miért csak a szórakoztatásnak kötelező előírás, hogy „tartalmas” és „igényes” legyen? A többi műfajról eleve felteszik és elhiszik, hogy tartalmas és igényes, a művektől függetlenülő Higgye el, az én választott műfajom nem indul más műfajokkal azonos esélyekkel. Ha az okokat próbálom kiderítem, vagyis a miértekre keresek választ, nevezetesen, hogy miért nem művelik kollégáim közül ezt a filmtípust, a művészeti közvélemény miért tartja másodrendűnek a szórakoztatást, valamint hogy miért kezeli úgy, ahogyan kezeli a műbírálat a szórakoztató műfajokat – megvan rá a rögeszmém. Közéletünkben, társadalmunkban, tömegkommunikációnkban a mai napig uralkodik az a frazeológia, amely a hidegháborúban alakult ki: életünk minden mozzanata egy hadiesemény. Harcolunk, mozgósítunk, rohamozunk, leküzdünk, a frontján, arcvonalán, csatasorban – és mindegy, hogy az aszályról, az iskolásgyerekekről, az őszi szállításról, házépítésről vagy demográfiáról van szó; mi még mindig háborúzunk. Csoda, hogy aki nem így beszél, ír, ábrázol, azt nem tekintik komoly, felelős, szavahihető embernek? Nem csoda. És azt is lenézik, amit csinál az ilyen. Ez az egyik ok. A másik talán, hogy nálunk mindenből csak egy lehet. Ez is az ötvenes évek maradéka. Kettő nem lehet egyenértékű semmiből se; ki kell alakítani azonnal a hierarchiát. Zeneszerző? Csak egy az igazi, bár vannak még sokan, akik művelik a zeneszerzést, de igazi csak egy van. Énekeső Egy van. Író? Ugyanúgy. Rendező? Szintén egy. Műfaj? Az is egy. Ez a szemlélet a kialakult demokrácia korszakában már idejétmúlt. Ahelyett, hogy örülnénk, hogy több egyenértékű tehetség van, több egyenértékű műfaj, amelyben egyenlően jó művek születnek – mi az ötvenes évek mintájára kikiáltjuk az egyiket elsőnek, a többiről pedig nem veszünk tudomást. A harmadik ok, hogy egy rendező, élete folyamán tizenöt-húsz filmet rendezhet, ennyiből áll az életműve. Ebből a 15–20 filmből kell megvalósítania önmagát, tükrözni a valóságot, elmondani, amit akar a világ megváltoztatásához és elérni a lehető legmagasabb elismerést.

 

Elkeseredett érvelés. Ez is egy oldal.

 

Nem, nem vagyok elkeseredett és elégedetlen sem. Nincsenek önértékelési zavaraim. Elmúltam ötvenéves, tudom, mi az, amit tudok, és azt becsülettel csinálom. Az elismerést, amit kaptam, a szórakoztató műfajban végzett munkámért kaptam – talán kivétel vagyok; Balázs Béla-díjat a vígjátékokért, az Érdemes Művész kitüntetést a gyermekfilmekért. Nem érzem magam mellőzöttnek, de pályám kezdetétől érzékelem a szórakoztató műfajok lebecsülését. Miért tartok ki mégis? Mert a vígjáték mellett vagyok elkötelezett. Hiszem, hogy az emberiség nem falja fel önmagát. Optimista vagyok.

 

Visszatérve a filmjére: mennyiben időszerű ma az operett? Időszerű-e ma egy operettzenés film a szuperkiállítású musicalfilmek, a rock- és popzene korában?

 

Látja, ön is csak egy zenét tart időszerűnek. Pedig egymás mellett békében él több irányzat. De maradjunk a kérdésnél. Két válasz lehetséges. Az óvatos: nekem a filmrendezés a foglalkozásom, s ha felajánlanak egy olyan lehetőséget, amit érdekesnek találok, akkor megcsinálom. Ezt a filmet nem én kezdeményeztem, a várható következményeket, a nézők előzetes igényét nem én mértem fel. Mosom kezeimet. De van egy másik válasz is. Tegyük fel, hogy egy bizonyos rétegnek nem tetszik az operettmuzsika. Más zenei megoldások vonzzák, jobban kielégítik az igényeit. Az operett szövegét és szituációit idejétmúltnak, leegyszerűsítettnek, sőt primitívnek ítélik ezek a nézők. A könyökükön jön ki. Ez lehetséges. De ne tévesszük össze a saját könyökünket a más könyökével. A jelek szerint ma újra reneszánszukat kezdik élni a dallamos dalok. Az operettnek ma is van vonzása, arról nem is szólva, hogy ma már az operába is bevonult az operett. Offenbach, Strauss, Millöcker mellett Lehárt is játszik az Operaház. Kálmán Imre esetében pedig egy majdnem sznob kiegészítést is tehetek: az eredetileg német nyelvű szövegeket olyanok fordították, akiket a magyar irodalmi életben számontartottak. Mint például Gábor Andor, vagy Harsányi Zsolt. Egyetlen példa annak illusztrálására, hogy ez mit jelent. A Csárdáskirálynő közismert sora németül így szól: Das ist die Liebe… Azaz: Ez a szerelem. Gábor Andor fordításában: Te, rongyos élet… Ebből az egy sorból is kitetszik, hogy a műfaj valóban nem tehet róla, hogy mit csinálnak vele. A filmben az operettek is, a zene is dramaturgiai szerepet játszik, ott és úgy kapnak helyet, hogy a dalbetétek mindig mintegy folytatják az élettörténetet, szerves részei a cselekménynek. Ahol ez jól sikerült, ott a legjobb, sőt izgalmas is a film.

 

Egy zenés film értékét nyilvánvalóan nem a zene mennyisége, hanem minősége határozza meg. Hogyan szólalnak meg a Kálmán-dallamok a filmben?

 

Kálmán Imre briliáns zeneszerző volt; a hangszerelés, a hangzásdramaturgia, a szakma mestere. Meggyőződésünk volt, hogy a legjobb magyar énekesekkel lehet méltóan megszólaltatni. Az Operaház vezető művészeit kértem fel tehát. Sass Sylvia, Melis György, Ilosfalvy Róbert. Kincses Veronika, Pászthy Júlia, Gulyás Dénes, Zsadori Andrea, Zempléni Mária szólaltatják meg Kálmán Imre dalait úgy, hogy felvételüknél csodálatos operai élményben volt részünk. Mint amikor egy ódon tárgyról letisztítjuk a rárakódott szennyeződést, és előbukkan a remekmívű aranylelet szépséges csillogása. Ezt éreztük a zene megszólalásakor is, visszaállítottuk ugyanis az eredeti hangszerelést. Ahol hárfára volt írva a dallam, ott valóban szólt a hárfa, ahol négy kürtszó volt a szólam, ott négy kürt hangja szólalt meg. A színházak gyakorlata máig is az, hogy amilyen a zenekaruk, olyanná alakítják a partitúrát. Kihúznak hangszert, betoldanak másikat, esetleg egy számot másik operettből emelnek át, mert arra van énekesük, egy-két hanggal lefelé transzponálnak, mert a bonviván már nem bírja a fiszt… A műfaj nem tehet róla, hogy mit csinálnak belőle. Azt kérdezte, hogy időszerű-e az operett? Ha jól belegondolok, nem is operettfilmet csináltunk, hanem egy töprengő, vívódó, zseniális magyar művész életét próbáltuk filmre vinni. És az ilyen tartalmas élet mindig időszerű.

 

 

Forrás:

Filmvilág folyóirat 1984/12 24-27. old.

http://filmvilag.hu/xereses_frame.phpőcikk_id=6244

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.11.19. @ 09:16 – H.Pulai Éva

Hírek

Április 11. a vers ünnepe

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A költészet napján ünnepeljük József Attila és Márai Sándor születésnapját is.

 

 

A költészet napját József Attila születésnapjára emlékezve 1964 óta minden évben április 11-én ünneplik Magyarországon. Irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal, képzőművészeti kiállításokkal tisztelgünk a magyar líra előtt.

És válogatni lehet milliónyi, csodálatos, magyar nyelvünkön megjelent szépséges irodalmi alkotásból.

 

Itt a Toronyban is készült már összeállítás József Attiláról, Márai Sándorról:

 

https://www.7torony.hu/index.phpőc=30219

A KÖLTÉSZET NAPJÁRA

 

https://www.7torony.hu/index.phpőc=30326

Költészet napja, József Attila…- 110 éve született MÁRAI SÁNDOR

 

 

“Szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye.„ József Attila

 

 

Thália Színház: Versmaraton

 

Kilencvenhat költő olvassa fel verseit a költészet napján, április 11-én a Thália Színház Mikroszkóp Színpadán a másodszorra megrendezendő Versmaratonon, amely az idén kiegészül egy egynapos költészeti könyvvásárral is. A maratoni felolvasásba a közmédia csatornái is többször bekapcsolódnak majd.

 

Mint a keddi budapesti sajtótájékoztatón elhangzott, a rendezvényen próbálják ki élesben a Látvány Stúdió elnevezésű új hangstúdiót, amely a Thália Színház és a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) együttműködésével jött létre, és amelyet április 10-én adnak át.

 

Bereményi Géza, a Thália Színház igazgatója elmondta: a Látvány Stúdió hatalmas, hangszigetelt üvegablakán keresztül a Nagymező utcán sétálóknak is lehetőségük lesz bepillantani a bent folyó munkába, felolvasásokba, interjúkba, hangjátékok felvételébe.

 

Első alkalommal a költők vehetik birtokukba a stúdiót, ahol valamennyi előadó felolvas néhány verset – tette hozzá a direktor, aki szerint a Versmaraton befogadása a színháznak kötelessége volt, és egyben nagy megtiszteltetés is.

 

Böröcz István, az MTVA vezérigazgatója kiemelte: a közmédia fontos feladatának tekinti a minőségi magyar kultúra támogatását. Ez nem merül ki abban, hogy rögzítik a fontos eseményeket, hanem igyekeznek egyéb módokon is segíteni a magyar kultúrát – fogalmazott, megjegyezve, hogy a közmédia szerepet vállal események, rendezvények előkészítésében, szervezésében is. A Versmaratont a rádió munkatársai nemcsak közvetítik, hanem rögzítik is, emellett a Vers napról napra című műsorban is hallhatók lesznek a felvett költemények. A rendezvény a Kossuth Rádió honlapján és a hirado.hu-n is követhető lesz.

 

Tornai Szabolcs, a Magyar Napló szerkesztője a Versmaraton legfontosabb céljának azt tartotta, hogy tudatosítsa a magyar olvasókban a magyar költészet „csúcsteljesítményeit”. „Magyarország költészeti nagyhatalom” – fogalmazott a szerkesztő. Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke közölte: Az év versei 2012 című antológiában valamennyi, a műsorban elhangzó vers olvasható.

 

A Magyar Napló Kiadó, az MTVA, a Magyar Írószövetség, a Magyar Rádió, a Thália Színház és az irodalmi, társadalomtudományi kiadókat tömörítő Könyves Szövetség szervezésében megvalósuló, ingyenesen látogatható Versmaratonra délelőtt 11-től este 11-ig várják a közönséget április 11-én.

 

A fellépő költők névsora:

 

Vasadi Péter 1926

Tornai József 1927

Juhász Ferenc 1928

Csoóri Sándor 1930

Czigány György 1931

Gergely Ágnes 1933

Marsall László 1933

Kalász Márton 1934

Bertók László 1935

Tőzsér Árpád 1935

Buda Ferenc 1936

Gál Sándor 1937

Ágh István 1938

Báger Gusztáv 1938

Cselényi László 1938

Takács Zsuzsa 1938

Kiss Anna 1939

Gerenday Mária 1940

Tamás Menyhért 1940

Kodolányi Gyula 1942

Ladik Katalin 1942

Oláh János 1942

Péntek Imre 1942

Serfőző Simon 1942

Király László 1943

Kiss Benedek 1943

Mezey Katalin 1943

Dobai Péter 1944

Ferenczes István 1945

Kovács István 1945

Döbrentei Kornél 1946

Tóth László 1949

Rakovszky Zsuzsa 1950

Varga Imre 1950

Darányi Sándor 1951

Markó Béla 1951

Tóth Erzsébet 1951

Vár Fábián László 1951

Szőcs Géza 1953

Fenyvesi Ottó 1954

Ferencz Győző 1954

Kelemen Lajos 1954

Szikra János 1954

Zalán Tibor 1954

Boda Magdolna 1956

Dobozi Eszter 1956

Turczi István 1957

Oláh András 1959

Filip Tamás 1960

Beszédes István 1961

Imre Flóra 1961

Kemény István 1961

Payer Imre 1961

Csontos János 1962

Végh Attila 1962

Borbély Szilárd 1964

HorkayHörcher Ferenc 1964

Vörös István 1964

Fekete Vince 1965

Kun Árpád 1965

Mile Zsigmond Zsolt 1967

Prágai Tamás 1968

Vass Tibor 1968

Z. Németh István 1969

Térey János 1970

Barna T. Attila 1971

Lackfi János 1971

Demény Péter 1972

Kókai János 1972

L. Simon László 1972

Lövétei Lázár László 1972

Zsille Gábor 1972

Csehy Zoltán 1973

Kiss Judit Ágnes 1973

László Noémi 1973

Lázár Balázs 1975

Orcsik Roland 1975

Szentmártoni János 1975

Both Balázs 1976

Győrffy Ákos 1976

Kürti László 1976

Lehóczky Ágnes 1976

Király Zoltán 1977

Nagy Zsuka 1977

Iancu Laura 1978

Szálinger Balázs 1978

Papp Attila Zsolt 1979

Rózsássy Barbara 1979

Györe Bori 1981

Szűcs Petra 1981

Lőrincz P. Gabriella 1982

Falusi Márton 1983

Turai Laura 1983

Turi Tímea 1984

Ughy Szabina 1985

Lázár Bence András 1989 

 

MTI

 

 

Nagy László: Ki viszi át a szerelmet

 

 

 

 

József Attila

[Szürkület]

 

Ez éles, tiszta szürkület való nekem.

A távolban tar ágak szerkezetei

tartják keccsel az üres levegőt.

A tárgy-egyén mind elválik a többitől,

magába mélyed és talán megsemmisül.

Ki tudja, Válaszolna erre ösztönöm,

de mint az eb, melyet gazdája megszidott

s kedvetlenül borong a rideg udvaron

s ha idegen jő, rávonít, de nem beszél,

olyan most ő. Mihez foghatnék nélküle?

Csak egy bizonyos itt – az, ami tévedés.

Még jó, hogy vannak jambusok és van mibe

beléfogóznom. – Járni gyermek így tanul.

 

Hisz gyermek is csupán azért nem lehetek,

mert túlnyügös volnék, makacs és kétszinű,

talán mivelhogy minden ember épp ilyen

ravasz és csökönyös, ha az – hogy tudjam énő

Az egyik rámkacsint s azt mondja, szép fiú

s a másik: randa dög, megint nem dolgozol,

de hasadat azt félted! (Hát ne féltsem-e?)

Ez pénzt nyom a kezembe s így szól: Boldogulj,

megértelek, szenvedtem én is eleget

s amaz ellopja tőlem a szemetet is.

Ez ideránt, az odahúz, mind fogdos, vartyog, taszigál,

de észre egyikük sem veszi púpomat,

mit úgy hordok, mint őrült anya magzatát,

amellyel némaságot szűl – azt hiszi ő –

vagy ősi, tiszta őrt. Viselem púpomat

ődöngve én a hemzsegő körútakon

és senki 

 

 

József Attila – Eszmélet (Latinovits Zoltán)

 

 

 

 

Kaffka Margit

Én szegény

 

Két szemem erővel feszítettem nagyra, kerekre: Nézzen!

És ösztökéltem a lelkem, hogy: serkenjen, kapukat nyisson!

Buzgón azalatt az ujjaimon számláltam titkon

Hányféle a szín, illat, íz – és hánnyal vagyok már készen?

Hol képvetítő-szereit beigazítja a lét, oda mentem,

S csavartam én is a gépen. “Más!” Hogy a hangját, halljam,

Sok néma, leláncolt, bús dolgot megütöttem. Szisszentek halkan,

S én bensőm húrjait konokul, kitartóan eközbe’ figyeltem.

Idéztem a férfiút. – Milyen látása, ereje, hite? Szava.

Ha összeszorítja düh, bolond könny, vágy rezgeti s álom?

Kérdém: milyen a “szerelem” ködétől fátylas aranyesőben szitálón

Mondjuk, – egy temető, – alkony, – hajó, víz, – kis tanya-szoba?

– Cserébe adnom is kellett ó, sokat! Éjet és évet.

S jött sok megtervezett idill, közhely, futó

Perc, habgolyó. És szó, altatni akaró.

De tükrös, éber szemem kerekre-nyitottan csak nézett.

S szóltam: bizonnyal adhat nekem valamit kép, ember, táj, városok,

Lám, sok idegen arc! Szemek, – sok párás lélek-ablak!

Utcák, új hidak, ó templomok. Csak valamit ki ne hagyjak!

És eltökélten minden kriptát, csukott szobát kinyittatok.

Képmás ha rejti előlem titkát szép, ősi mosollyal az ajkán,

Remélve, s szívdobogva órákig állok előtte s kikönyörgöm, kivárom.

Végighúzom a tenyerem sok furcsa, tanagrai kis márványkirályon,

Ó, – most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán!

De nem lelem.

Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen,

Én átkozott üvegvalóm csak átereszt színt, fényt és árnyat,

Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak,

Én – Egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés, béna idegre ha rámhat,

Tudom, elevenig soha, sohsem ér,

– Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér? 

 

 

Radnóti Miklós

Háborús napló

 

1. HÉTFŐ ESTE

 

Immár a félelem sokszor szíven érint

és néha messzi hír csak néked a világ;

egyre régibb emlékként őrzik gyermeki

korod a régi fák.

 

Gyanakvó reggelek s vészes esték között,

háborúk közt élted le életed felét

s most is ellened hajló szuronyok csúcsán

villog a rend feléd.

 

Még álmaidban néha fölötlik a táj,

verseid hona, hol szabadság illan át

a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod

magaddal illatát.

 

Ritkán, ha dolgozol, félig és félve ülsz

asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban,

tollal ékes kezed súlyosan mozdul és

mindig komorabban.

 

A világ új háborúba fordul, éhes

felhő falja föl egén az enyhe kéket,

s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog

fiatal feleséged.

 

2. KEDD ESTE

 

Nyugodtan alszom immár

és munkám után lassan megyek:

gáz, gép, bomba készül ellenem,

félni nem tudok és sírni sem,

hát keményen élek, mint a hideg hegyek

között útépítők,

 

akik, ha könnyű házuk

fölöttük összedől elaggva,

újat raknak és közben szagos

forgácson alusznak mélyeket

s reggelente fényes és hideg patakba

mártják be arcukat.

 

*

 

Magosban élek s kémlelek:

körül borul.

Mint hajónak ormán viharban,

villám fényinél

kiált az őr, ha partot látni vél,

úgy vélek én is, mégis partokat és

l é l e k !

kiáltok fehér hangon én is.

 

És hangomra fölragyog

és hangom messzehordja

hűvös csillag és hűvös esti szél.

 

3. FÁRADT DÉLUTÁN

 

Az ablakon haldokló darázs repül be,

alvó asszonyom álmában beszél,

a barnuló felhők széleire fehér

fodrokat fú a gyönge szél.

 

Miről beszélhetek? tél jön, s háború jön;

törten heverek majd, senkise lát;

férges föld fekszik szájamban és szememben

s testem gyökerek verik át.

 

*

 

Ó, ringó délután, adj nyugalmat,

lefekszem én is, később dolgozom.

Napod fénye már a bokrokon lóg.

s amott az este jő a dombokon.

 

Felhőt öltek, vére hull az égen,

lenn, parázsló levelek tövében

ülnek a borszagú, sárga bogyók.

 

4. ESTELEDIK

 

A síkos égen ereszkedik a nap,

korán jön végig az úton az este.

Jöttét az éles hold hiába leste:

ködöcskék hullanak.

 

Ébred a sövény, fáradt vándorba kap,

az este a fák ága között forog

és egyre dong, míg épülnek e sorok

s egymásra hajlanak.

 

Csöndes szobámba rémült mókus pattan

és itt két hatodfeles jambust szalad.

Faltól ablakig, egy barna pillanat

s eltűnik nyomtalan.

 

A röpke béke véle tünt; hallgatag

férgek másznak szét a messzi réteken

és lassan szerterágják a végtelen

sort fekvő holtakat.

 

1935-1936 

 

 

Ady Endre – Cseh Tamás: Biztató a szerelemhez

 

 

 

 

 

Kosztolányi Dezső

Szeptemberi áhitat

 

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,

ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,

most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya

s szememből az önkívület kicsap,

emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,

halál fölé, a régi romokon,

segíts nekem, szeptember, ne eressz el,

testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez

hideglelős és reszkető imát,

mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,

pogány igazság, roppant napvilág.

Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,

még sok hivő száj büszkén emleget,

vérembe nőnek a termékeny álmok

s nők sem vihognak a hátam megett.

Nem is kivánok egy pincét kiinni,

vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni

s a semmiség előtt még újra lenni.

Ki érleled a tőkén a gerezdet,

én pártfogóm és császárom vezess,

az életem a sors kezébe reszket,

de lelkem és gerincem egyenes.

Uralkodásra a karom erős még,

adj kortyaidból nékem, végtelen

s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,

még most se rút, nem-őszülő fejem.

 

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,

fehér fogától villog vörös inye,

kövér virágba bújik a darázs ma,

a hosszu út után selymes garage-ba,

méztől dagadva megreped a szőlő

s a boldogságtól elnémul a szóló.

 

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,

Minthogyha a perc szárnyakon osonna,

el-nem-múló vendégség van köröttünk,

hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.

 

Húgom virágokat kötöz a kertbe,

aranytálban mosakszik reggelente

s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,

a csillagokról ráhull az aranypor.

 

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.

A felnőttek érthetetlenül beszélnek

egymás között, minden nesz oly goromba,

estente búgó hangja van a szélnek,

tán megriadt lenn egy sötét falombtól

s a télre, sárra és halálra gondol.

 

Aztán a délután is furcsa nékem,

hogy a napot árnyékok temetik,

a zongorán, mint hajdan a vidéken,

örvénylik a Sonata pathétique,

bukdácsol a billentyűn tompa búban

az édes elmebeteg, árva Schumann

s mert nem lehet már jobban sírnia,

száján kacag a schizophrénia.

 

Nem volt a föld még soha ily csodás,

a fák között mondhatatlan suttogás,

a fák fölött szallag, beszegve kancsal

fénnyel, lilába lángoló naranccsal,

az alkonyat csókot hajit a ködnek

és rózsaszín hullámokon fürödnek.

Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,

miféle régen elsüllyedt menyország?

 

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,

a fájdalom, a koldusgúnya is,

jaj hadd mutassam e kis templomot,

mely déli tűzben csöndesen lobog.

Imádkozó lány, száján néma sóhaj,

mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,

vakok meresztik égre szemüket,

Isten felé fülel egy agg süket.

 

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba

kis műhelyébe dolgozik a varga,

csöpp láng előtt, szegényen és hiába,

mint régi képen, ódon bibliába.

 

Most az eső zuhog le feketén,

most a sötétbe valami ragyog,

mint bűvös négyszögön a mese-fény,

fekete esőn arany-ablakok.

 

Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,

benn villanyfénynél őszi takarítás,

a készülődés télre, az igéret

s az ámulattól szinte égig érek.

 

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak

s mint a kisíkált sárgaréz-edények

a konyha délutánján mért ragyognak?

Mit akar tőlem ez a titkos élet?

Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?

Ki fényesít eget és hegyeket?

Mily pantheizmus játszik egyre vélem,

hogy századok emlékét visszaélem?

 

Az Orion süvegje mért parázsló?

Miért hogy mindent lanyha pára mos?

Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?

Miért csodálkozol, csodálatos?

 

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,

cél nélkül, éjen és homályon át.

Állj meg, te óra és dőlj össze naptár,

te rothadó gondoktól régi magtár.

Ifjúságom zászlói úszva, lassan

röpüljetek az ünnepi magasban.

 

 

Kosztolányi Dezső: Boldog, szomorú dal (Kaláka)

 

 

 

 

 

Szécsi Margit

Imák

        Kondor Béla emlékének

 

KI VAGY A MENNYEKBEN – illene már magát megkeresni,

miután betemették földdel, és csonttáfagyott a föld,

az ablakba-kitett gyertyán és vörösboron át elröpült a lelke,

tiszta volt amugyis. Nekünk pedig megkezdődött a magány.

Karácsony volt, és a maga ajándék-szájharmonikája

árván világolt, árván és dallamtalanul,

a kifúvatlan regölő-marsok meg a rumbák

ezüstben megkövülve fejünknél, megőszítették a hajat.

őszül a mi vérkeringésünk, piros akaratunk az erekben

feketére hervad, akár fehérre a sörény.

Ablakunkban fekete rózsák, vízmosta kavics-galambok

turbékolnak zengve és csikorogva, akár a riadalom.

Glória, glória. Fölkelünk, sóhajtva elmegyünk,

eljárjuk a kocsmákat, a vérszívó arany-dagályt,

de csak a részegemberek mutogatnak bábeli ujjal,

a felelőtlen gyöngék, akik beisszák a jövőt –

Nem láttuk mi magát részegen toporogni,

maga a szívét itta le sikeresen,

hordozva a nemzet zsákját akár a vasúti rakodómunkás,

mert a konténerek nem bírják el a megfogalmazást –

– hát csak a földből jő el a maga ragyogása!

Beolvadt salak-vitézek a bányai földben,

ujjongjatok, az eltemetett légkalapáccsal

ne kopogjatok föld alól zokogva jelet.

Mert szent a föld, csak a föld méhe a tiszta,

rozsda-csillagos csilléitek, bölcsői rangban

ragyogóbbak a sivatagi napozó-ágynál,

hordoznak most olyan babát, világra-szólót.

S dohány meg ital – ez maradt nekünk,

dohány meg ital, meg a szomorúság,

hogy csak a földből jő el a mi ragyogásunk.

Így hát: BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET – de megbocsátanak-e nekünk?

Ugyan, ugyan. Lám, az álom is, hova visz?

Álomi rendőrségre röptet az álom, aki röptethetne mezőkre,

új szabadalmu viaduktokra – de mi nem oda megyünk,

kitárjuk ujjainkat, ketten kétszer-öt ujjainkat kitárjuk

akár a bíbor hajnalmadár-szárnyat – de a festék is vörös,

bemártja a rendőrbácsi a mázba az erezetes ujjat,

bemártja, lenyomja, ez hát az ujjlenyomat,

– azután körülrajzolja. Ebből mi legyen, a nevetlen ujjból?

Ujjvirág legyen belőle, szirmos, képeslapi-rózsás,

a mutatóból zsiráf, a gyűrűs meg tubicagalamb,

paradicsomi pálmák övezzék, hüvelykujjból a tigris kivirágzik,

hát Ádám hol van, meg Éva? Itt vagyunk e döbbenetes giccsben,

beírva, körülírva, mások által leírva –

hol van a maga fekete krétája, aranyos ecsetje,

hogy a mi gyászunk és glóriánk meglátható legyen?

Hol van az osztály, akiért mi kipirultunk,

akiért fehér ingünk, világos agyvelőnk virult,

Biztonságot áhít a nő, tajtékon is: családi ágyat,

a férfi agyarat visel, kardfogutigris-csuhát,

öltözék, svájci ágyciha, csíkos őrizetesek vigalma,

kottáz rajta a vér újkori virágéneket,

Mona Liza nem mosolyog, kettéválik,

Erzsike eladónő, Elíza eladja magát,

mi pedig szeretni akarunk, balgán és vagyontalanul,

éjszakáinkat a nem-kellő javak körbeiszonyítják,

az ellökött javak vánkosunk körül tajtékzanak,

Ben, old káró, lóbáró kend,

vicsorog az anyagi világ lóden-kobra-feje,

hamis fény, hamis tudat találkozik hamis közegben,

egymást kioltják, ez a kultúrák interferenciája,

országot az ország – kioltja az ember az embert,

a férfit a nő – s mindnyájunkat a közeg,

megfullaszt a szeretet, nincsen útja se tárgya,

kire öntsük ki a csillagokat s a világkép virradatát?

Úgy igaz pedig a mi igazunk MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK

de mennyire megbocsátunk – mi naponta, naponta:

a fűszeresnek, a fásnak, a fenevadnak,

a lakatosnak, s a világot lakhatatlanná-tevőnek,

garázskezelőnek, görcsnek, gepárdnak, gombos-harmonikásnak,

rendnek, ruhának, rókafülűnek, rókavadásznak,

árazónak, áruló árunak, áru-elkezelőnek,

– más a megbocsátás, uram, és más az áruba-bocsátás,

ne tévesszük össze a fogalmakat, ahogy már Ábrahám mondta

midőn a tulkot vonta a tőzre egyfia helyett –

mert biblia-régen barbárok ülnek az isteni széken,

barbárok vonulnak hadba, barbárokat sarabolva –

ezek vezessék a kéz gyönyörű verdesését a papíron

a kontárok, a kufárok, a padisák meg a palik?

A férfiak! Avagy a női hölgyek,

a spinkulák, Samu, a spinkulák,

akik a kegyed képein

töpörödött szárnnyal, de nagy seggel röpülni óhajtanának

s guggolnak akár a galambicák a Géniusz alján,

akik a Próféta elől négykézláb megfutamodnak

miután leszerepeltek mint kisértők –

Hímek, nők, akik gyártják az élőket korai halálra,

vénségre, fellöketésre, kórházi ágydeszka-homályra,

hályogos képernyő-látomásra, szellemi színvakságra –

ezek szabták volna meg Magának: kivé legyen?

