Kisregény

Devla – Előszó

Elolvasta:
79
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Elképzeltem, milyen lehet az egyénnek megélni előítéleteinket. “A cigányok lusták, lopnak, mocskosak” stb. Milyen érzésekkel fogadja a közösségre aggatott címkét, mely alól képtelen elmenekülni?
Tudatában vagyok, ezzel az írással meggyújtottam a fejemen a szalmát. Támadni fognak érte a nemzetvédők, de a “másik oldal” is… *

 

A Kárpát-medence történelme mindig viharos volt. Jött a török, a tatár, a német, az orosz… s ha visszatekintünk messzebbre, itt jártak a rómaiak, a vándor népek, és magunkról se feledkezzünk el! Igen, kedves olvasó, rólunk, akiket Európa így foglalt imába:„… és a magyarok nyilaitól ments meg uram minket!” S ha csak saját szemmel is akarjuk nézni, még magunk is voltunk saját ellenségünk. Voltunk kurucok és labancok, császárhűek és forradalmárok, fehérek és vörösök, kommunisták, imperialista bérencek, kulákok… E véráztatta vidéken létkérdés volt tudni, kinek a pártjára kell állni, ki a barát és ki az ellenség, ki a jó és ki a rossz. Nem csoda, ha gondolkodásunk polarizált, fekete-fehér (dichotómikus). Ebből viszont törvényszerűen következik az előítéletekre való hajlam és a képtelenség az egészséges kompromisszumokra, amely a legsúlyosabb magyar átok. Nincs még egy jellemzőnk, amely több kárt okozott volna nekünk, talán csak negatív életszemléletünk az, amely felveszi vele a versenyt. Olvastam valahol, hogy mi vagyunk a világ legpesszimistább nemzete. Mindenben csak a rosszat látjuk meg, az öngyilkossági statisztikákban is élen járunk. Szerintem ez utóbbi átok is az előbbiből táplálkozik. Nem célom ezt itt kifejteni.

Ha van ma éles előítélet itt a Kárpát-medencében — s most itt nem csak Magyarországra gondolok —, akkor az a roma népesség iránt érzett gyűlölet. „Lusták, nem dolgoznak, mocskosak, büdösek, lopnak, szaporodnak, mint a nyulak, adót nem fizetnek, de az állam tartsa el őket, és biztosítson nekik ingyen egészségügyi ellátást és taníttassa őket abból az adóból, amit én fizetek be, amiért én dolgoztam…” Sokan azt mondják most: igen, de ezek a vádak jogosak.

Nemrég hangzott el egy „kedves” szülő szájából — fia az iskola egyik díszpéldánya — a következő kijelentés: Az Áprily (az egyetlen brassói magyar főgimnázium) tanárai inkompetensek. Feltehetően azért jutott erre a következtetésre, mert az ő fiacskáját nem képesek megtanítani, megnevelni. Személyesen érintett a dolog, hiszen nemcsak én tanítottam egykor az Áprily falai között, hanem a feleségem most is a főgimnázium tanára. Felkaptam hát a vizet, és megkérdeztem:

— Mit értesz ez alatt? Ne azt magyarázd, mit jelent az inkompetencia, hanem mit az alatt, hogy egy közösség inkompetens? Mindenki az? A legtöbben azok? Sok olyan található közöttük, bár sok tehetséges, nagy tudású tanár is van? Esetleg akadnak közöttük inkompetensek?

Magyarázkodni kezdett, hogy nem a feleségemre gondolt, se rám (a köztudat még mindig az Áprily tanárai közt tart számon) de… Végül kérésemre csak két konkrét példát mert megnevezni. Mellesleg vádjai, bár nem vetnek jó fényt a kollégákra, nem voltak az inkompetencia bizonyítékai, inkább emberi gyengeségek. Ezzel a példával fel akartam hívni a figyelmet:

1. Azokra a téves általánosításokra, amelyeknek rendszeresen a csapdáiba esünk, s közben ez nem is tudatosul bennünk. Hajlamosak vagyunk egy közösségre (vajon jogosan?) aggatott címkét a csoport minden tagjára alkalmazni.

2. A bűnbakkeresésre való hajlamunkra. (Mit jelent az, hogy mi magyarok hajlamosak vagyunk erre?)

3. Könnyen esünk a címkézés csapdájába.

4. A negatív dolgokat könnyebben észrevesszük.

Egy közösségre aggatott címke lehet jogos, (nem biztos, hogy az!) de még inkább megkérdőjelezhető, hogy érvényes a csoport MINDEN tagjára. Szociálpszichológiai posztulátum, az egyén olyan dolgokat képes elkövetni tömegben, amelyeket egyedül sohasem. Gondoljunk csak a lincselésekre. Érvényes-e még a címke arra, aki kivált a csoportból? És ha eldönti, levetkezi a címkét, mekkora eséllyel sikerülhet neki? Bizony szembe kell néznie a társadalom előítéleteivel. Létezik egy pszichológiai törvény, melynek neve: „az önmagát beteljesítő jóslat.” Ha valakire címkét aggatnak, annak jelleme abba az irányba változik, hogy beteljesítse. A rosszasággal vádolt gyermek tehát egyre rosszabb lesz… Ha valakit (egy közösséget) címkézünk, megnehezítjük változási szándékát. Az ördögi kör bezárul.

Kisebbségi sorsban élek, megéltem a Ceuşescu-korszakot, a román nacionalizmus 1989 utáni fellángolását, Marosvásárhely Fekete Márciusát, amikor ki volt írva a falakra: „halál a magyarokra.” Láttam felégetett romafalut is. Van elképzelésem, mit jelent „odaát” lenni, a „rosszak” között. Ezért talán egy átlag többséginél fogékonyabb vagyok bizonyos megnyilvánulásokra. Nem olyan nagyon rég fedeztem fel: kissé kreolabb bőrszínem Szappanos üknagymamámra vezethető vissza, akiről soha nem meséltek a családban. Egy roma asszonnyal való beszélgetésem hatására született meg a Tik-tak… című írásom, azóta egyre foglalkoztat ez az ügy. Brassó környékén egyre többen vannak a „színesbőrűek.” Egyre több problémát jelentenek. Garcsin az ország egyik legmagasabb bűnözési rátájú zónája. Tatrangon, Zajzonban és Apácán egyre gyakrabban mondogatják a falusiak, hogy nem érdemes gazdálkodni… másoknak. A Csuklyonkát egykor erdő borította, ma kopár. Engedély nélkül vágták ki. Roma házak épültek belőle. Hadd ne soroljam.

Elképzeltem, milyen lehet az egyénnek megélni „jogos” előítéleteinket. A cigányok lusták, lopnak, mocskosak stb. Milyen érzésekkel fogadja a közösségre aggatott címkét, mely alól képtelen elmenekülni.

