Esszé

Trág(ár)adásom története

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Biztosan mindenki elgondolkodott már azon, hogy milyen lenne mások fejébe belelátni, vagy mások véleményét meghallgatni úgy, hogy közben mi magunk inkognitóban maradhassunk. Remek lenne. Azonban erre tényleg van lehetőség az internet segítségével. Vannak különböző honlapok, amelyek több-kevesebb sikerrel arra vállalkoztak, hogy amatőr írók alkotásait mindenki számára elérhetővé tegyék elektronikus formában. Ha ezek közül bármelyiket meglátogatjuk, mérhetetlen mennyiségben ömlenek ránk a publikációk, némelyik úgy, ahogyan azt a szerző feltöltötte, mások pedig egy előzetes lektorálás után olvashatóak, ami ebben az utóbbi esetben szerencsésebb az olvasók esztétikai érzékeire nézve. Valóban elolvassa valaki ezt a mennyiséget? Vagy inkább szemezgetünk a címek, szerzők, témák szerint? Vagy vannak olyanok is, akik az internet által kínált inkognitív lehetőségeket felhasználva kiélik örömüket vagy dühüket? Biztosan.
Azonban engem egy konkrét cél indított el, mégpedig az, hogy egy trágár-egoista stílusú figura meddig juthat el a népszerőségi listán.

Az alapkérdésem az volt, mielőtt belekezdtem a publikációkba, hogy:
¢ szükségünk van-e arra, hogy trágárságokat, vallási-társadalmi-esztétikai alapértékekkel obszcén módon szembeszegülő megnyilatkozásokkal találkozzunk?
¢ illetve, mennyire képes befolyásolni és a véleményeket megosztani egy ilyen elvek alapján készült szerzeménysorozat?