Ej! Nem tükör a mi arcunk, hogy a szajha föld önmagát élvezze benne,

felrózsázva cudarul, felkoszorúzva dögletesen –

Mária-üveg a mi orcánk, ablak a hervadó világra,

kinagyítva irgalmat, iszonyatot, elhagyva az elhagyhatót,

szívárványba-borítva csillag-haldoklást, irányul a konkrét időre,

betörhetik, de meg nem törhetik, a töredék is csupa egység,

szilánk-sugarakban épülünk a lehető világ elé.

S hát az aranymetszés, uram, az aranymetszés,

a távlat, a mindenség pólusai, az aránylat,

a szűzek arányai meg az emberi üstökösök iránya,

a vérkoszorú íve meg a csillagpályák arculata,

a dimenziók meg az egység – ez is az ember műve,

a hiábavaló zokogás testvéri lélek iránt,

tudunk ám mi örülni májusi-majálisosan – tudunk mi sírni,

ez a mi tanulmányunk, mikor a hajnal álomtalan fejünknél keringöl,

késő csillagokat vet az érverés, fájó csuklónk zsiborog –

de amíg ki nem derül: mirevaló arány meg forma,

addig ne nyúljon a világ a maga érzékeny kezeihez.

Kehely meg urna meg áldozati tárna

a föld förtelmét befogadni nem elég,

de a Géniusz síró szemekkel

leragyog a röppályák sivatagára,

a föld síneire, töltések végtelen szemérem-testjeire,

soha ilyen délibábot, soha ilyen varázsos dongót,

szent gyomokból kikelőt, zsálya-tornyoktól lilulót,

szarkaláb-tilolta selyemszárnyat, kamilla-szemű csodát –

Pestszentlőrincre, uraim, a repülőtér irányába

disszidált a magyar délibáb, ide-építette magát,

aki nem hiszi, itt megszámlálhatja világos csontjait,

vitalliumcső-vázát, vörösréz ideg-szövevényét,

minden tagja finomság, füst meg érzékeny erő.

S járunk a képek szentjében, vándorolunk szerelmében

akár a Kezdetben, valamikor, mert csak a Kezdet a nagy,

s akár a paraszt ünnepkor, a vetésben: járunk a Kezdet fenségében,

a téglákat megfogdozzuk, meglapogatjuk a panelleket,

mint a jószágot, a tehén vörösbársony oldalát, a csikó velúr-pofáját,

úgy bizony, úgy tapogatjuk mi az épülő Időt,

nekünk az érdes téglafal is csupa bársony volt, ifjuságunk,

népek fiatalsága, reménység, édes harag,

a hét hat napján szivárvány, hetediken az álom,

amikor a liliom bódulatával jövendőt fogalmazunk,

mi a csajkából is virágot ettünk és anyatejet ittunk,

úgy is megyünk a sírba, hogy töretlen a világkép:

Itt látható, ami soha nem látható többé –

és mégis: Megfeszítették!

és meghala! és eltemetteték!

és szálla alá poklokra, s vele a mi reményünk,

mert nem látjuk mi magunkat többé a kegyed boldog szemeiben,

rajzain menyasszony-vőlegényként meg nem jelenünk,

pedig be szép mind a kettő, mint az arany botocskák,

rubintfejő jogarok az isten kezében,

összeolvadva lassan – nem látjuk mi magunkat soha,

de a maga jobbja felől, onnan lészünk eljövendők,

nem is ítélni, mert akkorra minden kivilágosodik,

s az Angyal szárnyas orcái mögül kitűnik

a szép ítélet: szánalom és szeretet.

Mária-üveg a mi orcánk, ablak a hervadó világra. 

 

 

 

Márai Sándor:

Mennyből az angyal

 

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE

Az üszkös, fagyos Budapestre.

Oda, ahol az orosz tankok

Között hallgatnak a harangok.

Ahol nem csillog a karácsony.

Nincsen aranydió a fákon,

Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.

Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.

Szólj hangosan az éjszakából:

Angyal, vigyél hírt a csodáról.

 

Csattogtasd szaporán a szárnyad,

Repülj, suhogj, mert nagyon várnak.

Ne beszélj nekik a világról,

Ahol most gyertyafény világol,

Meleg házakban terül asztal,

A pap ékes szóval vigasztal,

Selyempapír zizeg, ajándék,

Bölcs szó fontolgat, okos szándék.

Csillagszóró villog a fákról:

Angyal, te beszélj a csodáról.

 

Mondd el, mert ez világ csodája:

Egy szegény nép karácsonyfája

A Csendes Éjben égni kezdett –

És sokan vetnek most keresztet.

Földrészek népe nézi, nézi,

Egyik érti, másik nem érti.

Fejük csóválják, sok ez, soknak.

Imádkoznak vagy iszonyodnak,

Mert más lóg a fán, nem cukorkák:

Népek Krisztusa, Magyarország.

 

És elmegy sok ember előtte:

A Katona, ki szíven döfte,

A Farizeus, ki eladta,

Aki háromszor megtagadta.

Vele mártott kezet a tálba,

Harminc ezüstpénzért kínálta

S amíg gyalázta, verte, szidta:

Testét ette és vérét itta –

Most áll és bámul a sok ember,

De szólni Hozzá senki nem mer.

 

Mert ő sem szól már, nem is vádol,

Néz, mint Krisztus a keresztfáról.

Különös ez a karácsonyfa,

Ördög hozta, vagy Angyal hozta –

Kik köntösére kockát vetnek,

Nem tudják, mit is cselekesznek,

Csak orrontják, nyínak, gyanítják

Ennek az éjszakának a titkát,

Mert ez nagyon furcsa karácsony:

A magyar nép lóg most a fákon.

 

És a világ beszél csodáról,

Papok papolnak bátorságról.

Az államférfi parentálja,

Megáldja a szentséges pápa.

És minden rendű népek, rendek

Kérdik, hogy ez mivégre kellett.

Mért nem pusztult ki, ahogy kérték?

Mért nem várta csendben a végét?

Miért, hogy meghasadt az égbolt,

Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

 

Nem érti ezt az a sok ember,

Mi áradt itt meg, mint a tenger?

Miért remegtek világrendek?

Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.

De most sokan kérdik: mi történt?

Ki tett itt csontból, húsból törvényt,

És kérdik, egyre többen kérdik,

Hebegve, mert végképp nem értik –

ők, akik örökségbe kapták –:

Ilyen nagy dolog a Szabadság,

 

Angyal, vidd meg a hírt az égből,

Mindig új élet lesz a vérből.

Találkoztak ők már néhányszor

– A költő, a szamár, s a pásztor –

Az alomban, a jászol mellett,

Ha az Élet elevent ellett,

A Csodát most is ők vigyázzák,

Leheletükkel állnak strázsát,

Mert Csillag ég, hasad a hajnal,

Mondd meg nekik, –

                            mennyből az angyal

New York, 1956. 

 

 

Márai Sándor: Halotti beszéd (Bánffy György)

 

 

 

Babits Mihály:

Fekete ország

 

Fekete országot álmodtam én,

ahol minden fekete volt,

minden fekete, de nem csak kívül:

csontig, velőig fekete,

fekete,

fekete, fekete, fekete.

Fekete ég és fekete tenger,

fekete fák és fekete ház,

fekete állat, fekete ember,

fekete öröm, fekete gyász,

fekete érc és fekete kő és

fekete föld és fekete fák,

fekete férfi, fekete nő és

fekete, fekete, fekete világ.

Áshatod íme, vághatod egyre

az anyagot, mely lusta, tömör,

fekete földbe, fekete hegybe

csap csak a csáklyád, fúr be furód:

s mélyre merítsd bár tintapatakját

még feketébben árad, ömöl

nézd a fű magját, nézd a fa makkját,

gerle tojását, csíragolyót,

fekete, fekete, fekete

fekete kelme s fekete elme,

fekete arc és fekete gond,

fekete ér és fekete vér és

fekete velő és fekete csont.

Más szín a napfény vendég-máza,

a nap a színek piktora mind:

fekete bellül a földnek váza,

nem a fény festi a fekete szint

karcsú sugárecsetével

nem:

fekete az anyag rejtett lelke,

jaj,

fekete, fekete, fekete. 

 

 

Juhász Gyula

A fekete Mária

 

ősi templom árnyas szögletében

Századoknak füstje és pora

Lassan lepte be s ő mély sötéten

Néz jövőbe hét tőrrel szivében:

Magyarok Asszonya.

Háború és béke váltakoztak

És jött és ment nemzetek sora,

Nyarak búzát, telek havat hoztak,

ő csak nézett, a Fiát karolva:

Magyarok Asszonya.

Hő zarándok messze, messze tájról,

A lábain országút pora,

Vigaszt várva hozzájött s a távol

Múltakból gyászt s jó reményt világol

Magyarok Asszonya.

S jöttem én is, e szomorú öltő

Bús magyarja, hő zarándoka,

Mit adhatnék, csüggedt, árva költő:

E dalt hozom, mint könnyét a felhő,

Te feketén is vigaszt derengő

Magyarok Asszonya! 

 

 

Weöres Sándor

Dob és tánc

 

csönd

béke

csönd

béke

fény

csönd fénye

béke csöndje

fény békéje csönd

fényes csönd béke

csönd béke fény

béke csöndes fénye

fény csöndje

csönd csöndje fény fénye béke

csönd fény

 

lombban kő

csönd köve

kövön fény csöndje

kőben csönd béke

kő békéje béke köve lombban

csönd fényes béke

kő lombban fény

 

kút csöndje fő

kútra hajló béke csönd

kút békéje inda

fő inda kő

lomb hintája kúton

fény ingája kútban

csönd dajkája

csepp

csepp

kút cseppje

cseppek csengő csöndje

csönd cseppje fény

kút habja kő lombja

fény csöndje béke

 

szél víz föld

kis patak irama

fény halmai

föld keblei

kút karjai

kő lábai

víztüdejü szél

lombtorkú csönd

fűruháju fény

kőarcú béke

 

reggel

dél

este

éj

hajnal karéja

dél sziklája

alkony karéja

éj sziklája

csönd

béke

fény hímzése

hab szövése

szél fonása

füst rovása

tőz írása

örökös szálak verejtéke

orsó

koporsó

kop

kop

harkály

óriási csönd órája

sok külön kis csönd ingája

kövön gyík

fénylő néma bálvány

 

béke veled

szeretőd lappang

virágzó ág rejtekében

párod rejlik

minden kapu hajlatában

rend

ünnep

béke

rend köve

ünnep lombja

csönd füve

béke kútja

szállj békés lomb csöndje

fényes ünnep ága lengj

ima irama

unalom fénye

csönd ünnep béke rend szállj

ima fény ünnep lengj béke

fény csönd

béke

csönd

csönd

béke

béke 

 

 

Reményik Sándor

Csomó

 

Mit tudjuk mi, hogy ki kötötte:

Isten, a Sátán, a Gonosz, a Jó?

De meg nem oldja hit, tudás, erő,

Örök az élet szálán a csomó.

 

Mit tudjuk mi, hogy s mint kötötték,

Hogy bogozták a végzet kezei,

A végzet a mi babráló kezünk

És szakadt, véres körmünk neveti.

 

Az élet szálán ott a sorscsomó

És meg nem oldja hit, tudás, erő,

Bár eszmék rendje tűnt miatta le

S a semmiségből újra visszajő.

 

Bár ostromolták roppant rendszerek,

Rajta minden hatalmuk megtörött,

A megoldások sora végtelen

S reménytelen – mert a csomó örök.

 

Mert minden főszál, minden kis virág

Egy rettenetes gordiusi bog

És az marad, míg lélek lesz, ki rajt’

Halódni, vívni, tépelődni fog.

 

S a tépelődő, babrálgató ujjnál

Még szánandóbbak tán a vaskezek:

Caesar, ki ketté vágtad a csomót,

Szegény – Te sem oldottad meg. 

 

 

Botár Attila

[KI ÉGI LÁNGÉ]

 

Keres, nyugosztja s föltépi erét

a férfi nyelve női idiómát

kerülget hágcsóz ablakán belép

a hét nap színű és ernyedt parókák

 

rákényszeríthetik nem esztelen

sem torokszorító arc-öltözékük

viselését csak miattuk reméltük

ami képtelen képen túl terem

 

a levegőt jobbról megfakasztja

iromba tér lesz otthonos teremmé

két szó közé Lány-Lényét itatva

 

nem magáévá de magává tenné

hogy a sors őt lombosodni hagyta

ki égi lángé földasszonyi nedvé –

 

 

Eörsy István

Az ördögfióka és a tündér

 

Ördögfióka-barátom

felvidít, ahányszor látom,

olyan fürge, olyan fényes,

szaga kellemesen kénes

saját talpát nyalni képes.

 

Van két kicsi, hegyes szarva,

van egy izmos, kurta farka,

magas fákon reggel-este

annál fogva lóg libegve,

s diót dob a gyerekekre.

 

Egyszer egy tündér járt arra,

ringott-lengett jobbra-balra,

fehér bugyija kilátszott,

mókusa volt, azzal játszott,

fütyörészett, dalolászott.

 

Kis ördögöm fentről látta,

s beleszeretett a lányba.

Le is ugrott egykettőre

bukfencezve és pörögve,

s megállt vigyázzban előtte.

 

„Édes tündér, úgy szeretlek,

mint a mézet vagy az epret.

Soha senkit ilyen szépen

nem szerettem földön-égen –

kérlek, légy a feleségem.”

 

A tündér ezt válaszolta:

„Menjek lakni a pokolba,

Javulj meg, és megszeretlek,

szüleimhez bevezetlek,

s két hét múlva férjül veszlek.”

 

Barátom a fejét rázta:

„Legyen eszed, tündérlányka.

Alattomos áruló

a kis ördög, hogyha jó,

s akkor hozzád nem való.”

Kacarászni kezdett erre

a tündérlány csilingelve.

Egyéb választ nem adott,

tapsolt, ugrált, kacagott,

tündérien mulatott. 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.11.19. @ 09:16 – H.Pulai Éva

Hírek

Húsvét

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Jézus Krisztus élete ugyanis nem egy emberi élet a sok közül, hanem egyetemes élet az emberekért. Mindenki életéért való élet, még pontosabban (így is lehet mondani): mindenki élete.”

 

 

Pilinszky János:

Agonia Christiana

 

Szellőivel, folyóival

oly messze még a virradat!

Felöltöm ingem és ruhám.

Begombolom halálomat.

(1958)

 

A húsvét a keresztények legfontosabb ünnepe, de a tavaszvárás, a tavasz eljövetelének ünnepe is, amelyet március vagy április hónapban (a Hold állásának megfelelően) tartanak. A Biblia szerint Jézus – pénteki keresztre feszítése után – a harmadik napon, vasárnap feltámadt. Helyettesítő áldozatával megváltotta minden ember bűnét, feltámadásával pedig győzelmet aratott a halál felett. Az eredetileg zsidó ünnep (héber nyelven pészah) az egyiptomi fogságból való szabadulás ünnepe volt. A húsvét egybeesik a tavaszi napéjegyenlőség idején tartott termékenységi ünnepekkel is, amelynek elemei a feltámadás, az újjászületés.

Nagycsütörtöktől nagyszombat délutánjáig harangok helyett kelepek szóltak.

„A harangok Rómába mentek…” Ez jelképezi, hogy senki nem szólt Jézus mellett.

 

Botár Attila:

NISZÁN DÉLUTÁNJA

 

Titoknyílt seb a lenti hajcihőn túl

az Áldozó három világra külde

gödölyét az ítéletes gyepőre

oldódjon éggé testet szenvedő súly

 

A tű-nem-érte gyolcs kivetve kockán

fönt király hárfáz négy Janus-pofára

forró levelét ontja a borostyán

és útba esik Niszán délutánja

 

A szikla kínt lepel formát forogna

hol asszonyi szem szivárogni nem mer

harmadnap-malom fáját…

 

 

Jankovics Marcell

Jelkép-kalendárium

(részlet)

 

Az írások szerint Jézus az eltemettetése utáni harmadik napon visszatért a földre, s itt tartózkodott még negyven napot. Föltámadásával az egyházi évben újabb bőség időszaka köszönt az emberekre (feltéve, ha van mit enniök), ami ötven napig, pünkösdig tart. A húsvétnak mint tavasz-ünnepnek is a föltámadás a fénypontja. A naptári fordulatot nemcsak a „sódar behozatala”, hanem tűzszentelés is jelzi; eddig is láthattuk, minden „negyvenedik” ünnepnapon (karácsonykor, gyertyaszentelőkor, illetve húshagyókor és most, húsvétkor) tűzünnep is járta. Ilyenkor a nép otthonában kioltotta a régi tüzeket, hogy az új, szentelt tűzzel gyújtson új világot. A tűzszenteléshez, akárcsak a farsang temetésekor, most is „halotti” máglya szolgáltatta a lángot. Ez volt az ún. „Júdás-égetés” vagy „Pilátus-égetés” (változata pedig a „Júdás- vagy Pilátusverés”). A nagyhét valamelyik napján a gyerekek nagy dérrel-dúrral a templom elé hordtak mindenféle ócska ládát, hordót, egyebet, s ott darabokra hasogatták őket. E roncsokból rakták aztán a tűzszenteléshez való nagyszombati máglyát. (Harmadnap ide, harmadnap oda, a föltámadást az egyház is már nagyszombat este megünnepli.)

 

Tiszteletes edény

 

Jézus földi életének két végpontját két kehely jelzi. Az első kehely galambbal Mária teherbeesésének jelképe; az edény a Szűz teste, a belé merítkező galamb a Szentlélek. A második kehely (a Grál) a Megváltó kereszthalálát jelképezi. Ez áll a kereszt tövén, ezt tartják az angyalok a megfeszített sebei alá, ebbe folyatja a Bárány a vérét. A két kehely eggyé válik a mise kelyhében, amely Krisztus testét, a szentelt ostyát és vérét, a szentelt bort tartalmazza katolikus felfogás szerint. A mise rituálisan megismétli az utolsó vacsorán történteket, amikor Jézus a kenyeret és a bort mint saját testét és vérét osztotta el tanítványai között, mondván: „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19).

A két szimbolikus kehely, a fogantatás- és haláljelkép végső fokon egy. A meghaló és feltámadó napisten „élete” örök visszatérés. Eltávozása visszatérés az anyai testbe, a földanyába, hogy ott újra fogantassék. Halála tetszhalotti, voltaképpen magzati lét, újjászületésének szükséges feltétele. Mária mint Jézus testének tartóedénye jelenik meg a litánia szövegében is: „Tiszteletes Edény”, „Mária, Aranyház”. Ez utóbbi megszólítás az oltár szekrénykéje, a tabernaculumra utal, mely az úrmutatót, s abban a szent ostyát őrzi. Az isten, illetve hérosz testét befogadó és kibocsátó edény képzete igen-igen régi, s kiterjesztődik az archaikus újjászületés célzatú áldozatokra, beavatási szertartásokra is.

 

A keserű pohár

 

A halál mérgét is a misztikus edény tartalmazza. A halálkehely hasonlat az utolsó vacsorát követő nagycsütörtöki látomásban hangzik el az Olajfák-hegyén, a Getszemáni kertben, ahol Jézus az Atyához könyörögve kiinni való pohárnak nevezi a reá váró szenvedéseket (Lk 22,42). E jelképes edényt az ember óhatatlanul a méregpohárral társítja, amely szintén gyakori jelkép a keresztény ikonográfiában. Szent Donát, Norbert, Benedek, valamint János evangélista attribútuma a „hamis kehely”, törötten, pókkal, kígyóval, illetve a „babiloni” sárkánnyal.

 

 

El Greco: Feltámadás

 

(Museo Nacional del Prado)

 

A föltámadás ábrázolása terén a művészek a tridenti zsinatig sokszor figyelmen kívül hagyták a Szentírásban foglaltakat, ahol az is olvasható, hogy a sírhoz zarándokoló szent asszonyok a sírt nyitva találják, és angyali szózatból értesülnek a történtekről. A középkor és a reneszánsz festőit a földre visszatért Jézus személyénél jobban foglalkoztatta annak isteni lényege. Ezért a föltámadást a mennybemenetelhez hasonlóan értelmezték. Krisztust természetfölötti lényként a levegőben lebegve, fényes mandorlával övezetten jelenítik meg a kitárult sír felett, kezében a föltámadás zászlajával, miközben a földön a sír elvakított vagy alvó őrei henteregnek. Az egyház nem vette jó néven a két esemény összevonását, mert az szükségtelenül hangsúlyozta Krisztus napisteni vonásait. A sír száján át egyenesen az égbe emelkedő sugárzó alak inkább megfelelt a tavaszpont kapuján átkelő Nap megtestesülésének, mint a dogma szerint a földre testi valójában visszatért Megváltó ábrázolásának (lásd Matthias Grünewald Isenheimi oltárának szárnyképén). A levegőbe emelkedő sugárzó Krisztus asztrológiailag megfelel a Kos jegyben exaltatióban lévő („emelkedő”) Napnak.

 

Dsida Jenő

Húsvéti ének az üres sziklasír mellett

 

Sírod szélén szinte félve,

iszonyattal üldögélve,

ó – mekkora vád gyötör,

mardos, majdnem összetör:

mily látás a kétkedőnek,

törvény ellen vétkezőnek,

hogy üres a sírgödör.

 

Nyitott sírod szája szélén

sóhajok közt üldögélvén

szemlélem bús, elvetélt

életemnek rút felét

s jaj, – most olyan bánat vert át,

mily Jacopo és Szent Bernát

verseiből sír feléd.

 

Nincs gonoszabb, mint a hitvány

áruló és rossz tanítvány,

ki az ördög ösvenyén

biztos lábbal, tudva mén:

szent kenyéren nőtt apostol,

aki bűnbe később kóstol, –

Krisztus, ilyen voltam én.

 

Amit csak magamban látok,

csupa csúnya, csupa átok,

csupa mély seb, éktelen,

testem oly mértéktelen

volt ivásban, étkezésben,

mindenfajta vétkezésben

s undokságom végtelen.

 

Ó, ha tudnám, megbocsátasz,

s országodba bebocsátasz,

mint szurnám ki két szemem,

mint vágnám le két kezem,

nyelvem húznám kések élén

s minden tagom elmetélném,

amivel csak vétkezem.

 

Bűneimnek nincsen számok.

Mindent bánok, mindent szánok

és e sajgás, mely gyötör

nem is sajgás, már gyönyör.

Hamuval szórt, nyesett hajjal

ér engem e húsvéthajnal

és az üres sírgödör.

 

Bámulok a nyirkos, görbe

kősziklába vájt gödörbe,

bénán csügg le a karom,

tehetetlen két karom…

Te kegyelmet mindig oszthatsz,

feltámadtál s feltámaszthatsz,

hogyha én is akarom.

 

Lábadozó régi hitben

egész nap csak ülök itten.

Lelkemet nagy, jó meleg

szent fuvallat lepte meg,

lent az odvas, szürke barlang

mélyén muzsikál a halk hang,

ahogy könnyem lecsepeg.

 

Az én Uram újra él most,

országútján mendegél most,

áprilisban fürdik és

aranyozza napsütés,

ahol lépked, jobbra-balra

ezer madár fakad dalra

s ring, hullámzik a vetés.

 

Éneklő sok tiszta lánnyal,

liliomos tanítvánnyal

nem követlek, Mesterem.

Majd csak csöndes estelen

indulok, hol vitt a lábad,

földön kúszom könnybe lábadt

szemmel, szinte testtelen.

 

Fennakadva tüskeágon,

éjsötét nagy pusztaságon

étlen, szomjan vágok át,

nagy hegyeken vágok át,

mint eltévedt eb szimatja,

mely halódva is kutatja

vándor ura lábnyomát.

 

S közben dalolok az égről,

pálmás, örök dicsőségről,

vonszolván földdel rokon

testemet a homokon

s így ujjongván, nem is érzik,

hogyan sajog, hogyan vérzik

rögbe horzsolt homlokom.

 

Mert az égi útnak elve:

kúszva, vérzőn, énekelve,

portól, sártól piszkosan

menni mindig, biztosan…

S kopjék térdig bár a lábam,

tudom, az ég kapujában

utólérlek, Krisztusom! 

 

 

Pilinszky János

Húsvét margójára

(részlet)

 

A gyónás szentségében titokzatos módon mindig jelen van ez a drámai pillanat. Semmiféle önelemzés és semmiféle bánat nem pótolhatja ezt az értéket. A lelkiismeret-vizsgálatot és bánatot csakis a gyónás emeli valamiféle hasonlíthatatlan drámai történéssé, konkrét erejű mozzanattá. A gyónással küszöböt lépsz át, mely a bőn rabságából Isten szabadságába vezet. Fellélegzel. Megtetted a nagy lépést. Látszatra alig „történt” valami; „cselekedeted” isteni közegben játszódott le. Csak csöndes ujjongásodon érzed, mennyire valóságos szabadulásod.

De épp ez a titokzatos „cselekvési mozzanat” magyarázza azt, hogy el is lehet szokni tőle. Erő, és újra és újra elhatározás kell minden egyes gyónáshoz, mint minden valódi cselekvéshez. S már a cselekvés „misztikájához” tartozó kérdés volna azt megfejteni, az ember miért hajlamos a restségre akkor is, mikor az rabságot, rosszat, árnyékot jelent számára, s miért rest megtenni a döntő lépést, mikor az a szabadságba, örömre és világosságra vezető

 

Nagy László

Esti képek

(részlet)

 

4

 

Villog már a gyantaszagú

ládákban a sok tojás

ketrec telik, három falu

csupa jérce-sikoltás.

Suhanc karját kosár húzza,

lányok ölén szárnyasok

rángnak, rácsapnak a blúzra,

pírban a mell fölsajog.

Most verejték esik latba,

piheg tünde mérlegen,

szívükön egy pillanatra

lehorgad a szerelem.

Aztán fölmagasul szépen,

földszag hömpölyög a szélben,

szikráznak a csillagok.

 

 

Máté Evangyélioma 28. rész

Károli Gáspár fordítása

 

  1. A szombat végén pedig, a hét első napjára virradólag, kiméne Mária Magdaléna és a másik Mária, hogy megnézzék a sírt.

  2. És ímé nagy földindulás lőn; mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén, elhengeríté a követ a sír szájáról, és reá üle arra.

  3. A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás, és a ruhája fehér, mint a hó.

  4. Az őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének, és olyanokká lőnek mint a holtak.

  5. Az angyal pedig megszólalván, monda az asszonyoknak: Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek.

  6. Nincsen itt, mert feltámadott, a mint megmondotta volt. Jertek, lássátok a helyet, a hol feküdt vala az Úr.

  7. És menjetek gyorsan és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból; és ímé előttetek megy Galileába; ott meglátjátok őt, ímé megmondottam néktek.

  8. És gyorsan eltávozván a sírtól félelemmel és nagy örömmel, futnak vala, hogy megmondják az ő tanítványainak.

  9. Mikor pedig mennek vala, hogy megmondják az ő tanítványainak, ímé szembe jöve ő velök Jézus, mondván: Legyetek üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván, megragadák az ő lábait, és leborulának előtte.

  10. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek Galileába, és ott meglátnak engem.

  11. A mialatt pedig ők mennek vala, ímé az őrségből némelyek bemenvén a városba, megjelentének a főpapoknak mindent a mi történt.

  12. És egybegyülekezvén a vénekkel együtt, és tanácsot tartván, sok pénzt adának a vitézeknek,

  13. Ezt mondván: Mondjátok, hogy: Az ő tanítványai odajövén éjjel, ellopák őt, mikor mi aluvánk.

  14. És ha ez a helytartó fülébe jut, mi elhitetjük őt, és kimentünk titeket a bajból.

  15. Azok pedig fölvevén a pénzt, úgy cselekedének, a mint megtanították őket. És elterjedt ez a hír a zsidók között mind e mai napig.

  16. A tizenegy tanítvány pedig elméne Galileába, a hegyre, a hová Jézus rendelte vala őket.

  17. És mikor megláták őt, leborulának előtte; némelyek pedig kételkedének.

  18. És hozzájuk menvén Jézus, szóla nékik, mondván: Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.

  19. Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében,

  20. Tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen!

  

 

 

Karl Rahner: Húsvéti misztérium

 

A II. Vatikáni Zsinat után világszerte ismert kifejezéssé vált a ,,húsvéti misztérium”. Egyre gyakrabban találkozunk vele mind a teológiában, mind a liturgikus imádságokban. Ha egészében lefordítják magyarra, ,,húsvéti titoknak” mondják a legtöbbször. De mivel a ,,titok” szó félreérthető és néha félrevezető is, gyakran mindjárt a konkrét jelentéssel fordítják a misztériumot, ahogyan a tartalom és szövegösszefüggés szerint legjobban odaillik: szentmisének, szentségnek, ünnepnek stb. A misztérium szó ugyanis egyáltalán nem hétköznapi értelemben vett titkot jelent, és egyáltalán nem olyan dolgot, amit nem lehet megérteni és felfogni. A misztérium – ahogyan már Szent Pál is használta – olyasmit jelent, ami kinyilvánul, jelenvalóvá lesz, jelek által felfogható és megismerhető: Isten megjelenését, akaratának és szeretetének kinyilvánulását jelenti.