Sokan fognak ezért az írásomért vádolni. Tabu témához nyúltam. Veszélyes vizeken evezek. Egyrészt lesznek nemzetvédők, akik árulással fognak vádolni, hiszen pont azok malmára hajtom a vizet, akik rasszizmussal, roma(cigány)ellenességgel vádolják a magyarokat. Lelkiismeretem tiszta. Nem állítom, hogy minden magyar rasszista, csak azt: romagyűlölet igenis van. Ha egy problémát meg akarunk oldani, előbb el kell fogadnunk, hogy létezik. Szóval George Kohlrieser[1] szavaival élve „ki a halat az asztalra, mert alatta megbüdösödik”. Erről beszélni kell! Szintén tőle tanultam: „Contact before contract!” Ha egy konfliktust meg akarsz oldani, mielőtt „szerződni” próbálsz ellenfeleddel, létesíts vele kapcsolatot. Vagyis előbb értsd meg őt, a saját világában. Ezt próbáltam ebben a regényben. Megérteni őket, belelátni abba, hogy nekik sem egyszerű.

Másrészt a „másik oldalról” is vádolni fognak. Egyenesen rasszistának, roma(cigány)ellenesnek fognak tekinteni. Akik erre a következtetésre jutnak, azoknak hasonlót üzenek. Nemcsak a többségnek kötelessége az empátia, hanem a kisebbségnek is meg kell értenie: legalább olyan nehéz levetkőzni a generációkon át a zsigereinkbe ivódott előítéleteket, mint azokat elviselni. A kisebbségi panaszok, melyek a többséget diszkriminációval vádolják szintén tipikus példái a polarizált gondolkodásnak. Hasonló a megfogalmazás: „A többségiek diszkriminálnak minket”. Mit értünk ez alatt? Mind? A legtöbben? Sokan? Onnan, hogy EGYES roma többségű vidékeken nagyon magas a bűnözési ráta (ami tény és nem egy címke), odáig, hogy a cigányok MIND tolvajok és bűnözők — nagy a távolság. A megoldáshoz pedig a kissebségnek is el kell fogadnia: a többség előítéletes (rasszista) magatartására ez bizony alapot ad. És az ördögi kör bezárul.

De ne vágjunk a dolgok elejébe.

 

Folytatás következik: 1. fejezet: Átkozott cigány fattyú!

 

[1] A nemzetközi Tranzakció Analízis Egyesület (ITAA) volt elnöke

 

Előszó

Előszó Radnó György „A némaságom kiáltom” című kötetéhez

Elolvasta:
77
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }
Egy ember, aki hallgatott, figyelt és élt, miközben a múzsák keze simogatta a lelkét ott legbelül. Olvasott és olvastatott. Mint igaz gyöngy, melyet csak későn fedez fel az ember ott lapult élet nyomasztó kagyló-keratinijai között. S éveken keresztül életfilozófiai síkokba kapaszkodva vagy éppen azokon elbukva érlelte magában a lírát. De a líra vulkán most hirtelen a felszínre tört és ömlik, és ömlik, és ömlik…
És teszi ezt az én szerencsémre, mert jó versekhez végre jó kritikát írhatok, mérlegelve és értelmezve a Gyuri költői szellemiségét és a mögötte rejlő lírai ént.
Radnó György líráiban egy úgynevezett hagyománykövetés reflexiója figyelhető meg, amely alapvetően együtt jár egyfajta múlttudattal és amelyből a kollektív rekonstrukció (de ugyanakkor a konstrukció) sem hiányzik. A Gyuri által életre hívott lírákban, a bújtatott élet-lételemi pozíciót, egy neves gondolkodó Hermann Lübbe által filozófiai szinten jól meghatározott, teoretikus újkonzervativizmus figyelhető meg, ahol a szent és a profán szintjén történő élethelyzetek megtestesülése, a logika szintjén majdhogynem kiegyensúlyozottságot mutatnak.
A parnasszusi úton születendő versek, a hagyományt olyan szokásként testesítik meg, mely nemzedékeken át, tudatosan múltba-tekintő, kételyek nélküli természetességgel talál elfogadásra.
A lírai spontaneitás: fokozatok, szintek és aspektusok megoldása a természetes vagy szerves életváltozásoktól függően, a nyelvszokás koncepciójában és a nyelvújítás fragmentálódásában.
A szerző viszonylag későn érő költészeti énjének köszönhetően, az lírai eszmecsere és életfilozófia között egy úgynevezett interakciós kölcsönhatás alakul ki, a szabad szemléletiség kultur- és tudatállapotában. A racionalitási szintet úgynevezett mentális predikátumokkal fűszerezi.
A szerző a Platóni „Hetedik levéllel” vagy a „Phaidrosszal” szemben egy új alternatívát követ és írásaiban az élet tudását és élettapasztalatot dolgozza föl formális ideológiákban, ezzel is alátámasztva Eric Havelock elméletét, mely szerint a vizuális gyökerű idea (forma) a realitással egy tőről származik.
Szakralitási szinten egy úgynevezett morális intellektust épít be líráiba, beleszőve azokba az átlelkesítő informatív keresztény szellemiséget – ötvözve a család, a nemzet, a város vagy valamely korporatív közösség szemléletmódjával, mely Budapest, Dunaharaszti és Báránd szocinációs tényezőit tükrözi vissza. Gyuri verseinek dialogikás formái fontos stilisztikai elemek abban a tekintetben, hogy érthetőségi szinten a szóbéliség színvonalára is visszaemelje a remekműveket.
Érdemes tehát kiadni az ilyen volumenű, hasonló színvonalon megírt műveket: elsősorban mert tanítanak, másodsorban mert nemzeti értéket képeznek úgy a jelen, mint a következő generáció számára, hiszen a versei egyediek. Wittgenstein filozófiai pályafutásához hasonlóan a Gyurinak a versalkotási technikák terén nincsenek kimondottan meghatározott elő zöngéi. Az ő művei letérők az irodalomelmélet és versalkotási gyakorlatiság eddig létező vonalairól. Kicsit olyan mint Báránd, átszállós, félreesős – három világ, három tájegység, három ideológia találkozása.
Ajánlom hát mindannyiuk figyelmébe ezeket a remekműveket.

Bencze Attila

Előszó

SZILÁGYI HAJNI ELŐSZAVA RADNÓ GYÖRGY VÁROSI NYÁR KÖTETÉHEZ

Elolvasta:
74
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Előszó

 

„Vártalak, és a nap nélküled
sötét volt, mint holdtalan éjszaka.
Amíg a percet szilánkjaira töri
a mulandó másodperc,
az olyan, mintha állna az idő,
de közben az órák nyughatatlanul
szapora sejtekként burjánzanak.”
(Vártalak)

 

Radnó György versei hidat rajzolnak, erdőket bontanak, hegyeket építenek. Egyszerre lehetünk őszben-tavaszban, nyárban-télben, várakozhatunk egy idegen világban, és megérkezhetünk egy ismeretlen, városi nyárba. De soha nem vagyunk egyedül.
Vajon mennyi nyár van az ember életében, és mennyi nyár múlik úgy el, hogy nem találtuk meg azt, ami, aki az egyetlen, a legfontosabb, a legszebb. Sok-sok utat kell bejárni, rengeteg hídon kell átmenni, városokat kell körbe, és átsétálni ahhoz, hogy a szív, a szem, a lélek, az álmok szoktatva legyenek az újhoz, és hiába mondjuk el, írjuk le „feladom”, valami mégsem engedi. Talán a szerelem? Talán a nyár?
Útkeresés. Keresztút. Zarándokút. Egyik világból a másikba. Férfi versek. Vallomások, néhol hangos szívzajokkal, néhol pedig félő reménnyel, féltő gondoskodással.
Ahogy egy férfi látja. Ahogy a Férfi érzi…

Szilágyi Hajni

 

A borítón Rubóczki Béla festménye látható és a Városi nyár című verset ábrázolja művészi eszközökkel.

