Vers

Paresztézia

Elolvasta:
175
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

 

ma hőhullámmal érkezel
mint a testvéri szeretem
kérdő életekbe vétkezel
mítosz marad történelem

szűk szemed útja keret
térkővel támadt traktus
biotikus bársony kezed
dobra vert néma taktus

havazik nem fehér érc
lapátra fészkelő madár
ha fázik holnap a félsz
halálba szédül a talár

pattog a lélek labda
nem ha hevül az este
de baj sosem kerül vajba
nem fáj majd Nap eleste

 

Novella

Nosztalgia

Elolvasta:
266
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

   A JÓREMÉNY patika szemben állt Gáll órás emeletes házával a Főutcán. Akkoriban az Echerolles kastélytól eltekintve ez volt az egyetlen többszintes lakóépület a faluban. Ide kívánkozik, hogy a Gáll órásék egy egész  famíliát képviseltek a környéken, és a közeli településeken. A hasonló zsánerű, „Vigyik-vára”-stílusú építményekről bizonyosan lehetett tudni, azokban órások űzik mesterségüket. Igen, ők a Gáll testvérek voltak.

   A Gáll féle „meseházzal” szomszéd volt a Kiss família tekintélyt parancsoló gazdasági- és lakóépületekkel büszkélkedő saroktelke, amelyen később szövetkezet, NÁDAS/NYLON névre hallgató kocsma üzemelt.

   Kissék házát elfoglalták a mindenkori megszállók a Nagy utcán, ezért egy darabig nálunk, a Hajnal utcán húzták meg magukat a “kisházban”, a padlásfeljáró alatti sarokban. Ekkoriban az emberek tényleg jók, segítőkészek voltak egymással.

   Történetünk idején azonban Kissék már birtokolhatták az ingatlant, de legalábbis egy részét, és a háborút közvetlenül követő, zavaros időkben – több ízben is –, mi, gyerekek ott játszottunk hatalmas udvarukon, ahol mezőgazdasági gépek is aludták a világégés-előtti, szorgos álmaikat.

   Az egyik leányuk, Irénke egy osztályba járt a nővéremmel.

  A gyereksereg legidősebb tagja, Kálmán, át-átruccant a SZÉPREMÉNY patikába, és zöld tasakokban csokipasztilláknak tűnő, gombnagyságú tablettákat hozott.

 Ezt a sihedert Szél-Kálmánnak becézte környezete, habókos természete miatt. Tanúsíthatom, nem volt ragadványnévnek semmi köze a politikához. Azt meg egyenesen vallom, Kálmánnak nagyon jó szíve volt. Mindünknek adott a csokibevonatú pasztillákból, bőven.

   Ha elfogyott a készlet, Kálmán szaladt az utca másik oldalára, bebújt a patika ajtajának törött üvegén keresztül, felmarkolt egy csomó tasakot – amiket az állandó kereslet miatt –, biztos helyre rejtett a konkurencia elől, és önzetlenül, számolatlanul osztotta azok tartalmát a csokira éhes szájakba.

*

  Elképedve olvasom a „durmol-darmol” szlogennel egykor reklámozott pasztilla kései utódjának betegtájékoztatóját, a sokat ígérő, a komoly és eredményes múltra (1925) apelláló hirdetés hallatán, micsoda „életveszélynek” voltunk anno kitéve: kiszáradás, a székrekedés rosszabbodása, káliumvesztés, bélvérzés.

  Mindenkit megnyugtatok, a “dr.” Szél-Kálmán féle kúra akkoriban csupán a rövid távú sprintek csúcsidejét javította meg, ami a lakás és a pottyantó között volt kitűzve. Mindannyian életben maradtunk, és aki már nincs köztünk, az sem élt a pasztillának betudhatóan rövidebb életet.

  Fontos különbség: ezerkilencszáznegyvennégy-negyvenötben a dózist „dr.” Szél-Kálmán állapította meg, ezért a szer nem hat-tizenkét óra múlva vezetett biztos eredményre.