Áprilisban ujgazdag nicknéven regisztráltam magam egy amatőr írók műveit megjelentető honlapon, ahol bárki, válogatás és különösebb szerkesztőségi beavatkozás nélkül elhelyezheti műveit. sszesen hatvan cikket jelentettem meg viszonylag nagy sikerrel és több száz hozzászólással. Nagyon gyorsan, kb. 2-3 hét alatt bejutottam a 20 legolvasottabb és legtöbb értékelővel rendelkező szerző közé, ami megdöbbentett, hiszen a valódi nevemen publikált cikkekkel – amelyek többnyire ugyanezeket a témákat ölelték fel kultúrált szövegkörnyezetben – a közelébe sem jutottam az első húsznak.
A figura egy meghatározott keretszókincsben mozgott, volt hat tíz szó, kifejezés, ami örökösen előfordult az írásokban. Alapvető elv volt a nők, a vallás, az idősek, a minimálbért dolgozók, a szegényebb rétegbe tartozók és a hajléktalanok lenézése, emberi mivoltuk semmibe vevése. A történetek kihangsúlyozták az újonnan meggazdagodott férfi alapvető személyiségbeli és szemléletbeli átalakulását. A provokáció meghatározott célt kapott, és ez a hozzászólásokból megállapítható, hiszen végletek csaptak össze újgazdagért és újgazdag ellen.
Voltak, akik már az elején megsejtették, hogy ez valamiféle játék, és ezt vissza is jelezték azzal, hogy különböző dicsretekkel és ösztönzésekkel láttak el. A durva trágárságok ellenére sem tántorodtak el a felismeréstől, sőt volt olyan, aki el is gondolkozott a történetek igazi mondanivalóján. Valaki azt írta, hogy ha mindezeket az írásokat szépen, kultúráltan tárnám az olvasók elé, akkor semmit nem érnék el vele, csupán néhány bólogatós írná oda, hogy igen, ez tényleg így van vagy, hogy ezt jól megírtad, stb. Ezt igazolandó, a saját nevem alatt futott cikkek valóban hasonló semmitmondó hozzászólásokat kaptak, igazán nem kerültek a figyelem központjába.
Akadtak olyanok is, akik mélységesen megbotránkoztak, és azonnal letiltottak vagy lepontoztak, de mégis folytonosan visszatértek, véleményeztek, hozzászóltak. A furcsa, hogy bármennyire hihetetlen történetet tártam az olvasók elé, volt olyan, aki minden gondolkodás nélkül elhitte.
A legérdekesebb hozzászólók azok voltak, akik igyekeztek átvenni a stílust, hasonló trágárságokkal támadtak vagy éppen támogattak. Volt olyan cikk, ahol a hozzászólók, eltávolodva az írás témájától, egymásnak esve vitatkoztak, olykor anyázásig menő összecsapásoknak voltam tanúja.
A cikkek megosztották a hozzászólók véleményét, és bár öt-tíz írásnyi anyagot terveztem, hatvanra sikerült.
Az alapkérdésre, hogy van e szükségünk trágárságokra, a válasz igen. De. Nem mindegy, hogy milyen társadalmi szinten, milyen társadalmi környezetben. Ahol a cikkeimet feltettem, megfelelő táptalajnak bizonyultak az olvasók, tehát mondhatom, hogy ott, azok között az olvasók között sikert ért el Újgazdag. Feltehetőleg az a honlap sajátosságából – a mindenki mindent bármikor elv – adódott, mivel jelentősebb kontroll nélküli írásokat is el lehetett helyezni az olvashatatlantól az élvezhetőig. Ezzel ellentétben viszont állíthatom, hogy a mai bulvársajtós-virágzós világban sem szükséges az ilyen mértékű trágárkodás a népszerőség elérésében. Bár nagy szerepe van a médiának abban, hogy ki emelkedhet fel az erkölcsi-esztétikai-morális érzékeink fölé, akár akarjuk, akár nem.
Itt visszatérnék a stílust utánzó hozzászólókhoz. A tanulmányom elején utaltam arra, hogy vannak olyanok, akik az ismeretlenség állarca mögé bújva éljenzik az Újgazdag féle alkotókat, mindennapjaikat ilyen megnyilatkozások töltik ki, így természetesnek veszik. Elképzelhető az is, hogy ezzel a legalizált trágársággal emelkedtek felül saját maguk kissebségi érzésein, azt gondolva, hogy ezzel kilábalhatnak a kisemberek szürkeségéből. Pedig nincs igazuk. Nem volt túl nehéz feladatom Újgazdag megalkotásával, hiszen csekély szókincset és fellengzős hozzáállást adtam neki, amivel egy idő után közönségessé és unalmassá vált, a huszadik cikk felé magam is egyhangúnak találtam.

Végkövetkeztetés. Attól, hogy néha-néha elengedünk egy káromkodást, még megmaradhatunk annak, akik vagyunk, de az örökös beszólásoktól csak ujgazdagok lehetünk, aztán valakik a sok közül, aztán senkik mindenki között. Bár az is egy stílus.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Esszé