 

Új napok

 

Új napokba botlik a kortalan csend,
egy illat száll, óhajt rajzol a falon,
bástyádnak szobájába feledkezem,
jó érzés ez, reggeli csókod hatalom.

Nálad édesebb a tétova levegő,
zaj-árnyékkal festettek a szavak,
dupla takaró alatt feszes lepedő,
kitölti azt egy különös akarat.

Álommal halmoz el az ébrenlét,
muszáj repeszti ketté e vágyat,
dús napom veled semmire sem elég,
bennem lüktet mindig, ha nem látlak.

Kisregény

Összefércelt sorsok – Előszó

Elolvasta:
1 068
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Szeretettel ajánlom ismét… Előszó a memoárhoz

 

Születésünkkor hozzuk magunkkal úti tarisznyánkat,

ami az előttük járó nemzedékektől kapott örökségtől súlyos.

Ezt aztán jó esetben szüleink gondosan gazdagítják, a sors

pedig kegyesen hozzáadja a maga jutalmát,

 vagy kegyetlenül kiveszi belőle a maga vámját.

Ebből a tarisznyából ki-ki úgy gazdálkodik életútján,

ahogy azt az örökölt szíve súgja, és a megtapasztaltakból

leszűrt bölcsessége megengedi.

 

Évtizedeken át, ígérgettem magamnak és egy ide-oda rakosgatott csokoládés dobozban lapuló levélgyűjteménynek, hogy átlapozom, ha lesz rá időm.

Amikor végre szétbontottam, meghatottan mondtam köszönetet a világ legdrágább szülőpárjának, akik még ama másik világból is tudnak segíteni nekem.

Ha ők nem tették volna el gondosan az én hozzájuk írt leveleimet, nem biztos, hogy ennyire világosan vissza tudnék emlékezni.

Mivel mindig szemléletes levelekben számoltam be öt, intézetben töltött évem fontosnak tartott eseményeiről, most minden felelevenedik egész pontosan, a kezdeti naivságunktól a kegyetlen valóság öntudatlan, majd öntudatos elfogadásáig. Visszaemlékezésem írásakor nem az a fő gondom, hogy ezekből mit írjak meg, hanem az hogy mit hagyjak ki, hogy a történet rajtam keresztül egy — a mindenkori társadalomban méltatlanul homályban tartott, kicsit szégyellni valónak ítélt — rétegről szóljon.

Szereplőként próbáltam úgy felfűzni (fércelni) az apró történeteket, hogy bemutathassam vele a — szétesni hajlamos sorsúaknak — reményt-adó ugródeszkát, az útkereső Intézetünket, ahol laza, mégis erős férc kapcsolt össze bennünket, és ahol megtanítottak összefogni életünk szétesni hajlamos darabjait.

A fércelés erejét mi sem bizonyítja jobban, mint a néha akadozó, mégis napjainkig tartó levelezések, telefonok, találkozások és a sok így-úgy, de mégiscsak megoldott, néha még sikeresnek is mondható életút.

Őszinteség nélkül értelmetlen lenne a beszámolóm, úgy gondoltam; vagy nyíltan, vagy sehogy. Folyamatos küzdelmeink, a falak, amikbe úton-útfélen ütközünk, kérdéseket fogalmaztatnak meg velem:

Talán sohasem kerül helyére az akaratlan handicap ránk is terjedő fogalma, besorolásunk, megítélésünk?

Mindent csak laza férc fog össze.

 

Hol a helyünk?

Van egyáltalán helyünk?

Ha van, akkor miért nincs?!

 

A leveleim nyomán felmerülő, későbbi emlékeimet is hozzákapcsoltam a leírt eseményekhez, mint ahogy családi hátteremmel is meg akartam mutatni, semmiben nem különbözöm én sem az átlagembertől.

Talán sikerült helyesen mazsoláznom, hogy megmutassam, milyenek is vagyunk mi. Sorsunkat nem kértük — kaptuk.

Megtettünk egy hosszú utat, megéltük az életünket, mint mindenki más, benne voltak az átlagos nehézségek, mint másoknak, de nekünk a hátrányunkkal hatványozva, ami miatt az erőnket is meg kellett — újra és újra — sokszoroznunk!

Visszaemlékezésem szelíd figyelmeztetés. Mire is?

Egy nemrég balesetet szenvedett barátom így fogalmazta meg:

— … Mert nem akarják tudni, milyen vékony kis szál az, ami elválasztja őket tőlünk, hogy bármikor elszakadhat az a szál. Elég egy könnyelműen bevett kanyar…

Ez elég szörnyen hangzik, de van benne igazság.

Nem alamizsna, csak kompenzálásul egy elég erős és alkalmas, nem lyukas háló kellene a halfogáshoz, mert amit kaptunk, azt fáradhatatlanul stoppolgatnunk kell, hogy legalább a már nehezen kifogott hal ne tűnjön el, ne merüljön vissza a tengerbe.

Többségünk nem kopogtat segélyeket kérni a ránk szakadó nehézségek megoldásához, hanem keményen dolgozunk, mint bárki más, de ezt kevesen tudják rólunk. 

 

Mik is az alábbi mozaikok? Emberi küzdelmeink sorozata és az eredményeink. Ezek rólunk szólnak! Ilyenek voltunk! Ilyenek vagyunk.

És ilyen velünk a világ.

Kisregény

Smaragd és vér I. rész (Előszó és Bevezetés)

Elolvasta:
604
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }Hétszáz éves brit elnyomás, felkelések, polgárháború és IRA. Világhírű és kevésbé ismert költők, írók, csodálatos folklór. Írország – ahol sosem jártam – de ahova húz a szívem.
Erről szól ez a könyv: kb. 200 év fontosabb történelmi eseményei összeszőve a kor jeles íróinak, költőinek a munkáival, egyszerre történelmi jellegű és egyben fikció is. Bízom benne, hogy tetszeni fog.

 

A szerző előszava

 

Írország.  A Föld gyönyörűen csiszolt drágaköve.

 

Ahol annyira zöld a fű, akár a tiszta smaragd, a tengerpartokon sós illatot hordoz a szél, ahol a dombokon és az erdőkben ember alig járta ösvények mentén mókus szaladgál a fák ágain.

 

Írország, a kifogyhatatlan folklór hazája.

 

A mesebeli, varázslatos sziget, a koboldok és a tündérek hazája, a leprechaunoké, a selkieké és mindenféle mesebeli lényé, mondák és regék földje.

 

Itt táncolják a céilí táncot testhez szorított kézzel és itt szól a hegedű, dob, furulya, gitár és ének olyan csodálatos és egyedi, jellegzetes hangon, hogy azonnal felismeri az ember, és akaratlanul is megmozdul a lába a ritmusra.

 

Írország, az örökéletű kultúra földje.

 

Innen származik számos művész, költő és író; némelyek a világirodalom legnagyobbjai közé tartoznak: Jonathan Swift, Oscar Wilde, James Joyce, William Butler Yeats, G.B. Shaw, és még hosszasan lehetne sorolni. Kis ország mérhetetlen nagy kultúrával.

 

Írország, a sírás és a gyász otthona.