 

Isten üdvözítő szeretete Jézus Krisztusban nyilvánult ki tökéletesen. Jézus egész élete misztérium. Életének a csúcsa, legnagyobb és legjelentősebb eseménye: az ő halála és feltámadása (ide számítva mennybemenetelét, megdicsőülését is). Ezt a végtelen értékű krisztusi eseményt foglalja össze a ,,húsvéti misztérium” kifejezés. A liturgiáról szóló zsinati megnyilatkozás (a liturgikus konstitúció) ezért állítja ezt a kifejezést mind az üdvtörténeti teológiai szemlélet, mind a gyakorlati keresztény élet központjába: ,,Az emberek megváltásának és Isten tökéletes dicsőítésének ezt a művét, amelyet az isteni hatalom nagy jelei mutattak meg előre az Ószövetség népének, Krisztus, az Úr beteljesítette. Elsősorban boldogságot adó szenvedésének, a halálból való feltámadásának és dicsőséges mennybemenetelének húsvéti misztériuma által, mert ebben ‘halálunkat a maga halálával lerontotta, és feltámadásával visszaállította az életet’ (húsvéti prefáció).” (Lit. Konst. 5. pont.)

 

A húsvéti misztérium jelentésének azonban csak egyik részét foglalja össze a kifejezés történeti vonatkozása, vagyis hogy Jézus földi életére, legfőképpen halálára és feltámadására utal, és ezekre emlékeztet. Jézus Krisztus élete ugyanis nem egy emberi élet a sok közül, hanem egyetemes élet az emberekért. Mindenki életéért való élet, még pontosabban (így is lehet mondani): mindenki élete. Múltra, jelenre és jövőre vonatkozó élet, ahogyan korunk neves teológusa, Gottlieb Söhngen írja: ,,Krisztus üdvözítő tetteinek kettős, vagy helyesebben, hármas oldala van. Először is történelmi tények, s mint ilyenek egyszeriek, és a múló időhöz tartoznak visszahozhatatlanul. De mégsem puszta történések vagy tények, hanem üdvtörténések vagy üdvtények… Isten Lelke által, aki maga az örök élet és az örök élet teremtője, Krisztus üdvözítő tettei tovább élnek és jelen vannak. Krisztus üdvözítő műve tehát történelem és misztérium egyszerre. Mint isteni misztérium állandó jelenben él tovább Isten Lelke által. Krisztus üdvözítő tettei továbbá tanító és kötelező példa is a mi erkölcsi törekvéseink számára. Krisztus üdvözítő műve tehát történelmi tény, isteni misztérium és erkölcsi minta.”

 

 

Népi szokások

 

Húsvéthétfő, egyes vidékeken vízbevetőhétfő, másként húsvét másnapja már a profán emberi örömnek, elsősorban a fiatalságnak ünnepe.

A világias jellegű öntözés, locsolkodás bemutatása voltaképpen kívülesik könyvünk magunkszabta keretein, így csak röviden, egy-két adalékkal utalunk rá. Archaikusabb jellegű tájainkról idézünk, ahol a szilaj szokást még a közösség paraszti formakészsége szabályozta.

Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamirevaló székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjára virradóra kedvesének kapujára vagy más feltűnő helyre szép fenyőágat tőzzön. Ha a falunak nem volt fenyvese, elmentek érte a negyedik, ötödik határba is. Ha pénzért vagy szép szóért nem kaphatták meg, ellopták. Két-három fenyőágat szépen összekötöttek, és papírszalagokkal, tojásokkal díszítették föl. A legjobb táncosoknak vőfély volt a neve, az ő feladatuk volt húsvéthétfőn a hajnalozás. Minden házba, ahol fenyőágat találtak, bementek a legények, és a lányokat derekasan megöntözték. Azt mondogatták, hogy ez azért történt, hogy a ház virágszála el ne hervadjon.

 

Egyik háromszéki beköszöntő:

Feltámadt a Jézus, mondják az írások

Vízöntő hétfőre buzognak források.

Eljöttem hezzátok ifiú létemre,

Hogy harmatot öntsek egy szép növendékre,

Mert ha meg nem öntöm ezen esztendőben,

Nem virágzik szépet nekünk jövendőben.

Virágozzék szépet, ékes virágokat,

Virágozzék szépet, ékes virágokat,

Nyerjen az egekben fényes koronákat. 

 

Az öntözés kétségtelenül a tavaszi lustratio egyik erotikus célzatú változata, amelynek eredete még nem egészen tisztázott. Mindenesetre keresztény hagyományok is szövődnek bele, hiszen hajdan a vízbemerítéssel, leöntéssel történő keresztelés húsvét táján volt. Amikor az egyház már az esztendő bármelyik napján keresztelt, az ősi gyakorlatot a nép tartotta fönn, alkalmazván a maga sajátos szemlélete és igényei szerint.

 

A húsvéti tojást hozó nyúl képzete nálunk is csak a legújabb időben a városi kultúrából került falura. Tyúkverést, kakasütést viszont húsvéttal kapcsolatosan is ismerünk. Még Apácán dívik húsvétkor az iskolások kakaslövése, régebben általánosabb szokás volt. (Erdélyben feltehetőleg az erdélyi szászok régi szokásanyaga nyomán lett divatos.)

 

népdal

 

Kelj fel párnáidról, szép ibolyavirág;

Nézz ki az ablakon, milyen szép a világ!

Megöntözlek szépen az ég harmatával.

Teljék a tarisnya szép, piros tojással!

 

Szabó Magda

A nyúl

(részlet)

 

Családon belül is lelkünk előkészítésével foglalkoztunk, apám bezárt zeneszekrényt, zongorát, ki milyen szórakoztató könyvet olvasott, beszolgáltatta, nekem könyveim mellé papírt, ceruzát, megkezdett írásműveimet is félre kellett tennem, a család szelleme csendet követelt, a nagyhét eseményeinek lélekben való követését, bűnbánatot. Nem körbe vagy előrenéztünk, hanem hátra, saját nem kellemes titkaink, bűneink világába, nem szólhatott a rádió sem. Nagypénteken, a reformátusok hivatalos halottak napján sorra jártuk a temetőket, meglátogattuk az ott pihenő nagyszülőket, aznap teljes böjt volt, s bár az engedélyezett, aszalt szilvából főzött leves a tálalón állt, sose szegte meg senki a megtartóztatás idején, a feltámadás és a beállt ünnep aztán annál diadalmasabb és ragyogóbb volt. Megvallottunk mindent, amivel Istent vagy embertársainkat megharagítottuk, aztán megkaptuk a feloldozást, s az irgalom igéi ragyogásában a húsvét ígéretével a tavaszi napfényben egymásra mosolyogva éltük át az ünnep üzenetét, amely a hitet jelentette: egyszer majd el kell szakadnunk egymástól, nem örök a válás, a feltámadás ténye ránk sugározta a valamikori viszontlátás fényét és az újraegyesülést azokkal, akiket szerettünk.

 

 

Pár a környező népek jelentős része ismeri a húsvéthétfői öntözést (dívik például a lengyeleknél), a szlovákoknál, cseheknél és a különböző germán népeknél öntözés helyett vesszővel való csapulást találunk, hasonló termékenységvarázsló célzattal és hiedelemanyaggal.

Az 1654-ben Farkasdon tartott protestáns generális szinodus is tiltja az öntözködést. Apor Péter a Metamorphosis Transsylvaniae-ben írja: „Éppen nem nagyzották akkor az emberek magokat: urfiak, alávaló fő és nemes emberek húsvét másod napján az az vizben vető hétfőn járták az falut, erősen öntözték egymást, az leányokat hányták az vizben, sőt az alávaló embereknél csak magok házoknál is estve az frajok az leányok házában kádakkal hordották fel a vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudván már az jövendőt. Reggel azért az udvariak csebrekkel, kártyákkal rá mentek az leányokra.”

 „Jó anyának rosz leánya, a’ Katékuménusoknak keresztségekből a’kik ezek a’ napon a’ vizbe meritetnek vala, fen-maradott volt a’ Magyaroknál az a’ szokás, hogy Husvét másod napján öntözték s vízbe hányták egyik a’ másikat nevetségesen: a’ Görög vallást tartó Oláhoknál meg vagyon most is” – írja Bod Péter.

 

A szokások tárgyi anyagának vallásos vagy tréfás magyarázata is előfordul:

„Miért piros a húsvéti tojás?

Eléáll egy öreg néni s mondja a következőket:

– Jaj, ugy van az lelkem; tudja, mikor a mi urunkat, Jézust, keresztrefeszitették és ott vergődött az ártatlan, oda ment egy asszony, épp kosár tojást vitt és megszánta a szegény Üdvözitőt, letette a kosarat s elkezdett imádkozni. Abban a percben egy csepp vér hullt le a keresztről és rácseppent az egyik tojásra, hogy az piros lett tőle. A szegény asszony oda se ügyelt, csak akkor csodálkozott el, mikor imádságát elvégezve kezébe vette a kosarat és abban – uramfia! – minden tojás piros volt. Ugy ám, lelkem, annak az emlékére festik pirosra a tojást húsvétkor!”

A húsvéti öntözködésről Manga János feljegyzése szerint Pereszlényben és másutt is azt mondják, hogy annak emlékére tartják, mert a Jézus sírját őrző katonák vízzel öntötték le a feltámadás hírét vivő asszonyokat.

„Hogy miért van a húsvéti locsolkodás? Eztet annak az emlékezetire tarcsák, hogy mikor Jézus Krisztust felfeszitették és feltámadott, hát az asszonyok meg népek összeálltak, gyerekek, emberek, oszt mondták, hogy:

– Te! Feltámadt a Jézus!

Ugy csoportokba vótak. Akkor csak kiszaladt egy udvarral egy zsidó, oszt felvett egy veder vizet, osztán vizet öntött közzéjek, oszt lelocsolta őket, hogy mennyenek széjjel, mit beszélnek, hogy a Jézus feltámadt. – Ennek az emlékire tarcsák a husvéti locsolkodást.”

 

Komárom megyében a húsvéti tojásjátékok számos válfaja közül a tojásgurítás maradt eleven. A más jellegő játékok pl.: a türkölés, ticcselés, kókányozás néven más vidékeken leírt összeütés, feldobálás, homlokon való összetörés ma már ismeretlen a megye falvaiban. A magyar nyelvterület több pontjáról is leírt tojásba dobálás, pénzzel való betörés sem maradt fenn, csupán néhány idős adatközlő említette Vértessomlón. A tojásgurításnak a megye településein az a típusa terjedt el, amelyben párt alkotó játékosok egyike a dombról legurítja a tojásokat lent álló párjának. Az a cél, hogy minél messzebbre guruljon a tojás és épségben maradjon. Az épen maradt tojást újra lehet gurítani mindaddig, míg el nem törik. Azonban az eredeti szokáscselekmény rendszere a szokás funkciójának módosulásával átalakult és igen változatos formákban él napjainkban. A hagyományos formák általában az egykor német nemzetiségű községekben maradtak fenn. Egyes településeken a korábban meglévő szokást elevenítették fel a szervezők, míg előfordul olyan falu is, ahol régebben teljesen ismeretlen volt a húsvéti tojásgurítás.

A tojásfestés, a tojásírás, a tojáskarcolás tudományát a hozzáértők évről évre igyekeznek átadni a fiataloknak. A Somogy megyei Szenna szabadtéri néprajzi múzeumában e mintát a tojásra hagyományos módon, forró olvasztott méhviasszal, fanyelű írókával – az úgynevezett gicával – rajzolják rá. A Tolna megyei Váralján a főtt tojásra “írják” az ősi motívumokat. A színezőanyag a hagymahéj. Itt még az a régi szokás is él, hogy a keresztanyák egy-egy tojással ajándékozzák meg a keresztgyerekeiket.

 

 

Komatálat vivő leány. Csököly, Somogy m. 1970

 

 

Fehérvasárnapi szokás volt faluhelyen a húsvét zárására, hogy fiatal lányok lány barátnőjüknek, fiú barátjuknak komatálat küldtek. Ez a komatál, kaláccsal, tojással, borral megpakolva a sírig tartó barátság megkötését jelképezte. A komatál címzettje ha megkapta a tálat egy másikat küldött cserébe helyébe, így fogadta el az örök barátságot. Ha egy legény a kedvesének küldött ételt, italt, azt mátkatálnak nevezték.

 

 

 

 

Forrás:

NISZÁN DÉLUTÁNJA –  Botár Attila: Sötétfehér című verseskötet, 57. o.

mek.niif.hu

jelesnapok.oszk.hu

vjrktf.hu

Dr. Kemecsi Lajos

szepi.hu

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.11.19. @ 09:16 – Adminguru

Hírek

100 éve született Örkény István

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“…úgyszólván titokban írtam, néhány szabad órámban, melyeket sikerült ellopnom a történelemtől. (…) sokszor kapkodva, minden csöngetéstől összerezzenve, mert sem a postától, sem más érkezőtől nem sok jót várhattam.”

 

 

„Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondják, még mosolyogtam is, amitől a többi mamák irigyen felsóhajtottak.

Ez röviddel az első világháború kitörése előtt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen teljes értékű sikerem. Ettől kezdve életem folytonos dekadencia. Nemcsak szépségemből vesztettem, fogaimból s hajamból hullattam el, hanem a külvilággal szemben is egyre inkább alulmaradtam.

Se akaratomnak nem tudtam érvényt szerezni, se tehetségemet kihasználni. Hiába tudtam, hogy író akarok lenni, apám patikus volt, s ahhoz ragaszkodott, hogy én is az legyek. S még ez se volt neki elég! Arra vágyott, hogy több legyek nála, s amikor patikus lettem, még egyszer egyetemre küldött, hogy vegyészmérnök is legyek. Újra várhattam négy és fél évig, amíg szívvel-lélekkel az írásnak szentelhettem magam.

[…]

Én a húszas-harmincas évek fordulóján végeztem el a Műegyetem vegyészmérnöki karát. Szelíd családi nyomásra kerültem oda. Apám gyógyszerész volt, s régi idők óta közeli barátja a nagyhírű Zemplén Gézának, aki akkor a szerves kémia professzora volt a Műegyetemen. Tele voltam írói ambíciókkal, de apám szíve vágya az volt, hogy mint patikájának leendő örököse, megszerezzem a gyógyszerészdiploma mellé a vegyészmérnöki oklevelet is. Nem is bántam meg, nagyon sok okból. Nem ismerem a mai Műegyetem helyét a világ értékrendjében, de akkor az európai egyetemek között a hallgatólagosan elfogadott rangsor ez volt: Zürich, Budapest, Charlottenburg (Berlin). Így azt elvégezni rangot is jelentett. Óriási volt a lemorzsolódás, de aki végzett, az tudta, hogy van a háta mögött valami. Életem folyamán – minthogy írói pályára léptem – csak jóval később, és egészen véletlenül láttam hasznát a vegyészmérnöki oklevélnek. Amikor 1956 után átmenetileg más megélhetésem nem volt, öt évig dolgoztam mérnökként az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárban. Így hát, ennek a diplomának volt egy „életmentő” jellege is, de számomra – és most már írói minőségben mondom ezt – a természettudományos diszciplína alkalmi megélhetésnél sokkal többet jelentett.

 

Írói minőségemben mondom a következőket is. Lukács György szavaival: az ember – kérdező lény. A tudomány és a művészet voltaképpen a két kérdező, melyek ugyan homlokegyenest ellentétes szögből, de voltaképpen ugyanazokat a kérdéseket teszik föl a világnak. Leegyszerűsítve, ezek a kérdések így hangzanak: „mi az életű”, „miért élünk?”, „hogyan élünk?” Persze, részleteiben nemcsak a kérdés, hanem a válasz is minőségileg különbözik, a művészeté egészen más, mint a természettudományé. Ez a „más” azonban nem okvetlenül jelent diszharmóniát. Így például egészen a XIX. század végéig a művészet és a tudomány között nem volt semmiféle diszkordáns. A megismerés mind a két megközelítésben végtelennek látszott, és az az életigazság, amit Balzac fejezett ki a világirodalomban, teljesen átfedésben volt azzal a világképpel, amelyet, mondjuk, Pasteur reprezentált.

 

diszkordáns latin: elütő, eltérő; egymásnak meg nem felelő

 

Ez a harmonikus állapot a századforduló korában megszűnt. Nem voltak többé átfedések, mert a világ megismerésében az eddigi harmóniát megtagadó változások történtek. Csak a jobb érthetőség kedvéért említek a sok közül néhány nevet: Bergsont, a filozófust, Freudot, a pszichológust, és Proustot, a regényírót.

A változást tulajdonképpen egy fizikai probléma indította el. Az idő fogalmának bergsoni megfogalmazása. Mindaddig a művészetben és a természettudományokban egyformán, az időnek lineáris múlását fogadta el a közgondolkodás. Azt, hogy a XX. század egyik legizgatóbb kérdésének, az időnek — mint negyedik dimenziónak — új értelmezése lett, az addig elfogadott normák forradalmi fölrepesztésével, fölrobbantásával járt.

[…]”

 

 

Örkény István – a gyógyszerészhallgató

 

 

Örkény István (Budapest, 1912. április 5. – Budapest, 1979. június 24.) író, gyógyszerész, az Újhold társszerkesztője; a világirodalmi rangú magyar groteszk próza megteremtője.

 

Örkény jómódú polgárcsaládban született a tízes évek elején. Édesanyja Pető Margit, édesapja Örkény Hugó patikus. 1930-ban érettségizett a Piarista Gimnáziumban, majd a Műegyetem vegyészmérnöki karára iratkozott be. 1932-ben átiratkozott gyógyszerész szakra, ahol le is diplomázott 1934-ben.

 

Gönczi Flóra

 

1936 – házasságot kötött Gönczi Flórával.

1937-ben kapcsolatba került a Szép Szó körével. 1938-ban – rendőrhatósági figyelmeztetésre – apja Londonba küldi; ahol egy orvosi folyóirat kiadásban vett részt. 1939-ben Párizsban alkalmi munkákból élt. 1940-ben, a kirobbanó világháború hírére hazatért, ismét beiratkozott a mőegyetemre, 1941-ben kapott diplomát.

 

A háború előtt leszolgálta katonaévét és zászlósként szerelt le. Amikor kitört a háború és őt is behívták, természetesen tiszti egyenruhájában jelentkezett. És azonnal szembetalálkozott a személyes megaláztatással. Szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy az áhítatosan katolikusnak nevelt író-vegyész-zászlós zsidószármazású, munkaszolgálatosnak hívták be. Tiszti egyenruháját azonnal megalázó szidalmak, gúnyolódások, sőt ütlegek közt kellett levetnie, és azonnal el is indították ócska zsávolyöltözékben egy munkaszolgálatos században gyalog keletre a Don felé. Ez 1942 tavaszán volt. Voronyezs környékén érte az összeomlás, a tömeghalál.

1943‐ban hadifogságba esett; két évet töltött Tambovban, majd 1945 tavaszán a Moszkva mellett krasznogorszki hadifogolytábor Központi Antifasiszta Iskolájába került.

1946 karácsonyán térhet haza; belép a Magyar Kommunista Pártba; a Szabad Nép belső munkatársa; írásai jelennek meg a Magyarokban, az Újholdban, az Új Magyarországban, a Csillagban és a Forumban.

1946-1948: 1946‐ban megjelent a háború és a hadifogság szenvedéseit dokumentarista prózában megörökítő életsors szociográfiák kötete, az Amíg ide jutottunk (eredeti címén: Emlékezők), 1947‐ben hadifogság-krónikája, a Lágerek népe és 1948‐ban a Voronyezs című dráma. Mindhármat még a hadifogságban vetette papírra.

 

„A fogság ősélménye ez az időszak, a fogságba esés után, egész addig, amíg az első tábor be nem fogadott. Nincs olyan, akit ez meg ne rendítene. Az ember megszületik, és belenő egy társadalmi rendbe, melynek írott és íratlan törvényei vannak, s amelyben akár boldog, akár boldogtalan, mindenképpen otthon van. A háború forgószélszeszélye hirtelen kiveti ebből a környezetből, és átdobja egy másikba, a fogságba, mely rabság ugyan, de mégis rend, írott és íratlan törvényekkel, időbeosztással, jogokkal és kötelességekkel. De míg az egyikből átkerül a másikba, addig a senki földjén kóborol, és visszazuhan egy olyan ősállapotba, amilyenben évezredek óta nem élt az ember. Szabad prédája lesz a télnek, a duhajok garázdálkodásának, a betegségnek, a szomjúságnak és az éhségnek. Legfőképpen az éhségnek.

Ehhez képest a háború minden borzalma is biztonságnak látszik. Ott tömegek vették körül, tűzfegyverek védték, árkok és betonok fedezték – itt elpusztít az éhség, elnyel az idegenség, betakar a hó. Ez az, ami mindenkit megrendít: a teljes védtelenség érzése, a lélek riadalma, a pánik.”

 

Örkény István: PÓRA FERENC S EGY OLDAL SZALONNA

 

Nagy Angéla

 

 

1948 – házasságot kötött Nagy Angélával; gyermekeik: Angéla (1949), Antal (1954). Megjelent második novelláskötete, a Budai böjt.

1951-ben Házastársak című regényét a kritika nagy elismeréssel fogadta, Lila tinta címő elbeszélését viszont Révai József megtámadta;

1952 – megjelent a Koránkelő emberek. Harmincketted magával szerepelt a Magyar írók Rákosi Mátyásról című kötetben;

1953 novemberében megjelent az Írás közben című politikai publicisztikája az Irodalmi Újságban, amely nagy vihart kavart.

1954-től a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora volt.  Megjelent novelláskötete, a Hóviharban.

1955-ben József Attila-díjat kapott.

1956-ban Ezüstpisztráng címmel napvilágot látott rövid írásokat tartalmazó prózakötete (a könyv alcíme: Rövid remekművek).

1956. október 23-án részt vett a tüntetésen és szemtanúja volt a Rádió ostromának. A forradalom idején a Magyar Írók Szövetsége elnökségnek tagja.

1956. október 30-án megfogalmazta a Szabad Kossuth Rádió beköszöntőjét. („Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon…”);

1956. november-decembere az írószövetségi ellenállás időszaka.

1957. június 25-én rendőrségi kihallgatásra viszik.

1957 szeptembere – mérsékelt önkritika a Kortárs első számában.

1958-ban megismerkedett Radnóti Zsuzsával.

1958-1962 között nem publikálhatott a forradalomban való részvétele miatt.

1958-1963-ben megélhetési okokból állásba kényszerül: előveszi gyógyszerész diplomáját és az Egyesült Gyógyszer és Tápszergyár orvostudományi osztályán kapott állást. (Előbb: Lázár István: Örkény István, Arcok és Vallomások, Budapest, Szépirodalmi, 1979; utóbb: Párbeszéd a groteszkről, Bővített kiadás, Palatinus Kiadó, 2000, 114-116. o.)

1959-ben elvált Nagy Angélától.

 

Örkény István és Radnóti Zsuzsa

 

LEVÉL RADNÓTI ZSUZSÁHOZ

 

Balatonfüred, 1959.

 

Kedves Zsuzsim!

 

Itt vagyok végre Füreden! Már a múlt hét végén kivettem szabadságomat, és néhány napig lakásom romhalmazában próbáltam rendet rakni, de fölhagytam vele. Vasárnap leszaladtam a gyerekeimhez Szántódra, aztán a komppal átjöttem Liptákékhoz1. Azóta hol az Addion vitorlázom, hol ezen az ócska Remingtonon próbálok írni, és közben szívből sajnálom, hogy nem vagy itt. Képzeld csak: Illyés, Bernáth Aurél és Kodolányi – ez itt egy hétköznapi délelőtt. A te művészetért (és hírességekért) hevülő lelkecskéd itt egyszer istenigazában jóllakhatna velük. Énbennem ez az ifjúi hév, sajnos, már kihamvadt, s jobb szeretném, ha kevesebben jönnének, gyorsabban távoznának és ritkábban örülnének ittlétemnek. Akiből a sznobizmust kioperálták, azt a Liptákékhoz kell küldeni utókúrára. (Nem akart célzás lenni.) A Nagy Embereket bőven elegendő könyveik címlapjáról ismerni, mert nincs madárijesztőbb lény, mint egy író közelről. (Kivéve engem, aki személyemben is lenyűgözően érdekes és kedves vagyok.)

Remélem, sokat napozol és úszol és rockandrollozol, de azt is remélem, hogy Euripidest nemcsak azért vitted, hogy énnekem örömet szerezz vele, hanem olvasni is fogod. Csak az első másfél óra lesz nehéz, de ezen rágd át magad. Már biztosan torkig vagy bölcs tanácsaimmal, de én is húszéves fővel olvastam a görögöket, s akit akkor nem, azt azóta sem. Élet és halál kérdése, hogy az ember húsz és harminc közt mit olvas. Ezt nekem is megmondták, mikor húszéves lettem, de én sem hittem el.

A háziak, plussz Dizsi2, plussz mindenki nagy elismeréssel emleget téged, ami e rosszmájúak közt elég meglepő. Kiderült, hogy azzal szereztél Füreden örök népszerűséget, hogy odaálltál a nagy kontyoddal fejelni Dizsivel, ami igazolása azon elméletnek, hogy a szellemi elit köreiben csak úgy lehet karriert csinálni, ha az ember kinyom 15 mellső fekvőtámaszt vagy puszta kézzel megfékez egy bikát. Te úgy befutottál itt, hogy Liptákék meg akarnak hívni az Anna-bálra. Én a fuvarra szívesen vállalkozom, de sem nyitó párnak, sem másféle vitustánc-partnernek nem vállalkozom. (Talán táncolni is 20 és 30 közt kellett volna megtanulnom.) Táncost tehát vagy hozzál magaddal, vagy válassz egyet az Addio legénység népes táborából. Ezek úgy táncolnak, mintha csúzliból lőnék ki a lányokat, ami biztosan nagyon jó érzés, csak látványnak nem elég gyönyörű.

Egyébként elolvastam azt a japán novellát a Nagyvilágban, de hogy miért vert föl olyan nagy port, azt nem tudom. Csak az derül ki belőle, hogy Japánban is van egy Veres Péter és az épp olyan unalmasan ír, mint a mienk.

Gondolj néha rám is, ha valami okosabb nem jut eszedbe.

 

Sok szeretettel

István

Egyperces levelek, Budapest, Palatinus, 2004.

Levél Radnóti Zsuzsához, 1959. (172-173. o.)

 

 

1962-ben újra megjelentek novellái (Új Írás, Kortárs, Magyar Nemzet, Élet és Irodalom);

1963-ban ideológiai támadás indult ellene a Niagara Nagykávéház című írása miatt;

 

1965-ben megjelenik a Macskajáték kisregény-változata (Kortárs). Házasságot kötött Radnóti Zsuzsával, aki Örkény István halála után a hagyaték gondozója.

1966 augusztusában megjelent a Tóték kisregényváltozata (Kortárs);

1966 decemberében megjelenik a Jeruzsálem hercegnője című kötete. (Ebben a kötetben olvasható az Egyperces novellák első ciklusa és a Macskajáték című kisregény is.) A könyv az irodalmi élet szenzációja.

 

Örkény István Mese-levelek, Budapest, Palatinus, 1999

Édes Antalkám! (46. o.)

 

 „Örkény István 1979. január 25-én, öt nappal a Pisti a vérzivatarban évtizede késleltetett bemutatója után írásba foglalta testamentummát: „Rejtélyes a Végakarat dátuma; akkor vetette papírra végrendeletét (…), mikor sűrűsödtek ugyan különféle panaszai, de ezek még semmiképp nem vetítették előre a közelgő (öt hónappal később bekövetkező) véget.*” Sorsát befejezettnek érezve, a kiengesztelődés hangján rendelkezett „civil” és írói hagyatékáról. Tavasszal folyamatosan dolgozott. Május 7-én összeroppant a gerinccsigolyája. Május 9-én megműtötték az Amerikai úti Idegsebészeten, de már nem tudtak rajta segíteni. Hat hét múlva, június 24-én meghalt. Élete utolsó napjáig javítgatta a Forgatókönyv kéziratát.”

 

Radnóti Zsuzsa jegyzete, in Egyperces levelek, i. m. 369.

 

Örkény István otthonában

(1967; magántulajdon)

 

Örkény a magyar abszurd dráma kitűnő képviselője. Írásait groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelműen jó vagy rossz ember – a tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szereplői hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre.

 

Első novellái a rövid életű Keresztmetszet című lapban jelentek meg (Gyűlölet, 1934; Fiatal lány, 1935; Pánik, 1936). Első regénykísérletét, melyet Szerb Antal jól sikerült Márai-utánzatnak értékelt, a Révai Kiadóhoz adta be.

 

Első jelentős novelláját a Szép Szóban József Attila közölte: a Tengertánc groteszk jövendölés a náci őrületről. Az írás fölkeltette a hatóság figyelmét is: Örkénynek külföldre kellett utaznia, s csak a háború kitörésekor jött haza. Első kötetén (Tengertánc, 1941) a modern európai áramlatok hatása érződik.

 

A háború, majd a hadifogság szenvedéseit, megpróbáltatásait dokumentarista prózában (Emlékezők, amíg idejutottunk – Magyarok emlékeznek szovjet hadifogságban, 1946; Lágerek népe, 1947), és drámában (Voronyezs, 1947) is megörökítette, szinte elsőként hírt adva. Az 1940-es években prózája a realista, társadalomábrázoló irodalomeszményhez közelített; az 1950-es évek elején őszinte politikai meggyőződése a sematikus ábrázolás zsákutcájába vitte (Házastársak, 1951). Epikus ösztöne és józan ítélete azonban még a vállalt írásmódon is átütött; Lila tinta című novelláját 1951-ben Révai József mint a burzsoá életérzés és irodalom-felfogás példáját bírálta, kiváltva a korszak egyik meghatározó esztétikai polémiáját.

Az illúziók szertefoszlását és a józan realitások fokozatos felismerését jelzi a Déry Tiborral közösen írt, majd félbehagyott regény (Három nap az Aranykagylóban, 1954, megjelent 1978-ban), és a Babik című groteszk ötleten alapuló filmnovella-töredék.

