Egyéb

Emlékeztető az eddigi Verő László díjasainkra

Nagy szeretettel emlékezünk Nagyajtai Kovács Zsolt és Bányai Tamás posztumusz díjasokra és Rossner Robertóra, valamint Jagos István Róbertre, ott fenn, a mennyei páholyban.

Emlékeztetőül, akikre büszke a Héttorony:

VERŐ LÁSZLÓ díjasaink(frissítve)

2008.04.27. Budapest, Rátkai klub: Wéber Ferenc

2009.03.21. Debrecen: Kisslaki László és Werbánszky Rudolf

2010.04.17. Debrecen: Pápay Aranka és Rossner Roberto

2011.04.09. Debrecen: Nagy Horváth Ilona és Dr.Bige Szabolcs

2012.03.24. Debrecen: Nagyajtai Kovács Zsolt (posztumusz), Koosán Ildikó és George Tumpeck

2013.03.23. Komárom: Szilágyi Hajni és Csillag Endre

2014.07.05. Budapest: Verő kert…: Fitó Ica és Bátai Tibor

2015.11.07. Kecskemét: Bereczki Gizella, Pulai Éva és Péter Erika

2016.05.21. Debrecen: Zajácz Edina, Kovács Ágnes és Thököly Vajk

2017.06.17. Ozora, Pápay Aranka szülővárosa: Bányai Tamás(posztumusz), Vandra Attila

2017.09. 21. Szeged: Jagos István Róbert

2019.08.17. Debrecen :Avi Ben Giora, Dudás Sándor, Serfőző Attila

2020.09.12. Debrecen ..: Kőműves Klára, Rózsa Ibolyka, Radnó György

Hírek

Verő László (1954-2007)

A Héttorony online irodalmi magazin alapító-főszerkesztője.

 

 

 

Verő László: Talán

 

Talán marad utánam egy fa,
Talán marad egy ház,
Talán nevem is megmarad,
Talán egy gondolatom élhet tovább,
Talán jószívvel gondol valaki rám.

 

Talán ha elmegyek,
Egy könnycsepp is születik,
Talán…

 

 

Héttorony – Beköszöntő

 

Hagyj föl minden reménnyel, ki ide belépsz – és azt gondolod, hogy e helyen minden megkötés nélküli fórumra lelsz, amit bepiszkíthatsz. Terveink szerint ide, a Héttoronyba azok nyernek bebocsátást, akik szeretnek – és tudnak – jókat írni, olvasni és véleményükkel hozzájárulnak a legjobb hagyományokat fölelevenítő irodalmi kávéház hangulatához.

    A net – sokak meggyőződése szerint – a ˝mindent lehet˝ platformja. Ez részben igaz, olyan helyeken, melyeket az üzemeltető e célra hozott létre. A Héttorony részben szabadabb – hisz aki kultúrált környezetre vágyik, szabadnak érezheti itt magát – részben pedig kész diktatúra leend – mivel a neten tenyésző kártevők, az első ide nem illő próbálkozásuk után, kiűzetnek azonnal, indoklás nélkül, és véglegesen. Magyarán, képzeld el kedves klubtagunk, hogy egy szerkesztőség által megszűrt, européer társaságban múlathatod a drága idődet, mindennemű atrocitás nélkül.

     Az írásokat Neked köszönhetjük. Aki pedig csak olvasgatni tér be hozzánk, nyugodtan teheti, mivel kínosan vigyázunk arra, hogy csak a szó jó értelmében vett minőségi dilettánsok (műkedvelők), és – reményeink szerint profi szerzők alkotásai jelenjenek meg. A szerkesztés komolyan veendő, hisz magam 1986 óta ezzel foglalkozom.

    Dőlj hátra a székeden, várjuk írásaidat, hozzászólásaidat, és ha jól érzed magad, vidd hírét az oldalnak. Szeretettel várunk minden jószándékú írót és olvasót!

 

Verő László

lektor

 

Ps: Írást publikálni csak saját néven tudsz, ezért úgy regisztrálj – hisz amit alkotsz, azt vállalod – ez természetes ugye?

 

 

KLUBHÁLÓ, 2007. május 29.

Bodor Pál írása:

 

Későn olvasom a hírt: Verő László meghalt. Ötvenhárom évesen. Fogalmam sincs, mibe halt bele, de lehetett ezer oka. Ilyenkor, aki hajlamos a bűntudatra, elborul. S ha mindannyian mindenkiért felelősséget érzünk, sokan tarthatnánk önvizsgálatot.

 

    Verőt kedveltem. Furcsa összhang volt szüntelen lelkesedni tudása és baljós nekikeseredései között. Úgy állt egy-egy ügy, ember mellé, ahogy elvárta, sóvárogta, hogy mellé álljunk. Megjátszotta a realista pragmatikust, holott álmodozó volt. Eredetileg az Offset Nyomda gépmestere, de örökké új szerepet fundált ki magának.

 

    Erdélyi légi gyökerei elegendőek voltak a Héttorony Könyvkiadó megteremtéséhez, a Király utca 50. alatti, „Budapest Székesfőváros Könyvesháza és Irodalmi Kávéháza” alapításához (a Népszabadság Vélemény oldalán a napokban olvashattak erről Ráday Mihály tollából érdekes, fájdalmas összefoglalót), Szabó Zoltán Szellemi honvédelem című, a hajdani Magyar Nemzetben közölt sorozatából a Héttorony adott ki fokos kötetet, elsőként ő hívott létre s osztott Szabó Zoltán-díjat (magam is megkaptam), az első volt, aki az Európai Újságírók Szövetsége magyar tagozatának ingyen székhelyet ajánlott fel, Murányi Gábor Volt egyszer egy Magyar Nemzet című, példa értékű könyvét ugyanő adta ki, a MÚOSZ könyvkiadói részlegének egykori vezetőjeként Bossányi Katalin önkéntes halálát követően írásaiból jelentős könyvet jelentetett meg, egy éve Héttorony honlapot alapított, olykor Lektor aláírással blogokat közölt, hanglemezt adott ki, riporterkedett a Duna TV-nél, publikált a Népszabadságban, fenntartott kéthavonta felolvasó irodalmi estet az Erzsébet téri gödörben – és (ahogy egy jó barátja fogalmaz): ragyogó ötletei voltak, s szinte mind porrá lett, mindig csak ő fizetett rá.

 

    Félve érdeklődtem: mi volt a halál oka. Tehát féltem. Ha öngyilkos lett, én is ludas vagyok: elhanyagoltam – márpedig a lelkes önzetleneket bűn elhanyagolni. De nem lett öngyilkos. Vírusos tüdőgyulladás után, minden jel szerint álmában szívelégtelenség vitte el. Béke poraira. Ötleteinek poraira is?

 

Forrás: klubhalo.hu

 

Volt egyszer egy Héttorony…

Verő László halálára

 

„Amikor egy könyv megjelenik, általában nagy örömmel és elégedettséggel nézünk egymásra, szaglászgatjuk és ízelgetjük. Amikor az első nyomdai példány ebből a kötetből a kezünkbe került, egymásra néztünk Gáborral, elég szomorúan, és szinte egyszerre mondtuk: kár, hogy ennek a könyvnek meg kellett jelennie.”

    Az utóbbi néhány napban, mióta tudom, hogy Verő Laci 53 évesen és váratlanul meghalt, sokadszor hallgatom vissza a másfél évtizeddel ezelőtti magnetofonfelvételt. 1992. április 10-én, az Írók boltjában vezette be az idézett szavakkal életem legfájdalmasabb könyvét, a Volt egyszer egy Magyar Nemzet? című sajtótörténeti krónikámat.

    Ekkor már két-három éve ismertük egymást, szerzője voltam, kiadóm volt, a rendszerváltás mámoros időszakában ez a kapcsolat is mást jelentett, mint korábban. A kiadó, a Verő által alapított Héttorony nem képviselt mást csak a kiadót. Nem volt az állami akarat megtestesítője, a kiadó vezetője nem töltötte be – az elviekben nem létező – cenzor szerepét. A kiadó felfedezni, kiadni akart, gondolatokat közvetíteni – és a piacon szolid üzleti sikert aratni. A szerző pedig, végre, nem a közlés útjában álló leküzdendő akadálynak, hanem szakmai segítőtársnak tekintette kiadóját. Olyan valakinek, aki járatos az új módiban, akinek vannak nyomdai kapcsolatai, aki határidőket és ígéreteket tart, aki olyan lektorokat alkalmaz, akiknek fontos a tényszerűség, a szabatos mondat, akivel konzultálni lehet, aki valódi hibákra és nem gondolatokra vadászik, aki… aki…

    …aki: Réz Pál, a Héttorony keresztapja, az indulás éveiben „Verő úr” legfontosabb támasza, tanácsadója, lektora.

    Leveszem a polcról a kiadó első könyveit. Többségüket 1990 februárjában kaptam tiszteletpéldányként Verő úrtól. (Akkor még magázódtunk, a fene tudja, hogy abban a tegeződős világban mi, egy évben születettek, miért tettük ezt, mint ahogy azt sem tudom, hogy hány hónap után váltottunk.) A tp-k egy nagyszabásúnak szánt, de a New York kávéházba alig néhány sajtómunkást vonzó sajtótájékoztatón kerültek birtokomba. A Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van című hatszerzős (Jávor István, Kardos Sándor, Kenedi János, Kováts Albert, Pető Iván és Vági Gábor jegyezte) dokumentumkötet ugyanúgy féltett és szeretett kincse könyvtáramnak, mint Kántor László erdélyi fotóskötete vagy az első „hivatalos” – vagyis engedély nélkül „engedélyezett” – Jászi Oszkár-mű, A kommunizmus kilátástalansága.

    A sajtó érdektelensége miatt Verő urat alig lehetett megvigasztalni, annak ellenére, hogy ő azt előre megmondta, ahogy a nagy állami kereskedő cégek sem engedték a piacon „megméretni” a Héttorony műveket – merthogy nem vették át terjesztésre őket – a sajtót sem érdeklik majd a művek. Ez utóbbiban azonban tévedett, mert ha a sajtótájékoztatóra megrendelt szendvicsek a nyakán maradtak is, a Héttorony-köteteknek híre, majd olvasói és hívei támadtak. Különösen azután, hogy útjára indult legnagyobb szabású vállalkozása, a Szabó Zoltán-i életmű-sorozat. (Másutt és máskor elmondandó, hogy a Hazugság nélkül című, három vaskos kötetnek miért nem, illetve milyen késéssel és miért másutt lett csak folytatása.)

    Nem életút összegzést írok, nem is szabályos nekrológot (már ha nekrológból létezik egyáltalán „szabályos”), elfogult vagyok, szomorú és pofáncsapott. Eszemben sincs mérlegelni Laci örök naivitását, a nagyszerű felívelés(ek) utáni zuhanásokat, a muszájherkulesi gyürkőzéseket és ügyeskedéseket, bántásait és sértődéseit könyvesháziként, sajtóháziként, politikusként, tv-riporterként, magánzóként. Nekem, mint írtam, Ő a kiadóm. Az első kiadóm. Aki a sajtószabadbeszéd héttornyos hírnöke, a munkatársait, szerzőit baráti kompániába szervező, az újra és újra felcsattanó, a felhevülten fogalmazó örök veszekedőpartner, a házi pálinkák és az orosz ételek ínyence, az elvesztett barátra, a parlamenti képviselőségbe és a komolyan vett újságírásba belerokkant Bossányi Katalinra, a kevesek egyikeként mindvégig figyelő, Kati öngyilkossága után emlékkönyvvel és róla elnevezett díjjal emlékeztető valaki…

    …volt. Kell hozzá tennem néhány napja.

    Sajog és felfoghatatlan ez a múlt idő.

    Több mint egy éve nem találkoztunk.

    Nem beszéltünk arról, hogy…

    Nem tisztáztuk azt, hogy…

    Nem adtam oda azt, amit…

    Nem reagált arra, amiért…

    S nem látta soha ezt az ezredforduló tavaszán nálunk készült fényképet, ami, úgy tűnik, éppen azidőtájt került a kezembe, amikor Lacinak megállt a szíve.

 

Murányi Gábor

Forrás:konyv7.hu

 

Verő László: Holnap…

 

Valaminek lennie kell azután,

hisz nyomtalan menni el innen

oly lehetetlen, oly suta lenne.

Mindaz a végtelen bánat és

kín idelenn – csöpp örömök,

pillanatok – megmarad tán

az a pár suta írás, néha

mosoly a kihűlt szemeken.

Hallod e hangom, mi egyre

csak tompul, lesz e az

ajkamon szó, ami fontos?

Hol van a kezdet, és merre a

cél, lesz e még holnap, vagy

itt e a vég…

 

 

 

 

Hírek

Verő László-díj 2014

Szeretettel gratulálok Fitó Icának és Bátai Tibornak!

 

 

 

Verő László 2006. június 3-án alapította az internetes Héttorony Irodalmi Magazint, de sajnos, csak egy évig ülhetett a szerkesztői székben, 2007 óta már fentről nézi, olvassa a Toronyban megjelenő írásokat. Remélem, legtöbbször mosolyogva, megelégedetten bólint: Igen, ez is, és az is remek írás.

 

„A portál elnevezése: Héttorony – németül Siebenbürgennek nevezik Erdélyt. A Lektor névválasztásával is a magyar kultúra egyetemességére akarta felhívni a figyelmet. Szellemi öröksége közkincs. Hála az őt követő mai lelkes szerkesztőknek, hogy ezt a nemes, tartásos irányvonalat követik ma is.” – Bárányi Ildikó

 

Az irodalmi magazin alapítójának emlékére, minden évben líra és próza kategóriában Verő László-díj (emlékérem és oklevél) kerül átadásra.

 

Ebben az évben Verő László özvegye, Léna látta vendégül otthonában, kertjében a Héttorony alkotóit, így varázslatos hangulata volt a díjak átadásának. A Lektort is közöttünk érezhettük, talán beszállt a pingpongozók közé is, vagy csak egy pohár finom bor mellett üldögélt, s hallgatott bennünket…

Próza kategóriában – bár csodaszép verseket is ír -, Fitó Ica, líra kategóriában Bátai Tibor vehette át az emlékplakettet és az oklevelet.

 

Heltai Jenő: Háromtól hatig – Fitó Ica és Bátai Tibor előadásában:

 

 

Fitó Ica, aki a Torony megnyitásának szinte első percétől a lakója, így vall magáról:

>>Tóthné Filus Ica vagyok, a verseket, prózát Fitó Ica néven írom.

Pedagógus voltam és vagyok ma is, bár már nyugdíjasként.

De hiszem, ez olyan állapot, ami nem múlik egész életemben.

Nem kevésbé fontos, hogy feleség, családanya és már többszörös nagyi is vagyok.

Az Alföldön, a Kiskunságban élek, egy gyönyörű kisvárosban, Kecelen.

Időnként késztetést érzek, hogy a bennem lévő és kikívánkozó gondolatokat lejegyezzem, hátha találkozik másokéval, talán lesz, aki elolvassa.

A mindig is homokon élt őseim nehéz sorsa, a szívósságuk, ami a megélhetéshez kellett, a “cserzett bőrű” parasztember öröme-bánata, mind-mind megörökítendő tiszteletet érdemel.

Versben vagy prózában, de mindenképpen nagy alázattal.<<

 

Bátai Tibor:

„Nagy László, Pilinszky számomra a földi létben betöltött aktuális státusuktól függetlenül a kortárs költészet elszakíthatatlan része, ahogyan Ratkó József és Utassy Dzsó is. Módomban állt évekig együtt dolgozni Csoóri Sándorral, aki az Illyés Alapítvány kuratóriumának első elnöke volt, továbbá megismerni az erdélyi Kányádi Sándort, Markó Bélát, Szőcs Gézát (s noha nem költő a szó klasszikus értelmében, nem hagyhatom itt említés nélkül a drámaköltő Sütő Andrást sem!), a Balassi-kardos, kárpátaljai Vári Fábián Lászlót, a felvidéki Tőzsér Árpádot és Hodossy Gyulát, a vajdasági Csorba Bálát. Csoóri, Vári Fábián és a novellista vajdasági Dudás Károly megtisztelt azzal is, hogy elolvasták a dolgaimat, és elláttak biztató tanácsaikkal.”

 

 

 

 

Visszatekintés, kik kapták meg eddig a Verő-díjat:

 

2013.03.23. Komárom:              Csillag Endre és Szilágyi Hajni

2012.03.24. Debrecen:              Nagyajtai Kovács Zsolt (posztumusz), Koosán Ildikó és George Tumpeck

2011.04.09. Debrecen:              Nagy Horváth Ilona és Dr.Bige Szabolcs

2010.04.17. Debrecen:              Pápay Aranka és Rossner Roberto

2009.03.21. Debrecen:              Kisslaki László és Werbánszky Rudolf

2008.04.27. Bp. Rátkai klub:      Wéber Ferenc

 

 

 

 

 

Hírek

Verő László (1954-2007)

A Héttorony online irodalmi magazin alapító főszerkesztője.

 

Hat éve ment el…

 

Nem teszek fel „új” megemlékező hírt a Lektorról… (Most azért sem, mert a híroldalon új cikket még nem lehet tökéletesen megjelentetni. Képet beilleszteni, szöveget jól megformázni…)

Hiszen itt minden változatlan – írtam az elmúlt évben. Ez most így nem igaz. A Torony áll, a lakók változatlanul jönnek-mennek – amint egy alkotóházhoz illik -, de most nagy restaurálási munkák is lefoglalják erőnket. (Bárki, bármi rosszat kívánt tenni, szerencsére most sem sikerült. Csak a vakolat potyogott le, s egy-két helyen pótolni kell a kihullott, elveszett köveket…)

 

De a Lektor itt van. Itt is lesz mindig, velünk. Ma többet gondolunk rá – a szerencsésebbek felelevenítik magukban beszélgetéseiket -, újra elolvassuk írásait, s meggyújtunk egy gyertyát tiszteletére.

 

 

Hallgassuk meg az utolsó rádióinterjúját.

 

 

„A portál elnevezése: Héttorony – németül Siebenbürgennek nevezik Erdélyt. A Lektor névválasztásával is a magyar kultúra egyetemességére akarta felhívni a figyelmet. Szellemi öröksége közkincs. Hála az őt követő mai lelkes szerkesztőknek, hogy ezt a nemes, tartásos irányvonalat követik ma is.” – Bárányi Ildikó

 

 

Tán öregszem?

 

Vajh` hova tűntetek

múlt csodaéjeit,

s napjait énvelem álmodó

halk szavú árnyak?

Kísértek még? –

vagy koptok e lassan

az emléknek rozsduló,

vénülő rossz masináján?

Hopp! – míg e botladozó,

rossz sorokat a klavírba

beírom – megjelent

szép mosolyod ím előttem,

de tűnt is azonnal el,

harmincegy évnek,

s megannyi kilónak

a messzi ködében…

 

 

Héttorony – Beköszöntő

 

Hagyj föl minden reménnyel, ki ide belépsz – és azt gondolod, hogy e helyen minden megkötés nélküli fórumra lelsz, amit bepiszkíthatsz. Terveink szerint ide, a Héttoronyba azok nyernek bebocsátást, akik szeretnek – és tudnak – jókat írni, olvasni és véleményükkel hozzájárulnak a legjobb hagyományokat fölelevenítő irodalmi kávéház hangulatához.

    A net – sokak meggyőződése szerint – a ˝mindent lehet˝ platformja. Ez részben igaz, olyan helyeken, melyeket az üzemeltető e célra hozott létre. A Héttorony részben szabadabb – hisz aki kultúrált környezetre vágyik, szabadnak érezheti itt magát – részben pedig kész diktatúra leend – mivel a neten tenyésző kártevők, az első ide nem illő próbálkozásuk után, kiűzetnek azonnal, indoklás nélkül, és véglegesen. Magyarán, képzeld el kedves klubtagunk, hogy egy szerkesztőség által megszűrt, européer társaságban múlathatod a drága idődet, mindennemű atrocitás nélkül.

     Az írásokat Neked köszönhetjük. Aki pedig csak olvasgatni tér be hozzánk, nyugodtan teheti, mivel kínosan vigyázunk arra, hogy csak a szó jó értelmében vett minőségi dilettánsok (műkedvelők), és – reményeink szerint profi szerzők alkotásai jelenjenek meg. A szerkesztés komolyan veendő, hisz magam 1986 óta ezzel foglalkozom.

    Dőlj hátra a székeden, várjuk írásaidat, hozzászólásaidat, és ha jól érzed magad, vidd hírét az oldalnak. Szeretettel várunk minden jószándékú írót és olvasót!

 

Verő László

lektor

 

Ps: Írást publikálni csak saját néven tudsz, ezért úgy regisztrálj – hisz amit alkotsz, azt vállalod – ez természetes ugye?

 

 

Verő László:

Nász a paradicsomban

 

Sárossy Elek utolsó száz forintját tette föl befutóra a Szemere istálló Eltoli nevű lovára, amely ha győz, négyszáz forintokat fial a jobb napokat látott família ezen – ha éppen aranyágnak nem is -, legfönnebb ágról szakadt utolsó sarja számára.

Elek-báró hónapos szobában lakott a Kecskeméti utcában, ahol a háziúrnő – bizonyos Mészáros Matild – még nem veszítette el a reményt, hogy az egzisztenciálisan ugyan nem, de neve szempontjából kecsegtető gavallér révén előkelőbb pozíciót foglalhasson el a nem igazán főúri társaságában. Elek a legvégső lépésként hagyta nyitva e kérdést Matild úrkisasszony felé, mivel ha csak reá gondolt, hogy az asztalon kívül az ágyát is meg kell majdan osztani e szépreményű, ám korántsem primadonnai bájakkal bíró – ezzel szemben koronként kelkáposzta ájerbe burkolódzó – Matilddal, még álmából is fölriadt eme képtelenségre.

A start utáni pár száz méteren Eltoli loholt sereghajtóként a mezőny után, vagy két hosszal lemaradva. Elek ekkor hátat fordított a pályának és tikettjét összegyűrve, lehajtott fővel kullogott kifelé a pályáról, komolyan latolgatva az eshetőségét annak, hogy golyót ereszt a koponyájába, és ezzel minden gondja megszűnik e méltatlan világban, ahol is duzzadt vénkisasszonyok kegyeit kell keresnie annak érdekében, hogy fedél lehessen a feje fölött. Valószínű, hogy meg is teszi e végzetes lépést abban a pillanatban, de sajna nem rendelkezett a golyó kiröptetésére alkalmatos instrumentummal, azonban utolsó pénzét elveszítvén, nem is remélte megvásárolhatni a szükséges szerkezetet, mivel Pesten nem volt már kereskedés, ahol a levitézlett bárónak hitelt nyújtottak volna. A lóversenypálya kapujában szokatlan morajlásra, majd egyre fokozódó kiabálásra lett figyelmes a hely színéről távolodó báró, minek okából visszafordult, hogy lássa – talán utószor – mi lehet az okozója a hirtelen támadt fölzúdulásnak. A futamnak vége lévén, azonban nem látta az eredményhirdető póznán a befutó sorrendjét. Közelebb ballagott a pálya széléhez, és a fölvillanyozott közönség szavaiból kihámozta, hogy az izgalom oka nem egyéb, mint hogy a versenybíróság még nem döntött, miszerint Eltoli, vagy Ignác futott-é be elsőként. Sárossy – mint akit villám sújtott – pördült meg tengelye körül és földre szegzett szemmel vizslatta elhajított tikettjét a sárga homokon, miközben fél füllel figyelte a nehezen születő eredmény kihirdetését. Szinte hisztériás rohamot kapott, amikor innen is, onnan is Eltoli nevét hallotta a fölbolydult méhkashoz hasonlatos publikum fölkiáltásaiból. Négykézlábra ereszkedett, és rangját meghazudtoló platformból kurkászta a lakkcipők közt az eltaposott szivarvégek társaságában nyugvó tiketteket, melyeket az előző futások után hajítottak el nyeretlen gazdáik. A földön kúszó boldogtalan ember fölpillantván egy sötét redingote-os szikár előkelőséget vett észre, aki érdeklődve figyelte ténykedését.

– Netán elvesztett valamit uraságod? – kérdé leereszkedően a szemlélődő sportsman vékony, szinte ajak nélküli száját félmosolyra húzván.

– A reményt, jó uram, a reményt, hogy holnap fölkel a nap. – Felelé a kutakodó báró. – Föltettem minden létező vagyonomat az Eltolira, és a futam elején kicsiny- hitűségemben a szelvényt eldobám, mellyel együtt eldobám a hitemet is.

– Netán ezt a bont keresi – és a nyári napban is föltűrt gallért viselő gentleman átnyújtott egy kicsiny papírdarabot, melyen a győztes ló neve szerepelt.

Elek alvajáróként nyúl az elismervényért – mint a tenger habjaiban fuldokló a mentőövért -, és mire megnézné a holnapot jelentő szelvényt, a különös redingote már tőle messze lépdelt, elvegyülvén a tömegben. Elek izzadtan kereste a bukmékert, akinek remegő kézzel nyújtotta át tikettjét, mérlegelvén, hogy talán mégsem ma lesz az a nap, mikor is elbúcsúzik ettől az árnyékvilágtól. A táskás ember cvikkerét az orrára csíptetve figyelmesen szemlélte a fogadást igazoló dokumentumot, majd komótosan leszámolt négyezer forintokat az egyre jobban hüledező báró kezei közé.

– Nem lesz itt valami tévedés – kérdé Elek – hiszen egy a négyhez volt az odds.

– Annyi bizony tisztelt úr – felelé a bukméker táskáját a hóna alá visszahelyezvén – ezerre, négyezer – és mutatja a meghökkent bárónak az ezer forintról szóló fogadási szelvényt.

Elek dadogva oldalgott arrébb, hirtelenjében fölfogni képtelenül a történteket.

– Én nem fogadhattam ezerrel az biztos, a szelvényen pedig annyi szerepelt – motyogott maga elé – az ismeretlen gentleman cserélhette el a tikettet, amit megtalált, a sajátjával, és most már bizonyosan keresi őt. Mit tegyek?

Ekkora vagyon utoljára akkor volt a kezében, amikor szegény édesanyja az utolsó családi ékszereket eladván adott át neki négyezer forintokat, hogy a jogi egyetemre beiratkozván, ezen összegből tartsa fönn magát. Ki lehetett ez a fínom úriember, akit jelen pillanatban megfosztott nyereségétől – töprengett Sárossy (a rejtélyes ismeretlen – Szemere – még előtte volt, a több mint kétmilliós nyereségnek, és a lófuttatást is ekkoriban kezdé el az pesti galoppon). Elek hol a mesés vagyont nézegette – melyet még mindég a kezében tartott – hol az eltűnt becsületes megtalálót kereste pásztázó szemekkel az ezerfejű tömegben. Végül határozatlan léptekkel vett irányt az eltávozott jótevőjét megkeresendő.

A mázsáló felé indult – helyesen -, ahol is Eltoli mellett, pohár pezsgővel a kezében pillantá meg a titokzatos ismeretlent, akiben – nem túl nagy szellemi megerőltetéssel – a ló tulajdonosát, Szemere Miklóst vélte fölfedezni. Kicsiny ideig tipródott a korlát előtt – még van lehetőség visszavonulni -, ám a báró dicső őseire gondolván, fejét fölvetvén, határozott léptekkel indult – a becsület ösvényét választván -, a győztes ló gazdája felé.

– Uram! – szólítá meg Szemerét hősünk- vélhetőleg elcserélte a bont, tudniillik én mindössze száz forintot tettem az ön lovára – és nyújtja a tikettet Szemere felé, miközben négyszáz forintot leszámolván, a fönnmaradó összeget is adná a pezsgőző uraságnak.

– Ne vegye sértésnek, de láttam, hogy önt nagyon megrázta a vélt veszteség, engedje meg nekem, hogy a győzelem fölötti örömömben ezt a kegyes csalást megengedjem magamnak – mond Szemere, és udvariasan elhárítja a felé nyújtott remegő kezet.

Elek körül megfordult a világ, mivel erre nem számított, lévén eleddig legfönnebb száz forintos kölcsönt kaphatott, de azt sem vadidegen emberektől, mi több, utóbb aki ismerte, az biztos, hogy nem adott neki még egy koronát sem (ebben az időben még használatban volt a régi forint és az új korona is).

– Uram, ön lekötelezett most engem egy életre, és én sajnos kénytelen vagyok elfogadni az ön nagylelkűségét, mivel ahogy ott a pálya szélén méltatlan pózomban is mondtam volt, az utolsó pénzemet tettem föl az ön lovára. Úgy látszik a fönnvaló mégis reám tekintett, hogy e körülmények közt lehetek szerencsés bemutatni magamat: báró Sárossy Eleket.

– Részemről a szerencse – felelé kissé meghajolva Szemere, és szarvasbőr kesztyűs kezét nyújtja a kissé poros bárónak.

– Maga szerencsét hozott nekem, este keressen föl a kaszinóban, talán ott mindkettőnk hasznára válik, ha együtt ülünk majd a koporsó tövében – int búcsút Szemere.

Elek báró bokáját összeütve, főhajtással nyugtázza az invitálást – mintha mindennapos vendég lenne a kaszinóban – miközben lázasan gondolkodott, hogy honnan szerez néhány óra alatt megfelelő, esti öltözéket, tudniillik a rajta lévő, finoman szólva viseltes öltönyön kívül mindössze egy szürke utazóruha jelentette a garderobját. Könnyedén lépett föl a pálya előtt várakozó, számos fiákerek egyikére, hanyagul vetvén oda a Kecskeméti utcai címet a bakon pipázgató kocsisnak, kinek a fuvar végén ötkoronás borravalót adott. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, és lihegve csöngetett be az éppen paradicsomot befőző szobaadó kisasszonyához.

– Matild, drágaságom! – borul majdnem a nyakába a kezeit gyanús, tisztaságú kötényébe törölgető leányasszonyba – csak kegyed segíthet mostan rajtam – és néhány szóban előadja a galoppon történteket –, egyszóval az életem függ kegyedtől, miszerint szerezhetne nekem valahol egy szmokingot, még inkább frakkot a megfelelő cugehőrrel, amiben este megjelenhetek az ország legelőkelőbb urai közt.

Matild szemei a szózuhatag hallatán egyre közelebb úsztak egymáshoz, míg a végén oly bandzsa tekintettel nézett vágyai tárgyára, hogy az ijedten hátrált, gondolván, remélt nemtője amúgy sem beretvához hasonlatos elméje végképp elhomályosult.

– Maga hálátlan ember! Tudja, mióta várom, hogy kedvére tehessek végre? Hát persze, hogy csak én segíthetek magának nagy megszorultságában. Az előző lakóm annak idején kénytelen volt hátraléka fejében itt hagyni a frakkját, mivel két esztendeig nem fizetett lakbért, a cudar. Akkor nem tudtam, mit kezdjek én eme férfiöltözékkel, de lám az Úr semmit sem rendel fölöslegesen. Azonnal hozom a finom, angol szövetből szabott öltözetet, meglássa, maga lesz a legelegánsabb gavallér a sok léhűtő uraság között! – és szapora léptekkel csattogott papucsaiban szobájába a szépreményű.

Elek eközben azon gondolkodott, hogy a négyezer forintok felét itthon hagyja, ismervén saját magát, hogy esetleg a zöld asztal mellett reggelre semmivé lesz mesebeli vagyona. Gondolataiból a tüsténkedő Matild rázta föl, aki vállfán hozta a selyempapírral letakart, levendula illatot árasztó ruhadarabot. Elek sokat sejtető mosollyal vette át a nem is remélt, láthatólag megfelelő gúnyát, és szobájába vonulván az élet rejtélyein elmélkedett, miszerint alig másfél órája még kilátástalanságában a halálba akart menekülni. És tessék, most az ország zászlósurainak a társaságába készül, s meglehet reggelre – ha a szerencse továbbra is ilyen iramban száguld vele -, komoly vagyonnal tér vissza hónapos szobájába búcsút venni ettől a lehetetlen fehérnéptől, akinek a kegyeire volt utalva szorultságában. Villámgyorsan szedte magára a valóban kifogástalan, plasztronnal és mellénnyel fölszerelt, angol szövetből készült frakkot, mely éppen az ő mérete volt. Vélhetően egy hasonló helyzetben lévő bérlőé lehetett, akinek ez a darab volt az utolsó vagyona, és aki inkább menekült, mintsem hogy a Matildot a nevére írassa. A lakkcipőt is bekötvén, kilépett szobájából a metamorfózison átesett báró, és Matild majd’ hanyatt esett a pattogzó, zománcát hányó ajtóban, a kifogástalan eleganciával megjelenő arisztokrata láttán.

– Elekem! – sóhajtá a slafrokját szíve tájékán masszírozó, szirmait vesztett gömbölyűség – én nem bírom tovább! Én visszaadtam a maga valódi arcát! Most magán a sor! Tegyen velem, amit akar!

Sárossy Elek e szók hallatán majd’ hanyatt esett, de uralkodván magán, e szókkal fordult az elaléló leányhoz:

– Várja meg kisnagysám, míg visszatérek az ütközetből, és akkor magam is kimutatom érzéseimet kegyed irányába! Addig is, ha egy szál virágot kerítene a gomblyukamba, ami nélkül egy gentleman nem mutatkozhat, ha efféle finom frakkot ölt magára.

– Jöjjön, Elekem, lelkem, adok én magának virágot! Reggel vettem a piacon friss margarétákat, mintha éreztem volna, hogy szükség lesz reájuk, nem csupán a célból, hogy mindennapjaim szürkeségét kissé színesítsék, hanem hogy magának is örömet szerezhessek velük, amire oly rég várok – leheli a poéta lelkű hajadon -, és a meghökkent bárót kézen fogva húzza a konyhába, ahol is barna cserépvázában kifogástalan, hófehér margaréták szívták magukba a falakba véglegesen beivódott kelkáposzta nem éppen mezei illatát. Matild egy hirtelen mozdulattal megfogá a vázát és azonmód a báró felé nyújtja, miközben a fortyogó paradicsomlevet levervén, azt a báróra zúditá.

A pillanatnyi, döbbent csendet egyrészt hisztérikus jajveszékelés, másrészt elemi erővel feltörő hahota törte meg. A jajveszékelő Matild az ördögi kacaj hallatán elnémulván, talán még bandzsábban meredt a báróra, mint az imént, elkészülvén a legrosszabbra. Báró Sárossy Elek könnyeit törölgetvén a hideglelős röhögést abbahagyván, gurgulázó hangon ekképp szóla:

– Matild! Ezennel megkérem a kezét. Lássa, emígyen mulat egy igazi, magyar úr!

 

 

 

 

Holnap…

 

Valaminek lennie kell azután,

hisz nyomtalan menni el innen

oly lehetetlen, oly suta lenne.

Mindaz a végtelen bánat és

kín idelenn – csöpp örömök,

pillanatok – megmarad tán

az a pár suta írás, néha

mosoly a kihűlt szemeken.

Hallod e hangom, mi egyre

csak tompul, lesz e az

ajkamon szó, ami fontos?

Hol van a kezdet, és merre a

cél, lesz e még holnap, vagy

itt e a vég…

 

 

 

 

Egyéb

In memoriam: Verő László

Azon a napon – mint mindig előtte, és azóta is – nagyjából reggel öt és hat között ültem a gép elé.
     Csak azon a napon kicsit szorongva.
    Akkortájt éppen a Torony második (vagy harmadik? Tán tudni fogja Valaki, Aki már akkor is itt volt) fölolvasóestjét tervezgettük Ver? Lacival, de épp a megelőző nap délutánján mondta Másik János, hogy nem fér be programjába a fölolvasóest zenei „megcsinálása”, hát estefelé megírtam ezt egy üzenetben Lacinak.
    Minthogy ismertem Lelkét – gondolom, hogy ismertem –, féltem dörgedelmeitől.
    Épp ezért még az előző estén megkértem Víg Misit, hogy bevállalná-e?
    Minthogy ő igenelt, hát valamikor éjfél körül megírtam ezt Verő Lacinak, és viszonylag nyugodtan hajtottam álomra fejemet.
Viszonylag…
    Reggelre kelve – olyan reggel volt, mint a mai: csöndes, napsütéses – el?ször azt lestem, mi módon leszek lecseszve: csakhogy nem volt üzenet.
    Még a mindennapi „Szép napod legyen gyurikám”; még ez sem volt!
    És lecseszés sem: „Számítottam a Jánosra!”
    Nem is tudom: valami nagyon elhasadt bennem.
    Jó lett volna a leszúrás, hogy még ezt sem tudtam elintézni…
   Vagy valami ilyesmi.
   De jó lett volna!

   Két nappal előbb járt nálam: kiültünk kicsi, falatnyi erkélyemre, bölcsen iszogattunk (iszogattam: ő autóval jött); nem fordult elő, hogy ne hozott volna valami nagyon iható pálinkát nekem, ha erre járt: tudta, hogy nagy pálinkafogyasztó vagyok. Vagy a sajátjából hozott, vagy „kóser-körtét” vásárolt a kedvemért, és mint „józsidónak-neked” adta át.
    Két nappal előbb is így történt: épp így.
    (Máig tudom a pálinka nevét, de hát nem szabad egy szabad onlájnon reklámozni semmit, ugye?)
   Mondom: a csepet-erkélyen ültünk, nézegettük balkonládáimban a cseperedőket, nézegettük a tágas teret, melyet a köztársaságról neveztek el, és amelyől még nem tudhattam, hogy egy év múlva Nikit találom majd, és elbeszélgettünk irodalomról, más egyéb lomokról, nézegettünk magunk elé, meg egymás tekintetébe…
    Csudára szerettem Vele lenni; finoman cseszegetett-dicsérgetett írásaimért; finoman dicsérgettem -cseszegettem írásaiért.
    Azért többnyire az Igaziakról beszéltünk; Karinthy, Attila, Arany merült föl a pálinka mellett.
    És kávézgattunk is.
    Sokat!
    Na, és ezért is megkaptam a magamét! Mert hogy vigyáznom kell a vérnyomásomra, meg az ereimre: mondta. Kifene gondolta volna, hogy nem velem van a baj?)
    Évvel korábban járt nálam a Klinikán (Sárközy Lacival jöttek, Sárközy Lacival, kinek mostanában kellett megtudnia, hogy szonettjei nem jók, sőt rosszak, sőt nem méltóak közlésre), amikor eléggé pengeélen voltam.
    (Ezt nem én mondom, nekem fogalmam sem volt erről: ő mondta azon a bizonyos első fölolvasóesten. Meg is hökkentem: nahát!)
    Na! Ne öltsem egyik szavamat a másikba!
    Azon a napon semmi válasz nem jött szomorú közlésemre.
    Délidőig vártam, aztán telefonáltam Neki!
    De a telefont nem vette föl: a dolgok állása szerint egyedül volt éppen odahaza, ezt tudtam.
    (Lánya tán Frankhonban járt, Felesége – azt hiszem – Ukrajnában. Tévedhetek ebben, de az tény, hogy egyedül volt!)
    Telefonálni kezdtem, kétségbeesetten, de senki, semmit nem tudott.
    Senki, csak Isten!
    Ő tudta már, de nekem Hozzá nincs telefonszámom.

    Estefelé érkezett a hír: szomszédok és rendőrök csak betörték az ajtót, és megtalálták holtan.
    Hogyan?
    Holtan?
    Hisz élőbb, mint bármelyikünk!

Nincs kép
Hírek

Elhunyt Verő László

Tragikus hirtelenséggel, életének 53. évében elhunyt magazinunk alapítója és főszerkesztője.

Barátai a szerkesztők, írók és olvasók, osztoznak a család mélységes gyászában.

Emléke szívünkben, emlékezetünkben örökké jelenvaló.

 

Esszé

Kommentár – Verő László: Humánum

Embertelenség és emberiesség. Két fogalom, melyek annyira közel állnak egymáshoz ebben az egyre globalizálódóbb világban, mint a jól ismert szerelem és gyűlölet, öröm és bánat, élet és halál. Nem fejtette meg senki a valódi különbséget.
A szerző azonban nem írt teljes listát egyik fogalomhoz sem, de azt hiszem ez elnézhető két okból is. Az egyik, hogy hetekig írhatná, akkor sem lenne kész vele, a másik pedig, hogy elindított egy gondolatot, amelyhez – csakúgy, mint én – mindenki megtalálja az elveinek megfelelő kiegészítést. De ezek csak részletek.
A lényeg az örök körforgásban és az ellentétek összefüggésében van. Mert amit megjavítunk az elromlik, ami összedől, azt felépítjük, és mindezek fordítva. Ez olyan Muprhy-féle dolog, ami ebben az esetben nem mulatságos, hanem egy kissé elkeserítő. Valóban érdekek húzódnak meg a nagyvonalú kéznyújtások mögött? Valóban ennyi lenne az ok, hogy enni adni azoknak, akiket majd meghalni küldünk? Lehet. De bennem ott a remény, hogy ez nem minden esetben van így. Megengedek magamnak egy kis optimizmust, egy csepp reményt arra, hogy más világgá válhatunk. De ez nem csupán az emberiségen múlik, hanem az örökösen megbántott természeten is, amelyik rendet tesz maga körül elsöpörve a számára felesleges szemetet.
Ha ara gondolok, hogy évezredek óta így meg, és ez vált trenddé, az irtás, gyilkolás, rablás, akkor magammal kell kezdenem a változtatásokat, a jobbá válást, aztán a fiammal, majd az unokámmal, és így, talán pár ezer év múlva beérik egy gyümölcs, kukac nélkül. De addig is türelem és optimizmus, na meg persze kötszer és lőszer az éhezőknek.

Fordítás

Kisslaki László: Doi crapi bătrâni

 

Józsi, crapul matusalemic, abia ce-a înotat vreun kilometru de la graniţă,  când şi-a ridicat capul, adulmecând emoţionat apa. Mustaţa-i tremura de bucurie, iar ochii săi verzi de peşte străluceau puternic. Cu nasul îi dădu un ghiont prietenului său dolofan care gâfâia lângă el.

– Muică! Simţi aroma asta, Kázmér?

– Tocmai pe mine mă întrebi? Bineînţeles c-o simt. Deja la Viena am avut nişte presimţiri în branhii. Józsikám, sincer îţi spun, niciodată n-am mai înghiţit un arsen atât de delicios! Cu toate că, la dezintoxicare, chiar medicul mi-a spus că niciodată n-a bifat un sac de toxine mai ceva ca mine. Învârte-l şi tu mai lent pe sub limbă.

Însă degeaba l-a sfătuit, că intre timp Józsi, cuprins de panică, a înotat înapoi la cei opt sute de bibani juniori rămaşi în urmă care, conform temerilor sale, s-au ancorat tocmai în canalul de evacuare al fabricii de îngrăşăminte. Premoniţia sumbră a bătrânului crap s-a dovedit adevărată. Poate s-o încurce rău dacă tinerilor bibani li se întâmplă ceva. Desigur şi Kázmér o poate păţi, în ciuda faptului că-l are în spate pe amicul său, somnul-boss. Ca expert, chiar el trebuia să avertizeze tinerii asupra pericolului. De aceea au şi primit ei sarcina de a escorta turma de bibani pe calea maturizării, pe vreun râu lent sau un lac liniştit cu apa limpede. Până la urmă au ales Kaposfüred ca destinaţie. De altfel, lacul acela a fost ideea lui Kázmér. Adora acel loc, nu numai pentru că acolo-şi depusese icrele pentru prima oară, cu douăzeci şi cinci de ani în urmă, ci şi pentru apa-i clară şi curată.

Anul trecut, aici a vrut să-şi invite Kázmér prietenul din Regensburg pentru a-i serba aniversarea de patruzeci de ani. Dar, din păcate, a ieşit o tragedie. Pe bătrânelul scandinav, l-a prins un ghid braconier tocmai la Viena.

Józsi, apropiindu-se înot de protejaţii săi, a şi văzut că-i bai mare. Bibanii râdeau fără griji, dansau dezlănţuiţi, se hârjoneau şi, lucru neobişnuit pentru nişte peşti, chiuiau într-o veselie. Părea că nici prin cap nu le trecea sa înoate mai departe.

– Fir-ar al dracului să fie fabrica asta de îngrăşăminte! – înjură Kázmér, ajungându-l din urmă pe Józsi şi privindu-i pe nefericiţii peşti.

– Scoateţi capul din apă şi inspiraţi adânc! – se răsti la adunarea înnebunită.

– Înotaţi mai departe, imediat! – comandă.

Lajcsika, cel care dădea tonul găştii, doar râdea.

– Ce ne tot latră blegul ăsta bătrân? Îi e ciudă pe binele nostru? – însă amuţi imediat când Kázmér, cu corpul său imens de un metru şi jumătate, se apropie de el periculos de mult. Apoi, intimidaţi, au pornit cu toţii, urmând cursul apei. Dar numai până când Lajcsi se împiedică de o babuşcă ameţită. Săraca fugi oripilată, dar şeful găştii imediat s-a aruncat după ea, muşcând de coadă peştele nefericit. Atâta le-a trebuit celorlalţi. Au urmat exemplul lui Lajcsika, iar când Józsi a ajuns acolo ca să-i mâne mai departe, nenorocita de babuşcă fusese devorată complet. În cele din urmă, toţi cei opt sute s-au aliniat, începând să înoate alături de cei doi supraveghetori. Însă după puţin timp, tânărul agitator a strigat din nou:

– Puteţi să înotaţi aşa, băieţi? – şi s-a răsucit într-o parte în apă. Ceilalţi, din ce în ce mai mulţi, l-au imitat. Apoi Lajcsi n-a mai zis nimic, doar s-a lăsat încet pe spate, ridicându-şi burta albă spre lumină. Ei bine, nu ca să se bronzeze, ci pentru că bietul de el n-a mai putut altfel; – aşa obişnuiesc peştii să facă atunci când incidental îşi dau duhul. Apoi apa pur şi simplu l-a ridicat la suprafaţă, ducându-l a vale. În curând, toţi cei şapte sute nouăzeci şi nouă de colegi au ţesut un covor în jurul lui.

– Se pare că ăştia sunt deja pe cont propriu. Nu mai avem probleme cu ei – clătină din cap Kázmér, apoi îngrijoraţi şi tăcuţi au continuat să înoate spre Visegrád. În dimineaţa următoare, într-o gârlă din Budafok i-a găsit un pescar sportiv norocos. Fericit i-a dus acasă pe cei doi bătrâni, pentru că aproape de mal avea un han prosper cu specific pescăresc. A fost liniştit, pentru că atunci când i-a găsit pe mal, ambii se mai zvârcoleau, răvăşind nămolul cu coada.

– Ietete mă! Da’ aista ce-i? – se miră Bitó Vendel, când în dimineaţa următoare ajunse la ramura moartă din Szigetköz şi observă covorul de peşti. Pe alocuri se mai vedeau câteva băltoace de apă sub ei. Bitó cel gospodar a fost tare încântat, întrucât covorul de bibani se afla chiar lângă fâşia lui de teren cât o curea de pantaloni.

– Dracu o să mai cheltuie pe îngrăşăminte – se gândi, apoi luă din remorcă furca pentru fân, răsfirând toţi peştii pe parcela lui de ardei. Ajuns acasă, Bitó se puse pe treabă, luând câteva scânduri şi confecţionând un panou uriaş. Apoi, tacticos, începu să-l picteze pe îndelete cu litere mari, copilăreşti, punându-l pe nepotu-su să le şi caligrafieze.

La începutul verii a afişat panoul improvizat lângă şosea şi, zâmbind pe sub mustaţă, a citit cu mândrie inscripţia:

ARDEI  PROASPĂT! IEFTIN!  PE  LOC!

Iar dedesubt, colorat frumos:

                                                       BITÓ  VENDEL  BIOGRĂDINAR

 

Epilog: Cât l-a costat mai târziu acel panou, este deja o altă, şi mai tristă poveste.

 

 

 

 

 

Kisslaki László

A két vén vadponty 

Józsi, a pontymatuzsálem alig úszott a határtól úgy egy folyó-kilométert, mikor felkapta a fejét és izgatottan szippantgatott a vízben. Bőrbajsza csak úgy remegett az örömtől, és fényesen csillogtak a zöld halszemei. Orrával megbökdöste a mellette szuszogó barátja kövér oldalát.   

– Azannya! Érzed ezt az aromát Kázmér?

– Pont tőlem kérded? Naná hogy érzem. Már Bécsnél volt valami sejtés a kopoltyúmban. Józsikám, én mondom neked, még sose nyeltem ilyen finom arzént! Pedig az elvonóban még a doki is azt mondta, hogy ilyen toxinzsákot, mint én, még életében nem pipált. Forgasd te is lassabban a nyelved alatt.

De hiába tanácsolta, mert közben Józsi pánikszerűen visszaúszott a lemaradt nyolcszáz növendéksügérhez, akik félő, hogy lecövekeltek a műtrágyagyári kifolyócsatornánál. Az öreg pontynak beigazolódott a balsejtelme. Még nagy baja lehet neki, ha történik valami a fiatal sügérekkel. Persze Kázmér is megütheti a bokáját, hiába van a harcsagóré haverja mögötte. Mint szakértőnek, pont neki kellett volna előre figyelmeztetnie a fiatalokat a veszélyre. Azért is kapták a megbízatást, hogy ők kísérjék le a sügércsordát ivarérést tanulni, valami tiszta vizű, lassú folyóba, vagy csendes tóba. Végül is Kaposfüredet választották úti célul. Az a tó egyébként Kázmér ötlete volt. Imádta azt a helyet, s nemcsak azért, mert ott nászozott vagy huszonöt éve először, de a tiszta, áttetsző vizéért is.

Ide akarta tavaly Kázmér a regensburgi barátját meghívni, hogy töltse nála a negyvenedik születésnapját. De sajnos tragédia lett belőle. Az öreg skandináv vénséget, éppen Bécsben fogta ki egy orvhalász kalauz.

 

Józsi, ahogy közelebb úszott védenceihez, már látta, hogy baj történt. A sügérek önfeledten viháncoltak, táncoltak, tréfásan lökdösték egymást, és halhoz szokatlan módon, vidámam visongtak. Szemmel láthatólag eszükbe se jutott továbbúszni.

– Az istenit a rohadt műtrágya gyárnak! – Káromkodta el magát Kázmér, mikor beérte Józsit, és végignézett a szerencsétlen halakon. 

– Ki a fejet a vízből, és mélyet lélegezni! – ordított a meghülyült társaságra.

– Azonnal továbbúszni! – parancsolta.

Lajcsika, a galeri hangadója csak röhögött.

– Mit ugat ez a vén hülye itten nekünk? Irigyli tőlünk a jót? – de elhallgatott, mikor Kázmér fenyegetőleg közelebb úszott hozzá a másfél méteres, hatalmas testével. Erre mindannyian szepegve nekilódultak lefelé a vízen. De csak addig, míg Lajcsi bele nem botlott egy aratévedt bodorkába. Az szegény rémülten menekült, de a gangfőnök rögtön utána vetette magát, és beleharapott a boldogtalan hal farkába. Több se kellett a haveroknak. Ők is követték Lajcsikát, és mire Józsi odaért, hogy továbbnoszogassa őket, már fel is zabálták szőrőstől, bőrőstől a szerencsétlent. De végül is elrendeződtek mind a nyolcszázan, és tisztességesen úsztak a két vezető felügyelete mellett. De egy kis idő után ismét a hangadó ifjonc rikkantott:

– Tudtok így úszni srácok? – és féloldalra fordult a vízben. A többiek is egyre többen utánozták. Aztán Lajcsi már nem szólt, csak lassan hanyatt billent, és fehér hasát fordította a fény felé. Na, nem azért, hogy lebarnuljon, hanem már szegény nem tudott másképp; – mert így szoktak a halak, ha éppen megdöglenek. Aztán már egyszerűen felvetette a víz a felszínre és onnan hullámzott a folyón lefelé. Hamarosan mind a hétszázkilencvenkilenc társa, szőnyeget szőtt köréje.

– Na, ezek már önállósították magukat. Már nincs gond velük – csóválta a fejét Kázmér, s aggódva, szó nélkül úsztak tovább Visegrád felé.

Másnap reggel egy budafoki morotvánál lelt rájuk egy szerencsés sporthorgász. Boldogan vitte haza a két öreget, mert egy jól menő halcsárdája is volt a partközelben. Nyugodt volt, mert mindketten még veregették az iszapot a farkukkal, mikor rájuk bukkant a laposon.

 

 – Na nédd a! Hát e’ meg mi? – álmélkodott Bitó Vendel, mikor reggel kiért a szigetközi holtághoz, és észrevette a halszőnyeget. Azért apró foltokban, itt is, ott is felcsillant még a víz alattuk. Nagyon megörült Bitó gazda, mert éppen a nadrágszíjnyi földje mellett rekedt el a sügérsereg.  

– A franc fog műtrágyára költeni – gondolta, s avval levette az utánfutóról a szénahányót, és szétvillázta a halakat a paprikaföldjén. Mikor hazaért, Bitó avval kezdte, hogy kerített pár deszkát, és egy hatalmas táblát szerkesztett. Lassan, komótosan, ákombákom betűket rajzolt rá, és még ki is cifráztatta az unokájával.

Koranyáron aztán kirakta az országút mellé a tákolmányt, és a bajsza alatt mosolyogva, büszkén olvasta a feliratot hogy:

 

FRISS PAPRIKA!    OLCSÓ! HELYBEN!

Majd alatta kiszínezve:

BITÓ VENDEL BIOKERTÉSZ

 Epilógus: hogy később mibe került a gazdának az a tábla, az már egy másik, szomorúbb történet.

 

 

Hírek

Fenyő László

“Helyét (…) nehéz kijelölni kortársai között. Nemcsak szerep után nem törte magát, de úgylátszik, az érvényesülés egyéb piaci mulatságain is óvta a könyökét: kenyerét egy ideig mint az írók könyvtárosa kereste. Rosszat alig írtak róla, jót se sokat, annál több semmitmondó dicséretnek szánt badarságot.”

 

 

Fenyő László:

Költő

 

Poros tekergő, senki vagyok én,

puha szemlélődés ül rajtam –

de jótól párás minden pillanat

mely álmaim sötét lélegzetében él

s szaggató csenddel világít csuklómon a vér.

 

Nézem a hegyek kemény vonalát:

álommá néztem,

a szőllőskertek vérmes fürtjeit

esőben kóbor homlokom

halovány dallá szüretelte szét –

parázs remeg torkomban és hervadt hegedűk,

a darabos föld hideg omlása

a sebzett levegő a sószagú este

ujjaim fuvallata s a legázolt mimózák

könnyezése hallatszik bennem, némán kisiklok:

fojtott tájak bilincsében sziszegő napjaimat

hiába hívják hirtelenharagú

nyiltszemű záporok.

 

Nyugat • / • 1927. 16. szám

epa.niif.hu

 

 

Fenyő László (Budapest, 1902.  november 9. – Rohonc, 1945. március 26.) költő, műfordító, kritikus, a Nyugat második nemzedékének jelentős költője és verskritikusa volt.

Budapesten tett kereskedelmi érettségit. A szabadúszó “független” költő életformáját alakította ki, köteteit saját költségén jelentette meg. Mint a Nyugat Figyelő-rovatának kritikusa is jelentős tevékenységet fejtett ki. Írásai ezenkívül a Válasz, Szép Szó, Tükör, Magyar Csillag, Pesti Napló, Népszava hasábjain jelentek meg. Felix Saltent, Kästnert, Thomas Mannt fordította. 1934-ben Baumgarten-jutalmat kapott. 1937–40 között a Baumgarten-könyvtár őre. A Gestapo 1944 végén elfogta, Rohoncon vesztette életét 1945 március 26-án, negyvenhárom évesen.

 

Fenyő László pályakezdését a Nyugat artisztikumával teljesen szakító magatartása kapcsolja nemzedékéhez. Az izmusok jegyében, anarchisztikus indulatokkal lázad. Első verskötetét, az Építés orgonáját (1922) a rendőrség erkölcsi okokra hivatkozva el is kobozza. Következő kötetében (Elvesztett évek, 1926) az izmusok dudvahajtásai, a pátosz, a nagyotmondás, az akasztófahumor már helyet adnak az önnön szívhangjaira hallgatódzó magánynak, és keserűsége mögött társadalmának reménytelenségét is megpróbálja éreztetni. Noha alkata szerint tűnődő, legfeljebb csak parázsló egyéniség, expresszionista verbalizmusa hangulatokat, lelkiállapotokat közvetítő verseit még szétzilálja, és egyelőre a legritkábban fejez ki egységes jelentést egy-egy verse, – öncélú nyelvi szépségeiben csak ritkán érezzük a belső kifejezés szükségét (Fojtott virágzás, 1928). Ahogy hangulatlírája lélektani megfigyeléssé mélyül, szertelen képalkotását a rajz biztonságához közelíti, szabadversben hullámzó indulatai pedig dalszerűbb kötött formákba szelídülnek, szürkés borulatú költészete egyszersmind bensőségesebbé is válik. Emlékek tükrében fürkészi jelenének értelmét, és a valóság élményét is csak benyomások formájában ragadja meg, de néhány groteszkbe játszó lírai portréja már a bezártságából a való világba kívánkozó én megnyilvánulása. (Szavak, sebek, 1931.)

 

Egyénisége a harmincas évekkel uralomra jutó realista ízlés hatására szilárdul véglegessé. Nyíltabbá válik, helyét keresi a világban, s ezáltal lírájának tárgybirodalma szélesebb körre terjed. Így lesz Fenyő László a városi élet költője (Elítélt, 1934; Őszi kávéház, 1936; Hűség, 1939; Városliget, 1942). Tája az esős aszfalt, szemhatárát bérházak szegélyezik, házmesterek, kártyások, koldusok és vagányok népe között él, s oázisa a kávéház. Világában nem nehéz fölismerni a kispolgár és a lumpenproletár élettapasztalatait. De nemcsak jellegzetes zsánerképei: környezete és tárgyai avatják városi költővé, hanem egész életérzése, magánya és rezignációja tipikus nagyvárosi termék. Tudatos “lokálpatriotizmussal” alakítja az urbánus költő szerepét; a lírát mintegy szakadatlan naplónak tekinti, melyben egyénisége csak mint a külvilágra finoman érzékeny műszer van jelen. Képekben még mindig túlságosan gazdag stílusa ritkán pihen meg egy-egy természetes fordulatban. Kötött formái élőbeszédszerűek, szabadverse viszont zengő: ennek a hangszerelésnek köszönhető, hogy kántálásszerű verszenéje költészetének világfájdalmát fokozza. Pszichologizálása némiképpen a fiatal Babitsra emlékeztetne, de éppen Babitsnak egy megjegyzése mutat rá a nemzedékváltás jellemző vonásaira: Fenyő már irodalmi álcák, pózok nélkül vetíti ki a nagyvárosi entellektüel szorongásos, neurotikus pesszimizmusát. De nosztalgikus lélek, és verseiben időnként felvillan a szépség, a családi boldogság, az egyszerű hétköznapi örömök idillje utáni vágy. Kötetről-kötetre erősödik azonban az olvasónak az az érzése, hogy Fenyő László örökké őszi Budapestje már-már lelki táj, elemzései pedig a valóság helyett megálló világot térképeznek fel. A saját szomorúságában keringő költőnek ezért jelenti közvetlen környezete is a “fantasztikus élet”-et, ugyanezért remekel különös figurák és helyzetek: egy utcai árus (A kínai), vagy egy különc rossz faliórájának költői leírásában, ahol az élet furcsaságait legszemélyesebb sorsaként tudja átélni:

 

Ismertem egy bogaras asszonyt,

volt egy bolond faliórája:

{552.} az időt összevissza járta,

mutatta, tiktakkolta, verte,

benne lengett gazdája lelke.