 

A fájdalom és a szenvedés országa. A halott hősök, és a név nélküli holtak országa, ahonnan milliók vándoroltak ki a szélrózsa minden irányába. Amelynek dalait, verseit sokszor vérrel kevert könnyel írták. Az az ország, amelyet kettészakítottak, amelynek lakói sohasem felejtenek.

 

Írország, ahol sohasem jártam.

 

Erről az országról akarok írni. Erről az országról, amelynek történelme, irodalma és művészete olyan sok párhuzamot mutat az én hazámmal, Magyarországgal: hősök, forradalmárok, tollal-karddal egyaránt harcoló költők és írók, sok évszázados elnyomás, a nemzeti büszkeség, a hagyományokhoz való ragaszkodás, és így tovább.

 

Számos ír hazafi, író, költő és egyéb híresség méltatta már az én hazámat, az én népemet, az én nemzetem hőseit. Szeretném némiképp viszonozni ezt a figyelmet, figyelmességet.

 

Azonban hadd szögezzek le néhány dolgot mindjárt a legelején.

 

Az egyik, hogy munkám semmiképpen sem tekinthető történészi munkának. Még akkor sem, vagy talán főleg azért nem, mert az ír történelemnek csupán bizonyos mozzanatait szubjektív módon kiválogatva igyekszem bemutatni.

 

Munkám inkább irodalmi jellegű; én legalábbis annak szánom.

 

Pillanatképek az ír történelemből, az irodalom szemüvegén keresztül bemutatva; azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megismertessem az olvasókkal részben a már említett írók, költők műveit (akikről azért hallottak a magyar olvasók) és hogy azokat is bemutassam, akiket alig-alig ismernek hazámban (a könyvben szereplő valamennyi idézet, vers, drámarészlet fordítása a saját munkám).

 

Tisztelgés akar ez a könyv lenni a hősök, az író zsenik előtt: Patrick Pearse, Joseph M. Plunkett, Thomas MacDonagh, William Butler Yeats és a többiek előtt.

 

Mindezt persze az én gondolataimon keresztül.

 

Ám ezek a gondolatok nem csak úgy maguktól fogantak meg; az ösztönzés adott volt. Munkám részben fordítás; a vers- és drámabetétek, egyéb írások magyarra fordításai találhatók meg benne, mind-mind egyfajta kiindulópont, amelyek egy adott történelmi eseményhez kapcsolódnak. Olyan eseményekhez, amelyeket fontosnak tartok, vagy fontosnak tartanak mások, amelyeket feldolgoztak, megemlítettek az általam oly nagyra tartott művészek, illetve, amelyek valamiféle párhuzamot, hasonlatosságot mutatnak hazám történelmével, irodalmával kapcsolatban. Számos könyvet olvastam el, cikkeket, forrásokat kutattam fel az interneten, több, a témába vágó filmet néztem meg. Ezek adták a történelmi tényeket, amelyeket természetesen kiegészítettem saját gondolataimmal, egyfajta körítést adtam hozzájuk, szereplőket találtam ki, és megpróbáltam elképzelni: hogyan történhetett.

 

Ebben az elképzelt Gorman család „segít”, elsősorban Damien Gorman, aki egyfajta szócsőként szerepel a könyvemben. Ő meséli el az eseményeket, ő az író, aki néha másokat idéz, máskor egyes szám első személyben beszél, ő az, aki bemutatja az ír történelem epizódjait a saját családján keresztül.

 

Noha ő egy fiktív személyiség, bizonyos vagyok benne, hogy megtörténtek hasonló események – nem a történelmi eseményekre gondolok, hiszen azok adottak – hanem arra, hogy bizonyára voltak olyan családok, mint Gormannék, alakultak úgy egyéni sorsok, ahogyan azt itt és ilyen formában elképzeltem.

 

*****

 

Az ír történelem számos epizódja az angol-ír ellentétre épül. Sok ilyen utalással találkozik majd az olvasó ebben a könyvben. Milyen lehet az ír emberek lelkivilága, milyenek gondolataik, az érzéseik, honnan eredhet makacs szabadságvágyuk, mindazon dolgok tükrében, amelyek megtörténtek velük az évszázadok során.

 

Ezzel kapcsolatban van még egy fontos dolog, amit szeretnék leszögezni: nem áll szándékomban semmiféle ellenérzést kelteni az angolokkal szemben.

 

Ugyanis nem szabad elfelednünk, hogy nem lehet hibáztatni egy egész népet egyes emberek tettei, vagy az aktuális politikai helyzet miatt – amely, mint tudjuk, tapasztalhattuk és tapasztalhatjuk – sokszor felülír minden egyéb fontos dolgot: emberiességet, együttérzést, könyörületet, jó szándékot. Mindent. A mai emberek nem lehetnek felelősek a korábban éltek tetteiért.

 

És ez vonatkozik az írekre és az angolokra is.

 

Hogy mit is szeretnék akkor?

 

Szeretném megismertetni az olvasókkal az ír irodalom remekeit és némi betekintést nyújtani az elmúlt két évszázad ír történelmébe; boldog lennék, ha érzéseikben gazdagodnának; és persze, ha elgondolkoznának a történteken és a miérteken.

 

Ez a három dolog a fő célom.

 

Rácsai Róbert

 

Bevezetés

 

Furcsa könyvet tart a kezében az olvasó.

 

Furcsa, mert egyszerre szánom irodalmi alkotásnak, történelmi műnek és egyben egyfajta családtörténetnek.

 

Szerepelnek benne versek, dalok, drámarészletek – valamennyi szeretett népem, az írek nagyjaitól. Felelevenítem benne történelmünk egyes epizódjait, dicsőséges és kevésbé dicső, gyakran véres és könnyes momentumait, megemlékezve a hőseinkről, akik életüket adták azért, hogy saját országunk lehessen, hogy felszabaduljunk a hétszáz éves brit elnyomás alól.

 

És benne van a családom is.

 

De ez semmiképpen nem afféle összefüggő regény, hanem kis történetek, amelyekben részt vettek a családom tagjai. Érdekes család ez a Gorman… tipikusan ír család, ha lehet ilyet mondani. Évszázadokra visszamenőleg voltak a felmenőim között művészek – festők, verselők, írók, szobrászok – bár nem tudok róla, hogy bármelyikük is maradandót alkotott volna, úgy értve, hogy nem lettek híresek. Nekem az írás tehetsége adatott meg, s noha nem a hírnév megszerzése vezérel, szeretném, ha minél többen elolvasnák ezt a könyvet, és okulnának belőle.

A művészek mellett őseim között számos akadt, aki fegyverrel harcolt; mondhatni forradalmár, avagy szabadságharcos volt. Nem egy erőszakos halált halt, vagy börtönben sínylődött évekig, vagy átélte szeretett családtagjainak elveszítését.

 

Tehát sok volt a Gormanok között a szabadságharcos – vagy terrorista – értelmezés és nézőpont kérdése az egész. Michael Collins a szemünkben hős, az angolok szemében terrorista; Cromwell az angoloknál hős, nálunk nem ajánlatos éltetni őt egy dublini kocsmában. Persze, ez is le van egyszerűsítve. A jogos harc és a terror el kell, hogy különüljenek egymástól.