Vers

Már nem hallod

Elolvasta:
776
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Tudom, nem hallod,
csendjeink összemosódnak.
Hallgatok én is,
hű cselédje a szónak.
Szobád emléke börtön,
az ágyad, az utolsó lélegzet,
dőljön rám nyugodtan,
te már eleget viselted.
Tudom, nem hallod,
rám hagytad csendünk tébolyát.
Hallgatok én is,
így hordozom tovább

Vers

AZ ELFEKVŐBEN

Elolvasta:
697
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A takarító ma is jön. Savanyú,
Közömbös szürke arccal ránk vigyorog.
– Teremtőm, a megszokás mekkora úr. –
Munka és halál, már köznapi dolog.

Neki ez csupán mindennapos robot,
S az elfekvő csak átmeneti tünet.
Miközben felmos, magában így morog:
“A doktorok már leírták mindüket”.

 

Budatétény, 2020. június 26

Karcolat

Előjegyzés

Elolvasta:
495
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

A kor elhaladt már felettem, és számtalan egyéb nyavalyáim mellé társult egy
csinos kis térdkopás, ami ugyebár nem ritka hatvanhét év felett. Persze ilyenkor
jön a sok jótanács a családból, hogy mozogjak többet, tornázzak meg miegyéb,
és főleg menjek le a háziorvoshoz, és neki panaszkodjak, mert ők ugyebár, nem
tudnak mit tenni azon kívül, hogy ezredszer hallgatják: “Fáj a lábam!”

Szóval fogtam a fájós lábamat, és letotyogtam a dombtetőről a völgybe, ahol a
körzeti – bocsánat, házi orvos rendel. Rövidke megbeszélés után megszületett
a verdikt: “Magának kérem, az ortopédiára kell menni. Fogja ezt a beutalót és
jelentkezzen náluk!”
No ez eddig szépen is hangzik, de előjegyzés nélkül a dolog nem megy.
Én naiv, fogtam a telefont, bepötyögtem a számot, amit a
22. kerületi hírmondó kisokosában találtam, és vártam. Bip-bip-bip…,
Bip-bip-bip…, Bip-bip-bip..,. foglalt. Vagy mellé tették.
No, sebaj, majd tíz perc múlva. Bip-bip-bip… foglalt. És ez így ment egész nap.
Gyanítottam, hogy valaki a mesemondót kapcsolta be panasz helyett véletlenül.
Sebaj, majd holnap… holnap se… aztán se… Végre pénteken vonalat kaptam.
Egy géphang közölte, hogy az én általam kért előjegyzést csak tizenegy és
délután egy óra között tudják fogadni. Pfff… fél kettő volt. Egy hét már eltelt…

Hétfő: Bip-bip-bip… foglalt, utána vonal és géphang “Tizenegy és délután egy..”
Kedd: Hurrá!! Van vonal… Túúúúú-túúúúú-túúúúú. Apró kattanás és géphang:
“Tájékoztatjuk, hogy a beszélgetést rögzítjük!”
– Francba! Rögzítsétek! Ha kibírtam a Kádár-korban a be nem jelentett
hallgatódzást, akkor ez már semmiség a térdfájdalmamhoz képest.-
Ismét egy kattanás.
– No most kezdenek hallgatódzni! –
Egy női hang szól a kagylóba! – Egyenesben vagyunk! – Gondoltam.
– Beteg előjegyzés, tessék parancsolni.
– Én kérem, az ortopédiára szeretnék egy előjegyzést – röpke csend.
– Kihez szeretne menni?
– Nekem mindegy, mert most mennék először.
– Sajnos nem tudok időpontot adni, csak jövő hónap tizenötödike után.
– Nem baj, az jó lesz nekem, kivárom!
– Ez nem időpont, hanem csak akkor tudunk majd új időpontot adni, de
igyekeznie kell, mert egy-két óra alatt elfogy minden hely.
– Bocsánat, de teccik tudni öreg vagyok már, és nem pontosan értem.
– Jövő hónapban kapunk új listát, és akkor majd lesz előjegyzés is.
– Szóval akkor, ha jól értem, most szeptember tizennyolcadika van, és
majd csak október tizenötödikén fogja tudni, hogy lesz-e előjegyzés
mondjuk kétezer húszra valamikor?
– Ahogy mondani tetszik, de tizenötödikén igyekezzen bejegyeztetni,
mert ugye egy óra alatt is elfogy a…
Katt…! Szégyen, nem szégyen,  rögzíthették, hogy kinek a felmenőit emlegettem
fennhangon. Bár gyanúm az, hogy még a madzag is hallgatódzott.
Na mármost, ha október tizenötödikén nem, akkor november, vagy
december ugyanannyadikán tizenegy és egy között élvezhetem az új
telefonos játékunkat: “Bip-bip-bip, Túúúúú-túúúúú, Tizenegy és egy között.”
A térdem addig is hadd fájjon, ha le nem esik a lábam, és rá nem szokok a
fájdalomcsillapítókra, ami többet árt, mint használ egy operált szívbetegnek.