Kritikus szemekkel – Torjay Attila: Antikrisztus

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Azt hiszem, hogy a társadalmi kritika egyik kedvenc témáim közé tartozik, mert egy olyan megfigyelés és konkluzionáló készség kell hozzá, ami segítségével nagyon érdekes véleményeket lehet kibontakoztatni az olvasók részéről. Ha ez a kritika a vallást érinti, akkor különösen ellentmondásos hozzászólásokat kaphat a Szerző, mert ezzel kapcsolatban megoszlanak a vélemények az elfogultság és a kételkedés terén.
Az Antikrisztusban a körmenet tipikus kifejezése a vallási kultúra megjelenítésének. Az évszázadok alatt kialakult szertartások, hagyományok, rítusok milliókat mozgatnak meg, és milliókat taszítanak. De ebben a műben nem cél a vallás megkérdőjelezése, sőt inkább megerősíti azt, bár kissé sablonos formában (a végén égbe emelkedő alak). Remekül szembe állítódnak a keresztény tanítás elemei a valódi álszenteskedő, templomba járó figurákkal. Ilyen ellentmondásos alak az idős hölgy, aki a becsületesen megkeresett pénz szétosztását ellenzi, a másik pedig a vörös képű férfi, aki tettlegesen is fellép a rágalmazóval szemben, és a furcsa jelenségek sem késztetik hosszabb távú csodálkozásra. A Jézus külalakjáról alkotott kép is a magunk képére formálást bizonyítja, a világvallások közötti feszültséget szimbolizálja, hiszen összeegyeztethetetlen a kék szemű eszmével szemben az arab-zsidó kinézetű, nem nyerhet létjogosultságot. Valójában nem hiszem, hogy egy ilyen jelenetnél lenne, aki nyíltan felvállalná véleményét, mint a szereplők, mert a legtöbb templomba járó, inkább öreg nénike és bácsika, nem pedig logikus magyarázatokkal felkészült, indulatos ember. A novella keretébe azonban belefér ez a fiktív miliő, hiszen a cél az, hogy megmutassa mennyire nem látunk a szemünktől, és menyire elfogultak lehetünk.
Minden esetre előttem a bibliai történet elevenedett (ismétlődött) meg, amikor a tömeg Jézust választotta ki harmadiknak a keresztre. Úgy tűnt, hogy az eredeti eseménysor kissé modernizált változatát olvastam.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Esszé

Párhuzamosak

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

A minap egy aluljáróban bóklásztam. Csak voltak.

Üresszemű, kifejezéstelen ábrázatú homlesek punnyadtak a falak mellet.

Echte kínai dzsekikben, tornacipőkben.

Almaboros üveg mindenik kezében.

Fölpuffadt arcú némberek egyik-másik hullámkartonnal jelzett territóriumán belül.

Nem beszéltek egymással.

Remegtek a hidegtől.

Csak voltak.

Alant dübörgött a metró.

 

A minap egy diszkóba tévedtem.

Üresszemű, kifejezéstelen ábrázatú homlesek punnyadtak a falak mellet.

Echte márkás bőrdzsekikben, firmás tornacipőkben.

Whyskis pohár mindenik kezében.

Szilikontól fölpuffasztott szőkenő mellettük.

Nem beszéltek egymással.

Rángatóztak a kalapácsos zenétől.

Csak voltak.

Dübörgött a diszkó.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Esszé

Kritikus szemekkel – Illési Béla Imre: Papírdráma

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Kétféle szemszögből közelíteném meg az író művét.

Az egyiket gyerekszemmel értékelném, mivel elsőre elolvasva a verset, egy roppant varázslatos, mesés kis világba cseppenhetünk bele, ahol minden játékosan vetítődik elénk. Minden és mindenki papírból van, minden e körül az anyag körül kering. Mint valami kifestőkönyvben, egy boldog kis család mindennapjai, mindenki végzi a dolgát, éldegélnek, majd végül, a láng martalékává válnak. A mai mesékhez képest, amelyeket állítólag gyerekeknek készítettek, ez a befejezés eléggé humánus, sőt, sajnos természetes. Ennek ellenére egy tréfásabb befejezést képzelnék el, például: ¦ Papírgyufától papírmeleg, / Melegednek a papírkezek. De ennél csak jobbat lehet írni.
Játékos kis nyelvtörő, egyszerű sztori, a gyerekek biztosan örömmel mondókáznának vele, mert összességében vidám hatást kelt. Verstanilag megfelelő, a szótagszám, a rímek, a versszakok tagolása egyszerű, megjegyezhető, csengő-bongó, kellemes versike. Számomra ez a legelfogadhatóbb értelmezése a papírdrámának.