(A falióra)

 

A lírájából általában hiányzó eszmei-erkölcsi állásfoglalást a fasizmussal szembefordulva utolsó két kötetében és posztumusz verseiben érleli ki. Intim alaptermészetének megfelelően először egy égő óceánjárón elpusztult kanárik tragédiájában éli át a kiszolgáltatottság társadalmi élményét (Ártatlanok), és régi leveleket hamvasztva döbben a vérző Spanyolország zűrzavarára, s idézi a rendet (Rend), mely József Attila számára is a demokratikus szabadság jelképe, ismérve. A történelem nyomására felülemelkedik individualizmusán, az egész emberiség és az európai kultúra sorsáért aggódik (Levél Körtvélyesre), és klasszikusan kifejező, mélyről jövő sorai a líránkban ritkán hallott ellenállási költészetet szólaltatják meg:

 

Emberi csendünk fuldokol,

lábhegyen jár a félelem

s űzötten szétnéz: merre, hol?

Jaj, csak az ember nincs sehol,

az Ember, a jelvénytelen.

(Jelvények és formaruhák)

 

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE

VI. Kötet

A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1919-TŐL NAPJAINKIG

Akadémiai Kiadó, Budapest 1964-1966

mek.oszk.hu

 

 

Fenyő László:

Vers Te maradtál

 

Íme megint csak te maradtál

vers, kibe most úgy kapaszkodom,

görcsös lélekkel, mint a rab

az ég kékjébe, ritka sétán.

 

Tudom, hogy betegség vagy,

kudarc, menekülés,

sebeim meleg arca

tebenned hűl halottá:

kegyetlen sebhedés.

 

S mégis ragaszkodom

hozzád, ragaszkodom,

mint anyaemlejéhez

a bölcsőből kinőtt

fiú ragaszkodik,

mint gyerekkora arany

játékaihoz a

felnőtt, akit kilöktek

a szürke időbe,

a szürke férfikor

tájaira, hogy pergő

robotban izzadságos

kenyerét megkeresse!

 

1930 | Október

huszadikszazad.hu

 

 

Városliget – Fenyő László új versei

 

A költő két esztendővel fiatalabb a huszadik századnál, Budapesten született, élete javarészét e városban töltötte, életkörülményei akarva-akaratlan az irodalom varázskörébe vonták. Még élt Ady Endre, mikor verselni kezdett, első kötete (az Építés orgonája) abban az esztendőben jelent meg, mikor Babits kiadta a Nyugatban „Régen elzengtek Sappho napjai….” című, korfordulatot jelző költeményét. Azóta ez a hatodik verskötete: nem termékeny, vagy legalább is nem közlékeny költő.

 

Az úgynevezett „nyugatos” írók közé számított valamikor, ma „városi” költőnek nevezhetjük, divatos szóval. Helyét mégis nehéz kijelölni kortársai között. Nemcsak szerep után nem törte magát, de úgylátszik, az érvényesülés egyéb piaci mulatságain is óvta a könyökét: kenyerét egy ideig mint az írók könyvtárosa kereste. Rosszat alig írtak róla, jót se sokat, annál több semmitmondó dícséretnek szánt badarságot.

 

Legutóbb azt olvastam róla:”Fenyő László Berda sorstársa, de már telve érzékeny mélabúval, keserű váddal. Kényes becsvágyú önérzet és rezignált alázat közt hánykolódik: finoman kidolgozott formái vannak. Kivált groteszk városi figurái sikerültek”. (Vajthó László írta ezt a „Mai magyar költők” c. verskoszorú bevezetésében. Vajthó annyi hasznos munkának volt a sáfára, hogy kész vagyok fáradt „dormitálásra” magyarázni e furcsa sorokat: rosszul magyarázott, de legalább jól válogatott.)

 

Lassan kifogytam az „anyag”-ból: nem sokkal több tárgyi tudásom Fenyő Lászlóról. Míg e szegényes semmiséget feljegyeztem, növekvő tisztelettel gondoltam az irodalomtörténészekre, kiknek ennyi már aranybánya, kik ehhez hasonló kortársi rosszulértesültségekből degesz részlettanulmányt kanyarítanak. Hódolattal át is engedem nekik kutatásaim eredményét. Könnyű szívvel teszem.

 

Mert a fentieket felfeljebb jegyzetezhetném, könyvészettel láthatnám el (bár ez utóbbi nem lenne hibátlan. mert nem tudom eldönteni, hogy a „Fojtott virágzás” című “kötete 1927-ben, vagy egy évvel később jelent-e meg….) de ezen kívül nem tudok mit kezdeni velük. Milyen kevés és milyen semmitmondó! S mégis milyen holt súly, értelmetlen nehezék! Mennyi alattomos feltevés lehetőssége rejlik benne, összehasonlítások, hazug osztályozások csábja: mind-mind az idő farkasvermébe vonz. Boldog költő, kiről ilyen keveset lehet tudni!

 

Míg az irodalomtörténet lehúnyja üdítő álomra rettenetes szemét, óvakodjunk be e költő világába. Nem kétséges, hogy költő világába, költői világba loptunk: itt nem érvényesek a történeti világ törvényei, iránytűnk megállás nélkül pereg, óránk megáll, a mérlegben pehelyként táncolnak a súlyok s földre zuhanva kúszó testünk alig éri utol biztosléptű árnyékunkat. E világ kapuján figyelmeztető írás fogad s int, hogy kíváncsiságunkat hagyjuk kívül: „Hogy egyszer semmiről se tudjak!” ez itt a jelszó, az ismeret „mint árny sejlik a tejüvegen át”, és az eszmélet szűz nevét csak az érdemli meg, mit a világ alig illetett meg.

 

Néz finomszálú szeme selyme,

seperő pillái alatt

mindig belefele néz:

együvé alél benne

a könnyű és nehéz.

 

Csupa valóság e magába vesző tekintet, ez a szén női szem. Pillái festeni valók, ha lehetne szemet test nélkül festeni. A vers címe figyelmeztet csak, hogy e szemnek nincs hús-foglalata: a csend szeme. Minden valóság ilyen testetlen e világban. Apró gyíkot látsz elsiklani: „lényem” mutat rá a költő. Szárny cikázik feletted, vigyázz, csak szárny, merő szárny lebeg feletted. A költő útbaigazít: „létem” – mondja róla. Pálmaerdők, távolodó dobpergés, néger rabszolga legyezője, dübörgő zuhatag.

 

Vigyázz, minél több megfoghatót látsz, annál jobban óvakodj, mert ködbe botlasz: ez a sok minden a „fejfájás utáni csend” zsongulása volt csak. Lágy hinta lebben: a merengés. Szürke szőttesen csillogó szál: a remény. Kékhasú, kis csillogó hal: az öröm. Minden, amit látsz, hallasz, csak hasonlat, ha utána kapnál a megfoghatatlan után nyujtanád kezed:

 

Oly honba tértél, hol nincs víztükör,

mely fodroz s fordított fűzfát

remegtet,

tájad megalvadt, mély estébe hullt:

fölötte csak a semmi domborul, a csillagok bársony emléke sem,

tárgytalan táj az és személytelen….

 

1943 | Július

huszadikszazad.hu

 

 

Fenyő László:

A hűtlen

 

Hát nem lett táncosnő belőled,

tagjaid különös, vadóc hevét

kiszítták a nyúlszájú évek.

 

Állsz a konyhában, szomorú cseléd,

kezed reszelős, foltos a kötényed

s míg zubog a víz, sípol a fazék:

hallod hangjait messzi tánczenéknek

s lassan egy bánat rajzolja le szép

árnyait arcodra mint messzeséget,

pillantásod e messzeségbe téved

és bánatodnak nem tudod nevét.

 

 

Fenyő László:

Előszoba

 

A szegényeknek élete

a becsületes tárna és

a föld, a gyár, az iroda:

a munkahely –

de kinek minden ajtót félve kell

kinyitnia?

mert ami sorsa lett:

előszoba, előszoba.

 

Ismered az előszobákat?

Ha gazdagoké is, kopárak,

síma a fal s mállani látod,

itt is, ott is a közömbös butor

mintha fordulna sarkaiból

s szemed elől elfogná a világot.

Itt múlnak napjaid, küszöb küszöbre

s előszobára előszoba

s lelked, ez az előszobázó lélek,

százszor ellankad és megéled

míg nyílik a benső szoba,

hol arany és bársony között

ül zsöllyéjén a Hatalom

s szivarfüstjében nőni kezd,

mikéntha kékhasú felhőkön

emelné valami zene:

tárcájából a pénz

kicsapó zizzenete.

 

Ismered az előszobákat?

Volt hogy bementél mint barát

s úgy hagytad el, hogy Ťsohatöbbéť

a szobát, az előszobát,

rohantál, soha-sohatöbbé!

cipelve párás szégyened,

a zavar és dűh foltjait

mint járványkiütéseket;

jaj, ha éles hóba márthatnád

meggyalázott homlokodat,

ajtófélfához szoríthatnád

remegő halántékodat!

 

Előszoba, remény tornáca

és út a temető felé : . .

takard el arcod, hajtsd fejed le,

tudod, azért nem halsz belé.

 

Hát mindig így lesz… vándorol csak

kilincsről kilincsre kezem

s szabadságba, valami tágba

sohse tör fel, kilincstelen?

Meddig kell még viselnem ezt a

félszeg mosolyt, ügynök-álarcot?

Mikor mutathatok felétek

meztelenül egy igaz arcot?

Arcot, amelynek tiszta-rajzú

kemény, nyilt gúny a mosolya,

nem ily szárnya-szegett mosolygást,

melyet alacsony röptüre

nyomott le az előszoba.

 

Elmúlik az élet – lassan – így

vénség, te leszel utolsó

előszobám:

ülök majd falaid közt

és hull a vakolat

szürke, rideg hava rám,

de tán, mielőtt a tető

viharzón rámszakad:

kopogtatok és

uram, kiszólsz:

Szabad.

 

1934 | November

huszadikszazad.hu

 

 

Várkonyi Nándor: FENYŐ LÁSZLÓ LÍRÁJA

 

Fenyő költészetének nincsen olyan kritikai nyilvánossága, aminőt megérdemel. Nem éppen lírai egyéniségére, esztétikai értékeire gondolok itt, hanem egy kuriózus teljesítményre, amelyről még szó lesz. Problémákkal nem szolgál, vita, véleményeltérés nem merült fel körülötte, s a bírálók ritka egyértelműséggel körülbelül annyit állapítottak meg róla, hogy begubózik csigaházába, szürke gondjainak, panaszainak, fáradtságának él; fejlődése során azonban e magányos világon belül egyre nagyobb területeket vesz birtokába, élményei szétterülnek, nyíltságvágya megerősödik, azaz közelebb merészkedik hozzánk, az olvasóhoz. De a tény, hogy nyilvánossága nincsen, s talán nem is akar szerezni, és hogy ilyenformán költészetének alapténye az őszinteség, ahhoz a logikus gondolathoz juttat el, hogy verseiben egy zárt, pretenziótlan élet költői mikrokozmosza húzódik meg. Egy egész emberi élet belső tevékenysége! Ez a gondolat elegendő hozzá, hogy egy kis megdöbbenéssel emeljük le a polcról több mint féltucatnyi kötetét, s hogy új tapasztalatokat, a lírai partogenezis titkainak felderülését reméljük e publicitástól szűzen fejlődött költészettől. Ebből a szemszögből nézve a napi kritika elszórt, alkalomszerű megállapításai keveset mondókká válnak, s a magunk benyomásainak az évek rostáján felakadt mozaikja is csak erősíti, de nem irányítja kíváncsiságunkat.

 

Fenyő az újító szellemű költők társaságában lépett fel tizenöt vagy húsz esztendeje; programot nemigen vállalt, inkább csak módszereket, de ezekről is hamarosan kiderült, hogy nem egyéniségéhez szabottak. Lírájának kezdettől fogva jóformán csakis belső anyaga volt, mozgása centripetális. Ezt a mozgást a divatos újítás dinamikus, expresszív kifejezésmódjai pontosan az ellenkező irányba akarták kényszeríteni, s ezáltal mesterséges lendületet oltottak bele. Első verseiben mintegy két hajtógép dolgozik egyszerre kétfelé törekedve, és sem a maga természetes talajára visszalépni, sem az expresszió szelébe felszállni nem engedi. Különös, látomásszerű líra támad ebből a játékból; a kapcsolat a tárgy és a kifejezés közt a széthúzó erők hatása alatt szinte semmivé vékonyodik; érezzük, hogy élmény dolgozik a költőben, de a kialakult végső képből, ahová átmásította, a tárgyhoz visszavezető utat már nem találjuk meg. Ő ismeri a tényt, amelyből az ábrázolás kisarjadt, de nem sejteti, sőt az expresszív kifejezés törvénye vagy csábítása folytán célja egyenesen az lesz, hogy elrejtse előlünk. Erre a belső ellentmondásra tapintott rá Komlós Aladár, midőn azt mondotta, hogy Fenyő költészetének csak nyelve van, hangja nincs. Tényleg csak kifejezési formák vannak előttünk, amelyekig a belső megrezdülés hangja el sem ér. Mikor aztán Fenyő ezt a kölcsönvett ruhát “a természet útján” levetkezte, a bírálat is megkönnyebbülten állapította meg, hogy verseinek légköre átmelegült, hangja szubjektívebbé vált – már a mélyebb okokat nemigen kutathatta.

 

A változás szükségszerű volt, s Fenyő nem is tért vissza többé az Elveszett évek természetellenes dinamizmusához. Birtokba vette önmagát, de evvel lemondott egy stiláris értékről. A módszer a közlőerő és a kifejezőképesség megfeszítésébe hajszolta, s ha képeiből a belső tárgy távolléte miatt hiányzott is az igazi szuggesztivitás, ezek a maguk képszerűségében mégis önálló életet éltek, s megtalálták az utat az olvasó benyomáskészsége felé. A nyereség persze döntő, sőt megváltó erejű, mert visszaszerezte Fenyő lírájának létföltételét, amit az előbb alapvető ténynek mondtunk: az őszinteséget. Nem mintha látomása hazug lett volna, csak idegen volt, a képzelet élt benne, nem a lélek. Fenyő szuverénül bezárta magát egy személyes világ határai közé, olyan lélektájra, amelynek csak befelé vezető útjai vannak. Ettől kezdve semmit sem vesz át a külvilágból, belerögződik a tétlen mindentvárás állapotába, s egy fogoly szakadatlan önelemzését hajtja végre. A csigaház lakójának élete csupa keserű panasz, siralom, csüggedt vágyakozás, fáradt elégedetlenség és éber félelem. – A költő szuverén, de nekünk kötelességünk, hogy megvizsgáljuk felségjogaink törvényszerűségét, firtassuk panaszának jogosságát, s hogy megítéljük, mennyire emberi és költői ez a líra, azaz mennyiben a miénk is.

 

Hogy a világ rendje nincs rendjén, s hogy a panaszra ezer az ok, mindenki tudja, de kérdés, joga van-e a költőnek tétlenül csupán vádat emelnie, illetve költő-e az, aki tétlenül csupán vádat emel? A nagy pesszimisták költészete mögött szemlélet áll, a bölcseleti elvek kisebb-nagyobb gazdagsága, s egy-egy magas idea, amelynek nevében vádat emelnek. A költői pesszimizmus alapföltétele, hogy szellemi vagy erkölcsi tényt állítson szembe a világ rosszindulatú tényeivel. Ez a tény Fenyő költészetéből hiányzik. “Én kielégítetlen életemet sírom.” Követelése kétségkívül morális természetű, de nekünk arra kell gondolnunk, hogy az élet törvénye a cselekvés, s hogy a költő akkor születik meg, amikor a törvényeket felismeri. A lázadó teremthet egy új világot, tagadnia szabad, s még bukása is telve lehet tragikus költészettel, de az új világot, az új tényt valóban meg kell teremtenie. Fenyő követelése egyoldalú és passzív; egy szín, egy hang, egy illat, egy morzsa a világ kincseiből lelkébe be nem lopja magát, de ő átkozza az űrt, amit hiányuk a lelkében okoz. Tagadja a világot, nem szóval, nem tettel, nem gyűlölettel, hanem azzal az egyszerű panasszal, hogy a világ nem hasonlít reá, nem illik bele az ő mikrokozmoszába. Nyilván a mazoista gyönyör a forrás, amelyből ez az ihlet táplálkozik, a tehetetlenségnek mint törvénynek kultusza; átkozza és elemzi, de valami visszatartja attól, hogy lerázza magáról. Dosztojevszkij mondja a fogfájásról, hogy van egy foka, amikor már gyönyörűséget okoz. Fenyő ezt így fogalmazza meg: “Oly boldogtalan vagyok, hogy szinte már felér a boldogsággal is…”

 

A világtól való elfordulása és elégedetlensége egyetlen ponton sűrűsödik össze ténnyé: amikor szemben találja magát a Korral. (Mindig nagybetűvel írja.) Ez a szembefordulás oly erős, hogy valódi kapcsolatot teremt. Panasza már konkrét, hangjában cselekvő gyűlölet lobog, ereje szuggesztívvé válik; ez a legforróbb árama lírájának.

 

…Még gúnyra sem ferditi ajkát

láttodra, néz közömbösen.

Láthatá kellene? Szabadság?

Szomjúhozol? Nincs kenyered?

Nyugodtan az arcodba néz

és súg egy halk dögölj meg-et.

 

Tárgyi szempontból nézve Fenyő lírája slemil-költészet, bár jelentős többletek is vannak benne. A kor gyűlölete olyan hangokat ad ajkára, melyeket bárki magáévá tehet, de ennél sokkal fontosabb, hogy ő talán az első igazi városi költőnk. Nem abban, hogy esetleg városi hangulatokat, tárgyakat, környezeteket ír le, hanem azáltal, hogy született városi ember, társadalmi termék, tiszta típus. Ha a hortobágyi délibábról írna, akkor is városi ember látná a délibábot, és városi verset írna róla. Vagyis a lényeges az, hogy az urbanitás nem tudatos nála, bár többször választ városi témát, hanem egész lelki magatartása, beidegzettsége, látásmódja urbánus. Ahol a téma alkalmat ad reá, hogy a slemil börtönéből kilépjen, képzeletszerű tisztasággal nyilatkozik a városi költő, s ezek a versei kitűnőek. (Pl. Kínai c. verse, ez talán a legjobb.)

 

A tétlen elzárkózás, a tárgytalan pesszimizmus, a jelentős egyéni életnek, a mélyebb, a közös emberi megnyilatkozásoknak s a szuggesztív eszközöknek hiánya elvben azt jelenti, hogy Fenyő lírája versben írt napló, amelyet olyan mértékben érzünk költészetnek, amennyire egyéniségét befogadni tudjuk, amennyire a személye érdekel. De csak akkor, ha tárgyi szempontból nézzük; mert ezek a hiányok tudatosak is, szerves életet élnek, és összességükben magatartást jelentenek. És ez a költői magatartás egy példátlan, unikumszerű eredménnyel jár. Fenyő elhajít minden költői fegyvert, s a lírai őszinteségnek olyan fokát valósítja meg, amely szinte beillik lélektani kísérletnek. Ha jól meggondoljuk, egy ilyen kísérlet végrehajtása valósággal lehetetlen. A forma, amelyet minden költői kifejezés felvenni kényszerül, nem azonos az élet formáival; a költészet “mű”-vészi cselekvés, többlet az élet puszta anyagához képest, hozzáadás. Az esztétikai siker igen gyakran megkívánja a valóság alakítását, a fikciót, a szép hazugságot, a termékeny pózt. Vajon van-e költő, aki a siker csábításának ellent tudna állani? A pose pour l’art fegyverét éppen a legnagyobbak használják a legszívesebben. Petőfit szokás a természetesség, az őszinteség költői őstípusának nevezni, pedig ő sem mentes a mesterséges ihlettől és az olcsó póztól (pl. a Ciprus lombok, vagy midőn ilyeneket ír: “Költő vagyok, költőileg kell Végigrohannom az életuton”). Fenyő megvalósítja ezt a csodát, ő a meztelen költő, az önkéntelen becsületességnek, a szűzi őszinteségnek, az erőtlen természetességnek vegytiszta példája. Ha felismerjük ezt az abszolút póztalanságot, és megértjük “költészettani” jelentőségét, egyszerre hallatlanul érdekessé válnak a Fenyő-versek. Többé nemigen fog érdekelni, hogy slemil a gazdájuk, illetve örvendve látjuk, hogy éppen slemilsége: az elzárt és kisarányú élet teszi lehetővé a teljes őszinteséget. Nem az fog izgatni, hogy városi költő, hanem hogy a városi ember magánya életszükséglete ennek a póztalan, lényegéig hányatott lírának. Nem fontos számunkra a versalkalmak mozaikja, az “általános emberi” és a “jelentékeny egyéni” bújócskája a tárgyak mögött, hanem egyedül a versek genezise, a költői szűznemzés szemünk előtt folyó csodája, s megértjük azt is, hogy a megjelenítés cifrátlansága, a szuggesztív erő hiánya szükségszerű, ha hű akar maradni önmagához. A vegyész izgalma fog el, aki lombikjában vagy nagyító üvege alatt egy nem tapasztalt életjelenséget figyel. A csoda, sajnos, alig elemezhető, csak illusztrálni lehetne egy antológiára menő idézettel; így legfeljebb megnevezni tudjuk: Fenyő művészi hatásra való törekvés nélkül, költői eszközök nélkül költészetet teremt. Lírája emberi és irodalmi dokumentum egyszerre, s minden más, ami ezen kívül bíráló vagy elismerő szóval illethető, csak másodrangú fontosságú benne.

 

Nyugat• / • 1939. 7. szám • / • FIGYELŐ •

epa.niif.hu

 

 

 

Fenyő László:

Hűség

 

Míg jósnyelvek bal-jövőd papolják,

hírvivők rosszhíred szertehorják:

állok nagy csöndedben Magyarország,

tompán, mint a hurokba szorult

vad, mely érzi: komorúl a gyöngy táj

s mire eszmél, már bealkonyult.

 

Mit tehetnék áramok divatja

ellenetek, stréberek szimatja?

A seb is előbb gennyét kiadja,

mielőtt begyógyul és a var

jelzi csak, hogy lázas volt a vér ott

s hogy minden láz nyugalomba hal.

 

Kor, lekötöd minden jobb erőmet,

máglyává zaklatod heverőmet,

miképp gyógyulhatnék ki belőled

te kétarcu, kancsi förtelem,

ki egyfelé csókot intsz, hogy: Béke!

másfelé harsogod: Győzelem!

 

Nem zúgok: álmodó, esti méhkas. –

Mint a tavalyi primőr ízét az

ínyenc, miként olvadt nyelvén szét az:

szót ízlelek, hosszan-lebegőt,

széttaposott, hóillatu álom:

Szabadság! – alpesi levegőd.

 

Ha a vég jő, jöjjön, ámde hős vég

legyen, légy a csendes vakmerőség,

légy talapzat, melyen áll a Hűség:

ahogy Isten adta dallanod,

azt cifrázd és azt meztelenítsd le,

azt a lágyhajlású dallamot.

 

Költők, csak bennetek ne csalódjam,

hitem remegett a széttört csókban,

most hogy minden ím bomladozóban,

ami kötött, minden szeretet:

el ne áruljatok pályatársak,

költők, hadd maradjak veletek!

 

 

1938 | Június

huszadikszazad.hu

 

 

Hírek

MEGHÍVÓ! Bányai Tamás – Kisslaki László

Bányai Tamás: Mire minden jóra fordul

 

Zsíros kenyér és ingyen Balaton!

 

Augusztus elsején este hétkor a Kéthelyi Könyvtárban író-olvasó találkozó.

 

Bányai Tamás: Mire minden jóra fordul

 

Szeretettel meghívjuk a Torony ráérő tagjait a rendezvényre.

 

Utána meg én hívom a Társaságot a Sári utcai házba – és az udvarba. Dedikálás a könyvtárban és később a Sári utca 11 udvarában, meg az összes fő és mellékhelyiségében.

Nótázni kéretik illő módon, ha lehet. Nappal meg ne zavarjuk Lordot, aki a hátsókertben étkezik, mert nem szereti a fűnyíró zaját, ezért inkább helyettesíti. Na, nem a berregést, hanem a munkáját.

Ökörsütés a szabadban jó és rosszidőben elmarad, mert tiltakoztak a marhák; – helyette felajánlottak zsíros kenyeret, miegymást. Ingyen szállás spártai módra. Hálózsákot, sátrat lehet hozni, aki nem akar csak úgy pőrén aludni a tornácon vagy a fészerben; – jó idő esetében a fák alatt vagy akárhol, ahol éppen eléri az álom. Pénzért persze van panzió is a faluban. A Balaton hét kilométerre van a háztól, ahol ingyenes fürdést lehet igénybe venni a szabad strandon.  Busszal negyed óra alatt elérhető, ha jön. ( A Volán menetrendben megtekinthető – Kéthely – Balatonmáriafürdő) 

Bárki felolvashat bármit az udvarban, esetleg a kertben. A paripa is szívesen hallgatja az irodalmat.

 

Szeretettel: Laci

 

 

Bányai Tamás: Mire minden jóra fordul

 

Bányai Tamás kötetét, a Mire minden jóra fordul című regényt a budapesti székhelyű Barankovics Alapítvány és a Magyar Napló Kiadó közösen adta ki, miután ez a mű első helyezést ért el az alapítvány 2008-as irodalmi pályázatán.

 

[…] Bányai Tamás, az 1972-ben az Egyesült Államokba emigrált író pontos képpel bír nemcsak a korabeli, hanem a mai Magyarországról is, éppúgy, mint a disszidenseket (ugye, emlékszünk még erre a kifejezésre?) befogadó tengerentúli nagyhatalomról, az egyik potenciális célállomásról. Nem véletlen, hogy a pályázaton első díjat nyert regényének főhőse, Sárdi Mátyás is Amerikában „próbál szerencsét”, őt azonban nem a gulyáskommunizmus langymeleg posványa űzi el, épp ellenkezőleg: a rendszerváltás után feneklik meg élete, ami miatt a távozás mellett dönt. A könyv sajátos és érdekes szerkezetéből adódóan mindez azonban csak lassan, fokozatosan válik nyilvánvalóvá az olvasó előtt: az első fejezetben egy hegyi mobilház nyomorult, idős lakójának ápolójaként ismerhetjük meg a regénybeli Matyit, majd minden páros fejezetben egy-egy monológszerűen előadó, vagy a láthatatlan kérdezőnek válaszoló szereplő szavaival szembesülünk. E részekben hol maga Sárdi vall életéről, hol jelenének vagy múltjának valamely, a cselekmény alapján beazonosítható alakja beszél a főszereplőről, hozzá fűződő viszonyáról, miközben a páratlan fejezetek során továbbra is lineárisan haladunk az amerikai hegyek között éppen zajló történésekben.

 

Így ismerjük meg a nagyravágyó, elhagyott feleséget, akinek fokozódó igényeit a teherautósofőr férj a Kádár-éra összekacsintós fekete fuvarjaival biztosította, a közéleti fordulattal azonban minden bizonytalanná válik, s míg a gyorsan eszmélő, így újgazdag vállalkozóvá avanzsáló sógor, a Dönci néven emlegetett Stimkó Ödön etalon lesz, Sárdit mindjobban kettős présbe fogja az asszonyi „fülrágás” és saját süllyedő egzisztenciája. Ennek következtében vág bele egy szépreményű, ám végül bedőlő fuvarozási vállalkozásba, amelybe üzlettársa, a volt párttitkár csak kétes és idővel semmit nem érő kapcsolatrendszerét viszi, a tényleges munka és a pénzforrás biztosítása Mátyásra hárul, s így a bukás is őt érinti mélyebben. Az amerikai „kaland” már ennek a csődnek és a mindinkább tönkremenő házasságnak a hozadéka: tervezetlen, kilátástalan menekülés, ahol kint élő magyarok révén sikerül a teljes illegalitásban élő férfinak munkához jutnia. A főhős lassú, éppen csak kezdődő beilleszkedését illusztrálja a kezdeti ellenségeskedés után normalizálódó viszonya Willyvel, az idős gondozottal – megismerve közben annak is rovott múltját és családi hátterét –, illetve Joyce, a férjes asszony felbukkanása. A történet végére azonban semmivé foszlani látszik a remény, hogy az ismeretlen közegben kialakulhasson Sárdi Mátyás új élete, akinek az öregember halála után el kell hagynia a mobilházat, s csak annyit tudunk, hogy ideiglenesen vissza fog költözni előző szállásadójához, hogy aztán elölről kezdje reménytelen küzdelmét az „amerikai álomért” – a pillanatképszerű vég, a befejezetlenség alighanem a bemutatott történelmi kort is méltón szimbolizálja.

[…]

Luzsica István

Új Könyvpiac 2009 3. 24.

 

 

Az író önmagáról, röviden:

 

1946-ban (a forint évében), február 8-án születtem, Budapesten. Mint a legtöbb nem bukott diák, én is nyolc évig jártam általános iskolába. Ezt követően szakmun-kás vizsgát tettem, majd a Fazekas Mihály gimnáziumban érettségiztem. Én magam félsikeresnek nevezem egyetemi felvételim, mert sokat tanultam, s azóta alig több, mint a telét felejtettem el. Természetesen az egyetemre nem vettek fel, bár nem vol-tam sosem kövér, állítólag helyszűke miatt. 1972-ben jöttem el Magyarországról (a korabeli kifejezéssel élve: disszidáltam), azóta az Egyesült Államokban élek. Tanult szakmám betűöntő, sok minden mással együtt ez is kiment a divatból. Voltam ofszet gépmester, segédmunkás, benzinkutas, pincér, újságíró, étterem és nyomda tulajdo-nos, valamint kényelmes fotelból álmodozó kalandor.

1979 és 1982 között a clevelandi Amerikai Magyar Népszava/Szabadság szer-kesztője voltam.

1992-től 2004-ig nyomdatulajdonos az észak-karolinai Winston-Salemben, s mint ilyen, hírlevelek, hirdetési újságok szerkesztője, kiadója. Az elmúlt két eszten-dőben Floridában éltem, ahol Fort Lauderdale egyik külvárosának, Lauderhillnek könyvtárában dolgoztam könyvtárosként. Jelenleg ismét Észak-Karolinában élek, Winston Salem-ben.

A Pécsett megjelenő Hetedhéthatár című közérdekű magazin munkatársa va-gyok, írásaim ezen kívül internetes irodalmi portálokan (Irodalmi Rádió, Kaláka, Kartc, Regénytár stb.), valamint különböző nyomtatott antológiákban jelentek meg. Remélem csak ott, és senkinek sem rémálmában.

2006 januárban jelent meg első novelláskötetem az Alterra kiadás gondozásá-ban, Fortuna tenyerén címmel. Úgyszintén ebben az évben elnyertem a nagyváradi Ady Társaság és a Várad c. folyóirat irodalmi riport pályázatának első díját. 2008-ban Eltennélek láb alól c. színjátékom második lett a CIub Színház drámapályázatán; Senki c. novellám a harmadik helyezést érte el a pozsonyi Szőröskő irodalmi folyóirat sci-fi pályázatán. Mire minden jóra fordul című kisregényem a Barankovics Alapít-vány regénypályázatának első díját nyerte el. Csikánó című regényem elérhető a Magyar Elektronikus Könyvtár portálján.

Mint említettem, a forint évében születtem. A forintot (úgy néz ki) hamarosan felváltja majd az euro, s akkor megszűnik. Nos, én szeretném túlélni a forintot.

 

Bányai Tamás

 

 

Bányai Tamás: Mire minden jóra fordul

részlet

 

2.

 

Az a hülye kurva!

Csak tudnám, mi baja volt? Majd húsz éven keresztül semmi. Húsz éven keresztül minden jó volt, elégedettek voltunk, mindenünk volt, soha nem szenvedtünk szükséget semmiben. Jobban éltünk sok más családnál, megkapott mindent, amit szeme-szája kívánt.

Akkor meg? Mi a franc ütött belé? Micsoda?

Az a hülye bátyja traktálta tele a fejét. Ha az nem hergeli fel ellenem, akkor ma is minden a legnagyobb rendben, úgy, ahogy azelőtt. Igaz, kevesebb jutott, mint régen. Valamivel kevesebb. De nem is vagyunk húszévesek, nem kell már annyi mindent előteremteni, mint akkor, amikor a semmiről indultunk. Evőeszköz, lábasok, ágynemű, bútorok. Mindenünk volt, még ruhát is csak néha kellett vásárolni. Főleg neki, mert akkor kezdett el flancolni, amikor más aszszony már fekete fejkendőt köt a fejére.

Báli ruha! Rongyrázás a köbön, ahelyett, hogy a portörlő rongyot rázta volna. De az már nem smakkolt.

Mert Döncikééknek is bejárónőjük van. Hát neki miért ne legyen?

Döncike!

Egy öntelt, húsosfazék körül sündörgő fajankó, akit, akár egy ötéves gyereket, dédelgetni kell, meg babusgatni, mert Döncike aranyos.

Ugye, hogy mindenkit levesz a lábáról? Döncikét nem lehet nem szeretni. Persze irigylik is, mert Döncikének minden sikerül. Döncike nagyon talpraesett.

Döncikének az anyja keservit! Még hogy talpraesett!

Egy beképzelt majom, aki burokban született.

Döncike kezében minden arannyá válik.

Miért nem ment akkor ékszerésznek?

Te csak hallgass rá, csináld, amit mond. Mert Döncike jót akar. Hiszen a húga vagyok, ő is azt akarja, hogy boldoguljunk. Megad minden segítséget, nem is tudom, hogyan lehet valaki olyan szerencsétlen, hogy még a feléje nyújtott kézbe sem képes belekapaszkodni.

Melyiket kellett volna megfojtanom? Mind a kettőt? Mert az asszony is megérdemelte volna, ha már így az eszét vették. Ház kell neki, palota, meg cselédek, meg királyság, meg a tököm.

Döncikéék Szingapurba mentek nyaralni. És első osztályon ám! Mi még a Velencei tóra sem mehetünk most már, mert még azt a kis kulipintyót is elherdáltad.

Döncike menjen Timbuktuba, ha akar, legyen ő a Nagy Fehér király Afrika kellős közepén. Vásárolja fel az összes őserdőt, szerezzen magának rabszolgákat. Luxushajója fedélzetén süttesse a hasát, de lehetőleg úgy, hogy lángra kapjon, hordóhasának zsírja csöpögjön a kannibálok száraz kenyerére.

Csak engem hagyjon lógva!

Csak bennünket hagyott volna lógva!

Azt nem!

Mert annak a hülye húgának úgy kellett kapaszkodnia belé, ahogy hároméves korában tette, amikor a bátyja vonszolta magával mindenhova. Akkor az még rendjén való is volt. De felnőttként már ne fogja senki a kezét. Főleg miután azt már másnak nyújtotta oda, amikor kimondta azt a boldogtalanító rohadt igent.

Az én kezemet meg ne fogja se Döncike, se az Atyaúristen.

Akkor kellett volna befogni az asszony száját, amikor először mondta ki: Döncike majd segít.

Úgy érezte, tartozik nekem?

Mert ki a fészkes fene protezsálta őt be az ÁFOR-hoz, ha nem én? Ha nem less belőle benzinkutas, még ma is birizgálhatná az írógépeit. Ha ugyan bárki is használ még írógépet manapság.

Már akkor észrevehettem volna magam.

Írógépműszerész! Hogy be ne szarjak!

Hányszor hallottam az asszonytól már akkor is, hogy Döncike írógépműszerész, neked meg szakmád sincs.

A gépkocsivezetés nem szakma?

Jó, hogy ma már mindenkinek van jogosítványa, nem művészet autót vezetni, de egy autóbuszhoz, meg egy billentyűs Kamazhoz még ma sem elég az úrvezetői. Ahhoz csak többet kell tudni, mint a Kresz-t vagy azt, hogy hol van az automata gázpedál.

Nem szakma, de pénzt hozott a házhoz. Tízszer többet az írógépekkel való pepecselésnél.

Aztán egyszer csak mégsem volt olyan jó az írógépműszerészet. Nem mintha az én szakmám hirtelen felértékelődött volna, de az írógépek javítása még egy-két fusimunkával sem jövedelmezett annyit, mint amennyit Döncike szeretett volna keresni. Újdonsült felesége meg többet költött hetente a piacon, mint amennyi az irodai munkából felvett havi fizetése volt. A fuvarozásból meg csak származott valami. A pénz mellett is.

Döncikéék nem jutnak semmire, te meg annyi embert ismersz. Egész nap járod a várost azzal a nagy döggel, fűvel-fával bratyizol, kérdezz már meg valakit, nem tud-e valami jobbat Döncikének. Amivel pénzt is lehet keresni. Nekik is kéne egy lakás, a főbérlő kiszekálja őket a világból, de szegénykéim még annyi pénzt sem tudnak összekaparni, hogy egy szövetkezeti lakásra befizessenek.

Hát nem burokban kell születni ahhoz, hogy valakinek így bejöjjön?

Éppen akkor szólt Csatári, ha akarom, engem is besúvaszt benzinkutasnak. Egy szavamba kerül, hiszen jó haverok vagyunk. Mi a francnak menjek én benzinkutasnak? Egy jó fekete fuvarral többet keresek minden benzinkutasnál. És még éjszakai műszakot se kell vállalnom. De itt van a sógorom, aki úgyis ráunt az írógépeire, éppen most néz valami tisztességesebben fizető állás után. Ha akarsz egy szívességet tenni, hát paterold be őt az ÁFOR-hoz.

Csatárit úgy kellett rábeszélnem: a sógor családtag, vagy mi a fene. Majdnem olyan, mintha én lennék, mégiscsak a feleségem testvére. Annyit megtehetsz nekem, hogy őt patronálod helyettem, ha már rám gondoltál.

Igen ám, mondta Csatári, de tudod jól, hogy kenni is kell. Nem olyan állás ez, hogy csak úgy az utcáról felvegyenek valakit. A protekció sem elég, ahhoz egy kis lére is szükség van. Tudod te, hogy megy ez.

Már hogyne tudnám! Cilikét is el kell halmozni ajándékokkal, ha jó fuvart akarok.

Szóval mennyi?

Tíz rongy.

És én még röhögtem is. Döncike egész életében nem látott tíz rongyot. Na de ezen már ne múljék, adok én neki. Még az asszony is szívta a fogát. Bátyuska ide, bátyuska oda, a testvéri szeretetnek is van határa. Tíz rongy az nagyon nagy pénz.

Nem te mondtad, hogy segítsek rajta? Vagy azt hiszed, a jó pozíciókat a munkaközvetítőnél osztogatják? Majd megadja a bátyád valamikor. Egy benzinkútnál jól lehet keresni.

Marha fejemmel még én győzködtem az asszonyt.

Az a barom meg még ódzkodott. Benzinkutas? Éjszakai kútnál? Hát, nem is tudom. Végül csak ráállt, Csatári meg tartotta a szavát.

És most ő a nagymenő!

De bár hagyta volna az asszonyt békén, s ne akart volna hálálkodni. A tíz rongyot visszafizette, nem tartozott köszönettel. Nem is vártam tőle semmit.

Vagy lehet, hogy nem is ő rágta az asszony fülét, hanem fordítva?

Matyi most padlóra került, rajtad a sor, segíts neki. Nem is neki, segíts rajtam. Ha őt hozzájuttatod egy jó üzlethez, nekem segítesz, a húgodnak. Nem nézheted, hogy tengődünk.

Tengődünk?

Ez volt a szavajárása, hogy mi most már csak tengődünk.

Mert te olyan balfácán vagy, de akkora balfácán! Képtelen vagy alkalmazkodni az új körülményekhez. Észre sem veszed, hogy megváltozott a világ. Az új tulajdonost már nem halmozhatod el ajándékokkal. Még ha akad is jó pénzes fuvar, azt a saját pereputtyának adja, nem neked. Arra meg éberen ügyel, hogy mit csinálsz a háta mögött. Nem vállalhatsz fekete fuvart az ő zsebére. Anélkül meg felkopik az állunk.

Mintha megvontam volna tőle még a betevő falatot is.

Az anyja kínkeservit az ilyen nőnek!

 

 

 

Hírek

Urbánszki László: Odakint, a pusztában

A Historium Kiadó elsőkönyve, Az Odakint, a pusztában című, hangulatos elbeszéléskötet Urbánszki László első könyve is egyben.

 

 

 

A Historium Kiadó első könyve, Az Odakint, a pusztában című, hangulatos elbeszéléskötet Urbánszki László első könyve is egyben.

 

 

Valaki azt mondta, hogy ez a vidék sok-sok névtelen zseni hazája. Én most éppen annak örülök, hogy egyikük „nevet” kapott.

Urbánszki László mondhatni, eddig csendben volt, élte a maga életét. Fát faragott, batikolt, gyermekeket nevelt a természet közelében, saját szférájában. Aztán váratlanul megszólalt egy köteten keresztül és a hangja nem csengett hamisan. Az ő stílusával mondva, még a Jó Isten is elbeszélőnek teremtette.

Nemrégiben került napvilágra a Historium Kiadó gondozásában Urbánszki Odakint, a pusztában című novelláskötete, mely mind az írónak, mind a fiatal, de lendületes Historiumnak igen jó start.

A kötetet olvasva kirándultam egyet a középkori Magyarország lápos rejtekei között, a legelőkön, végeláthatatlan pusztákon. Leültem magam is a tábortőz mellé a legényekkel és hallgattam ízes beszédüket. Hiteles szavak csendültek a műben, hétköznapi emberek ajkáról, hétköznapi közegben. E hétköznapiság természetesen dicséretére válik a műnek, ugyanis az író maga vallott arról, hogy ez az egyszerű közeget szerette volna bemutatni, a maga valóságában, őszinteségével, minden emelkedettség nélkül és hitelesen. Ez tökéletesen sikerült, úgy hiszem. Minden szó, minden leírás odapenderít engem is ebbe a szférába, részesévé tesz a történetnek és láttatja velem az egyszerű népek gondjait, kalandjait, amelyek csak a felületes szemlélőnek unalmasak és egyhangúak. Részt veszek a rablók támadásában, betérek a pásztorokkal a fogadóba, sőt, még boszorkányper és máglyahalál szemtanúja is vagyok. Megelevenednek a kis történetek, a színes mozaikdarabok szépen, erőltetés nélkül összeilleszkednek és a könyv végére érve egy egész festményt látok magam előtt, amelyen „feketeistvánosan” elevenedik meg  a hajnali fény, vagy az éjszakai rét sötétje, és amolyan „Móriczos” hangulatban múlatják idejüket a szegényemberek, a vidék legényei.

A könyv rövid, de maradandó élményt kínál. Az író minden szenzációhajhászás nélkül, a maga pőreségében láttatja velünk a hazai tájat, a benne élőket, ugyanakkor még az ebben rejlő romantikát is odanyújtja nekünk jutalomfalatként. Urbánszki László remek hangulatú világot teremtett ebben a könyvben. Szorítunk és várjuk a folytatást!

 

– mansfield –

 

 

Odakint, a pusztában

Kard helyett bot, csatamén helyett szürkemarha, világmegváltó hősök helyett tenyeres-talpas bojtárok, parasztlegények, szilajpásztorok…

 

 

Odakint, a pusztában

részlet a könyvből

 

Mögöttem poros végtelenség, előttem óriási korong, mely egyre vörösebbé válva nyugodni készült. Csak a pusztában lehet ekkora napot látni, csak itt tudok ennyire örülni annak a néhány bokornak és fának, ami földerengett a messzeségben. Reménykedtem, lesz ott valamilyen forrás vagy patak, mert – bár nagyon beosztottam – bő félnapja elfogyott a vizem. Sikerült hajnalban elkapnom egy termetes túzokot, kevés lepényem is akadt, de az innivaló nagyon hiányzott. Többször láttam a távolban ígéretesen zöldellő részeket, de nem akartam letérni a csapásról. Nem ismertem a vidéket. Ha van a környéken víz, az út előbb-utóbb odavisz. Ha ember, ha jószág megy errefelé, mindenki megszomjazik. Egyszerűbb kerülőt tenni, mint háton, szekéren cipelni.

Először lehasalok és beszívom a víz illatát. Az a legjobb, ha tartósan árnyékban folyik. Akkor a torokkaparó porszag átalakul finom, nedvesen simogató illattá. Ha békák hangoskodnak, ha csobog a patak, az még jobb. Mert ilyen hangok csak a víz mellett vannak. Azután belemerítem az arcom, mert úgy az igazi inni. A markomból, a kulacsból elfogyhat, de így soha.

Éhség is gyötört, de halogattam az evést. Megelégeltem a nyárson sütött vadak kiszáradt húsát. Zsíros, vizes agyaggal akartam bekenni a túzokot, amit majd beások a tőz alá. Belül főtt, kívül sült, omlós, puha finomság! Persze türelem kell hozzá, nem úgy, mint a nyársaláshoz – ott le tud csippenteni az ember gyereke egy-egy falatkát, becsapva magát, hogy már elég sült. Ülni kell a tőz mellett, átgondolni a napot, helyére tenni mindent. Amikor jó-rossz oda került, ahová való, a húst ki lehet szedni a tőz alól, és élvezni a türelem jutalmát. Beleharap az ember, végigfolyik a szája szélén az a zamatos pecsenyelé, aztán csak nyeli és nyeli…

Egyszóval szomjas vagyok. Ilyen a vándorélet. Munkát régen nem kaptam, és amit igen, azt is rosszul fizették. Többet lehet keresni, ha sokáig maradok ugyanazon a helyen, de azt sosem szerettem. Pár nap, egy-két hét, és indulnom kell. Kívánom az út porát, az egyedüllét adta nyugalmat. Jobb nekem, ha tovább megyek.

Miért?

Mert minden este másként nyugszik le a nap, kékesen derengő hegyek, fák mögé, párás levegőtől megszelídítve vagy óriásként, kíméletlen ragyogással. Enyém a tűz melletti esték nyugalma, a hajnalok frissessége. Minden-minden, ameddig a szem ellát. Egyszerűbb, nyugodtabb így egyedül. Persze nem is igen próbáltam mást. Valamikor régen nem ezt akartam, de aztán másfelé kanyarodott a sorsom.

Alkonyodott. Amint közelebb jutottam a ligetes részhez, tőz fényét vettem észre a fák között. Valószínűleg mélyedésben rakhatták, mert csak kis derengés jelezte, hogy ott van. Óvatosságra intett ez a bujkálás. Leguggoltam egy kiszáradt fa mellett, mint aki dolgát végzi, és néhány dolgot eldugtam a gallyak alá.

– Jó estét, jó estét! – kiáltottam hangosan, mikor hallótávolságba értem. – Jó szándékú vándor kérne helyet a tőz mellett.

– Isten hozta… ha békével jön – lépett elő kisvártatva a sűrűből egy botra támaszkodó, bicegő férfi. – Aztán mi végből járja kend az utakat? – kérdezte bizalmatlanul fürkészve.

– Nincs annak olyan túl nagy oka – válaszoltam. – Rövidke történet, el is mondom szívesen, de előbb meg kéne sütni ezt a kövér túzokot – emeltem meg a zsákom. – Reggel óta érik itt a vállamon a húsa. Sokáig már nem lehet halogatni. Aztán segíthetne megenni is, nehogy megfeküdje a gyomromat ez a sok hús. Csak vizet kérnék cserébe, mert messze már az utolsó patak, ahol megáztattam a lábam.

Az egyszerű vászoninget és gatyát viselő férfi gondolkodva méregetett. Összehúzott szeme köré ezernyi ráncot vésett a nap. Ezeréves pusztai bálványnak tűnt, ahogy ott állt. Mint aki minden mocskot megtapasztalt és túlélt már. Sután vigyorogva körbeforogtam, hogy mindenhonnan szemügyre vehessen. Huszonéves férfit láthatott, elnyűtt ruhában, hátán szakadt zsákkal, kezében hosszú, faragott bottal.

– A bot farkasok ellen van, és továbbmegyek, ha akarja – magyarázkodtam –, bár a víz nagyon jól esne.

– Jöjjön hát, igyon és pihenjen kend! – válaszolta végül. Arca, a hirtelen támadt mosolytól szinte megfiatalodva, barátságossá vált. – Ez a víz az úton járóké, igya hát egészséggel! A túzokot megköszönöm, mert nekem csak egy kevés szalonnám maradt. Éppen azt akartam megpirítani, hogy legyen valami íze. Valamennyi borocskával tudnám viszonozni szívességét, hogy jobban csússzon az étel.

Bebújtunk a keskeny nyiladékon. Bokrokkal, fákkal övezett tisztást láttam, innenső szélén tisztavizű érrel. Azonnal nekihasaltam, teleittam magam, és meglögyböltem az arcomat, mellkasomat. Ez olyan pusztai mosdás, nem tisztít, de frissít. Szerettem volna leheveredni mellé, ahogy terveztem, de hát ilyenkor nem lehet. Még bolondnak nézne.

A patakocska partjáról sűrű sarat szedtem, és vastagon bekentem vele a túzok tollát. Házigazdám közben sekély gödröt ásott, beletemettük a madarat, majd fölé kapirgáltuk a tüzet. Már ellobbant a heve, vastagon állt a parázs. Ez kell a túzoknak, nem a lobogó lángok. Vendéglátómon látszott, hogy nem először csinálja. Vagy vándor, vagy csak sok időt tölt a szabadban. Deres halántékú, bő negyvenéves lehetett. Ráncokkal szabdalt arcú, szíjas húsú. Ruhája parasztra vallott, de néhány dolog óvatosságra intett. Korához képest könnyedén mozgott, a földművesek darabosabbak, merevebbek. Túl magabiztos, a szántóvetők nem néznek ilyen keményen a másik szemébe. Furcsa mód elmúlt a bicegése, és a botja…

– Látom, észrevette – vigyorgott a férfi, és megemelte a háromlábnyi botot, melynek felső végén kicsiny baltafok feketéllett. – Szerencsésebb, ha bicegő nyomoréknak látnak a rossz emberek. A markom elrejti a lényeget, és ha megindulnak felém, hamar meglékelem a fejüket. Kiengedem onnan a gonoszt, hogy könnyebben csússzanak le a Lenti Birodalomba.

Elismerően vigyorogva bólogattam, és raktam még pár vastagabb gallyat a tűzre.

Most már biztos, hogy nem szántóvető, gondoltam. Vajon miért akar annak látszani? Sokféle oka lehet, és nem látszik rossz embernek, de attól még elvághatja a torkom. Na, ebből mássz ki, Misa gyerek!

Közben leszállt az est, és a lángok sejtelmesen világították meg a tisztást övező fákat. A madarak elültek, a lombok lágy susogásán kívül nem hallatszott semmi. A hold ragyogott, ami nagyon szép látvány, viszont felhők nélkül hideg lesz az éjjel. Jól fog jönni a tőz melege hajnalban.

– Sok idő kell még ennek a szép madárnak, míg elkészül – törte meg a csendet az idős férfi. – Meghallgatnám addig, mi hajtotta ki kendet az utakra, ha meg nem sértem.

Mosolyogva nézett rám, nem éreztem rossz szándékot kérdése mögött. Ügyesen főzi a szót, gondoltam, mint aki sokat beszélget. Kereskedő lehet, vagy katona.

– Először is, Mihály a nevem, vagy Misa, ahogy akarja. Nem nagy történet az enyém, hamar a végére érünk. Ketten udvaroltunk egy lánynak a barátommal. Az ő apja módos gazda volt, az enyém kiöregedett katona. Rendes ember volt a barátom, a lánynak is megvolt a magához való esze, így hát hozzá ment feleségül. Én meg nézegethettem, milyen boldogok. Aztán, mikor már eleget láttam őket, eljöttem. Jobb így nekem, mint otthon emelgetni a poharakat és sajnáltatni magam. Megyek, amíg kedvem tartja. Amint elfáradok vagy beléunok, szusszantok. Ha akad munka, elvállalom, ha nincs, találok annyi ehetőt, amennyi elég. Ismerem valamennyire a vizeket, a pusztát. Orzásra, rablásra még nem szorultam. Vagyont nem gyűjtök, cipekedni nem szeretek, elég nekem, amennyi könnyen belefér a tarisznyába. Megszoktam, hogy magam vagyok, de becsülöm a kellemes társaságot. Hát, maga mi járatban van?

– Engem Mártonnak hívnak – válaszolt a másik ¬–, és dolgom támadt errefelé, amit el kell végeznem. De inkább nem beszélnék erről.

Mindjárt gondoltam, hogy nem fogja elmondani.

– Semmi különös vagy rejtegetni való, de más ügyében járok, nem az én tisztem mesélni róla. Beszéljünk inkább lányokról vagy asszonyokról! – Csillogó szeme jelezte, hogy kedvére való a téma. – Nemrégiben benéztem a csárdába, lejjebb az úton, ahol egy kis bögyös illegette magát az asztalok között. Olyan szépen kitöltötte a ruháját, főként felül, hogy rendes férfi csak nyeldeste a nyálát a látványtól. Azok a lágyan ringatódzó, meg-megrebbenő…

Mesélt, adomázott jóízűen. Viszonoztam pár történettel, azokban is akadt annyi igazság, mint az övében. A vándor, főleg, ha férfi, szereti kikerekíteni a valóságot. Előadott néhány olyat is, ami ezután velem történik majd meg, ha ugyan el nem felejtem. Kellemesen éreztem magam Mártonnal, bár csak arról beszélt, amiről ő akart. Azt biztosra vettem, hogy nem egyszerű vándor, és hogy sokkal keményebb annál, mint amit magáról mutat, de ez nem zavart. Nem éreztem benne hamisságot, és azt hiszem, ő is megbízott bennem.

Időközben elkészült a túzok. A forró földben először puhára főtt, majd pirosra sült. A tolla beleégett az agyagba, amit szépen letördeltünk róla. Pirítottunk hozzá a kenyeréből, és mondhatom, ennél felségesebbet ritkán eszik a magamfajta. Máig összefut a számban a nyál, ha rágondolok. Márton előszedte a borocskát, amit szépen elkortyolgattunk, csak hogy meg ne ártson a sok zsíros hús. Nem is tudom, mikor és hogyan aludtam el, amikor…

 

***

 

Hatalmas erejő ütés ébresztett szendergésemből.

– Te is ezzel a vén barommal vagy? – üvöltött a fülembe egy ökörbőgésű hang, amit néhány rúgás is nyomatékosított.

– Mi az agyonmívelt anyátokért jöttetek ketten? Ennyire óvatos a gazda? Vagy tán üzekedsz ezzel a vén kecskével, hogy rohadna el az a bujkálós fajtája? Nem akarta otthon hagyni a szépfarú babáját? – Újabb rúgások, ütések, és én sehogy sem értettem, miről beszél. Se azt, hogy mit akar, hisz néhány perce még békésen heverésztünk. Most meg…

– Ha nem érezzük meg ennek a mennyei sült húsnak a szagát, most se vesszük észre. Ugassál, ha kérdezlek, te szutyok bojtárinas! – Bivalyerejű kéz rángatott talpra. – Most tátsd akkorára a pofád, mint amikor az apád szoptatott, te folyatós bornyú!

Hatalmas termetű férfi magasodott fölém, és emelt meg annyira, hogy nem ért földet a lábam. Fekete ruhájú, loboncos hajú szörnyeteg. Démon az alsó világból. Ragyaverte arca zsírosan fénylett a félhomályban. Közelről szagoltam bűzlő pofáját, melyből bőséggel fröcsögött a nyál. Szemem sarkából Mártont láttam, aki bizonyára megkapta már a magáét, mert ketten is emelték, fogták. Szemlátomást nem volt magánál, de bele-belevágtak a gyomrába, arcába, hátha megéled. Látszott, hogy sok kérdésük lenne hozzá. Távolabb, körbefogva minket, még vagy nyolc-tíz alak állt. A hold hideg fénye óriási árnyékokat vetett, de tisztán lehetett látni.

Mi az istennyila ez az egész? – töprengtem. Bojtárinas, meg szépfarú… Eszénél van ez a barom?

– Tudjuk, hogy Standics tőzsér marhái közelednek, legalább ötszáz darab, és titeket küldtek előre földeríteni a területet. Tavaly meg tavalyelőtt egész éjjel hajtották a marhákat, nem tudtuk kiszakítani a részünket. Hol van a gulya? Mikor érnek ide?! – üvöltött a fülembe az óriás, és úgy vágott gyomron, hogy mindjárt kipakoltam az ölébe a vacsorát. Káromkodva lökött el magától, szemlátomást nem szerette az egyszerű ételeket. Botladozva tántorogtam hátrafelé, amikor észrevettem, hogy Márton résnyire nyílt szemhéja alól figyel.

– Adjál nekik, komám! – üvöltöttem, és lábam előtt heverő botomat felkapva megzuhintottam az egyiket, aki fogta. Márton lefejelte a másikat, majd fegyver után nézett. Híres baltájához nem fért hozzá, ezért jobb híján felkapott a földről egy hosszú karót. Azok dobhatták el, akik őt kapták közre. Ahhoz képest, mennyire összeverték előtte, nagyon szépen osztotta őket. Még rikkantgatott is közben, mintha legényest táncolna. Ütött, vágott a husáng, de túl sokan jöttek. Én egyet-kettőt suhintottam, és amikor rés nyílt köztük, bevetettem magam a bozótba. Rosszul esett Márton csalódott üvöltését hallani, de határozottan jobb ötletnek tűnt a botos tánc helyett elsurranni a sötétben. Az utak túlélést tanítottak nekem, nem felesleges hősködést.

– Lóra, ti barmok, meg ne szökjön az asszonyember! – üvöltötte a bikahangú lator. – Megint riasztja a tőzsért, és mehetünk tyúkot lopni a vásárba. Szétvágom a pofátokat, ha elengeditek! Motya, Jaska! Üssétek már le azt a hitvány vénséget, mit gatyáztok annyit!

Csörtetés hallatszott a bozótban, ahogy a távolabb kikötött lovak felé rohantak. Én is szedtem a lábam a kiszáradt fa felé, mert tennivalóm sok volt, időm pedig kevés. Kimarkoltam övemen lógó szütyőmből az ideget, és felajzottam vele botomat, ami amúgy szép hosszúíj volt. Az én apám ugyanis íjászkatona volt, akitől ezt a mesterséget tanultam. Mást sem igen hagyott rám, az Isten nyugosztalja, ha csak azt nem, hogy a cimborát, akivel együtt ivott, nem hagyja cserben az ember.

 

 

 

Sebők Zsófia, Urbánszki Lászlóval beszélgetett az e kultúra oldalán

részlet

 

 

Sebők Zsófia: Azt javaslom, kezdjük a legelején! Kicsoda Urbánszki László, honnan jött és hova tartő

 

Urbánszki László: Édesapám bányász volt, hat elemit végzett, erős, bölcs ember. Munkásközegből indultam, tíz évet hajóztam a Dunán, diplomát szereztem, de az értelmiség életformáját sohasem éltem. Egy-két évig lubickoltam a mérnökségben, majd művészkedni kezdtem. Batikoltam, fafaragónak hittem magam, de mielőtt igazán ismert lettem volna, megfutamodtam. Mentségemül szolgáljon, hogy a művész „szakmában” sok a szépség, kevés a kenyér, és mi – én és a családom – éhesek voltunk. Mind a batikolásban, mind a faművességben visszahátráltam a határmezsgyére. Itt már meg lehetett élni. Se nem művész, se nem iparos, mindkettő, vagy egyik sem, ennek megítélésére nem én vagyok hivatott.