Épp a minap mondták a televízióban, hogy a betegek nem törődnek
önmagukkal, mert felelőtlenül csak akkor mennek orvoshoz, amikor már késő.
– Innen üzenem, hogy a jó édes mamikájukkal …-zanak!

Budatétény 2019 szeptember 29 vasárnap.

Vers

HOMÁLY

Elolvasta:
36
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Ködtakaróban piheg a táj,
Benne csönd honol, alszik a szél,
Nosza, virágot ebben találj!
Kopár ágakon hízik a dér.

Éri-e ujjam lágyan a kedvest,
Éled-e bennem vágy és remény,
Szívemen ének, ami befest,
Amíg egemen ébredez fény?

Pergetem, fogyik üres időm,
Rab ma a test, röptess hát, lélek,
Tavába meríts a szónak, a szépnek!

Bár jön a kór, mit, ha túlélek,
Lesznek-e társaim, ifjak és vének,
Kikből múlt java, újé kinő?!

Disputa

A búzaszem, az alátét és a szike

Elolvasta:
65
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

– Én vagyok a legöregebb köztetek – szólt a búzaszem, és lehúzta arcmaszkját, hogy barátai jobban értsék mondandóját, és minthogy némi kételyt látott kétszemélyes hallgatósága szemében, hozzáfűzte:
– Jó, rendben, nektek is megvan a magatok történetisége. Azonban ősidők óta én vagyok az emberiség egyik fő tápláléka a gabonafélék közül. Kérdezlek benneteket, mekkora az én, illetve az engem megtermelő ember megbecsültsége, társadalmi presztízse?
Nyilván tudjátok, alacsonyabb és igen magas képzettségi fokon, akár technológiám akadémikusaként, emberek, éjt nappallá téve, kérges kezekkel, orcájuk verítékével, elméjük maximális kihasználásával termelnek, nemesítenek – uram bocsá’- gén manipulálnak, hogy mindenkinek kenyér jusson az asztalára.
Kérhetek-e én és az engem előállító ember stólát, jattot, borravalót, hálapénzt, mert mindenkor rendelkezésre kell állnom, hogy ne éhezzen, éhen ne haljon az emberiség?

Az alátét és a szike megszeppenve hallgatta a búzaszem szóáradatát, amit őkelme kérdésként zúdított rájuk. Először az alátét eszmélt, a szike pedig rosszat sejtett a zsigereiben, meghűlt benne a vér, és gondolkodóba esett.
– Nos, az az olajos kezű munkásnő, aki engem három műszakban, rozsdamentes szalagacélból, automata présgépen stancolással előállít, az a beállító lakatos, aki nélkül nem megy a masina, ha a medve rosszul jár le az anyagra, az a mérnök, aki kiszámította a szükséges présnyomást, aki tervezete a kivágó szerszámot, az a mérnök-informatikus, aki megírta az automata szoftverének algoritmusát, az a műszaki pedagógus, aki kiképezte a melóst, a mérnököt, az számot tarthat-e külön anyagi elismerésre, hálapénzre, „tisztességes” munkabére és erkölcsi megbecsülése mellett? Akkor még nem beszéltem arról, ott vagyok mindenféle technikában a világ minden iparágában, az otthonokban, a kórházakban, a klinikákon. Nélkülem leállna a modern életvitel! – fejezte be az alátét szónoklatát, és úgy kihúzta magát, hogy rögvest rugós alátét vált belőle.

A szike érezte, feladták „barátai” neki a leckét. Azonban nem azért végzett tizenkét szemesztert az egyetemen, letette a hippokratészi esküt, nem azért volt évekig rezidens, majd szakorvos, szerezett PHD fokozatott, esetleg jócskán fentebb mászott a tudomány további garádicsain, hogy most ne tudna a kifejezetten ellene fent éllel feltett kérdésekre frappánsan megválaszolni.