Másik szempontból nézve egy szűk társadalomkritikaként is felfogható. A bosszantó és túlzott bürokratizmus kigúnyolása, szembefordulás egy olyan társadalmi beállítottsággal, amely sokszor közönybe fordulva áldozza fel önmagát a politikai érdekeknek. Az egyformán élő és gondolkodó szereplők, az elégedetten idilli hangulat is szatíra, hiszen egy családon belül is nehéz megteremteni az egyensúlyt. A másik pofont pedig a hiába dolgozó papírszabó helyzete adja, mert a munkájából nem tudja megteremteni a család létszükségletét, ezért is fáznak télen. Ha ennek szellemében készült a vers, akkor egy kicsike borsszem, mosolyt fakaszt, de nem ér célba, ahhoz túl finom és diplomatikus. De nem tudhatom, mi is a szerző valódi indíttatása.

sszességében tetszett a vers, klasszikus, kimért formája megragadó, hangulata kedélyes, ritmusa gördülékeny.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Esszé

Gondolatok a szabad versekről

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Szinte minden területen, az irodalomban, történelemben, képzőművészetben, zenében vagy akár a politikába vannak konzervatívok és szabadelvűek, akik egymással szemben állva különböző elvekkel igyekeznek meggyőzni a másik felet a saját véleményük igazságáról. Nos, azért kezdem ezzel a bevezetéssel a cikkemet, mert nekem nem tartoznak céljaim közé a fenn említett győzködések, csupán a véleményemet osztom meg veletek.
Úgy veszem észre, egyre divatosabbá válik szabad verseket írni. Nem csupán a 7toronyban szoktam böngészni, hanem máshol is, és ezt ennek alapján mondom. Egyre többen buzdulnak neki, hogy egy-egy alkotással kitárulkozzanak az elektronikus nyilvánosság előtt, hiszen a nyomtatott publikálási lehetőségek igen korlátozottak egyrészt a túlkínálat miatt, másrész anyagi illetve kommerciális okok miatt. Az internet ezzel szemben csupán pár percnyi regisztráció után teret enged mindenkinek. Se díjak, se szerződés, se várakozás, mint egy könyvkiadónál. Az internet mindenki kiadója. Elkanyarodtam¦

Vannak olyanok, akik egy élmény, érzés, siker vagy kudarc hatására írnak verseket, sőt szinte mindenki így alkot. De papírra vetni nem könnyű ezeket a gondolatokat, hacsak nem kizárólagosan magunknak írjuk, mert akkor nem szorul magyarázatra, nem kell, hogy mások is megértsék, és elolvasva hasonló attitűdjeik támadjanak, s így azonosulhassanak velünk. A szabad vers is ilyen. Igazán nem kell hozzá ismerni a verstan bonyolult képleteit, nincs szükség arra, hogy formák és szabályok alapján öntsük meg legbensőbb érzéseinket, hanem egyszerűen megtördelve a sorokat, mint egy klasszikus versnél, percek alatt elkészülhetünk vele.
Lehet, hogy ez egy olyan stílus, forma, ami felszabadít, szembeszegül a hagyományokkal, lehetőséget ad arra, hogy ne a szótagok száma, a sorvégi rímek fajtája rendelkezzen felettünk, hanem mi magunk legyünk a szabály és a minta. Nagyon sok ilyen vers van, és szerintem éppen a szabadsága miatt lehet nehezebben értékelni azokat. Persze, azokra is kapnak az írók ilyen-olyan véleményeket, mint például szép volt és megható, vagy ilyen fantasztikus verset még nem is olvastam, vagy te egy őstehetség vagy, de ezek igazán nem értékelések, hanem – és ezzel senkit nem szeretnék megbántani! – dilettáns hozzászólások, afféle na, ezt is elolvastam fajta. Ezekbe bele lehet unni, egy idő után udvarias frázisokká válnak, és már nem okoznak örömöt, nem késztetik az írót újabb és újabb versek faragására, mert nincs ami értékessé tegye a futószalagon ömlő sorokat.

Még egyszer mondom, nem szeretném senkire se ráerőltetni az elveimet, de néhány gondolatot szentelnék a klasszikus versekre is. Mindenki tanul verset az iskolában. Olyan verseket, amelyeket évtizedek múlva is, ha nem teljesen hibátlanul, de fel tudunk idézni, maradandóvá vált bennünk. Miért? Hát pontosan a rímek, szótagok, az összecsengések, a mondanivalója miatt, hogy olyan gondolatokat ébresztett (hazaszeretet, szerelem, forradalom, stb) amelyek hallatán végigszalad az ember hátán a jó értelemben vett hideg. Én a Himnusszal és a Nemzeti dallal vagyok így. Ahányszor meghallom, vagy szavalom, megborzongok. De ilyenek Arany balladái is, Ady vérvörös szenvedései, József Attila magánya, Vörösmarty bölcsessége, és még sorolhatnám. Rímek, amelyek ízt visznek a papírra, témák, amelyek szíveket dobogtatnak meg, tűz, amely megéget.