 

Az 1956 utáni publikációs tilalmát megtörő első kötete (Jeruzsálem hercegnője, 1966) az irodalmi élet szenzációja lett; egy új, többfelé nyitó írói korszak kezdetét jelezte. Helyet kaptak benne régebbi, realista szemléletű, de átdolgozott írások mellett ironikus társadalmi szatírák (Hunnia Csöködön) és groteszk életképek, valamint az Egyperces novellák első ciklusa és a Macskajáték című kisregény.

 

Örkény István: Macskajáték

 

 

A Macskajátékban 1963 Örkény az öregedés tragikomikus értékszerkezetét mutatja be. Nagyfokú érzelmességgel ábrázolja az emberben élő állandó lehetőséget az érzelmek, a szerelem felébredésére, amit az életkor sem befolyásol. Az elbeszélés nem csupán Orbánnénak egy hangjaveszett, elhájasodott operaénekes iránti szerelméről szól, hanem az emberi kapcsolatteremtés igényéről, lehetőségéről. A mű mélyebb rétegében pedig az „elvárásokhoz”, a társadalmi konvenciókhoz alkalmazkodó és a szuverén magatartás ellentéte is megjelenik. A történet fiktív dokumentumokból, két testvér leveleiből, telefonbeszélgetéseiből épül, ezekből tárul elénk két emberi sors, két ellentétes életforma és világfelfogás. A kisregényt 1969-ben dramatizálta az író, és műve színpadon is nagy sikert aratott.

 

SULYOK MÁRIÁNAK, 1975

 

1975. III. 2.

 

Édes Mária!

 

Kétszázszor a Macskajáték, majdnem ötvenszer a Vérrokonok. Ez már egy darab élet. És ezalatt Maga sose kérdezett tőlem semmit, én se kértem soha semmire magát. Talán már úgy írtam, hogy a Maga hangján hallottam közben, s maga úgy játszott, mintha kihallgatta volna a gondolataimat.

Úgy látszik, szerencsésen összerímelünk mi ketten, hiszen soha egy szótagnyi vitás kérdés se volt köztünk, ami az író és megszólaltatója közt nem mindennapos. És minthogy (éveinket számolom) nem vagyunk már egészen fiatalok, én, a hátralévő időmben magamnak se szebbet, se jobbat nem kívánhatok, mint hogy Magának írhassak még egy szerepet.

Köszönöm azt a megértést, köszönöm a két halhatatlan alakítást, és köszönöm – last, but not least – a sikert.

 

Szeretettel és tisztelettel köszönti

Örkény István

Egyperces levelek, Budapest, Palatinus, 2004.

Sulyok Máriának. 1975. (317. o.)

 

 

Az egypercesek írásának szükségességét Örkény – kellő öniróniával – irodalomszociológiai tényekkel magyarázza a Használati utasításban: „A mellékelt írások rövidségük ellenére is teljes értékű alkotások. Előnyük, hogy az ember időt spórol, mert nem igényelnek hosszú hetekre-hónapokra terjedő figyelmet. Amíg a lágy tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces Novellát.”

 

A rövid írások archetipikus léthelyzetekben mutatják be a huszadik század emberének problémáit, konfliktusait, elsősorban az elidegenedést, egyén és történelem viszonyát. A viszonylag korai A Sátán Füreden az ősi, paradicsomi megkísértés modern környezetbe helyezett változata. A Hogylétemről a hétköznapi kommunikáció csődjének bravúros megörökítése. A Ballada a költészet hatalmáról elégikus-ironikus válasz az irodalom lehetséges céljáról és feladatairól. Az Információ az elidegenedett világ elleni lázadás groteszk megörökítése. A túlélés lehetőségét hirdeti az Életben maradni. A Budapest minden kataklizmát túlélni hirdető gondolata majd a Pisti a vérzivatarban című dráma zárlatában is felhangzik.

 

A Tóték eredetileg filmforgatókönyvnek íródott, Pókék, majd Csönd legyen! címmel. Kisregény formáját 1966-ban nyerte el. A Kortárs című folyóirat augusztusi száma közölte. A kisregényben a második világháború folyamán egy hegyvidéki faluban, Tót Lajos tűzoltóparancsnok és családja vendégül látja az orosz fronton harcoló fiuk parancsnokát, egy őrnagyot. Az emberi természet hajlamos arra, hogy úgy próbálja vélt érdekeit „megvédeni”, hogy önmagát alárendeli a rossznak, alkalmazkodik hozzá, és alantas megalázkodásának magyarázatául még valami magasabb értelmet is keres. Csak végső esetben lázad fel. De az írónak a cselekvésbe vetet hitét is kifejezi a kisregény: „Azt az alapvető meggyőződésemet, hogy az embernek a cselekvés az utolsó és egyetlen reménye. Ez, ha átteszem groteszk közegbe, úgy fogalmazható, hogy cselekedni kell akkor is, ha a cselekvés már értelmetlen és céltalan.”

 

Örkény István Tóték című drámájának előadása; rendezte: Kazimir Károly (Thália Színház, 1967; Latinovits Zoltán mint Az őrnagy, Dayka Margit mint Tótné, Nagy Attila mint Tót és Hacser Józsa mint Ágika.) – magántulajdon

 

 

A regényt Örkény drámai formában is feldolgozta, és a darabot a Thália Színház mutatta be 1967 februárjában. A rendező, Kazimir Károly emlékezete szerint a szerzőtől először harminc oldal terjedelmű vázlatot kapott, s ezt a dramaturg-feleség Radnóti Zsuzsa, a rendező és az őrnagy szerepére felkért Latinovits Zoltán hetekig vitatta, gazdagította. A nyomtatott drámaszöveg sajátosságára Örkény a Levél a nézőhöz bevezetőben mutat rá, párhuzamba állítva Camus filozófiai esszéjének hőse, Sziszüphosz és Tót Lajos sorsát: „Tót Lajos persze nem volt Korinthosz királya, hanem csak községi tűzoltó egy hegyvidéki községben. Ennélfogva sohasem sérthette meg az isteneket. Hát akkor mi volt a bűne? Talán nem is volt bűne, legfeljebb az, hogy abban a korban élt, amikor csupán egyetlen választás volt: vagy lázadónak vagy Sziszüphosznak lehetett csak lenni. A történelem sokféleképpen ismétli önmagát. Nem egy ilyen kor volt, sok tehát a Tótunk.” A mű sikere nemcsak a magyar színházi életben hatott erjesztően, Örkény írói pályáján is fordulatot hozott: egyrészt további drámák írására késztette, másrészt a siker megsokszorozta az érdeklődést elbeszélő prózája iránt is, és ez az író számára a végleges beérkezést jelentette.

 

A Rózsakiállítás 1977 című kisregényben egy szokatlan műalkotás születésének lehetünk tanúi. A halálról ugyanis lehetőleg nem beszél a társadalom, a regényben szereplő Korom Ákos, a TV fiatal rendezőasszisztense pedig arra vállalkozik, hogy önálló dokumentumfilmet készítsen három gyógyíthatatlan beteg végóráiról. A három ember halála pillanatában szerepet játszik, ám a szerepjátszás itt hősies tetté magasztosul.

 

Örkény optimista és humanista életfilozófiája fogalmazódik meg a Macskajáték című „komédiában” is. A dráma kétpólusú szerkezetét két nőtestvér ellentétes alkata: aktivitás és passzivitás, szenvedély és józanság, szabadság és függőség vezérelvei határozzák meg; s egyben körülrajzolják a kelet-európai létezés és a biztonságos nyugat-európaiság kereteit és jellegét is. A kelet-európai sors, mint drámai helyzetek kiindulópontja és előidézője, további Örkény-drámákat is meghatároz.

 

A Pisti a vérzivatarban, amelyet csak tíz évvel megírása után, 1983-ban mutathattak be, személyes sors és magyar sors elvonttá stilizált, mégis eleven alakokban megjelenő foglalata a történelem döntésre, választásra kényszerítő helyzeteiben.

 

E kor nekünk szülőnk és megölőnk. Tőle kaptuk, mint útravalót, hogy lehessünk hősök és gyilkosok, megbélyegzők és megbélyegzettek, keveset tevők, nagyokat álmodók, másokat mentők, magunkat pusztítók, egy időben, egy helyütt és egy személyben: ki merre fordul, aszerint.

 

„…Ezt a darabot 1969-ben írtam, de – rajtam kívül álló okokból – csak tíz év múlva jutott el a színpadi bemutatóig.

[…]

Én ennél többre vágytam, de mi másról írhattam volna? Itt élünk, egy asztalnál ülünk, ugyanazt a partit játsszuk ugyanazzal a kártyapaklival, és nekem épp ez a leosztás jutott. Így hát csak azokban a helyzetekben tudok tájékozódni, amiket a történelem fölkínált nekem. De történelmet írni? Ez a történészek dolga, nem az íróké. Gyanítom, hogy Stendhalnak a waterlooi csata csak arra kellett, hogy a „történelemből” mit sem értő, de hősi babérokra vágyó Fabrizio dell Dongo odamenjen egy ismeretlen őrmesterhez, és föltehesse neki ezt a tüneményes kérdést:

   – Uram! Most először vagyok csatában. De mondja: igazi csata ez?

   Úgy vélem, a történetírókra a csata kimenetele tartozik: ez győz, amaz veszít. Az íróra, hogy hősét bemutassa, akár győztesként, akár vesztesként vesz részt az ütközetben.

   – Én sem akartam tehát élethű történelmi tablókat festeni, hanem e tablókba beleszületett, belehajított, belekényszerített én (vagyis: idegzet + jellem + alkat, tehát személyiség) kórképét, tudathasadását, állapotrajzát, ebbe való belepusztulását vagy ebből való fölgyógyulását nyomon követni, ahogy Pisti (2. felvonás) egy apróhirdetés nyomán magára talál, és a négyből egy Pistivé válik.”

Örkény István

(Örkény István: Pisti a vérzivatarban)

Örkény István Drámák, szerk., szöveggondozás: Radnóti Zsuzsa, Budapest, Szépirodalmi, 1982.

 

 

Örkény István: Pisti a vérzivatarban

 

 

 

Az utolsó, halálos ágyán befejezett Forgatókönyv 1989 műfajmegjelölése tragédia; a választani kényszerülő, történelmi szerepet is vállaló személyiség erkölcsi dilemmáit tárja fel, a kelet-európai, így a magyar történelem ellentmondásos helyzetei során kibontja a közösségi, kommunista eszmék világmérető kudarcának az egyéni sorsokban megmutatkozó, cirkuszi porondon megjelenített drámáját.

 

Színművei közül a Vérrokonok 1974 és a Kulcskeresők 1975 a jellegzetesnek érzett magyar alkat, magyar mentalitás kérdéskörét boncolgatják; ügyes dramaturgiával, de gondolatilag kevéssé kiérlelten, inkább közhelyeket felvonultatva.

 

Drámáit a világ szinte minden nagyvárosában játszották; elsősorban a Tóték és Macskajáték aratott sikert a világszínpadon. Prózáját is számos nyelvre fordították, legtöbbször az Egyperces novellákat. (Franciául a találó Minimythes címen jelentek meg). 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját. Műveiből több film is készült: a Tótékból Isten hozta őrnagy úr! 1969 címmel Fábri Zoltán, a Macskajátékból 1972 Makk Károly rendezésében.

 

 

A NEM KÍVÁNT TÖRLENDŐ

 

A VALÓSÁG SZERKESZTŐSÉGÉNEK I.

 

VALÓSÁG 1970. febr. 10.

 

Társadalomtudományi folyóirat

Szerkesztőség: VII., Lenin krt. 5.

 

Kedves Örkény elvtárs!

elvtársnő!

 

Értesítjük, hogy cikkének nyomdai levonata elkészült. Kérjük szíves válaszát, hogy a korrektúrát

szerkesztőségünkben személyese

lakására küldve kívánja-e elvégezni.

 

Továbbá, hogy cikkének

honoráriumát postai átutalással

szerkesztőségünk pénztárában óhajtja-e

 

átvenni. A kifizetési napról telefonon értesítjük.

 

Elvtársi üdvözlettel

titkárság

 

 

A VALÓSÁG SZERKESZTŐSÉGÉNEK II.

 

1970. febr. 12.

 

Kedves Sükösd elvtárs!

elvtársnő!

 

A levonatot megkaptam

nem kaptam meg. A benne talált nyomdai

 

hibákat kijavítottam

nem javítottam ki. Forduló postával, mellékelve,

 

visszaküldöm.

 

A honoráriumot jótékony célra

lakáscímemre kérem átutalni.

 

A szerkesztőség tagjait le se szarom.

szívből üdvözlöm

 

Örkény István elvtárs!

elvtársnő!

 

 

ÖRKÉNY ISTVÁN MŰVEINEK BIBLIOGRÁFIÁJA

 

Első kiadások (életében megjelent művek):

 

  – Tengertánc. [Elbeszélések], Budapest, Renaissance, 1941;

  – Amíg idejutottunk. Magyarok emlékeznek a szovjet hadifogságban…, Budapest, Magyar–Szovjet Művelődési Társaság, 1946;

  – Hajnali pisztolylövés. [Elbeszélés], Budapest, Irodalmi intézet, 1947. Ill.: ZÓRÁD Ernő, Budapest, Szikra Ny., 1956;

  – Lágerek népe, Budapest, Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet, 1947;

  – A borék. [Vígjáték], Budapest, Kultúra, Új Magyar Könyvár sorozat, 1948;

  – Budai böjt. [Novellák], Budapest, Székesfővárosi Irodalmi Intézet, 1948;

  – Voronyezs. [Színmű], Budapest, Székesfővárosi Irodalmi Intézet, 1948. Budapest, NPI, Színjátszók kiskönyvtára, 1969;

  – Idegen föld. [Novellák], Budapest, Székesfővárosi Irodalmi Intézet, 1949;

  – Házastársak. [Regény], Budapest, Szépirodalmi, 1951, 1953;

  – Koránkelő emberek. Riportok és elbeszélések, Budapest, Szépirodalmi, 1952;

  – A közvetítőben. (Tréfa) = Négy vidám jelenet, Budapest, Művelt Nép, Színjátszók könyvtára, 57., 1953, 15-20;

  – Hóviharban. [Válogatott novellák], Budapest, Szépirodalmi, 1954;

  – Hiszek a szabadságban. Chaplin élete, Budapest, Országos Béketanács, 1954;

  – Ezüstpisztráng. Rövid remekművek. [Elbeszélések], Budapest, Szépirodalmi, 1956;

  – Nehéz napok. Regény, Budapest, Vasárnapi regények, 1957;

  – Jeruzsálem hercegnője. Elbeszélések – Macskajáték. [Kisregény], Budapest, Szépirodalmi, 1966, 1968;

  – Nászutasok a légypapíron. [Elbeszélések] – Tóték. [Kisregény], Budapest, Magvető, 1967;

  – Tóték. [Tragikomédia], Budapest, Magvető, 1967;

  – Egyperces novellák, Budapest, Magvető, 1968. Bővített kiadások: 1969, 1970, 1974, 1977, 1978, 1979, 1981;

  – Időrendben. [Válogatott elbeszélések], Budapest, Magvető, 1971;

  – Időrendben. [Színművek, Pisti a vérzivatarban, első megjelenés] 1–3, Budapest, Magvető, 1972;

  – Időrendben. Regények [Glória, Macskajáték, Tóték], Budapest, Szépirodalmi, 1972;

  – Időrendben. Arcképek, korképek. [Válogatott írások, benne a Lágerek népe és az Amíg idejutottunk], Budapest, Magvető, 1973;

  – Glória, Macskajáték, Tóték. [Kisregények], Budapest, Szépirodalmi, 1974;

  – Vérrokonok. [Dráma], Budapest, Magvető, 1975, Szolnok, Szigligeti Színház, Verseghy Megyei Könyvtár, 1978;

  – Meddig él egy fa? [Novellák], Budapest, Magvető, Magvető zsebkönyvtár, 1976;

  – Kulcskeresők. [Dráma], Budapest, Magvető, 1977;

  – „Rózsakiállítás”. [Regény], Budapest, Szépirodalmi, 1977, 1978, 1979;

  – Az utolsó vonat. [Novellák] – Tóték – Macskajáték. [Kisregények], Budapest, Magvető, „30 év” sorozat, 1977;

  – Élőszóval. Drámák, Budapest, Magvető, 1978. (Benne: A holtak hallgatása. Dráma, NEMESKÜRTY Istvánnal). Második, javított kiadás, 1980;

  – Egy négykezes regény tanulságos története. [Regény], Budapest, Magvető, Rakéta regénytár, 1979;

 

Első kiadások (halála után megjelent művek):

 

– Forgatókönyv. [Tragédia], Budapest, Szépirodalmi, 1979;

 

  – Párbeszéd a groteszkről. Beszélgetések Örkény Istvánnal, vál., s. a. r. RADNÓTI Zsuzsa, Budapest, Magvető, 1981;

  – Babik. Kisregény, Budapest, Szépirodalmi, 1982;

  – Bevégzetlen ragozás. Kisregények, novellák, vál.: MOLNÁR Tibor, Bukarest, Kriterion, 1982;

  – Pisti a vérzivatarban. Groteszk játék, Szolnok, Szigligeti Színház, Verseghy Ferenc Művelődési Központ, 1983;

  – Négyeskönyv, 1–4.: 1: Drámák. [Vérrokonok, Pisti a vérzivatarban], 2: Egyperces novellák, 3: Kisregények. [Macskajáték, Tóték, „Rózsakiállítás”], 4: Novellák, vál. és sajtó alá rend.: RADNÓTI Zsuzsa, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1987;

  – Levelek egypercben. Levelek, emlékezések, interjúk a hagyatékból, vál., szerk., s. a. r., jegyzetek: RADNÓTI Zsuzsa, Budapest, Szépirodalmi, 1992. Bővített, átdolgozott kiadás: Budapest, Pesti Szalon, 1996;

  – Színmővek, szerk., s. a. r.: GYŐRI János, Budapest, Pesti Szalon, 1993;

  – Kisregények 1–2. [1.: Babik, Glória, Macskajáték – 2.: Tóték, Rózsakiállítás, Egy négykezes regény tanulságos története], szerk., s. a. r.: GYŐRI János, Budapest, Pesti Szalon, 1994;

  – ÖRKÉNY István–TARDOS Tibor: Minimítoszok, Minimythes, Válogatott egypercesek. Textes choisis. Bizalmas levelezéssel, bevezető, utószó: TARDOS Tibor, szerk.: SZABÓ B. István, Budapest, Palatinus, 1997;

  – Mese-levelek, összeáll., szerk., a fényképeket vál. RADNÓTI Zsuzsa, Budapest, Palatinus, 1999;

  – Egyperces levelek, összeáll., jegyzetek: RADNÓTI Zsuzsa, Budapest, Palatinus, (Örkény István művei). Harmadik, bővített, átdolgozott kiadás: 2004;

 

 

 

 

Örkény István:

A kenyér

 

Hetven deka volt a napi fejadag.

Reggel hatkor osztották a kenyeret. Reggelente minden barakkból nyolc-tíz ember fölkelt, kihúzta maga alól a lepedőt, és elindult a pékség felé. Majdnem egy kilométert kellett gyalogolni, mert a pékség a táborban volt ugyan, de a lakóbarakkoktól távol, ott, ahol a konyha, a ruharaktár meg a fürdő. Egy kis irtatlan erdősávon vitt keresztül az út, s a kenyérhordók csoportba verődve és fegyveres őrség kíséretében vágtak neki az ösvénynek, mert eleinte megesett, hogy leütötték őket.

 

Úgy, ahogy feküdtünk, mindig a következő nyolc volt a soros. Előbb az alsó priccsen alvók mentek kenyérért, aztán a felső priccsre került sor, de ha valaki állandó éjszakai munkára járt, teszem azt, főtő volt a fürdőben, vagy a fűrésztelepre járt ki esti műszakban, az fölmentést kapott a kenyérhordás alól. Csakhogy senki sem vette igénybe a fölmentést, mert a pékeknél mérés közben mindig lehullott egy-két kenyérdarab, és aki nyitva tartotta a szemét, az mindig talált itt-ott, a mérleg alá beszorulva vagy a péklapátra ráragadva egy kis gyürkét. Senki sem szólt érte, ha a vételezők zsebre vágták az ilyen hulladékot.

 

Közös megállapodás szerint tehát barakkonként nyolc-nyolc ember hozta haza a kenyeret, plusz a barakkparancsnok vagy ennek helyettese. A valóságban azonban nagyobb volt ez a szám. Sokan ugyanis nem bíztak a vételezőkben, akik (ha a barakkparancsnok vagy a helyettese nem nézett oda) esetleg benyúlhattak a lepedőbe, és jókorákat törhettek a kenyérből; ezért aztán olyanok is, akik nem voltak sorosak, elindultak a vételezőkkel, megvárták őket a pékség előtt, és hazakísérték a kenyeret. Körülbelül hét óra volt, amikor a vételezők megérkeztek. Ledobták a lepedőket a földre, és hozzáláttak a kenyér szétméréséhez.

 

Egy-egy barakk létszáma négyszáz fő körül mozgott. Majdnem másfél évig tartott, amíg a hetvendekás adagok kiosztására sikerült olyan módszert egy olyan módszert találni, mely többé-kevésbé mindenkit kielégített. A barakkparancsnok maga elé tett egy hosszú furnérlapot, rajta a barakklakók névsorával és egyes nevek előtt csillagokkal. A csillag azt jelezte, hogy ki mikor kapta a púpját a kenyérnek. Az volt a vélemény, hogy a kenyér végének nagyobb a tápértéke, mint a középről szelt karéjoknak; eleinte sorsolással osztották ki a sercliket, de ez a megoldás nem lehetett tartós. A sorsolás idővel minden téren megbukott, nemcsak a kenyér szétmérésénél, hanem a többi élelmiszer kiosztásánál is. A tapasztalat azt mutattam, hogy a sors mindig részrehajló, s ebből kifolyólag ingerült szóváltásokra, sőt verekedésekre is sor került.

 

A barakkparancsnok felolvasta, hogy ezen a napon kik kapják a kenyérvégeket. (ő maga, a helyettese, továbbá az aznapi éjszakai barakkügyeletes, a sorrendtől függetlenül, mindig a kenyér púpját kapta.) Eközben valaki meggyújtotta a kis petróleumlámpát, s ennek fényében összeállították a mérlegeket. Ezek olyan formájúak voltak, mint a patikamérlegek. Furnérlemezből, cukorspárgából és lécdarabokból készültek: az egyik serpenyőbe beletették a hetvendekás súlyt helyettesítő megszámozott kavicsokat, melyeket időnként hozzámértek a konyhai sárgaréz súlyokhoz. Amikor a mérlegek álltak, s lassan csillapodó, egyenletes kilengésük tanúsította, hogy semmiféle csel, csalás, ragaszték vagy alátét nem zavarja munkájukat, akkor a kenyérvágó hozzálátott a négyszázegynéhány adag kiporciózásához.

 

A kenyérvágó ugyanolyan ember, mint a többi. A kenyérvágásért nem jár neki semmi, még a púpja sem. Persze, a kenyérvágó kérhette volna – némelyik barakkban meg is tette – a mérleg köré lehulló morzsákat, de ez a kicsinyesség jele lett volna. Kicsinyes ember nem való kenyérvágónak. Kenyérvágónak olyan ember való, aki mindenki bizalmát bírja, akinek van érzéke a súlyelosztáshoz, és akinek a kenyér puszta szagolása, érintése, szeletelése és méricskélése örömöt okoz.

 

A kenyér színe: majdnem fekete. Formája: téglalap. A kenyérvágó mindenekelőtt hosszában kettészeli a téglányt, aztán pedig keresztben egymással párhuzamos vágásokkal, nyolc egyforma karéjra vágja. Ez összesen tizenhat szelet. Egy-egy ilyen szelet gorombán hetvendekás. Amikor az összes kenyereket ily módon fölszeletelte, boszorkányos gyorsasággal leméri őket, két mérlegen egyszerre. Amelyik egy hajszállal több, abból lecsíp egy darabkát, amelyik kevesebb, arra rádob egy falatot. Ezt a falatot lovacskának hívják, s az ilyen lovacskák adagok, nem tudni miért, nagy becsben állnak. Ameddig a mérleg karja be nem áll a vízszintesbe – így szól az íratlan megállapodás -, addig a kenyérvágónak tilos kivenni az adagot a serpenyőből. Amíg a négyszáz-egynéhány le nem mérte, addig senki sem nyúlhat a kenyérhez. Előfordul ugyanis, hogy minden vigyázat ellenére két-három adag többlet mutatkozik, vagy pedig (ami, sajnos, gyakoribb) néhány adag hiányzik. A kenyérvágó a lemért adagokat szép sorban és rendben lerakja a környező priccseken, s ha többlet vagy hiány mutatkozik, akkor a négyszázegynéhány adag megszaporodik vagy megfogyatkozik egy négyszázegynéhányad résszel.

 

Ilyenkor mutatja meg a kenyérvágó, hogy valóban művésze-e ennek a munkakörnek. Ehhez ugyanis már nem veszi igénybe a mérleg segítségét. Ha például a négyszázegynéhány porcióból két és fél adag hiányzik, akkor a kenyérvágó mind a négyszázegynéhány karéjból lecsippent egy-egy sarkocskát. Mindenki tudja, hogy a kenyérvágó pontosan annyit vesz le a kenyérből, amennyi okvetlenül szükséges. Amikor aztán kikerekedik a két vagy három hiányzó porció, akkor a kenyérvágó meg szokta kérdezni:

– Lemérjem ezeket?

Egyszer esztendőben fordul elő, hogy valaki szaván fogja a kenyérvágót, és leméreti vele ezeket a körömnagyságú vagdalékokból összeszedett adagokat. Erre a kérdésre általában nem szokás válaszolni, annak jeléül, hogy a mérést, valamint a pótadagok összecsípegetését mindenki igazságosnak tartja. Ezek után a barakkparancsnok – fekhelyek szerinti sorrendben – kiosztja a kenyeret. Legelőször azokat szólítja, akiknek púpja jár, s ezeknek a neve mellé berajzol egy csillagot. Amikor az összes kenyérvégek elfogytak, akkor aztán mindenki megkapja az adagját.

 

Ami morzsa szállítás közben lehullott, és a lepedőben maradt, azoknak jut, akik a lepedőt adták. A kenyérvágó szétszedi a mérlegeket, ládájába zárja a súlyokat, s végül összesöpri azokat a morzsákat, melyek a mérleg körül maradtak az asztalon. Egy kis púp lesz belőlük. Annyi, amennyiből jóllakik egy madár. A kenyérvágó minden reggel meg szokta kérdezni:

– Ezzel a kis maradékkal mi lesz?

A barakk lakói, akik hajnal óta el nem mozdultak a kis petróleumlámpa fényköréből, s végignézték a kenyér érkezését, lerakását, szétvagdosását és kiosztását, még most sem oszlanak szét. Amíg a közös kenyérnek egyetlen morzsája látható, senki sem mozdul a helyéről. De erre a maradék morzsára mégsem tart igényt senki. Nézni nézik azt a kis halmot az asztalon, de mégsem mondják, hogy “add nekem”. Sőt, a legtöbbször így szól valaki:

– Edd csak meg, öregem.

– Nekem nem kell – mondja a kenyérvágó, és a barakkparancsnokhoz fordul.

– Mit csináljak ezzel a kenyérrel?

– Mit tudom én – mondja a barakkparancsnok. – Egye meg valaki.

Erre azonban nem akad vállalkozó. A kenyérvágó már menne a dolgára, de nincs szíve sorsára hagyni ezt a kis morzsalékot. Belenéz a tömegbe, várakozásteljesen néz körül, de senki sem mozdul. Egy kis idő múlva megszólal a barakkparancsnok.

– Egye meg az, aki a legéhesebb.

Erre sem válaszol senki. Amikor már túl hosszúra nyúlik a csönd, a barakkparancsnok idegesen megismétli a fölhívást.

– Kell vagy nem kellő Ne húzzuk az időt, emberek.

Mindenki áll, nézi azt a marékra való morzsalékot, de senki sem lép ki a tömegből. A kenyérvágó még egyszer körülnéz, és vállat von.

– Bánom is én. Legalább söpörje le valaki az asztalt.

Priccse felé fordul, a tömeg utat nyit neki, s ő eltűnik a homályban. A többiek még álldogálnak egy kis ideig, aztán ők is szétoszlanak lassan. Az a marék morzsa mindennap az asztalon marad.

 

 

Örkény István:

Perpetuum mobile

 

Auspitz azt mesélte, hogy odahaza péksegéd volt a Veress Pálné utcában. Azt mesélte, hogy reggelente csak úgy a hóna alól befalt egy egykilós kenyeret. Akkor kilencvenkét kiló volt.

– Mit gondoltok, most mennyi vagyok?

Ezt nem tudtuk megmondani. Tény, hogy már szükségre se járt ki, ami rossz jel, és csak vizet ivott, ami még rosszabb. Folyton itta a vizet. Nem is szomjazott, csak itta, mint egy lefolyó.

Az se jelent jót, hogy a ruhája tele lett tetőtojással. A tetveket csak úgy lehet féken tartani, ha az ember minden percben öldösi őket; másképp elszaporodnak, és telerakják serkéikkel a ruhavarrásokat, főleg a meleg testtájakon. Auspitznak egészen megszürkült a hónalja a tetőtojásoktól. Nem is szóltunk neki. Ilyenkor már nem segít a szó.

Egy éjszaka arra ébredtem, hogy nagyon forgolódik.

Azt kérdeztem:

– Mondd, mit csinálsz, Auspitz,

Azt mondta:

– Eszem.

Azt kérdeztem:

– Mit eszel, Auspitz?

Azt mondta:

– Kérlek szépen, tetőtojást eszem. És, kérlek szépen, tetveket.