Amolyanállandóan úton lévő embernek érzem magam. Mindig vannak céljaim, vágyom valamire, de ha elérem, kis idő multán már fészkelődni kezdek lazítás helyett. Unatkozom! Ilyenkor molyolok, tötyörészek, kóstolgatok, és egy idő után megint úton vagyok. Gürcölök, agyalok, próbálkozom. Tiszta pillanataimban sokat röhögök magamon. Általában olyan célokat nézek ki, amihez nem értek, magyarul az alapoknál kell kezdenem. Természetesen sohasem a járt úton menetelek, mert az unalmas, nem veszem át a nálam okosabbak véleményét, ahogy illik, hanem eljátszom a problémával, próbálom a magam esze után megoldani. Félreértés ne essék, nem vagyok kapkodós, mindenbe beleugró típus, bármibe kezdek, azt szívvel-lélekkel teszem, és mívesen kidolgozom. Legyen az faműves munka, honlapépítés, novella egy kisbojtárról, vagy nézzék meg a gyerekeimet, szépek és okosak. (Nevet.) Míves munka.

Az írást 2008 tavaszán kívántam meg. Természetesen azt hittem, hogy elég a kreativitás, az eredeti látásmód, de ez nem így van. Egy év kellett az első normális novellám megszülésére. Három év az antológiányi mennyiség megírásához. Természetesen mindemellett folytattam szerelmetes faművességemet is, egyrészt, mert meg kell élni valamiből, másrészt, ha abba kellene hagynom, betölthetetlen üresség maradna a helyén. Gazdagabb így az élet, nem marad kihasználatlan tehetségem, fölös energiám. Új elfoglaltságot egyelőre nem keresek.

 

Sebők Zsófia: Hogyan jellemezné saját írói hovatartozását? Az már nyilvánvaló, hogy a most megjelenő, debütáló könyve a „történelem” szekcióban lesz elhelyezve a boltokban, de ezen belül hová tenné ön az Odakint, a pusztábant?

 

Urbánszki László: Természetesen, íróként is több úton szeretnék haladni. Vonzódom a szépirodalomhoz, jellemábrázoláshoz, hangulatokhoz, de szeretem az izgalmas cselekményt is. Egyszerre ülök két lovon. A kalandírók rosszallják, hogy sokat locsogok az emberről, a szépírók ledermednek a pörgős, sokszor durva cselekménytől. Tízezer karakterben mesélek egy pusztai vacsoráról és egy szeretnivaló kisbojtárról, míg egy másik írásomban kínhalállal bünteti a tömeg a méltatlan embert, vagy puszta kézzel szaggatják szét a gonoszt. A legtöbb írásomban akad ebből is, abból is. Talán nem illenek össze, de én így érzem teljesnek. A szépirodalmi megjelenítéstől lesz hihető a szereplő, de kell a mozgalmas cselekmény is, hisz attól válik élvezhetővé, befogadhatóvá a mese. Teremtsünk értéket, mely gyógyírként hat, de keverjük finom, emészthető ételbe, hogy napi háromszor ehessünk belőle.

Mindenképpen a könnyebb, kalandirodalomhoz állok közelebb. Szórakoztatni akarok, izgalmasat, érdekfeszítőt írni, de olyan szépirodalmi értékek hozzáadásával, hogy évente újra, meg újra elolvassák az írásaimat. Vannak olyan írók, akik ezt meg tudják tenni, én is szeretnék közéjük tartozni. Például Az íj című elbeszélésemben – mielőtt a felelőtlen kamaszfiú elindulna házi készítésű íjával medvére vadászni –, el akarom érni, hogy megszeressék. Ha ez sikerül, akkor sírunk és nevetünk, miközben az őrültségeiről olvasunk, mert szeretjük és féltjük őt. Ez lenne a végső célom, az olvasó azonosuljon a szereplővel. Ne regénynek, novellának érezze, hanem élete részének, mintha emlékezne.

Tudom: nagy szavak, nagy tervek, nagy kihívás. Vagy elérem, vagy sem, ez attól függ, elegendőek-e az adottságaim. Közel sem vagyok biztos magamban. Majd az olvasók eldöntik, mennyire sikerült. Nekem az is elég, hogy ilyen cél felé haladok. Hisz: úton lenni boldogság…

 

Sebők Zsófia: Miért a hétköznapi emberek, fogadósok, szilajpásztorok, bojtárok a főszereplői a kötetben megtalálható történeteknek? Ha azt mondom, középkor, a legtöbb embernek a lovagok jutnak eszébe róla. Ön nyilván másképp van ezzel…

 

Urbánszki László: Ritka bölcselkedő pillanataim egyikében arra a következtetésre jutottam, hogy amikor ezrek haláláról vagy mennybemeneteléről olvasunk, legfeljebb felszisszenünk, de ha egy ismeretlen gyerek kiül a második emeleti erkély korlátjára, akkor kiver minket a víz. Mindkét esetben kívülállók vagyunk, nincs személyes kötődés, mégis óriási a különbség. Ezt én magamnak úgy fogalmaztam meg, hogy a valódi izgalom a mindennapi életben rejtőzik, csak jól kell megjeleníteni. A hétköznapi kölyökkel tudunk azonosulni, a Szentföld megmentésére siető lovaggal nem annyira. Ha írói eszközeimmel el tudom érni, hogy az olvasó elhiggye, hogy ő csórt szalonnát a kamrából és egy dög nagy medve rohant felé, akkor igazi könyvet írtam. Amikor befejezi az olvasást, jóízű fáradtságot, kielégültséget fog érezni, mert vendégül láttam saját világomban, ahol csórt, izgult, menekült és győzött.

Hogy miért tettem hétköznapi kalandjaimat a középkorba?

Igazán komoly okom nem volt rá, így alakult. Most, hogy gondolkodom rajta, azt kell mondanom, hogy sok, nekünk aprónak tűnő probléma vagy öröm „odalent” felnagyítódik. Nincs gyufánk, sebaj, majd holnap veszünk. Odalent elveszett a kovakő és az acél? Akkor majd egy hét múlva szerzünk a városban, ha addig meg nem fagyunk.

Kevésbé bonyolult odaát az élet, jobban tudok koncentrálni a mondanivalóra, tisztábban előjönnek az értékek, a bűnök, de ami a legfontosabb: szeretek ott. Elvarázsol, lubickolok benne, vagy dagonyázok olykor. Eszem, iszom, adomázok, megverekszem a lányokért, hatalmasakat kártyázok a füstös kocsmákban és tyúkot lopok, ha vesztettem. Mai szlengben szólva, fullos életem van „odalent”, naná, hogy lejárok oda. Hogy közben a lovagok Jeruzsálemért (és saját birtokért) harcolnak a Szentföldön? Előfordul, majd Bíró Szabi megírja azt a részt. Én maradok a fogadósomnál, akinek támadt egy remek ötlete, amelyből eltartja a családját (lesz még hat gyermeke), jóízű történeteket hazudozik a pult mögött állva, bármilyen fáradt is, együtt számolják meg a bevételt a feleségével, és ha már ébren vannak… értik, ugye? Azért aki kuporgatott már hónapokig, évekig valamire, az tudja, még a pénzszámolásnak is megvan a maga izgalma… Csak jól kell megírni!

 

Sebők Zsófia: Jövőre jelenik meg a Nemtelen nemesek című regénye. Mesélne egy kicsit erről a könyvről? Mire számíthatunk majd?

 

Urbánszki László: Valódi élet lesz benne. Kicsit lusta, kicsit szélhámos emberekről fogok benne írni, akik ezen a földön járnak. Ügyeskednek, hogy megéljenek, és ha egy mód van rá, nem fizetnek adót. Ha van miből, úri módon megvendégelik a szegény embert, de olykor megkérik, hogy adjon nekik sovány leveséből, mert nagyon éhesek. Egyszer fent, egyszer lent, mint ahogy az életben lenni szokott. Figyelmeztetem önöket, hogy alattomos leszek. Ha nagyon idilli a hangulat, tuti, hogy becsap a mennykő, és valami vad dolog történik majd. Lesz benne durvaság, mert az életben is van. Nem akarok szirupos lenni, írni fogok majd igazságtalanságról és szenvedésről is, de csak mértékkel, mert abból a kevés is sok. Valahogy megvigasztalom majd a szenvedőket, de nem akarok minden rosszat helyrehozni, mert az hamis lenne. Viszont bízhatnak abban, hogy a gyermekét elvesztő anyának lesz szerető párja, és a lábatörött lovat megszabadítják a szenvedésétől.

Nemes barátom, Ladányfi Bene sokat fog kártyázni, és meglátogat majd néhány adakozó kedvű asszonyt is éjszakánként. Természetesen nem lesz mindig sikere, sőt… Urlas gyerek lassan felnő:csibészségben, tisztességben, mikor melyik a praktikusabb. Meglesi a fürdőző asszonyokat, megcsodálja a női test szépségét, és nagyon sokáig fog futni, hogy a férjek el ne kapják. Terveim szerint lesz némi közük a szürkemarhákhoz, verekednek majd a gulyásokkal és a gulyásokért. Megküzdenek farkasokkal és ordas emberekkel, és nem fognak mindig győzni. Átmennek Nagy Lajos királyunk Magyarországán, vendégeskednek fényes udvarházban, és ürgét ásnak, hogy ehessenek valamit.

Magyarul, fogalmam sincs, mi fog velük történni. Van egy vázlatom, egy ötlethalmazom, de ismerem magam: amint lehetőség adódik, elindulok egy ködbevesző ösvényen, mert vonz a kaland, eszembe fog jutni valami vad, erotikus, netán komolytalan ötlet, és akkor szabadjára engedem a két szeretnivaló zsiványt, hadd eriggyen a szekér, amerre csak a mese kívánja.

 

Sebők Zsófia: Mi mindent várhatunk ezután? Vannak konkrét ötletei, vagy inkább az „ahogy esik, úgy puffan” híve?

 

Urbánszki László: Messze nem vagyok még kiforrott író. Komolytalan lenne, ha most nagymellényű kijelentéseket tennék. Nem tudom. Írni fogok, az biztos. Történelmi regényt, mert szerelmes vagyok abba a korba, és szépirodalmat fogok beleszőni, hogy éljenek a szereplőim. Szabolcs barátomnak, a Historium Kiadó vezetőjének megtetszett áradozásom a magyar vadnyugatról, megkért, hogy írjak arról az időről. Utánamegyek a tényeknek, megkeresem a hozzáértőket, majd nekiülök álmodni. Ha szép, megosztom önökkel, ha csúnya, akkor hazudok hozzá valamit, hogy megszépítsem, mert abban akarok hinni, hogy az élet élveznivaló dolog. Az almába bele kell harapni, a magvakat el kell ültetni. A szépasszonyokat meg kell ölelni, de a többieket is, hogy ők is megszépüljenek. Sokat kell nevetni, olykor lehajtani a fejünket, és csönddel áldozni, de utána kérni egy korsó sört, bár egy jó könyv is megteszi. És ami nagyon fontos: mindig simogassuk meg a gyerekünk buksiját, ha összefutunk vele, mert jó dolog szeretve felnőni! Szerintem nem locsogok többet, hanem leülök, és megírom!

 

Sebők Zsófia: Mit üzen Urbánszki László, az elsőkötetes író a közönségnek?

 

Urbánszki László: Köszönöm, hogy meghallgattak, jól éreztem magam közben, mert szeretek mesélni. Remélem, gyakran fogunk találkozni, és ami a legfontosabb, örülünk egymásnak. Most megyek, de jönni fogok!

 

Sebők Zsófia: Köszönöm az interjút!

 

 

 

Forrás:

Michael Mansfield – tintbhu1.megacp.hu

Sebők Zsófia – ekultura.hu

ekultura.hu

 

 

 

Hírek

Bárányi László Ildikó: SZÖVETSÉGBEN A HALÁL ELLEN

Megjelent Bárányi László Ildikó regénye: SZÖVETSÉGBEN A HALÁL ELLEN

 

 

 

 

Mozaikokból mesterien kirakott, kibontakozó fájdalmas vallomás, meghatóan szép történet az erdélyi orvos házaspár tragédiától sem mentes sorsa. Életről, halálról, családról, szerelemről, hivatásról, hétköznapokról és ünnepekről szól Bárányi László Ildikó regénye, arról a szövetségről, amit az anya és orvos köt az élettel, a halál ellen.

„… Köszönöm minden olvasónak, aki végigkísér a huszadik század utolsó kétharmadán – és hajlandó szövetkezni velem egy eleve veszett harcban, ha nem is a Halál ellen – legalább egy kicsit az Életért.” – Írja előszavában, és később így vall vívódásairól az író:

… Mertem nem hazudni, nem hallgatni – a természet rendjébe avatkozni – mertem a halállal ujjat húzni! Szerettem, mintha szeretnének – nevettem, mikor sírni kéne. Mertem gyermeket szülni ERRE a világra! – neveltem emberségre és munkára. Hittem az akaratban és tudásban – és igen – hittem az emberi jóságban! Bíztam a fennmaradásban! Mertem büszke lenni, hogy van, ki helyembe álljon, nálamnál mindent jobban csináljon!…

Míg egy szép nap kiderült – nem függ tőlem semmi!

Merek, vagy nem? – hiszek, vagy sem? – a Sorsot nem érdekli!

Csak addig nehéz, míg végleg leszámolok az életemmel, míg rájövök, hogy sem gyávaságom, sem merszem nem ronthatta így el!

Attól kezdve, száraz szemmel is lehet olyant játszani, hogy: – adós – fizetek, mert éltem!”

 

Szeretettel ajánlom minden kedves olvasónak.

Pápay Aranka

 

 

A regény írója így vall a kötet hátoldalán:

 

 

Születésünk pillanatában halálra ítéltettünk mindahányan. S e két végpont között megtett bolyongásunk, határozott, céltudatos nekirugaszkodásaink és megalkuvó kitérőink összege az, amit fennkölt megfogalmazásban nagybetűs Életnek szokás nevezni. ezért marad örök a téma. Lehet-e, szükséges-e és nem botorság-e felvenni

a harcot az eleve elrendeltetettel? Az egyén fizikai megsemmisülése azonos-e az Élet vereségével? Életbiztosítás-e a Feltámadás? Mit segít rajtunk a hit vagy hitetlenség? Miért élünk egyáltalán? Miként békél meg önnön tehetetlenségével az, aki ifjonta azt képzelte, hogy méltó ellenfele lehet a  legnagyobb ellenségének, a Halálnak, és késői önvizsgálata során döbben rá, hogy az imádságig magasztalt Életeszmény ellen önmaga hányszor és mekkorát vétett…

Erre keresem a választ ebben a könyvben.

De vigyázz Halál! Az idő nekem dolgozik! Nekünk, halandóknak.

 

 

 

Eljöhet az a kor – sok millió év múlva -, mikor az elmúlás pillanatában mi röhögünk a szemed közé. Mert pontosan tudni fogjuk a helyet, ahol, a formát, ahogyan es a napot, amikor újra elkezdjük a harcot ellened. Győzni még akkor sem győzhetsz, ha pont olyan végtelen vagy, mint az anyag, az energia: az Élet!

 

 

 

A regényt 2011 július 10-én, Vasárnap délben 14 órakor bemutatják a Csattogóvölgyben, Verőcén, a Litea könyvsátorban. Mandics György író, a könyv szerkesztője ismerteti a kötetet.

 

 

 

Bárányi László Ildikó:

SZÖVETSÉGBEN A HALÁL ELLEN

regény

218 oldal

 

 

 

Megrendelhető az alábbi levélcímen: ibaranyister@gmail.com

 

 

 

Portré

Kisslaki László

Nagyon szeretek úgy szétnézni a világon, az életünkön, ahogyan ő láttat.*

Kisslaki László

 

Nagyon szeretek úgy szétnézni a világon, az életünkön, ahogyan ő láttat. Olvasás közben sokszor van olyan érzésem, hogy kikacsint rám: értjük egymást? Ó, igen!

 

J. M..: Kedves Laci, beszélj magadról!

 

 K.L.: Véletlenül élek itt Németországban, mert annak idején itt járt le a szolgálati útlevelünk. Azért írom többes számban, mert Béla bátyámmal és Laskawy Attila barátunkkal, mint „Trio Laki” jártuk a világot. Ha akkor úgy hozta volna a sors, vagy az ügynökségek akarata, hogy más országba szólítson a szerződésünk, talán ma svájci, angol, norvég, izraeli, vagy éppen luxemburgi lennék. (Útlevelem szerint). De mindezekhez fontos volt, hogy megszülessek Budán, 1946. Szeptember tizenharmadikán. A zuhogó esőben, délelőtt, hazafelé nagyon zötykölődött velünk a villamos, de hát erre, érthető módon már csak halványan emlékszem. Közben eltelt hat, jelentéktelen, szürke évtized. Gyerekkorom hajnalát többnyire betegségem miatt Kéthely községben, Somogy megyében töltöttem nagyapám konzervatív keze alatt. Ott vésődött belém az állatok szeretete, mert az istállóban több melegséget kaptam, amit három kórház és két szanatórium személyzete együtt véve adhatott.

 

J.M.: Nemrégiben olvashattunk egy némileg erről szóló történetet.

 

K.L.: Közben a szokásos iskolák: Óvodai tanulmányok (kis– és nagycsoport), általános iskola, – abból egy évfolyam Farkasgyepűn, a szanatórium iskolájában. – Érettségi, országos bajnoki cím az akrobatikus tornában. Majd ezt követte az Artistaképző Akadémia vizsgadiplomája. – Holott katolikus pap, vagy régész szerettem volna lenni szívem szerint. – Később, az itteni német újságokban jelentek meg jelentéktelen, de fizetett írásaim Kiss László név alatt, mert ez ritkább errefelé, mint odahaza. Jelenleg minimális nyugdíjból élek. Abból megvan a mindennapi kenyér és a meleg lakás. Időnként utazgathatok is szerényen, ha kedvem tartja. A St. Bonifatius templom Karitász szervezetén belül, idős, egyedül élő urakat és hölgyeket látogatok, csupáncsak úgy megkérdezni, hogy, hogy vannak és mi újság? De ők érzik is, hogy tényleg érdekel, amit kérdezek. Mellette tanítom az idegen ajkú gyerekeknek az irodalmat, történelmet, meg egy csipetnyi humanizmust; – igaz, az utóbbira mostanság nemigen van kereslet.

 

J.M.: Mióta írsz?

 

K.L.: Öt éve

 

J.M.: Miért kezdtél el írni? Mi inspirál?

 

K.L.: Szórakozásból.

 

J.M.: Hogyan fogadja a környezeted? A lakóhelyeden tudnak erről? És a családtagjaid? Támogatnak, kapsz segítséget tőlük?

 

K.L.: A környezetem tud róla, és örömmel olvasnak. Segítség mibe is kellene? Nincs rá szükségem. 

 

J.M.: Mik a vágyaid? Emberként… Íróként…

 

K.L.:  Továbbra is békességben írni és továbbra is örülni, hogy nem csak egyedül olvasom a novelláimat.

 

J.M.: Van–e példaképed? Vagy kinek a művészete van rád hatással?

 

K.L.: Móra Ferenc, Heltai, Tersánszky, Lénárd Sándor, George Tumpeck.

 

J.M.: Mi a célod az írással?

 

K.L.:  Szórakozni és szórakoztatni.

 

J.M.: Elégedett ember/író vagy?

 

K.L.:  Igen. Meg miért is ne lennék elégedett? Hiszen van mit ennem, könyvtáram, meg van mit felvennem, és télen meleg a lakásom. Meg szeretem az engem ismerő embereket, és többnyire ők is kedvelnek. Mi kell még?

 

J.M.: Mit üzensz a kezdő írótársaknak?

 

K.L.: Sokat olvassanak. Klasszikusokat is…

 

J.M.: Mesélj a munkamódszeredről!

 

K.L.:  Csak jókedvvel lehet jót írni. Módszerem nincs. Ha nekiülök az írásnak, az első mondatok után már hagyom, had csináljanak a szereplők azt, amit akarnak. Ha ne adj Isten, valamelyik alak túllépné a megengedett erkölcsi normákat, akkor legfeljebb megöletem, vagy száműzöm a novellámból.

 

J.M.: Mi eddigi legnagyobb sikered? Hogyan hatott rád és a további munkásságodra?

 

K.L.: A legnagyobb sikerem volt, amikor egy pályamunkámért elismerést, és egy kalap pénzt kaptam. Legjobban azért az, hogy megkaptam a „Verő László emlékérem 2010” évre, a prózáért – díjat. – Természetes, hogy az ilyesmi motiválja az embert. Ahogy a bel– és külföldön megjelenő írásaim is. 

 

J.M.: Kapsz visszajelzést az olvasóidtól.

 

K.L.: Egy országos lapban minden hónapban megjelenik egy–egy novellám. Örülök, ha néha visszahallom, hogy az olvasók nem csak a képeket nézegetik, hanem az én írásaimat is elolvassák. Még senki sem gyújtotta meg tiltakozásul a – politikamentes – lapot. 

 

J.M.: Hol olvashatóak a műveid?

 

K.L.: Zöld Újság, Napút, Búvópatak, Sikoly – Újvidék, Napsziget, Vasárnap – Erdély, Szabad Újság –Pozsony, Hét nap – Vajdaság, Ceglédi diadém, stb.

 

J.M.: Utolsó kérdésem egy számomra meghatározó olvasmányélményhez kötődik. Kérlek, mondj el mindent Keresztelő című novelládról! Mikor írtad? Milyen előzménye volt? Mi hozta az “ihletet” hozzá? Minden, minden érdekel vele kapcsolatban!

 

K.L.: Egyszer teljesen feleslegesen eltöprengtem azon, hogy mi lenne a világból, hogyha a paranoid őrülteket – persze csak azok, akiknek hatalmuk van – már baba korukban lerántotta volna a macska az asztalról, vagy megfojtja a hibbant anyja, vagy olyan szerencsés lenne a világ, hogy holtan születtek volna. Esetleg még a karrierjük kezdetén meghalnak balesetben. Ez vonatkozna esetleg az őseikre is. 

De az ilyen elmélkedés tökéletes hülyeség, és egészében téves. Az emberiség úgyis kitermelné magából az elkerülhetetlen selejtet, és az ahhoz kapcsolódó „szerencsés” konstellációt. Meg minden baba aranyos és ártatlan, és csak a sors keveri később úgy a paklit, hogy némelyikből véletlenül az emberiség ellensége lesz. Mert a környezete kitermelte, és megadta neki a lehetőséget, sőt hozzásegítette, hogy tökéletesen elmebeteg legyen. Ezért jutott éppen eszembe az a kis Dolfi baba; – mért nem lett volna ő is olyan aranyos csecsemő, mint bármelyik is a világon? És a mamája is aggódva virraszthatott ágya mellet, ha beteg volt, mint ahogy az anyák milliói a sajátjaik felett. Vehettem volna egy másik babát is, de éppen Braunauban aludtam egy panzióban, és ott jutott eszembe az esti sörözésnél. Persze, a gondolataimat ott megtartottam magamnak.

 

J.M.: Köszönöm a válaszokat, s bár némelyek lehettek volna hosszabbak, nem bánom, mert rövidségükben az aromájuk.

 

Végezetül csak annyit mondok: aki még nem olvasta volna a Keresztelőt…

 

Két hét múlva: Péter Erika

 

 

Hírek

Kenéz László – Szólóban és visszaszólóban

Mindenki próbálta már: a kiáltás után a közelebbi tárgyakról hamarabb, a távolibbakról kés?bb és jóval gyengébben szól a visszhang.
Kép: Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett (1817-1818)

 

Mindenki próbálta már: a kiáltás után a közelebbi tárgyakról hamarabb, a távolibbakról kés?bb és jóval gyengébben szól a visszhang. Ám mi a helyzet a hang tisztaságával? Van, aki állítja, a bejárt távolság megtisztítja a hangot. Pusztán a térbeli távolságról így szó sem lehet, hiszen ebben nem megtisztul, hanem eloszlik, nyoma vész a kiáltásnak. Ám ha nem térbeli, akkor miféle távolság ez? Hamarosan kiderül.

 

Franz Schubert: Pásztor a sziklán, Op. post. 129.

 

A Pásztor a sziklán (Der Hirt auf dem Felsen) különös kompozíció. Közvetlenül Schubert halála el?tt íródott, 1828 októberében. Felépítése és hangszerelése egyedülálló. Egyedi a szerkezete, mert a dal három részb?l áll, amelyek szünetek nélkül követik egymást, ám énekelt szövege nem egyetlen vers. A szöveg három forrásból összeállított anyag, s az eredeti verseket, valószín?leg maga a szerz?, teljesen a kompozíciónak rendelte alá. S ez nem csak kihagyást jelent. Schubert nemcsak, hogy annyit használt fel bel?lük, amennyire szüksége volt, hanem át is írta a verseket néhány helyen. Ám különös a darab hangszerelése is, mert a dalban, a rendkívüli hangterjedelm? szoprán hangra írt énekszólam és a kísér? zongoraszólam mellett egy klarinét (vagy cselló) is jelent?s zenei szerepet kapott. Ez a kiegészít? hangszer azonban nem dísz, nem hangfestés. A kompozíció olyan lényeges pontjain hangadó, hogy megszólalásának ténye legalább annyit mond, mint az adott dallam tematikus összefüggése: hang és visszhang összefonódása ez.

 

A zeneszerz? által újjáalkotott szöveg a f? üzenetet egészében, s nem részeiben hordozza: a szövegrészek kapcsolataiban rejlik a lényegi információ. S ugyanígy a hangszerelésben. Az emberi hang és a hangszer egybeszöv?d? és szétváló hangjai együttesen jelentenek valamit: amit a szöveg nem mondhat ki, azt a klarinét szólaltatja meg, de f?képp fordítva, mikor egy hangszer hangja nem lenne eléggé egyértelm?, el?térbe lép az emberi szó. F?ként ezekre a pontokra érdemes különösképp odafigyelni, hiszen egészen sajátos dolog történik: Schubert nemcsak zenét, hanem szöveget is ír.

 

A darab bevezetését halljuk, a klarinét els? és teljesen önálló, lekerekített megszólalását, az els? zárlatig. A komor zongorabevezet? után szinte fellélegzés a fúvós B-dúr megszólalása, ám hamar, már a klarinétszólam hatodik ütemében telít?dni kezd a tónus, érthet?vé téve a darab kezd? hangütését: nem gondtalan hegyi kurjongatásról lesz szó.

 

A klarinét dallamával indít az énekszólam is, s lényegében követi azt. A szöveg kezd?képe igazi romantikus pillanat, látványra olyan, mint Caspar David Friedrich képe, a Vándor a ködtenger felett. Ám ahogyan ez nem a hegymászásról szól, úgy a dalszöveg se vezessen félre senkit: a klarinét bevezet?je és a csaknem két oktávot bejáró énekhang, amely szólama legmélyebb hangján zár (a ’Klüfte’, ’szakadékok’ szón), nem a földi érzelmek skáláin mozognak és a dallamok kifeszítette er?k is messze túlhaladják egy magasból alátekint? pásztor szerelemre hangolt lelki húrjainak t?r?képességét. Pedig látszólag csakis földi ügyek forognak kockán, még ha a terepviszonyokból adódóan magasabb perspektívából is (a dalszöveget nyersfordításban közöljük):

Amikor a legmagasabb sziklán állok,
alátekintek a völgybe és énekelek:
a messzeségb?l, mély, sötét völgyekb?l
szakadékok visszhangja felel.

Minél messzebb ér hangom,
annál tisztábban szól vissza alantról.
Szerelmem távol van t?lem,
emiatt tekintek oly forrón felé.

Felettébb különös egy összefüggés csendül itt fel a visszhangról, de még furcsább, hogy az eredeti vers (Wilhelm Müller: Der Berghirt) erre mégsem helyez hangsúlyt, s kés?bb sem utal vissza rá. Pedig itt lényeges dolog rejlik, hiszen a valódi visszhang id?vel mindig visszatér. Nem mindegy azonban, hogyan. Mindenki próbálta már: a kiáltás után a közelebbi tárgyakról hamarabb, a távolibbakról kés?bb és jóval gyengébben szól vissza önmagunk. Itt azonban a hang tisztaságáról van szó. A bejárt távolságban megtisztul a hang. Pusztán a térbeli távolságról így szó sem lehet, hiszen ebben nem tisztul meg, hanem eloszlik, nyoma vész a kiáltásnak. Ám ha nem térbeli, akkor miféle távolság ez? Hamarosan kiderül.

A vágyakozás forrósága hamar szomorúsággá hidegül a hegytet?n. Ez a második zenei egység, g-mollban (Wilhelmina Christiane von Chézy verse):

Mély bánatban sorvadok,
boldogságomnak vége,
minden földi remény elhagyott
annyira egyedül vagyok.

Sóvárgóan csendül az erd?kben a dal,
sóvárgóan cseng az éjen át,
a szívet csodálatos er?vel ragadja az ég felé.

Itt már nyilvánvaló, hogy nem a földi szerelem a tét. A hang, az ének más irányba terjed mind messzebb és messzebb. A völgybe kiáltott hang átlényegült távlata ez, amelynek els? vektora a felfelé, de nem a térben, hanem abba az irányba, amit csak jelezhetünk: odadátra. A hang, amely azután odaátról, az égb?l visszatér, maga a tisztaság. A szomorúság hidegén valami átparázslik a második szakasz zárósorain. S a távolba kiáltott hang a klarinét kadenciájában kromatikusan ereszkedve tér meg (mi más hangokon szólnának azok, akik a szentlélek hangjait úgy szólaltatják meg, mint a hangszerek?).

 

Ám még egy irány zárva, amelyet ki kell nyitnia a hangnak. A harmadik szakasz következik, Allegretto, B-dúrban (egy versszak szintén von Chézy egy verséb?l, Schubert betoldásával):

 

A tavasz eljön,
a tavasz, örömöm,
s készen állhatok
a vándorútra.
Minél messzebb ér hangom,
annál tisztábban jön vissza.

 

A hangtávlat második vektora ez: a jöv?. A letisztult hang, a visszhang visszatért, a megtisztító távolság már mögötte, az els? versszakban meglátott összefüggés végtelenül kitágult, s oly messze ért a hang, hogy az akkor még csak eljöv?t réges rég bejárta. A záró két sor nem idézet, hanem visszhang, ám ilyenként mégsem hangmásolat, hiszen a szerz? elhagyta a végér?l, hogy ’alantról’. Nem, ez a visszhang már a bejárt távolságok révén megtisztult hang: az út nyitva odaátra, a jöv?be, az örömbe. És a szakadékok hirtelen egészen a hegycsúcsokig domborodnak, nincs többé olyan hely, ahol köd és homály ülne meg, kisimult a táj, de a benne hangzó szó nem pusztába kiáltott, mert bármiként hangzott is még a hegytet?n, a visszhang megtisztulva, az egész földet maga után vonva, forrásától forrásához, a lélekhez visszatért.

2009. február 7. szombat, 11.00 óra
Liszt Ferenc Emlékmúzeum (Régi Zeneakadémia)

 

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának kamarahangversenye

 

M?sor:

 

* Boccherini: C-dúr vonósötös. Kisfaludy Márta, Tóth Kiss Johanna (heged?), Sörös Jen? (brácsa), Bartos Csaba (cselló), Boldoghy Kummert Péter (b?g?)

* Schubert: Vonósnégyes tétel (“Quartettsatz”), c-moll, D 703 – Foskolos Péter, Závodszky Magdolna (heged?), Sörös Jen? (brácsa), Kántor Balázs (cselló)

* Schubert: Pásztor a sziklán, D 965. Váradi Zita (szoprán), Szitka Rudolf (klarinét), Fajger Orsolya (zongora)

* Mozart: g-moll vonósötös, K. 516. Novák Zita, Bánfalvi Anna (heged?), Botos Veronika, Tárcsik Zoltán (brácsa), Miskolczi Anita (cselló)

 

Forrás: kulturpart.hu – Kenéz László

 

Részlet hallható: http://www.kulturpart.hu/zene/8758/szoloban_es_visszaszoloban

 

 

Vers

Búcsúszonett Verő Lacinak, Laciról

“#1 Verő László, 2007 május 21, hétfő, 18:10
Áldjon meg az énistenem Ádám, és minden Toronylakót az idők végezetéig!”

A Naplóba, a Héttorony 1. éves születésnapjára írt versemhez írta. Úgy hangzik, mint egy utolsó, elköszönő üzenet… Döbbenetes….

 

 

 

Még nem volt öreg, hogy megtört az útja,

a tavaszi szél hátára vette,

és egy csillagon valahol letette

hol elnyeli végleg az idő kútja.

Rosszat tett, hiszen bezárta az időt,

és becsomagolt földet és eget

itt hagyott sok le nem élt életet,

és meghajolt az elmúlás előtt.

Felhővé szövődik immár a bánat

bilincses lelke végtelenbe tér,

utána küldöm legszebbik imámat,

ha idő nincs is, maradjon a tér,

mert minden szó már csak írott malaszt,

a Héttoronyba zárva itt maraszt.

Elbeszélés

A terrorista sajt

Előlegezve Verő László* születésnapjára, aki úgy és akkor
ünnepelheti az évfordulóját, mint az Angol Királynő őfelsége.

 

 – Semmi gond, meglesz – mondta Jóska a barátjának, aki egy
elektronikus irodalmi lapot felelősen főszerkesztett.
– Mondom, hogy viszünk, Laci – a frankfurti piacon vásárolunk a
legbüdösebb francia sajtból.
Lehetőleg a Béla bátyád szerezze be, mert az ő kifinomult érzéke,
ínyencsége garancia a sajt pedigréjére, mert sajnos mondanom
sem kell, a te paraszt ízlésed nem evidens – monda a főszerkesztő.
– Így igaz – ismerte el Jóska.

Béla a sajtot megvette, hazavitte és a hűtőbe betette. A sajtot az
üzletben ötszörös fóliába forrasztották.
Másnap Béla felesége már a hajnali órákban szekrényből a kertbe
vitte a ruhákat szellőztetni, és megrendelte a lakás újra festését.
Kijelentette még, hogy vagy ő, vagy a sajt, mert még egy éjszakát
nem fognak hármasban tölteni egy fedél alatt.
Gordiusi megoldás: Béla azonnal átszállította a bajkeverőt
testvérének, Jóskának, tudván, hogy az ő felesége már kiskorában
elvesztette a szaglóképességét. A sajtcsomagot óvatosan kihelyezte
az erkélyre, vigyázva rakta le, nehogy felébredjen, majd hirtelen
visszaugrott, és bezárta maga mögött az üvegajtót, de a zajra
persze, hogy felébredt a beste. Egy darabig morgott, fújt dühösen,
de végül sikeresen a szabadba harapta magát. Kopogott, zörgött az
üvegen, Jóska már igen unta a makacs bámulását, hogy legalább a
látványt távol tartsa, egyszerűen behúzta a függönyt.
Jóska pontosan tíz percet pihent, mikor a ház elé szirénázó
mentőautó érkezett az alattunk lakó idős asszonyhoz. A szélütés
jeleit mutató nénit beszállították frankfurti egyetemi klinikára. Ott
az őt körbevevő orvosok nem értették, hogy a beszélni képtelen
páciens mért mutogat botjával makacsul a plafon felé.

Béla és Jóska másnap elindultak az ezer kilométeres útnak. A
biztonság kedvéért a sajtot még egy vánkosbörtönbe is
bebugyolálták és úgy gyömöszölték be a lakómobil
hűtőszekrényébe. Egy ilyen börtönből még egy Monte Cristo se
tudna kiszabadulni.
– Most gyere ki te piszok! – mondta Jóska és rácsukta az ajtót.

A hegyeshalmi határátkelőn gyenge volt a forgalom. Kurt Weber
már türelmetlenül várta, hogy megjöjjön a váltótársa, mert a
finom, soproni asszony végre megígérte, hogy feljön hozzá a bécsi
lakására.

Órájára pillantott. Megvolt még, – ugyanis kollégájával
történt, hogy egyszer a lekezelt útlevelet átnyújtotta a belépőnek, s
mire kezét visszahúzta az óra már nem volt a csuklóján. Röviddel
később már a ´Piroschkagulasch` étterem vécéjében folyt az ádáz
alkudozás rá, egy üzbég lánykereskedő és egy török átutazó
történelemtanár között.

Kurt Weber rendbe rakta az asztalát. Maradék szalámis zsemléjét
Burkusnak, a határőr kutyának adta, ki maga sem tudta, hogy
melyik oldalon is szolgál tulajdonképpen, ezért mindkét államtól
beszedte járulékát. Nem firtatták az altisztek, mert gondolták,
hátha valami nagykutya van a háttérben.

Időközben belépésre begördült Jóskáék lakókocsija és a vezető
lehúzta az ablakot. Ekkor történt a katasztrófa. Weber első
pillanatban terrortámadás tervére gondolt a zalai gáztartályok ellen,
amely megbénítja átmenetileg az egész Dunántúl életét, beleértve
a légtéren áthúzó vadászgépek navigációs képességét is. A bűz első
hulláma, ami a kocsiból áradt, azonnal megbénította az agyát,
elvesztette az eszméletét, de szerencsére a vegyi gáz riadót kiváltó
jelzőre zuhant.

A szirénák sikoltozására leállt a forgalom és kitört a pánik, csak
Burkus zabálta kétpofára csámcsogva a menázsiját. Megérkeztek a
gázmaszkos terrorellenes kommandósok. Oszlopok, autók
fedezékéből szökdeltek elő, egymást fedezve a lakómobil felé. Az
elvakító, hangsokkoló gránát belövésére nem volt szükség. Mikor az
első harcos elérte az objektumot, hirtelen beugrott az autóba,
feltépte a hűtő ajtaját és ráfogta géppisztolyát a félelemtől remegő
sajtra. Most már nem volt olyan hányaveti, rémülten pislogott a
fegyver csövébe.
A kommandó parancsnoka hamar lefújta az akciót. Lepecsételtette
a hűtőszekrényben lévő küldeményt, ami majd csak a szerkesztő
házában, zárt ablakok és behúzott függönyök mögött nyitható fel.
Megkésve kerékpáron becsörömpöltek a tévedésből riasztott
wienerneustadti sporthorgászok is, ugyanis azt hitték, hogy a héten
ismét feltűnt a Fertő tóban a Loch Ness-i szörny húga, holott csak
Egon, a pénztelen vállalkozó úsztatta a gazdag, de ronda
menyasszonyát.

Pest felé szinte eseménytelen volt az út leszámítva a boglári
sikertelen rablótámadást, amit visszavertek. Az elkövetők magyarul
beszéltek, de érezhetően francia akcentussal. Jóska a biztonság
kedvéért a visegrádi kertészmérnök barátjával, aki Zamárdiba
nősült, behegesztette a hűtőszekrény ajtaját. Mire elérték Pest
határát, már lerázták az őket követő francia autót is. Laci a háza
előtt várakozott egy szerelőbrigáddal, akik szakavatottan
kiszabadították a szállítmányt és eltűntek, mivel a pénzt már jó
előre felvették.

A sokmenüs vacsora fejedelmi volt. Végre szervírozásra került a
sajtok vénséges vén anyakirálynője. Jóska még nem próbálta ezt az
egzotikumot, egy darabig csak nézte, majd kedvet kapott hozzá.
Nem is volt rossz, de neki ez túl előkelő. Inkább marad a
parasztkolbász és a hagymánál.
Sziszi cica őfensége – ki tulajdonképpen a ház úrnője –
közömbösen nézte végig a vacsorát és mikor meglátta Jóskát,
lemondóan csóválta szép kerek fejét.
– Na, ez is itt van – gondolta, – most megint jó hangosan kell
vernem saját mancsommal az ablakot, mikor éjjel kegyeskedek
bekívánkozni a könyvtárszobába.
Sziszi tulajdonképpen a Verő családot, mint személyzetet tartja, és
kegyesen eltűri a beléjük nevelt hódolatot – igaz, sok türelmet,
megértést és munkát igényelt a betanításuk. Alapjában véve
kedveli is a családot – különösen a jól táplált főkomornyikját,
Lászlót –, de tartózkodik tőle, hogy kinyilvánítsa szimpátiáját, mert
még elkanászkodik. Jóindulatúlag elnézi hibáikat, mert tudja, hogy
ők csak oktalan emberek.
– Most meg, hogy odavannak ezért az illatos dologért, ami ugye
nem rossz, de nem is vadásztak rá sok-sok órás türelemmel. Ezek
még biztos nem is próbálták a frissen fogott vakondot, meg mérget
veszek rá, hogy még nem ettek idei másodköltésű verébfiókát –,
gondolta és nagy kegyesen visszavonult a könyvtárszobájába.

________________________

* Verő László költő, irodalomszervező 2006-ban alapította a
7torony irodalmi magazint.

Hírek

Pápay Aranka elment…

[A cikk, eredetileg 2019. február 2-án jelent meg a Héttorony híroldalán… Sajnos, ma már nem látja, nem találja senki. Így fontosnak érezzük, hogy emlékezésünk megmaradjon, itt legyen a híroldalon, így a mai nap újra felszerkesztem ugyanazt a cikket, amelyet akkor összeállítottam…
És közben érzem: Aranka, nagyon, nagyon hiányzol!]

***

 „Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.”

(Madách Imre: Az ember tragédiája)

Magamba roskadva ülök. Nehezen törődünk bele, mégis létezik olyan életút, amit sehogyan sem sikerül irányítanunk. Jön a szélvihar és tövestől csavarja ki a fát a kertedben. Nem tudsz védekezni, nálad sokkal hatalmasabb erővel állsz szemben.
Mindenki küzdelmét, minden lépését befolyásolja a körülötte zajló, létező, kegyetlen világ, ami tele van viharokkal, megnyert csatákkal és hiábavaló harcokkal.
Elindult Mariska, szívében tiszta vágyakkal. Hitte, kiléphet sors-adta helyéről, hogy jobb életet lesz képes teremteni előbb önmagának, aztán majd egy boldog családnak, jobbat, mint amilyen az őseinek valaha is volt. Tudta, nem lesz könnyű dolga, de lebecsülte az ősi törvények könyörtelenségét, azt pedig végképp nem láthatta be, hogy ami oly távolról épp csak közeledni látszott, az világégés lesz, és az ő életükbe is pusztító tüzet hoz majd.
A hétköznapok egyszerű katonája volt ez az asszony, de az emberi sors erős lelkű, eddig névtelen hőse.
Bármit elhatározhatunk, kitűzhetünk célokat, a hozzájuk vezető út könnyebb, nehezebb, de különlegesen nehéz is lehet – „embere válogatja”.
Ki tudja, milyen rend szerint?

(Pápay Aranka: Örvények felett)

„A Héttorony a második otthonom. Minden arra érdemesnek tartott írásom ott olvasható, a regényeim minden fejezetét is beleértve, de fő momentum életemben, hogy itt a beérkező prózai műveknek az egyik lektora, szerkesztője vagyok. Ez amilyen nagy felelősség, éppoly nagy öröm is számomra, értelmet ad a napjaimnak. Több írótársamnak írásait kötetbe szerkesztve nyomdakészre tördelve készítettem el, és a saját köteteimnek is magam voltam a szerkesztője.” (Pápay Aranka)

A Héttorony szerkesztői 2009-ben:

(Nagyajtai Kovács Zsolt, Serfőző Attila, Nagy Horváth Ilona, Pulai Éva, Pápay Aranka és Rusvai Mónika)

Jé, ez már Debrecen? Igen, a Nagytemplomot megismerem, a Déri Múzeum épületét is.
Ott, az a mosolygó férfi felém tart, ő Zsolt lehet, megismerem a képről.
— Azt mondtad egyszer, hogy rég nem kaptál élő virágot — és átadja az egyiket a virágai közül. Két puszi jár érte, természetesen. Ahogy az oldalbejárót keressük, megismerem Attilát, épp a kocsiból száll ki. Élénken visszainteget, szorul a torkom, kicsit olyan, mintha álmodnék.
Mire megállunk ott várnak, Ilcsi is, mintha a földből nőtt volna ki.
— Te vagy? — Nem is tudom, mit mondok, olyan jó, hogy ott vannak, hogy ott vagyok, hogy így fogadnak!
Két lépcsőt kell legyőzni, de semmi az a főszerkesztőnknek?!
Bent kalauzolnak, előre gurulok, ott Évi vár a megígért meleg öleléssel. Ilcsivel váltunk néhány szót. Milyen más így testközelben lenni, érezni minden kedves ismerős kisugárzását. Igen, itt minden megjelent alkotó, művész, érzékeny ember a javából.
Érzem, túl sok ez nekem, nem leszek képes felolvasni a kiválasztott részletet. Attila sürög-forog körülöttem, kapok tőle egy Néző * Pont Kalendáriumot, őt kérem, adjuk az én írásomat az előadónak!

(Pápay Aranka: Debrecenbe kéne menni…)

  1. Budapest, Verő László háza előtt készült a fénykép, egy csodálatos, Torony-találkozó alkalmával

Pápay Aranka: A szeretet bátor

Állok az ablaknál, a későn jött, hatalmas hópelyhekben gyönyörködöm.
A párkányra támasztott kezem fázni kezd, nagyon lehűlt a levegő, ez a februári tél maradni látszik egy ideig.
Szeretem a mindent eltakaró, friss fehérséget. Az illata is tiszta, csípős hidege megöli azt, ami a lucskos langymelegben burjánzana, kitakarított terepet készít az új életet hozó tavasznak.
Egész nap esik, már nem nagy pelyhekben, hanem sűrű, apró szitálással. A fák ágaira széles, fehér kontúrt, a háztetőkre és talajra vastag paplant varázsolt már. A kert végét záró drótkerítést mintha egy mesebeli, bolondos öregasszony puha, fehér angóra fonalával vastagon behorgolta volna, és ráadásnak minden lécére mókásan hegyes hósipkát biggyesztett.
Kemény teleket hoz vissza emlékezetembe ez a kép.
Az öcsém naponta zöldre dermedten jött haza a buckásra fagyott Büdös-tóról, ahol a viháncoló gyerekekkel csúszkált és esett-kelt, apu faragta fatalpba égetett, vastag csikódróton, ami a korcsolyát helyettesítette.
Én ki se mehettem, és ezért amikor lekerült rólam a gipsz, csilingelő szánnal vitt nagyanyám – egy hosszú bezártságot türelmesen viselő unokát –, friss levegővel jutalmazni.
Úgy bebugyoláltak, hogy csak a szemeim maradtak szabadon, mást mindent puha, fehér birkabundába csomagoltak, ami a patyolat hó mellet szinte sárgának tűnt.
Siklott a szán, a nap ragyogott, millió, sziporkázó csillagocskával díszítve az egész világot.
Egy csöpp kis madárka valóságos hózáport okozott az ágra szállva…
Az én anyám apró, kicsit félénk asszonyka volt. Soha nem nyomott többet negyvennyolc kilónál. Ha napvilágnál elmulasztotta kulcsra zárni a pinceajtót, ami a kerített udvar végében, ötven lépésnyire volt, akkor megkért valakit, hogy kísérje el, mert nem volt bátorsága egyedül kimenni a sötétbe, még ha világított is a hótakaró.
Aztán egyszer a legnagyobb télben kellett hazamennem a kórházból. Mindkét lábamon végig, és derekamig felérő gipsz volt.
A vonat tőlünk a 9km-re lévő állomásig vitt, onnét nyáron lovas-kocsi, télen szán szállította az utasokat a környező falukba.
Ez még élményszámba is vehető, de nem akkora gipszben, mint az enyém…
A szán minden vonathoz a – lakásunkkal majdnem szemközt álló – posta épülete elől indult, vitte az elutazókat és hozta az érkezőket.
Az apám felutazott értem a kórházba, egy plédet hozott is magával, de a fuvaros Kövesi Feri bácsival azt beszélték meg, hogy szalmát terít a kocsi aljába, indulás előtt beszól anyuhoz egy tollas dunnáért, amit majd még pokróccal is befed.
Alul a szalma, felül a toll tart majd melegen.
Nem szabad a csontkemény gipsznek áthűlnie, abban halálra fáznék hazáig.
A megbeszélt idő körül lesett az ablakon anyu, és hallott is egy száncsengőt. Nem állt meg a ház előtt a szán, hát felkapta az összecsavart, mégis terjedelmes dunnát, szaladt a postához. De ott már nem talált senkit.
Egy bekecsébe húzott nyakú ember sietett csak el mellette, rákérdezve:
– Csak nem a szánnal akart utazni Aranka?
– Nem utazni, hanem ezt a takarót akartam az állomásra küldeni vele.
– Ha siet, még eléri a Nagykocsma mögött, ott vesz fel valakit…
Az én anyukám szaladva se ért el semmi járművet. Hirtelen egy teljesen kihalt téren találta magát. Sehol egy lélek, csak a hó világított.
Pillanatig arra gondolt, hogy otthon még az ajtót se zárta be, a tűz is el fog aludni, meg jó lett volna valamibe belekötni ezt, a megfogni is bonyolult csomagot. De ha visszamegy, az nagy időveszteség…
És elindult a letaposott hóban a Kis utcán, a 9 km-re lévő Pincehely felé.
– Majdcsak jön egy szán… – próbálta ámítani magát.
A házak ablakai sem világítottak már, a vonat ideje éjfél körül volt…
Aztán elmaradtak a házak, és a szántalp nyomán csak egy lábnyomnak volt helye.
Amikor a vonat megállt, már messziről látta apu az állomásépület sarkán várakozó Kövesit.
Ő is észrevett minket és sietett, hogy segíthessen a leszállásnál, meg a szánig vinni engem a súlyos gipszemmel.
– Hol van a dunyha Feri? – ijedt meg apu.
– Tyhű, azt a! – tolta fel a „miskabácsi sapkát” Kövesi.
– A Döllest köllött fővennem, siettem, elfeledtem…
Még a saját térdére szánt pokrócot is rám terítették és – több utas nem lévén – elindultunk. Először simán siklott a szán, szaporázták a lovacskák, nyakukban a vidám csengettyűkkel.
De ahogy elhagytuk az állomást, már a majdnem töretlen hóban kellett haladni.
Előbb, a még kellemesen meleg gipszemben élvezettel néztem a szürke ég alatt, két oldalon elsuhanó, az útra behajló, hóval terhes ágakat. De nagyon hamar fázni kezdtek a kezeim, a gipsz külső fele már nem volt még langyos se.
Pincehelyt elhagyva, a finom rezgéstől, és a halk, monoton beszélgetést hallva, álmosodtam.
Apu emeltebb hangja riasztott fel:
– Odanézz Feri! Ott egy alak mozog.
– Én is úgy látom…
– Ki lehet az, ilyenkor erre?
A szán és a mozgó pont közt fogyott a távolság. Ahogy közelebb ért, már kivették, hogy valaki hatalmas csomaggal birkózik a hasig érő hóban, de rendületlenül emelgeti a lábait, törtet felénk…
Apu leugrott a szánról és futva elébe ment, a lába térdig süppedve késleltette.
– Anyukám, hogyan gondoltad…
– Jaj! – hallottam anyu hangján.
Felemelt fejemmel se láttam odáig.
Csak mondták később, hogy kiment lábaiból az erő, és a hóba huppant, a dunnát addig tartó kezei is erőtlenül lógtak, amikor a két férfi mellém fektette a kocsiban zizegő szalmára.
Mindkettőnket betakargattak, ő a hideg gipszem mellé került, de azt súgta, hogy most úgyis nagyon melege lett…
A férfiak megállapították, az út kétharmadát – legalább 6 km-t – tett meg anyu, egy idomtalan csomagot ölelve, a magas havat taposva.
– Csak akkor ijedeztem kicsit, amikor reccsent egy-egy ág, de rájöttem, hogy a hó súlyától.
Magyarázta, kisebbíteni akarva a hőstettét.
Egyikünk sem fázott meg, de a pincét ezután se merte kíséret nélkül bezárni az anyukám.
Mert csak a szeretet bátor… és erős.

A februári, friss hó most még tisztán ragyog kint.

2005.

Verő László kertjében, a szerkesztőkkel…

2014.

Magamba roskadva ülök. Nehezen törődünk bele, mégis létezik olyan életút, amit sehogyan sem sikerül irányítanunk. Jön a szélvihar és tövestől csavarja ki a fát a kertedben. Nem tudsz védekezni, nálad sokkal hatalmasabb erővel állsz szemben.
Mindenki küzdelmét, minden lépését befolyásolja a körülötte zajló, létező, kegyetlen világ, ami tele van viharokkal, megnyert csatákkal és hiábavaló harcokkal.
Elindult Mariska, szívében tiszta vágyakkal. Hitte, kiléphet sors-adta helyéről, hogy jobb életet lesz képes teremteni előbb önmagának, aztán majd egy boldog családnak, jobbat, mint amilyen az őseinek valaha is volt. Tudta, nem lesz könnyű dolga, de erős volt a hite és lebecsülte az ősi törvények könyörtelenségét, azt pedig végképp nem láthatta be, hogy ami oly távolról épp csak közeledni látszott, az világégés lesz, és az ő életükbe is pusztító tüzet hoz majd. Gyermekét kiemelte mégis abból a világból, neki ez volt a győzelem.
A hétköznapok egyszerű katonája volt ez az asszony, de az emberi sors erős lelkű, eddig névtelen hőse.
Bármit elhatározhatunk, kitűzhetünk célokat, a hozzájuk vezető út könnyebb, nehezebb, de különlegesen nehéz is lehet – „embere válogatja”.
Ki tudja, milyen rend szerint?

(Pápay Aranka: Örvények felett, részlet)

Pápay Aranka:
Bíborkalap, könnykorsó meg a söprű

Élete folyamán egy nő millió arcot hord. Azok közül egy sem álarc. Akinek nincsenek alkalmi arcai, az nem is nő. Az tart életben minket, hogy segítségükkel úgy tudunk alkalmazkodni a göröngyökhöz — amik az életünk útján végig ott éktelenkednek —, hogy ne zötyögjön, ne omoljon össze az, az előre kimért ÉLET-ünk. Van, aki tagadja, van, aki elfogadja, zokszóval vagy vállat vonva, de letagadni kár, mert nagyon fontos kellékeink vannak az eleve örökölt, titkos szekrénykénkben.
Azt minden nő rögtön megkapja, amikor világra jön, vannak is már benne kellékek, néha magunknak is titkosak, és csak idővel derül ki a létezésük. De az élet során szépen gyűjtögetünk hozzá kacatokat, amik igencsak hasznosak lehetnek alkalom adtán.
Most elárulom, az enyémben rejlő egynémelyiket. No, nem mindet, a szekrény azért még titkos!
Ott tartom például a lecsatolható vasorromat, a fontos söprűm mellett, aztán ott a szintén lekapcsolható mobil szárnyakat, amiket csak nemrég fedeztem fel… (Ó, nem magamtól, erre figyelmeztettek, nem is olyan biztos, hogy tényleg vannak…) A tükrömet megcsalni képes hetyke bíborkalapom is ott lapul. De ott tartok — a csinos kalappal gondosan letakarva —, egy kicsi, kecses korsócskát is, azaz már csak képletesen, mert a megfoghatót tovább kellett ajándékoznom. A család mindenkori legfiatalabb, asszonnyá serdült nőtagjának van arra szüksége — sajnos!
Úgy hívjuk ezt a kis jószágot, hogy „könnykorsó”. Nem magasabb tíz centinél, alul öble, felül kiöntőre formált csücsörítő pereme, és kérdőjel alakú füle van, színe, mint a barna éjfél.
Kislány koromban szerettem volna kivenni a vitrinből, és játszani vele, mert ilyen kis méretben az csakis játékszer lehet — gondoltam én.
— Nem, nem — intett tiltón az anyukám. — Ez nem játék, kislányom. Ezt én az édesanyámtól kaptam, mielőtt eltávozott az élők sorából. Ő is az édesanyjától, aki szintén, és így messzire vissza a múltba, sok-sok nemzedéken át, amikor férjhez mentek, vagy életükben nagy változás előtt álltak. Nekem akkor adta, amikor érezte, hogy előbb el kell mennie, mint ahogy engem férjhez adhatna. Azt mondta: ”Olyan asszony még nem született, aki titkolni való könnyeket ne sírt volna. Zokoghatsz bárki vállán, telesírhatsz zsebkendőket, de a titkos okból ejtett könnyeidet ne láthassa senki. Azokat gyűjtsd össze ebben a kis kancsóban, de akkor ki kell öntened, ha elmúlik az, ami miatt hullattad. Legtöbbünknek nem adatott meg, hogy kiöntse. Így aztán ez a kis edény meg is telhet. Vigyázz a szívedre, nehogy nálad csorduljon ki.”
Akkor megdöbbentem, hogy anyukámnak is lehetnek titkai. Aztán felnőttem… Most nem szeretném részletezni, hányszor gyarapítottam a kancsónk tartalmát, kicsordult, vagy nem, ez az én titkom marad.
A kancsót tovább ajándékoztam, nem a lányomnak, mert ez a csoda engem elkerült, nekem keresztlányaim vannak. Mostani vágyam — nem is titkoltan — az, hogy ő ki tudja önteni a kancsó tartalmát, vagy legalábbis le tudja takarni egy bíborkalappal. Ahogy őt ismerem, úgy hasonlít rám, mintha nem is ”csak” a keresztanyja lennék. Márpedig az sokmindent jelenthet!

Titkos szekrénykémet gondosan bezárom, nehogy elvesszen belőle valami fontos kellék, mert a hátralévő kis időmben az szeretnék maradni, aki mindig is voltam, Nő, aki mindig talpra esik, mint a macska, bármennyit zuhan is. Hogy az ősanyáim ott fenn elégedetten nézzenek le a minél üresebb, kis vándor-kancsónkra, amit azért féltve őrzök —, ha csak képletesen is.

A hangja is megmaradt nekünk, hallgassátok(köszönet az Irodalmi Rádiónak):

Kosztolányi Dezső:
Halotti beszéd
(részlet)

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt…”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt…”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Rachmaninoff:The Isle of the Dead, Op.29

Nincs kép

Beköszöntő

Verő László, 2006. június 3., szombat 15:50

Hagyj föl minden reménnyel, ki ide belépsz – és azt gondolod, hogy e helyen minden megkötés nélküli fórumra lelsz, amit bepiszkíthatsz. Terveink szerint ide, a Héttoronyba azok nyernek bebocsátást, akik szeretnek – és tudnak – jókat írni, olvasni és véleményükkel hozzájárulnak a legjobb hagyományokat fölelevenítő irodalmi kávéház hangulatához.

A net – sokak meggyőződése szerint – a “mindent lehet” platformja. Ez részben igaz, olyan helyeken, melyeket az üzemeltető e célra hozott létre. A Héttorony részben szabadabb – hisz aki kulturált környezetre vágyik, szabadnak érezheti itt magát – részben pedig kész diktatúra leend – mivel a neten tenyésző kártevők, az első ide nem illő próbálkozásuk után, kiűzetnek azonnal, indoklás nélkül, és véglegesen. Magyarán, képzeld el kedves klubtagunk, hogy egy szerkesztőség által megszűrt, européer társaságban múlathatod a drága idődet, mindennemű atrocitás nélkül.