 

Én mindenesetre pacifista vagyok. Koromnál fogva szerencsére megmenekültem attól, hogy a saját szememmel lássam a harcokat, saját fülemmel halljam a fegyverek dörgését, a bombák robbanását, nem kellett, hogy átéljem az iszonyatos lelkiismeret furdalást, amit a megöltek emlékei okoznak. Éppen elég volt nekem olvasni, hallani ezekről.

 

Ám egyben ír is vagyok, és mint ilyen, nem felejtek, mert felejteni nem szabad. Megbocsátani viszont muszáj. Már ha tényleg, TÉNYLEG hívő katolikus az ember. Én pedig igyekszem az lenni.

 

Ez a könyv számos elemében fikció. Persze, nagyon sok dolognak utánajártam, forrásaimat elsősorban a családi szájhagyományok, régi levelek, feljegyzések, egyik déd-nagybátyám angol barátjának a naplója, korabeli újságkivágások, könyvek, stb. képezik. De persze sok benne a kitaláció – a talán így is történhetett (volna).

 

Sok esetben így is történt.

 

Más esetekben „kiszíneztem” a tényeket, de azt hiszem, hogy ez természetes egy effajta könyv esetében.

 

Időnként mindenfajta körítés nélkül néhány kedvenc versemet szúrtam be a fejezetek közé, mintegy amolyan közjátékként, hogy megállítsam az olvasót kicsit, hogy pihenhessen, és megmártózhasson abban a szép tengerben, amit csodálatos íróink hoztak létre.

 

Jómagam keveset szerepelek a könyvben… enyém a bevezetés és a zárszó – de a többi részben mások beszélnek… én csak megírtam azt, amit mondtak, vagy amit talán mondani akartak.

 

Azt nem mondom, hogy kellemes szórakozást kívánok a könyvhöz – semmiképpen nem szánom „szórakoztatónak”, hiszen sokszor dolgoz fel szomorú, fájó témákat – de bízom benne, hogy ad valamit, olyasvalamit, amit szándékaim szerint adnia kell.

 

Ismerjék meg a családomat… és az ír történelem pár szegmensét.

 

Damien Gorman

 

Egyéb

ELŐSZÓ EGY VISSZAEMLÉKEZÉS SOROZATHOZ

Elolvasta:
195 556
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }*

 

Gyermekkorom egyik kedvenc olvasmánya volt Julius Lips könyve: „A Dolgok Eredete”, amely egy csomó magyarázattal jelent meg, 1960-ban románul. Meg kellet magyarázni a bizonyítványt, mert a hitleristák elől elmenekült német tudós angol nyelven írta meg a könyvet, 1946-ban, a Columbia egyetemen, és csak azért nyert bűnbocsánatot a 14 évi amerikai tartózkodásért, mert az NDK-ba tért vissza.

Negyvenhat év telt el azóta, valljuk be, megöregedtem és hirtelen rájöttem, hogy majdnem semmit nem találok azok közül a dolgok közül, amelyek gyermekkoromban körülvettek. Hol vannak?! Eszem ágában sincs az eredetüket kutatni, mint Lips tette, hiszen ehhez sem felkészültségem, sem időm nincs már. De érdekes lenne egyszerűen végiggondolni, hogy mivé lettek azok a dolgok, amiknek Lips az eredetét kutatta, amelyek engem a huszadik század derekán körülvettek — és vagy eltűntek, vagy a felismerhetetlenségig megváltoztak.

Persze ez tulajdonképpen az öregkorra jellemző múltba-menekülés, a dolgokhoz kötődő emlékek felidézése.

Nem akarok a technika fejlődésének a dicséretébe bonyolódni, mert nem vagyok meggyőződve, hogy ez a fejlődés nem e sodorja katasztrófába a gyerekeinket. Hiszen a Stern professzor által Angliában kiadott Fehér Könyv világosan figyelmeztet arra, hogy ha még tíz évig így folytatjuk, visszafordíthatatlan klimatikus katasztrófának nézünk elébe.

Így inkább megmaradok a dolgokhoz kötődő emlékeim felidézése mellet — annak a hatvan-hetven évnek a távlatából —, amit magam megértem.

Talán jó volna a „Dolgok Eredete” fejezeteit követni, hogy valami rendszer legyen az egészben, ehhez Lips biztosan jobban értett. Ennyit az elhatározásról, majd meglátjuk, hogy hogyan tovább.

 

 

  