Gyufát gyújtottam, de rögtön el is fújtam. Egészen közel volt már a front; cigarettázni is tilos volt éjszaka. Csak annyit láttam, hogy nyugodt az arca, majdnem elégedett. Azt mondtam neki:

– Ne beszélj bolondokat, Auspitz.

– Hanem megvárjam, amíg kiszívják a véremet? – kérdezte.

Maximum két hétig kell kibírni, magyarázta. Márpedig, ha ő megeszi a tetőt, akkor játszva kibírja ezt a két hetet, mert nem megy veszendőbe semmi. Minden csöpp vére, amit kiszívtak, megint visszajut a szervezetébe; vagyis se nem gyengül, se nem erősödik.

 

– Akkor te föltaláltad a perpetuum mobilét – mondtam. Nem tudta, mi az. Mondtam, amihez nem kell energia.

Ezt sem értette. Miközben a serkéket ette, megmagyaráztam a perpetuum mobilét. Később elaludtunk. Reggel megpróbáltam fölrázni, de már nem volt benne élet.

 

 

Forrás:

orkenyistvan.hu

googleusercontent.com

hu.wikipedia.org

enciklopedia.fazekas.hu

mek.niif.hu

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.11.19. @ 09:16 – H.Pulai Éva

Hírek

Az Év Gyermekkönyve

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Átadták az Év Gyermekkönyve díjakat

 

 

 

Nyulász Péter a Helka, Lakatos István a Dobozváros című művéért vehette át az Év Gyermekkönyve 2011 díjat hétfőn Budapesten. Az elismeréseket Szőcs Géza kultúráért felelős államtitkár adta át a nemzetközi gyermekkönyvnap alkalmából.

 

 

Szántói Krisztián illusztrációja

 

Az Év Gyermekkönyv Illusztrátora Szántói Krisztián lett, akit Dóka Péter és Komjáthy István Betyárvilág című könyvének illusztrálásáért díjaztak. Az Év Gyermekkönyv műfordítójának Győri Hannát választották Beate Teresa Hanika Soha senkinek címő regényének fordításáért. Ismeretterjesztő kategóriában az Év Gyermekkönyve díjat a Fekete-fehér – Két egér kalandjai könyv szerzői – Entz Sarolta, Fekete-Horváth Erika, Jánosi-Halász Rita és Mészáros János – vehették át, a kiadványt Kun Fruzsina illusztrálta.

 

“A fiú- és lányolvasók egyaránt megtalálhatják az azonosulás lehetőségét, de akár rajongásuk tárgyát is Helkában, vagy épp Cipriánban. Hisz a gyerekek a szívükkel olvasnak, átélhető, megélhető kalandra vágynak” – méltatta Nyulász Péter alkotását Gombos Péter, a Magyar Olvasótársaság alelnöke.

 

Pompor Péter gyermekirodalom kutató szerint a Dobozvárosban élő Székláb “alakjában koncentrálódik a bibliai istenképtől, Gandalfon át Dumbledore-ig a világot bölcsen igazgató, a gonosz erői ellen egyensúlyt tartó teremtő.” Rényi Krisztina illusztrátor azt hangsúlyozta, hogy nem az illusztrátorokat kellene cserélgetni, hanem a nekik való műveket és kihozni a legjobbat azokból, akik igazán tehetségesek”.

 

Bencsikné Kucska Zsuzsa, a Magyar Könyvtáros Egyesület (MKE) Gyermekkönyvtáros Szekciójának elnöke elmondta: a Két egér könyvek 2007 óta vannak jelen a könyvek világában és a zsőri minden évben beszél róluk. Ebben a kötetben a Múzeumi Egér és unokatestvére különböző mővészeti alkotásokkal ismerkednek meg.

 

“A szenvedés nyelve nem a panasz és jajveszékelés, hanem a hallgatás. Ezt a hallgatást, ezt a sejtetetést kellett Győri Hannának, a regény műfordítójának hitelesen megszólaltatni, érvényessé tenni magyar nyelven is” – foglalta össze Tamás Zsuzsa, a prae.hu gyerekrovatának vezetője.

 

A nemzetközi gyermekkönyvnapot április 2-án, Hans Christian Andersen dán meseíró születésnapja tiszteletére világszerte megrendezik. A Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa (IBBY) 2002 óta szervez szakmai konferenciákat, amelynek témája idén az ifjúsági és gyermekirodalom. A kötelező irodalom megválasztása és olvastatása komoly gondokat okoz még ma is, különböző elméletek és gyakorlatok váltják egymást.

 

Az Év gyermekkönyve díjat Magyarországon az IBBY Magyar Szekciója ítéli oda az előző év legjobb, legsikeresebb új magyar gyerekkönyveinek, illetve azoknak, akik kiemelkedőt nyújtottak a gyerekeknek szóló irodalom, illusztráció, könyvkiadás valamely részterületén. A díj célja a magyar gyerekirodalom kiemelkedő alkotóinak elismerése és elismertetése.

 

 

 

Nyulász Péter: Helka – A Burok-völgy árnyai

 

Különös események zavarják meg a Balaton északi partjának nyugodt mindennapjait. A tihanyi Soktornyú Kastély népe ünnepre készül: Helka hercegkisasszony hamarosan hivatalosan is trónörökössé válik. Ám hősünk unja a felhajtást, elszökik inkább a tiltott rengetegbe szamócázni.

 

Mindeközben a közeli Burok-völgyben sötét lelkű teremtmények gyülekeznek, hogy a kegyetlen Bora vezetésével feldúlják a Balaton békéjét, és bosszút álljanak a hercegi páron.

 

Helka legendája a Balaton elfeledett mítoszai közé tartozik. A fantasy határát súroló, kacagtatóan humoros kalandregényében Nyulász Péter számtalan utalást és információt rejtett el. Ismerd meg őket, és döntsd el: elhiszed-e, hogy valaha tündérek, hercegek, hercegnők, varázslók és manók lakták a mindannyiunk szívében helyet kapó Balatont! A könyvet elolvasva, késztetést érezhetsz Te is, hogy felfedezd a legendás helyszíneket, és ismerősként köszöntsd a Balaton tündérét, vagy a Bakony varázslóját, ha szembejön veled…

 

 

 

Lakatos István: Dobozváros

 

Első fejezet

A cseregyerek

 

– Mi tartott ennyi ideig?

Egy öregember állt az ajtóban. Fakó kordbársony zakót viselt, és úgy tőnt, mintha kényelmetlenül érezné magát benne. Zsíros haját hátranyalta, dohánytól sárgálló bajuszára is pomádét kenhetett – Zalán majdnem elmosolyodott, de mégsem tette, mert nem volt helyénvaló és mert mindig szófogadó gyerek volt. Ezért inkább csak megdöbbent.

– Nem érek rá itt ácsorogni – dohogta az öregember. Jobbjában viharvert koffert markolt, most azzal csinált utat magának és egyenesen bemasírozott a házba. Zalán tanácstalanul követte. Mégis, mit akarő És egyáltalán kicsoda ez az ember?

Már vagy negyed órája kopoghattak, mire kidugta a fejét a szobájából. Különösnek találta, hogy a szülei nem mennek ajtót nyitni. Mindketten a nappaliban üldögéltek és szórakozottan tanulmányozták az áruházak akciós katalógusait, amiket nemrég dobtak be a postaládába.

– Nem halljátok a kopogástő – kérdezte tőlük. Szülei zavartalanul tovább böngészték a lapokat. Ha nem, hát nem, Zalán vállat vont és maga indult ajtót nyitni.

A furcsa öregember egyenesen a konyhába ment. Nem tétovázott, nem nyitott be találomra egyéb helységekbe, mintha jól ismerte volna a lakást. Mire Zalán kényszeredetten utánaballagott, már az asztalnál ült, előtte a nyitott kofferrel és abban matatott.

– Azért nem hallották, mert téged kereslek – biccentett az öregember szemrehányóan a nappali felé. – Érted jöttem. Ha össze akarsz pakolni magadnak néhány holmit, itt megvárlak, de ne maradj soká. Addig felfújom a cseregyereket.

De Zalán nem mozdult. Értetlenül bámult az öregre. Egyáltalán nem félt, ebben biztos volt, de határozottan furcsának találta ezt az egészet. Miközben azon töprengett, megszólaljon-e, magában megjegyezte, hogy váratlan vendégüknek hagymásbab szaga van.

– Mit akar a bácsi? – kérdezte végül félszegen. Nagyon bután hangzott, de nem jutott eszébe semmi más.

– Ne bácsizz, mert nem állhatom. Hívj inkább Széklábnak. Azt talán jobban szeretem – felelte az öreg, és valami szürkeséget göngyölt elő a bőröndből. – Érted jöttem, mert te egy Zalán vagy, ha nem tévedek.

– Zalán vagyok – ismételte gépiesen a fiú.

– Lám – mondta az öreg. A szürke micsodát kiterítette az asztalra. Határozottan kisfiúformája volt. – Akkor mész pakolni vagy sem?

– Én itt lakom a szüleimmel. Miért mennék bárhová iső Hiszen csak egy kisfiú vagyok.

Az öreg bosszúsan horkantott:

– Ne aggódj. A szüleidnek fel sem fog tűnni. Már jönnek is.

És valóban: mindkét felnőtt belépett a konyhába. Zalán szégyellősen a falhoz húzódott – biztosan megszidják majd, mert beengedett egy ismeretlent a lakásba. Hiába mondaná el, hogy nem tehetett semmit sem, valószínűleg nem hinnének neki, a szülei folytonosan közhelyes igazságaikat szajkózták.

De semmi ilyesmi nem történt. Mintha meg sem lepődtek volna. Anyja szélesen, ám gépiesen elmosolyodott s a betolakodóra pillantva csak ennyit kérdezett:

– Egy kávét esetleg? – és már nyitotta is a konyhaszekrény ajtaját. Az öregember elfintorodott amint meglátta a feltáruló neszkávés dobozt. – Nem kérek, köszönöm – morogta. De Zalán anyja mintha meg sem hallotta volna, csészét vett elő és kötelességtudóan már kanalazta is a kávéport. – Cukrot, tejet?

– Mustárt – mondta Székláb és vigyorogva Zalánra kacsintott.

– Parancsoljon – Zalán anyja az asztalra tette a mustárostubust, azután vizet melegített. Zalánból nevetés buggyant elő, noha egyre kevésbé értette ezt az egész jelenetet. Az öregember még mindig őt figyelve cinkosan felvonta bozontos szemöldökét és a fiú apjához szólt, aki holmi bútordarabként, csendesen álldogált a konyhaajtóban.

– Azért jöttem, hogy elvigyem a fiukat. De ne aggódjanak, hoztam helyette másikat.

A szülők erre sem reagáltak. Zalán apja csak bámult a levegőbe, anyja pedig a lobogó vizet öntötte a csészébe, majd Székláb elé tette az asztalra.

– Na látod. Nem bánják. – az öregember egyenesen a nő arcába nézett. – Forduljon meg, asszonyom.

Székláb felállt és Zalán anyjának a derekára tette a kezét. Valamit matatott, s hirtelen olyan hang süvített fel, mint amikor leeresztik a bicikligumit. – Anyádat ugye Annának hívják.

Egyáltalán nem hangzott kérdésnek. Hanem Zalán anyja, aki mindig is kövérkés volt egy picit, a süvítéssel hirtelen karcsúsodni kezdett. Sötét ruhája már nem feszült a hasán, megráncosodott, elernyedt. – Ennyi elég is lesz – közölte az öreg, ismét matatott egy kicsit az asszony derekánál és elnémult a süvítő hang. Zalán anyja nem apadt tovább. Több számmal nagyobbá vált ruhája viccesen lógott rajta.

– Drágám, gyönyörű vagy – jelentette ki  az apja, s ezzel el is intézte az egészet. Tovább bámulta a szemközti falat.

És akkor Zalánból kibuggyant a nevetés. Nem bírta tovább, hangja betöltötte az egész konyhát. Szülei máskor rászóltak volna, hogy illetlenség, de most mindketten csak álldogáltak és udvariasan mosolyogtak. Székláb pedig ismét bőröndjébe temetkezett.

– ők már nem az igazi szüleid – magyarázta, miközben könyékig eltűnt a sok kacat között (volt abban biciklikormány, egy fél dinnye, lópatkó és néha mintha egerek  cikáztak volna keresztül a holmikon). – ők névsor szerint csinálják. Valószínű, hogy már réges-rég kicserélték őket.

Zalán már nem nevetett. Szülei talán nem voltak a legjobb szülők, alig foglalkoztak vele, és általában nem is figyeltek rá, de azért mégis csak a szülei voltak. Nem tetszett hát, amit hallott, sőt, ami azt illeti, a maga módján meg is ijedt. Néha eljátszadozott a gondolattal, hogy milyen jó lenne, ha csak pár napra is, de megszabadulhatna tőlük és pukkadásig ehetné magát csokival meg cukorkával és labdázhatna a szobában és átrendezhetné az egész házat a saját kénye szerint – a tévé távirányítóját a hűtőszekrényben tartaná, a képeket egytől egyig a plafonra szögelné és már régóta szeretett volna egy krokodilt a fürdőkádba. Ez azonban mégis csak egy buta álom volt és tudta, hogy a távirányító hamar elromlana, a képek egytől-egyig lepotyognának, a krokodil pedig minden bizonnyal meg is enné őt, különben is, hol találna itt a városban egy igazi krokodilt.

Megrémült hát attól, hogy a szülei nem a szülei. És mit is mondott ez a Székláb nevezető öregember?

– Kik tették ezt? És hogy érti azt, hogy névsorrendben?

Székláb végre megtalálhatta, amit keresett, diadalittasan kibányászott egy viharvert biciklipumpát a bőröndből. A kisfiúforma valamit letette a földre, valahogy beleillesztette a szelepet és nekiállt felpumpálni.

– Hát ők. Akik Dobozvárosból jöttek. Amikor néhány éve elcsíptem egy népszámlálást, már az E betűnél jártak. A szüleid pedig Anna és Béla. őket tehát már jó ideje kicserélték.

Ezért is kerestem egy Zalánt.

Közben a kisfiúforma valami kezdett alakot ölteni s egyre inkább Zalánra hasonlítani. Csakhogy ez a Zalán jól fésült volt, amit az igazi ki nem állhatott és olyan ruhákat viselt, amit minden más gyerek az iskolában és az igazi Zalán biztosra vette, hogy ez a másik nem szereti a képregényeket sem és mondjuk orvos akar lenni ha felnő, vagy legalábbis mérnök, nem pedig hegymászó, felfedező, autóversenyző, netán inkább szuperhős.

– A szüleidnek fel sem fog tűnni, hogy nem az igazi fiuk van itt – magyarázta tovább Székláb. – Te sem jöttél rá, hogy már ők sem igaziak.

És Zalánnak tényleg nem tűnt fel. Honnan is gondolhatta volnaő Régen, amikor még egészen kicsi volt, sokat játszottak vele, mesét mondtak neki és apjával mindig háborúsdiztak: a dinoszauruszok az óriásrobotok ellen. Azután ezek egyre inkább elmaradtak, a szülei vagy dolgoztak vagy vásároltak, beszélgetős és főzőműsorokat néztek a tévében, amiből volt elég, mert több száz csatornára fizettek elő, neki pedig azt mondták, hogy már nagyfiú, egyedül is le tudja foglalni magát, vettek hát neki egy számítógépet és hozzá sok-sok játékot. De Zalán azokat nem szerette. A dinoszauruszok és az óriásrobotok pedig belekerültek egy nagy dobozba, mert egyedül már nem volt olyan izgalmas.

– De ez akkor is rossz! – fakadt ki végül és elsírta magát. – Hol vannak az igazi szüleim?

Székláb közben teljesen felpumpálta a cseregyereket, aki most csendesen álldogált az asztal mellett. Az öregember magához vonta az igazit, az ölébe ültette és hatalmas és kérges, vénséges-vén tenyerével megsimogatta. Zalán erre kissé megnyugodott. Végtelen szeretet sugárzott ebből az érintésből, s úgy érezte magát, mint kiskorában, amikor anyja – igazi anyja – ringatta. Csakhogy ebbe most szomorúság is vegyült.

– Dobozvárosban – mondta komoran az öregember. És Zalán hirtelen megérezte, hogy nincs ennél szörnyűbb hely az egész világon, és hogy maga Székláb is fél, pedig korábban nem félt semmitől sem.

– Akkor elmegyünk oda és kiszabadítjuk őket? – kérdezte végül, legyűrve a sírást.

– Induljunk – Székláb csak ennyit mondott és ez nem hangzott túl bíztatóan. Letette az öléből Zalánt. – Menj és szedd össze a holmidat.

A kisfiú megállt a konyha közepén, végignézett a szülein, akik még mindig ott álltak szótlanul és mosolyogva, mintha mi sem történt volna, azután arra a nyomorult cseregyerekre pillantott, a jól fésült, üres tekintető hasonmására és hirtelen undor fogta el. Most, hogy megtudta, micsodák ezek, már nem is látta őket embernek – sőt, a külsejüket leszámítva semmi emberi nem volt rajtuk, a bőrük akár a gumi, jéghideg és nyirkos, tekintetük szürke és lapos, mint a pénzérmék az áruházi szökőkút fenekén, mosolyukat pedig mint valami  használt színházi bajuszt ragasztották az arcukra.

El innen, de azonnal. El erről a förtelmes helyről.

– Nem kell semmi – jelentette ki végül. – Úgysem szerettem a holmijaimat. Azt hiszem éppen neki valók.

Székláb bólintott. Visszagyömöszölte a pumpát bőröndjébe, lezárta majd feltápászkodott.

– Mustáros kávé – morogta megvetően, azután kézen fogta az igazi Zalánt és kisétáltak a lakásból, maguk mögött hagyva a teljes családot, akik úgy álldogáltak ott, mintha minden rendben volna. 

 

 

Beata Teresa Hanika: Soha senkinek – Amiről nem készül családi fotó

Fordította: Győri Hanna

 

 

 

Malvina látszólag olyan, mint a többi kamasz lány: pimasz, dühös, akaratos. A családja szerint ez csak átmeneti állapot, biztosan kinövi majd. Még a legjobb barátnője sem sejti, hogy mi nyomja Malvina lelkét. Egy súlyos gyermekkori titok, amelyet el akar temetni magában. De hiába. Malvina a péntek délutánt a nagyapjánál tölti, aki váratlanul megcsókolja őt. És a csók felidézi benne a múltat: egy zsarnok férfi, egy gyenge asszony és egy áldozatul esett kislány történetét. Malvina nem akar többé nagyapához menni. A családjára nem számíthat, egyedül kell szembenéznie a múlttal. Beszélnie kell róla, bármilyen nehéz is, ez az egyetlen esély arra, hogy megnyugtató véget érjen ez a felkavaró történet. Szerencsére Malvinának akadnak védőangyalai, és a szerelem is rátalál. „Nem mindenki lett volna ennyire gyáva, de sokan ugyanúgy tettek volna, mint én. Sokan ugyanezt gondolták volna, hogy ezt még kibírom, ezt az egy napot, aztán még egyet, holnap majd beszélek, vagy holnapután, vagy talán valamikor. És bele se gondol közben az ember, hogy a titok napról napra növekszik, minden perccel erősebb lesz és kimondhatatlanabb.” Beate Teresa Hanika 1976-ban született Regensburgban. Harmincéves kora után fordult az írói pálya felé, korábban sikeres modell volt, majd fényképészként dolgozott. A Soha senkinek az első regénye, amely Németországban egy csapásra ismertté tette a nevét. A könyvet több nyelvre is lefordították, számos irodalmi elismeréssel jutalmazták, többek között megkapta az Oldenburgi Ifjúsági Irodalmi Díjat

 

 

 

Entz Sarolta, Fekete-Horváth Erika, Jánosi-Halász Rita és Mészáros János: Fekete – Fehér

 

A Múzeumi Egér és unokatestvére ezúttal olyan művészeti, művészettörténeti kérdéseket vizsgál, amelyek valamilyen módon kötődnek a fekete-fehérséghez. Az alkotói technikák közül szóba kerül többek között a rajz, több sokszorosítási módszer és a fotó. Bizonyos okokból az unokatestvér egyedül tekinti át a fekete-fehér szimbolikát: élet és halál, fény és árnyék, éjszaka, tél stb. Találkozhatunk fekete ruhás, fehér galléros hollandokkal a régi időkből; Rippl-Rónai alakjainak fekete-fehér eleganciájával a kevésbé régi időkből; és absztrakt kompozíciókkal a némileg (talán) újabb időkből.

 

A könyvnek van képlistája, vannak mellékletei, és van zsebe hátul, amiben a kivágott mellékleteket tárolni lehet. Semmi sem hiányzik.

 

Kedves bemutató a könyvről: http://keteger.hu/content/fekete-feher-elozetes

 

 

 

 

Forrás:

MTI

index

libri.hu

bookline.hu

litera.hu

olvasoterem.com

keteger.hu

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.11.19. @ 09:16 – H.Pulai Éva

Hírek

131 éve született Bartók Béla

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }“Ha én keresztet vetnék, ezt mondanám: a természetnek, a művészetnek, a tudománynak nevében.” (Bartók Béla)

 

 

„[…] Aki Bartókkal találkozott, gondolva művei ritmikai őserejére, meglepődött vékony, törékeny alkatán. Külső megjelenésében finomidegzetű tudóst mutatott. Ez a fanatikus akarattal és könyörtelen szigorúsággal áthatott, forró szívvel cselekvő ember megközelíthetetlennek látszott és tartózkodóan udvarias volt. Lénye fényt és világosságot árasztott. Szemeiben fenséges tőz világított. Kutató tekintetének sugarában semmi sem állta meg a helyét, ami nem igaz és nem tiszta. Ha egyszer-másszor muzsikálás közben valamilyen különösen nyaktörő és nehéz hely jól sikerült, gyermekes huncutsággal nevetett, s ha jól végzett munkán örvendett, valósággal sugárzott. Többet jelentett ez minden kötelező bóknál; ilyet sohasem hallottam tőle. […]”

 

Paul Sacher, „Bartók Béla emlékezete”, lásd Bartók breviárium, közr. Ujfalussy József (Budapest, 1980), 606.

 

Szuhafői Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1881. március 25. – New York, 1945. szeptember 26.) a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője, zongoraművész, népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a Zeneakadémia tanára. Művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségő.

 

Zeneszerető családban nevelkedett: apja, idősebb Bartók Béla a város iskolájának igazgatója volt, zongorán, csellón játszott, zenekart vezetett, sőt a komponálással is foglalkozott; anyja tanítónő volt és kiválóan zongorázott. 1899-ben a Pesti Zeneakadémiára iratkozott be, Thomán István zongoraosztályában és Koessler János zeneszerzésosztályába. Stílusának kialakulásában meghatározó szerepe volt a német klasszicizmusnak és romantikának, különösképpen Brahms művészetének. Kodály Zoltán támogatásával behatóan foglalkozott a magyar népzenével, illetve összehasonlító kutatások végett a szomszéd népek népzenéjét is górcső alá vette. A parasztzene megismerésének hatására kompozíciós stílusa is átalakult, mely immár a népzene stílusjegyeire támaszkodott. Ennek kiteljesedése a Balázs Béla misztériumjátékára komponált operája A kékszakállú herceg vára. 1940-ben az Egyesült Államokba emigrált és a Harvard Egyetemen tartott előadásokat a magyar zene kérdéseiről. 1945. szeptember 26-án halt meg leukémia következtében New Yorkban. Posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták 1948-ban.

 

Édesapja szuhafői Bartók Béla. Édesanyja, Voit Paula, német származása ellenére magyar szellemben nevelte gyermekeit. Tanítói oklevelet szerzett, és a nagyszentmiklósi iskolában tanított. Két gyermekük született: Béla 1881-ben, Erzsébet (Elza) 1885. július 11-én.

 

„Születtem 1881. március 25-én Nagyszentmiklóson, Torontál megyében és hatévesen kezdtem zongorázni tanulni édesanyámtól. Atyámban, aki egy gazdászati iskola igazgatója volt, meglehetősen magas fokú zenei tehetség élt […] Nyolc éves voltam, amikor meghalt. Halála után anyámra hárult a gond, hogy mint népiskolai tanítónő mindennapi kenyerünket megkeresse. […] már kilencéves koromban kezdtem apró zongoradarabokat komponálni és, 1891-ben Nagyszöllősön mint „zeneszerző” és „zongoraművész” a nyilvánosság előtt is felléptem […]”

 

Bartók Béla gyermekkorának két jellemző vonása volt: visszahúzódó természete és zenei érdeklődése. Édesanyja visszaemlékezése szerint egészséges, életerős csecsemő volt. Három hónapos korában himlőellenes oltással megfertőzték, ezért ötéves koráig állandó orvosi kezelésben részesült. Az anyai féltés, dédelgetés félénkké tette, elbújt az emberek elől, ha észrevette, hogy sajnálják. Kétéves elmúlt, mire beszélni kezdett, de az éneket, a zenét már előbb is feszült figyelemmel hallgatta. Másfél éves korában felismert egy dallamot, háromévesen fejlett ritmusérzékét bizonyította, négy éves korában egy ujjal kipötyögtette a zongorán a számára ismerős dalokat (negyvenet tudott már, s ha mondták a dal kezdő szavát, ő azonnal emlékezett a dallamára). Ezek a zeneszámok feltehetően népies műdalok lehettek, ezt később maga is megerősítette vallomásaiban. Az igazi népdalt tehát Bartók gyűjtő- és kutatóútján fedezte fel.

 

„3 éves korában dobot kapott, ezzel nagy öröme volt, ha én zongoráztam, ő kicsi székére ült, előtte zsámolyon volt a dobja és megadta a pontos ütemet; ha 3/4-ből 4/4-re mentem át, egy pillanatig abbahagyta a dobolást, ekkor folytatta a megfelelő ütemben; még most is magam előtt látom, mikor nagykomolyan és figyelmesen kísérte játékomat.”

 

Bartók édesanyjának ifj. Bartók Bélához írt leveléből, 1921. augusztus 14., lásd Bartók Béla Családi levelei,

szerk. ifj. Bartók Béla és Gomboczné Konkoly Adrienne (Budapest, 1981), 315

 

Figyelmét leginkább a hangszerek kötötték le, valóságos tanulmányokat végzett a vonós hangszereken. „Első tanítóm édesanyám volt” – vallja. „…Március 25-én, éppen ötödik születése napján kezdtük el a tanulást, és április 23-án, Béla napkor, egy kis négykezessel lepte meg az édesapját” – emlékezett az édesanyja. Édesanyja tanítói szerepe azért is fontos, mert figyelme mindenre kiterjedt. Bartók Béla negyedik osztályig – feltehetően – nem járt iskolába, de már nyolc éves korában magánúton levizsgázott az I–IV. osztályos tananyagból.

 

Az édesapa fiatalon, 32 éves korában hunyt el, 1888. augusztus Édesanyja, egyedül folytatta nyolc éves fia és kisebbik leánya, Elza neveltetéséhez. Évenkénti költözés következett: Nagyszentmiklós után Nagyszőlős, Nagyvárad, Pozsony, Beszterce, majd újra, ezúttal már végleg Pozsony.

Pozsonyban azután Erkel László kezei alatt már komolyabb fejlődés következett, Chopin, Liszt művei, valamint Bach Wohltemperiertes Klavierja is repertoárjára került. Egymás után ismerte meg a zeneirodalom klasszikusait, partitúrákat vett és játszott, s hallatlan inspirációt jelentett számára Dohnányi Ernő pozsonyi emléke – Dohnányi Bartók érkezésekor ment Pestre a Zeneakadémiára tanulni. ő volt az első, aki Bartók képességeihez mérhető, vagyis konkurens volt. őt követte akkor is, amikor nem Bécsbe, hanem Pestre utazott, a Zeneakadémián tanulni.

Bartók 1890 körül kezdte első zongoradarabjait komponálni. 

 

A kutatók és életrajzírók viszonylag keveset foglalkoznak Bartók nagyszentmiklósi kapcsolataival. Fontos tudni, hogy Bartók többször megfordult szülővárosában az első világháború előtt és után is. Ide kötötte elhunyt apja iránti élő emlékezete is. 1903-ban több napot töltött Nagyszentmiklóson barátai meghívására. Április 13-án itt tartotta első nyilvános hangversenyét a Fekete Sas szállodában. A műsor a következő volt: 1. Schumann: Szonáta, fisz-moll, 2. Chopin: a) Nocturne cisz-moll, b) Étude c-moll, c) Ballada g-moll, 3. Bartók Béla: a) Ábránd, b) Etűd bal kézre, 4. a) Schubert: Impromtu esz-dúr, b) Paganini, Liszt: Etűd e-moll, c) Saint-Saëns: Keringő 5. Liszt: Spanyol rapszódia.”

 

„Bartók Béla, a nagyhírű zongoraművész, városunk szülötte … hétfőn este tartja meg hangversenyét… A hangverseny iránt a környéken is élénk érdeklődés mutatkozik, amelyet Bartóknak nemcsak kiváló művészete, hanem szülővárosa iránti ama előzékenysége idézett elő, hogy itt tartja nagy körútja előtt első önálló hangversenyét. A művész már szerdán megérkezett városunkba és Bayer Gyula vendégszerető házának a vendége.” – írták a helyi lapban.