Az írásokat Neked köszönhetjük. Aki pedig csak olvasgatni tér be hozzánk, nyugodtan teheti, mivel kínosan vigyázunk arra, hogy csak a szó jó értelmében vett minőségi dilettánsok (műkedvelők), és – reményeink szerint profi szerzők alkotásai jelenjenek meg. A szerkesztés komolyan veendő, hisz magam 1986 óta ezzel foglalkozom.

Dőlj hátra a székeden, várjuk írásaidat, hozzászólásaidat, és ha jól érzed magad, vidd hírét az oldalnak. Szeretettel várunk minden jószándékú írót és olvasót!

Verő László

1954 – 2007

Minden uszító, a Torony szellemiségét megzavaró írás, hozzászólás szerzőjét, figyelmeztetés nélkül és végérvényesen töröljük.

Ps: Írást publikálni csak saját néven tudsz, ezért úgy regisztrálj – hisz amit alkotsz, azt vállalod – ez természetes ugye?

szerkesztőség

Friss hírek

 

Többi hír >>

Élménybeszámoló

Irány Ozora!

Amikor a tavalyi Verő László-díjak átadása után FőSeri druszám az iránt érdeklődött, ugye jövőre el tudok jönni, már sejtettem, valamiféle összeesküvés készül ellenem…

  

Irány Ozora!

 

Amikor a tavalyi Verő László-díjak átadása után FőSeri druszám az iránt érdeklődött, ugye jövőre el tudok jönni, már sejtettem, valamiféle összeesküvés készül ellenem, és azt is (reméltem), miféle. Semmi jónak nem szokásom elrontója lenni, így áldozatkészen biztosítottam, jövök. Naná, hogy igen! Ehhez más csak az kellett fűszernek, hogy Aranka szervezze. Pláne, naná! Lehet neki nemet mondani? Az már felérne az örök pokolra való kárhoztatással… Tehát rettegj 7torony! Jövööök!

Kivételesen nem jelentettem be jó előre, miért nem tudok jönni, és nem magyarázgattam a bizonyítványom. Az első akadály azonnal a helyszín lett, vagyis Ozora. Debrecen, Szeged és Budapest egynapi út Brassóból autóval, de Ozora már 840 km, és ebbe bele kell számítani a romániai utakat is, amelyek nem autópálya jellegűek (finoman fejezzem ki magam), s az út egyenetlenségeit és a kanyarokat leszámítva, két falu közt nem elég a távolság kilencvenre felgyorsítani, s az előzhetetlen teherautók… Jó nem panaszkodok tovább, és nem magyarázkodom tovább. Szóval mióta megtanultam Szidivel (Kis Ceedy) fejre állni némi országúti horkolás miatt a jeges úton, nem tudom (ööö… legyek őszinte: nem merem) egy napra bevállalni. Így nem három, hanem minimum öt napos út számomra a 7torony találkozó. Nem fér bele egy hétvégébe.

Akkor már legyen egy hét, és meglátogatom a fiamat is! Pesten megalszom… Jaj… az időpont nem esik vakációra, és az asszony tanárnő… Némi közelharc az igazgatósággal, mégis tud jönni! Első sárkány legyőzve, diadalmasan megyek a munkahelyemre bejelenteni szándékomat. A kolléganőm idegösszeomlással kacérkodik, ő is szabira akar. Pont akkor. Szerencsére már egy éve bejelentettem, ide nekem el kell jutnom… Huh, mégis kerül megoldás, azzal az ígérettel, nem üres kézzel térek haza. „Mégiscsak át kell vennie a díját” — áll a főnöknőm a pártomra, miután megzsarolom, ha nem enged el, nyugdíjaztatom magam. Szerencsére ez számára elég kemény fenyegetés (jó a szakmai hozzáértés is valamire), s ha nem is veszi halál komolyan a már néhányszor elsütött tréfát, de elmehetek! Hurrá!

Másnap érkezik egy e-mail: egyetemi találkozónk június első hétvégéjén… Két hetet nem vehetek ki júniusban, főleg, mert egész júliust már lefoglaltam — megyek Ausztráliába az unokámhoz. Egy ilyen kérésért már lincselés járna a munkahelyemen. Egyetemi találkozó lemondva, a kollégáim átkai átvéve.

Jövöök, Ozoraa!

A bokám mást gondol. Egyik nap alig érek be a munkába, taxival kell hazamennem, annyira fáj. Irány a fizioterápia! Nem vicc, mert ínhüvelygyulladással, sántítva, időnként bokagörccsel nem lehet hétszáz kilométert vezetni… A fizioterápia nem hat, meg kell ismételni. Némileg jobb, de… Gyakorolom a vezetést, száz kilométer után (két részben egy nap alatt), lábam görcsöl… másnap alig bírok ráállni, úgy szúr a sarkam. Az orvostól kapok egy szexuális órát (magyarul lebaszást), ha meg akarok gyógyulni, pihentessem! És én Ausztráliába kirándulni akarok!

Avi Bécsből alkudozik, nem tudnám-e Pestről elvinni, mert Ozora megközelítése annak, akinek autója nincs, elég körülményes. Kacérkodok az autóbérléssel, Pesten lakó fiam pedig ajánlja, vegyek neki autót, s azt most kölcsönadja nekem…

— Hehe, nem fantáziátlan a kölyök, ebben jó nevelést adtam neki! — aratom le a babérokat, de most még nem eszik belőle. Avinak egyelőre vállvonogatás a válasz, nemet nem mondok, a biztatást hiába várja, alternatívája nincs…

Irány a kínai! No, olcsóbb és fájdalom-mentesebb gyógymódot ki tudok találni, mint az akupunktúra, de „lehet, az hatna”. Ráadásul feleségem havi jövedelme a kezelés ára… (ki mondta, hogy ami kínai, az olcsó?), de egyszer már hatott. Első új-zélandi utunk előtt is meg akarták műteni a térdemet, azóta se került sor műtétre…

Az első ülés meggyőz mégis mazochista vagyok, hiába tagadom. (Az üvöltésem nem hallatszott el hozzátok, amikor a talpamba döfte az egyik tűt, a legfájdalmasabb pontba?) A második kezelés előtt már rémálmaim vannak, de a lábam nem fáj egyfolytában, csak ha sokáig álldogálok… A harmadik… Tudja isten, miként hat ez a szadista gyógymód, de hat…

A negyedik ultramazochista kezelés után már nekiülök, írjak e-mailt Avinak… Miközben nyitom a számítógépem, pendül egyet a telefonom. Üzenet a 7toronyból, Arankától. Nem kínlódok a telefonnal, és nem a levelezőt, hanem a 7torony üzenőjét nyitom. Aranka győzköd, nem tudom-e elvinni Avit? Még hogy nincs telepátia! Cikk-cikk, úgysem hiszek benne!

Avival egyeztetünk, találka a kelenföldi állomáson, telefonszámcsere, az időponttal már felmerülnek „kisebb” nézetkülönbségek. Mi ugyanis azért megyünk pénteken, mert aznap délután a Dél-Mezőségi Tájvédelmi Körzet Cikta tanösvényére is el akartunk jutni.

A kirándulás ellen Avinak nincs kifogása, de hallani sem akar a MÁV-val való vonatozásról, kellemetlen tapasztalatai vannak vele. Akadnak nekem is, meg is írtam a „Balaton a Hat Tyúk Tavá”-ban (https://www.7torony.hu/content.php?c=56481). Végül kerül megoldás arra is, hogy féltízre Kelenföldre érjen.

Mivel rendes apa vagyok, a fiam „élelmes” ötletére (vegyek neki autót és kölcsönadja Ozoráig) azt a megoldást találom, hogy augusztus közepéig, amíg mi úgyis Ausztráliában leszünk, én adom neki kölcsön Szidikét, interneten rendelek jegyet a vonatra, azzal térünk vissza Brassóba. Ha már a kelenföldiben várjuk Avit, ott ki is váltom… Legalábbis így képzelem el… Nem ennyire egyszerű a dolog, ha a MÁV-ot beleszámítjuk. Van nekem is némi előítéletem vele szemben, főleg a kelenföldi személyzettel kapcsolatban…

Amikor megérkezünk, hívom Avit. Nem válaszol. Megpróbálom skype-on, nem válaszol. Emlegetek néhány szentet és állatnevet, egyelőre a nemi szerveket mellőzöm. Keresek egy parkolóhelyet, feleségem biztat, addig váltsam ki a jegyet. Megszólal a telefonom, Avi az. Na, ezt megoldottuk, találkozunk, aztán én beszaladok az állomásépületbe a jegyért. Még sohasem kísérleteztem ilyesmivel… Irány a jegypénztár.

— Nem itt, érdeklődjön az információnál — kapom a választ.

Ott kivárom a sort. Közlik, menjek az automatához, s ott kell. Némi keresgélés, az automatát megtalálom, nem is egyet, hanem kettőt. Beírom a kódot, erre közli velem, a jegyet csak a 14-15-ös vágány melletti automatából lehet kivenni. Az állomás épületében miért nem, az talány marad. Szerencsére nincs csomagom, így csak egyet anyázok, s irány a 14-15-ös vágány. Odaérek. Ott nincs automata. Erre már előkerülnek a szaftosabb kifejezések is az általában passzív szótáramból, megkérdezek néhány arra őgyelgő, hátha-budapestit, egyik sem tudja. Már-már feladom a keresgélést — szerencsére nem aznap utazom —, amikor megszólít egy fiatal pár, és megkérdik, miben segíthetnek. Nemcsak kérdeznek, de tudják is: nem a vágánynál fenn, hanem a metrófeljáróban lenn kell keresni a nevezett automatát. A nagyon kedves pár (mert ekkor már ilyen jelzővel rendelkeztek nálam) még el is kísér egy darabon, nehogy a budapestieket is szidni kezdjem. Hangsúlyozom, velük semmi bajom…

Megkerül a jegyautomata, kettő is. Kiválasztom az egyiket, és boldogan írom bele a kódot, de kiírja: „Nemzetközi jegyeket csak a 14-15-ös vágány melletti jegy-automatából lehet kiváltani…” Majd mire még egyszer végigolvasnám, el is tűnik az üzenet. Mellettem egy fiatalember, olyan egyetemistaféle vesz ki jegyet a másikból, tőle kérek segítséget. Az üzenet láttán megvonja a vállát, láthatóan segítene, de…

Miután elmegy, jön egy ötletem, és megpróbálom a másik automatát. Láss csodát, ad jegyet! Miért nem lehet ezt ráírni: „Külföldi utazásra itt lehet interneten rendelt jegyet váltani?” És miért nem lehet ezt bármelyikben, de legalább az állomásépületben? Szóval, Avinak van némi igaza a MÁV-val kapcsolatban.

Amikor visszaérek feleségem szerencsére elég előrelátó, és nem meri megkérdezni, hol időztem olyan sokat.

Ám e történet előre vetíti, ez csak a kezdet…

Az úton semmi kalandunk nem volt, hamarabb Ozorára jutunk, mint számítottam. Eszter (a GPS) kiválóan végzi a dolgát. Amint meglátom az „Ozora” feliratú helységtáblát, eszembe jut Aranka magyarázata:

— Amint elhaladtok a templom mellett, és átmentetek a Sió hídon, balra, majd rögtön újra balra…”

Templom sehol, Sió-híd sehol, de Eszter a helységnévtábla után rögtön jobbra irányít, majd balra. Kissé gyanús a fák-bokrok közt az út, de Eszter azt állítja, rajta vagyunk a célutcán… Megnyugszunk, amikor meglátjuk a házakat.

— Aranka mondott valamit valami negyedik-ötödik házról, de jobbra, vagy balra? — vakarom meg a fejem, majd házszámot keresek. Első házon nincs, másodikon nincs, végül balra felfedezem az ötöst. Mi az 52/A-t kell megtaláljuk.

— Az még messze van! — jelentem ki, majd gázt adok.

— Most mentél el a 47-es mellett… — közölte a feleségem.

— Milyen utca ez? Jobbról páratlan, balról is páratlan számok, hol vannak a párosak?

Megállok. Feleségem kiszáll, és elindul visszafelé az úton. A többi házon nincs szám… Keresem Aranka telefonszámát, jujj, azt nem kértem el, s mi skypon szoktunk beszélni… Vagy mi vagyunk vakok mind a hárman? Előkerül egy járókelő, s kérdi, kit keresünk.

— Az 52/a számot.

— Olyan itt nincs, de kit keresnek?

— B… B… — hogy is hívják…

Elkeseredetten keresgélek a telefonomban, amikor előkerül egy nagyon kedves hölgy, s kijelenti:

— Azt hiszem, engem keresnek…

Nála csak egy magyar vizsla — akit biztos macskával kereszteztek — fogadna kedvesebben minket, akit rendszeresen meg kell simogatnunk… A szállás rendben, csomagok lehajigálva a szobában, irány Nagydorog! Előbb még felhívom a telefonszámot, amelyet az interneten találtam, hogy érdeklődjek a tanösvény felől. Belépti díj nincs, ma nincs idegenvezetés, magunkban meglátogathatjuk, eltévedni nem lehet, nagyon jól van jelezve… Elhiszem neki.

Amikor beérünk Nagydorogra, elered a zápor. Nem viccel… Hát a kirándulás ez ennyi volt. Kár a benzinért… szó szerint. Fellázad bennem az akut kétoldali koffeinhiány, így beülünk egy kávéra. Jó a kávé, amíg megisszuk, eláll az eső, és a Nap is kisüt. Csakazértis! Irány Cikta!

Megtaláljuk a földutat, amelyről telefonon így tájékoztattak:

— Földút, de jó, buszok is járnak rajta.

Pont az utóbbi a baj. A kerekek annyira süllyednek a homokos talajba, hogy az út felér Szidi aljának megkefélésével. Kell-e traktort hívatnunk? Mégsem, mert jó a sofőr. (És főleg szerény.) Odaérünk, ahonnan indul a tanösvény. „És nem lehet eltéveszteni az utat” — állítólag. Nem számoltak velünk, nekünk sikerült. Végül a második és harmadik tábla között valahol rálelünk az útra. Sajnos a táblák nem írnak tájékoztatót, azt az internetről kellene elolvasni. De nem telefonról… Akkor is végigjárjuk, s kellemeset kirándulunk. Nagy bánatomra sem vércséket, sem ölyveket, sem ürgéket nem látunk, s főleg gyurgyalagokat nem. Helyesbítek. Otthon jövök rá, gyurgyalagot mégis láttunk az egyik magas fa tetején, de csak akkor derül ki, amikor a fényképet kinagyítom. Egy felröppenő fajdkakas, amelyet nem tudok megörökíteni és egy igen ritka szekszárdi csiperke kárpótol.

A mezőn ér utol Aranka telefonja, ne nyolcra menjünk vacsorázni, hanem ha lehet, hatra érjünk oda. Kiderül mégis megvolt a száma, csak nem Pápay Aranka, hanem Aranka Pápayként kellett volna keresnem. Érdeklődünk, hova kell menni, megint emlegeti a Sió-hidat, amelyen már állítólag átjöttünk, de mi színét sem láttuk. Végre kiderül a turpisság, Aranka a másik irányból várt minket, ami a falu közepébe visz.

— Nem lehet eltévedni — nyugtat meg, de nem tudja, kivel van dolga…

— Majd megkapjuk, Ozora nem metropolisz, biztos mindenki hallott a 7torony találkozóról — gondolom én.

Sietősre fogjuk lépteinket, még egyszer megkeféljük Szidi alját komolyabb következmények nélkül. Átöltözünk, lemosdunk, irány a vacsora… Gyalog. Hurrá megvan a Sió-híd, elmegyünk a templom mellett, kiérünk a főtérre, kihalt. Hívom Arankát, nem sikerül… Próbálom skypon, passz. Akkor a házigazdáinkat. Van két szám. Biczi József veszi fel, aki elmagyarázza, hogyan jutunk el hozzájuk. Nem az érdekel, hanem a vacsora helye. Végre egy húron pendülünk, utca házszámot kérek.

— Hunyadi utca, házszám nincs, de mindjárt az utca bejáratánál van, nem lehet eltéveszteni, a vár mellett, a Sió híd előtt..

Persze, az első magyarázat után a vár és templom mellett rossz irányba tértünk… Hurrá, most már nem tévedhetünk el! Reméljük mi… De nem számolunk saját magunkkal…

A Hunyadi utca hamar megkerül, a templom másik oldalán, körülnézünk semmi olyan épület, ami vendéglőre, ebédlőre hasonlítana. Meglátom kicsit arrébb a Kisvadász sörözőt. Reménykedve megyek oda.

— Itt? Ha enni akarnak legközelebb Simontornyán… — „világosítanak” fel, bár erre inkább elsötétítés jelző illene…

Feleségem némi nézelődés után meglát egyik udvaron valami székeket, amelyek vendéglátóipari felszerelésnek tűnnek. Odamegyek érdeklődni, egy hölgy rám szól:

— Azt hiszem, engem keresnek!

Akkor mégsem maradunk éhen.

A vacsora kitűnő, bőséges, és mint kiderül nem is eszeveszettül drága. Utólag rájövök, a hölgy telefonszáma is megvolt nekem, az egyetlen, amelyet nem hívtam fel… Éljen az ozorai vendégszeretet!

Mi legyen a reggeli program? Osztjuk, szorozzuk, a várlátogatás a többiekkel benne van Aranka szervezésében. Végül kedves házigazdáinkkal egyeztetve egy halastó melletti könnyű séta mellett döntünk. Ezt már simán megtaláljuk, mégse vagyunk annyira hülyék. Igaz, sorompó állja az utunkat. Eltévedtünk…

Kiderül, mégsem. Épp meg akarok fordulni, amikor megáll mögöttünk egy autó.

— Miért nem emelik fel a sorompót? — kérdi egy csinos hölgy a kormány mögül.

— Hát szabad? — hökkenek meg, majd eleget teszek a felszólításnak. Nem akar megelőzni, így én érek oda elsőnek. Egy őr azonnal hátraarcot ajánl.

— Magánterület, többet nem látogatható, nem lehet itt halászni!

Végül kiudvarolunk egy pillantást a gyönyörű tündérrózsákra, s épp indulnánk, amikor a hölgy, aki felszólított, hogy nyissuk ki a sorompót (feltehetően egyik tulajdonos), ad egy tippet: menjünk Tamásiba, ott van egy vadaspark… Csak huszonöt kilométer. Mégsem jöttünk ide hiába! Már ezért a tanácsért is megérte.

Az nagy élmény volt! A szarvasok a kezünkből ettek, simogathattuk őket… Kettőkor van a találka a többiekkel a várlátogatásra. Egykor érünk a központba. Csikorgó fékekkel állok meg. Seriék!

Azonnal meg is kapom érte a fricskát:

— Romániában nincs indexelés a kreszben?

Végre együtt, de mit ebédelünk? Egy bódé épp kinyit. Gizikékék gyrost rendelnek, mi lángost. Kissé ideges leszek a várakozástól, mert a lángos negyven percig készül… A két órai várlátogatás megkésik, de az udvaron Aranka vár! Kiosztom neki az első puszit a sok közül, amelyeket utólag így jellemzett:

— Életemben ennyi szakállas puszit nem kaptam!

De hát megérdemelte… Megjelenése azonnal véget vetett minden kalandunknak. Ahogy megérkezett a „főnök”, azonnal minden a helyére került. Ment minden, mint a karikacsapás, zökkenő nélkül. Csak dicsérni tudom az idegenvezetőnket is, aki a várat bemutatta nekünk.

A terem tele lett, kellemes meglepetés volt az ozorai asszonykórus. Rögtön az elején megörökítettem az akkor még oly szigorúnak tetsző Arankát, pedig oka nem volt az aggodalomra. Egy héttornyos hozzászólásomat idézem: „Ő akkor még izgult, de mi már tudtuk, minden rendben lesz!”

Hiába kotyogták el nekem, hogy én leszek az est „sztárja”, megilletődtem a Verő László díj átvételekor, és úgy jártam, mint Petőfi a Fürtbe ment tervben… Szóval „jutott eszembe számtalan szebbnél szebb gondolat”, de amint a díj elé toppanék, az Arankának kiosztott puszit kivéve füstbe ment a tervem… Nekiálltam, se szó, se beszéd, írásomat felolvasni…

Mint jó szokás itt nálunk a 7toronyban, a kellőnél most is hosszabbra nyúlt az előadás, de nekem úgy tűnt, senki sem bánta. Igaz, ebben Csillag Endrének is volt némi szerepe, aki nem felolvasta, hanem előadta „egypercesét”, ami harminckettőre sikerült.

Aztán jött a házi finomságokkal spékelt finom vacsora, amit szintén házival lehetett meglocsolni. Én itt is „remekeltem”, mármint bejelentettem, bodzalikőrt hoztam, amelyről utóbb kiderült, berkenye… De úgy láttam azért ízlett a társaságnak, többen is repetáztak…

Arankától sajnos a bürokrácia útvesztői miatt hamar megfosztottak minket, így túl kevés köszönömöt adtunk át neki a remek szervezésért. Csak a szakállas puszikat sokallta… Szánom bánom bűneimet…

Egy volt a baj, túl hamar véget ért. Izgalmamban, hogy akitől lehet, búcsúzzak el, fontos iratokat és könyveimet is ottfelejtettem az ebédlőben, hiánytalanul megtaláltam őket reggel…

Még egyszer köszönjük Aranka, köszönjük Ozora, s köszönjük 7torony, mert vagyunk egymásnak!

 

UI. Amint Aranka „elhagyott” bennünket, újrakezdődtek a kalandok. Avi több órát „főtt” a nem létező schengeni belső határon (ahol én legutóbb nem vettem észre, mikor léptük át). Visszafele nincs ellenőrzés. Jó, nem elemzem ezt a labanc kettős értékrendet, mert az már politika, abba meg nem bonyolódom. No, de nekem is kell jusson a jóból (akarom mondani a kalandból), hazaérésünk után, már Brassóban viszketni kezd a karom egy fekete pötty körül. Csak másnap veszem állatszámba, amikor már pirosodik is körülötte, igazolván, hogy nem anyajegy. Szentek, állatok és nemi szervek!

Másnap reggel irány a fertőző kórház. Előre telefonálni próbálok, mégis munkaidő alatt vagyok, mi a szösz, valamiként el kellene kerülnöm az órákig tartó sorbanállást. Foglalt… foglalt… foglalt… Megunom, s odamegyek bejelentés nélkül.

— Ionescu doktornőt keresem… — bányászok sikertelenül a megyei kórházas igazolványom után. Hátha…

— Tanár úr! Nem ismer meg? Diákja voltam! Az egészségügyi főiskolán! — szakít félbe a nővér.

— Jajjj! — ismerem fel.

Szinte megbuktattam egyik félévben… Az ő generációjuk nevezett el Bau-bau (Mumus) úrnak… Állítólag terrorizáltam őket a biokémiával… Pedig csak minimális követelmény szintet…

— Jöjjön!

Bependerít Ionescu doktornő rendelőjébe. Köszöntjük egymást, telefonon „jól” ismerjük egymást. Személyesen még nem találkoztunk, de többször fordultunk egymáshoz. (Főleg ő hozzám, de most fordult a kocka). Épp előadnám, mi történt velem, amikor az orvosnő szól a nővérnek, vegye fel az adataimat. Mire készen vagyunk, már nyomja is a kezembe a receptet.

— De… hiszen… — hebegek — meg se hallgatott, meg sem vizsgált…

— De szemem az van… — mutat a karomra mosolyogva. — Azt a sebészeten szedesse ki!

A receptre nézek, rajta a diagnózis: Lyme-kór. Első fázis.

— Idejében jött, még gyógyítható.

— Tudom… Már a harmadik! Hogy engem miért szeretnek úgy a kullancsok? A felségem egyet sem szedett még össze, pedig neki is 0.I.-es a vércsoportja, mint nekem. (Állítólag ezek a fránya élősködők azt jobban szeretik.) S amelyik rám talál, az mind Lyme-kórt terjeszt…

Hiába jó szakember a kollegina, erre már ő sem tudja a választ.

 

 

Élménybeszámoló

Kecskemét – 2015. november 07.

 

A sűrű ködöt a Tiszántúlon hagytuk. Kecskeméten híre-hamva sincs a zord időnek. Ragyogó napsütésben szállunk ki a kocsiból a Hotel Uno előtt. A recepcióstól megtudjuk, hogy itt már 11 órakor felszállt az egész várost beborító ködfátyol. Ami az időjárást illeti, nem is kívánhatnánk kellemesebb fogadtatást. Pedig ez csak hab a tortán.

Messziről megismerem Bereczki Gizikét, alakja kimagaslik a többiek közül. A Delicatesse kávézó előtt várakozik többedmagával. Közelebb érünk, az arcok egyre ismerősebbek. Vendéglátónk, Pulai Éva mellett Ady Ágota, B. G. Boróka egy pogácsával megrakott kosárkával a kezében karol barátjába, és természetesen Libra (Gizike). Nem emlékszem olyan toronytalálkozóra, amelyen nem vett volna részt. Ő már csak ilyen. Nincs számára lehetetlen.

Megérkezünk. Pár percig a viszontlátás örömében fürdőzünk. Várakozunk egy ideig, de a meghirdetett városnéző túrára nem érkezik rajtunk kívül senki emberfia.

Évike, ahogy megszoktuk már a hírek szerkesztésében, most is alaposan felkészült. Kezében egy nagyobbacska mappával elindulunk együtt. Néha puskázik is, hogy minden apró részletre kiterjedve mutassa be nekünk szeretett szülővárosát. Le sem tagadhatja az építészeti remekművek és alkotóik iránti tiszteletét, csodálatát. Igazi lokálpatrióta. Alig teszünk pár lépést, amikor megállít bennünket:

— Gyerekek, erről a helyről láthatjátok a hét térből álló gigantikus méretű parkot — mutat Évike körbe-körbe.

Tekintetünkkel követjük az irányt, amerre mutat, és valóban belátjuk a belváros összes „főterét”. A Kossuth, Széchenyi, Szabadság, Kálvin, Lestár, Katona József és a Piaristák terét. A közelben áll az Öregtemplom. Valójában a Ferences- és a Református templomnál is fiatalabb, de itt az „öreg” szó „nagyot” jelent. Ez a templom valóban nagy, de inkább a ferences templom látogatását részesítjük előnyben. Ez a város legrégibb épülete. A XIV. században kezdték építeni, majd a barokk korban átalakították. A templom falában itt-ott megmentették a régi köveket. A körítő fala előtt áll a barokk kálvária. Jólesik előtte időzni. Figyelemmel hallgatjuk Évit, amint mesél Kecskemét város történelméről. A városról, ami a Duna-Tisza közén, e folyó nélküli homokos síkságon nőtt egyre nagyobb településsé, jelenleg 120 ezer lélek otthonává. Valamikor itt haladt át a Pestet Szegeddel, még régebben a Bizáncot Európa nyugati részével összekötő kereskedelmi útvonal. Kecskemét része lett az európai kereskedőváros-hálózatnak. A város rohamos fejlődésére megvan a magyarázat.

Nagy érdeklődéssel hallgatjuk Évit, közben haladunk a Kálvin téren álló Református Ókollégium gyönyörű klasszicista épülete felé. Nagy múltú iskola, 1564-ben alapították. A régi épületet 1830-ban emelték. Az Újkollégiumban a gimnáziumot Mende Valér fiatal építész tervei alapján 1912-ben nyitották meg. Mende Valér Kós Károly pályatársa volt. Ámulva nézzük az eklektikus stílusban épült alkotást, a népművészeti elemekkel gazdagon díszített homlokzat megidézi Mende Valér rendkívüli tehetségét és nagyságát. Az Újkollégiummal szemben áll Mende Valér másik nagyszerű alkotása, a Luther-udvar, más néven Luther-palota. Lenyűgöző. Mellette a neoreneszánsz Magyar Nemzeti Bank palotája.

— Látjátok, a homlokzaton a méhkaptárokat mintázó domborműveket! — hívja fel figyelmünket Évike. Valóban, a bank épületén megannyi méhkaptár-dombormű szimbolizálja a pénzintézetet. Átellenben, a sarkon a mindenki által jól ismert Cifra Palota. A szó szoros értelmében csodálatos, mesébe illő épület.

Lassan haladunk, s elmélyülünk az épületek látványában. A Városháza felől váratlanul felcsendül egy szívbemarkoló, szép harangjáték. Kodály Zoltán: „Kecskemét is kiállítja nyalka verbunkját”… szól az ismert nóta.

— Óránként elhangzik — tájékoztat Évi. — Déli 12-kor, este 6-kor, 8-kor, a déli és esti harangszó után, más kedves, népszerű magyar népdalokkal folytatódik, akkor szól mind a harminchét harang. Méltó emléket állít Kodály Zoltánnak, városunk szülöttének.

A városházát, Lechner Ödön és Pártos Gyula építészeti remekművét közelebbről már nem tudjuk megnézni, pedig Kecskemét egyik leglátogatottabb műemléke. Belső szépsége a külsejét is felülmúlja.

Az idő elrepült, nemsokára 5 óra. Visszatérünk a Delicatesse kávézóhoz. A kávézó előtt nem látunk ismerőst. Belépünk. Az ajtótól jobbra eső asztalokon a foglalt tábla díszeleg. Az egyik asztalnál Jagos István Róbert és Kovács Ági „üdítő” italt kortyolgat. Szívélyesen üdvözölnek, üdvözöljük Őket. Bemutatkozunk. Személyesen Velük még nem találkoztunk.

Évike arcán gondterheltség látszik:

— Kevesen vagyunk. Az egész kávézót lefoglalhattam volna, ha többen eljövünk.

Reménykedve nézeget a bejárati ajtó felé. Kis idő múlva megérkezik Péter Erika párjával, Lacival és Rózsa Ibolyka. Egy-két pillanat múlva Horváth István is betoppan. Összetoljuk az asztalokat, a székeket. Kicsit kuckósítjuk a helyet, hogy közelebb legyünk egymáshoz. Várunk türelemmel. Egyszer csak megérkezik Léna és talpig úriember barátja. Mindnyájunknak nagyon kellemes meglepetés, hogy Léna is eljött. Néhány perc múlva a főszeri, Serfőző Attila is köztünk van már. Ilcsit várjuk, nála van a koreográfia. A kávézó nagyon hangulatos, kellemes, látogatott hely, főleg a fiatalok, családok körében. Többen bejönnek, majd meglepődve hátrálnak ki, amikor meglátják, hogy nincs ülőhely. Ilcsi is megérkezik. Előkerülnek az előadók, szerzők sorrendjét rejtő papírlapok. Elkezdődik az immár kilencedik évfolyamát megélt Héttorony irodalmi magazin sokadik irodalmi estje.

Az idei három Verő László-díjas Héttorony tag, a felolvasás sorrendjében is az első három. A szerkesztők furfangosan, jól kitalálták: Bereczki Gizella, Pulai Éva és Péter Erika. Megérdemelten kapják ezt a kitüntetést. Ehhez nem fér semmi kétség. Az est további részében a koreográfia szerint előadjuk, felolvassuk a verseket, prózai műveket. Nekem óriási élmény volt Jagos István előadásában, saját versét: Ady halotti maszkját meghallgatni. Bevallom számomra nem maradt el a katarzis. De megtiszteltetés volt felolvasnom Pápay Aranka Összefércelt sorsok c. memoárjából a Válaszutak című részt is.

Serfőző Attila: Buen Camino írása kapcsán, Ady Ágotával való beszélgetése az útról, kicsit kurtára sikerült. Bennem számtalan kérdés megválaszolatlan maradt. Egy napig…

 

Vasárnap délután, útban hazafelé elolvastam. Azt hiszem megértettem az el camino lényegét, jelentését. „…mi magunk vagyunk az út. Az út, amelyet teremtünk magunknak… Minden út vége olyasvalami, amin a beletörődés sem változtat. Akkor derül ki az igazság megálmodott terveinkről, mindmegannyi elgondolásunkról végérvényesen lehull a lepel, és végre-valahára előbukkan a világ valósága. Ha a képzelet nem ebből táplálkozik, nincs hitelesség, csak annak illúziója, amely többnyire tévútra visz.”

 

Vers

Csukott szemmel

In memoriam Verő László

 

az estéből a nyár
könnyezve szaladt
a csend taréján
sóhajok szakadtak mélybe
a felsíró idő
eltűnő perceket ringatott
a távolból lélekharang szólt
egy angyal érkezett
de nem tüzet hozott
csukott szemmel
csókolt
csak csókolt
amíg egy arcról
le nem csókolt
minden holnapot
majd felnyergelt
és a fényúton várta meg
amíg kisimultak
az éj sötétjébe hulló
bársonyfüggöny
miérteket sikoltó
ráncai

 

Élménybeszámoló

Héttoronyest Nyíregyháza 2013.

Előhang -Kórus

Serfőző Attila – megnyitó

Csillag endre

Paszternák Éva

 

Tóth Zita Emese

NHI – Közjáték

Bősze Emil – Az atombőrönd – Bereczki Gizella

Kisslaki László – Ló és a lelkész – Nagy Horváth Ilona

Szabó Csilla Judit – Még mindig – Szilágyi Hajni

P.Tóth Irén – Porszem

Tarány Sándor

Pápay Aranka – Vezeklés – Bereczki Gizella

Koczeth László – Trisztán bánata – Szikora Zsó

Szilágyi Hajni – Fáradt blues

Csomós Róbert – Renard lovag… – Nagy Horváth Ilona

Thököly Vajk – Ó, én bujdosó

Péter Erika – Birs az ablak előtt

Radnó György – Szívedhez szoktatva

Verő László – Holnap – Tarány Sándor

Bonifert Ádám – Vonzó végtelen – Szilágyi Hajni

Gyalay Korpos István – Honnan jövök én? – Nagy Horváth Ilona

Bereczki Gizella – Elengedés művészete

Galló Győző – Angyalkert – Serfőző Attila

Bátai Tibor – Hogy fölérjünk oda

Thalor Miklós – Macskaságok – Szilágyi Hajni

Vajdics Krisztina – Esti csendélet

Boér Péter Pál – A kis nevenincs – Péter Erika

Lengyel Joli Figyelj rám – Tóth Zita Emese

Antal nimród – Arc – Nagy Horváth Ilona

Nagyajtai Kovács Zsolt – Csak úgy irogatok 7. rész(részlet)

Nagy Horváth Ilona – Csendsötét

Záróbeszéd, Szikora Zsó a szervező bezárja a felolvasást…

Emlékezzünk halottainkra és a Panteonban lévő tagokra, akik mindig velünk maradnak

Köszönjük a videókat Tarány Sándornak és a remek szervezést Szikora Zsónak

(taps)

Hírek

Boldog születésnapot, Héttorony!

Dőlj hátra a székeden, várjuk írásaidat, hozzászólásaidat, és ha jól érzed magad, vidd hírét az oldalnak. Szeretettel várunk minden jószándékú írót és olvasót! : Verő László lektor

 

Verő László

HOLNAP…

 

Valaminek lennie kell azután,

hisz nyomtalan menni el innen

oly lehetetlen, oly suta lenne.

Mindaz a végtelen bánat és

kín idelenn – csöpp örömök,

pillanatok – megmarad tán

az a pár suta írás, néha

mosoly a kihűlt szemeken.

Hallod e hangom, mi egyre

csak tompul, lesz e az

ajkamon szó, ami fontos?

Hol van a kezdet, és merre a

cél, lesz e még holnap, vagy

itt e a vég…

 

 

 

 

kisslaki

SZÜLETÉSNAP

 

1992 -ben írtam. Talán még ma is aktuális

 

A gyerekek már reggel óta a kertben hancúroztak. Zolika, aki már iskolás és éppen ma hét éves, természetesen nem vett részt a többiek távköpési versenyében. Ábrándozott. Nem hallotta a házőrző kutyák csaholását, sem a postás autó távozó berregését.

Pedig örült volna, ha láthatná már most a nagy születésnapi csomagot, amit Berecky úr a postás hozott. Arról sem tudott, hogy az apja katalógusból rendelte “az ö nagy kicsi fiának”, ahogy becézni szokta. Zolika most csak bámulta a nagy vizet, bámulta a mólóhoz kötött csónakot és bámulta a nádas mellett bogarászó, vakarózó vadkacsákat.

Örült, hogy itt minden a papáé. Persze a túlsó part nem. Úgy tudja, a túloldal nagy részét a Badacsonyi heggyel Papa beosztottja Pisti bácsi vette meg. Vacsoránál Anyu valami kárpótlási jegyről beszélt, kurva szerencsét és valami pénzlenyalást emlegetett, de Apu leszidta.

Zolika még ma is töprengett, hogy mit is jelenthet az, hogy pénzlenyalás? Mereven bámulta Melindácska fehér, fürdéstől vizes testét. Szerette kishúgát. Most is milyen édesen szuszog itt mellette a pokrócon. Óvatosan föléje hajolt s hirtelen, mint egy tehén a borját, végignyalta a kislány hátát. Nem volt egy cseppet sem sós. Persze hiszen ez nem tenger. Pisti bácsi is mondta, hogy a Balaton édes víz, ami nagy hülyeség. Már néhányszor megkóstolta de az íze minden volt csak nem cukros.

– Zolikám, Melinda, gyertek gyorsan! – hallatszott apjuk harsona hívása a villa felől. Még egy perc se telt el már tele lett a márvány terasz, ordibáló, viháncoló vendéggyerekekkel. Melinda illedelmesen ült bátyja “az ünnepelt” mellett. Naná, ö kapja mindig a nagyobb csomagot.

Ö Melinda nem rég volt hat éves és mit kapott? Egy vacak kis kosarat. Igaz meg volt töltve pár marék aranylánccal és volt ott egy toll, amit Bözsi nénitől kapott – platinából van – mondta akkor. Ö Melinda még nem tudott írni és különben is, mi a fene lehet az a platina?

– Figyelem, figyelem! – emelte fel az apa a hangját. – Zolikám, gyere apádhoz – és diszkréten intett az alkalomra szerződtetett zenekarnak. Azok tust húztak, mire egy kis barna bőrű, három év körüli kisfiú mászott ki a csomagból. Elismerő zúgás és taps kísérte a kisingecskés ajándékot, amíg Zolika levette az asztalról. Apjához ment és örömtől kipirulva, csókkal köszönte meg a szép meglepetést.

– Apu levihetjük játszani?

– Le fiacskám, de nagyon vigyázz rá. Ez nem csak játéknak van ám. Gondozni kell, etetni, itatni és sétáltatni is. Úgy biz ám kisöreg – simogatta meg Zolika fejét. – Na eredjetek a partra – küldte el mosolyogva a hangos csapatot. Zolika két kezénél fogva lóbálta a vidáman visítozó kisgyereket.

– Apu, mi is a neve?

– A katalógus szerint Benő, de menjetek már.

– Hadd játsszak én is vele egy kicsit! – kapta ki bátyja kezéből Melinda a gyereket. Alig bírta tartani, de anyásan magához szorította.

– Kicsikém, kicsikém – dúdolta fülébe ahogy a kerten át cipelte.

Zolika később átvette húgától, hátára vette és lovat utánozva nyihogva trappolt a tó felé. Vagy félórát önfeledten viháncolt a gyerekcsapat a vízben. Benő volt mindig a középpont.

– Próbáljuk meg, meddig tud a víz alatt maradni – javasolta egyikük. Később elunták ezt a játékot is és kimentek a partra labdázni. Zolika Melindával együtt aggódva kereste még egy darabig Benőt, de lassan felhagytak vele és beálltak a többiekhez játszani.

Este elalvás előtt Zolika szipogott még az ágyban egy kicsit, mert vacsora után összeszidták.

– Most vehetek újat. – mondta mérgesen Édesapja. – Legalább megtaláltad volna! – Volt rá még garancia. Pedig Benő nem volt messze. A nádasban a szunyókáló vadkacsák mellett ringatta a víz.

 

2006. június 3

 

Kosztolányi Dezső

EGY ÉS MÁS AZ ÍRÁSRÓL

 

Munkád kitűnő. Talán csak egyet kifogásolnék. Néha túlságosan kielégít. Jobb volna, ha kissé éhesen bocsátanál el. Az írást is akkor kell abbahagyni, mint az evést: amikor legjobban esik.

Tehát ahol szükségét látod, húzz egyet-mást. Hogy mit? Ilyesmire bajos felelni. A mi mesterségünkben rombolni annyi, mint alkotni.

Hidd el nincs nagyobb művészet a törlésnél. Én, ha tőlem függne, az iskolában ezt előbb tanítanám, mint a fogalmazást. Végre az alkotás is ezzel kezdődik. Elhagyunk valamit, ezer millió dolgot, melyet mellékesnek tartunk, és kiemelünk valamit, egyetlenegy dolgot, melyet fontosnak tartunk. Aki tudja, mit ne mondjon, az már félig-meddig tudja, hogy mit mondjon.

Tanítványaimmal először is szöveget olvastatnék. Versenyre szólítanám őket, hogy bírálgassák, dúlják föl, marcangolják szét. Díjakat tőznék ki azoknak, akik az értelem és érzés kára nélkül ki tudnak belőle hagyni. Nem azt jutalmaznám, aki egy tetszetős jelzőt talál ki vagy egy kerek mondatot hoz össze, hanem azt, aki kigyomlál egy henye jelzőt, egy sületlen mondatot.

Amint így szóról szóra, mondatról mondatra haladnánk és irtanók a körülöttünk sötétedő gazt, egyre világosodnék a tájék. Az az érzésünk támadna, mint az ültetvényesnek, aki szekercéjével mezsgyét hasít a járhatatlan őserdőben. Nem a szavak megbecsülésére oktatnám tanítványaimat elsősorban. Azokból úgy is untig elég van. Arra oktatnám őket, hogy vessék meg az üres és hamis szavakat, mert később csak így becsülhetik azokat a szavakat, melyekbe tartalom és igazság van.

Megmagyaráznám nekik, hogy mindig úgy kell írniok, mintha nem volna idejük, torkukon volna a kés, és haláluk előtt csak pár pillanatot kapnának, hogy valljanak legbensőbb titkukról. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha helyük se volna, és a körmükre kellene odaszorítaniok életük dióhéj-történetét, mákszem betűkkel. Megmagyaráznám, hogy mindig úgy kell írniok, mintha minden egyes szavukért borsos díjtételt fizetnének, akár a sürgönyözők.

Azt tapasztaltam, hogy az izgatott emberek általában jól fogalmaznak. A halálra ítélt a vesztőhelyen ritkán kezd ilyenféle körmondatokba: „Van szerencsém kijelenteni, hogy nem zárkózhatom el annak megállapításától…”, hanem többnyire tárgyilagos, nemegyszer ötletes is, és minthogy erőszak fojtja belé a szót, a dolgok elevenjére tapint azzal a szokványos, de soha el nem csépelhető fölkiáltásával, hogy: „Éljen a szabadság!” Éppígy cselekszik az is, akik papír vagy pénz híján kényszerül rövidségre. Még sohasem olvastam egy sürgönyben, hogy valaki a „nagy Élet csókos lovagjának” vagy új utak bús szent apostolának nevezte volna magát, abból az egyszerű okból, mert ezek a zöldségek helyet foglalnak a papíron, és pénzbe kerülnek a sürgönyhivatalban. Aki kedvesével egy vidéki pályaudvaron akar találkozni, ezt sürgönyzi: „Esti gyorssal érkezem, várj a kijáratnál.” Ez a legszebb líra, csupa szerelem és csók, emellett világos, célratörő is, mintaképe a jó fogalmazásnak. Minden költőnek, regényírónak figyelmébe ajánlom.

Természetesen a rövidséget csak a saját kárunkon tanulhatjuk meg. Eleinte nehéz, fájdalmas megcsonkítani önmagunkat. Sajnálod minden sorodat, melyet papírra vetettél. Amikor törölni akarsz, úgy érzed, hogy tulajdon kezedet, ujjadat kell levágnod. De tévedsz. Nem a kezed az, nem is az ujjad.  Csak a zöld, piszkos körmöd. Vágd is le. Nem kár érte.

Gyakorlatlanul azt tanácsolom, hogy kezdd másokon. Végy elő írókat, nagyokat és kicsinyeket egyaránt, és olvasd őket, irónnal kezedben. Tolsztojjal – megjósolom – nem lesz sok szerencséd. Nála minden szó – csodálatos módon – a helyén van. Még szószaporításban is tömör. Iljics Iván halálából egy betűt sem húzhatsz. Ez a remekmű értéke.

Vannak írók, jó írók is, akinek szövegéből egy tizedrész hagyható ki, közbeszúrások és kitérések, „ragyogó” részletek, melyek az egészet elhomályosítják. Vannak olyan írók, akiknek könyvéből egy harmadrész, s olyanok is, akiknek könyveiből két harmadrész törölhető. Ritkítsd a szöveget, s ámulva eszmélsz arra, hogy ez mindegyiknek csak használ: ami jó volt, kitűnő lesz, ami rossz volt, legalábbis tűrhető.

Írósiheder koromban egy folyóirat szerkesztője átadott nekem valami elbeszélést. Egy „előkelő” műkedvelő küldte, „okvetlenül” közölnie kellett. Megkért, hogy fésüljem meg a tíz gépírt oldalnyi kéziratot, alakítsam át, kedvem szerint hozzam rendbe.

Miután elolvastam, mélységesen elszomorodtam. Lapos volt és bárgyú. Legjobb szerettem volna újat írni helyette. Szerkesztőm azonban lelkemre kötötte, hogy lehetőleg ragaszkodjam a szöveghez. Ennélfogva húzni kezdtem.

Az első mondat – emlékszem – ez volt: „A Nap puffadt aranykorongja haldokolva csorgatta kincses vérét az ájult vidékre.” Eltűnődtem, hogy mit tehetek e mondat érdekében? Mindenekelőtt kicseréltem a Nap hencegő nagybetűjét egy szerényebb kisbetűvel. De így is ízléstelen volt, megokolatlanul cifra, tolakodó. Rövidesen rájöttem, hogy itt a napnak semmi esetre sem szabad „haldokolni”, és vére semmi esetben sem lehet „kincses”. Kiirtottam ezt a két szót. Akkor bántani kezdett, hogy a napnak „puffadt aranykorongja” van és hogy a vidék „ájult”. Ezeknek a szépségeknek sem kegyelmeztem meg. Most a szöveg ekképpen hangzott: „A nap vérét csorgatta a vidékre.” Egyszerre fölöslegesnek tetszett a vérző nap is, meg a vidék is. A sokat hánytorgatott mondatot ezzel helyettesítettem: „Alkonyodott”. Majd javításomat megint átjavítottam ilyenformán: „Esteledett”. Amint tovább olvastam az elbeszélést, láttam, a következőkből ez is kitetszik, tehát töröltem az egész első mondatot. Körülbelül hasonló változáson ment át mindegyik. Végül a tíz oldal egyre zsugorodott. Biztosítalak azonban, hogy tízszer jobb lett.

Nem volt tökéletes, szürke volt és érdektelen, de mégsem volt botrányos. Tökéletes munkát csak úgy végezhettem volna, hogyha minden egyes sorát kihúzom, címével együtt. Bizonyos írásokat csak így lehet kijavítani. Ilyenkor legfeljebb a író nevét szabad meghagynod. Ezt esetleg ki is lehet nyomtatni, vastag betűkkel, a munka nélkül, jeléül annak, hogy az illető csak szereplésre tart számot. Olyan vágy ez, melyet nem teljesíteni udvariatlanság.

 

(Pesti Hírlap, 1932. november 27.)

 

 

„Hagyj föl minden reménnyel, ki ide belépsz – és azt gondolod, hogy e helyen minden megkötés nélküli fórumra lelsz, amit bepiszkíthatsz. Terveink szerint ide, a Héttoronyba azok nyernek bebocsátást, akik szeretnek – és tudnak – jókat írni, olvasni és véleményükkel hozzájárulnak a legjobb hagyományokat fölelevenítő irodalmi kávéház hangulatához.” – Verő László lektor

 

 

 

 

Élménybeszámoló

Dudás Sanyinak – is!!!

Beszámoló a debreceni találkozóról, az esti naplómból *

 

Kedves Sándor!

Jogos a méltatlankodásod, mely szerint nincsenek beszámolók! Valóban, már-már én is szóvá tettem, amikor is eszembe jutott, hogy talán én is… képes lennék rá… ha megpróbálnám. Nos, itt és most, élesben és azonnal. Néhány mondatban:

— útközben Debrecen felé, felszállt a buszra egy hölgy, éppen akkor, amikor kérdezhetnékem támadt a sofőrtől, hogy mennyire ismerős a városban, mivel én a Bocskai térre megyek. Hallva ezt az újonnan érkező utas, rögtön készségesen felajánlotta a segítségét, mondván, ő is odatart. Bemutatkoztunk egymásnak, kiderült, majdnem az ő írását fogom felolvasni, vagyis a kérést megkaptam, de az idő rövidsége miatt az övét nem vállaltam. Nem haragudott érte, mert Ilcsi szerintem sokkal élvezhetőbben mondta el, mintha én tettem volna. Elmondta, neki ez az első találkozója, mert csak nem régóta toronylakó.

Amikor a helyijárattal folytattuk az utat a célegyenes felé, ott ismét lakótársak csatlakoztak hozzánk. (Nem értem, de engem valahogy felismernek, én azonban nem mindig mindenkit, azonnalra…)

Megérkeztünk a Benedek Elek Általános Iskolába. Az aulában kedves, színes gyermekrajzok díszítették a falat. Mellette az ebédlő, a felolvasó est színhelye. Néhányan már megelőztek bennünket és az asztaloknál ültek, beszélgettek. Főszerkesztőnk tárt karokkal örült nekünk. Sorra jöttek a többiek is, és amikor mindenki szépen elfoglalta a helyét, elkezdődött…

Attila, köszöntő szavai után, átadta a Verő László-díjakat. (Szíves gratulációk sorait mindenki olvashatja a Torony-est kommentjeiben!)

Elkezdődött az előadás!

Libra Gizike és Vandra Attila párosa megnevettette a közönséget, majd utóbbi szerzőtársunk hosszú írása tette próbára a közönség türelmét, de volt mit, hiszen csak akkor vágtunk bele az egészbe.

Sok-sok próza elhangzott — nem is rövidek! —, de a már-már lankadtságot nagyon szépen oldotta Zita Emese és András párosa, akik Ilcsi megzenésített versét adták elő. Az est folyamán még hallhattunk megzenésített darabokat sajátjai közül Péter Erikától is.

Sokan nagyon szépen mondták el a műveket, de kiemelkedő teljesítményével nagy-nagy sikert aratott Lilla Katalin, akinek az írása sok humorral fűszerezett, az előadó pedig élvezhetően, profi módon nevettette meg a hallgatóságot.

A felolvasások végeztével keresztbe-hosszába megindultak a kínálgatások a hazai gyümölcslevekből, étvágygerjesztés végett, de akkorra már korgott is a sok éhes gyomor, mert bizony sokáig tartott a műsor! Rögvest odatódultunk az időközben megmelegített lábszárpöri és kapros sztrapacska közelébe. Hmmm, mennyire fönséges ízeket élvezhettünk! Savanyú ubi is járt mellé s aki nem féltette alakját eme késői vacsorától, még finom kenyeret is falatozhatott mellé. Desszertnek sokféle, finomabbnál finomabb házi sütiből válogathattunk, majd kötetlen beszélgetés vette kezdetét némi ital társaságában, melyek csakis azt a célt szolgálták, hogy tömött bendőinknek segítségére legyenek az emésztésben… Kis idő elteltével azonban a jókedv a tetőfokára hágott és énekelhetnéke támadt mindenkinek. Természetesen a zenei kíséret nem maradt el és a gitár szólt, az énekhang szállt — közben az elmaradhatatlan pillanatképek megörökítése folyamatosan történt. (Remélhetően, hamarosan láthatjuk ezeket, bár volt, aki azzal fenyegetőzött, hogy máris felteszi a „fészbúkra”!)   :))))

Este 11 óra tájt a portás bácsinak vitt még Attila némi ételt és italt, hogy ki ne tegye a szűrét a jónépnek, de lassan-lassan azért toleráltuk az ő türelmét és szedtük a sátorfánkat.

Némi kis toporgás az aulában: az utolsóknak maradottak nem tudták eldönteni, melyik kijáratot válasszák, mire a helybéli Attila mutatta, ott szemben… Erre ő és Margó megindult a másik ajtó felé. Gondolta a kis bizonytalan, nemodavalósi csapat, hogy bizonyára félreértették, így nyomban elindultak Attila után, ahogyan a kiscsibék a tyúkanyót követik és loholtak a másik ajtóhoz, nehogy a portás bácsi bezárja őket éjszakára…Ám kiderült, hogy mégis az elsőnek jó irányba vett ajtó lesz a cél, csak Attiláék távoznak az udvar felől…Nos, akkor hátra arc, tóduljunk vissza…

Így aztán kiürült az iskola épülete, ki-ki elindult szállása, ismerősei felé, vagy a bátrabbak még előbb autóba ültek és nem törődve az esti sötéttel, útra keltek.

Estére mindenki hazaért és szépen püföli a klaviatúrát, hogy megírja a maga kis beszámolóját.

Az enyém ígyen sikerült, vegyétek szeretettel!

Mindenkinek szívből örültem, akivel ott találkoztam, akikkel pedig most nem, azokkal remélem, hogy a legközelebbin majd megölelhetjük egymást!

Hírek

Héttorony Est A RÁTKAIBAN – 2008

és egyben az első Verő László emlékplakett átadása

2008. április 25. péntek – 18 órai kezdettel • Rátkai Klub (Bp. VI. Városligeti fasor 38.)

Héttorony Est

A RÁTKAIBAN

és egyben az első Verő László emlékplakett átadása

Az Esten átadásra kerül Verő László emlékére készült emlékplakett

amelyet ebben az évben és egyben elsőként Wéber Ferenc kap

Közreműködik a tehetséges és csupa lélek Schmidt Vera

A további programban, meghívott színészek tolmácsolásában elhangzanak a következő alkotók művei:

ELSŐFELVONÁS

Fehér Miklós: Meglátni a szépet

Matos Maja: A kenyér íze

Kovács-Cohner Róbert: Lélek-szonettek I.

Filus Ica: Keceli eső

Kodaj Bálint: Egy mártír a metrón

Vőneki Adrienn: Ama éjszaka

Palágyi László: Meglopva

Vogl Anikó: Megkésett levél Jézuskához

Vékony Andor: Gondolatok a borról

Szilágyi Hajnalka (FényAnna): Tenyeredbe simogattál

Kántás Balázs: Yeats: Ír pilóta megérzi halálát (fordítás)

Borbély Gabriella: Üveg

Serfőző Attila: Melankólia

Dvorákova Etela: Érzések

Csurai Zsófia: Megfejthetetlen

Kisslaki László: A terrorista sajt

Közben: A díjat átadja a Verő család

Zene: Wéber Ferenc – Már sohasem – című dala

MÁSODIK FELVONÁS

Dr. Bige Szabolcs: Csokoládé és száraz kenyér

George Tumpeck: Vívódás

Werbánszky Rudolf: Mint mikor elsőre láttalak

Kelemen Évi: Neked a csend

Kerekesné Varga Veronika: Védett kis virág

Onódy Csaba: Ötvenen túl

Nagy Alexandra: Téli szobor-temészet

Rossner Roberto: Tennyson: A szirten át (fordítás)

Ruder Jana: Mosolyoddal

Kemenes Kálmán: Reszketve

Berlinger Dóra: János vitéz új befejezése

Rácsai Róbert: Theokritos (fordítás)

Mezei Katalin: Mindig megtalálsz

Szokolay Zoltán: Apokrif énekek (első két rész)

Péri Györgyi: Fehér galamb

Kovács Henriett (Henkee): Altató

Lucskai Vince: Négykezes

Jószay Magdolna: Búcsúdal

Szepessy Gábor (FradyEndre): Vertikalitás

Szabó Edit Irma: Tudattalan éj

Tapody Péter László: Őszi rapszódia

Tóth Irén: Szavazzatok

Verzár Éva: Székely ember keserve

Vesztergom Andrea: Oltalom áhítat

Megzenésített és hangos versek:

Fehér Miklós: Meglátni a szépet

Lucskai Vincze: Négykezes

Mindenkit nagy szeretettel várunk!

A belépés ezúttal is ingyenes, a helyszínen pedig még megvásárolhatóak a Héttorony Antológia példányai!

Nincs kép
Hírek

A Héttorony Irodalmi Magazin felolvasóestje

A következő Estünket április 14-én 19 órakor, szombaton tartjuk az Erzsébet téri Gödörben.

Közreműködik:

Polgár Lilla

Wéber Ferenc

Verő László

és a zseniális

Darvas Ferenc

Tartalom

J.A.: Karóval jöttél
Kovács Beáta: Gyertyáink
Kiss László: A terrorista sajt
Gámentzy Eduárd: Magamnak
Tóth Irén: Cselleng?
Magyar Csaba: A szemét korszaka
Fövényi Sándor: Szentestékre örökül…
Bige Szabolcs: Valter úr, a bárzongorista
Gáspár András: soha … sehol … senki
Felber Brigitta: Napló (részlet)
Werbánszky Rudolf:  Szavak tára: Ópium
Wéber Ferenc: Elkésett vallomás
George Tumpeck: Csínyeim
Kodaj Bálint: Százegyedik ima
Verzár Éva: Belehalni és újjászületni – egy életen át
Filus Ica: Túl az Óperencián
…és még pár meglepi

Mindenkit szeretettel várunk, a belépés ingyenes!

Elbeszélés

Az írógép / krimi/

*

 

Tragikomikus történet, 66-körül megtörtént eset. Tizenhárom éves lehettem. A Szent István Parknál, a rakparton még álltak a régi vámraktárak, habár már nem használták őket. Azért őr még volt. Egy kis házikóban lakott, két raktár között. Vegyük úgy, hogy ez a helyszín. Mi a tér rosszai, krimi kedvelők, gyakran jártunk le ezekbe az elhagyott épületekbe, csak azért, mert tilos volt. Mindannyian láttuk azt az Agatha Christie filmet, ahol egy heveny vita folytán egy írógépet vágtak a mellékszereplőhöz, és az meghalt.

Ezt — mint előzményt —, fontos tudni.

Egy nap az őr elkergetett minket, és ez bosszút kívánt. Én — mint a társaság esze —, kidolgoztam a gyilkosság tervét. Abból indultam ki, hogy őr csak egy van, ha megöljük, nincs őr, és mienk a vár, illetve a vámház. Tegyük hozzá, hogy tizenkét-tizenhárom éves gyerekek voltunk, és nagyon rosszak.

A terv a következő volt: Írógéppel kell agyonütni a pasit, mert ott a filmben is ez történt, és csak az Agátha tudta kinyomozni, de őt ezért nem fogják idecitálni. Tökéletes bűntény. Társaim büszkék voltak rám, mert nagyon kacifántos terv volt.