– Különös szakma, élethivatás a miénk. Azt értem, velem azonosítjátok az egész orvoslást, ami mostanra olyannyira szerteágazó lett, hogy jó néhány kollégám egész praxisa során – kivéve általános tanulmányait -, színemet sem látja. Legfeljebb zsineget vág el velem. A különféle sebészek, traumatológusok, anatómusok, kórboncnokok egyik frekventáltan használatos eszköze vagyok. Ez a helyzet a nőgyógyászaton is. Azok a kezek és személyek, akik engem használhatnak, velem beavatkozásokat végezhetnek, igencsak mély emberi, mondhatni, bizalmi és intim kapcsolatba kerülnek pácienseikkel. Ez elengedhetetlen előfeltétele a hatékony gyógyításnak. Különösen igaz a kölcsönös bizalom fontossága a pszichiátriákon és a nőgyógyászaton. De valamilyen szinten minden kollégám életeleme, hogy eredményesen gyógyíthasson. Az orvoslásnak, a lelkiismeretes hozzáértésen kívül, van azonban egy társadalmi vonatkozása. Az egészségügyi szolgáltatások – különféle okok miatt -, mindig szűk kapacitást képeznek. Mondhatni, állandó orvoshiány volt, van. Következmény: várólisták, halasztott műtétek, gondozások, gépies protokollok előfordulása. Orvosok erőn felüli megterhelése, túlhajszolása. Mindez igaz az orvosi személyzetre is, akik nélkül sincs eredményes orvoslás. Mind erre rátesznek alaposan különféle vészhelyzetek, természeti katasztrófák járványok stb. Lássuk most mindezt a betegek, a páciensek oldaláról! A beteg mindenképpen, de különböző mértékben kiszolgáltatott helyzetben érzi magát, fél. Számára a biztonság – és itt a lelkikre gondolok -, nem a tűre, a fehér köpenyre, a szikére, az irtózásra, a fertőzési veszélyekre stb. -, egyet jelent azzal, hogy stresszes állapota minimálisra csökkenjen. Ezért mindenféle áldozatra, az anyagiakat is beleértve, képes. Igyekszik hát, biztonságot, némi „meghittséget”, együttérzést, szimpátiát vásárolni. Nem kikerülhető, hogy szakorvosaink – a társadalom, a hatalom, a politika minden igyekezete ellenére -, nincsenek még igazán jól megfizetve. De jó irányba haladunk. A hálapénz „intézménye” viszont évszázados beidegződés. Kétségtelen, a kollégák egy része a javadalmazásnak ezt a kissé megalázó, féllegális formáját előre betervezik büdzséjükbe, hogy életnívójukat tartani tudják, ami alapvetően fontos gyógyító, kutató, oktató tevékenységük minőségéhez.
Álljon itt egy példa: csaknem hatvan évvel ezelőtt – meséli egy páciens -, megkérdeztem orvos nagybátyámat, aki külföldi egyetemeken (Göttingen, Párizs) szerzett orvosi diplomát, adjak–e hálapénzt nejem első szülését levezető nőgyógyásznak. Válasz: Szégyellem, de azt kell mondanom, adjatok, fiam, mert félő, az asszonykát nem olyan figyelemmel, gondossággal látják majd el.

Változott az óta lényegeset a helyzet?

A búzaszem, az alátét kórusban mondja: – Lényegében nem. És a pék azért nem tarthatja kenyeréért járó áron túl a jattért a markát, mert terméke nem hiánycikk, legfeljebb száraz, de nem mérgező.

Konklúzió helyett: még vannak, és lesznek orvosok, akik etikájukkal összeférhetőnek tartják a szabad orvosválasztást hálapénz fejében. De már olyanok is, akik nem fogadnak ajándékot sem el, noha nem veti fel őket a pénz.

Befejezésül egy szakállas vicc:
Miért „gazdag” a szülészorvos, és miért „szegény” a szemész?
Mert a szemét senki sem kapartatja ki.