 

Bartók Béla nem szerette a hangos hírverést, s különösen nem tartotta oly nagy eseménynek azt, hogy a család régi barátait zeneesttel ajándékozta meg. Azért mindig szívesen emlékezett vissza a szülőfölddel való találkozásaira. Édesanyjának írta levelében: „…ugyan minek tétének az újságba, hogy én Nagyszentmiklóson játszottamő Há` ez oly nevezetes eseményő…”

 

1899-ben sikeres felvételit tett a pesti Zeneakadémiára, 1901-től a Zeneakadémia zongora (tanára Thomán István) és zeneszerzés (tanára Koessler János) szakát együtt végezte. Amíg zongoristakarrierje felfelé ívelt, zeneszerzőként sokáig stagnált, s csak Richard Strauss zenéje hatott rá igazán (például az Imígyen szóla Zarathustra 1902-es budapesti bemutatója). Ekkor zongoristaként már egyre inkább a későbbi Bartók jelent meg Európa hangversenytermeiben koncertezve (Berlintől Bécsig), zeneszerzői énje még csak alakult; műveiben egyre inkább az autochton magyar hagyományt kereste, s próbálta ötvözni az európai tradíciókkal. 1903-ban Dohnányitól zongoraórákat vett; ekkor születtek meg erős nemzeti jelleggel bíró (ún. „nacionalista”) művei, többek között a Kossuth-szimfónia. 1904 nyarán Gerlicepusztán pihent, ahol először találkozott a magyar parasztzenével. Ott-tartózkodása alatt kezdte fokozatosan felfedezni a különbségeket a paraszti népzene és az általa mindaddig népdalnak hitt népies műdal között.

 

1905-től kezdve egyre több időt szentelt a népzenei gyűjtéseknek, az akkori technika lehetőségeit kihasználva fonográffal járta a falvakat, s e gyűjtéseit egyre tudatosabb tudományos részletességgel dolgozta fel.

 

„Fölismertem […], hogy a tévesen népdaloknak ismert magyar dallamok – melyek a valóságban többé-kevésbé triviális népies műdalok – kevés érdekességet nyújtanak, és 1905-ben hozzáfogtam a mindaddig teljesen ismeretlen magyar parasztzene fölkutatásához. E munkámban nagy szerencsémre kiváló zenész munkatársat találtam Kodály Zoltán személyében, aki kitűnő érzékkel és ítélőképességgel nem egy megbecsülhetetlen útmutatást és tanácsot adott számomra a zene minden terén.

     Kutatásomat tisztán zenei szempontból kiindulva és kizárólag magyar nyelvterületen kezdtem meg, később azonban a szláv és román nyelvterületeken is folytattam. Mind e parasztzenének tanulmányozása azért volt számomra döntő jelentőségő, mert rávezetett arra, hogyan függetleníthetem magam teljesen az eddigi dúr-moll-rendszer egyeduralma alól. Mert a gyűjtés útján nyert dallamkincs túlnyomó és éppen legértékesebb része a régi egyházi hangnemekben, vagyis a görög és bizonyos még primitívebb (pentatonikus) hangnemekben mozog, azonkívül a legváltozatosabb és legszabadabb ritmikus alakulatot és ütemváltozást mutatja úgy a rubato, mint a tempo giusto előadásban. Kiderült, hogy a régi, a mi műzenénkben többé nem használatos hangsorok egyáltalában nem vesztették el életképességüket. Alkalmazásuk újszerű harmonikus kombinációkat is lehetővé tett. A diatonikus hangsor ilyen kezelése a merev dúr-moll-skálától való megszabaduláshoz vezetett és végső következményében ahhoz, hogy teljesen szabadon rendelkezhetünk kromatikus tizenkéthang rendszerünk minden egyes hangja fölött.”

 

Bartók, „Önéletrajz” (1921–1923), lásd Bartók Béla Írásai 1, közr. Tallián Tibor (Budapest, 1989), 32–33.

 

1906-ban Kodály Zoltánnal közösen írt Magyar népdalok – énekhangra és zongorára, húsz feldolgozást magába foglaló művével új alkotói korszaka kezdődött el. Ugyanekkor kezdődött el tudósi munkája. Eleinte a magyar, majd a környező népek zenéjét is gyűjtötte, s csakhamar zenéjében is megjelentek ezek a motívumok. 1918-ig mintegy 3500 román, 3200 szlovák dallamot jegyzett le.

 

1907 januárjától zongoratanár a Zeneakadémián, egykori tanára utódja. 1908-ban jelentek meg első, nagyobb lélegzetű művei: I. vonósnégyes, 14 bagatell.

 

1909. november 16-án vette el első feleségét, Ziegler Mártát (Ziegler Károly és Rudolf Wanda lányát)[1], majd 1910-ben megszületett fiuk, ifj. Bartók Béla.

.

 

Zeneszerzői munkáját ekkor még a közönség és a kritikusok részéről erős elutasítás jellemezte. 1911-es operáját, A kékszakállú herceg várát nem is mutatták be. Az erősen individualista, disszonáns hangzások, melyek mögött egyre erőteljesebb parasztzenei hatások is hallhatóak, műveinek egyre jellegzetesebb stílust adtak. Kudarcaiban Kodály állt mellé, ám az általuk életre hívott Új Magyar Zeneegyesület – támogatók híján – képtelen volt fennmaradni. Az első világháború kitörésétől fogva lehangolta Bartókot, magánéleti krízisei mellett ez is újabb és újabb válságkorszakokba sodorta, művei egyre radikálisabb hangvételűek lettek, az 1918 és 1923 közötti alkotásai már a szabad tizenkétfokúsághoz (dodekafónia) és az expresszionista kifejezésmódhoz közelítettek.

 

1913-ra tehető első, „egzotikusabb gyűjtése”: Biskra, Észak-Afrika. 1915-ben megtört háromévi hallgatása: újra komponált – főleg román népzenei ihletésre. 1916-ban keletkezett A fából faragott királyfi, illetve a II. vonósnégyes.

 

Első nagyobb sikereit – mint zeneszerző – is ekkor aratta: 1917. május 12-én A fából faragott királyfit, rá egy évre, 1918. május 24-én A kékszakállú herceg várát mutatták be az Operában.

 

 

A kékszakállú herceg vára

Regős prológusa

 

Haj regő rejtem

hová, hová rejtsem…

Hol, volt, hol nem:

kint-e vagy bent?

Régi rege, haj mit jelent,

Urak, asszonyságok?

Ím szólal az ének.

Ti néztek, én nézlek.

Szemünk,

pillás függönye fent:

Hol a színpad:

kint-e vagy bent,

Urak, asszonyságok?

Keserves és boldog

nevezetes dolgok,

az világ kint haddal tele,

de nem abba halunk bele,

urak, asszonyságok.

Nézzük egymást, nézzük,

regénket regéljük.

Ki tudhatja honnan hozzuk?

Hallgatjuk

és csodálkozunk,

urak, asszonyságok.

Zene szól, a láng ég.

Kezdődjön a játék.

Szemem pillás függönye fent.

Tapsoljatok majd, ha lement,

urak, asszonyságok.

Régi vár, régi már

az mese ki róla jár.

Tik is hallgassátok. 

 

 

Bartók Béla: Kékszakállú herceg vára

 

 

 

A történelmi események folyamatosan hatással voltak Bartók életére. Mind az első világháború kitörése, majd Magyarország veresége, mind a Tanácsköztársaság is megjelent az alkotó és művész Bartók mindennapjaiban; a Tanácsköztársaság idején a zenészek direktóriumaiban vett részt, de hamarosan visszavonult. A csodálatos mandarin befejezése erre az időszakra tehető. 1920 elején kivándorlási terveket fontolgatott, de végül a maradás mellett döntött. 1921-ben írta meg A magyar népdalról című monográfiáját.

 

A húszas évek elejétől újra sűrűn koncertezett, negyvenedik születésnapja alkalmából a nemzetközi szaksajtó is részletesen foglalkozott vele, 1923-ban pedig Budapest egyesítésének ötvenedik évfordulójára a város darabot rendelt tőle: megszületett a Táncszvit. Külföldi koncertjein többek között megismerkedett Igor Stravinskyvel, Maurice Ravellel és Karol Szymanowskival is, valamint egyre többször jelent meg a színpadon saját műveivel. 1923-ban szinte egyik napról a másikra elvált Ziegler Mártától, majd 1923. augusztus 28-án Budapesten egyik tanítványát, a rimaszombati születésű Pásztory Dittát (Pásztory Gyula és Petrovics Kornélia lányát) feleségül.[2] Fiuk, Bartók Péter, 1924-ben született. Bartók Béla kezdetben a római katolikus vallást gyakorolta, később, miután elfordult eredeti vallásától, az unitárius hitre tért át.

 

1925-ben újabb szerzői csend; koncertek Prágában, Olaszországban. 1926 nyarától új, igen aktív alkotói korszaka következett, rendkívül sok zongoradarabja született ez idő tájt. (1. zongoraverseny, Szabadban stb.). További fő művei ebből a korszakból: 1927: III. vonósnégyes, 1928: IV. vonósnégyes, közben koncertezett Amerikában, illetve 1929-ben a Szovjetunióban, mialatt a Húsz magyar népdalt komponálta. 1931-ben, a II. zongoraversennyel zárult le ez az alkotói korszak. 1930-ban Corvin-koszorú kitüntetésben részesült, amelynek átadásán nem jelent meg, de később a díj a birtokába jutott.

 

„[…] Kölnben a Mandarin után zajos tüntetés volt a szöveg ellen és ellentüntetés mellettem. A kravall eltartott jó tizpercig, a vasfüggönyt is leengedték, az emberek még sem mentek el, ugy hogy a vasajtó is kétszer megnyillott. Szóval el lehet mondani, hogy vastaps (és vasfütty) volt. Nahát neked kellett volna ott lenned, akkora izgalomnál! Képzelheted. […] Pesti ujságok azt a hírt közlik, hogy hatóságilag betiltották a darabot; ez nagyon lehetséges, és a kölni embereim féltek is ettől egyrészt, másrészt Szenkár azt mondja nincs nagyszerűbb reklám, mint ilyen betiltás. Hát majd meglátjuk.”

 

Bartók édesanyjának, 1926. december 2., lásd Bartók Béla Családi levelei,

szerk. ifj. Bartók Béla és Gomboczné Konkoly Adrienne (Budapest, 1981), 386.

 

1932-ben a kairói arab zenei kongresszuson vett részt, ahol zenét is gyűjtött. A Mikrokozmosz tervéről ekkor beszélt először. 1934-ben megkomponálta az V. vonósnégyest Mindeközben folyamatosan rendezte a háború előtt gyűjtött népzenei anyagait. Munkáját 1935-től már mint a Magyar Tudományos Akadémia tagja végezhette. Zenéjében mind a magyar, mind a környező népek népzenéje jelen volt, sokszor programatikusan is, így készült el a Cantata Profana is, első (és végül egyetlen) részeként egy nagyszabású ciklusnak, mely e népek zenéit és kultúráját mutatta volna be. Ezzel egy időben erősödött fel újra tudományos munkássága, publicisztikai tevékenysége, előadásokat tartott Európa számos nagyvárosában (például Frankfurt, Bécs, Stockholm, Hága, Budapest), írásai jelentek meg jelentős szaklapokban. Zeneszerzőként már csak megrendelésre dolgozott. Tudományos munkájaként 1940-ig az MTA 13 000 tételből álló teljes magyar anyagát újrahallgatta, revideálta, s előkészítette a magyar népzenei gyűjtemény kiadását, munkája nyomán készültek magyar népzenei lemezfelvételek.

 

.

Cantata profana első oldala

 

 

A „Cantata profana”-ban csak a szöveg román; tematikus anyaga saját szerzemény, nem is utánzása a román népzenének, egyes részeiben egyáltalában nincs is népi hang. Ezt a művet tehát csak úgy volna szabad említeni, mint „román kolinda-szöveg megzenésítését”.

 

Bartók Octavian Beunak, 1931. január 10., lásd Bartók Béla levelei,

szerk. Demény János (Budapest, 1976), 398

 

 

Bartók Béla: Cantata profana (Sz. 94, BB 100)

 

 

1936 fontos év a pályájában, mondhatni annak csúcsa: ekkor vált véglegesen a Magyar Tudományos Akadémia tagjává, novemberben Törökországban járt, ahol hangversenyeket, illetve előadásokat tartott, mintát gyűjtött. Ebben az évben írta Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művét, 1937-ben a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című opusát. 1934 után írott műveire erős klasszicizálódó hangvétel volt jellemző. Művészete egyre tisztult, s került közel egy ideális emberi-erkölcsi-racionális rendhez, mely kora világával szemben állt. Zenéjében egyre gyakrabban kapcsolódott egybe a klasszikusok hagyománya és a paraszti népzene, hídszerű, tükörelv szerinti művei éppúgy születtek ekkor, mint klasszikus szonátaforma szerintiek. Művészetének ezt az irányát „zseniális egyszerűség”-nek nevezte el, a Divertimento e korszak összefoglalásának is tekinthető. A Svájcban írott mű Bartók utolsó életszakaszának bevezetése.

 

1938 – Anschluss. Az emigráció gondolata újra felmerült Bartókban, ezért kéziratait 1939-ben Svájcba menekítette, illetve kilépett az osztrák zeneszerzői egyesületből. A Kontrasztok, illetve a II. hegedűverseny ebből az évből származik. 1939-ben írta a Divertimentót Paul Sachernak, illetve a VI. vonósnégyest.

 

1938-tól kezdődően, a nemzetiszocializmus európai és magyar felerősödésével párhuzamosan erősödött fel benne ismét a kivándorlás gondolata. 1939 decemberében meghalt édesanyja, akivel mindaddig nagyon szoros kapcsolatban volt, így 1940 tavaszán, amerikai hangversenykörútján végleg elhatározta, hogy emigrál. Október 8-án Ferencsik Jánossal lépett fel utoljára Budapesten, négy nappal később elutazott. Október 20-án Lisszabonban hajóra szállt, és végleg emigrált.

 

Amerikában főként a tudományos munkáit próbálta végezni (délszláv és indián népzene rendezgetésével foglalkozott). Anyagi helyzete folyamatos munkavégzésre kényszerítette, koncertezni csak ritkán tudott. 1941 márciusában, a Columbia Egyetemen a délszláv népzenéről tartott előadást, nem sokkal később az egyetem díszdoktorává avatta. 1943-ban a Harvard Egyetemen tartott előadássorozatot az új magyar zene kérdéseiről, de három alkalom után egészségi állapota összeomlott. 1942 áprilisa óta küzdött leukémiájával, kórházi kezelésének költségeit az amerikai zeneszerző egyesület fizette.

 

1942-ben Péter fia is kijutott az Egyesült Államokba, majd besorozták a haditengerészetbe, ahol a Panama-csatornánál teljesített szolgálatot. Béla fia feleségével együtt Magyarországon maradt, hasonlóan cselekedett első felesége (elválásuk után is igen jó kapcsolatot ápoltak), illetve barátja, Kodály Zoltán.

 

1943 májusában, betegágyán, Serge Koussevitzkytől, a Bostoni Filharmonikusok vezetőjétől új zenekari mű megírására kapott megrendelést. Utolsó alkotói korszakának első darabjaként néhány hónap alatt megírta a Concertót. Egészségi állapota lassan javult, új művek születtek, de a Columbia Egyetem ajánlatát munkája újrafelvételére már nem vállalta el. A nyarat Saranac Lakeen töltötte, itt találkozott Yehudi Menuhinnal, aki a Szonáta szóló hegedűre című kompozíciót rendelte tőle.

 

1945 nyarán három új művet tervezett: a III. zongoraverseny felesége számára, ez a hangszerelés utolsó 17 üteme kivételével elkészült, a Brácsaverseny azonban csak vázlataiban, a 7. vonósnégyes egyáltalán nem. A befejezetlen műveket később tanítványa, Serly Tibor fejezte be.

 

 

Hosszas betegeskedés után 1945. szeptember 26-án hunyt el. Temetésén, amely a hartsdalei Ferncliff Cemeteryben zajlott, mindösszesen tíz ember vett részt: felesége, Péter fia, dr. Bátor nevű ügyvédje és neje, Serly Tibor és felesége, Paul Henry Lang zenetudós, Kecskeméti Pál és felesége, akik ugyanabban a házban laktak, mint Bartók, és végül, de nem utolsósorban Sándor György.

 

Földi maradványait 1988-ban hozták haza, s helyezték örök nyugalomra Budapesten, a Farkasréti temetőben.

 

 

[…] magyar zeneszerzőnek tartom magamat. Azon eredeti műveim alapján, amelyekben román népzenén alapuló vagy attól ihletett saját dallamaimat használom fel, éppoly kevéssé tekinthetnek engem román zeneszerzőnek, mint ahogyan Brahms, Schubert és Debussy sem nevezhetők magyar, ill. spanyol zeneszerzőknek a magyaros, ill. spanyolos tematikát felhasználó eredeti szerzemények alapján. […]

     Az én zeneszerzői munkásságom, épp mert e háromféle (magyar, román és szlovák) forrásból fakad, voltaképpen annak az integritás-gondolatnak megtestesüléseként fogható fel, melyet ma Magyarországon annyira hangoztatnak. […] Az én igazi vezéreszmém azonban, amelynek, amióta csak mint zeneszerző magamra találtam, tökéletesen tudatában vagyok: a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére. Ezt az eszmét igyekszem – amennyire erőmtől telik – szolgálni zenémben; ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle más forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás!

 

Bartók Octavian Beunak, 1931. január 10., lásd Bartók Béla levelei,

szerk. Demény János (Budapest, 1976), 396–397

 

 

Műveinek teljes jegyzékét Szőllősy András zenetörténész alkotta meg, így Bartók kompozícióit Szőllősy-jegyzékszámmal határozzák meg. Az újabb BB-számozás jelenleg előkészületben van.

Bartók Béla műveit pályája kezdetétől az Anschlussig az osztrák Universal Edition adta ki, utána a Boosey & Hawkes kiadó jelentette meg, ma ők birtokolják a teljes Bartók életmű kiadási jogait.

 

FŐBB MŰVEI:

 

Színpadi művek

1911: A kékszakállú herceg vára. Opera egy felvonásban, ősbemutatója 1918-ban.

1914–1916: A fából faragott királyfi. Balett, bemutatója 1917-ben.

1918–1919: A csodálatos mandarin. Balett, bemutatója 1926-ban.

 

Zenekari művek

1904: Rapszódia és Scherzo zongorára és zenekarra

1905: Első és második szvit

1923: Táncszvit

1936: Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára

1939: Divertimento vonószenekarra

1943: Concerto zenekarra

 

Versenyművek

1907–1908: I. hegedűverseny, ősbemutatója 1958-ban

1926: I. zongoraverseny

1930–1931: II. zongoraverseny

1937–1938: II., vagy „Nagy” hegedűverseny

1945: III. zongoraverseny

1945: Brácsaverseny

 

Kamarazene

1908: I. vonósnégyes

1917: II. vonósnégyes

1921: I. hegedű-zongoraszonáta

1922: II. hegedű-zongoraszonáta

1927: III. vonósnégyes

1928: IV. vonósnégyes

1928: I. rapszódia (hegedű-zongora; átirat: gordonka-zongora, illetve hegedű-zenekar), II. rapszódia (átdolgozása 1944, hegedű-zongora; átirat: hegedű-zenekar)

1931: 44 duó két hegedűre

1934: V. vonósnégyes

1937: Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre

1938: Kontrasztok hegedűre, klarinétra és zongorára

1939: VI. vonósnégyes

1944: Szólószonáta hegedűre

 

Zongoraművek

1908: 14 bagatell

1908: Gyermekeknek

1911: Allegro Barbaro

1913: 18 könnyű darab

1915: Román népi táncok

1926: Kilenc kis zongoradarab

1926: Szabadban

1926: Szonáta zongorára

1933: Három Rondó

1926–1937: Mikrokozmosz

 

Bartók Béla: Allegro Barbaro (Suite, Op. 14)

 

 

Vokális művek

1898: Dalok zongorakísérettel

1912: 4 régi magyar népdal vegyeskórusra

1930: Cantata Profana dupla kórusra, szólistákra és zenekarra

1935: Régi időkből háromszólamú vegyeskarra

 

Főbb írásai

1906: Magyar népdalok – Kodállyal közösen

1923: A máramarosi románok népzenéje.

1924: A magyar népdal.

1934: Népzenénk és a szomszéd népek zenéje

1935: A román kolindák melódiái.

 

 

„[…] Lehetséges, hogy exakt emberek nem érik be a költők adta sejtető képekkel s a tudomány pozitívumai után vágyódnak először. A Kretschmer-féle karakterológia csoportosítása szerint nézzük, mit írnánk le róla. A ciklothym vonások közül semmi sem vonatkozik rá. A másik (schizothym) csoportból már illenek rá a képek: törékeny, finom, szenzitív, hővös, szigorú, rideg, hideg, tompa, indolens. (Fokozatok a felső véglet felől az alsó felé.) Addig, hogy hideg, valamennyi jelző illik rá. A lelki feszültség kategóriái (alulról kezdve): fanatikus, pedáns, szívós, kitartó, rendszeres. Csak a felső extrémek: szeszélyes, zilált, – nem illenek rá, míg a többi pontosan talál. Mozgékonysági szempont, az inger-reakció gyorsasága: inadekvát, vagyis a szokottnál gyorsabb inger-reakció. Ennek alcímei: nyugtalan, kapkodó, habozó, félszeg, arisztokratikus, mesterkélt, szögletes, merev. Az utolsó kivételével többé-kevésbé mind illik rá. Társasviszonyt illetően: magának élő, zárkózott. Fokozatok: idealista, reformátor, forradalmár, szisztematikus, szervező, önfejő, hóbortos, elégedetlen, tartózkodó, bizalmatlan, magános, emberkerülő, brutális, antiszociális. Az utolsó három kivételével nincsen egyik sem, amelyiket ne alkalmazták volna rá többé-kevésbé jogosultan. A lelkifeszültség kategóriái: ötletes, élénk, fogékony, energikus, gátolt. A schizothym lelkialkatnak iskolapéldája lehetne. […] Ezt mondja róla a karakterológia. Elég exaktnak hangzik, azonban az élet viszonyai itt is olyanok, hogy a tudomány nem bírja utolérni az életet. Mert ha igaz is, hogy ezek a tulajdonságok időnkint előtűntek, nem olyan egyszerű egy ember, hogy pársoros lebélyegzéssel örök rejtélyét megfejthetnők. […]”

 

Kodály Zoltán, „Bartók Béla, az ember” (1946), lásd Visszatekintés, szerk. Bónis Ferenc, II. (Budapest, 1974), 442-443

 

A magyar népzene

 

E néhány sorban a magyar népzenekutatás terén elért eredményeket szeretném lezárni és összegezni. Mindenekelőtt azonban két alapvető kérdést kell tisztáznunk, nevezetesen: „Mit kell értenünk a népzenén?”, továbbá „Hogyan kell hozzálátnunk a gyűjtőmunkához ezen a téren?”

 

A tágabb értelemben vett tulajdonképpeni népzene azokat a dalokat öleli fel, amelyeket valamely földrajzi szélességi fokon élő nép ma is énekel, vagy régebben énekelt, s amelyek az illető nép zenei ösztönének elemi erejű kifejezői. Szűkebb értelemben véve, a népzene a melodikus alkotóművészet egésze, amely minthogy szervesen kapcsolódik valamely népréteghez, különböző stílusú ugyan, de érzelmi elrendezés szempontjából bizonyos mérvű egységet mutat. Azokat az egyszerű dalokat, amelyeket csak egyes földművelő falusi emberek énekelnek, s a nép körében nincsenek elterjedve, nem tekinthetjük a népzene mintáinak. Hasonlóképp nem tartoznak a népzene körébe a hazafias dalok sem, mert a parasztok csak az iskolában ismerkednek meg ezekkel a dallamokkal, és sohasem fejezik ki elemi erővel kollektív zenei ösztönüket. Ezek a dallamok csupán vegetálnak a paraszti rétegben és a mesterséges hatás nyomait hordják magukon. Mindamellett a népi dallamok sorába emelhetünk néhány műkedvelő, álnépi melódiát, ha azokat nem csak egyes személyek éneklik, hanem az egész paraszti réteg hosszabb-rövidebb időn át. A dalok időbeli és térbeli elterjedtségének tulajdonítható, hogy a dallamokban változások mennek végbe és különféle változatokban terjednek. Ha az idegen befolyások hatására keletkezett változások egységes műfajúak, azonos irányban haladnak és hosszú életűnek bizonyulnak, akkor egész sor olyan dallam forrásává válhatnak, amelyeknek már bizonyos stílusegysége van, más szavakkal kifejezve: olyan zene keletkezik ily módon, amely már a népi alkotás félreismerhetetlen jegyeit viseli magán.

 

Mindazonáltal nagyon könnyen és gyakran azonosítják az igazi, eredeti népdalokat a műkedvelő álnépdalokkal, az un. műdalokkal. A műdalok szerzői kétségtelenül rendelkeznek bizonyos zenei kultúrával, de a városból importált zenei kultúrával. Ezek a szerzők azonban rendszerint kontárok, s éppen ebből adódik, hogy dalaik a városi muzsika agyoncsépelt sablonos formáit keverik a népzene sajátságos, egzotikus stílusjegyeivel. Ezzel magyarázható, hogy az ilyen dallamok, annak ellenére, hogy bizonyos egzotikus nyomok vannak bennük, túlságosan vulgárisak ahhoz, hogy valóban értéket képviseljenek. Az igazi népi dalokban mindig tökéletes stílustisztaságot találunk.

 

Ami a második kérdést illeti („Hogyan kell hozzálátni a népzenei gyűjtéshez?”), a vélemények sokáig megoszlottak, de az idők folyamán kikristályosodtak, s néhány szigorúan meghatározott elvre épültek fel. Nem elegendő, ha a dallamokat csupán művészi szempontból jegyezzük fel, hogy később kiválogassuk közülük a zenei értékkel rendelkezőket. Mindenekelőtt tisztán tudományos elveket kell szem előtt tartanunk: lehetőleg minden dalt, a nép által énekelt minden dallamot össze kell gyűjtenünk, függetlenül zenei értéküktől. Az sem elegendő, ha a gyűjtő csupán hallására támaszkodva jegyzi fel a dalokat; fonográfot vagy gramofont kell használni még akkor is, ha egészen egyszerű dallamokról van szó, mert a népi éneklésmódnak különféle jellegzetességei vannak, így pl. a hanghordozás, az irracionális ritmizálás stb., amelyek megérdemlik a pontos feljegyzést, megörökítést; az ilyen finom eltéréseket lehetetlenség rögzíteni a hagyományos feljegyzési módszerek segítségével. Az is fontos, hogy a gyűjtött dallamok több variánsban szerepeljenek, ezek ékesszólóan tanúskodnak a dallam ősi jellege és az igazi népi dallamok életképessége mellett. Teljes határozottsággal állíthatjuk, hogy az olyan dallam, amelynek nincs variánsa, amely nem kapcsolódik más, közeli vagy hasonló dallamhoz, nem tekinthető igazi népi dallamnak, amelyet a tudományos mérlegelésben fel lehetne használni.

 

Nem könnyű feladat a népdalgyűjtés. A legegyszerűbb, legszegényebb és a vasúttól legtávolabb élő néprétegek közt kell kutatnunk, ha tiszta, hamisítatlan formákat, típusokat akarunk találni, ha olyan dalokat akarunk gyűjteni, amelyeket a városi hatások nem torzítottak el. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy az ilyen „szűz területeket” lakó nép bizalmatlanul fogadja az ajtaján kopogtató idegent. Hasztalanul bizonygatja jöttének célját, hiába mondja el, hogy elfelejtett régi dalokat szándékozik gyűjteni. A helybeliek nem értik, hogy a „nagyvárosi úr” csupán azért vállalja a kényelmetlenséget, hogy régi paraszti dalokat hallgasson. Sok parasztasszony azt hiszi, hogy a látogató új adó kivetését jelenti, ezentúl a zene után is adózniok kell majd! Az aggályokhoz járul még a szégyenkezés is, mert hát lehet, hogy az „úr” nevetni fog egyszerű, naiv dalaikon. A folklórkutatónak tehát sok időt és nagy türelmet kell szentelnie az akadályok legyőzésére.

 

(1929)

 

BARTÓK BÉLA: A NÉPZENÉRŐL

Az előszót és a jegyzeteket írta, és a sorozatot szerkesztette Szigethy Gábor

Budapest : Neumann Kht., 2003

 

Bartók Bélának A magyar népdal című műve 1924-ben jelent meg 320 ősi magyar dallammal. “Mit adott a magyar szomszédainak és mit kapott tőlük – teszi fel a kérdést” Bartók Béla, majd így folytatja: Szomszédaink lényegesen nem befolyásolták sem a régi, sem a mai magyar dallamvilág kialakulását, sőt valamennyien többé vagy kevésbé hatása alá kerültek. Így esett, hogy régi, a keleti örökséghez tartozó dallamaink feltünedeznek a tót, a horvát és a román gyűjteményekben. Különös ellenállást mutat a magyar zenei néphagyomány a német dallamokkal szemben. Ennek oka kétségtelenül a hangsúly és a ritmusrendszer nagy különbözősége. “Ránk nézve a zenei néphagyomány sokkal többet jelent, mint a nyugati kultúrnépek közül azoknak, amelyek már századokkal ezelőtt magasrendű műzenét teremtettek. Nálunk a népzene felszívódott a műzenébe, ez a nemzeti hagyomány szerves folytatása… A hagyomány formái változhatnak, de lényege ugyanaz marad, amíg él a nép, amelynek lelkét kifejezi. S eljön az idő, amikor a művelt réteg a néptől átvett hagyományt új, művészi formába öntve újra átadhatja a nemzeti közösségnek, a nemzetté vált népnek”. Bartók Béla 1936-os törökországi gyűjtőútja alkalmával Adnan Saygun török népzenekutatóval a kelet-törökországi yürük népcsoportnál 90-nél több népdalt gyűjtött. E gyűjtemény anyagát Magyarországon 1976-ban adták ki. Az előszóban ezeket olvassuk: “A rendelkezésemre álló anyag elegendő bizonyítékot enged meg a legközelebbi rokonságra, vagy ahogy mondanám, mindkét anyag azonosságára. Ez az azonosság megdönthetetlen bizonyítéka ezen dallamok korának, mely utat mutat a Kr.utáni VI-VII. századokba. Ebben az időben az anatóliai yürükök ősei valahol Európa és Ázsia határán, más török törzsek szomszédságában, a magyarok ősei pedig a Kaszpi- és a Fekete-tenger között éltek”. A yürükök között járva Bartók így emlékezik meg: “Alig hittem a fülemnek: uramfia, hiszen ez mintha egy régi magyar dallamnak változata volna”.