Árjatok szabad verseket, mert kellenek azok is. De nehéz megértetni, nehéz azt a hatást elérni egy ilyen alkotással, ami belőlünk is kihozta a művet. Mint ahogyan két ember is másképpen lát mindent, úgy az olvasók is másképpen értékelik, esetleg félreértik azt, amit adni kívánsz, s talán ez elkeserít, vagy még rosszabb, beskatulyáz egy szintre, amiből nehéz szabadulni.

Mindezeket én gondolom így, és természetesen meghajolok mások véleménye előtt. Mert a művészetet meghatározni, bilincsbe verni, az alkotókat korlátok közé szorítani egyet jelentene mindkettő összeomlásával.

A szerkesztő megjegyzése: nagyon egyetértek a Szerzővel!

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Esszé

Kommentár – Verő László: Humánum

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Embertelenség és emberiesség. Két fogalom, melyek annyira közel állnak egymáshoz ebben az egyre globalizálódóbb világban, mint a jól ismert szerelem és gyűlölet, öröm és bánat, élet és halál. Nem fejtette meg senki a valódi különbséget.
A szerző azonban nem írt teljes listát egyik fogalomhoz sem, de azt hiszem ez elnézhető két okból is. Az egyik, hogy hetekig írhatná, akkor sem lenne kész vele, a másik pedig, hogy elindított egy gondolatot, amelyhez – csakúgy, mint én – mindenki megtalálja az elveinek megfelelő kiegészítést. De ezek csak részletek.
A lényeg az örök körforgásban és az ellentétek összefüggésében van. Mert amit megjavítunk az elromlik, ami összedől, azt felépítjük, és mindezek fordítva. Ez olyan Muprhy-féle dolog, ami ebben az esetben nem mulatságos, hanem egy kissé elkeserítő. Valóban érdekek húzódnak meg a nagyvonalú kéznyújtások mögött? Valóban ennyi lenne az ok, hogy enni adni azoknak, akiket majd meghalni küldünk? Lehet. De bennem ott a remény, hogy ez nem minden esetben van így. Megengedek magamnak egy kis optimizmust, egy csepp reményt arra, hogy más világgá válhatunk. De ez nem csupán az emberiségen múlik, hanem az örökösen megbántott természeten is, amelyik rendet tesz maga körül elsöpörve a számára felesleges szemetet.
Ha ara gondolok, hogy évezredek óta így meg, és ez vált trenddé, az irtás, gyilkolás, rablás, akkor magammal kell kezdenem a változtatásokat, a jobbá válást, aztán a fiammal, majd az unokámmal, és így, talán pár ezer év múlva beérik egy gyümölcs, kukac nélkül. De addig is türelem és optimizmus, na meg persze kötszer és lőszer az éhezőknek.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Esszé