            Írógépet lopunk, felmászunk a ház tetejére, felvisszük a gépet — mert egyikünk sem volt olyan erős, hogy egy dög nehéz, öntöttvas-házas írógéppel csak úgy dobálóddzon —, és onnan a kilépő őr fejire ejtjük. A terv szerint valaki bekopog, nyelvet nyújt az őrre, aki feltételezésünk szerint kilép, és mi potty, dobjuk a gépet. Ha esetleg nem találnánk el, akkor az oldalt lesben álló srác elgáncsolja, mi meg elszaladunk.

Hetekig terveztünk, pontosítottunk, rajzoltunk, mértünk és tanakodtunk.

Lopni kell írógépet, mert más nem jó. A filmben is csak az működött. Megszerveztük és lett írógép. Jó nehéz, mert ez szempont volt. Nap, mint nap újabb és újabb biztonsági terveket eszeltünk ki. A tervezett napot többször is el kellett halasztani, mert a szülők valamelyikünket nem engedték le, és hát nem engedhettük meg magunknak, hogy ilyen apróságon múljon a nagy szervezés sikere. Végre minden kedvezett.

Úgy este tíz felé, amikor már minden csendes volt, lecipeltük a dög nehéz gépet a rakpartra. Én másztam fel a ház tetejére. Az írógépet viszont a súlya miatt nem tudtuk felvinni, kötelünk nem volt. Erre nem számítottunk.

Már éppen visszavonulót fújtam, amikor kilépett az őr, meghallotta a neszezést. Én leugrottam, és ahányan voltunk, annyi felé szaladtunk. Az őr csóválta a fejét, majd felkapta az írógépet, azzal bevonult. Nem tudom sejtette-e, mire készültünk, nem hiszem.

Másnap azért a parkban újra összejöttünk és megvitattuk az esetet. Pozitív dolognak tartottuk, hogy nem rajtunk múlt, mi ott voltunk. A kötél, az nem volt ott, az a hibás. Sokszor bekukucskáltunk az őr ablakán, és megnéztük az írógépet. Pár hónap múlva lebontották az épületeket, az őrbódét is.

Azért így utólag beleborzongok, hogy milyen apróságon múlt egy emberi élet: A kötél hiányán.

                                         

 

 szerkesztette: Verő László – 2007. február 23., péntek, 17:49 

Média

A TERRORISTA SAJT

Előlegezve Verő László születésnapjára, aki úgy és akkor ünnepelheti az évfordulóját, mint az Angol Királynő őfelsége. *

 

(meghallgatom)

 

 

 Előlegezve Verő László születésnapjára, aki úgy és akkor ünnepelheti az évfordulóját, mint az Angol Királynő őfelsége.

— Semmi gond — mondtam Verő Laci barátomnak, aki a Héttorony elektronikus irodalmi lapot felelősen főszerkeszti — persze, hogy viszem, igazán szóra sem érdemes — válaszoltam mikor megjegyezte, hogyha már úgyis jövünk hozzá, vigyünk neki a piacon fellelhető legbüdösebb francia sajtból egy motringgal. Hangsúlyozottan kérte, hogy lehetőleg a bátyám szerezze be, mert az ő kifinomult ínyenc érzéke, garancia számára a sajt pedigréjére, amit sajnos mondania sem kell, hisz az én paraszt ízlésem nem evidens. 

Így igaz.

Tehát Béla bátyám megvette, hazavitte, a hűtőbe mind betette — miután a sajtot az üzletben ötszörös fóliába beforrasztották. Másnap már a hajnali órákban — miután felesége a szekrényből a kertbe vitte a ruhákat szellőztetni s megrendelte a lakás újrafestését — kijelentette, hogy vagy ő, vagy a sajt, mert még egy éjszakát nem fognak hármasban egy fedél alatt eltölteni.

 Gordiusi megoldás: bátyám azonnal átszállította a bajkeverőt hozzám tudván, hogy feleségem már kiskorában elvesztette egy gyerekbetegség következtében szaglóképességét. A sajtcsomagot óvatosan kihelyeztem az erkélyre, vigyázva leraktam, nehogy felébredjen, majd hirtelen visszaugortam és bezártam magam mögött az üvegajtót. A zajra persze, hogy felébredt. Egy darabig morgott, fújt dühösen, de végül azért sikeresen a szabadba harapta magát. Kopogott, zörgött az üvegen, de mikor látta, hogy nem tud behatolni, alattomosan fixírozott az üvegen keresztül. Meguntam makacs bámulását, egyszerűen behúztam a függönyt.

 Pontosan tíz percet pihentem, mikor a ház elé szirénázó mentőautó az alattunk lakó idős, szélütött nénit beszállította a frankfurti egyetemi klinikára. Ott az őt körbevevő orvosok nem értették, hogy a beszélni képtelen paciens mért mutogat botjával makacsul a plafon felé. Mindenesetre a főorvos benntartotta további megfigyelés végett.

  Másnap mielőtt elindultunk az ezer kilométeres útnak, biztonság kedvéért a sajtot még egy vánkosbörtönbe is bebugyoláltuk és úgy gyömöszöltük be a lakómobil hűtőszekrényébe. Innen még egy Monte Kristóf se tudna kiszabadulni.

— Most gyere ki te piszok! — mondtam, evvel rácsuktam az ajtót.

A hegyeshalmi határátkelőn gyenge volt a forgalom. Kurt Weber már türelmetlenül várta, hogy megjöjjön a magyar váltótársa, mert a finom soproni asszony végre megígérte, hogy feljön hozzá Bécsbe a lakására. Órájára pillantott. Megvolt még – ugyanis kollégájával történt, hogy egyszer a lekezelt útlevelet átnyújtotta a belépőnek s mire kezét visszahúzta az óra már nem volt a csuklóján. Röviddel később már a ´Piroschkagulasch` étterem vécéjében folyt az ádáz alkudozás rá, egy üzbég lánykereskedő és egy török átutazó történelemtanár között.

 Kurt Weber rendberakta az asztalát. Maradék szalámiszsemléjét Vavraneknek a határőr kutyának adta, ki maga sem tudta, hogy melyik oldalon is szolgál tulajdonképpen, ezért mindkét államtól beszedte járulékát. Nem firtatták az altisztek, mert gondolták, hátha valami nagykutya van a háttérben.

Időközben belépésre begördült egy német lakómobil és a vezető lehúzta az ablakot. Ekkor történt a katasztrófa. Weber első pillanatban terrortámadásra gondolt a zalai gáztartályok ellen, amely megbénítja átmenetileg az egész Dunántúl életét, beleértve a légtéren áthúzó vadászgépek navigációs képességét is. Az odőr első hulláma, ami a kocsiból áradt, azonnal megbénította az agyát, de szerencsére a vegyigáz riadót kiváltó jelzőre zuhant.

A szirénák sikoltozására leállt a forgalom és kitört a pánik, csak Vavranek zabálta kétpofára csámcsogva menázsiját. Közben megérkeztek a gázmaszkos terrorellenes kommandósok. Oszlopok, autók fedezékéből szökdelltek elő egymást fedezve a lakómobil felé. Az elvakító hangsokkoló gránát belövésére nem volt szükség. Mikor az első harcos elérte az objektumot, hirtelen beugrott az autóba, feltépte a hűtő ajtaját és ráfogta géppisztolyát a félelemtől remegő sajtra. Most már nem volt olyan hányaveti, rémülten pislogott a fegyver csövébe.

A kommandó parancsnoka lefújta az akciót. Lepecsételtette a hűtőszekrényben lévő küldeményt, amit csak a szerkesztő házában, zárt ablakok és behúzott függönyök mögött nyithat fel. Időközben becsörömpöltek kerékpáron a tévedésből riasztott wienerneustadti sporthorgászok, ugyanis azt hitték, hogy a héten ismét feltűnt a Fertőtóban a Loch-Nessi szörny húga, holott csak Egon, a pénztelen befektető-vállalkozó úsztatta gazdag, de ronda menyasszonyát.

Pest felé szinte eseménytelen volt az út, ha leszámítom a boglári sikertelen rablótámadást, amit visszavertünk. Az elkövetők magyarul beszéltek, de érezhetően francia akcentussal. Biztonság kedvéért azért még a visegrádi kertészmérnök barátommal, aki most Zamárdiba nősült, behegesztettem a hűtőszekrény ajtaját, mert már odaköltöztette hobbiműhelyét, mivel szíve mélyén mindig pap szeretett volna lenni.

Mikor végre elértük Pest határát, már leráztuk a minket követő legmakacsabb francia autót is. Később, ahogy megérkeztünk Laci már a háza előtt várakozott egy szerelőbrigáddal, kik szakavatottan kiszabadították a szállítmányt és eltűntek, mivel a fizetésüket már jóelőre felvették.

A sokmenüs vacsora közismerten fejedelmi volt, amit már az udvarát megjárt szerencsések is több ízben tanúsították. Mikor befejezéshez közeledett az étkezés, szervírozásra került a sajtok vénséges vén anyakirálynője. Mivel én még életemben nem próbáltam ezt az egzotikumot, egy darabig csak néztem, majd kedvet kaptam rá, hogy megpróbáljam. Nem is volt rossz, de nekem ez túl előkelő. Inkább maradtam a hozzám inkább illő lókolbásznál és lilahagymánál.

Sziszi cica őfensége — ki tulajdonképpen a ház úrnője — közömbösen végignézte a vacsorát és mikor engem is meglátott, lemondóan csóválta szép kerek fejét.

— Na, ez is itt van — gondolta —, most megint, mint a múltkor jó hangosan kell vernem saját mancsommal az ablakot, mikor éjjel kegyeskedek bekívánkozni. 

 Sziszi tulajdonképpen a Verő családot, mint személyzetet tartja, és kegyesen eltűri a beléjük nevelt hódolatot — igaz, sok türelmet, megértést és munkát igényelt a betanításuk. Alapjában véve kedveli is a családot — különösen a jóltáplált főkomornyikját —, de tartózkodik tőle, hogy kinyilvánítsa szimpátiáját, mert még elkanászkodik. Jóindulatúlag elnézi hibáikat, mert tudja, hogy csak oktalan emberek.

— Most meg, hogy odavannak ezért az illatos dologért, ami ugye nem rossz, de nem is vadásztak rá sok-sokórás türelemmel. Ezek még biztos nem is próbálták a frissen döglött vakondot, meg mérget veszek rá, hogy még nem ettek idei másodköltésű verébfiókát — gondolta és nagykegyesen visszavonult könyvtárszobájába.

 

Kisregény

A kun vipera ivadéka 25.

1.     Lesz országod, kisfiam!

Amint a szétoszló tömegben felfedezte comes Lorenz mestert, Tok-Temür egyik tanítóját, mintha villám csapott volna bele. Hirtelen eszébe jutott a saját 1288 évi, ellene szervezett országgyűlés határozatai elleni kifakadása:  „Ha kell az egész papi csürhét, ha szükséges, tatárokkal fogjuk kardélre hányatni.” Ha ez akkor minden alapot nélkülöző kifakadás volt, most ötletet adott neki.

– Lesz országod kisfiam! Meglátod, hogy lesz. Ha addig élek is. Ha nem is akkora, mint Magyarország, de lesz! – motyogta maga elé.

Magához hívatta comes Lorenz mestert, majd hajnalig beszélgetett vele. Akkor a szász lóra ült, s Miklós, Ajdua bátyja kíséretében Erdély felé vette az útját. Szülővárosában, a barasui szászok közt keresett László király tervének támogatókat, Miklós pedig, aki már járt Nogaj kánnál, elvált tőle, és ezúttal Talabugát kereste fel László király üzenetével. A magyar király elfogadja ugyan a tatárok által felajánlott békeajánlatot, meg nem támadási szerződést, de csak feltételek mellett. László király nem akadályozza terjeszkedésüket a Dunától délre, nem küld csapatokat, Barancs és a szerbek megsegítésére, mint Lengyelországba, de a tatárok sem háborgatják a Kárpátoktól délre fekvő kenézségeket, Magyarország vazallusait, sőt, visszavonulnak a Milkón túlra, se a szászok megtelepedését a Prahovától nyugatra és a székelyekét attól keletre. Ennek fejében a magyar hadak sem törnek be Tatárföldre. S hogy nyomatéka legyen az elvárásnak Apor nembeli Kán László eközben  a székelyek élén tett egy kis gyűjtő kalandozást[1] az Ojtozi szoroson át… Sok marhát leöltek a tatárok 1285-ben… Pótolni kellett.

Miközben Miklós, comes Lorenz és Kán László készítették elő a terepet Hosszúmező és Argyasudvarhely megalapítására, László király ismét a Kőszegiek ellen fordult, Nem ingyen. A fülébe jutott, hogy a Kőszegi Iván ismét tárgyalásokba kezdett Utószülött István fiával, Andreeaval. Egyértelmű, az ő megbuktatása és ellenkirály állítása volt a cél. Eleinte László király kunjai élén több csatát is megnyert, ám ezúttal bekövetkezett az, amire még nem volt példa. Ha az eddigi csatározások alkalmával László király nem tudta legyőzni a Kőszegi Ivánt, ezúttal csapatai vereséget szenvedtek. Ezzel pedig IV. László király lába alól végleg kicsúszott a talaj. A „legyőzhetetlen” kun seregének mítosza sem támogatta többé maradék tekintélyét. Kényszerből kötött a Kőszegiekkel békét, melynek alapján Iván testvére, Kőszegi Miklós lett a nádor a ténylegesen kettéosztott ország nyugati felében, a „dunáninneni” nádor Aba Amadé maradt.

László király még nem adta fel. Szövetségeseket keresett. A Habsburgokkal, Rudolffal és fiával, Alberttel való szövetségben nem bízott, mióta Albert Kőszegi Ivánnal meg nem támadási egyezményt írt alá, amelyben az osztrák herceg kötelezte magát nemcsak arra, hogy ne támogassa IV. Lászlót ellene, hanem egyenesen Kőszegi Ivánt támogassa a király ellen. Hol volt már a dürnkuti csata utáni hála! A bolgárok, a szerbek, a bodonyiak és a halicsiak mind tatár vazallusok voltak már. Fekete Leszek nem képezett jelentős haderőt, Baksa Simonfia György csapatai kellett megvédjék a tatárok ellen. Maradtak a csehek…  Mivel a cseh királlyal is ellenséges viszonyban volt, úgy gondolta, hogy a nagyhatalmú Zavis főurat támogatja a király ellen. Így 1288-ban férjhez adta hozzá nővérét, Erzsébetet. Ám rossz lóra tett. Zavist a következő évben hazaárulásért és felségsértésért letartóztatták, halálra ítélték és kivégezték…

Kőszegi Ivánnak viszont a fejébe szállt a dicsőség. Rendszeresen betört Ausztriába és Stájerországba rabolni. Nem gátolta ebben a Habsburg Alberttel 1286-ban kötött békeszerződés sem. Végül az osztrák herceg sereget gyűjtött, és ellene indult. Változó hadiszerencsével folyt a csatározás, de inkább Habsburg Albertnek kedvezett. Bizony a nyugati határvidék lakói igencsak drága árat fizettek Kőszegi Iván rablóportyázásaiért.[2] Az osztrákok és stájerek kegyetlen bosszút álltak, de mint a háborúban lenni szokott nem a bűnös itta meg a levét.

    László viszont e konfliktusban végzetes hibát követett el.

– Edd meg amit főztél! – jelszóval – bár 1289 novemberében Dunántúlon tartózkodott –, nem sietett legnagyobb ellenségének és tekintélye talán legnagyobb megtépázójának segítségére, (ha Philip de Fermo ténykedésétől eltekintünk). Hátha az osztrákok és stájerek kikaparják neki a gesztenyét, és végeznek végre Kőszegi Ivánnal!
Hiába reménykedett. Ehelyett az egész országban ellene fordult a hangulat. Nem védte meg a magyarokat az osztrákok garázdálkodásai ellen! Hiszen a köznép szenvedte meg a támadást. Még az a pletyka is elterjedt róla, hogy ő maga hívta be az osztrákokat.[3] S ez még jobban megerősítette azoknak a meggyőződését is, akik a tatárdúlást is az ő számlájára írták. Ettől a gonosz királytól bármi kitelik…

László király ezen magatartásával egy táborba terelte a két ellenséges oligarcha pártot. Már egyre többen kívánták, bárcsak megszabadulnának tőle. Életét már csak az óvta némileg, hogy nem volt örököse. Az összeesküvések már egyre szövődtek ellene.  Akadt, aki anyai ági öröklődésben gondolkodott, V. István valamelyik nővérének férfi leszármazottjában keresve a IV. László utódját, ám Andreea „herceg” Utószülőtt István fia, az egykori ellenkirály is ott volt Kőszegi Iván és pártjának terveiben. Végül Kőszegi Iván, az egyházi javak rendszeres kirablója és feldúlója, meg tudta győzni egykori ellenfelét, Wladimir Monoslaw érseket.

– Inkább, egy király, aki kérdéses, hogy Árpád atyánk és Szent István királyunk ivadéka-e, (bár akár az is lehet), de a néppel el lehet hitetni, hogy az, mint egy olyan, aki kétségtelenül női ágon Árpádházi ugyan, de a nép az idegent látja benne.

Közösen üzentek Andreeanak, hogy jöjjön az országba. Ő ki is kötött egy kis sereg élén Zárában, ám nem fogadták óvációval. Serege nem akart nőni, a magyarok és horvátok nem csatlakoztak hozzá.[4] Andreeat nagybátyja, Marosini Albertino próbálta meggyőzni, hogy térjenek vissza Velencébe, de a huszonnégy éves ifjút elvakította a neki ígért korona csillogása. Ám csak Sztridóvárig jutott el, nem tudott találkozni Kőszegi Ivánnal, mert Buzádfia Arnold tőrbe csalta, meghívta várába, de ott fogságba ejtette. No, nem királyhűségből. Azt remélte, hogy busás váltságdíjat kap majd érte. Ám nem ismert egy velencei törvényt: fogságba ejtett velencei polgárért egy fityinget sem fizetnek. Végül úgy döntött, Habsburg Albertnek adja át Andreeat. A Habsburgok hosszas tanakodás után végül úgy döntöttek, hogy nem avatkoznak bele a Kőszegi Iván-IV. László viszályba, inkább várakozó álláspontra helyezkedtek, s egyiknek sem adták ki a „herceget.”

Az ország már annyira kettészakadt ekkor, hogy két nádora is volt. A szaracénból kikeresztelkedett Mizse már gyakorlatilag csak a Kunság nádora volt. Kinevezése újabb adag olaj volt a tűzre a királyellenesség szemszögéből. Hiszen egy tősgyökeres magyar helyett egy egykori szaracén lett a nádora!  Vajon miért? Akadt egyáltalán tősgyökeres magyar, akiben megbízhatott volna? Ekkor már tényleg Kun László volt…

A de facto feladott Dunántúl után László király még egy utolsó kísérletet próbált tenni az ország többi részének összetartására. Seregeivel Aba Amadé és az őt támogató erdélyi vajda Borsa Lóránd ellen indult. Ám azelőtt sereggyűjtés ürügyén tett még egy kitérőt, hogy lássa azokat, akiket valójában családjának tekintett. Ajduát és kisfiát. S akire nem számított, ott találta Miklóst is, a „sógorát” , aki épp küldetéséből visszatérve látogatta meg húgát, mielőtt a királyhoz sietett volna a hírekkel, hiszen épp arra vezetett el az útja.

– Milyen híreid vannak? – szegezte neki a kérdést László király, amikor sikerült kettesben maradniuk.

– Jók. A tatárok visszaszorítása óta a Szeret folyó túloldalára a bestercei szászok és máramarosi oláhok és a székelyek több települést is alapítottak a Kárpátok keleti oldalán: Moldvabányát (Baia), Szeretet (Siret), Radócot (Rădăuţi),  Karácsonkőt (Târgu Neamţ), II. András királyunk által alapított Szőcsvárost (Suceava) ismét fellendítették. Több templom építését is megkezdték. Moldvabányán a tervek szerint püspökség alakul. A vazallus állam megszervezését az oláh Dragoş vette kezébe, aki a tatárok elleni küzdelemben tüntette ki magát. A főváros Moldvabányán lesz.[5]  Megszilárdította hatalmát. Az Oltuzi-szoros (Ojtoz eredeti alakja) másik oldalán magyarok alapították meg Bákót. A Kárpát-kanyar külső részén, a Bodza-havasok tövében a székelyek telepedtek meg, a Kárpátoktól délre comes Lorenz vezetésével a Barasu környéki szászok kezdték meg két vár, Argyasudvarhely (Curtea de Arges) és Hosszúmező (Cámpulung Muscel) építését, ha a várak készek, elfogadják vajdájuknak kegyelmed fiát, ha majd felnőtté válik. Sikeresnek mondhatom a tatárokkal való tárgyalásokat is. Bár, mint tudod, uram, ők ajánlották fel a békét, miután Sóvári Simonfia Baksa György által vezetett csapataid másodszor is térdre kényszerítették őket, de feltételül azt szerették volna, ha e béke friggyel pecsételtetik meg. Lodomér érsekék heves ellenállása miatt Kegyelmed nővére és a tatár kán fiának esküvője nem jöhetett létre, bár Erzsébet hercegnő elfogadta volna a házasságot.[6] Ennek ellenére Talabuga kán megígérte, hogy tiszteletben tartja e két új, Magyarországhoz hű vazallus állam határait, de egy feltétellel, hogy kegyelmed sem nyújt támaszt a Dunától délre fekvő országoknak a tatárok ellen.

László király boldogan újságolhatta immár fiának, hogy meglesz az országa. Kicsike, de meglesz. Csakazértis meglesz! Ám a beszélgetés közepén megjelenő Ajdua száját sikoly hagyta el:

– László, te hagyatkozol!

Magyarázhatott, amit akart, nem tudta megnyugtatni. Végül arra rávette, hogy ketten menjenek a Csanádi templomba, és Gergely püspök kettejüknek tartson misét, és együtt fohászkodjanak Istenhez, hogy óvja meg a királyt. Ajdua, életében először, rossz előérzet által diktált  könnyek közt hagyta elmenni. Úgy búcsúzott, mintha tudná, sohasem látja többé. S női előérzete nem csalt. Istennek épp más dolga volt, mint IV. László és Ajdua fohászait meghallgatni.

Három napig tartó út után  IV. László csapataival Körösszeg mellé ért, Borsa Kopasz Jakab vára közelében vert tábort. Lement már a nap, de még elég jól lehetett látni a félhomályban. Arbuz épp ledőlt, hogy éjfélig, amikor fel kellett váltania fiával együtt a király jurtája mellett őrködő testőröket, még szenderedjen egy picit, arra neszelt fel, hogy valaki belép a jurtába. Tört-Ogul volt az.
– Feküdj már le! – mordult rá. – Mindjárt…
Nem tudta befejezni a mondatát, mert a félhomályban is meglátta, hogy fia minden ízében reszket. Felült. Még a félhomályban is észrevette, hogy halott sápadt.
– Mi történt?
Tört-Ogul válasz helyett egy kis ruhadarabot nyújtott át és egy faragott lovacskát. Azonnal ráismert. Az egyik az a kis Ajsáé volt, a másik a kis Koncsaké. Az unokáié. Egyetlen életben maradt gyermeke, Tört-Ogul két gyermekéé. A másik hármat elvitte a torokgyík…
– Hogy került a kezedbe? – kérdezte az apja rossz előérzettel. Villámként cikáztak a gondolatai. Ezeket nem hozta magával Tört-Ogul… Tehát valaki odaadta… Miért? Miért?
– Dilaj is…
Mármint a menye… Tehát foglyok… Azért adták a ruhácskát és a lovacskát Tört-Ogulnak, hogy tudomására adják… Tehát akarnak valamit… Zsarolják.. .
– Ha ma éjjel nem öljük meg a királyt, holnap máglyára kerülnek. Mindhárman…
– Gök Tengri…[7] Lelki szemei előtt megjelent két kisunokája, amint egy még meg nem gyújtott máglyáról kétségbeesetten kérik segítségét. Majd a tűz fellobbant, és lelki füleiben éktelen gyermeksikoly hangzott fel…

Miklós a szomszédos jurtában aludt. Hörgő hangra ébredt, amely a király jurtája felől jött. Felkapta a kardját, amely mindig mellette pihent, ha hadba mentek, s kirohant. A sötétben három férfit látott kisurranni a királyi jurtából, mindhárom testőr-egyenruhát viselt. Épp lóra pattantak láthatóan menekülés szándékával.
– Ti mit csináltok! Riadóóóóó! – üvöltött rájuk Miklós.
Az egyik a hangot meghallva  mellette vágtatott el és közben feléje vágott. Csak részben tudta hárítani a halálosnak szánt döfést, amely csak vállát találta el, de mély vágást ejtett rajta, amely erősen vérzett. Első gondolata az volt, hogy utánuk ered, de a király iránti aggodalma győzött, s berohant a jurtába. Ott hátborzongató kép tárult elé. A király már halott volt, több sebből vérzett. Kirohant.
– Kik voltak az éjjel szolgálatos testőrök?
Alig mondta ki, máris eszébe jutott: Arbuz, a fia Tört-Ogul, és unokatestvére Kemendzse. A leghűségesebb testőrök közül valók… Legalábbis azt hitték eddig róluk.
Azt már nem kellett kiáltania, hogy utánuk, és elfogni őket, mert megtette helyette más. Ám a három menekülő kámforrá vált a közeli erdőben. Megkezdődött a hajtóvadászat. Egyértelmű, a három éjjeli szolgálatos testőr, miközben rájuk volt bízva a király biztonsága, követték el a merényletet, hiszen a testőrök közül csak ők hiányoztak. Miklós sebesülten is lóra ült, és Arbuzra maga lelt rá. Nem habozott, személyesen vágta darabokra. Kemendzse is nyilat kapott a hátába, leesett a lováról.
– Kinek a parancsára cselekedtél? – próbálták kivallatni.
-Arbuz mondta, hogy… –
Nem bírta folytatni. A kínvallatásba belehalt. Tört-Ogult Borsa Kopasz Jakab emberei szolgáltattk ki Mizse nádornak. Holtan, egy zsákban, miszlikbe vágva.
– Amikor embereim felszólították, hogy adja meg magát, egyiket megsebesítette – magyarázkodott Mizse nádornak.
A nádor, amikor megtudta, hogy valamennyien ugyanazon család tagjai felbőszült:
– A ma született kisdednek se kegyelmezzetek!
Ha már ez volt a parancs, Borsa Kopasz Jakab emberei „elfogták”, és kiadták Ajsát, Koncsakot és Dilajt is. Csak jóval az események után, amikor rájött, mennyire együttműködő a kőrössszegi nagyúr az új királlyal fogott Mizse gyanút, hogy Borsa Kopasz Jakab milyen készséges volt, pedig a király épp testvére ellen indult csatába. Ám bizonyítéka nem volt.

Mizse, Gergely püspökkel, László király alkancellárjával egyetértésben Csanádra vitette IV. Lászlót, és a püspök ott temette el, személyesen celebrálva a gyászmisét. Miklós, Ajdua bátyja sebesült lévén az ifjú Kán[8] Lászlót, a néhai 1279-ben politikai okokból Philip de Fermo ténykedése idején meggyilkolt Kán Miklós választott esztergomi érsek unokaöccsét küldte maga helyett Csanádba Ajduához.
– Asszonyom, csomagolj, de hamar! László királyt meggyilkolták! Mentsd a saját életed, és a fiadét is!
– Mi… Mi… Mi történt?
Kán László néhány szóban ismertette a tényállást, és azt, hogy Csanádon fogják eltemetni. Ajdua e hírre azonnal ellenkezni kezdett. Hiszen a temetésén ott kell lennie…
– Asszonyom, válassz, mi fontosabb számodra? László királyunk emléke, vagy a fiad élete, mert látom, hogy ebben a pillanatban a sajátodra nem gondolsz? Miklós, a bátyád parancsolta, hogy vigyelek titokban biztos helyre. Akárki is tette, nem fog habozni Tok-Temür és a te életedre törni! Vajon László királynak mi lenne az óhaja?

 

 

[1] Persze, ezzel most szentségtörést követtem el, hiszen a tatárok rendszeresen betörtek, s mi ezt sohasem viszonoztuk… Még az 1285-ös szégyenletes menekülésük után sem léptük soha át a magyar-tatár határt… Kizárólag Halicsban, a cseheknél, az osztrákoknál és a stájereknél „kalandoztunk”, azt is a bűnös Henrik-fiak és Csákok követték el, magyarokhoz nem méltóan…  Erre viszont (sajnos?)  van írásos bizonyíték… De a Cronica moldo-rusă (Moldvai orosz krónika) és a rá hivatkozó Simeon Dascălul (XVII század eleje) is említi, hogy a magyar seregek jócskán behatoltak a mai Moldova területére a tatárokat egészen a Szeret folyón túlra kergetve. https://ulim.md/wp-content/uploads/2019/05/culegera_p.parasca_final.pdf 101 old. A román krónikás arra utal, hogy Moldva megalapítása (Dragos „honfoglalása” – descălecat) nem 1359-ben, hanem IV. László idején történt. https://ro.wikisource.org/wiki/Letopise%C8%9Bul_%C8%9B%C4%83r%C3%A2i_Moldovei,_de_c%C3%A2nd_s-au_desc%C4%83lecat_%C8%9Bara#Pr%C3%A9dosloviia_desc%C4%83lic%C4%83rii_a_%C8%9A%C4%83rii_Moldovei_dinceputul_ei._Carea_este_%C3%AEnsemnat%C4%83_de_Ur%C3%A9che_vornicul_din_l%C3%A9topise%C8%9Bul_cel_latinescu_izvodit%C4%83

[2] https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/MagyarTortenetiEletrajzok-magyar-torteneti-eletrajzok-BE5D/kun-laszlo-12721290-232/harmadik-konyv-2CB/

[3] Ahogyan a tatárok behívásának, ennek a vádnak sincs logikája. Akkor miért nem sietett megsegíteni az osztrákokat Kőszegi Iván leverésében? Miért hagyta cserben őket, ha ő hívta be Habsburg Albertet?

[4] „…A Henrikfiak Ladomér érseket is megnyerték ama már régebb idő óta datálódó tervüknek, hogy velencei Endrét hívják be az országba. A mintegy 24 éves fiatal ember örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy atyja örökébe lépve, részt követeljen magának az országból. Egy kis had élén Zárában kikötve, 1290. elején, Horvátországon keresztül bejött az országba, összeköttetésbe lépett Ivánnal, Ladomérral és a püspökök egy részével, de nagyobb érdeklődést és mozgalmat nem sikerült az ismeretlen ifjú érdekében felkelteni, sereg meg egyáltalában nem gyűlt köréje.” Bánlaky József, a magyar nemzet hadtörténelme.  https://mek.oszk.hu/09400/09477/html/0006/479.html

[5] A hivatalos álláspont, hogy Dragoş valamikor a Lackfi által vezetett 1345-ös sikeres hadjárat után alapította meg Moldovát, még magyar vazallusként, majd a második honalapító Bogdan 1359-ben űzte el leszármazottait. Fia, Sas (Szász) csak két évig uralkodott, majd meghalt, s a fia Balc (Dragoş unokája) követte volna a trónon, de Bogdan elűzte, s kikiáltotta Mondva függetlenségét. Dragoş első „honfoglalását” (descălecare – szó szerinti fordításban „leszállás a lóról”) a szájhagyomány, s feltehetően az erre alapozó krónikák is megőrizték: A Névtelen Moldvai krónika, a Moldáv-orosz krónia és a Moldáv-lengyel krónika. A krónikák által megadott időpont homályos (1299, 1242, 1259 – az utóbbi Bogdan honfoglalása). A magyar krónikák nem említik, bár Bogdan honfoglalását a Tótsolymosi Apród Küküllei János krónikája (amelyet a bécsi és a Thúróczi-féle Képes Krónika is felhasznált) is említi. E krónikákban van viszont két fontos támpont: a tatárjárás (leverése) és a honfoglaló Dragoşnak Laslău/Vladislav király általi megjutalmazása. (The early 16th-century Moldo-Russian Chronicle, which contains the most detailed description of the foundation of Moldavia, described Dragoș as one of the “Romans” who had received estates in Maramures from “King Vladislav of Hungary” https://en.wikipedia.org/wiki/Drago%C8%99,_Voivode_of_Moldavia)  Az utóbbi komoly fejtörést okozott a történészeknek. Akadt, aki hiteltelennek tartotta a moldáv „csodabölény-vadászat”-legendával indokolt Dragoş-féle honfoglalást  (Ennek emlékére  a moldáv címer bölényfejet tartalmaz). Mások I. Ulászló királlyal (1424-1444), a sírjából kikelt Szent László királlyal legendájával (1077-1095) , illetve a Lackfi (=Lacika) királyositásával magyarázták az ellentmondást. Bár Dimitrie Onciul az ötletet elvetette, 2014-ben egy Moldova köztársaságbeli történész Pavel Parasca: (“Şi de atunci s-a început, cu voia lui Dumnezeu, Ţara Moldovei” Chişinău, ULIM, 2014, https://ulim.md/wp-content/uploads/2019/05/culegera_p.parasca_final.pdf ) rámutatott, hogy a krónikákban említett László király csak IV. László lehet. Elég nehéz elképzelni ugyanakkor, hogy a tatárokat tönkreverő és üldöző magyar csapatok megálltak a Kárpátok hágóinál. Szintén furcsa lenne, hogy egy olyan korú ember a honalapító, akinek unokája nem sokkal Moldova trónjáról való elűzése után Szatmár és a székelyek ispánja lesz (http://genealogy.euweb.cz/hung/dragfi.html), tehát felnőtt!  Elég nehéz elképzelni, hogy egy dédnagyapa korú személy szerez csatában nagy érdemeket… Viszont húszonévesen, IV. László idején, igen.

[6] Lodomér – Wladislaw Monoslaw érsek így jellemezte: „…Több esztendőtől fogva a tatárfélékkel való nászra vágyakozott” https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81rp%C3%A1d-h%C3%A1zi_Boldog_Erzs%C3%A9bet_%C3%B6zvegy E „vágyakozást” az érsek előítéleteinek tükrében kell értékelni.

[7] Szó szerint Kék Isten! Jelentése: Édes Istenem (ne hagyj el…)!

[8] Nem ismert nevének pontos kiejtése sem, mert ha a Kean kiírás a helyes, akkor a mai magyar nyelv szerint Kaján-nak ejtenénk (v.ö: Keantó, ma Kajántó.) és 1281-ben a nemzetség egyik tagját is Kajánnak hívták. https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1n_nemzets%C3%A9g  Ez viszont Kagánt sejtet, tehát avar bolgár, esetleg besenyő ősöket.

Kisregény

A kun vipera ivadéka 19. Tok-Temür

1. Tok-Temür

 

Magába fordulása ellenére 1279 elején még úgy tűnt, hogy László királynak kamaszfejjel sikerül a lehetetlen… A Héder nembeli Henrik fiait leszámítva nem sok ember akadt már az országban, aki nyíltan szembe merjen szegülni vele, habár e győzelmekkel elég sok ellenséget is szerzett magának. Ott volt a Geregye család, amely a Monoslawokkal rokonságban volt, Borsa Roland, akit a szepességi lázadás leverése után kiebrudalt az ott jogtalanul megszerzett vagyonából, a térdet hajtó, de ebbe bele nem nyugvó horvát Babonićok, az ismét függetlenedni kívánó, Kárpátoktól délre fekvő szláv-oláh-kun kenézségek…
Ám 1279 februárjában megérkezett az országba a teljhatalommal felruházott pápai legátus, Philip de Fermo püspök (Fülöp fermiói püspök) „hogy segítse a királyt az országban levő állapotok helyreállításában”. Eleinte László király szívélyesen fogadta, bár már első pillanattól kitűnt, hogy e „segítség” inkább paternalizmus jelleget ölt, mint szó szerinti segítő szándékot. Bár már felnőtté nyilvánították, még nem egészen tizenhét évesen nem volt meg a kellő tapasztalata a pápai megbízás értelmezésében. Hiányzott mellőle gyermekkorában egy tapasztalt apa és egy kiváló tanító, aki nagyapja és dédnagyapja uralkodása idején a Szent széknek az ország belügyeibe való beleszólási kísérleteinek történetét neki elmesélje, értelmezze. Miként sikerült engedményeket kicsikarni a pápától, és mi fulladt kudarcba… III. Miklós pápa pedig, I. Charles burkolt felkérésére elérkezettnek látta az időt, hogy az eddigieknél komolyabban beleszóljon Magyarország belügyeibe. Hadd érezze az a koronás kamasz, hogy nem tehet bármit az országban, hanem a pápának hűbérese, és Őszentségének elszámolással tartozik.
Pedig László király intő jelnek vehette volna, hogy ennek első bizonyítékaként a pápai legátus nem volt hajlandó megerősíteni székében hű emberét, Kán Miklós választott érseket, sőt, ezután, alternatívaként  Gergely esztergomi prépost érsekké való kinevezésétől is elzárkózott. A királynak peche is volt. Lytvoi havaselvei kenéz lázadása miatt az ország másik végébe kényszerült távozni, s nem ellenőrizhette, mi történik Budán.
Lytvoi az 1272-es lázadásakor veresége után is kenézsége élén maradt, de 1279-ben ismét fellázadt, és megtagadta a magyar királytól való függését, de nem kizárólag saját ötlettől motiválva. Az első tatárjárás után visszavonuló Mongol-Tatár birodalom és Magyarország közt elvileg a Kárpátok lett a határ, de 1247-ben IV. Béla már a Johannitáknak adományozta Szörénységet. Miközben a Mongol-Tatár birodalom a kánválsággal volt elfoglalva, IV. Béla fokozatosan visszaszerezte befolyását a Kárpátoktól délre eső területeken. Ám a hetvenes évektől kezdve a Möngke Temür kán alatt ismét megerősödő Arany  Horda figyelme egyre inkább kezdett a Balkán és Magyarország felé fordulni. Épp ezért biztatták lázadásra a magyar király vazallusát, némi kun segítséget is nyújtva hozzá. Az egykori Kunország a Kárpátokig és a Szörényi bánságig terjedt, s a kunok e területekről az 1241-42-es tatárjárás óta sem tűntek el. Ám a segítség kevésnek bizonyult. Elég fura csata volt, kunok a kunok ellen… Hiszen a magyar csapatokat is az Alföldön letelepedett kunok erősítették.  Lytvoi meg is halt a csatában, öccse Bărbat pedig fogságba esett. Miután jókora váltságdíj fejében megváltotta szabadságát, elfoglalhatta helyét bátyja kenézsége élén, elismervén a magyar királytól való függését. Ám ekkor már javában szövődött az összeesküvés László király ellen.
Már Havaselvéről visszatérőben ismerte fel csapatában a férfit, akit nemrég Ajdua jurtájából látott kijönni. Látván, hogy a király őt nézi, a férfi fél térdre ereszkedett előtte. László király némi habozás után rákérdett:
– Hogy hívnak?
– Miklós.
László király kissé meglepődött a keresztény név hallatán.
– Hogy van a feleséged?
– Nekem nincs feleségem, kegyelmes uram. Meghalt szülés közben – felelte, majd kapcsolt. – Ajdua a húgom.
László király agyában cikáztak az emlékek. „Ajdua, sír a fiad!” – elevenedett meg újra meg újra lelki szemei előtt a jelenet. Majd számolni kezdett… – Nem, nem lehet… – mondogatta magában. – Akkor miért nem mondta meg, amikor találkoztak? De a gyermek kora… Ennek semmi értelme.
– S a gyermek…
Miklós mélyen lehajtotta a fejét, s nem válaszolt. László király hirtelen felindulásában továbbment. Nem értette az egészet. Ha a gyermek az övé lenne, miért titkolnák előtte? Másnap, mielőtt a kór kunok kiváltak a Havaselvéről visszatérő csapatok közül, hogy hazatérjenek, hívatta Miklóst. Tett róla, hogy kettesben maradjanak.
– Miért titkoljátok előlem a fiamat?
A válasz mellbe vágta.
– Ajdua nem akar kegyelmed lotyója lenni.
Annyira meglepte a válasz, hogy megadta a távozási engedélyt Miklósnak. Csak másnap, már jó távol rakta össze a mozaikot. Kirakták a szűrét. Neki, a királynak! Ezek után miként menjen oda könyörögni, hogy adják ölébe a gyermekét? Még így, sértett férfiúságától uralva is, amikor a csortánok jurtái mellett táboroztak le hazafelé menet, és meglátta az öreg Bugacot, odament hozzá:
– Nagy hibákat követtél el, s most gyötör a lelkiismeret-furdalás. Ne tagadd, tudom. Elkergetted a fiadat, majd a lányodat is. A fiadat azért, mert egy keresztény lányt akart elvenni tiltásod ellenére. Ha nem kergeted el, lehet csak színből lett volna keresztény, hogy feleségül vehesse szerelmét. A kunok közt él, özvegyen. A lányodat azért, mert a király lotyója lett. Amikor megtudta, ki vagyok, kiadta az utamat. Nem akart a király lotyója lenni. Vállald emelt fővel, hogy hibáztál, és tedd jóvá! Menj, keresd meg őket!  A kórok közt élnek Csanád környékén! Vigyázz a fiamra, Bugac! Legalább a nagyapja legyen mellette, ha már az apja nem lehet!

Húsvétra még épp visszaért Budára. Más férfi talán végre megpihent volna felesége karjaiban, de László királynak a nem túl sikeres közös nyoszolyán hálásaik nem adtak erre kellő motivációt. Így a személyzet kérdéseire, hogy készítsék-e elő a közös hitvesi ágyat, tagadóan válaszolt.
– Végre pihenni vágyom… – halogatott. – Remélem, most már béke lesz az országban… Már nagyon vágyom rá…
S ezt nagyon őszintén mondta. S akkor még mások sem sürgették. Hiszen tizenhét évet alig töltött még… Amikor befeküdt az ágyba, eszébe jutott, hogy már két és fél éve nős. Elvben… S létező házaséletének emlékei a többször is frigidnek bizonyuló, a férfiérintéstől megborzongó asszonyhoz kötődtek… Majd álmában előjött Ajdua. A vele való ölelkezés emléke. Majd a megaláztatás. A rideg viszontlátás, fiának letagadása. Majd Miklós szavai: „Ajdua nem akar kegyelmed lotyója lenni.” A sértett férfihiúság tombolt benne. Ilyenkor szokott más férfi a szerető karjaiban vigasztalódni. Paradox módon ő már azt kezdte bánni, hogy visszautasította a közös nyoszolyát. Aztán ismét Ajdua elevenedett fel emlékeiben… Fájóan.

Havaselvéről visszatérve még gyanútlanul elfogadta a pápai legátus döntését, hogy Wladimir Monoslaw (Lodomér) legyen az esztergomi érsek, a magyar egyház feje, és részt vett az 1279. június 13-ai beiktatásán. Azt még elérte, hogy a távollétében kiátkozott Miklós választott érseket a legátus felmentse a kiátkozás terhe alól azon az áron, hogy esküvel fogadja, az egyháznak okozott sérelmekért elégtételt ad. Egy hónappal később, júliusban, még Budán, az ország egyházi és világi nagyjai előtt tett esküt, hogy a keresztény hitet az egyház szabadságát, a régi szent királyok törvényeit és jó szokásait sértetlenül megtartja és megtartatja, a legátust pedig az eretnekek elnyomásában és kiűzésében világi hatalmával segíteni fogja. A legátus nyomást gyakorolt rá, így, a június 23-án, a pápának címzett levelében  megfogadta, hogy lépéseket tesz a kunok letelepítésére és megtérítésére. Egy hónappal később július 12. és 25. közt a Tétényi országgyűlésen is megerősítette esküjét a pápának tett ígéretek szellemében, de azon is túlmenő követelésekkel teletűzdelt kun törvények betartására. Ezeket egyébként a kunok nevében két bég, Ozor és Tolon is esküvel erősítette meg. Ekkor már László király minden zsigere lázongott a pápai legátus „segítsége” ellen, aki, nem meglepő módon, Wladimir Monoslaw érsekben is buzgó támaszra talált. Kamaszfejjel is kezdte észrevenni, hogy közte és a kunok közt akarnak éket verni, de annyira nem volt dörzsölt politikus, hogy belásson a kulisszák mögé. Ez már rég nem a pápa elvárása volt, hanem a belső ellenzékének a hálószövögetése, amelyhez megnyerték a legátus támogatását. Hiszen ahogyan engedett egy elvárásnak, újabbal, és újabbal toldották meg azt.
Eleinte még remélte, hogy a kun törvények életbe léptetését fokozatosan valósíthatja meg. Ám a legátus türelmetlenül azonnali végrehajtást követelt, továbbá azt, hogy amennyiben a kunok nem engedelmeskednek azonnal, akkor országos fölkelést hirdessen meg ellenük, s ha engedelmeskednek, kezeseket követeljen tőlük, akiknek őriztetéséről a legátus hivatott dönteni. Fogcsikorgatva bár, még erre is esküt tett az oltárnál és kereszt előtt. Az augusztusra összehívott budai zsinat aztán a legátus olyan döntéseket kezdett hozni, amellyel az egyház és tagjai teljesen kikerültek az uralkodó ellenőrzése alól, valójában az egyháznak alárendelte a királyt. Erre már betelt számára a keserű pohár, és betiltatta a zsinatot, amely szeptember 14-én véget ért. A legátus válaszul kiátkozta IV. Lászlót, s ami még súlyosabb volt: az országot is interdictum[1] alá helyezte.
E két büntetés sajátosan jellemzi a középkori gondolkodást. Miközben az eltévelyedők, eretnekek számára találták ki, kizárólag a hithű keresztényeket lehetett megfélemlíteni velük.  Mit számított például egy ősi hitén nevelkedett kunnak, hogy az országot interdictum alá helyezték, vagyis nem tartottak miséket, nem eskettek, nem kereszteltek, és nem temettek szent földbe keresztény szertartás szerint? László király, ha meg lett volna az országban a teljhatalma, egyszerűen áttérhetett volna más (például ortodox) hitre, ahogyan sok uralkodó tette a történelem során: saját (vallási) döntését ráerőszakolva népére.[2]
Az egyházi átok által sújtott országban László király nem tehetett mást, mint személyesen menni a kunok közé[3]. Egyrészt csitítani próbálta őket, s megnyerni annak, hogy fogadják el a kun törvényeket, főleg a legkényesebbet, a keresztelkedést. Másrészt meggyőzni őket a maradásra, hiszen sokan „csomagolni” kezdtek, készen az országból való távozásra. . Épp ezért vitte magával Kán Miklós gyulafehérvári és Gergely esztergomi prépostokat. Ők már térítettek azelőtt is a kunok közt, volt tapasztalatuk.
Az egyik csortán ordut épp a Tiszán való átkelés előtt letáborozva érte utol. Október volt már, és a határ hajnalban már deres. Az érvelésre, a maradásra való győzködésre, keresztbe font karral, konokul, hallgattak. Nem szálltak vitába, nem mondtak ellent. Csak álltak szótlan-dacosan. László király hirtelen meglátta és felismerte Arbuzt és fiát, Tört-Ogult. Hagyta Gergely prépostot tovább hadakozni a tömeggel, s odasietett hűtlen katonáihoz.
– Ti is…
Beszédes volt a bűntudatos hallgatás. Egy ideig László király is hallgatott, végül nagy sokára ő törte meg a csendet.
– ’46-ban kun nagyapánk, Szejhán kán, védelmet és letelepedési jogot kért a másik nagyapánktól, IV. Béla királytól. Bár apját, dédnagyapánkat, Köten kánt hamisan vádolták a tatárokkal való lepaktálással és meglincselték, Szejhán kán nagyapánk úgy gondolta, hogy jobb itt a kunoknak, ahol apját megölték, mint a tatár fennhatóság alatt. A befogadásnak több feltétele volt. Csak kettőt említünk: az egyik a keresztény hitre térés, a másik a letelepedés. Most ezt kéri számon a pápa rajtunk, Szejhán kán és IV. Béla király unokáján. Philip de Fermo a pápa nevében kiátkozott minket, és az országot interdictum alá helyezte. Nem lehet temetni, esketni, keresztelni, misét tartani. A magyarok most ezért gyűlölnek minket. Ha most bizonyítani akarnánk, hogy királya vagyunk a kunoknak, mit kellene tennünk? Ha mi is veletek mennénk, cserbenhagynánk népünk másik részét, mert nemcsak a kunok, de a magyarok királya is vagyunk. És tennénk akkor, amikor már kezdtünk úrrá lenni a helyzeten, s ezt jó részben nektek köszönhetjük. Mi okunk lenne cserbenhagyni benneteket? És ti hova menekültök? Bolgárországnak eddig kun származású uralkodói voltak, az Asenek[4], de ők is keresztények lettek, még ha szkizmatikusak is. Tehát ott is a kereszténység vár rátok, vajon az jobb? Most ott háború dúl.[5] Ha nem oda menekültök, akkor a Tatárföld talán jobb választás? Egykor a ti hiteteket vallották. De amint hallottam, egyre inkább szaracén befolyás alá kerülnek ők is.[6] Nem fogtok cseberből vederbe esni? Oda menekültök, ahonnan nagyapáitok elfutottak? Minket kiátkoztak, mert engedékenyek voltunk veletek. De ez csak felszín. Akadnak, akik azt akarják, hogy menjetek. Hogy űzhessék büntetlenül tovább eddigi játékaikat. Miért akartok cserbenhagyni minket? Most, amikor már szinte rendet teremtettünk az országban?
Hirtelen elhallgatott. Egy pillanatig arra akart utalni, hogy a nagy hibákat, mint ez a felkerekedés, nehéz önmagunknak beismerni. Aztán erről egykori biztatása jutott eszébe, hogy az öreg Bugac bocsásson meg lányának… Majd, hogy ő is sértett büszkeségből, még csak fel sem kereste saját fiát…
Az öreg nem válaszolt, hanem továbbra is dacosan hallgatott. A beszélgetés alatt kissé háttérben maradt Tört-Ogulról is lerítt a zavar. László király nem folytatta, otthagyta őket, s visszament Gergely préposthoz, ki épp elhallgatott. Látta az ő arcán is a kudarcot. E hangulatban tértek nyugovóra.
Másnap reggel, mire László király felkelt, már szedelőzködött az ordu. Egyesek már el is indultak. Nem a Tiszának, amerre eredetileg szándékoztak, hanem északnak, ahol egykori szálláshelyeik voltak. Arbuzt és Tört-Ogult is megpillantotta a távozók közt. Mellettük Bugac kám lovagolt. Visszatekintett a távolból, „farkasszemet” nézett a királlyal, majd csatlakozott a távozókhoz.
László király, ahogy eredetileg is tervezte, átkelt a Tiszán és Csanád irányába tartott. Sorba kereste fel a kór ordukat, könnyebb dolga volt ott, ahol még csak fontolgatták a távozást. Ám titkos reménye végül beteljesedett. Rátaláltak arra az ordura, amelyben Miklós, és húga, Ajdua menedéket talált. Először a férfit ismerte fel, amint ténykedett a jurtája körül. Mint közelebb ment, meglátta épp a közeli patakhoz tartó Ajduát is. A gyermek nem volt vele. László király előbb hozzá akart sietni, majd meggondolta magát. Intett testőreinek, hogy tartsák magukat kissé távolabb, majd odalépett Miklóshoz. A férfi térdet hajtott.
– Hol van a fiam?
Miklóst megkísértette a titkolózás, végül az őszinteséget választotta.
– A jurtában játszik. Vigyázz király uram, erősen fél az idegen arcoktól. Nehogy… – kezdte magyarázni a kisfiú bizonyítványát, de nem volt rá szükség. László királynak is volt öccse. S Endre herceg sem volt barátságos az idegen arcokkal annak idején. Belépett a jurtába, és se szó se beszéd, hasra vetette magát a gyermek által még biztonságosnak tartott távolságban, majd hagyta, hogy a kicsi a kíváncsisága által hajtva, ha akar, közeledjen hozzá. Közben minden mozdulatát tükrözte a sajátjával. Egy ideig a kicsi gyanakodva szemlélte, de hamarosan kíváncsiságától hajtva odamászott hozzá, megsimogatta az arcát, majd elkapta a kezét. Majd ismét…
Miklós, látván, hogy a rábízott unokaöccsét semmilyen veszély nem fenyegeti, magukra hagyta őket, s szóba elegyedett a közben odagyűlt testőrökkel is. Amint meglátta a királyi testőrséget, Ajdua ijedten sietett a jurtába. Amikor viszont belépett, kisfia a térdeplő király öléből nézett vele szembe.
László király inkább megérezte, mint meghallotta Ajdua megjelenését. Az apai boldogságtól ragyogó arccal fordult vele szembe.
– Ni, mim van!
Ajduának a torkán akadt a szó. Az anyai féltékenység sárga démona kezdte szorítani a szívét. Szinte esdekelve nyújtotta kisfia felé kezét, aki ezt látván nyújtózkodni kezdett feléje. Azért az anyja öle a legbiztonságosabb…
László király nem ellenkezett. Egyik kezét levette a fiúcskáról, majd fél kézzel felkínálta az anyai karoknak.
– Hogy hívják? – kérdezte eközben
– Tok-temür.[7]
– Edzett vas… Szép nevet adtál neki! – engedte, hogy anyja átvegye a kisfiút, de felszabaduló kezével magához húzta. Egy pillanatig együtt ölelték egymást hárman. Az idilli családi jelenetnek egy sürgető magyar hang vetett véget. A jurta előtt a király holléte iránt érdeklődött.
– Gergely prépost úrnak sürgősen szüksége lenne a királyunk segítségére…
Ajdua számára e mondat felért egy dézsa vízzel a nyakába. Nem érte jött, hanem épp hivatalos úton járt, s ha már itt volt, idejött megnézni a fiát… Igaza lett az atyjának, a király szajhája lett, s annyira is becsüli… Egész teste merevvé vált, kivette Tok-temürt a király kezéből, kibontakozott a férfikarokból, majd térdet roggyantva meghajolt a gyermekkel az ölében.
– Várnak, király uram…
Ez a mondat viszont László király nyakába zuhintott egy dézsa jeges vizet. Magyarán kidobták… A helyzet nem volt alkalmas a magyarázkodásra. Mennie kellett. S vissza sem térhetett, hiszen a kunok lázongása mellett, a Dunától délre is forrtak az események. Az Ivajlo-féle felkelés nem lehetett tudni meddig terjed, hiszen az egykori juhász, az önmagát Bulgária cárjának kikiáltó Ivajlo felkelése könnyen átgyűrűzhetett Barancsba és Macsóba. A helyzetet súlyosbította, hogy a bizánciak és a tatárok is beavatkoztak a bulgáriai konfliktusba. Végül a magyar csapatok jelenléte és gyülekezése a közelben elégségesnek bizonyult, a háború begyűrűzését sikerült elkerülni. Egyelőre.

 

[1] https://hu.wikipedia.org/wiki/Interdictum Az interdictum vagy egyházi tilalom egyházi cselekmények gyakorlásának, főleg  szentségek kiszolgáltatásának és felvételének, bizonyos személyektől vagy bizonyos helytől való eltiltása. Kiterjedhet csak egy meghatározott személyre vagy pedig több személy összességére, egy testületre, illetve egy egész városra, vagy országra is. Hatásában hasonló a kiközösítéshez.
[2] Csak egy korabeli példa: Tode Möngke, az Arany Horda kánja épp ebben az időben, 1283-ban erőszakolta népére az iszlámot.
[3] Akad történész, (Pl. Bánlaky József) aki ezt is a király rovására írja, pedig nem tehetett mást az adott helyzetben
[4] Az Asenek eredetéről három elmélet létezik, egyik sem bizonyított minden kétséget kizárón. A román történészek vlach, a bolgárok többsége bolgár-szláv eredetűnek tartják őket, de a legelfogadottabb nézet kun származásúnak tartják őket.
[5] Az Ivajlo-felkelés. 1280-ban leverték.
[6] Iszlám. 1283-ban ez meg is történt.
[7] Angol forrásokban Toq-tämir alakban találtam meg, edzett vasat jelent. A temür, timur és egyéb változatai jelzős szerkezetekben gyakran felbukkanó nevek az altáji népeknél. (Lásd pl. Timur Lenk) Tok-temür neve a latin és szláv nyelvű történelmi forrásokban Tochomer, Tochomerius alakban bukkan fel).