 

 

Novella

A jövőre emlékezve

Elolvasta:
14
.fb_iframe_widget span{width:460px !important;} .fb_iframe_widget iframe {margin: 0 !important;} .fb_edge_comment_widget { display: none !important; }

Késő délután érkezek anyám látogatására. Mindig ilyenkor szoktam. Figyelmeztettek, hogy lehetőleg ugyanabban az időben jöjjek, mert így egy stabil, fix pontot tudunk adni neki az összeomló világába.
– Kalmár Ádám, Gábor Zsuzsannához – közlöm a portán, és zakómból kiveszem a személyimet, mire beengednek. A látogatások egyre nehezebbek. Csak állok sokszor, és nézem, ahogy hallgat a lába elé meredve. Már meg sem ismer.
Anyám a nagy aula egyik asztalánál ül, és előre-hátra dülöngél. Vörös pulcsijában, amit anno még maga kötött, csak úgy virít a fehér csempével kirakott puritán helyiségben, mint egy eleven szimbólum.
Köszönés után leülök vele szemben, és megkérdezem:
– Hogy van? – Soha nem tegeztem. A tisztelet megmaradt a gyermekivé váló elméje előtt is. Anyám réveteg tekintettel rám néz, hunyorog, és lassú mozdulattal felém mutat:
– Téged ismerlek – közli, és elmosolyodik egy pillanatra, majd elkomorul az arca. Ingatja a fejét. Látszik, hogy küzd elméje sötétjével, de nem találja a keresett adatot.
A fia vagyok, mondanám, de meglepetésemre folytatja:
– Az emlékezet mindig csak játszik velünk. Furcsa, rejtélyes szavakat sugdos a fülünkbe, halvány képeket lenget a szemünk előtt. Nem is halvány… Inkább homályos képeket… Tudod ez olyan, mint a tejüveg, vagy mikor az ablakra veri a viharos szél a vizet és csak homályosan látod a külvilágot miatta.
Lassan bólogatok. Értem én, persze. De mit akar ebből kihozni most? Hogy így homályosodik el az ő emlékezete is? Szólni akartam volna, de egy belső érzés megállított. Hadd beszéljen, ha most beszélni akar. Hisz beszélni is egyre kevesebbet beszélt már. Magába fordult, ahogy romló állapotára ő is ráeszmélt.
– Fülelsz, hátha megragadsz véletlenül egy pillanatot: a reggel kávéillatát, frissességét… vagy amikor a nagyinál együtt vacsoráztunk… Hangosan kiáltanak feléd: Mire vársz? Gyere már! És te loholsz, kapkodva a röppenő pillanatok után. – Újra gondolataiba mélyed, és lemondóan ingatni kezdi a fejét. – Olyan sokan üldözik a múlt vibráló képeit! De az emlékezet… – kezdte ismét. – Mutat, hív, és incselkedőn elrohan. Mutat, csábít, majd elillan… Mutat… csábít… mint amolyan gonoszkodó mesebeli tündérlény. Aztán egyszer, mikor nem várod, mikor már nem is gondolsz rá – ragadja meg a karom, hogy már majdnem fáj –, egy papírra vetett írásban, képben megjelenik, ami megállítja ezt a forgatagot. Rab lesz a színekben az érzés, a ritmusban a hangulat, a történetben a reszkető igazság – kisebb csend után fejezte be a gondolatát: – Azt hiszem, ezt nevezik művészetnek.
Csillogó szemekkel néz rám, melyben most tiszta értelem tükröződik. Arca a lelkesedéstől kipirult. Fáradtan nézem ezt a rögeszmés tekintet, ahogy hallgatásában rám függeszkedik. Lassan megismétlem:
– Emlékképek csapdái, mint művészet?
Hevesen bólogatni kezd, és lassan egy képet tol felém. Egy hónapja írattam be művészetterápiára, hátha lassítani tudnánk a kór terjedését, mely észrevétlenül emészti fel a személyiséget, a tudást, a tudatosságot. A képen vörös tintával egy nyitott koponyájú emberi fej, ahogy könyörgőn felfelé néz. A szeméből kibuggyanó könnycseppben egy fa árnyképe, rajta hintázó kislánnyal.
Anyámra pillantok, ahogy maga elé meredve ismét ringatózni kezd a széken.
– Holnap elviszlek hintázni, Zsuzsika, jó lesz? – simogatom meg anyám haját, ahogy egy apa tenné. Gyermeki ártatlansággal, félrefordított fejjel rám mosolyog.
A művészet… az emlékek csapdái. Ennél világosabban nem is mondhatta volna. Újra a képre nézek.  Lehet a jövőt is emlékezni? Állok fel elgondolkodva, majd begombolom a zakómat.
Azt hiszem, lehet, állapítom meg, ahogy anyámat magára hagyom a hintázó jövőjében.