Kisregény

A kun vipera ivadéka 14. Egy még több átokkal terhelt örökség

Elolvasta:
763
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

1. Egy még több átokkal terhelt örökség

László herceg, V. István és Kun Erzsébet (Csengele) hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot apja és nagyapja első, még háborúval nem végződő konfliktusa közepette. Kora gyermekkorára a második háború tette rá a bélyegét, melynek során anyjával és testvéreivel együtt foglyul ejtették, és túszul tartották. A történet pikantériája, hogy IV. Béla pont a kunokat használta fel a fia ellen, így bár Lászlót Erzsébet megtanította „anyanyelvére”, a hercegi palotában nőtt fel, és a kunokkal nem tarthatta a kapcsolatot. Ötéves elmúlt, amikor ősi életmódjához visszavágyó édesanyja először vitte egykori népe közé, már az Isaszegi csata után. Bár kis királyi apja vitte még ki a természetbe egy-egy lovaglásra, maga elé ültetve a nyeregbe, ez egy egészen más világ volt számára. Ámulva nézte a számára ismeretlen környezetet, ahol nem volt a sok kötöttség, a sok illik, meg nem illik, meg a kell és nem szabad… Táncok a tiszteletükre, éneklés, tábortűz, csillagos éj a fejük felett… Feltámadt ereiben az ősi vér, a honfoglaló magyarok és a kunok szabadságvágya. Mintha élete minden napját itt töltötte volna. Amint a kunok meghallották, hogy a királyfi beszéli nyelvüket, azonnal szívükbe zárták. A sok „igenis kegyelmes királyfi” után itt egy nép rajongása vette körül, amely maga közé valónak érezte őt. E kaland aztán élete meghatározó részévé vált. Mágnesként vonzotta ide vissza.
Élte ő is a királyfiak apátlan életét, hiszen a sok háború miatt István kis király sokat volt távol. Amikor otthon volt, csüngött a fián, próbálta oktatgatni, s amint kezdett cseperedni, számon kérte fia tanítóitól a királyfi haladását. Magas elvárásai voltak fiával szemben, hiszen nem kevesebbet, mint Kelet-Európa leghatalmasabb országának jövendő királyát felnevelni. Nem volt könnyű ezen elvárásoknak megfelelni, s bizony ehhez hozzájárult apja kolerikus természete, s a körülötte forrongó élet, a családi konfliktusok és dühkitörések is. Mindez táplálta az örökölt, amúgy is erőszakra hajlamos Árpád-házi férfiak kiegyensúlyozatlan, heves természetét.
Kényeztetésből neki is kijárt, hiszen ő is fiú volt, az első fiú öt lány után, a legkisebbik a testvérek közt és a jövendő végre-trónörökös, s nem mellékesen királyfi. Ehhez már csak az események forgataga kellett, az elrablás kálváriája, a rémálmok, a kapaszkodás az anyukába, a félelem az elrablástól, és a mindezek által kiváltott késői szobatisztaság. Erre aztán csak hab volt a tortán a ritka alkalommal látott apja által ráhalmozott szeretetözön, amelyet magas elvárások váltottak fel minden rendszer nélkül.
Hét éves volt, amikor megtudta, hogy eljegyezték valamiféle szicíliai királykisasszonnyal. Valami Izabellel. Nagyobb ünnep volt nővérének az eljegyzése, amely alkalomból nagyobb volt a felhajtás, apja nagyon meg volt elégedve. Jó. Biztos úgy van…
Aztán jött nagybátyjának, apja öccsének, Béla hercegnek a halála és temetése, s a furcsa szülői-nagyszülői reakciók. Bár a viták, beszólások a háta mögött folytak, gyermeki radarja érzékelte a felnőttek nem gyászhoz illő magatartását, és az elkapott félszavakat: „Megkönnyebbülhetsz”, „Boldog lehetsz”, nem tudta értelmezni. Ez pedig nyugtalanította. Az eljegyzett királyfi görcsösen kapaszkodott édesanyja szoknyájába. Aztán megbetegedett. Épp a Nyulak szigetén voltak látogatóban Margitnál, István kedves húgánál, amikor hirtelen magas láza lett. Már az úton arrafelé bágyadt volt, de a mozgékony kis királyfira sok minden volt jellemző, de az nem, hogy egy sarokba kucorodva elaludjon. Édesanyja, Erzsébet ijedten kuporodott hozzá, majd felsikoltott:
– Tűzforró!
Első pillanatban Margitnak is Jürke jutott eszébe.
– Küldjetek Jürke után! – kiáltotta. – Így, ebben a hidegben és esőben nem szállíthatjuk a palotába!
Mindenki ránézett, tőle remélve a segítséget.
– Még van abból a fűzfakérges, hársfavirágos, bodzás, kakukkfüves, kamillás növénykeverékből, amiből Jürke Klára sorornak készített teát, amikor láza volt! Ecetet hozzatok, kenjük be hamar a testét, aztán bugyoláljuk be vastagon. Ott a sálam! Azzal is! És imádkozzunk!
Mire kész lett a főzet, már alig tudták kortyonként beletukmálni. Már félrebeszélt. Egy idő után verejtékcseppek jelentek meg a homlokán. Aztán elcsendesedett. Ez újabb pánikrohamot idézett elő Erzsébet kis királynőben, de a mellette térdelő Margit megfogta sógornője kezét, és nem engedte felállni.
– Ne! Hagyd! Imádkozzunk, és bízzunk a Mindenhatóban! Ez az, amit tehetünk érte!
Időbe telt, amíg Jürkét megtalálták, mert nem tartózkodott a budai palotában. Ám mire előkerült, füveit összekapkodta, s a klastromba ért, László királyfi kinyitotta a szemét.
– Csodát tettél Margit![1]
– Meghallgatott minket az Isten! Imádkozzunk még egyszer Hozzá, köszönetképpen!
Ám őt egy januári éjszakán szólította magához a Fennvaló, érte nem imádkozott senki, csak miután meghalt. A lelki üdvéért.
És megkezdődött a zarándoklat a sírhelyéhez. Ugyan István király nem sokkal megkoronázása után kérvényezte a pápánál Margit szentté avatását, 1276-ban csak boldoggá avatták. A pápák évszázadokon át elzárkóztak a nép által szentként tisztelt szűz, az egyház által is elismert szentté avatásától.[2]
Még abban az évben meghalt a nagyapja is, a nagyanyja is. Ennyi halál a családban bizony még egy erős felnőttnek is lelki válságot idézne elő, hát egy nyolcéves gyermeknek! Feltehetően Mária királynénak is ezen események gyorsították a halálát, hisz férjét alig két hónappal élte túl. Bár már kezdte felfogni a halál fogalmát, az egyre-másra eltűnő családtagok egyre ijesztőbb Damoklész kardját emeltek a feje fölé: hátha szülei is elhagyják. Édesapja pedig háborúba ment… Majd a következő évben megint. A már-már közelgő kamaszkor küszöbén a gyermeki személyiségfejlődés egyik legfontosabb tényezője az önbizalom, melynek melegágya a biztonságos környezet. Az önbizalomhiány és a kiegyensúlyozatlan, kolerikus alaptermészet viszont robbanó kombináció. Jellemromboló. Azt rombolja, amire egy királynak a legjobban szüksége van: a magabiztosságot, a megfontoltságot.