 

Kisregény

A kun vipera ivadéka 16. Küz kuumaj (szűzüldözés)

Küz kuumaj, avagy szűzüldözés

Ám László király, ki még csak házasodáshoz volt felnőtt, nem tudta gyakorolni frissen szerzett tudományát a hitvesi ágyban, mert ismét zajlani kezdtek az események… Kezdtek? Inkább folytatódtak, még nagyobb hevességgel. A belharcokat a két párt közt, délen a Babonićok, Erdélyben a szászok, a Kárpátoktól délre pedig az ismét terjeszkedni tervező tatárok által felbiztatott vlach-kun-bolgár vajda, Lytvoi[1] lázongott (kit már egyszer 1273-ban fegyveres erővel kellett „megnyugtatni”). S hogy a lúd legyen kövér, az országtól nyugatra is forrtak az események.  A Babenberg-ház kihalása óta dúló trónviszály utolsó szakaszába lépett. A cseh Otakar erősödik meg még jobban, vagy Habsburg Rudolf veszi át a hatalmat? Mindketten tudták, e végső csatában a belső harcok görcseiben szenvedő Magyarország lehet a mindent eldöntő tényező. Otakar a Csák, Habsburg Rudolf pedig a Gutkeled-Kőszegi pártot nyerte meg magának, mindketten Magyarországnak udvarolva a végső összecsapás előtt. Mindketten uraltak egykori magyar területeket… De kellett volna egy bölcs, erőskezű uralkodó ekkor Magyarországon, és főleg belső béke! Egész Európa sorsa volt a tét! S ez a nagysúlyú döntés egy kiskorúsága miatt a politikába beleszólni még képtelen, a két párt játékszereként felnövő kiskamasz vállára nehezedett.
Miközben alig két hónappal László király házassága után a Csákok és Monoszlawok sikeresen vették rá Otakar cseh királyt egy békeszerződés megfogalmazására, Gutkeled Joakim László király öccsének, Endre hercegnek a házasságát készítette elő Habsburg Rudolf lányával, Klementinával. A „csata” a 1277 májusában a hatalomból kiszorult egyházi vezetők által kezdeményezett rákosmezei országgyűlésen dőlt el, amely Magyarország történelmének első rendi gyűlésének tekinthető. Részt vettek ezen a magyar bárók, a nemesség képviselői az ország minden területéről, az egyházi vezetők, sőt a kunok vezetői is. Nem mellékes tényező volt, hogy Gutkeled Joakim egy hónappal azelőtt a Babonićokkal való harcban hősi halált halt. A helyzet annyira kétségbeejtő lett az országban, hogy I. Charles, László király apósa is csapatokat küldött segítségül, amelyek a rákosi országgyűlés idején még az országban tartózkodtak, s ez perdöntően befolyásolta a meghozott döntéseket, ugyanis ő Habsburg Rudolfot pártolta. Így felemás megoldás született. Kőszegi Henriket Péc nembeli Dénes váltotta fel a nádori székben, s a Csákok nyomására László királyt tizenöt éves korában, 1277 májusában nagykorúsították. Ám a Csákoknak is el kellett fogadniuk a Habsburg Rudolf támogatását Otakar ellen. A szerződést László király öccse, Endre herceg, és Habsburg Rudolf lánya, Klementina házasságával szándékoztak megpecsételni.
Kőszegi Henrik viszont a leváltásán nagyon megsértődött. Meg sem állt Prágáig, és felajánlotta szolgálatait. Ott értesült a magyarok és Habsburg Rudolf  közt meg is valósult szövetségről. Így szívesen támogatott volna egy királycserét. A legkézenfekvőbb, aki szóba jöhetett volna, az Endre herceg volt, László király öccse. Ám ő épp eljegyezte Habsburg Rudolf lányát a magyar-osztrák szerződés megpecsételéseként… A házasságból nem lett semmi, mert Endre herceg 1278-ban, tíz éves korában hirtelen meghalt.
Lászlót mélyen érintette öccsének váratlan halála. Gyanakodott, hogy valaki „besegített” a „gyermekbetegség” okozta halálába, de bizonyíték nem került. Endre herceg, és Habsburg Klementina házasságát sokan nem nézték jó szemmel, vagyis inkább a szövetséget, amelyet hivatott volt megpecsételni. Ám, aki tanú akadt, az mind esküdözött, hogy a herceg hirtelen megbetegedett. László király fájdalmában dühödten vette kezébe az országban létező káosz felszámolását. A Babonićokkal kötött béke már megszületett apósa, Charles király jóvoltából, aki a békekötés után elhagyta az országot csapataival együtt. Utolsó alkalom volt IV. László uralkodása idején, amikor ő folyamodott külső segítségért.
Az országban dúló harcok felszámolásához László királynak nagy szüksége volt a kun lovasságra. A kunok ugyan második megtelepedésük alkalmával nagyapjának megfogadták, hogy háborúban támogatják a magyar királyt, ám egy dolog megüzenni, hogy „gyertek”, és más dolog személyesen kérni azt. Nem édesanyja kunjait, a tertereket kellett győzködnie, hisz azok maguk közül valónak érezték. Épp ezért egy másik orduban, a csortánoknál tett látogatást 1278 tavaszán, a napéjegyenlőség alkalmával tartott ünnepségeket megtisztelve. Univerzális ünnep e fontos asztronómiai nap, s talán nincs olyan nép és ősi vallás e világon az inkáktól, Észak-Amerikán és Eurázsián át Nyugat-Európáig, amelyik ne talált volna ki e naphoz köthető mágikus rítusokat. Legtöbbjük a termékenységhez kapcsolódik a szó kettős értelmével, egyrészt a föld termékenységéhez, másrészt a női termékenységhez, a szexualitáshoz. Hiszen a földet (Földanyát, Méhanyát[2]) is, a lányokat-asszonyokat is meg kell „öntözni”, hogy termékennyé váljanak. Sok ősi szokás ma is él, keresztény köntösbe burkolva. A XIII. századra a papok is megtanulták, hogy e szokások betiltásánál hatásosabb módszer a keresztényköntösbe bújtatás, emiatt már megértőbben nézték e „pogány” szokásokat. Így László király részvétele az igencsak nehezen keresztényesedő kunok rituáléin csak dohogást váltott ki az egyházi vezetőkből.
László király a távolból, egy számára készített páholyból nézte végig a szent nyírfa körüli barkás körmenetet és a fa meglocsolását, majd a lányok vödörrel való fürdetését, megköszönte a búzacsíra közé rejtett színes tojásokat, és koccintott velük. A nap fénypontja a küz kuumaj[3], azaz a szűzüldözés volt.
Otrok, ki azóta IV. László testőrségének oszlopos tagjává nőtte ki magát, ott ült a király mellett, és elmagyarázta a szokás szabályait. A fiú kihívhat egy lányt lovas szűzüldözésre. A lány kis előnnyel indul, majd a fiú követi. Ha utoléri a lányt, mielőtt célba ér, csókot követelhet tőle.  Ha viszont nem éri utol, a lány megkerüli a célt, és a játék megfordul, ő lesz az üldöző. Ha utoléri a fiút, akkor korbácsával a mamlaszt megütheti.
– Már alig várom, hogy kezdődjön! – felelte László király.
A halmon, ahol a királyi páholy állt, a környék egyetlen magasabb pontja volt, s jól be lehetett látni a környéket. Elég nagy tömeg gyűlt ott össze, akárcsak egy lovagi tornán, hiszen az egész ordu kíváncsi volt a látványos játékra.
Egy kun férfi, Bugac állt az indulás pontját jelző nyírfa tövében. László király megfigyelte, hogy nagy tisztelet övezi az öreget, bár nem mutatták be neki, annak ellenére, hogy a csortánok vezetősége eléje jött köszönteni. Egyszer csak megjelentek a küz kuumayra készülődő lányok. Sorban jöttek, libasorban. A kihívó fiúk már egy ideje ott várakoztak a „szent” nyírfa körül. Akadt, amelyik zabot adott lovának. Nem mindegy, ha lova teljesítményének ára egy csók vagy egy korbácsütés… S talán annál a korbácsnál is rosszabb a gúnyos kacaj, ami vele jár, s utána a hetekig tartó ugratás…
A sort egy szénfekete kancán kocogó lány vezette. A csortán bég, Sarukán, aki László király mellett foglalt helyet, büszkén szólt oda vendégének:
– Dilay, a legnagyobb lányom. Kihívója a vőlegénye, ők nyitják meg a küz kuumajt.
László királyt az első futam kötötte le, nem figyelt a közben csoportba verődő lányok seregére. Dilay hiába vágtatott lován, kevéssel a cél előtt vőlegénye beérte. Szemmel láthatóan nem vonakodott megadni a kijáró jutalmat a futam győztesének. Már épp a második pár készülődött az öreg Bugac indító jelére figyelve, amikor IV. László szeme megakadt az egyik várakozón. Aranyszőke haján megcsillant a napfény.
– Azt a lányt én akarom kihívni! – pattant fel a helyéről. Otrok és Sarukán alig tudták lefogni.
– Kegyelmes urunk, nem teheted! Már van kihívója! Egyébként sem kockáztathatod, hogy legyőzzenek, és a nézősereg szeme láttára megkorbácsoljanak! A királyunk vagy, nem teheted!
– Ajdua[4] talán a legjobb lovas az ordu lányai között. Már két küz kuumajon korbácsolta meg kihívóját. Egyébként is kegyelmes király uram, csak nőtlen fiúk vehetnek részt, s neked már van feleséged – tette hozzá Sarukán.
Nehezen bár, de sikerült megnyugtatni, s helyére visszaültetni a királyt.
– Ki ez a lány?
– A csortán ordu kámjának[5], Bugacnak a lánya. Aki a küz kuumajt,  szűzüldözést irányítja – tette hozzá magyarázatként, az öreg felé mutatva. – De miért vonta magára kegyelmed figyelmét?
– Ez a lány mentette meg az életemet két évvel ezelőtt. Meg se köszöntem akkor neki… – magyarázkodott.
A második futamon a legény már nem volt sikeres. Nem tudta utolérni a lányt, de a visszavezető úton a lány sem őt, így a korbácsolást megúszta.
Ajdua eközben, még a távolból is észrevehetően, nem épp szerelmes pillantásokkal illette kihívóját. László király ökölbe szorított kézzel szurkolt a lánynak. A fiú is kiváló lovas volt, messziről meglátszott, de a távolság nem csökkent közöttük. Ám a lány célba érése után a verseny megfordult, s ezúttal már a távolság egyre csökkent. A nézősereg egyre biztatta a lányt, bár akadt a fiúnak is némi szurkolótábora. Mielőtt visszaértek volna, Ajdua korbácsa lesújtott. Nem megérintette a fiút, hanem teljes erőből odacsapott a fiú hátára a nézősereg ujjongása közepette. A lány, mint aki kényszerből vett volna részt, s megkönnyebbülten megszabadult valamitől, nem fordult a kihívója felé, hanem faképnél hagyta, miközben a fiú felé záporoztak a gúnyos megjegyzések:
– Na, mi az, csókra vágytál? Ahhoz meg kellene tanulni előbb lovagolni!
S ez a megjegyzés még a finomabbak közé tartozott. Már közel volt a naplemente, mire vége lett a küz kuumajnak. László király, mint annyiszor, amikor kunjai közt tartózkodott, egy magányos lovaglásra vágyott. Mármint úgy, mint máskor is, hogy testőrsége tisztes távolból követte, hogy megadja neki a szabadság illúzióját.
– Aztán nehogy küz kuumajt játsszon valamelyik szőke tüneménnyel, s a vízbe pottyanjon, mint nemrég! – kérlelte Otrok félig komolyan, félig tréfásan, emlékeztetve királyát, hogy két évvel azelőtt Ajduát üldözve lesett lováról, s szinte a vízbe fulladt.
A pusztán, a páratlan szépségű naplementét sötét felhők rejtették el, amelyek  vészjóslóan közeledtek. Egy távoli dörgés is jelezte: nagy idő jön. Ennek fele sem tréfa! László király sem volt rest: megsarkantyúzta lovát. Mire testőrei észbe kaptak, jókorává vált köztük a távolság. Ám a király is a jurtatábor felé igyekezett. Így is már nagy cseppekkel jelentkezett a zápor, mire a jurták közé ért. De még vágtatás közben is felfigyelt egy jelenetre. Valójában a hangok vonták magukra a figyelmét.
Ajdua hasztalan próbált egy bilincsként csuklójára kapaszkodó férfikéz szorításából szabadulni. A délutáni kihívója, Dört-Ogul próbálta a küz kuumajon ki nem érdemelt csókot megszerezni. Ha rábeszélésre nem ment, hát erőfölényét vetette latba.
– Engedj el! Tökrészeg vagy! – kiáltotta a lány, jókora pofonnal toldva meg szavait.
Ám Dört-Ogul annyira nem állt bizonytalanul a lábán, hogy ne tudja a másik csuklóját is megkaparintani, bár a vergődő lányt nem tudta magához vonni. Ekkor ért oda a jurtát megkerülő László király, ki azonnal leugrott lováról, és megragadva a férfi vállát, s talán, mert parancsosztáskor ehhez szokott, magyarul rivallt rá:
– Azonnal engedd el!
– Te mit avatkozol bele? – fordult az erőszakoskodó vérbe boruló szemekkel a feléje, s mivel a lány ezt arra használta, hogy kiszabadítsa magát, dühében ököllel a király arcába vágott úgy, hogy az uralkodó elterült. Ám hiába kapta elő övéből a kését, s vágott vele a felugró férfi felé, mert az félreugrott, s a kardja is előkerült. Már Dört-Ogul is előkapta volna a sajátját, de meglátta a vágtatva érkező lovasokat. Részeg volt, de nem annyira, hogy ne mérje fel, hogy a díszes magyar ruhába öltözött férfinak a védelmére vágtatnak lovuk ina szakadtából, kivont karddal, s üvöltve. Bár a közeledők hangját érthetetlenségig elnyomta a dörgés és a jégeső zúgása, jobbnak látta az egyre sűrűbb esőben lóra pattanni, s mielőtt túl késő lenne, odább állni.
Mire a testőrség s jelenet színhelyére ért, már az orrukig is alig láttak a szakadó jégesőben. A jurta körül, ahol a konfliktus történt pedig senki.

 

[1] A forrásokban Lytuoy néven szerepel. Nincs bizonyítékom, de nekem az a sanda gyanúm, hogy Olt(o)voi(da), vagyis Olti vajda, tehát nem igazi neve.  Ezt a gyanút erősíti meg, hogy  IV. Béla 1247-ben kelt iratában és harminc évvel később is e néven szerepel. Éppen uralkodhatott harminc esztendeig, s lehet két azonos nevű uralkodó is, de kissé furcsa. Ami a XIII század végén itt lakó népeket illeti, a kenéz (knyaz) tipikusan szláv hercegi cím, de a terület az egykori Kunország részét képezte, és egykor a Bolgár-oláh cárság részét képezte. Feltehetően mindhárom nemzet tagjai voltak az alattvalók. Másik érdekes egybeesés, hogy Lytuvoi Litvániát is jelent, de ehhez már elég színes fantázia kell.
[2] A kunok Umaj Anának hívták, ami Méh anyát jelent (umaj = anyaméh), az Obi ugoroknál Méh Anki a neve, azonos a mi Boldogasszonyunkkal.
[3] A sztyeppe lovas népeinek volt szokása, egykor elterjedtebb volt. A kirgizeknél még ma s dívik, annyira, hogy a tíz szomos pénzérme is ezt ábrázolja.
[4] A magyar források Édua néven emlegetik. Ez az alak ellentmond a török nyelvek magánhangzó-harmóniájának A Wikipédia szerint jelentése felkelő hold. Hold viszont kun (és más török nyelvcsaládhoz tartozó) nyelven Aj…
[5] táltos

 

Sci-fi

Az Albatrosz halála

 

Tompa, mély zúgás töltötte be a fekete alföldi éjszakát. Kezdetben egyenletesen pulzáló hümmögéssé erősödött, majd fütyülő-pattogó rikoltássá szelídült. Azonban mielőtt teljesen elhallgatott volna, a tájat vakító fényár borította be, másodpercekkel később pedig óriási hangrobbanás remegtette meg a levegőt. A sárgás fénnyel ragyogó tűzgömb halványodni kezdett, s halkan búgó fénycsóva futott tovább belőle. Közel fél percig változatlan fényességgel ragyogott, majd kialudt, és szürkésfehér pontok váltak le róla, amelyek hatalmas, fehér gombákat fújtak maguk fölé. A szürke hengerek méltóságteljesen ereszkedtek le a szikes őszi mezőre, majd hosszú percekre némaság borult a tájra. Semmi sem mozdult, és semmi sem szólt, csak a tücskök ciripeltek rendületlenül. Kisvártatva nagy, lomha helikopterek bukkantak fel a távolban fekvő város sárgás fénybuborékja irányából. Dohogva leszálltak az egyik fémhenger közelében, majd fehér szkafanderes alakok ugráltak ki belőlük, műszereket és hordágyakat cipelve rohantak a mezőn heverő fémszarkofágokhoz. Hosszabb ideig matattak az egyiknél, majd miután felnyitották, egy élettelen testet emeltek ki belőle, hordágyra rakták, és ahogy jöttek, távoztak is.

 

Aktatömböt szorongató kopasz, köpcös férfi kocogott végig a hatalmas márványfolyosón. Szuszogva állt meg egy tölgyfaajtó előtt, kifújta magát, és halkan benyitott. A terem közepén egy kerek, zöld filccel borított asztal körül egyenruhás férfiak ültek. Egyikük az üres szék felé intett, majd felállt. A kopasz férfi biccentett, kihúzta a széket és helyet foglalt. Gyorsan kirakta maga elé a dokumentumokat, majd várakozóan pillantott körbe. Az álló férfi törte meg a csendet.
– Az Albatrosz katasztrófáját vizsgáló államközi bizottság folytatólagos, tizenkettedik ülését ezennel megnyitom. Az ülésen továbbra is teljes jogú státuszban van jelen Fedotov ezredes az Interkozmosztól, valamint megfigyelői jogkörrel Lee százados a NASA-tól. – A nevezettek egymás után biccentettek. – A folyó év november 16-án megtartott bizottsági ülés kizárólag a katasztrófa egyetlen túlélője, Görgei László fedélzeti mérnök egészségügyi állapotával foglalkozott. Görgei öt évet töltött hibernációban. Tekintetbe véve, hogy a missziót  a fedélzeti komputer már a hibernáció után szakította meg, és az Albatrosz a tervezettnél jelentősen hosszabb ideig haladt közeli fénysebességgel, az idődilatáció mértéke hatról tizennyolc évre növekedett. A kiemelés után a súlyos sérüléseket szenvedett, eszméletlen Görgeit a Központi Repüléskutató Intézet kórházában látták el, ahol jelenleg is mesterséges kómában tartják. A katasztrófa előtt csak rövid ideig volt öntudatánál, és a hibernációs kamrát csak a kiürítés idejére hagyta el. Görgei állapota jelenleg stabil, de nem tud sem a katasztrófáról, sem a dilatáció mértékéről. A mai bizottsági ülés feladata a reintegráció folyamatának meghatározása. Krögler főorvos, kérem, ismertesse javaslatát – A bizottságvezető visszaült székébe, a köpcös alak pedig felpattant, és kezébe vette az egyik dokumentumot.
– Igen, köszönöm! – mondta Krögler, és megköszörülte a torkát. – Tisztelt Bizottság! A hajtómű felrobbanása idején Görgei László fedélzeti mérnök már a mentőkapszulában volt, így a besugárzás mértéke a 0,5 sievertet sem érte el. Sugárfertőzés tünetei a kezelés során nem jelentkeztek. A robbanás és a szétválás kinetikus ereje azonban akkora volt, hogy a kapszula sem tudta megvédeni. Közepes mértékű agyrázkódást szenvedett, valamint a jobb oldali hetedik és nyolcadik borda törött. Ezenkívül számos kis és közepes zúzódásos sérülése keletkezett. A kiemelés során nem volt eszméleténél. A kórházba szállítás után azonnal megvizsgáltuk, majd megkezdtük gyógykezelését. Először harminchat órával a kiemelés után tért magához, de a sokk és a kimerültség miatt félrebeszélt, majd rövid időn belül újra eszméletét vesztette. Jelenleg mélyaltatásban tartjuk. A továbbiakban ismertetném a rehabilitációs tervezetet.
– Halljuk! – szólalt meg a bizottságvezető.
– Nos… – húzott elő egy újabb papírlapot Krögler. – Tekintetbe véve az idődilatáció mértékét, a javaslatom egyszerű. Az ébredésnek a Terminálban kell megtörténnie. Görgeinek komfortos térben kell eltöltenie azt az időszakot, amíg felfogja és feldolgozza, mi történt vele. Csak utána tudjuk megkezdeni a reintegrációt.
A teremben morajlás támadt. Többen összesúgtak, egyesek hangosan értetlenkedtek. Csak Lee százados maradt néma, és őszinte kíváncsisággal nézett Kröglerre. A bizottságvezető háromszor összecsapta tenyerét.
– Uraim! Csendet kérek! Ha minden kérdést megvitattunk Krögler úr javaslatával kapcsolatban, szavazni fogunk. Doktor úr, kérem, folytassa!
– Igenis, tábornok úr! – Krögler akkurátusan visszatette az iratokat a dossziéba, majd röviden körbepillantott. – Görgei fiatal feleségét hagyta hátra, hogy részt vehessen az expedícióban. Pénzügyi gondokkal küszködtek, amit Görgei egy jól fizető megbízatással kívánt orvosolni. Azt tervezték, a hosszú távollét problémáját úgy oldják meg, hogy a felesége is hibernáltatja magát. Akkoriban már voltak vállalatok, melyek civilek számára is elérhetővé tették a hibernációt. Mint azt mindannyian tudjuk, Görgei hat év után sem tért haza, felesége azonban terv szerint felébredt. Ez azonban csak a kisebbik gond. A hibernáció során felhasznált egyik összetevő, mely a kristályosodást hivatott megakadályozni, nem várt mellékhatásként veserákot okozott. Szilágyi Viktória, így hívják Görgei feleségét, kemoterápiát kapott, ami nem vezetett eredményre, így végül a vesék eltávolítása, és új vesék beültetése vált szükségessé. A további kezeléseknek köszönhetően a rák nem újult ki, évekig gyógyult volt. Hat hónappal ezelőtt azonban rosszindulatú daganatot találtak a jobb tüdejében, ami az alkalmazott kezelésekre nem reagált, és áttétet képzett a májban is. Felgyógyulásának esélye a jelen állapot szerint minimális…
– Ez tragikus, de mennyiben befolyásolja a reintegrációs programot? – kérdezte a tábornok. Krögler kissé rosszallóan nézett rá, majd folytatta.
– Görgei felesége nagyon rossz állapotban van, a férje rá sem ismerne. A Terminálban még egyszer utoljára úgy találkozhatnak, mintha el sem váltak volna.
– Ez hogy lehetséges? – vágott közbe a tanács egyik kitüntetésekkel alaposan dekorált tagja.
– Egyszerű. A Terminálban Görgei feleségének vizuális reprezentációját a tizennyolc évvel ezelőtti külseje alapján alkottuk meg. Elég lesz, ha akkor tudja meg, milyen állapotban van a felesége, ha már feldolgozta a dilatáció mértékét. Nem szabad egyszerre rázúdítani mindent.
– „Alkották meg?” – húzta fel a szemöldökét a tábornok.
– Igen, saját hatáskörben már mindent előkészítettünk. Csak a Bizottság végső döntésére várunk. Görgei feleségének tovább fog romlani az állapota, nem akartunk kifutni az időből.
– Értem – felelte szenvtelenül a tábornok. – A rehabilitáció pontos ütemterve?
– Minden azon múlik, hogy reagál. Ettől függetlenül a Terminálban legfeljebb öt napot tölt majd, elkerülendő a pszichikai függőség kialakulásának veszélyét – felelte Krögler.
A tábornok mellett ülő szikár, keskeny ajkú, hetven felé járó öltönyös férfi finoman felemelte a tollát, mire a tábornok intett neki.
– Krögler doktor, remélem pénzügyi tervezetet is mellékelt indítványához – mondta erőtlen hangon. – Tudtommal a Terminál működtetése rendkívül drága, és az idei költségvetésünk igencsak feszített.
– Öt nap, három nap biztonsági tartalékkal! Se több, se kevesebb! – válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon Krögler. – Ha a Terminál ez alkalommal is bizonyít, meghozhatja számunkra azt az áttörést, amit várunk tőle.
– Helyes! – felelte a tábornok. – Van bárkinek is megjegyzése vagy kérdése?
A teremben mindenki néma maradt.
– Akkor szavazzunk! Aki támogatja, hogy a reintegrációs programot a Terminál segítségével kezdjük meg, kézfeltartással jelezze.
Az asztal körül ülők egymás után emelték fel a karjukat. Krögler elégedetten elmosolyodott.

 

Görgei arra ébredt, hogy fáj a feje. Pontosabban ez volt az első dolog, amit felfogott önmagából és a világból. Lassan kinyitotta a szemét, majd mindkét tenyerével dörzsölni kezdte arcát. Látóterét először fehér fény, majd homályos alakzatok töltötték be. Ismét megdörzsölte az arcát, mire a kép végre kitisztult. Egy kórteremben feküdt. A testét könnyűnek érezte, de ezen kívül semmi rendkívülit nem tapasztalt. Lassan felült, és csak ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. Az egyik sarokban egy fehér köpenyes férfi ült, aki biccentett, majd elégedett mosoly ült ki az arcára.
– Jó reggelt, kedves László! – mondta a férfi, és közben felállt. – Üdv újra itthon!
– Hol vagyok, és ki maga? – kérdezte Görgei, és közben tapogatni kezdte magát. – Mi történt az Albatrosszal?
A férfi arca komorrá változott.
– Krögler doktor vagyok, én vezetem a kórházat, amiben most vagyunk. Önnek szerencsére semmi baja, illetve már semmi. Elszenvedett ugyan néhány kisebb törést és zúzódást, de most már nyoma sincs a sérüléseinek – felelte. – Az Albatrosszal kapcsolatban azonban már nem tudok ilyen jó hírekről beszámolni – tette hozzá.
– Emlékszem a vészriadóra… a kapszulák felé rohantunk… és aztán… – Görgei kezébe temette arcát.
– Sajnálom, de vigasztalja a tudat, hogy ön nem tehet semmiről. A küldetés már kezdettől fogva kudarcra volt ítélve. A hajó elvesztése pedig…
– Teszek a küldetésre! Mi lett a többiekkel? – vágott közbe.
A doktor felállt, az ablakhoz sétált, és a mögötte elterülő tájat kezdte el vizslatni. Egy perc is eltelt, mire válaszolt.
– Tudtommal egyikük sem volt a rokona, vagy a barátja – felelte szenvtelenül.
– És? Ugyanolyan fickók voltak mint én. Együtt készültünk fel az expedícióra. Bár magának bizonyára csak nevek egy kartonlapon.
– Valóban. Egyiküket sem ismertem személyesen. Magáért viszont felelősséggel tartozom. Az a feladatom, hogy gond nélkül vissza tudjon illeszkedni a társadalmunkba. Ezért is ébresztettem fel itt, a Terminálban – mondta Krögler, miközben megfordult, és Görgei szemébe nézett.
– Hol? – kérdezte László meglepetten.
– Egy kísérleti eszköz, egy virtuális szoba. Kérem, ne ijedjen meg. A kiképzése során már amúgy is volt része hasonlóban. A különbség, hogy az évek során a technológiát tökélyre fejlesztettük, így nem tapasztal különbséget valóság és szimuláció közt.
Görgei meglepődött, de nem érzett félelmet, egyszerűen elfogadta azt, amit a doktor mondott.
– Talán furcsállja most a saját reakcióit, de az ébresztés során egy speciális készítményt adtunk magának, amitől könnyebben el tudja fogadni, amit hall és átél.
Kröglernek igaza volt. Görgei nem tudott dühös lenni rá, noha nem tetszett neki, amit mondott.
– Mennyi idő telt el?
– Két hét.
– Nem úgy értem. Mióta elindultam.
Krögler ismét az ablak felé fordult.
– Ön és a felesége is annyi időt töltöttek hibernálásban, amennyit terveztek – felelte egész halkan.
Görgeit mintha áramütés érte volna. Felpattant, lépett egyet, de rögtön meg is torpant.
– Viktória… a feleségem… engedjen ki innen… – a hirtelen jött stressz még a nyugtató gátjait is átütötte. Egy másodperccel később azonban ernyedni kezdett benne az indulat.
– Nyugodjon meg – fordult feléje Krögler. – Mindjárt találkozhat a feleségével.
– Hol? Kienged innen? Vagy felébredek, és a kórházban vár majd? – kérdezte nyugtalanul.
– Ön most is ébren van itt, velem, a Terminálban. A felesége is itt várja. Annyit kell tennie, hogy kinyitja azt az ajtót, átsétál a másik szobába, és máris találkozhat vele.
Görgei gondolkodás nélkül megindult az ajtó felé, majd megfogta a kilincset, de mielőtt lenyomta volna, megállt, és Kröglerre nézett.
– Ugye jól van? Nyugtasson meg, hogy semmi baja!
– Ugyanolyan üde és gyönyörű, mint aznap, amikor utoljára látták egymást – felelte Krögler. Arcára ismét ugyanolyan félmosoly ült ki, mint amikor Görgei magához tért.
A mérnök egy másodpercre becsukta a szemét, majd kinyitotta az ajtót, és szó nélkül távozott.

 

Az ajtó egy folyosóra nyílt, melynek egyik oldalán fehér székek sorakoztak. Fiatal nő ücsörgött az egyiken. A zajra odafordította a fejét, majd felpattant, és Görgei felé szaladt. Hang nélkül omlott a karjaiba, Görgei pedig szorosan magához ölelte. Hosszú percekig álltak így, miközben a nőt némán rázta a sírás.
– Viki… oly sokszor álmodtam rólad amíg úton voltam… nem szabadott volna itt hagynom téged – mondta László a felesége hosszú hajába fúrva az arcát.
Viktória egy arasznyit hátrébb lépett, majd Lászlóra nézett, és megfogta a kezét.
– Bárcsak bepótolhatnánk minden magányos és átsírt éjszakát – felelte. – Gyere! – tette hozzá, majd megfordult, és maga után húzta Lászlót, aki ködös szemekkel lépkedett mögötte.
Az utolsó ajtó egy parkra nyílt. A nap dél felé járt, szikrázóan sütött, de mégsem égetett. Lágy szellő fújt, és magányos bárányfelhők cammogtak át az égen. A fák közül madárcsicsergés hallatszott, a távolban pedig egy patak csörgedezett. László és Viktória kézen fogva sétáltak a füvön, el a kórház épületétől, be a fák közé. Egy lélek sem jött szembe velük.
Viktória a patakhoz vezette Lászlót. Lerúgta szandálját, majd belegyalogolt a vízbe. László követte. A víz kellemesen hűvös volt.
– Gyere! – húzta maga után férjét… – Amíg vártam, hogy magadhoz térj, bejártam az egész erdőt. Itt feljebb egy kis tóvá szélesedik a patak.
László nem szólt semmit, csak követte feleségét, akinek hófehér szoknyája minden egyes lépésnél vizesebb lett. Hosszú barna haját tincsekre szedte a szél, hamvasfehér karjait pedig libabőr pettyezte.
Ötven lépést sem tettek meg, és a patak mélyülni kezdett. Itt már a fák is sűrűbben nőttek, s méregzöld falként ölelték körbe a szélesre terülő patakot. Viktória elengedte László kezét, előreszaladt, be a sötétkék vízbe, majd egy csobbanással elmerült. Néhány másodperccel később felbukkant a víz alól, felállt, és hátravetette hosszú haját. A szétrepülő vízcseppek ezrei szikrákat szórtak a lombok közt betűző napfényben. László lassan megindult felesége után, az egyre mélyülő patakba. Kicsit furcsállta, hogy a víz itt sem hideg, de az eszébe sem jutott, hogy még mindig csak egy szimulációban van, és a patak hőmérséklete valójában csak egy változó a programkódban.
Viktória hosszú ruhája a testéhez tapadt, és a nedvességtől átlátszóvá vált, László csak most vette észre, hogy egy fehér bugyin kívül semmit sem visel alatta. Közelebb lépett a feleségéhez, de megcsúszott egy kövön, és nyakig merült a vízbe. Viktória jóízűen kacagni kezdett, de mielőtt felsegítette volna párját, lassan felhúzta ruháját, egészen a nyakáig, majd kibújt belőle, és bedobta a tó közepébe. László nem mozdult, csak gyönyörködött feleségében, aki ismét megrázta a haját, mellei pedig úgy ringtak, mint almák a szélben hajladozó faágon. Hosszú ideig nézték így egymást némán és mozdulatlanul, majd László felállt, átölelte feleségét, és smaragdzöld szemébe nézett.
– Soha többé nem hagylak el!
– Szeretlek – felelte a nő, és megcsókolta.
Percekig álltak így, egymást ölelve, majd Viktória egyszer csak kibújt férje karjai közül, és kiszaladt a tóból. László hirtelen nem értette a dolgot, de felesége kinézett az egyik fa mögül, és kacér pillantást vetett rá. László utánaszaladt, de mielőtt elkaphatta volna, Viktória nevetve odébb ugrott, és ismét szaladni kezdett. Egy darabig úgy kergetőztek a fák között, mint két kisgyerek, majd Viktória megadva magát lefeküdt az egyik fa tövébe, László pedig zihálva-nevetve vetette rá magát.
– Ejnye, hat éve nem láttalak, erre még meg is akarsz váratni? – nézett kicsit rosszallóan, de még mindig mosolyogva a felesége szemébe. Viktória arca egy pillanatra elkomorodott.
– Igazad van, bolond vagyok – felelte, majd elkezdte kigombolni László ruháját.
Viktória ismét megcsókolta férjét, majd a hátára fordította, az ölébe ült, és addig igazgatta a csípőjét, mígnem hangosan felsóhajtott. Ütemesen kezdett mozogni, fel és alá, majd előre és hátra, míg László először az ajkait, majd a nyakát kezdte csókolni, és a melleit markolászta. Hosszú percek teltek el így, majd a nő lefordult Lászlóról, és háttal a földre feküdt, magára húzva párját. Újabb ölelésben forrtak össze, Viktória László dereka köré kulcsolta lábát, és egyre gyorsuló ütemben és egyre hangosabban nyögdécselt. Egyszer csak halk sikoly töltötte be az erdőt, testük megfeszült, és néhány utolsó, feszes rándulás után elnémultak. Ugyanebben a pillanatban a szél zúgása hirtelen sistergésre váltott, Viktória bőrszíne pedig fakósárgára, majd szürkére, végül ismét üde fehérre változott. A jelenés idejére a nő teste megmerevedett, végtagjairól pedig eltűntek a libabőr apró kis duzzanatai. Mindez egy másodperc törtrésze alatt játszódott le, László pedig semmit sem vett észre belőle. Viktória már félig ernyedt testtel, csukott szemmel szuszogott a karjai közt. Újabb hosszú és néma percek teltek el, míg László leheletfinom csókokkal borította be felesége arcát, aki közben a hátát cirógatta. A nap már ferdén tűzött be a fák lombjai közt.
– Most már örökre veled leszek – suttogta Viktória.
– Örökre – ismételte meg László boldogan.

 

Krögler az irodájában ücsörgött, és az asztalán álló monitort figyelte, amelyen szinuszgörbék hada mellett apró kis ablakokban számsorok peregtek. Az egyik ablak hirtelen pirosra váltott, és pulzálni kezdett, de az orvos rezzenéstelen arccal bámulta tovább a kijelzőt. Egy idő után a vörösen pulzáló fény kialudt, majd az ablak bezárult, és más, kevésbé feltűnő ablakok nyíltak meg helyette. Krögler felállt, odalépett az egyik szekrényhez, kivett belőle egy üveget, és félig feltöltötte az asztalon álló poharát. Komótosan az ablakhoz sétált, és megállt előtte. Elmélázva nézte a kórház mögött elterülő erdőt a patakkal, majd nagyot kortyolt a whiskyből. A távolban vízesés morajlott.
Halk kopogás törte meg a csendet, majd az ajtó kinyílt, de Krögler ügyet sem vetett rá. Egy fiatal férfi hangja töltötte be a szobát.
– Uram… uram, a 23-as számú páciensünk… Görgei asszony…
– Tudom – felelte Krögler.
– Mit tegyünk, uram?
– Hamvasszák el – felelte szenvtelenül Krögler, majd újra a szájához emelte a poharat.
– És mi legyen a férjével? Kihozzuk?
– Maximum három vagy négy napja van hátra. Töltse azt vidáman – mondta Krögler továbbra is az ablaknak.
– Értem… és utána? – kérdezte óvatosan a férfi. – A bizottság…
– Köpök a bizottságra! Folytatjuk a kísérletet. Értékelhető adatokra van szükségünk. Tíz nappal tovább megyünk. Aztán majd kérdezősködhetnek, az már nem érdekel – fakadt ki. – Most pedig menjen, és ellenőrizze Görgei műszereit.
– Igenis! – felelte a fiatal férfi, majd sarkon fordult, és halkan becsukta maga után az ajtót.
Krögler visszaült az asztalhoz, megnyomott egy billentyűt a számítógépén, mire a számsorok helyett idilli kép jelent meg a monitoron egy fiatal párról, amint kézen fogva sétálnak egy erdei tisztáson. A férfi lehajolt, letépett egy kis virágot, és a nő hajába tűzte. A nő erre megpuszilta az arcát, majd vidáman megpördült, s miközben pukedlizett, finoman megemelte a szoknyája szélét, amiből csöpögött a víz.

 

Hírek

Szent István király

[Kedves olvasók. Megállítanálak benneteket egy percre…
Ezt az összeállítást nem most készítettem. De… Egy évvel ezelőtt, még csak ismerkedtünk mi, szerkesztők is oldallal, én a hírösszeállítások szövegének felszerkesztésével a Torony oldalára. Mint kiderült még sikerült is eldugnom, nem a hírek között volt ez a megemlékezés, de megtaláltam. Most rendbeszedtem, a szövegsorokat kiigazítottam (mint a rétestészta húzódott szét). Így, talán élvezhetőbb. Viszont, aki már végigolvasta, azoknak jeleztem volna ezzel a pár mondattal… Az összeállítás nem új, csak összeszedettebb, rendezettebb.
Kellemes, szép ünnepnapot kívánok minden kedves olvasónak, alkotónak!
Tisztelettel: Pulai Éva]

Jankovics Marcell: Jelképkalendárium
(részlet)
Szent Korona

Első királyunk a kereszténységben az István nevet kapta. A névválasztás tudatos lehetett az európai keresztény államok közé beilleszkedni vágyó Géza fejedelem részéről: István, görögül Sztephanosz azt jelenti: „koszorú, korona”. Hogy a név jelentőségét felismerték, arról a Kálmán-kori Hartvik püspök-féle István legenda tudósít. Eszerint a szülés előtt álló Sarolt fejedelemasszony előtt álmában megjelent Szent István első vértanú, s így szólt hozzá: „Bízz az Úrban, asszony, s légy biztos, hogy fiút fogsz szülni, akinek e nemzetségben először jár korona és királyság, és az én nevemet ruházd reá”. Hartvik a görög nyelvben járatlanoknak még a szájába is rágja a látomás értelmét: „az István nevet kapta… mert ami «István» a görög nyelvben, «korona» a latin beszédben.”

Noha a legfőbb királyi jelvény, a korona általában mindenütt nagy tiszteletben részesült, az a fajta szentség és közjogi méltóság, amit a magyar nemzet tulajdonított a Szent Koronának, másutt ismeretlen volt. A megkülönböztetett tisztelet okai közt első helyen szokás emlegetni, hogy a hagyomány Szent István koronájával azonosította, sőt sokáig még a koronakutatók is úgy hitték, hogy a koronának legalább a felső része Istváné lett volna. Györffy György mindmáig az ő személyéhez köti a felső, úgynevezett latin koronát, amennyiben feltevése szerint az István fejereklyetartójából készült volna. (Koronánk készítésének helye és időpontja ma sem tisztázott egyértelműen.) Magam a korona hagyományok megszentelte közjogi állásának és tiszteletének fő okát abban látom, amit a legenda is a szánkba rág, nevezetesen: Szent István és a korona a nevükben egyek. Hagiosz Sztephanosz „hungarus” magyarra, vagyis latinra fordítva szent koronát jelent, s mint ilyen lett a személy, később az ő nevét viselő tárgy a keresztény magyar államiság megtestesítője. Más szóval, a korona Sztephanoszt, első királyunkat, annak személyén keresztül pedig a mindenkori királyt jelképezte. (A korona megszemélyesítésére a régi katolikus naptárban is találunk példát. A latin Korona, azaz „Koszorú” asszony és katona férje, Viktor, azaz „Győző” ókeresztény vértanúk ünnepét május 14-én ülték meg régen. Jelképes kettősük neve ugyanazt a gondolatot fejezi ki, mint István királyé. A koszorú a győztesnek kijáró diadém, a korona pedig a királynak.)

Szent István névünnepe, István király, Szent Király vagy egyszerűen Király napja, 1949 óta az Alkotmány és az Új kenyér ünnepe, a rendszerváltás óta legfőbb állami ünnepünk lett. István szentté avatása, névünnepének naptárba iktatása, amihez VII. Gergely pápa adott felhatalmazást, I. (Szent) László király és a magyar püspöki kar érdeme. (Csak az 1179. évi III. lateráni zsinat óta lett a szentté avatás az Apostoli Szék kizárólagos joga.) A szentté avatási eljárás részeként 1083. augusztus 20-án, a Nagyboldogasszony nyolcadába eső vasárnapon nyitották meg István király sírját. A magyar egyház ezt a napot iktatta a naptárba István névünnepeként.

 

Szabó Lőrinc:
Kenyér

Beléd haraptam, áldott kenyér,
és elborzadtam – Habfehér
tested kisértete oszlani
kezdett, zöldülni s foszlani,

s köröttem az eltünt szobák
falain, az utcán, a városon át
őt láttam mindenütt, csak őt,
a milliárdlelkű mezőt,

ahogy szétcsapott, ringva, – már
tenger volt, végtelen határ,
zöld végtelen, aztán rőt-arany.
Hány kalász élt ott, boldogan,

hány külön-külön kis akarat,
s minden kalászban mennyi mag,
és minden magban mennyi mult
s mennyi jövendő párosult!

– Aztán egyszerre magamat
láttam, e roppant áradat
gyilkosát, isten gyilkosát,
aki kaszával belevág

az örök csodába, töri, üti
a szent anyagot, megsüti
s eszi istent, aki test, aki vér –
S letettelek, darab kenyér,

s fölvettelek, elnéztelek,
magamban éreztem az életedet, –
aztán lassan úgy ettelek tovább,
mint a hivő az úrvacsorát.

 

1.(Szent) István király (születési nevén Vajk, Esztergom,[1][2] 969.[3] – Esztergom-Szentkirály,[4][5][6] 1038. augusztus 15.) az első magyar király. Uralkodása alatt a magyar törzsek szövetségéből kialakult fejedelemséget egységes, keresztény magyar királysággá alakította át. Ez 1028-tól az egész Kárpát-medencére kiterjedt. Az általa meghirdetett új politikai irányvonalnak ellenszegülő törzseket (klánokat) fegyverrel vagy békés úton behódoltatta, a lázadásokat leverte. Az ezeréves magyar törvénytár az általa alkotott törvényekkel kezdődik. Az államszervezet kiépítésével párhuzamosan megszervezte a magyar keresztény egyházat, ezért ő és utódai viselhették az apostoli király címet.
Apja Géza magyar fejedelem, anyja pedig az erdélyi Zombor Gyula Sarolt nevű, Konstantinápolyban keleti rítus szerint megkeresztelkedett leánya volt. Anyai nagybátyja Prokuj gyula volt, aki István születése környékén költözött át tiszántúli területeiről Erdélybe. István a 970 és 980 közötti időszakban születhetett. Születésekor a türk eredetű pogány Vajk nevet kapta, mivel a mainzi érsek által a magyarok számára küldött térítő, Brúnó püspök[7] ekkor már nem tartózkodott a Kárpát-medencében.

Adalbert prágai püspök gondoskodott a fiú keresztény szellemű taníttatásáról, és ő volt az is, aki megkeresztelte (feltehetően 994. és 996. között[8]). Névadója az első keresztény vértanú, István volt, vagy éppen Géza keresztségben kapott nevét örökölte (Sztephanosz, magyarul István). Vannak olyan feltevések is, miszerint Vajkot apjával, Gézával együtt 972-ben keresztelte meg Sankt Gallen-i Brúnó. Ennek az elméletnek két tény is ellentmond. Az egyik az, hogy egyes források 975-re teszik Vajk születését, a másik pedig az, hogy ha ilyen korán áttért volna a keresztény hitre, nyugaton nem Vajkként ismerték volna még sokáig. Emellett több forrás, kútfők, a legkorábbi István-legenda, illetve egy 14. századi krónika is említi Vajk keresztelőjének nevét, Adalbertet.

István és Gizella házasságából feltehetően több gyermek született, egyes elméletek szerint két fiú és három lány. A két fiút név szerint is ismerjük. Egyikük Ottó, másikuk – akit 1083-ban szentté avattak és később Imre néven tiszteltek – a Henrik nevet viselte. Ottó még nyilván III. Ottó császár életében, tehát 1002 előtt született, míg Henrik talán 1007-ben, akkor, mikor már Gizella testvére – Szent Henrik – ült a trónon. Ottó bizonyára fiatalon meghalt, így utódlás szempontjából Henrik maradt az uralkodópár egyetlen reménysége. Így neveltetésére is nagy gondot fordítottak, a velencei Gellért is foglalkozott a trónörökös tanításával, István pedig az Intelmekben foglalta össze fia számára a jó király teendőit. Szülei ki is házasították, ám mikor 1031-ben vadászat közben egy vadkan halálra sebezte, minden remény elveszett arra, hogy István egyenes ágon adja tovább királyi címét. E szörnyű csapás beteggé tette a királyt, és az csak tetézte fájdalmát, hogy közvetlen rokonai között senkit nem látott alkalmasnak, hogy örökébe lépjen és keresztény hitben megtartsa az országot. Apja testvérének fiai, Vazul és Szár László jöhettek számításba, azonban László még mindig pogány hiten volt, Vazul pedig bizánci rítusú keresztény volt. Választása végül lánytestvérének fiára, Orseolo Péterre esett, aki már az 1020-as évektől kezdve a magyar királyi udvarban élt, mert az Orseolo-család ellen fellázadtak a velenceiek, így Péter anyjával és húgával együtt István udvarába menekült. István döntése Vazulból elégedetlenséget váltott ki és kevéssel 1031 előtt merényletet követett el István ellen. István nem ítélte halálra a lázadó Vazult, de uralkodásra alkalmatlanná tette azzal, hogy megvakíttatta és fülébe forró ólmot öntetett. Vazul fiait, Leventét, Andrást és Bélát pedig száműzte az országból.

Gizella és a trónra jelölt Péter között feszült viszony alakult ki, aminek feltehetően az volt az oka, hogy Gizella anyai fájdalma féltékenységbe csapott át fia elvesztése felett. István a kettejük között kialakult viszonyt szomorúan szemlélte és mindent megtett, hogy összebékítse őket, de ezek a próbálkozások nem jártak sikerrel.

Élete vége felé még egy merényletet kíséreltek meg ellene. A forrás arról számol be, hogy a palota négy főembere látván a meggyengült királyt megpróbálták megölni Istvánt, ám mikor az alvó király mellé lopakodtak, a kard a földre hullott és a király felébredt. Büntetésül a király megvakíttatta őket és „bűnös karjukat” levágatta. Élete végén még egyszer megmutatta, hogy képes erős kézzel irányítani az országot: a békés szándékkal Magyarországra érkező besenyők ellen erőszakkal fellépő határvédőkre szabott ki példás büntetést, kettesével köttette fel őket szerte az országban.

István 1038. augusztus 15-én halt meg, holttestét az általa emeltetett székesfehérvári bazilikában helyezték örök nyugalomra.

A Képes krónika egyik illusztrációja: István király elfogatja Gyula erdélyi vezért 1003-ban.

Haláláról a Képes Krónika a következőképpen ír:

krónika, 70. SZENT ISTVÁN KIRÁLY MEGHAL, ELTEMETIK FEHÉRVÁROTT A szentséggel és kegyelemmel teljes Szent István király azután országlásának negyvenhatodik évében, a Boldogságos, mindenkoron szűz Mária mennybemenetelének napján kiragadtatott e hitvány világból és a szent angyalok társaságába került. Eltemették a fehérvári bazilikában, amelyet ő maga építtetett Isten szentséges anyja, a mindenkoron szűz Mária tiszteletére. Sok jel és csoda történt ott e Szent István király érdemeinek közbenjárására, a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségére és magasztalására, aki áldott legyen örökkön örökké, Ámen.[9]

Jegyzet:

1 Szent István kisebbik legendája (ill. ezt átvéve a Hartvik-féle legenda) említi Esztergomot István születése helyeként, de ez az adat István korabeli forrással nem igazolható.
2 A mai bazilika északi lépcsőtornya mellett helyezkedett el a Szent István protomártír-templom, amelyről egy 1397-es cannonica visitatio azt mondja, hogy a mellette fekvő, kápolnává átalakított szobában született. (Dercsényi Dezső: Az esztergomi királyi palota) A helyet ma emléktábla jelöli.
3 Képes Krónika – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, Budapest, Fordította és a szövegmagyarázatokat összeállította Geréb László, 72. oldal
4 István halála
5 Esztergom.hu
6 Hankó Ildikó: Királyaink tömegsírban
7 KRISTÓ GYULA, SZENT ISTVÁN KIRÁLY, Budapest, Neumann Kht., 2002
8 http://www.hik.hu/tankonyvtar/site/books/b1001/00-056-03Kristo.html Az a tény, hogy német földön még évtizedekkel később is Vajkként beszéltek róla, ezt a későbbi időpontot erősíti.
9 Képes Krónika – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978, Budapest, Fordította és a szövegmagyarázatokat összeállította Geréb László, 78. oldal

hu.wikipedia.org

 

Szent István király megkereszteltetése

Ezen hazánkra nézve legnagyobb fontosságu eseményt, mellyet Geiger nagyhirü rajzai után müvészi jelenetben állit elénk mai képünk, Jókai Mór is leirja a „Magyar nemzet történetében,” s bár az ő felfogása némileg különbözik az itt előállitott jelenettől, de épen olly megható képet rajzol az olvasó képzelete elé, s mindenki örömest olvasandja a szép leirást a „Szent tűz és szent viz” egymás elleni harczáról.

* * *

Magyar honalapitóink mennyire fölül voltak emelkedve hun és avar hóditó őseik világnézetein, mutatják azon módszerek, mik által Magyarország lételét nemcsak kivíni, hanem megszilárditani is törekedtek.
A hatalom, melly nemességgel párosul, nem félelmet, hanem tiszteletet idéz elő. E tiszteletre törekedtek eldődeink.
Árpád kibékité népével a honában lakó nemzetiségeket, István kibékité vele Európát.
Árpád megszerzé honfitársai becsülését nemzetének. István az európai népekét. – Fegyverei tették hatalmassá, alkotmánya tette tartóssá e nemzetet, de a keresztyén hit tette szükségessé Európában.
A bakonyi erdők mélyén, a még akkor irtatlan rengetegben maig is találni itt ott elszórva nagy négyszögü fehér köveket, miken világosan láthatók az emberi kéz faragványának nyomai.
Az ezredik évében a Megváltónak, e fehér kövek egy nagy oltár emelvényéhez voltak összehordva a Tapolcza forrásánál, mellyen hajnalonként kigyuladt a szent tűz s a néma vidéken végig hangzott a táltosok reszkető éneke, kisérve a zuhogó forrás orgonahangjaitól, mig a körüle gyült bajnokok népe égő szövétnekeket tartva kezeiben, hallgató áhitattal várta a rózsás égen megjelenő napot. Csak a beszédes kard csörrent néha közbe-közbe egyet.
S ha az első sugár kilövelt a hegyek mögül, az átalános üdvkiáltás mellett ezer kard villant ki egyszerre a megjelenő ős isten tiszteletére, a táltosok darabokra vágott állatok tagjait hányták fel a levegőbe s a mint azok az oltár tüzébe estek vissza, jósoltak a napisten jó kedvéről. – Ha vérvörösben jött fel a nap, harczot, ha felhőktől eltakarva, gyászt, ha tisztán, örömet, diadalt jósoltak belőle.
Az áldozati állat rútabb részeit: a vért, epét, a beleket egy mély gödörbe ásták; ott a föld alatt lakott a rosz isten, Ármány, annak szállt le az áldozat, a verem száját egy fekete kő fedte be, az volt az ő oltára.
Egy hajnalon sötét fellegek takarták el a feljövő napot az áldozók elől; a távolban hallatszott a torló fekete felhők haragos morgása.
A hajnali vihar, az égzengés a napisten ébredésének órájában soha sem volt jó jelenség. Mi vész közelitő kérdék az áldozók táltosaiktól.

A táltosok vénje az oltárhoz lépett, mit a harczosok félkörben álltak körül.
A vén táltos lekerité nyakából párducz kaczagányát, s a földre teritve, reá állt, földig érő öltözetét elől egy sor fényes köves gomb kapcsolta össze, hosszu hófehér szakála boglárosöveig ért le, s szabadon lengő fürteit magas hermelinsüveg fedezte, a táltos vak volt, szemei előtt régen zárva volt a látott világ; annál inkább hitték: hogy nyitva előtte a láthatatlan.
Az oltáron égett a tűz, a táltos kezébe vette dárdáját s háromszor kört vágva a levegőben vele, hallgatózva figyelt a baljóslatu hangra, mit a süvöltő dárdahegy hallatott.
Ekkor egy hófehér paripát vezettek elé, mellynek hátán még ember nem ült; a táltos megfogta egy kezével a szép állat sörényét s más kezével szügyébe döfte dárdáját. A nemes paripa magasra szökött, s azután egy szomoruat nyeritve összeroskadt, a táltosok nemesebb részeit levagdalva az oltár tüzére hányták.
A táltosok vénje ezalatt dárdája nyelére támaszkodva, látni nem tudó kőmerev szemeivel a távolba bámult, s az áldozati ének végeztével, látnoki sejtelme képeit elkezdé mondani.
„Tul e hegyeken, hol a tölgyek erdeje végződik, ősemberek közelitnek, kemény szőrruhában, alázatos fővel; – az idegen ének, mi ajkaikról hangzik, megreszketteti a szivet, – a legvénebb, ki elöl jő, egy keresztet hoz kezében, az idegen isten győzelmi jelképét.”
– Meghaljanak! ordita fel az áldozók tömege.
A táltos csendet inte.
„Ti nem bánthatjátok őket. Köztük három fejedelmi fő van, egyik a császár Ottó, másik Henrik herczeg, harmadik Árpád unokája, Győző, a fejedelem, kire eskü szerint fegyvert magyar nem emelhet.”
A nép közt egy elfojtott sohaj volt hallható.
„A Fehér Várban, folytatá a táltos, a magyar nemesek vannak összegyülve, a fejedelem fia, Bajnok (Vajk) menyegzőjét tartja, az énekesek lantja csatákról zeng és szerelemről.
„Most lehangzik hozzájuk az idegen ének a dombtetőről, az érkező zarándokok fölmutatják a vigadóknak a keresztet, azok felkelnek e jelre, elhajitják poharaikat…”
– És kardhoz nyulnak nemde? – kérdé Kupa, az áldozók vezére.
„És térdre hullanak” felelé a táltos.
A fájdalom orditása tört ki minden ajkról.
„Egy nagy ház nyilik meg előttük, mit a kereszt istenének épitének. Nem az ég az ő temploma, mint Hadurnak… A ház belsejében egy márvány medencze áll, a szent vizzel szinig töltve. E szent vizhez egy ifju közelit, mezitlábbal, fehér ruhában, kezét összetéve a szemeit az ég felé emelve…  Ez ifju neve Bajnok…
Bajnok! kiáltának fel rémülten az áldozók. A vihar dörgött a villám czikázott fölöttük.
A táltos folytatá visióit, hangját néha tuldörgé az irtózatos vihar.
„A medencze előtt egy ősz ember áll, hosszu aranyos öltözetben, egy kezében gyémántokkal kirakott pásztorbot, másikban vert aranykehely…… A fejedelem letérdel a medencze szélire. Az ősz ember megmeriti kelyhét a szent vizben. Csodálatos éneklés hallik. A házat csillagfény árasztja el. A fejedelem meghajtja fejét. A szent víz fejére csordul.”
E pillanatban a villámropogás közt leszakadó felhő irtózatos rohammal ömlött alá, egy percz alatt kioltva az oltár tüzét.
Az áldozók megrettenve hajtják le fejöket; a szent tüzet kioltó vizrohamban, a szent vizet vélték látni, mellynek leomló cseppjei e pillanatban Bajnokot, a fejedelem fiut, az egybegyült nemesség láttára Istvánnak keresztelék.

Vasárnapi Ujság 1854-1860

http://epa.oszk.hu/00000/00030/00200/datum05421/cim205422.htm

Szent István törvényei az admonti kódex első lapján

Lázár István, Képes magyar történelem. Corvina, Budapest, 1993, 32. old., 23. kép. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest.

 

SIS HONESTUS
Szigethy Gábor előszava

Az mi régi szent István királyunknak
koronája semmi a pallosa nélkül.

Zrínyi Miklós, 1663.

Égtek a gyertyák, zsolozsmáztak a papok: István király szentté avatására készült az ország. Kovácsolták a glóriát.

István nagyobbik legendája, amely László király rendeletére 1077 körül íratott, szent életű, bölcs királyt fest, keresztény és emberséges uralkodót, kegyes királyt, akinek kezéhez vér, mocsok nem tapadt, s aki szent életével érdemelt magának helyet a szentek között.

Könyves Kálmán, a tudós király harminc év múlva szigorú törvényekkel igyekezett rendet teremteni elkanászodott országában. Az államalapító, birodalmat szervező Szent István királyt nagy uralkodó elődnek tekintette, s emlékét, tiszteletét kívánta alattvalóiban ébren tartani; bizonyítani: uralmának szigorúsága István uralkodásának szigorúságában gyökerezik. Megíratta István király kisebbik legendáját, amelyben a nagy király fegyelmezett államrendjéről mesél tanulságos példabeszédet a legendaíró, törvényeket megtartató kemény, határozott, erőskezű hatalomról.

E kisebbik legendában olvasható egy történet, amely a korábbi legendában nem szerepelt.

István király álomba szenderül, s egy gazember, akit aljas tettre három társa bújtott föl, belopódzik a király hálószobájába, köpenye alá rejtett karddal, gyilkos indulattal. Az orozva gyilkolni készülő – a legendaíró úgy mondja: égi jelre – elejtette kardját, a fém a kövezeten megpendült, s a zaj felriasztotta álmából a királyt. A király lábai elé boruló, bocsánatért könyörgő gyalázatost István nem bünteti, kegyesen útjára engedi, de három cinkosának nevét tudakolja, hogy azokat méltóképpen büntethesse. Hartvik püspök néhány évvel későbbi legendaszerkesztményében a történet itt véget ér, ám a legendában olvasható még egy mondat: Hogy pedig az utódoknak okulására legyenek, és tanulják meg uraikat a legnagyobb tisztelettel tisztelni, látásuktól őket megfosztotta, ártó kezüket levágatta, s akik igaztalanul az igaznak vére ellen fondorkodtak, igazságos ítélettel bajos életre jutottak.

Hartvik püspök tehát vakításról, csonkításról nem tud. E véres tetteket – szent legendáját cirkalmazva – nem említi. Az ő királymeséjében a kegyes és bűnbocsátó, igazságos király áll előttünk. Földi szenny, evilági mocsok nem piszkolja István szent arcképét. Feltételezhetően Hartvik püspök a kisebbik legenda szövegét olvasva-másolva érdektelennek, elhagyhatónak ítélte a három összeesküvő megcsonkításáról írott mondatot. A hatalom olykor véres tettekre kényszerül, de nem István csonkította s vakította meg az ellene lázadókat. István szent és kegyes király. Példaképül álljon élete, ne rettentésül.

És elhagyta az utolsó mondatot. És csak magában, titkon merengett azon: a háttérben meglapuló cimboráknak, akik gyilkolni gyávák voltak (vagy előtérbe tolt társuknál voltak hatalmasabbak, s ezért kímélhették kezük a véres munkától?), István, a kegyes, jó király miért nem kegyelmez?

István 46. törvénye: Valaki embert öl karddal, azon kard által vesszen el. Éjjel, karddal kezében áll királyi ágyánál egy férfi, gyilkolni készül, az uralkodóra, Isten felkent emberére emel kezet, és István megbocsát. Miért? Mert kegyes, keresztény király. S akik a háttérben maradtak, akik csak titokban törtek életére, azok számára nincs irgalom. Szemük világa vész, karjuk hullik. Miért? Mert István bölcs politikus. Egy orgyilkosnak megbocsát, így besúgó, bizalmas emberévé avatja, akit bármely pillanatban eltehet láb alól, hisz az királyát meggyilkolni készült, ezért bármikor jogos büntetés a bárd. Most a megrettentett, besúgóvá aljasult összeesküvő három cimboráját leplezi le, máskor majd másokat. S eltűnik a süllyesztőben, ha már túl sokat tud s nem lesz többé urának szüksége rá.

A kisebbik legenda ilyen olvasatáról nem maradtak írásos dokumentumok.

Jeles prózaírónk, a Karthauzi Névtelen a mohácsi vész idején már regényes István-alakot fest, jóságost és keménykezűt, keresztény hős-királyt, akire hazánknak – nyakunkon a török – égetően szüksége lenne. E fondorlatos összeesküvésről s a leszámolásról nem tud, Vazul megvakítását is Gizella királyné ármánykodásával magyarázza, mint a Képes krónika írója másfél száz évvel korábban – így törölve le István szent arcképéről a pogány bosszúállás gyanújának sarát.

Egy évezred van a hátunk mögött. Néhány legendából próbáljuk magunk elé varázsolni államalapító királyunk arcképét. Arcképet, amelyet ezer éve koronként másképp festettek, másképp faragtak, másképp díszítettek.