Kritikus szemekkel – Bridget Felber: Magnóliák

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Egy olyan valóssá vált világ elevenedik meg ebben a novellában, amely az akkori kor túlélőinek fájdalmat és kínt okozott a legkegyetlenebb háború zavaros körülményei között. A megtépázott Európa megperzselt romjai között, egy megszálló, erőszakos hatalom korlátlan és vad ösztönökkel teli mohóságát kell elviselni mindenkinek, aki itt rekedt, és eltemette az odaveszett szeretteit.
A főszereplő is egy ilyen túlélő, egy lány, akiben még vöröslik a kiontott vér, az apja vére. A fagy, amelyben hazafelé indul, egy reális életképet feltételez, amiben a háború rémségei eltörpülnek a béke iránti vágyakban. Ezt a békét egy olyan alakban ábrázolja az író, aki neménél fogva – hiszen egy fiatal nő – eleve az ártatlanságot juttatja eszünkbe. A történet közepéig kibontakozni látszódik valami baljós előérzet, hiszen a csendes háttér szülni kívánja a feszültséget, mintegy kiegyenlítéseként a hatalom és gyengeség erőterében. A hirtelen felbukkanó náci katona, a sapkáján megcsillanó sassal, és a rá felnéző-megriadó lány találkozása tipikusan teátrális hatású, és az addigi zavartalanságot megrendítve, az olvasónak felfokozott izgalmat okoz, hiszen nem lehetséges, hogy a két alak között ne történjen egy erőeltolódás a gyengébbik fél terhére. Megtörténik, hiszen az üldözés izgalma, illetve az üldözöttség félelme, a mégis kinyúló vasmarok meghozza a tetőpontot. A lány tudja, hogy megerőszakolják, talán meg is ölik, de kitart, mert apjára gondol, aki ugyanilyen kitartással halt meg. Magában érzi a szülő erejét és fájdalmát is egyszerre, és egy pillanat alatt éli át tudatlanul a vér melegét a virágok kelyhén. Aztán egyszerre megérkezik az a hang, amely meghátráltatja az erőt, a csecsemő sírása, ami képes megtörni az még oly hatalmasnak érzett-gondolt törvény felettiséget is.
Megrendítő élmény, hatásos elemek közbevetése a megfelelő pillanatban, és máris kész egy magával ragadó mű, egy valós alapokon nyugvó, sokakat megérintő világból.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Esszé

Kritikus szemekkel – dr Kocsi Katalin: Ébredés

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Még mindig a nő a legnagyobb rejtély a világon. Kiismerhetetlen érzelmekkel, megdönthetetlen élni akarással és egy olyan szívvel, amelyben cellák sora várja a betévedőket, hogy örökre rabul ejthesse. Egy nő karjaiban, érezve a csókját, sok mindent el lehet felejteni. Beleomolva a haj zuhatagába és a szemek lángolásába, az ember önként veszi fel a bilincset, hogy utána szabadon szárnyalhasson. Szerelem. Ébredés.
Reggel mindent tisztábban látunk, kiforrt a dühünk, elfolytak a könnyeink, a párnánk magába szívta lelkünk gyűrődéseit. Ébredés, mint a versben ébredő nő, aki szerelmét simítja végig tekintetével, és biztonságot érez, egy olyan ölelő kart, amely még az álmok közben is megtartja. Valaki csak sokára érez ilyet, vannak olyanok, akik a sok csalódás után már félnek bízni, tartanak az újabb kudarctól, és inkább magányba menekülnek. Majd, az egyik hajnalon előmerészkedik a szívük, és kissé még megrettenve a hajnal fényétől remélni mernek újra.
A vers is ezt sugározza. Hiszen a hajnal az újrakezdést szimbolizálja, valaminek a kezdetét, amit egyszer már átéltünk, és annyira szívdobogtató, hogy képtelenség ismét át nem élni, mint egy régen csókolt csók.
Bizonytalan minden, az élet, a jövő, és az, hogy miképpen alakulhatnak a dolgaink tíz, húsz év múlva. A versben ez a bizonytalanság oszlani tűnik, az ébredő nő, tiszta mosollyal az arcán egy pillanatra megállítja az időt, hiszen éppen most égeti be lelkébe ezt a nyugodt szigetet, ahol kedvesével gondolatban is együtt lehet. Igen, magába kell olvasztania, hiszen vár rá a reggel és a holnap. A bizonytalan holnap tele reményekkel és képekkel.
Egy életkép tárul elénk, amelyben remény van és fény. Kellemes összecsengés, és cseppnyi erotika, az alvó pár összefonódása a hajnali ébredésben.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Esszé