 

Kiszely István: A magyar nép őstörténete

A magyar népzene és annak eredete

 

Jegyzetek

 A házasságkötés bejegyezve a Budapest VI: ker. polgári házassági akv. 1344/1909 folyószáma alatt.

A házasságkötés bejegyezve a Budapest II. ker. polgári házassági akv. 353/1923 folyószáma alatt.

 

Külső hivatkozások:

  Bartók műveinek kottakiadása

  Bartók Béla a PORT.hu-n

  Bartók Béla: A népzenéről (MEK)

  Magyar életrajzi lexikon I. (A–K). Főszerk. Kenyeres Ágnes. Budapest: Akadémiai. 1967. 130–132. o.

  Zenetudományi intézet Bartók Archívum

  Székely Júlia: Elindultam szép hazámból – Bartók Béla élete

  Beszélgetés Sándor Györggyel, Bartók egykori tanítványával

  A Sulinet cikke Bartókról

  Az Origo harmincegy részes Bartók-sorozata naponta új szövegidézettel és zenei illusztrációval

  Magyar zene a II. világháború után – Bartók hatása a 20. század második felében alkotó magyar zeneszerzőkre

  Bartók Béla a Classic Cat-en – hangzó anyag

  MNB: Látogatóközpont: Tudástár: Hat évtizede velünk

 

 

 

Források:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Bart%C3%B3k_B%C3%A9la

http://mek.niif.hu/05200/05222/html/gmbartok0002.html

http://istvandr.kiszely.hu/ostortenet

http://www.zti.hu/bartok

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.11.19. @ 09:16 – H.Pulai Éva

Hírek

Költészet Világnapja

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }A képen: Nemes Nagy Ágnes- Nyíló gesztenye című versének kézirata

 

 

Ferenczi László: Ünnepi köszöntő a költészet világnapján

 

Tisztelt Ünneplő Gyülekezet! Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

 

 

A görög írószövetség 1997-ben elhatározta, hogy március 21-ét, a nap-éj egyenlőség napját a költészet ünnepének szenteli. A költészet napját először 1998-ban rendezték meg, fényes külsőségek között, számos külföldi költő részvételével. Hamarosan Párizsban is követték példájukat. 2001-ben Vaszilikosz, a görög írószövetség elnöke és egyben Görögország nagykövete az UNESCO-nál, javasolta az UNESCO-nak, hogy nyilvánítsák március 21-ét a költészet világnapjának. Javaslatát elfogadták, és még attól az évtől kezdve március 21. a költészet világnapja. A részletekről Roula Kaklamanaki, a görög írószövetség egyik vezetője tájékoztatott.

Roula Kaklamanaki athéni lakásán találkoztam Yannis Goumassal tavaly novemberben. Miközben Egy perccel éjfél előtt címő görög és angol nyelvő verseskötetét lapozgatom, – egyidősek vagyunk, hetven felé járunk, mélységesen értem problémáit – bekapcsolódom beszélgetésükbe, amit, hogy ne zárjanak ki, angolul folytatnak. Az első szavak után a meghittség. T. S. Eliot, Valéry, Éluard, Auden, egymást folytatva idézünk verseikből, és fenntartásaink, komoly fenntartásaink is közösek. Goumas hirtelen megkérdezi: József Attila ugye géniusz volt. Ez valami egészen más, definiálhatatlan minőséget jelent. T.S. Eliot, Valéry, Éluard, Auden költők voltak, a közös kultúra részei. József Attila géniusz volt. Az olasz fordítások döbbentették rá, az angol, francia és görög fordítások csak arról győzték meg, hogy érdemes olvasni, noha ez is nagyon sok. Kavafisz-cikkem miatt, melyet Roula közölt a Hellenic Quarterlyben, ismerkedett meg velem. Kavafisz, aki szintén géniusz volt, és aki olvasói közt barátságokat teremt.

Hérodotosz és Kavafisz miatt kerültem Athénbe. Az előző évben, 2003-ban, Liège-ben voltam egy költői konferencián. Bosszantott a sok sóder a technika és a tudomány veszélyeiről, a korrupcióról, a politikusok tudatlanságáról, a globalizáció szörnyűségeiről, stb. A tisztelt résztvevők figyelmébe ajánlottam, hogy olvassanak Hérodotoszt és Thuküdidészt és kései utódjukat, Kavafiszt. Tőzfegyverek nélkül is lehetett népeket kiirtani, városokat elpusztítani XX. századi tökéletességgel. A múlt eltüntetésének Orwell leírta tudománya már a görög városállamokban is dívott. A nagy agytrösztök pedig mindig tévedtek, Periklész számításaiból kihagyta a pestist. A jelen bármilyen jogos kritikája csak a múlt ismeretében lehetséges. Nem tartozom azok közé, akik azt hiszik, hogy a történelem velük kezdődött. Az ilyen veszélyes és gyakori tévhitnek a történetírás mellett a költészet a leghatékonyabb cáfolata. A történetírás is költészet és a költészet is történetírás – csupán a létezés más dimenzióit ragadják meg. Gondoljanak csak Kavafisz vagy József Attila költészetére. A globalizációnak pedig szebb nevei is vannak: világkereskedelem, világirodalom, világkultúra. Nálunk az elmúlt kétszázötven évben nemzedékek versengtek azért, hogy a világirodalmat új és új fordításokban asszimilálják. Ennek következtében Budapesten, (de Prágában is) azokban az évtizedekben is tudtunk arról, hogy létezik egy francia nyelvű belga költészet, amikor ezt Belgiumban tagadták.

Hozzászólásom után, mely enyhén szólva nem aratott osztatlan sikert, odajött hozzám Roula. „Nyilván nem ismersz meg – mondta. – Én is csak a neved alapján ismertelek fel. Huszonöt évvel ezelőtt konzultáltam nálad Budapesten, az Irodalomtudományi Intézetben.” Természetesen nem ismertem meg, de udvariasságból füllentettem. „Akkor nem mondtam meg neked – folytatta másnap –, hogy görög kulturális miniszterhelyettesként hivatalos tárgyalásokat folytatok Budapesten, mert úgy nehéz lett volna kitérned a találkozás elől. Így engem fogadtál, készségesen és kedvesen, és nem a hivatalos személyt, kötelezően”. Roula is szenvedélyesen szereti József Attilát, ha jól tudom, fordította is. És miután kiadta a XX. századi magyar költészet görög nyelvű antológiáját, most a bővített új kiadáson dolgozik.

(…)

Harmadszázada Jerevánban voltam. Örmény barátaim Parurj Szevak fordításában olvasták József Attilát. „Csárenc nagyságrendű költő volt” – mondták. Ennél többet nem mondhattak. Mintha mi mondanánk egy csupán fordításokból ismert költőről, hogy Petőfi vagy József Attila nagyságrendű. Csárenc a sztálinizmus áldozata volt. A hatvanas évek elején rehabilitálták. Az új örmény költészet belőle nőtt ki, tájékoztattak. Csárenc és Szevak versei régóta olvashatók magyarul, Rab Zsuzsa szép fordításában.

„József Attila tanított meg a költészet ízére” – mondja Jean-Pierre Joyeux francia költő, korosztályom tagja. Első verseskötetét 1960-ban adta ki. Liège-ben ismertem meg a költői konferencián. Jean Rousselot fordításában olvasta József Attila verseit. Rousselot életének főműve József Attila fordításai, mondja Belgium egyik legolvasottabb asszonya.

Magánbeszélgetésekben elhangzottakból idézek. Spontán megnyilatkozásokat, amelyeket sokszor sokkal hitelesebbeknek érzek, mint az írásos méltatásokat. Természetesen sem olyan vakmerő, sem olyan naiv nem vagyok, hogy megkíséreljem megmagyarázni József Attila hatásának okát. Yannis kérdése tudatosította, nemde géniusz volt, hogy itt valami másról van szó, mint az egyébként nagyon fontos irodalmi tájékozottságról, műveltségről.

Természetesen nem vagyok sem olyan vakmerő, sem olyan naiv, hogy megkíséreljem definiálni a költészetet. Ki tudja definiálni azt, hogy mi az, hogy élet.

Sok szó esik a magyar nyelv elszigeteltségéről. A világon több ezer nyelv van. A magyar a 42. legnagyobb nyelv a világon, napokban tudatosította megint Kovács Mária egy rádióinterjúban. Nem árt ezt újra meg újra tudatosítani. Szavai visszahozták, amit 1970-ban Jerevánban mondtak nekem örmény barátaim. A magyar nagy nemzet, 15 millióan vannak, Európa közepén. Az örmények a nemzetet nem az állammal vagy az országhatárokkal azonosították.

Tíz egynéhány évvel ezelőtt mondtam az egyik francia költőbarátomnak:

„A gyarmatosítás mindig megmarad. Mert amíg én úgy-ahogy megtanulok franciául, te megírsz két könyvet”. Aztán eszembe jutott Kosztolányi, aki azt mondta, hogy őt Jules Renard tanította meg magyarul. Sokáig szellemes mondatnak gondoltam. De aztán tudatosítottam, hogy Kosztolányi fiatalon fordította Jules Renard-t. És mindenki tudja, aki gonddal és figyelemmel fordít, hogy a fordító a magyar nyelv rejtelmeibe kényszerül elmerülni. Hogy is mondta Illyés: akkor ért meg egy francia verset, ha lefordítja magyarra. És még ha nem is fordít, bármilyen idegen nyelvet megtanulva magyarul is tanul az ember.

És akkor már az a két könyv, amit nem írtam meg, nem írtunk meg, amíg valamennyire megtanultam, megtanultunk franciául, már nem is olyan nagy ár.

És még valamit. Egy svéd vagy holland könnyebben tanul meg angolul, egy román vagy portugál könnyebben tanul meg franciául, mint mi. De azért figyelem. A svéd tanul meg angolul, a román tanul meg franciául, és nem az angol svédül vagy a francia románul.

Itt és most, a költészet világnapján és a Medáliák pályázat eredményhirdetésekor a racionalizálások, reformok, újítások, korszerűsítések korában szeretnék emlékeztetni arra, hogy a magyar kultúra, a magyar irodalom nem egynyelvű. Anonymustól Janus Pannoniuson keresztül Rákóczin át a 18. századi eposzokig latin nyelvű is volt. És francia nyelvű is volt, megint csak Rákóczira gondolok, és német nyelvű is volt, Széchényi Naplójáról nem szívesen feledkeznék meg. Sajnos arról, hogy a magyar irodalom soknyelvű, már a 19. század derekán megfeledkeztek. Azóta voltak néhányan, akik ez ellen az öncsonkítás ellen alkotó módon tiltakoztak. Horváth János, Joó Tibor és mások is. Szörényi László egyik könyvének már a címe is figyelmeztet: Studia Hungarolatina. Tanulmányok a régi magyar és neolatin irodalomról.

Hadd dicsekedjek el itt: a neolatin irodalom magyarországi kutatása az európai élvonalban van. Ezt annál könnyebben tehetem, mert nem veszek részt ezekben a kutatásokban.

József Attila példája azt is tudatosítja, hogy gyakran öncsalás a nyelvi elszigeteltségről beszélni. És megerősít abban a konzervatív hitemben, hogy a költészet szavakon túl vagy szavakon innen is létezik. De megmarad a kérdés, amit, ha még egyszer találkozunk az életben, felteszek Yannisnak, miért az olasz fordítások miatt lett József Attila a személyes költője. És akkor, ahogy megígértem, Adyról is beszélek neki. Akik még magyarul olvasták, a szerb Todor Manojlovics, a szlovák Jan Smrek, az izráeli Avigdor Haméri, tudták, hogy ki Ady. Fordításokban miért nem érvényesülő

(…)

Költészet, versírás és versolvasás – elitképzés. Nemcsak Racine, Arany János vagy József Attila képez elitet, hanem az a névtelen költő is, aki valaha egy ma ismert népdalnak az első variációját kitalálta. Ahogy a Biblia is, mindkét Testamentum, elitképzés. Azért örültem ennek a pályázatnak, mert személyes, mert képzeletet megmozgató, mert fantázia felszabadító. Mert segít ahhoz, hogy a költészet személyes ügy legyen. A költészetet valószínűleg Platón tisztelte legjobban, mert különben nem száműzte volna a költőket államából. Miközben a leghatározottabban szeretném leszögezni, hogy egy pillanatra sem hiszem azt, hogy a költők a világ öntudatlan törvényhozói lennének, mint Shelley állította, vagy hogy a költők a valóságot jobban ismernék, mint bárki más, a költészetet jótékony hatalomnak tartom. Mert a világkultúra és az egyén kapcsolatáról tanúskodik. Mert – Illyést variálva – az embernek segít/het/ eligazodni saját dolgaiban.

(…)

 

 

(Elhangzott a Medáliák Emléknapon, a PoLíSz Hommage à József Attila irodalmi és összmővészeti pályázatának döntőjén. 2005. március 21.)

 

http://www.krater.hu/krater.phpődo=3&action=a&pp=947

 

 

Kosztolányi Dezső:

Költő a huszadik században

 

Az önimádat büszke heverőjén

fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán

hull éji villany, nappali verőfény.

Füst és kávé között henyélek,

mivel a dolgom, végzetem csak annyi,

hogy élek.

Csak annyit érünk, amennyit magunkba,

mit nékem a hazugság glóriája,

a munka.

Mit a csaló próféták csácsogása,

nem alkuszom én semmiféle rúttal,

se a labdákért ordító tömeggel,

se számarányokkal, se Hollywood-dal.

Tőlem locsoghat megváltó igéket

s unalmas őrültségeket az ép ész,

nem az enyém a század rongy bohóca,

se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.

Nem kell hatalmasoknak úri konca,

s a millióktól olcsó-ócska kegy.

Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,

de több az egy.

Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,

nekem magasabb kincset kell megónom.

Uralkodom tűzhányó kráterén is,

még áll a trónom.

És önmagamat önmagammal

mérem.

Szavam ha hull, tömör aranyból

érem.

Mindegyiken képmásom, mint királyé,

s a peremén

a gőgös írás:

én. 

 

 

 

Nagy Ágnes – Nyíló gesztenye című versének kézirata

 

 

Weöres Sándor:

[jó volna még…]

 

Jó volna még néhány sort írni,

de nem szól. Húrtalan hangszer a papír,

a költő eszköze. Közölje gondolatait?

Sok ezer év valamennyi

gondolata sem ér többet, mint a csiszoló-kő.

És én nem gondolkodni, inkább

hangzani szeretnék, de mint a hang hiány,

a csönd. Nem szólni,

hallgatni. De akkor hol a vers?

 

 

S irodalmi életünkből ők, akik ezen a napon születtek:

 

Dayka Gábor (Miskolc, 1769. március 21. – Ungvár, 1796. október 20.) költő, pap, tanár

 

Szegény családból származott, apja szabómester volt, de nagyon korán meghalt. Iskoláit Miskolcon kezdte, ahol tanárai felfigyeltek a jó eszű gyerekre és felvették az egri papneveldébe, ahonnan Kassára, majd Pestre került. Kiváló nyelvérzéke volt, latinul, görögül, németül, olaszul is írt verseket, franciából fordított, tudott szlovákul és héberül, értett angolul. Megismerkedett a felvilágosodás eszméivel, és 1790-ben egy Ovidius fordítása nyomán barátságot kötött Kazinczy Ferenccel. 1791-ben, nem sokkal pappá szentelése előtt kilépett a rendből, miután egy prédikációja miatt összeütközésbe került feletteseivel, akik eretnekséggel vádolták a vallási türelmet hirdető költőt. Szikszóra ment egyik barátjához, majd Lőcsén helyezkedett el a katolikus gimnázium tanáraként. A városban ismerkedett meg Reich Zsuzsannával, akit feleségül vett, de házassága nem hozott neki boldogságot. A pár 1795-ben Ungvárra költözött, ahol Dayka 1796-ban tüdőbajban meghalt. Műveit barátja és tisztelője, Kazinczy gyűjtötte össze és rendezte sajtó alá; verseskötete 1813-ban jelent meg.

 

 

Dayka Gábor:

Győzedelem-jövendőlés

 

   Látám Olympus téres határiból,

Amerre Phoebus kergeti fellegét

   A kormos Éjnek, s a homályos

   Főldre lövelli sebess világát:

Indúlni Pallást, mint mikor Aeolus

Szélvészt akarván hajtani, zárjait

   Meg-nyítja tömlöttzének, és a

   Déli Szelet szabadon botsátja.

Pántzél borítá mennyei tagjait,

Dárdát szorított jobbja, s arany pais

   Terhelte balját, s élet-oltó

   Szikra szökött haragos szeméből,

Ki ellen indúlsz? Asszonyom! Asszonyom!

Húzd vissza dárdád! a hadak Istene,

   Ámbár hatalmas fegyverére,

   Színed előtt el-ijedne Márs is:

Így szólla nyelvem; többre nem engede

Fakadni szívem – szívemet el-lepé

   A félelem – s az Isten-asszony

   Ezt felelé panaszomra: Látod

Diána szarvátő meg-veti frígyemet,

Fel-vonja íját, s ellenem el-lövi,

   De szent Atyámnak homlokára

   Esküszöm, hogy kezemet meg-érzi.

Mondá, s paissán, tsattogatá törét,

S röpőle – nyomban rettenetes tsapás

   Követte, melly a hóldi félbe

   Sárga halál-ijedelmet önte –

Hazám! ne búsúlj; mert ha vitézidet

Vezérli, s eggyütt száll-viadalra-ki

   Erőss Leányja Júpiternek,

   Annyi lehet, valamint az hangya:

De hátat adni kéntelen a Török,

S kezedben a szép győzedelem Magyar!

   Az vítta-Trója várasát-meg,

   Aki feléhez hajólt, Minerva.

 

 1788

 

 

Kassák Lajos (Érsekújvár, 1887. március 21. – Budapest, 1967. július 22.) író, költő, műfordító, képzőművész.

 

Ha azt mondjuk: magyar avantgarde – ez mindenekelőtt Kassák Lajos. Ha azt mondjuk: magyar szabad vers – ez mindenekelőtt Kassák Lajos. Ha azt mondjuk: a proletariátus méltó költői hangon szólalt meg magyarul – ez mindenekelőtt Kassák Lajosra vonatkozik. Merjük azt is kimondani, hogy a magyar költészet XX. századbeli történetében Ady Endre és József Attila mellett a harmadik főalak: Kassák Lajos. Szoborba kívánkozó kemény arcéle, hangjának férfias komolysága, minden új iránti érzékenysége irodalmunk legfontosabb jelenségei közé sorolja. És amúgy mellékesen a század absztrakt festészetének világtörténelmében is jelentékeny helye van.

(…)

A világháború befejezését erejének teljében érte meg. Igazán sohasem lett belőle öregember. Keményen állta a harcokat, keményen állta a mellőztetéseket is. ő volt a szocialista magyar irodalom előharcosa, de a dogmatikus kultúrpolitika sokáig gyanakodva nézte a gőgösen magányos harcost. Félreértések, rosszindulatok különítették el. Voltak hosszú évek a felszabadulás után, hogy amit írt, meg sem jelenhetett. Olyankor festett, és amit festett, azt egész Európa tudomásul vette. És versekkel, szépprózai művekkel, tanulmányokkal egészítette életművét, amelybe itt-ott drámák is tartoznak. És kivárta az elismertetést. Az ötvenes évek vége felé már kezdik tudomásul venni, hogy ő a főszereplők egyike. Megkezdődik életműve egészének kiadása. Hetvenöt éves születésnapján már hivatalosan is köszöntik. Végre-valahára a Kossuth-díjat is megkapta. Majd nyolcvanadik születésnapján már a legnagyobbnak kijáró tisztelettel vették körül az ünneplők. A következő évben meghalt.

 

Hegedős Géza

 

 

Kassák Lajos:

A ló meghal a madarak kirepülnek

 

Az idő nyeritett akkor azaz papagályosan kinyitotta a

szárnyait mondom széttárt vörös kapu

szeretőmmel kinek fekete gyémántok voltak befalazva

az arcába s 3 gyereket cepelt a kétségbeesésében

a gyárkémények alatt ültünk

tudtuk holnap a görbe vonalak

ho zsupp ho zsupp

azt mondta elmész KASIKÁM és én elszáradok a

pódiumokon s nádler ur mázolmányaiban

nyilván

nyilván

az uristen megfeledkezik a szépasszonyokról

már jött is a félkrisztus faszobrász

fiatal volt és gyalázatosan igazságszagu

holnap tul leszünk a magyar határon

hát igen hm igen

nyilván nyilván

a város rohant mellettünk

ide-oda forgott és néha fölágaskodott

láttam az apám kajla szalmakalapját amint uszkál a hó-

üveg fölött a patikától a szentháromság-szoborig és

vissza

valamikor azt hitte az öreg 21 éves koromban káplán

leszek az érsekujvári plébánián

de épen 10 esztendővel előbb sporni ur lakatosmühe-

lyében ettem a füstöt

az öreg már csak nagyon ritkán járt közénk haza

később az én szépen elgondolt jövőmet is beitta és ki-

pisálta a sörrel

szerelmes lett egy öreg takaritónőbe

kihullott a haja s csak a cigányokkal barátkozott

1909 április 25

Párisba készültem gyalog a faszobrásszal

a kisváros ült a pocsolyában és harmonikázott

leveszem rólad a szárnyaimat ó szent kristóf te sohse

leszel az apád fia

egy részeg ember krokodilkönnyeket sírt az “Arany

Oroszlán” szálló falának dülten

éreztem mindennek vége

keresztül szaladt rajtam egy vörös sinpár s a tornyok-

ban harangoztak

galambok bukfenceztek a háztetők felett

jobban mondva galoppoztak a napkocsin

a ferenciek uj harangja szinte énekelt már

aki aludni készül fényesitse ki az ólomrudakat

az órák fehér juhászkutyákon kisértenek

éreztem mindennek vége

pálinkások és rövidárukereskedők becsukták boltjaikat

csak menj vissza barátocskám a gyerekeidhez

a kerekek többet nem fordultak visszafelé

az ember elhányja csikófogait és néz a semmibe ahol

az élet beleharap a saját farkába

a semmibe

ó dzsiramári

Ó lébli

ó BUm BUmm

a hajó pedig döcögött velünk mint a terhes asszony

s a hátunk mögött valaki összetolta a kulisszákat

ez volt az első keresztbevágott nap az életemben

fáklyák lobogtak bennem és feneketlenségek

papagallum

ó fumigó

papagallum

a partokon huszas csoportokban vörösréz madarak kuko-

rékoltak

a fákon akasztottak hintáztak s szintén kukorékoltak

csak néha a viz fenekéről néztek felénk az elkomoro-

dott hullák

de mi 21 évesek voltunk

a faszobrásznak csunya rózsaszinü szőrök kunkorodtak

ki az állából

különben jól éltünk

csak éppen a gyomrunk átlója

hiába huztuk meg a srófokat az ökrök ujra meg ujra

nekiindultak a tarlókon át

s a szemeinket néha már alig tudtuk levakarni a lányok

bokáiról

ilyenkor mindig felkiáltottak belőlem a cintányérok

Bécsben 3 napig az utcán aludtunk

aztán véglegesen kicsavartuk magunkat önmagunkból

mi is az hogy civilizáció

az ember bekeni magát valami zománccal és irtózni

kezd a tetvektől

mi is az hogy családi kapocs

az ember holmi selyemszalaggal meghosszabbitja a köldök-

zsinórját

mi is az hogy istentisztelet

az ember félni kezd hogy ne kelljen félnie

mi talpunkra szögeztük az országutakat s a nap jött

velünk az ürben arany mértföldlábakon

higyjétek el az elefánt nem nagyobb mint a bolha

a vörös nem vörösebb mint a fehér

s ha mégis mi azért mentünk

tovább kamaralógósz ha felállitjuk a mérleget ugyis mi

huzzuk a rövidebbet

és ekkor kinyiltak a szemeink

és mélyek lettünk mint a fekete kutak a bánya vidéken

és mentünk és mentünk

13 angyal járt előttünk

szintén gyalog

és énekeltek nekünk a fiatalságunkról

már tipikus csavargók voltunk jól megnevelt bolhákkal

a hónunk alatt

szerettük az árokba hullott gyümölcsöt

a savanyutejet

és a zsidók hitközségi kasszáit

s jöttek felénk innen és onnan is a testvérek

a világ minden fajta nyelvével s csodálatosan téglabőrü

ábrázatokkal

speciális szaga volt valamennyinek

s némelyiket legyalulták a kilométerek s némelyiknek

még tejes volt a szája az anyja csecsétől

az utak fehér dunnákban hevertek alattunk

a sürgönydrótok összerántották magukat és kabalákat

irtak az égre

este láttuk amint az asszonyok lába között kinyiltak a virágok

de mi növényevők és asszonygyülölők voltunk

és áthuztuk magunkat Passaun

Aachenen

Antwerpenen

a faszobrász lesoványodott mint a szálka s a szakála

egész megvörösödött

nekem versek és hadzsura erdők kezdtek nőni a fejemben

a fényfolyókon kétszer átusztak előttünk a patkányok

nagy tutajokon amelyek nadrággombbal és madártojá-

sokkal voltak kimintázva

postafiókokban vártak rám a szeretőm levelei

de tudtam az éjszakák a legtetvesebbek

ilyenkor tehát a verseimen dolgoztam akik ugy jöttek

elő a fejemből mint valami aranygyapjas birkák

semmi kétség ezek a leggyámoltalanabb állatok

de ha valaki füle mögé dugja a táblát

a redőnyök ijedten leszaladnak

ez a mi életünk

a vámőrök minden állomáson bélyegzőt ütnek a szivünkre

s mi csak uszunk tovább hajnal iránt

bizony okosabb lenne ha mindenki édesfagyökérrel vagy

krumplicukorral kereskedne

osszátok be a világot amiben éltek

nekünk könnyü naponta 50 kilométert megyünk belőle

kifelé

alagutakban hegyek gerincén s a hallgatag német erdőkben

érezzük a friss trágya szagát a földeken

a hegyek néha megfordulnak s a fák citeráznak a szélben

a fák alapjában véve teherbe esett lányok

halkan beszélnek egymáshoz és azt mondják:

ha ő elmegy én öngyilkos leszek

tegnap egész nap pelenkákat szegtem arany fonállal

angyalkának keresztelem majd és gyémánt cseresznyét

akasztok a fülébe

vagy egyszerüen csak ezt mondják:

a férfiak mind sánta kutyák

a hegyek már egészen fölénk hajolnak

az óriás kigyó pedig skrupulusok nélkül lenyeli a napot

még utóbb is költő lesz belőlem

csak jól felhuzni a kereplőket a legtöbb baj ugyis anna

kisasszony szelességén mulik

tegnap két verset küldtem haza a független magyar

országnak

s megint vissza estünk stuttgartba

ültünk a koldusok asztalánál lekváros lepényeket ettünk

s egy stájer paraszt szive világitott le a gerendákról

a szomszédház udvarán az ÜDV HADSEREGE misézett

flóták és klarinétok visitottak a csillagok alatt

láttuk a sárga üvegbaglyokat, amint áthajolnak a fiatal

anyák fölött

ó isten báránya ki elveszed a világ büneit

a faszobrászban megint cihelődni kezdett a félkrisztus

és minden áron beszélni akart

fogd be a csuszalesődet orditott föl a stájer paraszt

egészen orrunk alá tolta a szivét

látjátok 7 rozsdás tőrrel van keresztül szurva

a szeretőm 7 hazugsága ez bennem testvérkéim

látjátok ezt a zöld karimát itt a jobb oldalánő

ez az én gazdám utolsó harapása rajta testvérkéim

26 esztendős vagyok s olyan tiszta volt az életem mint

a reggeli harmat

télen egész nap a házunk előtt söpörgettem nyáron

kövér gabonát arattam

hej haj de az ember sorsa olyan mint a

mindenkinek nyitva volt a szeme s a falak mögött lát-

tuk amint a világ kiforditja szőrét

budapest – páris – berlin – kamcsatka – szentpétervár

a faszobrász részeg volt már s a szemeiből mint valami

kanálisokból folydogált a szomoruság

a kiáltások egyre inkább a sarkok felé tartottak hogy

elolthassák kanócaikat

esküdjetek meg hogy ezután csak a tiszta gatyamadzag

varázshatalmában hisztek

szólaltam meg egész váratlanul

s láttam amint a hangom erre felé jön a szomszéd udvarból

én költő vagyok

tehát csak tudom

a lámpások azért égnek jól mert kétszer turatámó

és tele vannak petroleummal

szörnyen neki voltam keseredve szerettem volna vala-

mit adni ezeknek a szegény embereknek

de a csillagok már leléptek strázsáikról

a 13 angyal most nyilván kinyitott szájjal alszik a pad-

lás-grádicson

uram-isten

a falakról vörös seregekben lefelé masiroznak a poloskák

mindenki sózza be az orrahegyét

ime milyen rövid az élet

de belőlünk mégis csak kanmacskák lesznek a párisi

tüzfalakon

tente baba hát tente

az ember elalszik

igy lesznek a vertikálisokból horizontálisok

és viszont

az égből kiléptek a téntagyerekek

gyertek át velem a kerten

a folyó tulsó partján Mária altatgatja fiát

mindenki kattantsa be esze fölött a reteszeket

a padlón sárga tócsákban foszforeszkáltak az emlékeim

a sarkokban kinyiltak a hátizsákok és veszettül ugatni

kezdtek

mint Mária a fiát

az egész kertet az ölemben ringattam

és lejebb

ime itt vannak 11/2 márkáikkal a sameszek

sóhajok üvegesednek

virágok virágzanak

ó hát itt vagy te is

én és te

rajtad

én

kösd csak rám a térdeidet

asszonykám

ezüst szalamander

papagály

vitézkötés az életemen

gyümölcsfa

leszakitott csillag

ó jaj ó jaj

mindenki csavarja meg az üvegdugókat

az órák kiléptek csillagketreceikből

s hosszu parafaorrukkal kelet felé fordultak az elefántok

az első hang amit hallottam egy gramofon orditása volt

a perifériákról

a faszobrász nem tudott fölkelni ezen a reggelen

megfogok dögleni mondta meg fogok dögleni

a kolduskirálynő óriás mosogatódézsával állt a feje fölött

az órából kijött a csontfejü kakuk és alázatosan meg-

hajolt

megfogok dögleni sirta a faszobrász meg fogok dögleni

s mindenki látta a halált

amint kétszer végig ment a szobán

de hát miért is mennél el testvérem

miért

a mezőkről még be sem terelted a nyájat

sárga hajadban meg sem gyujtottad a lámpákat

s a kigyók is mind alszanak még a szemedben

ó ne törődj a csunya kávéskannával ő megharapta a

szolgáló köldökét

s most mind a ketten másállapotban fekszenek

meg fogok dögleni visitotta a faszobrász meg fogok

dögleni

s a házak hosszu taktusban a templom felé hajoltak

egy kese csikó még betolta fejét az ablakon

és nyeritett

ki veszi meg a kabátomat mondtam én is

5 korona senki többet 5 korona

s a hegyekről egyszerre lefelé kezdtek szaladni az utak

hát menni

megint menni

azóta sem láttam többé a szegény faszobrászt

pedig nagyon jóbarátok voltunk s esténként ugy égett

előttem a szakála mint a csipkebokor

2 hétig egyedül vándoroltam

szomoru voltam mint valami öreg szamár s minden

pocsolyánál megmostam a fejem

emlékeimet szerettem volna kimosni a fejemből melyek

szörnyen megülepedtek

és fekete zászlókat lobogtattak a partok felé

hogy miféle partok felé azt nem tudom

ugy éreztem valami rohanó folyó vagyok és partjaim

vannak

lesorvadt pálmákkal és zöld békákkal

mert ekkor már költő voltam megoperálhatatlanul

rendesen leveleztem a szeretőmmel

s tudtam csak föl kellene hasitani a szügyemet és tiszta

arany csurogna ki a szivemből

csak ezek a belga parasztok ne lennének ennyire pisz-

kosak

ezek a soviniszta állatok még mit se tudnak a világ

folyásáról

hiába állok előttük

egyik sem látja meg homlokomon a csillagot

olyan voltam mint a 7 árva

de azért mégis itt értek bennem össze a görbe vonalak

itt találkoztam össze szittyával aki zürichből jött és

csillébe készült vallásalapitónak

én komolyan hittem hogy lehet belőle valaki

nagyon különösen voltak megkoszosodva a fülei

kint hevertünk az antwerpeni rakodó parton s ő szó-

noklatot tartott a gyapotbálokhoz és rusznishordókhoz

polgártársak énekelte polgártársak:

a házinyulak a legszaporább tyukok s a malmok pat-

kányfogakat csempésznek a gabonába

de azért őrölnek is és ez nem hiába történik

mitől féltek gyámoltalanok

igéim virágokban lobogtak már a mezőkön

dögöljenek meg akik elismerik a nyugvópontok szük-

ségszerüségét

reggel mi elindulunk a nap iránt isten csárdája felé

szegény eszemben kinyiltak a liliomok

hát igen reggel elindulunk isten csárdája felé

krisztus könnyeit fogjuk inni a nádfödelü pajtában és

szilvóriumot

ó de minden jó ember sorsába belepottyan legalább

egy krokodilus

s ő aki a zürichi herbergből jött és csillébe készült

vallásalapitónak

ezen az éjszakán trippert kapott a rivoli utcai matróz-

bordélyban

a kártyatornyok hangtalanul összeomlottak

keritések nőttek föl körülöttünk mintahogy az állat-

kertben látható

egymásután még 21-szer az ég felé kiáltottam:

latabagomár

ó talatta

latabagomár és finfi

a lemezek csak szakadatlanul forogtak

le kellene fürészelni a mesteremberek fekete kezeit

az asztalosok minden csomót kilöknek a helyéből

a lakatosok nem értenek a kattantyuk betevéséhez

s egy napon ezért összefog dülni a ketrecünk

látjátok Izabella is elvesztette egyik keztyüjét

ó hát ki is törődhetne velünk szerencsétlen három-

szemüekkel

a házak fölött csörömpölve más tájak felé röpültek a

madarak

szittya az öltözőben felejtette az uj vallás kulcsát

s az első napon hangosan sirt utána mint a gyerekek

aztán levazelinozta a füleit és elindultunk brüsszel felé

mint akit kiraboltak

mindenről lemondtunk és tudtuk csak az idő ért meg

minket

ő sohse fog bennünket kiejteni magából

este már a maison du peuple hosszu asztalainál ültünk

s szivtuk a jó belga dohányt

láttuk amint vandervelde átment a termen a szocialista

titkárságba

más hires vezérek pedig a kassza előtt játszottak uj

francia kártyákkal

roppant gyüjtő medencében a világ embercsuszpejza

volt itt együtt

kékszemü oroszok kiket eljegyzett a forradalom

olajszagu hollandok

poroszok

sovány hegyvidékiek

magyarok lehervadt bajusszal

garibaldi patétikus rokonai

és mindenki itt volt akit megvertek vagy akinek otthon

nem volt elég kenyere

némelyek vállán new-york felhőkarcolói virrasztottak

mások szeméből vörösen kikönyökölt a gyülölet

nézzétek a világ legnagyobb lendületei futnak ki az

állomásról

viharok zugnak

telefondrótok moszkva szivéből visitanak

elvtársnő üljön a zongorához

pincérek átszaladnak rajtunk a fekete levessel

mozik előtt gyülekeznek a proletárok

a szövetkezet embere tizes csoportokban osztja ki a

jegyeket

kutyák fölszaladnak a repedtfogu falakon és énekelnek

mint az öregasszonyok

valaki azt mondta le az oligarhiával

és egyszerre:

róma

páris

tiflisz

stockholm

szamarkand

s a ruhrvidéki bányák

halljátok-e a müncheni városháza harangocskáitő

florencben az apostolok vállán alusznak a galambok

mindenki tudta már nem lehet messze isten órája

a fanatikusok bőre érzékenyebb mint a szeizmográf

s mi valamennyien vakarództunk

elvtársnő üljön a zongorához

föl

föl

ó ha most ide tudnám kapcsolni a szeretőm gyémánt-

szemeit

a középső lámpa körül elhajóztak a szalamanderek

szittya már aludt a vörös tócsákban

s most szép volt mint egy fiatal buldog

mi mindennel gazdagodhatna az ember egy óra alatt

ha olyan okos lenne mint teszem egy fényképezőgép

de az ember mindig be van csukva s bőre fölött ész-

revétlenül elszaladnak a világok

éjfélkor az orosz gyülésre mentünk a petit passageba

egy szőke tovaris beszélt még egészen gyerek

lángok virágoztak ki a szájából s a kezei röpködtek

mint vörös galambok

hát igen mi rokonok vagyunk dosztojevszky ördöngőseivel

mi leharaptuk magunkban a szentimentálizmus hetedik

fejét

és mindent le akarunk rombolni

ó Oroszország te elátkozott föld

ki látná gyámoltalan szenvedésedet ha a te csillaggal

megjelölt fiaid nem látnák

európa leköpi bennünk az ázsiait

és mégis egyedül csak mi megyünk a hegyre fölfelé

semmi kétség az asztrakháni péklány vagy a szent

pétervári szajha

egy napon megfogja szülni az uj embert

oroszország a forradalom vörös tavaszával viselős

de oroszország pusztáin még nem tudnak kifakadni a

virágok

de oroszország hasonló a megmőveletlen földhöz

segitsetek hát!

testvérek

európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai

segitsetek segitsetek!

s mi láttuk amint öreg sapkája alatt meggyulladt a feje

valamennyien a tenyerébe ültünk

hurrá Oroszország! éljen! zsivió! hurrá!

az én hátamról ekkor leesett egy pup

ablakokon kinyiltak a jégvirágok

s szittya akiből azsan provokatőr és rendőrkém lett később

megcsókolta az orosz kabátját

tiszta vagyok mint a gyermek

mondta – ha tripperem nem lenne elmennék csarsz-

koje szélóba hogy megölhessem a cárt

ezen az éjszakán nem ittunk pálinkát

megmostuk a lábunkat és nem gondoltunk szerelemre

egy magyar nyomdász aki azóta 12 évet kapott láza-

dásért szerencsét vetett a szobalány kártyáiból

és halkan és messzire hangzóan énekeltünk

végre hát végre

eljött az idő s mi teljesek vagyunk mint a beojtott fák

azt hittük márciusok arany lobogói seregnek fölöttünk

a hattyuk fönt ültek a hintákon és két hangon nevettek

az eduard téren föl akartam ajánlani magam a szegé-

nyek asztalára

de hajnalban eljöttek értünk a belga csendőrök

még alig virradt

a pisáló szobor előtt még nem álldogáltak a bedekkeres

idegenek

a piszkos utcák még azt hitték magukról hogy komolyan

párisban fekszenek

nevettek ránk a városháza arany cirádái

s mi mentünk láncba vert kezekkel a szakadó kékségben

lefelé a meredek lépcsőkön

a krumplisütők megvasalt kályhái előtt

kocsmák moslékjában

a halkereskedések hajnali büzében

szegény csavargók kiket összecsordázott a rend s most

haldoklik bennük az isten

a rue mouffetar-ban kurvákkal találkoztunk

boldog voltam

nagyon örültem nekik hogy ilyen szépek a virradatban

a ferdére meszelt szélben ferdére állt a kontyuk

a nap gyémánt fátyol mögül kukucskál rájuk a tüzfalakról

egész éjszaka virrasztottunk mint a szentek

s most nyálaztam a cigarettájuk után

ha csak megvakarhatnám a hátam nyöszörögte szittya

ki nem régen még csillébe készült messiásnak

valaki fehér ágytakarót lobogtatott egy balkonról

a szőke gyerekoroszra gondoltunk aki lángokból élt

mint marinetti futurista istene

és szerette oroszországot jobban mint fiu az anyját

most átdobják a belga határon s egy kék reggelen a

kreml előtt felakasztják

segitsetek hát

testvérek

európa hozzánk hasonló szerencsétlen fiai

segitsetek! segitsetek!

én csak együgyő költő vagyok csak a hangomnak van éle

mit ér ha valaki papirkarddal leszurja a tumaromi

boszorkányt

12 napig ültünk az egérszagu toloncházban

105-en voltunk egyetlen teremben

nappal és éjjel

éjjel és nappal

éjjel az országutakra gondoltunk és poloskákat gyilkoltunk

reggel meleg vizet kaptunk délben hideg kását s egész

nap imádkoznunk kellett érthetetlen belga imákat han-

gosan a szakálas őr után aki fönt ült egy magas pódiumon

mint valami bálvány

aztán sötétzöld vagonokban elvittek bennünket a fran-

cia határig

uram isten hát mégis!

uram isten

jön páris

akiről éneklő csodákat hallottam

s akit még nem ismerek

tudtam a franciáknak vörös kakas áll a cimerükben

tudtam a francia föld lánnyal és müvészettel áldott

zola parasztjai ezüst gitárokon usztak a hajnalban

kék hulláit gyepágyra fektette a szajna

szittya dunajecről mesélt a magyar tanitóról

aki most hegedü virtuoz a chat noir-ban

9 szeretője van ideges francia lányok akik csatalovak

voltak a francia-német háboruban

megnéztem a jegyzeteimet: 3004 krisztusképet láttam idáig

9-féle tojást találtam a madárfészkekben

lüttichnél elhajtottam 2 tehenet

tehát

300 kilométerre voltam páristól

s fejünk fölött mankón jártak a papagályok

ó PÁRIS!

PÁRIS!

ady endre látott téged meztelenül s a te véres romjaid

fölött született meg guillaume apollinaire a szimultanista

költő

tisztán éreztük hogy zarándokszagunk van

és mentünk naponta 60-70 kilométert

és mentünk a vastorony árnyéka felé

vegyétek meg a vizhólyagjainkat mondtuk az embereknek

vegyétek meg jókarban tartott vizhólyagjainkat

ha vékony tővel szurjátok föl meg sem érzitek utána

az égetés izét

a franciák azért mégis nagyon hasonlitanak a belgákhoz bajorországban laknak a legemberségesebb fajankók

lehet hogy a jó maláta sörtől ilyenek

de az is lehet hogy bennük valóban spanyolviaszra ült

a keresztény filozófia

megduzzadt könnyzacskóinkat állandóan a nyakunkban

hordtuk

mint valami nehéz sós kolompokat

napokig sehol se kaptunk szállást

ó hát mért is szült minket az anyánk ha nem tudott

mindjárt házat is tojni a hátunkraő

egy börtönőr aki különben suszter is volt

12 órára bedugott bennünket a szalmába

a sárga csövekből lándzsákkal fogókkal és valóságos

orosz pikákkal vándoroltak felénk a tetvek

ez azonban nem jelentett semmit

messze holdhintákon aludtunk furulyaszóval

valaki állandóan azt énekelte felettünk:

TI AZ ÉN KÉT MUTATÓ UJJAIM VAGYTOK

s reggel fekete kávét ittunk a suszterné szoknyája körül

azt mondta nagyon szép hajam van

s ha jobban megnéz egy igor nevü legényre hasonlitok

aki 20 év előtt a szajnába ölte magát miatta

a fekete kávé paposan szétkólikázott a gyomrunkban

és én megigértem

hogy párisból küldök neki egy képeslapot

két összefont kézzel és egy turbékoló galambbal

PÁRIS ó PÁRIS mennyi szép ember ölte meg ott magát

és kitudja miért

és többé nem szakadt el tőlem a hangja

benne sirt a vámőrök sipjában

és nevetett páris elektromos kürtjeiben

nevess hát te szamár

nem látod hogy az élet arany fészkében ülsz

most PÁRIS ringat bennünket mondta szittya egészen

megfeledkezve a tripperéről

egyszer már angyalvért fejtem itt a csillagokból

hozzáképest szódaviz volt az anyám teje

tüzd föl a szárnyaidat

holnap elmegyünk GRIZETTE-hez

holnap osztrigát fogunk enni a boulevard italien-en és

megnézzük a villanyos madarakat

holnap átmegyünk a tuilleriákon

és a csillagbáron

hát igen

igen

nagyon szomoru voltam s éreztem beteg lábaimon hogyan

nőnek a körmök

ó jaj

jaj

hozzám szakálasan és vakolatlan érnek el a csodák

2×2=4

csipkebokor nyilik ki mindenütt

de a modern lovaknak vasból vannak a fogaik

s aki reggel elindul nem bizonyos hogy estére hazaérkezik

az a legboldogabb akinek kiforditható a bőre

mert ki is nézhetne tul önmagán

amit fölállitunk az föl van állitva

de amit fölállitunk az nem jelent semmit

a folyók hajlandók darabokra törni ha sietni akarnak

az urak nem tudnak két lábbal lépni mint a verebek

tudjuk hogy az asszony elhagyja a párját

a majmok megnézték hátuljukat goldmann ur tükreiben

és teljesen boldogok

talán ha sakkozni tudnék

de én semmihez sem értek igazán

a levágott disznó combjai ringlispielen ülnek a kirakatokban

én láttam párist és nem láttam semmit

szeretőm másállapotban várt rám az angyalföldi állomáson

anyámnak már egészen citromfeje lett a szegénységtől

nevetni akartam előttük de nagyon szégyeltem hogy

két nadrág van rajtam gatya nélkül

bizonyos hogy a költő vagy épit magának valamit ami-

ben kedve telik

vagy bátran elmehet szivarvégszedőnek

vagy

vagy

madarak lenyelték a hangot

a fák azonban tovább énekelnek

ez már az öregség jele

de nem jelent semmit

én KASSÁK LAJOS vagyok

s fejünk fölött elröpül a nikkel szamovár. 

 

 

Bárány Tamás (Budapest, 1922. március 21. – Budapest, 2004. november 10.) magyar író, költő.

 

Bárány Tamásnak már tizenötéves korában megjelent egy verseskötete (Álomváros, 1937). Költőnek készült, még két alkalommal adott közre verseskönyvet, s 1943-ban a Szélcsend című regényt. Közben egyetemi tanulmányokat {884.} folytatott, bölcsészetet és jogot végzett, a Fővárosi Könyvtárban dolgozott, majd tisztviselő volt. A felszabadulás után a Budapest című folyóirat szerkesztőségében tevékenykedett, később a Magvető Kiadónál végzett lektori munkát.

 

Bárány Tamás könnyed elbeszélő stílusa, szituációteremtő készsége gyakran igényes témaválasztással, közéleti érzékenységgel párosul. Stílusában és szerkesztésmódjában alighanem Kosztolányit tekinti mesterének, csattanós, kihegyezett novellaépítkezését ugyancsak a “nyugatos” elbeszélő irodalom hatása nyomán alakította ki. Novelláiban (Téves kapcsolás, 1969) gyakran az ironikus, szatirikus hang uralkodik. Szívesen mond példázatokat, akár meseszerű parabolát, amely az ezeregyéjszaka kellékeinek és díszleteinek játékos felhasználásával jeleníti meg a köznapi élet apró emberi konfliktusait (Palackposta, 1968). Iróniája gyakran a pesti kispolgár életvitelét és gondolkodását pellengérezi ki. Fényes rokonság (1972) című regényében groteszk történet keretében leplezi le a kispolgári önzést és idegenmajmolást. Szereti a meglepő, kalandos történeteket. A Nagy idők tanúja (1974) című könyve ironikus pikareszkregény, amely egy mások hiszékenységéből élő kalandor sikereit és kudarcait meséli el. Az Emberi hang (1975) című novelláskötetében is a szatirikus előadásmód, a groteszk iránt megnyilvánuló érdeklődés uralkodik. A komédia mögött gyakran tragikus összeütközések rejlenek, az író egyszerre érez szánalmat és fölényt mulatságos hősei iránt. Bárány Tamás regényei és elbeszélései széles körű népszerűséget élveznek, ennek oka bizonyára abban kereshető, hogy mély ember-és valóságismeretét könnyed, olvasmányos formában, érdekes cselekmény kereté{888.} ben tudja kifejezésre juttatni. Ötletes humorát és cselekményvezetését tanúsítják színpadi játékai is, amelyeket Tornádó (1970) című kötetében gyűjtött össze.

 

A magyar irodalom története 1945–1975 / Bárány Tamás

részlet

 

 

Bárány Tamás: PALACKPOSTA

 

A koldus és a költő

 

 Élt valaha Bagdád városában egy koldusoknál is koldusabb koldus. Álló nap ott ült foszlott gönceiben a piactér sarkán, szemben a bazárral, és várta a könyörületes szívű igazhívőket, szánnák meg némi alamizsnával nyomorúságát a próféta nevében, békét és áldást adjon reá Alláh. 

Azt mesélik, hogy egy nap, amikor a forró dél kihalt órái után újból benépesült a bazár, a kereskedők céhének feje ott sietett el a koldus vacka mellett, hogy üzletei után lásson. A koldus kinyújtotta feléje kezét, és így szólt: 

– Ó, kalmárok könyörületes szívű fejedelme, nézd szörnyű ínségemet, és enyhíts nyomorúságomon!

A sáh-bender egy pillanatra megállt, s nyúlt volna erszényéhez, de eszébe jutott, odabent várják üzlettársainak szenzáljai. Megrázta hát fejét, s indult tovább, de még visszakiáltott: 

– Mit gondolsz, drága időmet arra tékozlom, hogy a más bajával törődjem? Ha így tennék, előbb-utóbb magam is ott ülnék melletted a porban! – És sietett tovább a bazár iránt, ahol már várták a moszúli és bászrai szenzálok. 

Nem sok idő múlt, és elment a koldus mellett a nagymecset egyik imámja. A koldus feléje tartotta tenyerét. 

– Fényesábrázatú uléma, nézd híveid legnyomorultabbjának szenvedését, és könyörülj meg rajta! 

Az imám felsóhajtott, és jobbját a koldus fölé emelte. 

– Alláh áldását kérem reád, testvérem. Éppen a mecsetbe igyekszem, ahol buzgó fohásszal fordulok az áldást és békét nyújtó Alláhhoz, találja meg benned tetszését, növessze nagyra szakálladat, s könnyítsen életed terhein, megvilágosítván előtted az Igazak Útját! Dicsőség Alláhnak, a világok urának, a megbocsátónak, az irgalom atyjának! Lá iláha illá’lláhu! – szólott, és ment tovább a mecset felé; a mináret erkélyén épp akkor jelent meg a müezzin, hogy ő is hirdesse az örök igazságot az igazhívőknek.

– Lá iláha illá’lláhu! Nincs más Isten, egyedül Alláh!

A koldus nézte, nézte az egyházfit, és feljajdult, mert korgó gyomrába belémart az éhség.

A nap már lenyugodott, a sötétség fátylai lassan beterítették Bagdád utcáit. A homályból egy férfibukkant fel ekkor, és elment a koldus mellett. 

– ő, igazhitű testvérem, segíts rajtam, ne nézd tétlen egy moszlim kínlódását! – sóhajtotta a koldus.

A férfi megállott.

– Nyomorogsz, testvérem? – Megrázta az ölét. – Ne félj, már nem sokáig! Éppen titkos dívánba igyekszem, hogy elszánt férfiakkal megvitassuk, mit tehetünk irtózatos nyomorod ellen, amely, jól látom én, égre kiált már! Segítünk rajtad, ne félj, megdöntjük az emírek gyalázatos uralmát, és igazságot osztunk a hozzád hasonló koldusoknak! Nincs már messze a te örömed napja, csak légy még kissé türelemmel! – Lehajolt, két orcáján megcsókolta a koldust, s indult tovább.

Az est már egészen leszállott, elcsendesült a város. A koldus cihelődött, hogy indulna otthonába, amikor léptek koppanását hallotta. Kezét maga elé tartotta, s így sóhajtott:

– A könyörületes Alláh nevében kérlek, adj némi alamizsnát…

Az ifjú ember, aki a sötét úton közelgett, most megállt.

– Hallom és engedelmeskedem. – Elővette erszényét, kivett belőle egy fél dirhemet; főbb pénznem is volt benne. – Fogadd jó szívvel – mondta, és az ezüstöt átnyújtotta. A koldus mohón kapott utána; gyomra már fájt az éhségtől.

– Alláh fizesse vissza százszor is jóságodat! motyogta, s könnye csordult. – Ki vagy te, ó, szaid, ki elcsigázott testemnek ételt, s reménytelen lelkemnek a vigasz italát adtad inni?

– Marúf vagyok – mondta az ifjú ember. – Abd’ul-Marúf.

– Bagdádi vagyő Nem ismertelek eddig.

– Kairóban születtem, Mekkában és Damaszkuszban tanultam, és most itt élek, köztetek.

– Molláh vagy, szaid, ki Istent szolgálod?

Marúf fejét rázta.

– Katona tán, dicső kalifánk kardja?

– Az sem.

– Tehát kalmár, dús karavánok gazdája…

– Mindenem az volt, mit most néked adtam. A koldus földig hajtotta homlokát.

– Kit tiszteljek hát benned, irgalmas szívű testvérem?

– Vándor vagyok.

A koldus meglepetten nézte.

– Miért segítesz másokon, mikor te is szükséget szenvedsz?

– Ez a dolgom – felelte a másik.

A koldus eltűnődött, majd halvány mosollyal így szólt:

– Tehát koldus és király vagy egy személyben…

– Jól mondád – bólintott Marúf. – Koldusként élek, és ha meghalok, királyokénál gazdagabb örökséget hagyok. A szultánok kincsét elprédálhatják méltatlan utódok, de az én hagyatékom örök: el nem fogy az idők végezetéig! És mindenkire hagyom: szegény és gazdag egyaránt kérhet s kaphat belőle.

A koldus leborult, s háromszor érintette homlokát a porba.

– Tehát próféta vagy, uram? Marúf fejét ingatta.

– Költő – felelte csendesen.

 

A koldus felállt, leporolta ruháját, és így szólt:

– Gazdaggá tettél ma estére, testvérem, néked viszont egyetlen piasztered sincs. Vacsorád gondját Alláhra bíztad, amikor megsegítettél, és Alláh – kinek neve magasztaltassék! – engem bízott meg, hogy estebédedről gondoskodjam. Ismerek egy szerájt, hal ételt és italt nemcsak a beszállóknak adnak; jer, légy a vendégem. S amíg az étel és ital íze szétolvad szádban, engedd meg, hogy jóságodért cserébe elszórakoztassalak. Hányatott életem során sokfelé megfordultam, sok-sok mesét tudok, s ha el nem mondom őket, vélem halnak.

Marúf ránézett.

– Meséket akarsz mondaniő – Mosolygott. – Éppen nekem?

– Tudom, hisz ez a mesterséged. De e meséket talán mégsem unnád.

– Miértő – kérdezte kíváncsin a költő.

– Mert tirólatok szólnak.

Marúf bólintott.

– Akkor induljunk.

Vezess hát a szerájba.

A koldus homlokához emelte kezét.

– Hallom és engedelmeskedem.

 

 

 

Forrás:

literatura.hu

hu.wikipedia.org

mek.niif.hu

szineszkonyvtar.hu

krater.hu

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.11.19. @ 09:16 – H.Pulai Éva

Hírek

MEGJELENT!

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }MEGJELENT KOOSÁN ILDIK: AZ IDŐK SODRÁSÁBAN CÍMŰ KÖTETE

 

 

 

 

Koosán Ildikó

AZ IDŐ SODRÁSÁBAN

 

VERSEK, GONDOLATOK

2009 – 2011

 

 

Emlékszünk még az almanach-költőkre? Nem söpörtük ki mindőjüket az irodalmi közbeszédből?

Kár érettük, hiszen ők teremtették meg az igazi nagy költészet nyelvi nyersanyagát, ők munkálták ki a megújhodás formavilágának alapjait, ők teremtettek befogadó közönséget a literatúrának, s teljesítményük csak az óriások árnyékában vált elfeledhetővé.

Koosán Ildikó ízig-vérig a tizenkilencedik század gyermeke, népi elkötelezettsége, formakultúrája, tiszta erkölcsisége onnan táplálkozik. Korszerűtlen lenne? Nem hiszem. Inkább egy értékrend vállalható kincseit menti át zűrzavaros, értékvesztésre hajlamos évtizedeinkbe. Megtisztítja a régi ékköveket, ha kell, új foglalatban csillantja fel őket. Az ujjait azonban mindvégig a mai világ pulzusán tartja, a régi gyűrűk, kövek mai érverésünk energiáit is kiragyogják. Képei, szókapcsolatai, pontos versei, a bennük munkáló töretlen hit és elsöprő szenvedély valódi költővé avatták.

S egyre kevésbé megkerülhetővé.

 

Gyimesi László

 

 

A Természethez

           

Nincs más, akit szolgálni érdemes!

Kíváncsiságom hajszol, és keres

más tisztelendő eszményképet itt,

s nem érnek fel teremt? létedig.

 

Ősrobbanástól tér-időnkön át,

génekbe kódolt ősharmóniád

lesi az ember érthetetlenül:

Az egyszerű oly összetett belül.

 

Ha voltam, létem érted létezett,

ösvényt nyitottál, tiszta kék eget,

hitet kerestem benned, és hazát,

azilum voltál annyi éven át.

 

Alkonyomban is kérlek szüntelen

Társam, Barátom, Hitem, Istenem,

légy kísérőm a deres réteken,

míg kőfolyamba torkol életem.

 

2009 októbere

 

 

 

Észre sem veszem

 

Ez a képem, s képed a falon,

ez a szobám, csöndes oltalom,

ez a házam, bástyám, várfalam,

ez a magány, benne jómagam.

Ez az utcánk, kopott járdasor,

ez a hazám, hogy éljek valahol,

ez a sorsom, kirótt szerepem,

ez az életem… s észre sem veszem.

 

2007. június 10.

 

 

 

“Borsod megyében Szikszón születtem, de gyökereim Nagybánya- Alsófernezelyhez kötnek. Általános iskolába Miskolcon, „Alsófernezelyen” gimnáziumba Nagybányán jártam. Ezekben az időkben kezdtem írni, amit a korommal járó átmeneti hobbinak tartottam. A negyvenes évek végén választanunk kellett a román, vagy magyar állampolgárság között, mi az utóbbit választottuk, 1950-ben hazatelepültünk.

Orvosegyetemet Debrecenben végeztem.  Üzemorvosként, körzeti orvosként, laboratóriumi és higiénés szakorvosként tevékenykedtem.

Később osztályvezető főorvos voltam Veszprémben, majd több mint tíz éven át igazgató főorvos megyei intézmény élén, Szombathelyen.

Nyugdíjazásom után kezdtem újra írni. Saját verseim és műfordításaim összefoglalójaként eddig öt verseskötetem jelent meg. Az idő sodrásában címmel  most megjelent könyvemben az utóbbi 2- 3 évben írt versek szerepelnek.

Természetcsodálatom és természetszeretetem mindvégig megmaradt.”

 

Koosán Ildikó

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2019.11.19. @ 09:16 – H.Pulai Éva