A lét meghatározza a tudatot. A festett arckép színeit a kor.
István a kegyes keresztény uralkodó. István a szigorú és keménykezű államalapító. István a törvényteremtő. István a véreskezű. István a bölcs.
Ezer év arcképei. Válogathatunk. Eltévedhetünk.
Kovácsoljuk a glóriát.

Az Intelmek, István királynak Imre herceghez írott elmélkedései sok vihart látott bölcsességek. Kódexekben maradt ránk latin nyelvű másolata, a királyi törvények első darabjaként, noha az Intelmek nem törvények, hanem tanító célzatú erkölcsi tanácsok. A XVIII. században fordították első ízben magyar nyelvre, azóta többször is. Fordították: értelmezték az ezeréves szöveget.
A lét…

Azt írja István király: Nam unius linguae uniusque moris regnum, imbecille et fragile est. A nyelvi finomságok különbözők, a fordítások tartalma azonos: Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő. Tudós dolgozatok sokasága világította meg e mondat s a hospesek, az idegen jövevények hazánkbeli helyzetéről írott fejezet értelmét. Ki így, ki úgy magyarázta István király e bölcs gondolatát.
E fejezet egy másik mondatát már nem sikerült ilyen egységesen lefordítani. A latin szöveg: …quae omnia regiam ornant et magnificant aulam…
1808-ban – ne felejtsük: Napóleon hadi diadallal közeledik gyötrött országunk határai felé – a magyar fordító így visszhangozza e mondatot: mind ezek által a Királyi Udvar ékesíttetik és magasztaltatik… A regiam és aulam szavakat összevonta tehát, s a királyi udvar fényességéről beszél, a hatalom központjáról, ahonnan minden jó kisugárzik. S egy másik mondatba betoldott megjegyzéssel hangsúlyozza: soknemzetiségű országban idegen király – nálunk akkoriban L Ferenc Habsburg-uralkodó – teremthet s teremt erős, szilárd birodalmat, összefogva, egybekovácsolva az ellentéteket.
A Millennium idején így hangzik magyarul e mondat: ami mind a király udvarát ékesíti és teszi nagyságosabbá.
Ma: mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli.
Nyelvtanászok bogarászhatják: melyik a helyes fordítás. Habsburg-uralkodók uralkodása idején talán bocsánatos grammatikai vétek, ha a fordító a regiam és aulam szavakat összevonja, s a királyi udvar fényét, erőt adó szerepét hangsúlyozza. Ma nyelvtanilag korrektebbek vagyunk: regia – ország; aula – udvar. Így logikusabb a következő mondatban – Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő – a regnum szó ország értelmű fordítása. Hisz a regia (királyi palota, királyi székhely) és a regnum (királyi uralom, királyság) egytövű, rokonértelmű szavak. Összetartozást jelölnek: 1015-ben a királyi hatalom és a királyság, királyi udvar és ország még nem elkülönült fogalmak.
Vagy talán a Millennium látszatmámoros évtizedében az osztrák királyi udvar és a magyar ország szembenállását kívánta finom árnyalattal érzékeltetni a fordító? Ma a hatalom és az ország egységét, összeforrottságát hangsúlyozzuk?

Azt írja István király: sis honestus.
Egyszerű mondat, könnyen lefordítható. Pápai Páriz Ferenc híres szótára szerint: honestus – tisztes, becsületes, emberséges.
Jordánszky Elek 1808-ban István király mondatát így fordítja: légy ember becsülő. Szép fordítás. A becsület erényét emberszeretettel s cselekvő magatartással kapcsolja egybe. Sis honestus: cselekedj tisztességgel, önállóan s az emberek kedvére.
A Millennium idején: légy tisztességtudó. Tisztességtudó magyarul azt jelenti: engedelmes. Szófogadó értelemben is használatos. Korabeli német szóval: gutgesinnt.
Tormay Cecíliának a két világháború között szintén e szó tetszik.
Ma árnyalatok nélkül fordítjuk: légy becsületes.
Amikor István király, háta mögött egy elporladt pogány évezreddel, 1015-ben papírra vetette – vagy tudós szerzetesével megíratta – intelmeit, amikor csak beszélt magyar nyelvünk helyett az árnyalatokban és írásbeliségben gazdag latin nyelven megalkotta erkölcsi testamentumát, amikor Imre herceget életre, uralkodásra, emberségre akarta atyai szóval tanítani – így szólt: sis honestus.

Egy évezred van a hátunk mögött.

István király intelmei
Az előszót és a jegyzeteket írta SZIGETHY GÁBOR sorozatszerkesztő
Fordította: Kurcz Ágnes
http://mek.niif.hu/00400/00446/00446.htm

 

De Sancto Stephano rege Vngariae XXI avgvsti
Nota Hálá adásunkban
részlet

Az kinek ma vágyon szent ünepe napia,
Ezt á kereszténség nagy örömmel aldgya,
Az magyar nemzetnek kj elsö kyralia
Vala az Christusnak szentséges szolgaia.

Szent Istuan kyralinak össi Texuss vála,
Az atya peniglen néki Geizá vala,
Szülö édes annya az Sárolta vala,
Christus urunk hitit az kik vették vála.

Midön Geizá herczeg azon gondolkodnék,
Sárlotta aszszonnyal ezt meg nyerhetnéik,
Hogy meg térhetnének bálvany imadások
Az Christus hitére; hogy ök alonnának,

Egy eyel nekiek boldog szüz Maria
Ottan meg ielenék, és imigyen szola:
Rövid napon néked az ur Isten, Geizá,
Hidgyed, egy szép fiat ad, kire ö ezt bizta.

Az ki Eztergamot világra szülleték,
Szent Albert püspöktöl meg köröszteltetik,
Es Istuannak azért ottan nevezteték,
Kiben az Istennek malásztya lakozzék.

Mert vén emberek-is minden iámborságnak
Peldaiat vehetik alazátosságnak,
Azért elöször-is nevét mi urunknak
Hallaték ö töle az Jesus Christusnak.

Midön az ö atya meg vénhedet vála,
Halálához penig készülni ákara,
Alazátos szivet Istennek mutata,
És halákat néki tizta sz ivböl ada.

Inté magyárokat azért, hogy mágoknak,
Még él, feiedelmet ök választannanak
Szorgalmatos gondgyat az ki országoknak
Visellye mindenben az Magyar országnak.

Minnyaian magyarok szent Istuánt, urokát,
Mind edgy ákarátból ottan ö mágoknak,
Az kit nem herczegnek, hánem kyralioknak,
Örömöst valasztak elöttök iároknak.

Karthauzi Névtelen
Bódogságos Szent István királnak legendája
(Érdy-kódex, 1526)

Úr Jézus Krisztus sziletetinek utána olymint száz héján ezer esztendő felé írván, mikoron tebb országok között, úgy, mint ez ország krónikájában találjok, az szittyai magyarok Konstantinápolt es egész Geregországot feldúlták volna, es ez világon szerteszerént kereszténységben es sok pusztaságot töttenek volna, miért ők pogányok valának: vala azon időnek utána egy hatalmas kapitány fejedelem, kinek Takson vala neve, es mind egész Alföldet, Rácországot mind Geregországig hódoltatja vala. Es lakása vala Takson-Ó-Révi az Alföldön. Ez fejedelemnek időjártában lének két fiai, Gejcsa es Mihál. Ez Mihál fejedelemnek lének esmeg két fia: egyiket nevezé Kopasz Lászlónak, az másodikat Vazulnak. Kopasz Lászlónak időjártában lének három fiai: András, Béla és Levente. Bélátul lén Szent László Lengyelországban, kirűl nyilvábban vagyon megírván Szent László király életében. Taksonnak az első fiátúl, kinek vala neve Gejcsa, azon időben, mikoron Krisztus sziletetinek utána írnának kilencszázhatvankilenc esztendőben, Úristennek kiváltképpen való malasztjából szileték Szent István királ; Szent István királtul tebb fiai között szilétek az édes szíz Szent Imre herceg, kinek szentséges életét, ha Isten egészségben hagyand, az ő szent innepe napján meghalljok nyilvábban.

Mastan emleközjünk az ő szent atyjának méltóságus szent életéről. Mikoron azért bódogságus Szent István királ felserdült emberkorában jutott volna, gyoropodik vala mint mennybűl adatott nemes magzat, szent ajándék, mind Úristennek, mind embereknek látására jó erkőcsben, jámborságban, szent malasztban, isteni félelemben es szeretetben, es mindennek utána szentséges életben, lelkét éltetvén ajojtatus imádságokkal, elméjét mennyei gondolatokkal, ezvilági testi életét szent bejttel, vigyázással es szarándokjárással; felette kilemben, honnem az mastani urak, fejedelmek es nemesek.

Mikoron azért Úristen az királságban megerősöjtötte volna, ottan pokolbeli sátán utánaerede, hogy elejtené, mert nehezzé tartja vala, hogy az ő szent érdemének miatta ez országot kezébűl kiszalasztotta volna. Vala azért időben Somogyságban egy pogány hatalmas herceg, kinek Kuppán vala neve, az régi kopasz Zirind fejedelemnek maradéka; ki még Szent István atyjának életében es erősen uralkodik vala mind egész Somogyságban es Szalaságban. Mikoron Szent István királnak atyja, Gejcsa kimúlt volna, támada fel ez gonosz kegyetlen herceg, akarván Szent István királ anyját gonosságot szerént magának venni, az szent királt megölni, es mind ez egész országnak uraságában esni. Szent István királ hallván az gonosz szándékot, egybenhívá az magyari urakat, es dicsőséges Szent Márton pispeknek segödelmét kérvén, kiszálla Kuppán herceg ellen; es tevé hadnaggyá Vencellinus nevű urat, ki jött vala hozjá Németországból. Es mikoron nagy erős itközetöt töttenek volna, Úristennek irgalmasságából adaték az diadalom Szent István királnak. Es azon hadban Vencellinus hadnagy megölé Kuppán hercegöt, kiért nagy sok ajándékot es tisztösségöt vén az szent királtúl. Es az gonosz hitetlen somogyi hispánt vágatá néggyé Szent István királ: egyik részét kildé isztragomi kapura, az másodikat Veszprímmé, az harmadikat el-fel Győrré, az negyediket el-bé Erdelben: miért mind ez egész országnak ellensége volt.

Másod hada Szent István királnak lén erdeli vajdával, kinek Gyula vala neve, kinek leányátul való vala Szent István királ, kinek Sarolt vala neve, Gejcsának felesége. Mikoron azért írnának ezerkét esztendőben, Szent István királ nyomoték erdeli vajda ellen, es mikoron meggyézte volna, fogá meg Gyulát, mind asszon feleségével es két fiaival kidé be Magyarországba fogva, mert annak elette gyakorta való izenettel es írással intötte vala őtet, hogy lenne keresztyénné, es szennék meg ez ország háborgatásátul. De soha reá nem hajthatá, hanem az hitetlenségbűl. Nagy erőszak es ugymint akaratja ellen mind őhozjá tartozóval kihajtá, es megkeresztölteté. Annak utána jámborúl élvén, úgy tartá mint jó atyját, es holtok után Fejérváratt nagy tisztösséggel temettette el. Es Erdőség az időtül fogva Magyarországhoz hallgatott mind ez ideiglen.

Harmad jeles hada lén Szent István királnak az bologárok es oláhok ellen Havaselföldében kikkel annéval erősebben viaskodék, míg erősebb helyen lakoznak vala, kiknek fejedelmök Kéán vala. De mikoron meggyézte volna őket, nagy mondhatatlan kéncsöt és kazdagságot nyere, es az országot adá tisztül egy régi ősinek, kinek Zoltán vala neve; es hazajeve az szent királ nagy nyereséggel Magyarországban. Az Zoltán fejedelem kedég Havaselföldében nagy erekes lén, es hatalmas, kitől származának az Zoltánok, es ez országtúl elszakadván, nagy sok nyomorúsággal fizeték meg az jótételt. Szent István kedég az nagy nyereségből nagy sok szentegyházakat es klastromokat rakattata ez országban Úristennek, asszonunk Szíz Máriának es az mennyei dicsőséges szentöknek tisztösségökre, kiket kilemb-kilemb városokkal, valálokkal es kiül-belöl való szépségökkel megerősöjtvén, kiket ez mastani jobbágy urak es nemesek felégetnek, elpusztojtnak es magoknak foglalnak, kiknek bosszúállója az teremtő Úristen.

Ennél sokkal több hadakozási voltanak bódog szent királnak ez szegén országnak ótalma mellett, kiket ha mind megírnánk, idő sem szenvedné. Annak okáért késalkodjunk arról ő szent neve dicséretire, mely szorgalmas lett legyen, mind ő asszon feleségével, Készlával, szentegyházaknak gondviselésében. Úgy olvastatik rólok az ország krónikájában, hogy minden esztendőben eljárják vala ez országot, meglátogatván, nézögetvén minden szentegyházakat, kikben kiül-belöl ha mi fogyatkozást láttanak, addég onnan el nem mentenek, míg szerével meg nem épöjtették. Azonképpen Készla kerálné asszon misemondó ruhákat, oltárőtözetöket, keresztöket es egyéb egyházbeli ruhákat megnézögetvén, megujogat vala. Továbbá egyházi népekről es fejedelmekről az szent királnak oly nagy gondja vala, hogy ennenmaga meglátogatta őket, visitálta, examinálta, ha jól él avagy gonoszúl, ha anyaszentegyházhoz lát, ha vigyáz az szegén népön, ha pásztorságát szerével viseli. Akar papok voltanak avagy kalastromban lakozó barátok: ha kit látott-hallott restnek, tunyának lenni, megfeddötte, corrigálta; ha kit látott-hallott szent életűnek lenni, azt lelke szerént szerette, es élt tanácsával, es érsekké, pispekké emelte, szentölte őket: mint olvastatik, hogy Szentmártonból az apátur szerzetből isztragomi érsekké választa egy szent életű frátert, kinek Sebestyén vala neve, kalacsai érsekké fráter Astricost, pécsi pispekké fráter Maurost: elyen szent atyákat, kik nem pusztojtottak mint az mastaniak, kik gonoszságra sem költötték az szentegyház jószágát, mint az mastaniak, kik el nem rekkentötték Krisztusnak részét, jószágát, mint az mastaniak, kik nem házsártra, sem torkosságra, sem drága ruházatokra nem vesztögették az szent alamizsnát, mint az mastaniak. Annak okáért minemű jámborságban es szent életben éltenek az régiek, nyilván vallja anyaszentegyház: viszonellen az mastani országló es egyházbiró fejedelmekkel pokol, nem mennyország, telik bel. Mert Szent Gergel doktor mondása szerént anne halárra méltók, mene sok számtalan gonosz törvént, hamisságot es förtelmes példát holtok után hattanak.

Továbbá mely nagy irgalmas szívű volt bódogságus Szent István királ, nyilván megismertettetik, kiről úgy olvastatik, hogy mindenkoron ő királi aranas erszénye teljes volt aran forinttal es pénzzel; soha oly szegén hozjá nem jühetött avagy csak látott volna úton elmúlni – es, hogy levon elbocsátta volna. Egy éjjel kedég felkele es méne közikben az szegényeknek egy zakcsó pénzzel: hogy az szegények azt látták volna, reá rohanának, es mind pénzét elragadozák, mind szép királi ősz szakállát kiszaggaták. Hogy mikoron azt szenvedte volna az Isten emböre es Krisztus Jézusnak vitéze, nem alojttá tisztöletlenségre es bosszúságra, de nagy eremmel es háláadással az édes teremtő Úristennek szent szileje képe eleiben méne, es térdre esvén monda nagy felszóval es sírással: Ó, mennyei dicsőségnek királné asszona, es ennekem! íme, kit te királlá tettél, az te vitézid minemű tisztösséggel illeték: ha ellenségem tötte volna rajtam, hát te szent segedelmeddel megállanám bosszúmat, de ezt kívánom ennekem az erek bódogságban megfizetni, idvezejténknek mondása szerént: ti fejetöknek egy hajszála sem vész el. Hogy ezenképpen imádságát elvégezte volna az szent királ, szívében megvigasztaltaték asszonynak Máriátúl, es nagy háláadással házában méne.

Immáran lássok meg miképpen az angyali szent koronával megkoronáztaték. Az időben mikoron Gejcsa megholt volna, negyed esztendőre kelvén, kildé be kalacsai érseket Rómában úr pápához, kinek Astricus avagy Anastasius, Lesta, vala neve, hogy ez újonnan való keresztyéneknek Magyarországban kildene pápai áldumást, hogy a minemű szentegyházakat rakattatott volna, szentölhetnék meg, es egy királi koronát, kivel szentöltetnék fel az királságra: mert még csak választatus volna. Azon időben Miska es, lengyel királ, Úristennek malasztjából keresztyénné lett vala, es ugyanazért, azaz királi méltóságnak koronázatjáért kildött vala be úr pápához, kinek immáran megszerzette vala az szent koronáját, es mely napon ki akarná kildeni az lengyel királnak követit, azon éjjel Istennek szent angyala megjelenék úr pápának, álmában mondván: Az koronát, kit szörzöttél, hónapi napon ismeretlen népnek követi jőnek hozjád, kik koronát kérnek az ő fejedelmöknek, atyai áldomással es kétségnél kil azoknak adjad: mert őtet illeti az ő nagy érdemes voltának miatta.

Es azonképpen Astricus érsek másod napon úr pápához beljutván, ez az követségöt megjelentvén minden voltaképpen, hogy azt hallotta volna úr pápa, nagy erembe lén rajta, es mindent megengede nagy atyai szeretettel, es az angyali koronát neki adá; annak felette egy aran keresztöt, hogy szent királ előtt hordoznák, az szentegyházakat kedég mint akarná úgy szentöltetné, és monda: Jóllehet en szent apostol helyött légyek, de méltán Krisztus Jézusnak apostola, ki miatt enni népet hajtott meg az Úristen. Annak utána Astricus érsek nagy eremmel hazajeve szent királhoz, es az lengyelországbeli királnak más koronát szereztete.

Minemű szent életben élt légyen kedég dicsőséges Szent István királ mind holtig, kijelentheti igéről igére, kive azt látjok-halljok, hogy még sem jobb, sem olyan Magyarországban nem támadott, kiben anne irgalmasság es igasság lett volna; kiknek miatta méltán érdemlé az szent mennyei confessorságot, ez világi es mennyei szent koronát, es mind egész keresztyénségben való dicséretes felmagasztalást.

De mikoron az kegyelmes Úristen meg akarta volna nyugotni az sok munka után ő hív szerelmes szolgáját, először ellyenneű mennyei csodával akará az ő szent halálát kijelenteni: Az időben, mikoron írnának ezerhuszonkét esztendőben, nagy sok égetések lésznek vala ez országban, nagy feldindulások: es áldozó másodnapján olymint tíz hóra felé két fényes napok láttattanak az egön: de annak utána eggyé lének esmeg, kik siratják vala az szent királnak halálát, es ez szegén országnak halála után való veszedelmét, kik mind beltelének, mint az ország krónikájában meg vannak írván. Mikoron azért az szent királ Úristennek irgalmassága szerént es az ő szent érdeme szerént minden ellenségit meggyőzte volna, es körülvaló országbeliekkel békessége lett volna, miért az isteni szolgálatot felette igen szereti es alojtja vala: gondolja vala ennenmagában, hogy ez sok ezvilági gondot levetné róla, es ő vénségében mindenestől fogva Úristennek adná magát, csak lelkiekben lenne foglalatus, es az ő szerelmes fiának adná az szent koronát mind az ország gondjával. Mert látja vala, hogy méltó es elég volna reá, es mindenek felette szeretnék és tisztölnék az ő nagy szentséges életének es erkőcsének tekéletességéért. De nem tudja senki az Úristennek titkját, tanácsát; nem véli vala az szent királ ő szent fiával mit akarna tenni az felséges mennyei királ ő királ szolgáival. Előlvevé az szent királnak akaratját Úristennek akaratja, es szíz Szent Imre királt hamar annak előtte kivéve ez világból: mert olyan szeplőtelent es minden jószágos mívelködetnek patikáját méltóbb vala mennyországban felmagasztatni, honnem ez halandó világon királlá emelni, inkább illeti vala az nemes kencsöt Krisztus tárházában helhöztetni, honnem kilemb-kilemb ez világi gondoknak miatta megfejtetni.

De mikoron hallották volna az szent királ fiának halálát, mondhatatlan nagy keserűség, bánat es siralom támada mind ez egész országban, nagyobban kedég az ő édes szileinek. Annak okáért látván az szent királ, hogy reménségétől megfosztatott volna, nagy gondban esék, annak utána nagy betegségben, kinek halál es lén az utólja, mert senkit nem lát ő rokonsági közől az királságra ő természeti szerént méltónak es elégnek lenni, ez országbeli nép kedég felette fajtalan vala, es hajlandó minden gonoszságra. Mikoron azért látná, hogy Úristennek akaratja elközelget, es naponkéd elfogyatkozik ereiben, kildé igen hamar egy Buda nevű ispánját, Egröt fiát, az ő atyjának öccsefia után, kinek Vazul vala neve, kit azon időben ő gonoszságáért tartat vala nitriai pispeknek fogságában, míg magát megjobbojtaná: hogy hozjá hínák, miérthogy egyeb közelben való vére nem lelettetik vala, es neki adná az királságot, míg meghalna.

Hogy Kézla kerálné asszon hallotta volna királnak akaratját, megbosszúla, es tanácsot tarta Budával, miképpen Vazult elveszthetnék, es az királságot az kerálné asszon rokonságának szerezhetnék, Péter királnak. Igen hamar Budának fiát, kinek Sebös vala neve, az királ követinel előtte elkildé, es Vazulnak kitolatá szemeit azon temlecbe, es fileit ónnal beenteté. Kit mikoron azonképpen szent királ elében vittenek volna, látván az kegyetlenségöt: annál es inkább megbúsula, es halárra nehezödék, es belhivatá az egyházi fejedelmeket es, kik akkoron jelen valának, paraszt urukat, kik mind Úristent feljebben félnék, tisztölnék, es nagy édesatyai beszéddel utolsó testamentom szerént kéré es inté őket, hogy olyat tennének királlá, ki elég volna reá, es hogy az szent keresztyén hitöt el ne hadnák, kit felvettenek volna, mindenben igasság szerént élnének, isteni es egymáshoz való szeretetben állhatatosok lennének, szent alázatosságban járnának, es kiváltképpen ez szegén keresztyén országot ellenségtől ótalmaznák.

Annak utána felemelé ő édes kezeit, szemeit es szívét-lelkét mennyeknek országára, es nagy siralmas es könyörületes szóval monda: “Ó, mennyeknek királné asszona, Istennek szent anyja es ez világnak megéppöjtő nemes asszona, dicsőséges Szíz Mária! te szentséges kezedben es oltalmad alá adom es ajánlom anyaszentegyházat mind benne való fejedelmekkel es lelki népekkel egyetembe, es ez szegén országot mind benne való urakkal es szegénnyel-bódoggal egyetemben, hogy te légy asszonok es ótalmok, es az en lelkömet te szent markodban.” Annak utána szentségöt vén hozjá, es megkeneték; de miért azon napokban anyaszentegyház illi vala Nagybódogasszony innepének octáváját, annak okáért nagy jó hitben, bizodalomban, teljes lelki nemes jószágokkal es mennyei koronára való érdemmel, Úristennek es asszonunk Szíz Máriának kibocsátá lelkét, es szent angyaloknak seregében nagy édes énekléssel az erek bódogságra viteték: azon időben mikoron Krisztus sziletetinek utána írnának ezerharmincnégy esztendőben. Es lén nagy eremek rajta az mennyei szentöknek, szent angyaloknak, hogy olyan nemes, érdemes szent confessor ment volna az ő társasságokban mind ő szent fiával: de viszonellen lén nagy sírásohajtás ez szegény országbeli új keresztyéneknek, hogy olyan szent es kegyes atyjoktúl megváltanak volna.

Es Magyarországban minden erem, vígasság, nagy keserűségre változék, es minden rendbeliek, nemesek, nemtelenek, szegények, kazdagok, hegedűlést, sípolást, dobolást, táncot három esztendeeg megtiltottak lenni; de mindenek gyászolák nagy sírással az szent királnak halálát. De az ő keserűségök végre eremre tére erekkől erekké. Mert mikoron Fejérváratt eltemették volna gyakorta éjjel veternyének idein az ő szent koporsójánál angyali szép éneklésöket hallnak vala, es nagy édes illatokat éreznek vala. Mikoron azért ott azon helyen negyvenöt esztendeeg nyugodott volna, kanonizálás nélkül, Úristennek akaratjából, ki meg akará mutatni az ő híveinek érdemes voltokat, úr pápának, ki azon időben vala, méltónak láttaték magyarországbeli nemes szentöket felemelni helyekről, es tisztöletesd herre helhötni es megkanonizálni.

Azon időben kedég bírja vala az angyali szent koronát dicsőséges Szent László királ, ki mikoron úr pápának levelét es atyai szent áldomását érdemlette vóna venni, egybenhívá mind egyházi fejedelmeket, mind országbeli urakat, es harmadnapi bejtnek es ajojtatus imádságnak utána asszonunk Szíz Mária egyházában gyűlvén, szent misét szolgálának, halottaknak alojtán sokaktúl, mintha egyeb bínes embernek teste szerént az szent királnak es teste porrá lett volna. De bizonyával, miképpen mindenek, kik élnek az élő Úristennel, nem hagyja el az ő szerelmes szolgáit még holtok után es: Íme, azért Úristentül nagy csoda dolog! mikoron az koporsóról az márvánkövet felemelték volna, oly nagy mondhatatlan szép illat származék ki az koporsóból nemcsak azokra, kik ott jelennen valának, de mind az egész várasra utcánkéd, alojtván, mintha Paradicsomba volnának, es mind nagy isteni dicséretre es hálaadásra rémülének.

Láták annak utána: az szent tagok szép verhenyős vízben nyugosznak, mintha szép illatú balzsamban förödnének, es nagy, szép tiszta fátyolban es gyócsban kiszedék az szent kéncsöt, es az nagyobbik szentegyházban vivék, hol mastan tisztöltetik Úristenben. De mikoron a szent királnak jogját es ujjában való királyi gyérüjét akkoron semmiképpen meg nem lelték volna sem az koporsóban, sem kiül, kit Úristen az ő szerelmes szolgájának továbbá való dicséretire elenyésztött vala: annak utána csodaképpen szent angyala miatt kijelenté elészer egy Mercurius nevű jámbor fráternek, ki secularis pap voltában fejérvári szentegyházban custosságot viselt vala, es őáltala mind egész magyarországbeli hivőknek nyilván adá lenni; es anyaszentegyház azon napot szent inneppel illi es tisztöli nagy sok csodatételnek okáért.

Szent István /997-1038/ denár. Előlap: STEPHANVS REX, Hátlap: REGIA CIVITAS

 

Mert úgy olvastatik ez szent királról, hogy nagy sok dicséretes dolgokat tett vala ő királi kezével, tudniaillik szegényeknek éltetése, foglyoknak es nyomorúltaknak megszabadojtása, mezejtelenöket ruházván, szarándékokat belfogadván, árvákat, özvegyöket megsegejtvén, Krisztusnak végvacsoráját ennen két kezeivel szerzi vala meg, ő édes megváltójának tanúsága szerént; es annak utána mindennek alamizsnát osztogatván, nem hamisan keresöttböl, de tulajdon igaz jószágából ennenmagának naponkéd való életét es szikségét megszaggatja vala, hogy valamit szegényeknek es egyházaknak avagy egyházbeli szolgálóknak bévebben adakozhatnék. Mind ez elyen szentséges dolgokból ismerhetjek, hogy Úristen az ő szent jogját kiváltképpen felmagasztalni akará ez világon, kikből minemű nagy es felséges érdeme es dicsőséges koronája légyen az erek bódogságnak, végére senki nem mehet, hanem hitönkkel bírhatjok meg. Mely édes, véghetetlen es halhatatlan ervendetes dicsőségöt es ezen világon békességes életöt engedjen minekönk mi édes szent királunknak érdemének miatta Atya, Fiú, Szentlélek egy mindenható Úristen erekkől-erekké. Amen.

Jegyzet:

Karthauzi Névtelen: Bódogságos Szent István királnak legendája. In: A magyar nyelvű középkori irodalom. Válogatás, szöveggondozás, jegyzetek: V. KOVÁCS Sándor, Budapest, Szépirodalmi, 1984.

http://mek.niif.hu/06100/06196/html/kozep0025/kozep0025.html

Szent István névjele a pannonhalmi apátság alapítólevelén
Pannonhalmi Főapátsági Levéltár

 

Szent István első magyar király a királyok
tízparancsolatáról Szent Imre herceghez.
Előszó,
melyben buzdítja a herceget atyai intelmeinek és parancsainak megfogadására.

A szent Háromság és oszthatatlan Egység nevében.[1]

1.§ Mivel úgy érzem, hogy mindaz, amit Isten akarata alkotott és nagyon világos szabályokkal elrendezett, úgy az égbolt távlataiban, mint földünk e téres tájain az észszerűség erejétől hajtva él és létezik; mivel továbbá látom, hogy amit ez életünk hasznára és díszére Isten kegyelme bőven engedélyezett, úgymint királyságot, kormányzóságot, hercegséget, grófságot, főpapságot és egyéb méltóságokat, mindazt részint isteni parancsok és intézmények, részint törvények, részint bírák, részint polgári törvénykezés, valamint a nemesek és élemedettek tanácsai, javaslatai kormányozzák, védik, osztják, szervezik; és mivel biztosan tudom, hogy a földkerekség minden rendűi, bármily méltóságuk legyen, nemcsak jobbágyaiknak,[2] híveiknek, szolgáiknak parancsolnak, tanácsolnak, javallanak, hanem fiaiknak is: azért én sem mulaszthatom el, édes fiam, hogy téged még ez életemben példákkal, parancsokkal, tanácsokkal és javaslatokkal ne gyámolítsalak, hogy azokkal majdan a magad és alattvalóid életének szokásait ékesítsed, amikor a főhatalom átszálltával utánam majdan uralkodni fogsz.

2.§. Te pedig buzgó figyelemmel hallgatva, illik, hogy az isteni bölcsesség tanácsa mellett tartsd meg atyádnak parancsolatait, aki Salamon ajkával mondja: Hallgass fiam atyád tanítására és ne vesd meg anyád figyelmeztetését, hogy kedvelt személy légy és megsokasodjanak életed évei. Ebből a bölcs mondásból megtanulhatod: ha azt, amire atyai szeretettel oktatlak, megvetnéd, ami távol legyen, nem leszel tovább barátja sem az Istennek, sem az embereknek.

3.§. De hallgasd meg az engedetlen parancsmegszegők esetét és bukását. Ádám, kit a teremtő és minden teremtményt éltető úr a saját hasonlatosságára alkotott és köztisztességgel ruházott fel, széttörte a parancsolatok bilincseit, mire tüstént elvesztette tisztességét, magasztosságát és a paradicsomból távoznia kellett.

4.§. Isten választott és szeretett régi népe is, mivel az utasítások[3] Isten ujjaival szőtt kötelékeit széttépte, azért különféle módokon elpusztult: egy részét ugyanis elnyelte a föld, más részét irtóhad ölte meg, egy részük pedig egymást gyilkolta.

5.§. Salamon fia is, elvetvén atyjának békeszerető szavait, kevélységtől elkapatva, dárdaütésekkel fenyegette atyja korbácsa helyett a népet, azért sok rosszat szenvedett királyságában, végül letaszíttatott.

6.§. Hogy így ne járj te is, engedelmeskedj nekem fiam! Gyermek vagy, gyönyörök cselédkéje, párnás ágy lakója, dédelgetve és nevelve minden gyönyörűségben, de ismeretlenek előtted a hadjáratok, a munka és a különféle népek támadásai, melyek közt én már majd egész életemet töltöttem.

7.§. Itt az ideje, hogy necsak a párnák puhaságát élvezd, mert az tunyává és kéjelgővé tesz, ami pedig elvesztegetése az erénynek, melegágya a bűnöknek és megvetése a parancsoknak. Részed legyen időnként szigorúságban amely figyelmedet feszülten arra irányítsa, amit parancsolok. Ezek előrebocsátásával tehát térjünk a tárgyra.

Jegyzetek
1. Békefi fordítása szerint: A Szentháromság egy Isten nevében.
2. Satelles – csatlós. De «jobbágy» szavunk eredeti jelentése is «kísérő, csatlós».
3. A katonai nyelvből alkalmaztuk e szót, mely a katonai műnyelv szerint a parancsok és szabályzatok egyik fajtája s szótárilag is a …«mandatum» egyik egyenértékese.
http://mek.oszk.hu/00200/00245/00245.htm

 

Babits Mihály:
Szent király városa

Esztergom, Előhegy.
Az első szent király itt született, s azóta
szent város ez: szent és gyámoltalan.
Paphercegek, néha paraszti, néha
királyi vér, akkomodálta vén csuzos
lába alá, faragott tarka zsámolyul.
S némelyik oly dicső zsámolyról álmodott,
mint a pápának Róma; s agg tanárok
eszét, s rossz talján piktorok kezét
bérelte: jó öreg papok játéka volt ez;
tán olykor balkezes; de hagyján: mert az Istent
szolgálták ők is, és az életet! Nekik
köszönöd e látványt; balról a kerek
templommal, melyet, mondják, ama nagy Dóm
legelső álmodója épített, kicsiny
próba gyanánt, hogy élve lássa még csodás
álmát: a fő Magyar Templomot! Én is, én is
nekik köszönhetem ma ezt az órát:
templomot látok én is, és talán
elmondom most, vén álmok s játékok között,
ami oly rég ül nyelvemen. Sötét kor ez,
barátaim! Szörnyű rabságból ébredünk
s átallunk szabadságért küzdeni.
Templomokat romboltunk, s rá nem érünk
építni; jó ha még saját ledőlt falunkat
fölrakhatjuk, hogy elbújhassunk szégyenünkkel!
Küzdeni? Más korok küzdtek könyvért, keresztért,
ostyáért és zászlóért: ez nekünk már
mind semmi volt. Mi már a Semmiért
harcoltunk, mint üres gép, barbár századok
harcánál szörnyebb harcot. Egymást vontuk az
ágyúk elé. Óh, szent István király! a te
csatáid jobbak voltak. Karddal a
kard ellen! hogy a magyar ölyv galambként
üljön a szentek vállán, s hordja tőlük az
Isten póstáját! Hol az Isten? S hol a harc,
mely még békét igér? Ma minden harc eretnek
sárkány gyanánt kölykezne… Hol a pápa,
koronát adni? Templom kellene,
magasság, mint e Dóm, mélyen a közös égbe
emelni vak fejét a bolond, vert magyarnak!
Hol vagy, István király? Bölcs vessződ kellene!
Balgán mentünk el és csonkán jövünk meg,
gyászmagyarok! Mit álmodoztok a
Botond bárdjáról? – »Nincs idő ma falakat
rakni, se nézni«?!… »Agg papok játéka«?!… Jobb
játék volt az, nem ártott senkinek! S talán
nem árt e vers sem! Bárcsak játszanánk
örökké, mint e gyermekek, kik ostort
kötöznek odalenn magukból, kéz a kézbe
fogózva, és egymást lendítve diadallal!

 

Kristó Gyula
SZENT ISTVÁN KIRÁLY

Budapest : Neumann Kht., 2002

A koronázás

A koronázást megelőző diplomáciai tárgyalásokról nem maradtak ránk feljegyzések, hasonlóan nem áll rendelkezésünkre semmiféle kortársi tudósítás magáról a koronázás aktusáról sem. Ez lehetetlenné teszi, hogy a koronázással kapcsolatban biztos tényekről szólhassunk. Utóbb azonban ez az esemény oly mértékben vált István egész országlása központi mozzanatává, és oly mértékben irányult rá nemzetközi figyelem, hogy a 11. század második felében vagy azt követően számos írás foglalkozott vele. Ezeket azonban csak a legnagyobb óvatosság mellett lehet – ha egyáltalán szabad – felhasználni. Nem tudunk tehát a források szintjén még arra az alapvető kérdésre sem válaszolni, hogy miért volt Istvánnak egyáltalán szüksége koronára. Ha erre azt válaszolnánk: azért, hogy fejedelemből királlyá váljék, nem biztos, hogy helyesen felelnénk. Tudnivaló, hogy nyugati szerzők, sőt államférfiak a magyar fejedelmeket és nagy hatalmú törzsfőket már a 10. század közepe óta királyoknak nevezték. Megkapta a rex minősítést Bulcsú és Lél éppen úgy, mint Géza. Ráadásul Gézát nem kisebb személy nevezte így, mint I. (Nagy) Ottó császár. De a valószínűleg Géza nevében szóló veszprémvölgyi görög nyelvű adománylevél is királynak nevezte az oklevél kibocsátóját, azaz Géza annak tartotta magát. Csak ilyen szemlélet alapján írhatott István király a fiához, Imre herceghez szóló erkölcstanító könyvecskében, az Intelmekben arról, hogy „a legnagyobb királyi dísz követni az ősi királyokat”, jóllehet a később meggyökeresedett felfogás szerint Istvánnak egyetlen királyelődje sem volt. De még a 11. század végén keletkezett kisebbik István-legenda is megadta a király minősítést Gézának: „király volt ugyan, de eleinte pogány”. Magyarországon éppen ekkortól kezdve tettek éles különbséget a fejedelmi és a királyi méltóság között, mindenkit fejedelemnek tekintve, aki Szent István koronázása előtt uralkodott (nemcsak Gézát és elődeit, hanem néhány esztendeig még magát Istvánt is). Ebben főleg Hartvik püspök – az időrendben harmadik István-legenda írója – jeleskedett, s ő juttatta markánsan kifejezésre azt a felfogást, amely a legszorosabb összefüggést tételezte fel a királyi cím viselése és a (királyi) korona birtoklása között. Úgy tűnik tehát, István nem királyi címet akart szerezni a koronakérés révén, legfeljebb arra gondolhatott – ha egyáltalán eszébe jutott –, hogy azt a nemzetközi színtéren elismerteti.

Istvánnak, aki 997-ben Géza akaratából jutott a főhatalom birtokába, uralmi legitimációt éppen ez jelentett, Gézának és valamennyi elődjének pedig az, hogy ősük a turulmadár és Emese nászából született, és „égi látomás” jövendölte meg Emesének: „ágyékából dicsőséges királyok származnak majd”. Ez a jogcím immár elfogadhatatlannak bizonyult a szilárdan keresztény István számára. Új jogcímre és a turul helyett új szimbólumra volt szüksége. A korábban ismertetett felfogás szerint Istvánnak 996 óta már volt egy újfajta hatalmi jelvénye, a lándzsa, amelynek szakrális jellege a német birodalmi szent lándzsából, a Szent Móric-lándzsából eredt, minthogy onnan származó ereklyéket tartalmazott. Hogy ez a lándzsa (azaz István lándzsája) ténylegesen létezett, azt két tárgyi emlék is bizonyítja. Egyrészt István egyik, korai verésű pénzén a király lándzsájára utaló felirat és lándzsaábrázolás van, másrészt pedig az 1031-ben eredetileg miseruhának készült, utóbb koronázási palásttá átalakított textílián István király kezében lándzsát látunk. Ugyanakkor írott forrásban is számos esetben találkozunk a magyar lándzsával. Így például III. Henrik német király 1044-ben, Aba Sámuel magyar király legyőzése után koronát és lándzsát küldött Rómába, Szent Péter sírjához, Péter magyar király pedig 1045-ben Székesfehérvárott „aranyozott lándzsával” adta hűbérbe az országot III. Henriknek. Ha Istvánnak – immár 996 óta – a lándzsa volt a hatalmi jelvénye, miért nem elégedett meg azzal? Erre a kérdésre sem találjuk meg a választ a forrásokban, legfeljebb csak nagyon áttételesen. Az vezethet nyomra, hogy csak olyan alkalmakkor kerül elő a magyar lándzsa, amikor valamilyen német kapcsolatról, német vonatkozásról van szó. István lándzsás pénze – mellesleg a többi is – német hatást mutat, a miseruhát a bajor Gizella és udvarhölgyei hímezték, a lándzsa említése később is a Magyarországra vonatkozó német uralmi igényekkel van összefüggésben. Ezzel szemben a szuverén módon István gondolatait kifejező írásműben, az Intelmekben a lándzsa egyetlen egyszer sem fordul elő, a korona viszont annál gyakrabban. Ebből arra a következtetésre lehet jutni: István – nem alap nélkül – azt gyanította, hogy veszélyes számára az az uralmi jelkép, amely a német birodalmi lándzsához kötődik. Ez bármikor jogcímet jelenthet egy német uralkodónak ahhoz, hogy Magyarországot hűbéresének tekintse. Ezért fogalmazódhatott meg Istvánban az elhatározás, hogy a császártól eredő lándzsa mellőzésével új hatalmi jelvényt szerez, és ezt összekapcsolja egy új, keresztény elvű uralmi legitimáció elnyerésével. Ezt az új szimbólumot vélte fellelni a koronában, és ezt az új, keresztény uralkodói felhatalmazást, az „Isten kegyelméből országló király” jogcímet kereste a pápánál.

Célja eléréséhez 999 és 1001 között (mindössze három esztendőre) különlegesen kedvező helyzet állt elő. Bár III. Ottó már 996 májusa óta császár volt, de nagyra törő tervét, a Római Birodalom keresztény alapon történő megújítását, egy egyetemes keresztény monarchia megalkotását – éppen a pápákkal való gondok miatt – egyelőre nem tűzhette napirendre. Feltétlen hívét, az őt császárrá koronázó német pápát hónapok alatt előzték Rómából, a helyére állított görög pápa (XVI. János) pedig élesen németellenes politikát folytatott. 999 áprilisában a császárnak sikerült elérnie, hogy tanára és öreg barátja, Aurillaci Gerbert ravennai érsek foglalja el a pápai trónt II. Szilveszter néven. Immáron nem volt akadálya annak, hogy a rendkívül művelt, aszketikus hajlamú, 19 éves császár és a legalább 50 esztendős, bölcs, sokat tapasztalt pápa elkezdhesse együttes munkáját egy új világrend kiépítése érdekében. Ebben a nyers erőszaknak, a hűbéri hódoltatásnak nem jutott szerep. István tehát éppen akkor kezdett puhatolóznia korona elnyeréséről, amikor a lándzsa birtoklásának káros következményeitől éppen nem kellett tartania. Ez az időszak (voltaképpen egy sajátos kegyelmi állapot) még három esztendeig sem tartott, hiszen 1002 januárjában III. Ottó meghalt, majd a következő évben Szilveszter is követte őt a sírba. Mint a későbbi fejlemények megmutatták, István mégis jól tette, hogy akkor lépett, amikor talán éppen nem kellett volna lépnie. III. Ottó, bár a Nagy Károly-i székvárost, Aachent is fejlesztette, de figyelmét egyre inkább Róma kötötte le. Ebben látta a keresztény világ központját, s innen szándékozott a pápával együtt kormányozni az egyetemes birodalmat. Rómában császári palotát kezdett építeni, és monostort emelt a frissen vértanúhalált halt és szentté avatott Adalbert, az általa rajongva szeretett vértanú-püspök tiszteletére. Szimbolikus jelentőségű, hogy a két épület az Aventinus dombon egymás szomszédságában feküdt.

1000 elején a császár – itáliai zarándoklat után – keleti zarándokútra indult: Adalbert sírját kereste fel a lengyelországi Gnieznóban. A pápa már 999-ben döntött a gnieznói érsekség felállításáról, 1000-ben pedig a helyszínen, a császár személyes és a pápa képviselőinek a jelenlétében került sor a német birodalmi egyháztól független lengyel érsekség megalapítására, amelynek Szent Adalbert lett a védőszentje. Ez a pápával közösen megtett lépés világosan tanúsította, hogy a császár és a pápa nem függőségi viszonyok alapján és nem országokban, hanem egységes keresztény birodalomban gondolkodott. Jól mutatja ezt az a megtiszteltetés is, amiben Vitéz Boleszláv lengyel fejedelem részesült. őt Ottó „a római nép barátja és szövetségese” címmel tüntette ki, testvérének és munkatársának nevezte, megajándékozta egy szöggel az Úr (a Szent Kereszt) szögeiből és a Szent Móric-lándzsa másolatával. A kegy, amelyben Boleszláv részesült, erősen hasonló ahhoz, amit Géza, illetve István 996-ban elnyert. A III. Ottó-féle politikával szemben álló Merseburgi Thietmar nem is mulasztotta el ekként megfeddni az írása idején már halott császárt: „Istenem, bocsásd meg a császárnak, hogy adófizetőjét úrra tette, s ezáltal oly hatalomhoz juttatta.” Boleszláv azonban 1000-ben nem kapott pápai felszentelést.

Csak gyanítható, hogy Istvánnak pontos tudomása lehetett a gnieznói zarándokútról, hiszen Adalbert tanítványai közül többen éltek lengyel földön, akikkel kapcsolatban állt. István még ha akarta volna, akkor sem tudta volna Magyarországra csábítania császárt, hiszen itt nem nyugodott olyan karizmatikus egyénisége az eljövendő univerzalisztikus birodalomnak, mint Szent Adalbert. De talán nem is vágyott azok nagy részére, amit Boleszláv elért, hiszen részint rendelkezett velük, részint pedig tartott az elfogadásukkal járó esetleges következményektől. Amit elirigyelhetett Boleszlávtól, az a gnieznói érsekség felállítása volt, hiszen tudta, hogy amelyik fejedelem önálló érsekséget mondhat magáénak, világi értelemben is függetlenségre igényt tarthat (ami persze nem örök időkre szól). Ennek megadását a pápától remélhette. Mivel az „Isten kegyelméből országló király” új hatalmi legitimációját is tőle várta, ezért dönthetett arról, hogy követet indít Rómába II. Szilveszter pápához.

A Hartvik-legenda így számol be e követség céljáról: István Aseriket (más névformák szerint Asztrikot vagy Aszkrikot), „akit más néven Anasztáznak is mondtak, elküldötte a szent apostolok küszöbéhez [Rómába], hogy eszközölje ki Szent Péternek, az apostolok fejedelmének utódától [a pápától] bőséges áldását a kereszténység Pannónia vidékein sarjadt új hajtására, s hogy az esztergomi egyházat aláírásának tekintélyével metropolitai [érseki] székké szentelje, a többi püspökséget pedig áldásával megszilárdítsa. Ezenfelül méltóztassék őt magát királyi fejékkel megerősíteni, hogy ettől a megbecsüléstől támogatva még rendíthetetlenebbé szilárdíthassa, amit Isten kegyelméből megkezdett.”

A Hartviknak forrásul szolgáló nagyobbik István-legenda szövegében két különböző helyen szerepel István és a pápaság kapcsolatára utaló tudósítás. Az első szerint István „a megyéket tíz püspökségre osztotta be, és a római szék apostoli urának [a pápának] egyetértése és aláírása közbejöttével az esztergomi egyházat tette a többiek metropolitai [érseki] székévé és tanítójává”. Utóbb arról szólt, hogy „az isteni kegyelem rendelése szerint megérkezett az apostoli áldást tartalmazó levél, a főpapok és a papság, az ispánok és a nép hangos dicsőítésének kíséretében Istvánt, az Isten kedveltjét királynak kiáltották ki, és felkenték a krizma [szentelt olaj] kenetével, majd a királyi méltóság koronájával szerencsésen megkoronázták”. A nagyobbik legenda megkettőzött híre – egyrészt a pápai aláírásról Esztergom ügyében, másrészt a pápai levélről és István megkoronázásáról – gyanút kelt, ráadásul időrendje is kérdéses, hiszen a tíz püspökség aligha lehetett korábbi, mint a koronázás. Természetesen nem zárható ki, hogy ez kétszeri aktusban is történhetett, hihetőbbnek tűnik az egyszeri követküldés, amiről Hamuik püspök szól, aki emlékezhetett arra, hogy István küldötte Aserik-Anasztáz volt.

Ránk maradt egy okmány az 1001. április 4-én Ravennában tartott zsinat iratai közül, ahol a megjelentek sorában Anasztáz mint a szláv egyháztartomány Szűz Mária-monostorának – amit a meseritzi apátsággal azonosíthatunk – apátja szerepel. III. Ottót és II. Szilvesztert a néhány hónappal korábban ellenük kitört felkelés ekkorra már kivetette Rómából, és Ravenna környékére, egy monostorba szorultak vissza. A zsinaton a császár és a pápa elnökölt. Anasztáz minden valószínűség szerint Szent Adalbert tanítványával azonos, aki a lengyelországi Meseritz apáti tisztségét töltötte be, majd röviddel ezt követően Magyarországon pannonhalmi apát lett. A pannonhalmi kiváltságlevélből tudjuk, hogy Anasztáz már a 10. század vége óta szoros kapcsolatban állt Istvánnal, így teljesen természetesnek vehető, hogy a magyar fejedelem őt bízta meg ügye képviseletével Rómában (illetve, mivel oda a közbejött események miatt már nem tudott eljutni, Ravennában).

Mindenesetre a továbbiakban Hartvik egy erősen mesés színezetű történet keretében adja elő, hogy István miként jutott koronához. Eszerint a pápa elkészített a szintén keresztény hitre tért lengyelek kérésére egy koronát, és már a nap is ki volt tűzve, amikor elküldik azt a lengyel fejedelemnek. „Csakhogy tudja az Úr, hogy kik az övéi”, az elküldés előtti éjszakán a pápa látomást látott: az Úr küldötte elmondta neki, hogy ne a lengyeleknek, hanem a másnap hozzá érkező ismeretlen nép követeinek adja a koronát, mert az az ő vezérüket illeti meg „életének érdemeiért”. A következő nap valóban megjelent a pápa előtt Aszkrik, aki dicsérően szólt Istvánról. A római főpap olyannyira méltányolta István tetteit, hogy ilyen mondatra ragadtatta magát: „Én magam apostoli vagyok, ő viszont méltán apostola Krisztusnak, hiszen általa Krisztus magának ily nagy népet térített meg.” Így hát – zárja tudósítását Hartvik – „Aszkrik főpap mindent elért, amit csak kért”.

E tudósítás számos ponton a 11. század vége egyházpolitikai küzdelmeinek nyomát viseli, alapvetésében sem lehet hiteles a 10–11. század fordulójára. De nem teszi azzá azon szándék nyilvánvaló kifejtése sem, miszerint a korona isteni sugallatra került Istvánhoz, tehát égi eredető. A lengyelek pedig azért kerülhettek be a történetbe, és váltak annak mesebeli kárvallottjaivá, mivel a hagyomány megőrizhette annak emlékét, hogy Aszkrik „lengyelként” jelent meg a pápa előtt, s utóbb ez a valós mag torzulhatott el. István apostol minősítése a Hartviknál korábbi nagyobbik István-legendában is felbukkan, de itt még nem a pápával való összevetésben, hanem a korra jellemző azon értékítélet alapján, amely az egyházalapító királyoknak megadta ezt a címet.

A koronázás legtöbbet vitatott kérdése, hogy kitől kapta István a fejéket. A magyar hagyomány közvetett („az apostoli áldást tartalmazó levél”) vagy közvetlen formában (a pápa mennyei intés hatására bekövetkezett döntése) az adományozó személyét a római főpapban kereste. Ebben a vitában segítségünkre van az egyetlen kortárs tudósítás, Merseburgi Thietmar egy mondata. Ezt legkésőbb 1018-ban vetették pergamenre, tehát akkor, amikor későbbi torzító szemléletek még nem festették át egyik irányban sem a valóságot. A rövid, de magvas hír szerint „az említett császár kegyéből és biztatására pedig a bajorok hercegének, Henriknek a sógora, a saját országában püspöki székeket létesítő Vajk, koronát és áldást nyert”. A császár természetesen III. Ottó, a bajor herceg IV. Henrik, aki 995-ben váltotta fel Civakodó Henriket e tisztségben, Vajk pedig István. Ha csak az állna a szövegben, hogy István a koronát a császár kegyéből kapta, bizton arra lehetne következtetni, hogy a diadém küldője Ottó volt. De ott a „biztatására” szó is, ami kétségtelenné teszi, hogy a császár nem lehetett, hiszen önmagát nem buzdíthatta. Mivel az „áldás” szó szintén szerepel a szövegben, ez csak a pápára utalhat. Aligha véletlen, hogy a három István-legenda közül a legkorábbi, a nagyobbik is említette „az apostoli áldást tartalmazó levelet”. A mondatot tehát akként lehet értelmeznünk, hogy az áldást és a koronát a pápa, tehát II. Szilveszter küldte, de hozzájárult ehhez, és szinte kezdeményezte azt III. Ottó.

A magyar korona elnyerésével kapcsolatos két további mozzanatra is fény derül a merseburgi püspök szövege alapján. Nem véletlenül hangoztatja a szerző, hogy István a bajor herceg sógora. Könnyen meglehet, hogy IV. Henrik már 1000 elején, amikor Ottó Regensburgon keresztül utazott Gnieznóba, felhívta a császár figyelmét sógorára, Istvánra, vagyis közbenjárt rokonánál a magyar fejedelem érdekében. Ezzel függhet össze Ottó kezdeményező szerepe. Fontos mozzanat továbbá, hogy Thietmar a korona és az áldás elnyerését szoros kapcsolatba hozta István egyházszervező munkájával, vagyis hogy püspöki székeket létesített. Ez egyaránt fontos lehetett a pápának és a császárnak is, így hát feltehető, hogy a krónikás megjegyzése megfelel a valóságnak. A korona és az áldás küldésével tehát István egyházépítő tevékenységét ismerték el. Amennyiben pedig még a többes szám is igaz (a püspöki „székek”), arra gondolhatunk, hogy Veszprém mellett talán már a győri püspökség alapjait is megvetették a koronakérés idejére. Annak van tehát a legnagyobb valószínűsége, hogy a korona a pápától származott, de aligha adhatta volna a császár mellőzésével. Vagyis azt mondhatjuk: együttesen küldték azt Istvánnak. A pápától kapott koronához azonban 1000 táján még semmiféle pápai hűbérúri jogigény nem kapcsolódott. E korona egyébként a maga fizikai valóságában nem maradt ránk, az idők folyamán elveszett, elkallódott. Mindenesetre az 1031-ből való miseruhán (a későbbi koronázási paláston) István ékkövekkel és három liliommal díszített abroncskoronát visel.

Ha a ravennai zsinat idézett irata valóban Aserik-Anasztáz követjárásának emlékét őrzi, és egyetlen, Magyarországról indított itáliai követséggel számolunk, az esztergomi érsekség létesítéséről szóló pápai engedélyt és a koronát 1001 áprilisa után hozhatta el a meseritzi apát Istvánhoz. A koronázásra eszerint ezt követően, de mindenképpen 1001. augusztus 23-át megelőzően került sor, mivel 1009. augusztus 23-án, a pécsi püspökség alapító oklevelében István uralkodásának 9. esztendejéről szólt, ami csak akkor nyer értelmet, ha azt koronázásától számítjuk (hiszen egyébként a főhatalmat már Géza halála, 997 óta gyakorolta). Mivel gyanítható, hogy a koronázás egy jelentős egyházi ünnephez kapcsolódott, ami a jelenlevőkben tudatosította ezen esemény összefüggését a keresztény legitimációval, két dátum jöhet szóba: pünkösd (ez 1001-ben június 1-jére esett), vagy még inkább 1001. augusztus 15-e, a magyarok számára utóbb is mindig fontos ünnepnek számító Nagyboldogasszony napja. április 4-ét követően június 1-jére el lehetett érni Ravennából Esztergomba, de kérdés, mennyit időzött Anasztáz a zsinaton. Van ugyanakkor egy magyar kútfőnk (a Zágrábi Krónika) – amely ugyan a kritikus helyen dátumhibás –, ennek alapján István koronázásának időpontjául 1001. január 1-je adódik. Nincs bizonyíték a kezünkben, amelynek alapján teljes bizonyossággal választani lehetne a két lehetséges (forrás alapján adódó) koronázási dátum között. Talán az Anasztáz személyéről elmondottak miatt az 1001. nyári időpont tűnhet némileg valószínűbbnek.

Magáról a koronázásról semmi konkrét ismeretünk nincs, még azt sem tudjuk biztosan, hogy német (mainzi) vagy angol szertartásrend szerint ment-e végbe. Csak a kor ismeretében és a későbbi ceremóniák alapján mondhatjuk azt is, hogy a koronázáson két aktus fonódott egybe: a király felkenése és pappá felszentelése, hiszen ebben a korban a keresztény uralkodó király és pap (rex et sacerdos) volt egy személyben.

István koronázása mérföldkő mind személyes sorsa, mind az ország jövője alakulásában. Egyfelől nyílt szakítást eredményezett hatalma korábbi jogcímeivel, új legitimációt biztosított számára, amely az „Isten kegyelméből országló király” mennyei rendeltetésével cserélte fel a totemisztikus turulmonda „égi látomását”. Másfelől a korona elnyerése nagyban hozzájárult István tekintélyének növeléséhez, nemzetközi elismertetéséhez. Ez lényegében belépő volt a nyugat-európai keresztény népek és országok közösségébe. Igaz, ebbe az irányba – a nyugati értékrend befogadására – a magyar fejedelem már 996-ban, bajor házasságával megtette a döntő lépést, de ennek szimbolikus elismerése a koronázással történt meg. Ezzel az aktussal immár minden ismérv alapján biztosította magának az addig a szokásjog alapján viselt királyi címet. A másik két közép-európai ország (Lengyel- és Csehország) fejedelmével szemben István lépéselőnyre tett szert, hiszen koronát kapott. Csehországban ugyanis ekkor még fel sem merült a koronaszerzés gondolata. A lengyel Vitéz Boleszláv sem jutott el eddig, hiszen amikor 1004 táján arra a lépésre szánta el magát, hogy koronát kérjen Rómától, ezt – a közben a német királyi trónra emelkedett – II. Henrik (aki azonos István sógorával, IV. Henrik bajor herceggel) megakadályozta. Ezért lehet azt mondani, hogy István koronája és az ország függetlenségét szimbolizáló önálló magyar egyháztartomány, az esztergomi érsekség létrejötte egy történelmileg nagyon rövid időszak „terméke”: ebben a formában és ilyen eredménnyel sem 999 előtt, sem 1002 után nem születhetett volna meg egyik sem. A koronázás végső eredménye tehát a nemzetközileg elismert keresztény magyar monarchia létrejötte volt.

http://mek.oszk.hu/05000/05000/html

Hírek

Szécsi Margit

 

Emlékszem…

Pontosabban Nagy László feleségére emlékszem… A televízióban láthattam őket… És Berek Kati csodálatosan mondta el Nagy László verseit. (Eszembe jut, kőműves nagyapám milyen elragadtatással beszélt Berek Kati versmondásáról, amikor éppen együtt hallgattuk…) De abban az időben – hetvenes évek első fele –, Szécsi Margit Nagy László felesége volt, talán, nem csak számomra… Majd múltak az évek, és köteteit olvasva megismertem a költőnőt, akinek versei közel kerültek hozzám.
Annyira, hogy minden alkalmat megragadok, hogy „beszélhessek” Róla, vagy csak fellapozhassam köteteit…
És persze, emlékezetemben sokszor együtt látom őket.

 

Szécsi Margit
MOST ÜLÖK, VÁROK

Én, Szécsi Margit,
szerelmese csóknak és bornak,
egy nap az álmok földjére léptem,
hol gyönyör s éhség
egyetlen sóhajba forrad.

Most ülök, várok.