Kétévi uralom után István kezdte elérni, amit eltervezett. Az országban kezdett helyreállni a béke. Az ellentábor jó része vagy külföldre menekült Otakárhoz, vagy behódolt neki, vagy még apja halála előtt az ő pártjára állt, mint Gutkeled Joakim. Az Otakárral kötött béke után, melynek során mindkét király azt vállalta, hogy egymás ellenségeinek nem adnak menedéket, az odamenekültek „behúzott farokkal” kezdtek visszaszivárogni. A belháborúk így fokozatosan kezdtek megszűnni. Ám a hozzá pártolt köpönyegforgatók rá kellett jöjjenek, hogy többet nem csikarhatnak ki pártváltásukért jutalmakat. A keménykezű király kezdett kényelmetlenné válni a zavarosban halászóknak. Gutkeled Joakim próbált magának még több előjogot kicsikarni, s ehhez Erzsébet királynő pártfogását is bevetette. Ám István király gyanakodni kezdett, bár egyetlen bizonyítéka feleségének pártfogása volt, aminél valamivel több bizonyosság kell. Ám Joakim bán talpa alatt kezdett forrósodni a föld. Amikor István király épp Nápolyba igyekezett, hogy leendő menyét elhozza Magyarországra. Gutkeled Joakim vára, Kapronca közelében fiát, Lászlót, a leendő vőlegényt elnyelte a föld.
István királynak habzott a szája a dühtől és a tehetetlenségtől. Ám megfelelő serege nem volt egy várostromhoz. Nem hadba indult, hanem menyasszonyt hazahozni. Kiadta a mozgósítási parancsot, de az idő telt. Egyik este hozták a vacsoráját, de más volt a szakácsnő.
– Hol van Milla? – kérdezte.
– Beteg. Ma én főztem.
– Mit?
– Borjúszelet hajdinakásával. És gombasavanyúság.
– Micsoda? – kérdezte István király élesen gyanakvó hangon. – Milyen gomba? – nézett a tányérra.
– Ecetes kucsmagomba és redős papsapkagomba[3]. Idei, tavaszi termés. Jól megfőztem, mielőtt besavanyítottam – próbálta eloszlatni a király gyanakvását.
– Egyél!
– Melyik gombából, kegyelmes király uram?
– Ebből!  És abból is! – mutatott egy másikra is.
A szakácsnő szemrebbenés nélkül vágott mindkét gombából, evett egy-egy kicsit, majd a királyra nézett várakozóan.
– Elmehetsz.
István király nem bírt aludni. Az idegesség és a tehetetlenség nem hagyta nyugodni. Felkelt és üvöltözni kezdet az őrökkel. Majd kezdte rosszul érezni magát. Először hányingere lett. Felment a láza is. Egy idő után hányni is kezdett. Keze remegett, nem látott tisztán. Reggelre nagyon legyengült.
A testőrparancsnoka rögtön mérgezésre gondolt. Amikor megtudta, hogy más volt a szakács, azonnal kiadta a parancsot, hogy keressék elő. Az asszony esküdözött térdre esve.  Én is ettem belőle! A király parancsára! A strázsák hallották, amint a király urunk rám parancsolt!
– A gombamérgezés nem jár lázzal – szólt közbe Stepan püspök, aki hozott egy csapatot erősítésként.
– A király belebetegedett az idegességbe! Vigyük Budára!
István király az úton jobban lett, már vissza akart fordulni, de meggyőzték, hogy jobb, ha előbb megfelelő sereget gyűjt. Ilyen állapotban élükre sem állhat. S legyen jobban, mert még visszaeshet rejtélyes betegségébe. Ám már másnap, Budához közeledve ismét rosszabbul lett.
Erzsébet királynő rémülten sietett hozzá. Kettesben maradtak, amikor István király mesélni kezdett. Ám felesége válaszaiból, s még inkább elmaradt kérdéseiből ismét gyanút fogott.
– Te tudtad mire készül… Te.. teeee…
Őrjöngeni kezdett. Majd görcsök lettek úrrá rajta, s elvesztette az eszméletét. Másnap meghalt.
Következő nap híre ment, hogy István király belebetegedett a fia elrablásába, és egy dühroham közben szélütést kapott. Ám Jürkét nem lehetett ily könnyen becsapni. Csóválgatta a fejét a királynőnek:
– Szélütés nem jár lázzal…
A királyt a Nyulak szigetére temették, Margit húga mellé, ahogy kívánta még az úton, amikor betegsége egy pillanatában úgy érezte, hogy halála közeleg.  Ám, még a temetés előtt nagy lett a dilemma Budán. Ki lesz most a király? V. István királyt (és apját, V. Bélát is) pont az ilyen helyzetek elkerülése végett koronázták Lászlónál zsengébb korban kis királlyá. Most a meg nem koronázott trónörökös Gutkeled Joakim fogságában van Kapronca várában. Pontosabban nem is ő személyesen tartja fogva, hanem egyik hű kapitánya, Bachator. Gutkeled Joakim nem tartózkodik a várban.
Budán hamar számba vettek minden alternatív lehetőséget. István király kisebbik fia csak négyéves. Az unokaöccse, Anna fia, Béla macsói herceg felnőtt már… Utószülött István, II. Endre halála után született fia, kit IV. Béla király nem ismert el öccsének, azóta is követeli magának a jogot, hogy elismerjék az Árpádház tagjának… De ha Béla macsói herceg lehetőség, anyai ágon ott lennének István király lányai is. Erzsébet apáca, Katalin, Stefan Dragutin Nemanjić szerb király felesége, Mária Anjou Károly fia, Sánta Károly felesége…  A tervezgetéseknek azonnal vége szakadt, amint megjött Gutkeled Joakim üzenete: Székesfehérvárra hozzá foglyát, László herceget, a királlyá koronázás végett.
A székesfehérvári palotába Erzsébet érkezett meg hamarabb. Nem sokat kellett várnia Joakim és fia megérkezéséig. Amint meglátta édesanyját, a tízéves herceg kitépte magát a Gutkeled Joakim kezéből, és szüleje nyakába ugrott. Azonnal záporozni kezdtek a könnyei is. A férfi nem ellenkezett, de intett a személyzetnek, hogy hagyják magukra őket.
– Bántottak kisfiam? – kérdezte Erzsébet királynő rettegve.
– Nem… de…
Nem mesélt, neki most anyai ölelésre volt szüksége a gyászban. Hiszen édesapját vesztette el, kit nagyon szeretett. Még felnőttkorban, hosszan tartó betegség után is nehéz elviselni egy apa elvesztését, hát még gyermekként az apa hirtelen halálát. A férfi szótlanul hagyta a jelenlétében lejátszódó családi intimitást. Tudta, hogy Erzsébet előbb-utóbb tesz róla, hogy kettesben maradjanak. Amikor a herceget elvezették lakosztályába azon a címen, hogy a felnőtteknek fontos megbeszélni valójuk van, Erzsébet villogó szemekkel fordult szembe gyermeke elrablójával.
– A férjem meggyilkolásáról nem volt szó!
Ebben a vádban benne volt, hogy neki még féltékenységi rohamai közepette, amikor Joakim beszámolt a férje kicsapongásairól az Otakár ellen vívott háború idején (ami egyébként nagyot nyomott a latban, hogy a királynő kegyeltjévé váljon) sem fordult meg az eszében a bosszú végső módja.
Gutkled Joakim egy pillanatra meghökkent a vádtól, mert ez a gyanú fel sem merült eddig. És ez nem feltételezés, hanem állítás volt. Bizonyosság. „Jürke…” – jött rá, ki lehetett az, aki kinyitotta a királynő szemét, és összerakhatta az események mozaikját. A rosszullét, a gombafogyasztás, a gombát bátran megkóstoló szakácsnő, a láz, ami eltereli a gombamérgezésről a figyelmet, a látszólagos jobbulás, az újabb rosszullét, a „dühöngő őrület”, melyet kapcsolatba lehetett hozni az elrablással és a szélütés okának lehetett beállítani… „Te égetnivaló boszorkány!” – mondogatta magában. Az őszinteség mellett döntött.
– Nem akartam megöletni, de így sikerült. Lehet jobb is így. Hiszen már gyanakodott. Ha meg bizonyságot szerez, az egyikünknek sem lett volna jó. Lehet még kegyelmed feje is a porba hullt volna. Így most a fiad nevében uralkodhatsz.[4]
Gutkeled Joakim először meghökkent a távozásra felszólító hangra, majd maga is rájött, nem üdvös dolog a jövőre nézve, ha a világ elé tárják eddigi kapcsolatukat. Ha a titok legalábbis rövid távon még titok marad, akkor ő maradhat a királynő hű szolgája és támasza a nagyvilág szeme előtt. Aztán… Meghajolt, s távozott a palotából. Gondterhelten. Bár rájött, hogy a királynő, ha eddig nem, ezután sem fogja dobra verni a halál igazi okát. Mivel ő készségesen hozta az elrabolt László herceget a koronázásra, a gyilkosság magát a királynőt is gyanúba keverné. Megnyugodott.
Másnap Jürkét és kislányát is halva találták, és a két asszonyt is, akikkel együtt látták őket utoljára. Mind a négyen rablótámadás áldozatai lettek. Nagy vagyonra a rablók nem tettek szert…Ám a koronázás nem ment olyan simán, ahogyan Gutkeled Joakim eltervezte. A Monoslaw[5] fivérek, Egyed és Gergely[6], István király hű emberei[7] elég jól ismerték a köpönyegforgató Gutkeled bánt, s a tény, hogy ő rabolta el a trónörököst, s most önként kiszolgáltatja, egyértelművé tette, kézben tartja a királynét és a fiát is. Ez pedig még István király halála körüli zűrzavartól is eltekintve elégséges ok, hogy kivegyék a trónörököst a befolyása alól. Egykor Béla király hű embere is volt… Ám a sietségben, amellyel a tervet végrehajtották, nem számoltak eléggé a királynő, Pok nembeli Miklós által vezetett testőrségének ellenállására.  A kudarc után a Gutkeled Joakim befolyása alá került országból menekülniük kellett. Először Pozsonyig, s miután a környéket is hatalmuk alá vették, meg sem álltak Ottokárig, felajánlva szolgálatukat. Joakim politikai tőkét kovácsolt a támadásból. Sikerült elhitetnie, hogy László királyt lemondásra akarták kényszeríteni. László trónörökös herceg „megvédésével” sokak szemében sikerült feledtetnie gaztettét, a királyfi elrablását.
A cseh király örömmel fogadta a Monoslaw fivéreket, sőt három várat is ajándékozott nekik: Korneuburgot, Stockeraut és Laat. Ezen viszont Herder nembeli (Kőszegi Nagy) Henrik[8], IV. Béla híve sértődött meg, s nem alaptalanul. Most már melyik pártot is támogatja a cseh király? Hiszen Isaszegnél ők még szemben álltak, és az ő fogságukban töltött egy évet, amíg IV. Béla és fia alá nem írták a békeszerződést. Így meg sem állt Magyarországig, hogy felajánlja szolgálatait az új királynak, IV. Lászlónak, pontosabban a nevében kormányzó Erzsébet királynőnek és Gutkeled Joakimnak (kivel még IV. Béla uralkodása elején érdekszövetségben voltak). Ismét egy táborba kerültek.[9]
November elején még úgy tűnt, a béke kezd helyreállni az országban. A királyi család mulatságot rendezett a Nyulak szigetén. Folyt a dínomdánom, de a bor is bőven. A részvevő nagyurak közül már többen is jócskán túllépték a józanság határait, Herder nembeli (Kőszegi) Henrikkel az élen, amikor késve megjelent Béla herceg is, László király nagybátyja, Anna fia. Megjelenésében nem volt semmi különös, hiszen még István király uralkodása alatt is vett részt királyi mulatságokon, mióta István királyt segítette az Ottokár elleni harcokban. Ám amint meglátta, Herder nembeli Henrik azonnal nekitámadt és a csehek, valamit az „áruló” Monoslaw fivérek bérencének nevezte. Elég vaskos sértéseket vágott a herceg fejéhez, hogy az se hagyja szó nélkül megvádolója múltját, s egy olyan jellemű ember, mint ő, ne merje sértegetni. Hiszen ő István király pártján volt a csehek elleni háborúban, míg Henrik ez idő alatt…
– Nem a múltról beszélek, hanem a jelenről! Azért akarták László királyt lemondatni, hogy te légy a király! Te áruló! Hazaáruló!
Még tegezte is, pedig kijárt volna vádaskodás közben is „kegyelmes úr” megszólítás a királyi sarjnak.
– Egy tök részeg, aki idegen királytól kap várat ajándékba a hazája ellen felajánlott szolgálataiért, az engem ne nevezzen…
Nem tudta befejezni a mondatát, mert a jelenlevők megrökönyödésére Héder nembeli Henrik kirántotta a kardját, s mire Béla herceg is előkapta volna a sajátját, már le is szúrta. Ám nem érte be ennyivel. Dührohamában, mielőtt bárki is közbeavatkozhatott volna, úgy összevissza kaszabolta a herceg holttestét, hogy darabokban kellett egy kosárba gyűjteni.
Normális körülmények közt egy királyi sarj meggyilkolásáért halálos ítélet járt volna a tettesnek. Henriknek viszont nemhogy nem esett bántódása, de elő is lépett a ranglistán… A „hazaáruló” macsói bánságát felosztották, és az ozorai és sói bánság jutott Henriknek jutalmul a gyilkosságért. Hiszen ő ott volt Prágában, amikor László király trónfosztásával kísérletező Monoslaw-k felajánlották szolgálataikat a cseh királynak. Azért támadták meg Székesfehérváron a királyi palotát, hogy Bélát juttassák hatalomra! Kunigunda, a cseh királynő, Otakar felesége pedig a Béla testvére, együtt eszelték ki![10] Nem volt nehéz ezt másoknak bemesélni.