Kritikus szemekkel – Gáti Katalin: Ammar és a tevéje

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Egy ismeretlen és fanatikusnak ítélt világrész a főszereplő környezete. Ezer éves háborúk dúlnak itt, nyughatatlan vallások és eszmék, amelyek képesek másokat földbe döngölni a hit miatt, képesek áldozatokat hozni még akkor is, ha a saját vagy családjuk életéről van szó. A visszatérő harci gépek zaja motívum is ezt igazolja, ezt az örökösen forrongó talajt, közhelyesen mondva puskaporos hordót, ahol senki nem tudja, hogy akkor éppen ki van felül és ki alul, ki erősebb, és ki az, aki csak úgy érzi, hogy mindenható.
Mégis, mint mindenütt, fellelhető valaki, aki beletörődve a robbantások zajába, a sikolyokba és a könnyekbe, megtalálja azt az apró örömöt, életcélt, amivel képes túlélni a vele született sorsot. Nem egy idilli környezetbe kalauzolódunk, hanem egy olyanba, ahol nem kapják fel a fejüket egy lövés hallatán, és nem beszélnek napokig egy-egy eseményről, mert minden nap több új is történik.
Számunkra ez érthetetlen és furcsa, de ez teljesen természetes, hiszen a mi felfogásunk és értékrendünk mást diktál. Lehet, hogy mi is ugyanolyan furcsának tűnünk ottani szemmel mérve, mint ők a mi szemünkkel mérve.
Ammar a tevéjében látja a jövőt. A vemhes állat magában hordozza a remény reményét, hogy érdemes újra kezdeni, belevágni a teremtésbe, az új világba, a lehetetlenbe és érthetetlenbe.
Aztán egy törés következik. A repesz, amely egy pillanat alatt romba dönt mindent, egy apró porszem, ami szétroncsolva néhány fogaskereket, megakasztja a létet. Talán azt a semmiséget igyekszik ábrázolni, ami miatt ezrek vesznek oda, azt a parányi okot, ami nem is igazán ok, csupán egy félreértés, tévedés. Mindenki áldozatot hoz szinte naponta. Néha azt gondoljuk, megérte, olykor pedig bánjuk az elfecsérelt időt, az elkopott erőt. A hazáért való áldozat azonban nem felesleges sohasem. Ammarnak ez a hazája, itt haltak meg elődjei az általuk igaznak és jónak vélt elvekért, és senkinek nincs joga azt felülbírálni egy másik szemszögből, csakis egy Ammar-féle szemszögből teheti ezt meg.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru

Esszé

Kritikus szemekkel – Schődl Gábor: Panelsztori

.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Én így látom…

Ellentétek, amelyek hol felbukkannak, hol eltűnnek, de valahogy mégis örökösen szükség van rájuk, mert lételemünkké váltak, mert azok nélkül nincs teljesség, ezért érthetetlen igényt ébresztenek. Nem mondanám, hogy a panelvilágban akkora szükség lenne a pont rosszkor belénk hasító zajokra, vagy az éppen veszekedő szomszédok fáradhatatlan üvöltözésére, de ezek a képek festik meg a szürke falak modern graffitijét, betonvilágunk, átmeneti életünkként kezelt mindennapjaink valószerűségét.
Ez a csattanós életkép, a nyomorral azonosított tárgyak keveredése Arany János falusi, esti idilljével, szinte semmivé foszlatják az létért való küzdelem fogcsikorgatós fulladozását, és szinte értelmetlenné teszik az örökösen lázadó bosszankodást a fukar léttel szemben.
A mondatok szavakká törpülve annyira hosszú gondolatokat támasztanak fel, amely regényeket fakasztanak a panelnemzedékek fejében, még az enyémben is. A sorokban végigszenvedett nap hirtelen véget ér, mindegy, hogy hol, kivel mikor, csak az a lényeg, hogy véget ér. És az ámen a végén megszenteli az írás mondanivalóját, mintegy beletörődve mindabba, amibe belesodródtunk, amibe a sors cseppentett bele bennünket. Az, hogy kit mibe, miért, hogyan, már nem számít. Ámen.

Legutóbb szerkesztette 2019.09.17. @ 07:38 – Adminguru