 

[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81rp%C3%A1d-h%C3%A1zi_Szent_Margit
[2] Ezt csak 1943-ban XII Pius pápa tette meg.
[3] A redős papsapka gomba mérgező, hőre bomló ugyanakkor illékony giromitrint  (N-etilidén-N-metilformohidrazid)  tartalmaz. Sok mérgezés oka, mert hasonlít a kucsmagombákra. Egyes országokban megfelelő elkészítés mellett egyenesen ínyencségnek számít.  (Bulgáriában piacon árusítható, Spanyolországban ínyencség, de piaci árusítása tilos, máshol például nálunk is, fogyasztása tilos. A mérgezés emésztőrendszeri és idegrendszeri károsodással jár. Első jelei hányás és hasmenés, de láz is kíséri, ami nem jellemző más gombamérgezésekre. A kezdeti állapot után tünetmentes időszak következik, amelyet súlyos mérgezés esetén vese, más károsodás és súlyos idegrendszeri tünetek (delírium, görcsös rángások) követnek. A halál 3-6 nap után áll be, bár a legtöbben kigyógyulnak belőle. https://hu.wikipedia.org/wiki/Red%C5%91s_papsapkagomba
[4] Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története. https://mek.oszk.hu/00800/00893/html/doc/c300203.htm
[5] A minden nevet magyarosító magyar forrásokban Monoszló néven szerepelnek. (minden „-szló” végződésű nevünk eredetileg „-slaw” volt és szláv eredetű. Például I. László királyunk is Lengyelországban született, édesanyja lengyel volt). Az eredetileg szlavón Monoslawk valóban elmagyarosodtak, de jó kérdés, mikor. https://hu.wikipedia.org/wiki/Monoszl%C3%B3_nemzets%C3%A9g Egyikük,  Monoslaw Lodomér keresztneve is egyértelműen szláv (a Vladimir változata) … Szándékosan használom az eredeti kiejtést. A „w” egy félhang, valahol a v és u közt, egykor a magyar nyelvben is megvolt még az ugor korban, (lásd a ló-lovak, kő-kövek hó-havas „szabálytalan” többes számokat/ragos alakokat, illetve a lou, lú tájszavakat).
[6] Kun Erzsébetnek, V. István király feleségének ismeretlen nevű húgát vette feleségül. Kunok bírája volt V. István alatt.
[7] A magyar wikipédia IV. Béla híveinek tartja őket, tévesen. Lásd Szalay-Baróti a magyar nemzet története https://www.arcanum.hu/en/online-kiadvanyok/MagyarNemzetTortenete-a-magyar-nemzet-tortenete-9A23/szalaybaroti-a-magyar-nemzet-tortenete-9A24/
[8] A Kőszegi nevet csak utódai kezdték használni. Az oklevelekben Herder nembeli Henrik néven szerepel. A kortársai nevezték Nagy Henriknek.
[9] Olyan volt ez mint két maffiavezér szövetsége. Inkább lett volna helyük a börtönben vagy a bitófán, mint Magyarország vezető tisztségviselőinek bársonyos székében. (Szilágyi Sándor történész)
[10] A vádat Henrik állításán kívül semmi sem támasztja alá. István király halála hirtelen következett be az akkori közlekedési viszonyok közt. E terv csak akkor létezhetett, ha István halálához is közük volt. Ám azt nem tudhatták előre, hogy Gutkeled Joakim elrabolja, hacsak nem vele együtt tervelték ki. Akkor viszont a főúr miért igyekezett királlyá koronázni a gyermek Lászlót? Mindenesetre elég furcsa a vád ismeretében Anna 1273-as hazatérése…