Szerelem büntet:
játék-kardomat mert lebocsátottam
érted, jaj lápon villó kikötő.
Világok úsznak
a sóhaj-szürke habban.

Most ülök, várok.

Szécsi Margit, 1981, Molnár Edit fotóművész képe
(Forrás: Fotóművészet; Molnár Edit vallomása)

„Pünkösd vasárnapján születtem, s az igaz beszéd tüzes ünnepéhez méltóan akarok a magyar szóval élni. Sokadmagammal a várakozásban megvirradva: mint hajdan, vagyok ma is elemi része a népnek. Tündér biztonsággal lebegve e golgotai por-zenitben: megsejtek és megítélni áhítok mindent, ami bennünket nem szeretni, de megalázni, felhasználni, idomítani akar – mindent, ami szárnyakat tarol. Hazám a porból való ének.” (Szécsi Margit)

 

Szécsi Margit
CÍMER

Se oroszlán, se olajág,
se cifra mező –
címeremben Uram, Uram,
se pénz, se erő,
de én hálok a világgal,
nem énvelem ő.

 

Szécsi Margit Budapesten született, 1928. május 28-án, 92 éves lenne… Budapesten hunyt el, 1990. november 23-án.
Pestszentlőrinci származású, édesapja asztalosmester volt. Édesanyja 2003-ban megérte 101. életévét.
Budapesten érettségizett. 1945–1948 között tisztviselő volt. 1948-ban népi kollégistaként a budapesti egyetem bölcsészkarán volt hallgató, de ebben a korszakában már verselt. A Fényes szelek nemzedékének tagja volt. 1952-ben férjhez ment Nagy László költőhöz, 1953-ban született meg fiuk, Nagy András, aki 2018-ban halt meg.
Első verse az Új Időkben jelent meg, ezt követték versei a Csillagban. A folyóirat munkatársa lett, de ezzel egyetemi tanulmányait félbeszakította. 1952-ben az épülő Sztálinvárosban fizikai munkás volt. Pécsett egy kultúrotthon vezetését vállalta el. 1955-ben jelentkezett Március című, első verseskötetével. (Wikipedia)

 

Szécsi Margit
A NYURGA MARGIT

A nyurga Margit elszökött,
csavargó vére részes ebben,
de ez nem tragédia,
s önmaga ellen mért verekedjen?

Pénzt, szerencsét, szeretőt,
ő volt, ki mindent el mert érni,
s mert még így is árva volt,
mindezt lapátra felcseréli.

Találkoztak még vele,
s aki látta, úgy látta: boldog.
Vörös tégladomb tövén
lesült cigányok közt vigyorgott.

Kurta, nyírott frizurája
lángolt a fényben, a szélben,
szépsége is tűzbe tűnt,
ült porosan, de kevélyen.

Szécsi Margit zárt és sűrített poétikai alakzatokban, dal- vagy balladaszerű formákban fejezi ki mondanivalóját. Versei gyakran a népdalok, a mondókák, a betyárnóták versépítő eljárásait használják fel, máskor a városi folklór nyersebb hangjával vagy a szürrealisztikus líra szabad képtársításaival tesznek kísérletet. Mindenképpen aforisztikus fogalmazásra törekszik, az egymással szembeállított képek belső feszültségét használja fel. A hatvanas évek végén jelentek meg költészetében a látomásos és mitikus jellegű hosszúversek, ezekben a rapszodikus költői kompozíciókban már nem a népköltészeti hagyományt, a “fényes szelek” nemzedékének “népi szürrealizmusát”, hanem a lírai és epikai formaelemeket vegyítő avantgarde poémák szerkesztésmódját és nyelvezetét követi. A versalak szerkezeti bővítése során a grammatikai formáknak – a felsorolásoknak, a párhuzamos és ellentétes szerkezeteknek – ad nagyobb poétikai szerepet. Az elégia hagyományos formáját is a kompozíció fellazításával, a montázstechnika használatával tette a lírai összefoglalás keretévé, s közelítette a költői rapszódia műfajához.

Nagy László tollrajza Szécsi Margitról

Angyalok strandja (1956) című kötetében már súlyos közéleti tapasztalatokról, a személyes és közösségi válság megrendítő élményeiről beszélt.

Szécsi Margit
ANGYALOK STRANDJA

Állok, zömök karácsonyfa,
szívem fölé hó-csillag száll,
bő bundámon hó-sivatag,
istenem, de behavaztál!

Szempillámon könnyű csengők,
hajszálaim fagyos gyertyák,
levegőbe-borzolódva
a ropogó eget tartják.

Fagyott, ezüst talpon lépek,
a hó-utat felkapálom.
Mennyei bőrben ki nem fér,
ember-nyomokra vadásszon.

Boldogok kik itt futottak,
bár kihűlt nyomukra lelnék,
már kigyúlt a nyár vigalma,
már ölel a drága vendég.

A dobogó angyalnyájak,
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!

Zsíroskenyér az ebédjük,
nincs egyebük csak a holnap,
testükön az elorzott nap
fényküllői bujdokolnak.

Ingyen úsznak és hevülnek,
fény-dárdás szemmel szeretnek,
lábuk alatt barna kölykök
meztelenül hemperegnek.

Trikójuk mint fény-bordákra
ráfestett tenyérnyi dzsungel:
sárga-csíkos karcsú tigris,
pálmafák zöld förgeteggel.

Kék vásznon a mell-középen
megfeszült, mosolygó Éva,
vérszín almát tart kezében,
talpa alatt Hold karéja.

Ím a végső hódolatra
térdepelnek a szivenlőtt
nap előtt a tűzimádók,
csatolni a szíj-cipellőt.

A dobogó angyalnyájak
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!

Itt laknak, s míg apjuk, dédjük
titkos lábnyomán tipornak,
szem-ernyőzve innen nézik
tornyait a babylonnak.

Útjait, mint óceáni
sávokat, temérdek bálnák:
lomha mélykék autóbuszok
ezüst-homlokokkal szántják.

Ring a szörnyeteg-gyomorban
zsúfolt ősvilág, benyelt nép.
Pára sűrűdik, lapulnak
kis, kötőtűs cekkerecskék.

Alma-mellek tolakodnak,
lökődésben térd üt rózsát.
Testből-testbe vándorolnak
tűzfejű elektron-csordák.

Szeplősre-lesült anyácskák
gyerekkel s virággal ülnek,
hőségtől az akácbimbók
kinyílnak s termékenyülnek.

A világváros fölérez,
csápjain csillangó-bolyok:
zöld, vörös, arany reklámok,
aranyfogú ujság forog.

Suhognak a forró szoknyák,
sötét taxik dudája rí,
terjednek a szívárványos
olaj síma szőnyegei.

Meggyleves forr. Duzzadt szívek
a fullasztó éjszakában
bukdácsolnak föl-le, föl-le,
haloványodnak csodásan.

Gáz sivít: valaki meghal.
Gyászinduló s harmonika.
Buda hegyei nyüzsögnek,
a tipródás is muzsika.

Föltúrnám a nagy világbolyt,
ha nem tudnám: édesebben
hív az élet e partmenti
szegényes angyal-negyedben.

Ha akarom: itt a központ,
föld-közép, földön föld-csillag.
Föld alatt futó gyökérből –
fénypaloták innen nyúlnak.

De itt alszik már az élet,
csak lábnyomait ha látom.
A lét ingyen csengettyűi
meghaltak e délutánon…

Legel, körme holdakat lép,
a szegények tehénkéje.
Egyszerre a homlokából
két sudár csont nő az égbe.

Kék agancsfa, terebélyes,
az égsátort elborítja,
gidák és azok gidái
ott kinőnek rajta ringva.

A dobogó angyalnyájak
a dobogó angyalnyájak
itt a földön és szívemben
mintha térdrehullanának!

Szemük fehér, kerek csillag.
Ring a csillagfa derengve.
Hull, hull az égi tejzápor
a szomjazó emberekre.

…megdöbbentő igazsággal keltettek életre Derkovits Gyula vásznai. Szécsi Margit a valóság kendőzetlen ábrázolását, a látomások nyomasztó valóságtartalmát és az igazságkeresés makacs vágyát tekintve őbenne találta meg mesterét. Szembefordulását a hivatalos politikával a szellemi elődjének tekintett festő proletármodelljeire hivatkozva fejezte ki:

 

Szécsi Margit
VERS DERKOVITS PROLETÁRANYA C. KÉPÉHEZ

Fog-sejtjeimből a meszet
elszívtad. Hajam kevesebb,
mint aranyfüst, kis koponyádra
leszállt, mert készülsz a világra.

Ha jobb ételre tellene,
az is csak néked kellene,
s fém-rácsos rend előtt papucsban
– miattad állok rongy mamuszban.

Hallgass, piciny szilaj parancs!
A bévül-bolyhos vérnarancs
nem nékünk gördül – még haját se
kapjuk, nemhogy ízét – szagát se.

Csitulj, testemben csöpp alak!
Mikor én téged kaptalak,
ne gondoltam volna a kéjre –
fáradtan inkább csöndes éjre!

De bár a sors mind ostobább,
ne félj, nem leszek mostohád.
Étel- s csókkövetelő szádat –
szeretlek, akár az apádat.

Kicsinykém, csöpp sírás-falat
s esendő férfi, áldalak.
Tőletek vagyok oly hatalmas,
minden szegényért anyafarkas.

Nagy László: Szécsi Margit
Új heraldika kötetborító grafikája;
Nagy László rézkarca

„Szécsi Margit törékeny teste, szipkát tartó keze és felénk néző arca (a rézkarcnak ugyancsak volt már grafikai előzménye) vezeti be az Új heraldikát.” (Szakolczay Lajos; magyar napló, 2006 augusztus)

A költő vívódásaiban mindig az ifjúság biztosabb világképétől és boldogabb emlékeitől remél megtartó erőt. A privatizálódott érdekek sivár világával azokat a tartalmas emberi kapcsolatokat állítja szembe, amelyeket ifjúságában alakított ki Nagy Lászlóval, Kondor Bélával s a “fényes szelek” nemzedékének más alkotó egyéniségeivel. Emberi ideálja elsősorban a Kondor Bélához írott versekben ölt alakot, a korán eltávozott festő Szécsi Margit erkölcsi eszményrendszerének központi hőse és szentje lesz. Az ő tragikus alakjában találja meg a forradalmas ifjúság szimbólumát, a szuverén emberi személyiség érvényes példáját, de korai halálának is jelképes értelmet ad: a közös ifjúság nagyra hivatott erőfeszítéseinek szomorú megtörésére utal. Ez okozza, hogy a festőnek emléket állító versek (Az ítélkező, Kedves Samu!) összefoglaló módon fejezik ki a költő csalódásait, ugyanakkor a közös eszmények megőrzésének készségét.

 

Szécsi Margit
AZ ÍTÉLKEZŐ

                   Kondor Béla halálára

   Íme íme íme íme
ki közeleg az örök haza felől
nem kell őnéki fekete hintó lakkos hintó kerekes hintó
jaj hogy neki már szárnyai szárnyai szárnyai vannak!

Eljő, bejő az örök város felől
a mulandóság fölé
dáliáink szomorú feje fölé
szürke házaink fölé a gyülekezet zokogásai fölé
hogy megnézze ki az aki igen énekel érte!

Kapj föl immár
kapj föl immár
a te világos szárnyaidra
kapj föl immár!

Kicsoda énekel neki
kicsoda énekel neki
az aki nem énekelt életében
íme holtában énekel neki
de nincsen-e őneki hangja maga-magáért?

Szerettetek-e engem?
Szerettetek-e engem?
A játszások közé a porban labdát ütögetni
a ti eleven porotok közé
befogadtatok-e engem?
Adtatok-e a kezembe karéj kenyeret
hajamra szagos olajat
vérhullató szívemre fehér törülközőt?
Adtatok bizony tüzes lobogósat
hogy abban forgódjam sajogjak örökkön örökké!

Íme száll hogy száll hogy száll
szárnyai a beíratlan lapok
a befestetlen lapok
fehérek igen fehérek mint a leveles lehetőség
repülő fehér terebély-fa
A nyugodalom városa felől
így közeleg fölibénk az Angyal

Kapj föl immár
Kapj föl immár
A te világos szárnyaidra
kapj föl immár!

Íme a világ vőlegénye
énekel száll énekel és száll
Kondor úr csillag-borosta-álarcban az égen
énekel száll énekel és száll
jók a te kezeid a világ megművelésére
énekel száll énekel és száll
jó a te lelked a világ-szerelemre
énekel száll énekel és száll
az arany a piros a fekete festék
elporlad a szívünkre száll
mivel fested be az ég boltozatát
énekel száll énekel és száll
ki mondta hogy a befelé-fordított képek látványa
nem fáj!
hogy sír hogy sír mi pedig magunkért sírunk
énekel száll énekel és száll

Ringyó a világ nem anyád
ágyára stricit mórikált
a recsegők a ripacsok
az ekecs-uracsok karát
– de imádni lágy szövevényeit
lányos útjait érhuzalainak ezüst csillogását
pupilláinak tarka külvárosát
megindító karácsonyfa-haját
imádni ifjúi magát
mi tudtuk csak ifjan s hiába
a befelé-fordított képek emléke
a nem-kellő szeretet kötege
az kísér bennünket az éjszakába!

Világosság Világosság
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
a régiókba a felszínt fölemeli
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
ahol a gyilkosság is látható lesz
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
ahol a vasutas a poéta mártír-koronában
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
ahol a jóra-való restség bűnhődik a fényben
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik
Kicsoda bírja el a Szövétnek világosságát
Gyújtatlan gyullad oltatlan aluszik.

Kapj föl immár
Kapj föl immár
A te világos szárnyaidra
kapj föl immár!

Elér fölér a legmagasabb magasságba
fölér
Kiterül kifekszik akár a szárnyas gép lebeg
szerkezetei tündöklőek
tiszta gyémánttal gyémánt rudakkal gyémánt
lapokkal szegecsekkel veretes alkatrészek
ligeti forgók óriáskerekek surrogva zúgnak
zengve zendülnek súrlódnak pendülnek
sóhaja a Vezúv óriás füstmadara
füst meg szerkezethatalom az égen fehéren kéken
ott delel s éjjel is dél van
Megrendül a Menyország

És alá alá
mivégre tekint ő alá
bánatai földjére a gyarló földre
a szeretett földre gyarló bánatainkra
mit adott neki a föld mit adhat neked a föld?
Kenyerünk Angyalunk Forradalmunk
fogai közül a kést lassan leejti
pengve száll az alá akár az énekeletlen ének
nyitott tenyerünk előtt megáll
az a kés a miénk
az a kés a miénk már
a miénk az a kés Tiéd az ének az ének
a te világos szárnyaidra
kapj föl immár!

„…ünnep volt, ha megjelent a színpadon, vagy mikor kifogyhatatlan energiával ontotta nagy verseit, verskatedrálisait, mert a dalok mellett az volt az ő igazi műfaja.
Nem írta, hitem szerint építette ezeket a verseket, amilyeneket ma nem ír már senki. Építette méltóságból, felelősségből, hitből és dacból, mint egy haragvó angyal.
(…)
Törékeny alakja, királynői tartású, Kleopátra-frizurás feje a Kassák-klubban vagy a Fehérvári úti táncházban szinte hozzátartozott a táncolók forgatagához. Sokszor meghívott vendég volt, de gyakran csak jött, szerette nézni a táncosokat. Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát. Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel.”
(Forrás: Tóth Erzsébet: Vagány csillagon, Versmondó / 2003.augusztus / XI. évfolyam 3-4. szám 8. o.)

Szécsi Margit
CSAK SUGÁRRAL

Az ember lecsúszásában a kapkodás
a legfélelmesebb.
A tavalyi fakéreg alázatosan
lepördül mint testről a seb.
Gyökereket, szikrázó ereket a vén fa
korával elszántan kiolt,
lombjait emeli még az ifju mennyre,
végső, sárguló mosolyt.
Ó lenne, bár lenne oly komor köntös,
fenséges egyenruha,
hogy vas redői elbonganák
helyettem: nem küzdök soha,
nem dőlök be az emberek ostoba
önáltatásának: kígyó-puhán
nem kúszok, nem vonaglok
tétlen-futó életem után,
megállok… Ti nők, ti nők, ha még
vállatok pompás-kerek,
gúnyból, pici-fullánku rosszindulatból
ti még nem értetek;
s vénülő nyanyák: úrhölgy-bakák,
kiket már meglegyint
az elmulás, kő-hideg szemem reátok
még irtózattal tekint;
S hát ti, régi diákok,
pohosak, kopaszodók!
A hús-adó állás szine elé
csöndesen lelohadók!
Mi közötök, de mi közötök
a befuccsolthoz, aki
másoknak ragyogtatásával
óhajtott hódítani!
Isten kő-csillagai vernek,
barátaim egyre hiúbbak,
féltékeny nőcskék macerálnak,
rajongóim kimúlnak,
kezemből a munkát kivették,
– megállok egyenesen,
testem vizsgálom: nehogy halálom
gyatra közlátvány legyen.
Dehát olyan szégyen szegényen érkezni
a halál csúcsaira?
Ime, kiszállok vélt érdekeimből,
rajtam időtlen ruha,
elhagy a szalón-vérpadok
fordított tér-iszonya.
Még izom-szíjas, barna lábaim
elvisznek egy darabig,
de már addig e sok-bokru tüdő
csak tűzzel táplálkozik,
csak világossággal ez a kőszem,
a szív csak énekkel él.
Szaglászó kutya nem leszek
gazdagok vermeinél.
Hajlongva is mindüket utáltam,
halkságom volt: gyűlölet,
kultúrátok csupa cafrang,
könnyező sírfelület.
Megkaptam ami kellett,
hadd legyek most már szabad,
hadd ünnepeljem nyíltan
rámtörő bukásomat.
Tisztább attól vagyok
amitől egyre szegényebb.
Mert nem én zuhanok,
hanem amit álmodtam: az élet.

 

 

Szécsi Margit: ÚGY NÉZTEM;
Sebestyén Márta Sebő Ferenc

 

„Egyenrangú, bátor nő volt, nem akármilyen férfiak mellett: Nagy László, Kondor Béla, Csoóri Sándor, Juhász Ferenc, Ágh István és a nagy előd, Kassák Lajos alkották többnyire társaságát.
Szép volt a csibészhercegnő a költőkirály mellett, kiegészítették egymást. Szécsi Margit nyersebb, vagányabb verseket írt, mint Nagy László, ő a külvárosból jött, munkás ősökkel. Verseiben a „cigány-Margitra” emlékezik, a csavargó gyerekre, a nádasokban bujkálóra. Senki a magyar költészetben nem írt annyi verset akkora gyöngédséggel a nádasokról, mint ő. De a gesztenyeimádó cirkuszi zenészben is őt érzem, aki ül Kondor és Nagy László mellett, és szájharmonikázik. Vagy csak fújja, fújja a füstöt, issza egy deci borát.”
(Tóth Erzsébet: Vagány csillagon, Versmondó / 2003.augusztus / XI. évfolyam 3-4. szám 8. o.)

 

Szécsi Margit
ÚJÉV REGGELE ELÉ

Majd elkövetkeznek arany
kürtjei és csillagai
a születésnek, a halálnak,
mikor a szőrös koldus is
tündöklő mocsokban tapos
s karórát szed szíverősítőnek
a nagy hajnalban, a roppant
bíbor mennyek alatt, midőn
a trombitákat összesöprik.

 

„Ámulva és boldogan fedezem fel újra, hogy a kortárs költők közül a legtöbb verset, verssort kívülről Szécsi Margittól tudom! Habár ez a szokás kiment a divatból, sőt kissé nevetséges is, hogy költők egymás versét mondogassák – de régebben (istenem, milyen régen! Úgy huszonkét-huszonnégy éve!) a költőtanoncok, a zöldfülű lelkesek egymásnak mondták föl, fújták kívülről, nem a saját versüket, nem, nem: azt inkább szemérmesen elhallgatták, hanem az előttük járókét, a választott példaképekét. A nyomdaszagra nekünk még érzékeny volt az orrunk, a versekre fogékony a lelkünk, s a pálya iránt tökéletes az odaadásunk. Sovány ösztöndíj még soványabb filléreiből, de mi voltunk az első vásárlói irodalmi lapnak, versesfüzetnek. Úgy éreztük (joggal?), hogy egyenest nekünk szólnak, íródtak a versek – s feltétlen rajongással tekintettünk az „öreg” mesterekre! Tudták-e? (Tudta-e az akkor huszonéves „öreg” Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István – és a finom-törékenyszép Szécsi Margit? Mert nekünk, nekem ma is, ők voltak a csoda, a hétről hétre megszólaló költő!)” [Csukás István: Portré és vallomás Szécsi Margitról (részlet); PIM DIA]

Szécsi Margit:
ESÉLY

Drótokkal szegett hegygerincen,
lépkedünk porladó bilincsen
mert előttünk azok haladtak
kik e vasakból kirohadtak.
Járunk az ősatyák porában,
koponyájuk hóharmatában.
Nincs a kínok kertjének mása,
holtaknak nincs feloldozása.
De mi törtetünk okkal, érvvel,
megkötözött zsiroskenyérrel.
Mi, a világot megnyerendők:
kártyázni hívjuk a Teremtőt.
Nincs egyebünk a négy királynál,
íjjas-szíjjas lapos hadánál,
kétdimenziós pej-lovánál,
zsebünkben ott a négy világtáj.
A figurák derékba-vágva,
nincs gonduk életre-halálra,
kifestett báb-orcájuk békés,
merev mosoly, semmi emésztés,
íj-idegük is cipőpertli,
ezekkel kell minékünk nyerni.
Jövünk öröktől étlen-éhen,
sziluettünk is forr az égen,
jóllakatni hol az a hentes!
Fohászkodunk a fegyelemhez.
Lekuporodunk csöndben együtt,
a kenyérkét immár megettük,
életünk egy van, pénzünk semmi,
jaj, a szív szégyell visszamenni.
Ej, követeld az odvas fától
jussod, ki rádmaradt apádról,
az odakötött borju árát,
ha már a farkasok lerágták!
Szemközt a kopáros hegyoldal,
betenyerelve puszta hanttal
kiket növeszt növekvő árnyék.
Aki veszít: oda az átlép.
Nézünk átra, magaslatára:
hát temető az, s csupa páva!

Megúnta az isten a harcot,
nem óhajt többé hadi-sarcot,
únja kuruccát és labanccát,
a szegények pörét s kudarcát,
rabjainak tetves gabancát –
az isten befejezte harcát.
Kíván nehéz halotti pompát,
teliholddal-tömött aortát,
kíván, kívánós egy Gigászra:
az elképzelhetetlen gyászra –
mint vemhes oroszlán az étkét:
kíván az isten világ-végét.

Kegyúrban a kegyes kegyelmet –
teremtődben ne kutass rendet,
az értelem bennünk világít,
Teremtmény, tarts ki éjszakádig.

Megúnta az isten a harcot,
kioltja az emberi arcot.
De mi az ember alkonyába
jöttünk mint hajnalhasadásba,
játszani jöttünk – a fegyvert még
apáink kezéből kiverték.
Mi, birtokosai a szónak
föltesszük legtisztább valónkat,
s úgy játszunk felvirított lappal
hogy lásd: mi van a kártya-pakkban.
Mi van? Ami lehetne. Ünnep.
Szív-királyok elevenülnek,
szüreti hősökkel a présház –
kondákkal hömpölyög a makkász,
festett fodor víz: tenger-rengés,
íme, a szép világteremtés,
zendül a zöld leveles erdő,
betyárral s szűzekkel kerengő,
folyó zuhog, csónak lavíroz,
szeretők készülnek a csókhoz,
s amitől elidegenültünk:
van s értünk van s virágzik telkünk,
indázik tök, töklevél támad,
szára növekszik pikulának,
ernyője napsütésben kendő,
termése dagadt marhabendő,
csíráznak boldog vetemények,
varjat űznek piciny cselédek,
fúj furulyát Kuoni Pásztor,
ittasulunk bodza szagától,
este a kertek alját lámpák:
bemozogják jánosbogárkák,
pihen a sólyom, sapka rajta,
meglódul a torony harangja –
csönd lesz, törlünk kenyérrel üstöt,
kezdenek hangolni a tücskök,
feljő a hold, a göncöl-csillag,
siheder ölel, anya altat,
feljő a nap, család megéled,
munkál a test, pihen a lélek,
arató izzad – vén csősz fázik,
rőzsén a tündér láng virágzik,
nagy havas tél van, nagy tavasz jön,
ibolyás a vitézi öltöny,
tubarózsa a nők kalapja,
s máris a sors kévébe-rakva –
iszunk, íjat ajzunk, cicázunk,
újévből új évbe bokázunk,
vért adunk festett vérű Ásznak,
Tell Vilmosnak, Stüszi Vadásznak,
szép vénségből szép ifjúságba
újulunk mint szív-ábrás nászba,
s kiterítjük eléd a kártyát:
Szent, szent, szent az élet, ha látják,
közös szemünktől szép a reggel,
szent az élet, Úrunk ne vedd el –

Már az első ütés megingat:
körünkből kiromlik egy Csillag.
S ahogy elzuhan odaátra:
a temetőn kigyúl egy lámpa.
Merülünk gyászba, nagy Vigyázzba.
Sötét a van, akár a nem-volt,
kezd világolni ami Megholt –
amennyi gyász, annyi a lángja.

Az élet képei lehullnak,
most dobjuk a tétre magunkat,
vesztő seregünk húnyni, fogyni –
most kezd a temető ragyogni,
a bánat gyémánttűzbe vonja,
lüktet, akár a karácsonyfa.

Feljött a sírokra a páva,
feljött, de nem szabadulásra.
Pecsétül az örök hazára
terjengve csillagzik a páva.
Pupillás tolla glóriába
kifeszül mint kézben a kártya,
karéjoz a világ porába,
besöpri szívünket a páva.
Mi is lámpát gyújtunk az éjnek,
ezer szemünkben ég a lélek,
világolunk halálra szánva,
vagyunk a temetőnek párja.
Eljő az élet éjszakája,
ifjú lámpáink arcra buknak –

Ragyogjunk, testvérek, magunknak.

Kardvasak gyúlnak hűlnek
Csonkon a csonkok hegedűlnek
Kiforr a seb és beforrad
Végtelen útján
A Holdnak

 

„Hol győzhet a költő, milyen csatatéren? S miféle győzelmei lehetnek? Nyilvánvaló, hogy csak a versben; és győzelem sokféle lehet. Mert győzelemnek számít és győzelem az is, ha válságos, felborult, felrobbant világát verssé fogalmazza; ha sajgó idegeit húrrá hangolja; ha költőönmagát csillagként kitűzi – ragyogjon. A keserű kijelentésnek ellentmondva: nemcsak magunknak. Bár talán tud róla, de hadd írjam ide: lépteit, küzdelmeit, verseit hű és biztató szemek kísérik és kísérték mindig is, a mi szemünk; ez az írás sem más, mint főhajtás a költő előtt; s egy régi drukker öröme a diadal fölött, amely íme, bekövetkezett! [Csukás István: Portré és vallomás Szécsi Margitról (részlet]

 

Elolvasható:

Szécsi Margit
KÖLTŐ A HOLDBAN
Összegyűjtött versek

https://mek.oszk.hu/01000/01076/01076.htm

 

Szécsi Margit és Nagy László, 1959

Magyar Napló 2015/2 IRODALMI MAGAZIN
2015.11.19.

http://magyarnaplo.hu/wp-content/uploads/2016/11/im_nagy_laszlo.pdf

 

Szécsi Margit:
VONZÁS

                 Nagy Lászlónak

Kellesz a kárhozathoz,
az üdvösséghez,
kellesz hangnak a némák
körmenetéhez.

Rozzant kocsmai székek,
üvegek, képek,
részeg seregek – minden
megindul érted.

Vonzod az éhes létet,
lényed a póráz.
Üdvösségre ki gondol:
szavadra pályáz.

Minden égbeli érckő
melleden villan,
fordul, énekre-lobban
félelmes kínban.

Ó majd kitűz az ország,
kénytelen vállal,
bajban elhenceg véled:
sajgó virággal.

Szécsi Margit:
SZERELEM

Acélkék rozsban háltam,
karod volt párna fejem alatt.
Csókok, s ledőlt rozsszálak
becézték barna derekamat.

Távol a töltés nyúlánk
fennsíkján olykor egy-egy remek
gyorsvonat elviharzott,
s fénye rajtunk is végigsepert,

s füttyszóra jólét, buja
szépség amint ott elrobogott,
a nehéz gazdagság súlya
alatt a talpfa felzokogott.

Habpárnák, ételek, ékszer
úsztak a fényes fergetegen,
és utak, micsoda tájak!
Nekünk csak egy volt, a szerelem.

 

 

Forrás:
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE
1945-1975 MEK
Wikipedia
PIM DIA
Tóth Erzsébet: Vagány csillagon, Versmondó / 2003.augusztus / XI. évfolyam 3-4. szám 8. o.
MEK (Magyar Elektronikus Könyvtár – Országos Széchényi Könyvtár)
Fotóművészet
Nagy László: Szécsi Margit
Új heraldika kötetborító grafikája;
Nagy László rézkarca
Magyar Napló 2015/2

 

 

Hírek

A magyar kultúra napja

 

„A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!” (Sebő Ferenc)

 

Kosztolányi Dezső: Magyar vagyok, minthogy magyarul írok…

 Magyar vagyok, minthogy magyarul írok,
magyarul mondom ámuldozva: tej,
s magyarul mondom a halálos Áment.
Ha ingadozva hátradől e fej,
s az elomló test végső reszketéssel
a levegőbe rázza vézna öklét,
s egy mozdulattal és egy bús igével
egy lesz vele a rejtélyes öröklét.

 

A magyar kultúra napját 1989 óta ünneplik január 22-én annak emlékére, hogy a kézirat tanúsága szerint Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be Szatmárcsekén a Himnuszt.

A magyarságnak a 19. századig nem volt nemzeti himnusza. Az 1815-től Szatmárcsekén élő Kölcsey

Ferenc a bécsi udvar alkotmánytipró intézkedéseinek fokozódása idején, 1823 januárjában írta hazafias költészetének legnagyobb remekét, a Hymnust. Először 1829-ben Kisfaludy Károly Aurorájában jelent meg, a kéziraton még szereplő “Magyar nép zivataros századaiból” alcím nélkül, 1832-ben, Kölcsey munkáinak első kötetében már a szerző által adott alcímmel látott napvilágot.

A Himnusz megzenésítésére 1844-ben került sor pályázat keretében, amelyet Erkel Ferenc, a Nemzeti Színház karmestere nyert meg a zsűri ítélete szerint. A művet 1844. július 2-án mutatták be a Nemzeti Színházban, hivatalos állami ünnepségen 1848. augusztus 20-án csendült fel először. A 191 éves Himnuszt a közmegegyezés tette nemzeti imádságunkká, hivatalosan azonban csak az 1949. évi alkotmányt alapjaiban módosító 1989. évi XXXI. törvény iktatta nemzeti jelképeink sorába.

A magyar kultúra napjáról való megemlékezés gondolatát ifjabb Fasang Árpád zongoraművész vetette föl 1985-ben, majd a Hazafias Népfront fórumain hívta fel a figyelmet egy ilyen ünnep fontosságára. “Ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is” – mondta a kezdeményező.

Azóta a magyarság idehaza, a határokon túl és szerte a világban megemlékezik január 22. alkalmával a magyar kulturális értékekről.

 

A Himnusz eredeti szövege (korabeli helyesírással)

Hymnus, a’ Magyar nép
zivataros századaiból.
Cseke.Januar.22d.
1823.

İsten áld meg a’ Magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel,.
Bal sors a’ kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e’ nép
A’ múltat ’s jövendőt!
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Verthadunk csonthalmain
Győzedelmi ének?
Hányszor támadt tennfiad
Szép hazám kebledre,
’S lettél magzatod miatt,
Magzatod hamvedre?

Őseinket felhozád
Karpat szent bérczére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
’S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Bújt az üldözött ’s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett ’s nem lelé
Honját a’ hazában.
Bérczre hág és völgybe száll,
Bú ’s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
’S lángtenger felette.

Érttünk Kunság mezejin
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlőveszszejin
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad Török sánczára,
’S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv ’s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
’S ah, szabadság nem virúl
A’ holtnak véréböl,
Kinzó rabság könynye húll
Árvánk hő szeméböl!

Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
’S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló Mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd Töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Szánd meg İsten a’ Magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kinjának.
Bal sors a’ kit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödtte már e’ nép
A’ múltat ’s jövendőt.!

(Megjegyzés: dőlt betűvel megjelenítve: az eredeti kézirat sérülése miatt hiányzó szövegrészek)

Forrás: Wikipedia

 

„Mert amiként különb-különb tájakról és tartományokból jönnek a vendégek, úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket a pöffeszkedéstől elrettenti. Mert az egy nyelvő és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak. Ha pedig le akarnád rombolni, amit építettem, vagy szét szórni, amit összegyőjtöttem, kétségkívül igen nagy kárt szenvedne országod. Hogy ez ne legyen, naponta nagyobbítsd országodat, hogy koronádat az emberek nagyságosnak tartsák.” (SZENT ISTVÁN KIRÁLY INTELMEI IMRE HEÍRCEGHEZ)

 

„A mesebeli árva gyermek a magyar nyelv. Még az ág is húzza.”

Pedig gyönyörű tartományai vannak. A legszebb országon húzódnak folyamai. A vadmadarak, csillagos égboltozat alatt lakó pásztorok és rajongó költők vigyáztak ez árva gyermek lépéseire, amíg járni tanult. Néha eldugdosták, mint a bujdosó kurucot vagy honvédet. Szőlőhegyek borházaiban, kollégiumok üres padlásain, a bedőlt pusztai kutak felett szárnyaló szél zúgásában élt. Tompa Mihály hallgatja a folyón mosó menyecskék felgyűrt ruhája felől a nép dalait. A Vahotték kertjében az árvalányhaj alatt meghúzódik. De lakott a gályákon is, evezőpadhoz láncolt prédikátorok bús lelkében. Bujdosott Caraffa elől a bányavárosokban, a Bükk rengetegében, a kék szemű, álmodozó regényíró reménységében, az Újépület celláiban… Az árva gyermek felnövekedett, megerősödött, királyfi lett belőle, mint a mesében. A legszebb ruhája van, egy nagy tehetségű irodalom hordja a kincstárába a bányák és fantáziák mélyéről az ékköveket, az új magyar szavakat, fogalmakat. És most újra a gazdagodás útján van. A háborúnak temérdek új szót, érzést, gondolatot köszönhet majd az irodalom. Eddig csak a salak, a halpénz, a békalencse vetődött fel a folyam felszínére. (Itt-ott úszik egy különös virág, a messziségben növekedő új nagy fának tavaszi virága.) Nem kell bántani drága, árva gyermekből királyfivá növekedett magyar nyelvünket. Őt már senki se veheti el tőlünk. Amint a múltunk, a legsajátosabb nemzeti múltunk is a miénk marad, bármi történjék.

(Krúdy Gyula: Felhő, 1915)

A magyar kultúra napja – A Kultúra Lovagja címeket adtak át

A Kultúra Lovagja címeket adtak át január 18-án, szombaton, a magyar kultúra napja alkalmából tartott ünnepi gálán. A budapesti Honvéd Kulturális Központban nyolc országból érkezett 36 lovagot avattak.

„Olyan kiváló emberek kapják a Kultúra Lovagja elismerést, akik nemcsak az egyetemes és magyar kultúrát őrizték, ápolták évtizedeken keresztül, hanem rengeteget tettek a közösségünkért egy emberöltőn át, alázatos és következetes munkával” – mondta beszédében Fülöp Péter, az Emmi művészeti, közművelődési és közgyűjteményi ügyekért felelős helyettes államtitkára.

A magyar kultúra napja alkalmából immár 24. alkalommal megrendezett gála két fővédnöke Benkő Tibor honvédelmi miniszter és Fekete Péter, az Emmi kultúráért felelős államtitkára volt. Az utóbbi nevében megszólaló Fülöp Péter kiemelte: minél jobban ismerjük az egyetemes vagy a származásunk szerinti kultúrát, annál gazdagabban érezhetjük magunkat a kultúra adta és jelentette biztonságban.

A honvédelmi tárca vezetése nevében felszólaló Erdélyi Lajos, a HM humánpolitikáért felelős helyettes államtitkára hangsúlyozta: a közös kultúra lényegében egy nyelv, egy titkos szövetség szimbólumrendszere, amit csak mi értünk, ez az ember legértékesebb tulajdona. „A katonák is hozzájárultak a magyarság kulturális fejlődéséhez, a magyar kultúra napja gálát megálmodó és létrehozó két szervezetet, a Honvéd Kulturális Egyesületet és a Falvak Kultúrájáért Alapítványt is katonák alapították és jelenleg is vezetik. A katonakultúra és a katonák által képviselt művészeti tevékenység gyorsan és egyértelműen a közművelődés részévé válik” – fogalmazott Erdélyi Lajos.

A magyar kultúra napja gála 24 éves múltra visszatekintő esemény, amely az anyaországban, a Kárpát-medencében és a diaszpórában működő civil szervezetek együttműködésével valósul meg. A rendezvény keretében egy vajdasági, egy felvidéki és egy magyarországi ifjúsági közösség Örökség serleg elismerésben részesül. Az idei gála díszvendége Bácska volt.

A Kultúra Lovagja elismerést azok kapják, akik határon innen és túl, szűkebb vagy tágabb közösségükben önzetlenül, áldozatos munkával, magas színvonalon szolgálják a magyar kultúrát. A címre minden évben pályázat útján civil szervezetek és önkormányzatok állítanak jelölteket. Az elismertek oklevelet, kitűzőt és nyakdíszt kapnak, nevüket beírják a Kultúra Lovagjainak aranykönyvébe. Az avatás a történelmi díszőrség által őrzött Szent Korona másolatának jelenlétében történik.

A szombaton avatott lovag között van mások mellett Micsik Béla törökbecsei (Szerbia) hitoktató, népzenész, Joszif Bozsuk nagybocskói (Ukrajna) polgármester, Ulrich Moritz eislebeni (Németország) szinkrontolmács, Balázs Géza nyelvész, Benkő László zenész, Ember István MÁV-alkalmazott, Farkas Veronika révkomáromi (Szlovákia) művészettörténész, Léphaft Pál nagybecskereki (Szerbia) grafikus, Prokopp Mária művészettörténész, Radnainé Fogarasi Katalin , a Nemzeti Örökég Intézet főigazgatója, Tarics Péter külpolitikai újságíró és Vörös Árpád táncművész.

 

Gross Arnold: Művészek, tripla rézkarc nyomat, 1983

 

Gross Arnold Munkácsy-díjas grafikus, a mai magyar grafika egyik legegyénibb képviselője volt.

„Gross kiváló forma- és egyensúly érzéke, rafinált színkultúrája érvényesül a biztos, ám leheletkönnyű kézzel rézlemezre karcolt vonalakban éppúgy, mint a puhán egymásba omló szivárványos színekben. A teremtett világba szervesen illeszkedő, annak törvényeit tisztelő emberi tevékenység produktumait is átlényegítő harmónia árad e művekből. Ha kellő figyelemmel szemléljük e lapokat, lassanként oldódnak a napi gondok, bosszankodások során ránk rakódott feszültség, és talán mi is megtanuljuk derűsebben látni a világot.”

Dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész

 

Kokas Ignác: Ősz Ginza pusztán, 1985

 

Kokas Ignác 1926. március 4-én született a Fehér megyei Vál községben. Gyermekéveit szülőföldjén, a Váli-völgy közepén, Fejér megyében töltötte, talán innen származik különös természetszeretete, tiszteli a földet, a vizet, a fákat, a madarakat, az elhagyott épületeket és kőbányákat, szereti a napot, benne a természet erejét, tisztelettel tekint a küzdőkre, az életért harcolókra, a győzelemért megszenvedőkre.

“1973-tól 1986-ig alakrajzot és festést tanítottam a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. igen hosszú vívódás után mertem erre a feladatra vállalkozni. Döntésemet a felelősség nagysága és a kishitűségem nehezítette meg. Amikor átléptem a főiskola kapuján – a sok bizonytalanságtól kicsit imbolyogva -, két dolgomban azonban biztos voltam. Először is nem leszek professzor, aki kérlelhetetlen recepteket diktál. Másodszor szabadságot adok az ifjúságnak, mert ha nem szívük szerint rajzolnak és festenek, akkor mi vezérli őket? (…) Idekívánkozik az a mondandóm is, hogy birtokában voltam annak az adománynak, melynek segítségével ha már felismertem a tanítványokban szunnyadó lehetőségeket. (…) De sok mindent kéne még elmondani! Én minden nap reggel nyolc órától este nyolcig megtalálható voltam a tanári szobámban, amit műteremként is használtam, itt festettem magam is, ha engedtek. Mert bizony sűrűn kopogtak az ajtómon (…) És ahogy teltek az évek, egyre többen kopogtak. Nem csak az én növendékeim, de szinte az egész országból jöttek fiatalok. Jöttek, akik felvételizni akartak, de azok is, akiket nem vettek fel a főiskolára: Most hogyan tovább mester? így lettem én sokaknak Atyja, mert bíztak bennem. Valamit mindig kaptak tőlem.”

 

 

Nádihegedűvel a Sebő-Halmos táncház

 

Halmos Béla 1946 június 4-én Szombathelyen született. 1970-ben szerzett építészmérnöki diplomát a Budapesti Műszaki Egyetemen. Zenei tanulmányait komolyzenével kezdte, hegedülni és brácsázni tanult, 1969-ig játszott amatőr együttesekben. 1969-től előbb a Sebő-Halmos duó, majd a Sebő együttes alapító tagjaként az énekelt versek és a népzene előadóművészeként szerepelt itthon, szinte minden európai országban, valamint Amerikában, Kanadában, Kubában, Japánban.

„Mi csináltuk az első Szentendrei Teátrumot, Vujicsics írta a zenéjét. Nyakig benne voltam a komolyzenében. Akkor már Pesten laktunk, de a kétszobás lakásban kilencen, úgyhogy beköltöztem a Bercsényi utcai kollégiumba, majd negyedikben Feri is bejött. Közben próbálkoztam a Ki Mit Tud-on klasszikus gitár darabbal, Feri meg az énekelt József Attila versekkel, de azt nem tudták hova tenni. Kiestünk. Az első „József Attilás” formációban hárman voltunk: Sebő Feri, Gyenes Kati és én, két gitár, fuvola, három ének. Negyedik végén, ’69-ben, szerveztek egy nemzetközi diáktábort Aquincumban. Ott voltak jugoszlávok, bolgárok, lengyelek, németek és mi, magyarok. A tábortűz és borok mellett esténként énekelgettünk. A bolgárok és a szerbek nyomták a népzenéjüket, mi pedig Bartók és Kodály országából talán az Akácos utat, meg a Horgosi csárdát dünnyögtük el közösen. Mi József Attilát énekeltünk ott is, ami már valami volt, de kaptunk egy löketet, hogy itt vagyunk a Kánaán közepén, és nem tudunk mulatni a saját anyagunkra. Ez volt nyár elején. Aztán amikor egy hosszú hétvégén összejöttünk, kitaláltuk, hogy a népdalos könyvekből a dalok alá teszünk egy-két akkordot, hátha kedvet kapnak hozzá a hallgatók.
Én hazamentem Gyulára, ebéd után fogtam a Magyar Nemzetet, kiültem a budiba, és megláttam, hogy a Magyar Televízió Repülj Páva címen népdalversenyt hirdet. Ezt az oldalt nem használtam el. A kivagyiság bennem volt. Beadtam két nevezést: egyet magamért, egyet a Halmos-Sebő duóért. Én népdalokkal indultam, közösen pedig Duna-mentivel, amiben volt bolgár, román, szlovák, szerb, cigány, osztrák jódlival és még dalmát is. A nemzetiségi blokkal kiestünk. Sebő meg is sértődött, de én eljutottam a döntőig, csak az ünneplésnél nem szólítottak ki, ezért én is, úgyhogy a fogadásra nem mentem el.  Akkor már bennünk volt a kisördög, hogy kéne eredeti népzenét találnunk, mert ami a daloskönyvekben van, az egy kiherélt változat.  Felhívtam Kósa László sógoromat, aki mondta, hogy hallott Martin Györgyről, aki néptánckutató, és nagyon jó fej, keressük meg, hátha segít, és hozzátette, hogy van Martinnak egy fia, az is gitározik. Ő volt Éri Péter a mai Muzsikásból, aki olyan őrülten nézett ki, mint Mick Jagger. Felmentünk, és öt perc múlva ott hasaltunk a szőnyegen, a gyimesi Zerkula János prímást hallgattuk, és megtaláltuk a helyes utat. Martin elvitt minket Tímár Sándorhoz a Bartók táncegyüttesbe, és elindult a táncház: Sebő Feri lett a kontrás, Péter a bőgős, én meg a prímás.
(…)
Az idő kitermelt minket, megfelelő távolságból összeszőve a szálakat. Én csak akkor kezdtem el népzenét hegedülni, amikor meghallottam a Székit és a Méhkeréki Románt, Kovács Tibi bácsit élőben. Addig nem hegedültem, mert nem tudtam, hogy ilyen zene van. Addig brácsáztam.”

Forrás: Huszti Zoltán
Mi minden múlik azon, hová születtél?
otvenentul.hu

 

 

Karácsonyi pásztortánc

 

Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. december 16. – Budapest, 1967. március 6.) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja

„A beszéd zenei oldala csakolyan jellemző tulajdonsága minden népnek, mint a zenéje. A nyelv is énekel, a zene pedig beszél. Világosan érezzük a nyelv és zene dikciójának még eléggé fel nem derített, talán fel sem deríthető összefüggését. Kérdés, megnyílnak-e a magyar dallam és ritmus végső finomságai olyan zenész előtt, akiben nem él a nyelv ritmusa és dallama gyermekkora óta? Valóban, Liszt műveiben találunk olyan ritmusképleteket, félretolt hangsúlyokat, „zenei magyartalanságokat”, amiket csak a nyelv nem tudása magyaráz. Viszont magyar író, kivált versíró sem juthat el mestersége csúcsáig zeneismeretek nélkül. Arany verselő fölénye zeneismeretéből ered, sokat köszönhet annak Kisfaludy Sándor is. Talán még a próza numerusa is zenei törvényeknek engedelmeskedik, s a szónok sem lehet el kiművelt zenei érzék nélkül.
Nyelvünk zenei sajátságait még igen kevéssé vizsgálták, s így még alig tudatosak. Kétségtelen, hogy az idegen nyelvek tanulása, különösen zsenge korban, nagy veszélyt jelent rájuk. Ennek a veszélynek éppen legműveltebbjeink tudnak a legkevésbé ellenállni, idegen és magyar nyelvtudásukat ritkán tudják egyensúlyban tartani. A mérleg majd mindig az idegen nyelvek felé billen. Művelt rétegünk stílusban sem tud a feltoluló idegen minták szolgai fordításától szabadulni, kiejtése is tele van idegen nyelvek hangfoszlányaival.
Pettenkofer szerint szenny mindaz az anyag, ami nincs helyén. A magyar kiejtés megtisztítása a rátapadt idegen elemektől egyik legégetőbb feladata volna minden rendű iskolánknak. Valószínű, hogy a nyelv zenei elemeinek tudatossá tételét nagyban segítené a zene alapfogalmainak behatóbb és gyakorlatibb tanítása.” (Kodály Zoltán, Magyarság a zenében)

 

Kubinyi Anna: In Memoriam Kőrösi Csoma Sándor

 

Kubinyi Anna (Makó, 1949. február 10. – Budapest, 2015. március 27.) Kossuth-díjas magyar gobelintervező, textilművész.

Kubinyi Anna: GONDOLATOK

Lelki Őshazám Székelyföld- 2011

Most jöttem meg ismét Székelyföldről, idén már harmadszorra! / Hála Istennek/ Először áprilisban a velem készülő Szerelmes Földrajz portré-sorozat stábjával végigforgattuk Csiksomlyót, Máréfalvát, Csomakőröst és Zágont.

Az én szerelmes földrajzom ez…

Csíksomlyón Babba Mária, a csodálatos, hozzá zarándokló tömegek Pünkösdi búcsújárása, a szent hegy, az ősi kápolnák, az erőt próbáló meredek stációút.. Máréfalván a sok-sok, még álló vagy éppen az enyészetnek már magát megadó, fenséges székely kapu, a székelység csodálatos ősi szimbólumai, örök mementók.. Zágonban a többszáz éves Mikes-tölgyek, melyeket csak négy-öt ember ölel át, századokat átkötő hatalmas tanúfák. És Csomakőrös, imádott Csomám szülőfaluja, ahol a kis református templomkában , az ősi falak között állíthattam fel néhány napra az öt négyzetméteres „hódolati textilemet”, az Im Memoriam Kőrösi Csoma Sándor. Ezután én ott maradva áthajtottam Kovásznára, aholis meghívottja voltam a Gazda József által szervezett Csoma-napok és konferencia színhelyére. Hát ez a néhány nap is megérdemelne egy külön fejezetet!

Kovászna, kis városka a történelmi Magyarország szélén, amolyan kis végvár, Csomakőrös csak néhány kilométerre van tőle. Itt szervezi az előbb említett történelem tanár, székely ember, immáron két évtizede a mára már nemzetközivé fejlődő Csoma-emléknapokat, előadásokkal és Csoma szellemében és emlékezetére rendezett kortárs művészeti kiállítással. 20-25 meghívott előadót vendégül látva az ínséges időkben is oly híres székely vendéglátással. Az előadások nagyon érdekesek és tanulságosak, rangos előadókkal, Csoma-kutatókkal, nyelvészekkel, történészekkel. Ja, és buddhistákkal, akik szintén mélyen tisztelik alkotását. És ezt a szervezők minden évben könyvbe foglalják! Kicsi, de milyen erős tartó erők ezek, hogy ne vesszen feledésbe az óriás székely-magyar életáldozata!!! Mert a zsenije fennmarad , a megalkotott angol-tibeti szótár és a fantasztikus munkával és egyedülálló minőségi fokon lefordított tibeti őskönyvek, szent könyvek, tudományos, filozófiai és orvosi könyvek—beírták nevét örökre a világ történetébe, de ami nekünk magyaroknak és székelyeknek fontos, sose feledjük, hogy az a mély meggyőződés indította és vezette olyan messzeségbe, hogy bebizonyítsa, hogy mi” Attila népe vagyunk” és őseink, a hunok „nagy kultusznemzetként onnan ereszkedtek alá, -Belső Ázsiából. Ezeket a gondolatokat a távol-keleti népek tényként kezelik és tisztelik, élükön a Nobel-díjas, nagy indiai költő, gondolkodó Rabindranath Tagore, aki Magyarországon járva mindig elmondta, hogy meggyőződése, hogy az ő és a mi bölcsőnk együtt ringott Ázsiában… Csoma is ezért a meggyőződésért adta életáldozatát, az igazságot kereste ott, kizárólag váratlan halála miatt híúsult meg törekvése. A befejező napon egy csodálatos koszorúzási ünnepséget rendeztek a drága, jó kovásznaiak és csomakőrösiek, nagyszabású, szép istentisztelettel és prédikációval és ahol végül Csoma emlékezetét hordozó emléktextilt is áldással indították identitást hirdető vándorútjára. Nagyon érdekes volt, hogy még Darjeelingből is jött előadó, magának Őszentsége a Dalai Lámának munkatársa Choegyal Tenzin. Az emlékháznál kopjafa avatás és kitüntetés volt, az idén a fantasztikus ember és történész, Egyed Ákos /bácsi/ kapott Kőrösi Csoma Díjat! Isten áldja meg őt is!

Második jelenésem, az elmaradhatatlan, immár tizedik /!/ Pünkösdi búcsújárásom Csíksomlyón. erről már sokan és sokszor írtak, beszéltek, én is csak szuper-szuper lativuszokban tudok róla beszélni, de leginkább imádom átélni!! Az az igazság, hogy olyan magasságokba korbácsolódnak ott az érzelmek, a lelkek, /legalábbis az enyém/ hogy ha beszél róla az ember, vagy netán még le is írja, szinte csak lelkendező közhellyé silányulhat. Képtelenség megfelelően kifejezni azt, ami OTT történik! Kérem szépen, tessék átélni!

Harmadik csodajáró utam alig néhány nappal a pünkösdi, Csíksomlyói Szűzanya által megáldottan való hazatérés után történt, szintén júniusban.

A Bálványosi Művésztelepre hívtak meg az ottaniak. Olyan nehezen indultam neki, mivel előtte nem sokkal jöttem meg a pünkösdi búcsúból és sok a tennivaló, stb. Nem utolsó sorban mégiscsak 850 kilométer, hiába, no, hatalmas ez a történelmi Magyarország! És milyen gyönyörű! Aztán péntek reggel elhatároztam, hogy mégis visszamegyek, nem bántom meg őket azzal, hogy elfogadtam, majd lemondom a meghívást..

Háááát, de jól tettem!!!!

Annyira csodálatos volt, hogy még mindig lebegek! Bálványos egy csodagyönyörű helye a világnak! Isten és az Anyatermészet mindent odatett, amit csak lehet!

A legkülönbözőbb formákban domborodó, zöld hegyek, dombok, hatalmas,/ még ki nem írtott!/ erdőségek, a medvékkel, kiknek friss lábnyomait a reggeli sétáknál még láttuk.. A kénes barlangok, mofetták, fortyogó kis tócsák, zubogó medencék, gyönyörű fenyők, tölgyek, füstölgő talaj, buffogó lápok, hátul a zöldnél zöldebb hegyek mögött fátyol-kéken rajzolódik a Kárpátok csodálatos vonulata.. az egész egy elvarázsolt hely, minden részletével! A Föld alatt szunnyadó, de állandó jelzést adó Természeti Erő, és fenn, kívül a gyönyörű táj, domborzat, egyedülálló vegetáció, a gyógyforrások tömkelege, a várrom, a legendákkal és történelemmel – igazi Szakrális Hely…. !!!

És a fantasztikus emberek, megint!!! A Grand Hotel Bálványosba voltunk beszállásolva. Hegedűs Ferenc nevű székely üzletember / de a nagyon jó fajtából/ elhatározta tavaly, hogy a tulajdonát képező szállodába meghív erdélyi és most már magyarországi művészeket, egy-két hétig vendégül látja őket, és ők, mi, pedig otthagyunk egy alkotásunkat, amit vagy ott készítünk, vagy hozunk magunkkal.. Létrehoz a munkákból egy kortárs Kárpát-medencei gyűjteményt. Milyen nagyszerű gondolat! Milyen nagyszerű ember!

Az ott-dolgozáshoz biztosított mindenféle dolgot, a festőknek vásznat, papírt, festékeket, keretezőt, a szobrászoknak mindenféle szerszámot, gépeket, faragnivaló anyagot. A vendéglátás fejedelmi, reggeli-ebéd-vacsora, persze székely pálinkával és finom borokkal, “kerti” sütögetések, legelegánsabb borvacsora Kaló Imre, különös egri borász-gondolkodó /vagy gondolkodó borász?/J pincéjéből és személyes felkonferálásával, ami több volt annál, mint borbemutató. Éneklések, buszos kirándulás a környékbeli ősi helyekre- pl.a gelencei templomba, ahol a leggyönyörűbb Szt.László legendás freskótöredékek vannak.

Szóval olyan tömény élménybomba, hogy az ember felrepül a világűrbe!! J

A drága emberekről nem is beszélve! Ott Ábelek és Mózsik ülnek az asztalnál és mesélik döbbenetes életüket! / Itt személy szerint is lebontva, külön fejezetbe írhatnám Vinczeffy Laci különös festményeit, Édesapja történetét, melyet filmen is láthattunk 2009. Vízkeresztkor a Duna tv-ben. Márton Árpád, vagyis Marci legendás, bús-vidám történeteit fiatal koráról, a nagy gyaloglásokról, a felvételiről és a Csau éráról is.. A Kosztándi házaspár életútját, Jakobovits házaspár életútját, Petkes József különös alakját, Bóér Klára kétségbeesésből fakadt gyönyörű vers-üzeneteit, a fiatalabbak-szobrászok, festők, fotóművészek életeit, Petrovics István király és püspök szobrait szerte a környéken, Balási Csaba és Nagy Lajos különös fotóit, de utóbbi fantasztikus, finom székely hangsúlyokkal nagy tehetséggel előadott vicceiről. aminek következtében harsány nevetésünktől amitől bizony zengett a Bálványos, a Kárpátok, de talán még a Hargita fenyő is meglebbentek- mosolyogva… Felsorolásom egyáltalán nem teljes, csak ahogy hirtelen jöttek az emlékek.

Persze ott is akadnak kevésbé drágák, sőt egyenesen ördögiek, de mégis azt mondom, főhajtás mindazoknak, akik -így vagy úgy- végigélték ott, nemcsak az utóbbi 90 évet, hanem a megelőző legalább ezret, vagyis ezerötszázat- Attila és Csaba királyfi után…

Szóval megjöttem az én kis Magyarországomra, elszorult szívvel és torokkal, de mindig, újra és újra megerősödve, és megerősödve a szeretetben irántuk!

Mély főhajtás minden szülőföldjét védelmező, szerető, érte halni volt képes, ápoló és gyarapító, fejlesztő és felemelő székely és magyar embernek, aki egy kivételesen tragikus történelmi csapás áldozataként és szenvedőjeként büszkén tudja őrizni ősi hitét és identitását!

Isten áldja meg és jutalmazza meg Mindegyikőjüket!

És köszönöm, hogy -persze Isten segedelmével- hitet adtak nekem!

Kubinyi Anna

  1. július 2.-án

(Forrás: http://annakubinyi.blogspot.com/p/gondolatok.html)

 

 

Hírek

Boldog új esztendőt, újesztendő napján!

 

Devecseri Gábor: Idő-játék

A nap kering, a perc szalad,
marasztalom, de nem marad.
Egyszerre egyhelyben megáll,
elküldeném, de egyre áll;
meglódul, hirtelen leül,
megmarkolom, kegyetlenül
kitépi magát – sánta eb,
rohan két hosszabb-rövidebb
óramutató-lábon el -;
megvádolom, de nem felel;
megdicsérem, csak mosolyog;
marasztalom, továbbforog;
meg-megszakítja önmagát,
villantja holdját, csillagát;
trapéz-ugrással szökken el,
vádolva kérdem, nem felel;
artista-tánca mind vadabb;
ráng mint a húr, döng mint a dob;
hajnalra meg-megszelidül,
olyankor áll, szalad, meg ül,
mindhármat egyszerre teszi
s így önmagát megszünteti;
de mikor szárnya meg se lebben,
akkor száll a legsebesebben

 

Áprily Lajos: Fogyó idő

Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta így: napok, napok.
S tán nemsokára napokkal se mérek,
azt mondom: percek és pillanatok.

1966. március 7.

 

Tóth Krisztina: Szilveszter

Hát elkergettem ezt az évet is,
hónak öltözve most megy éppen el.
Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt,
de minden rendben mégis: létezel,

képzelt és fogható helyek
határán ott egy másik este,
és most, hogy gondolatban néztelek,
csupa idegent láttam benne,

de én is, ha a táskám kipakolnám,
csupa idegen holmi volna:
zsebkendő, kulcsok, elázott igazolvány,
egyáltalán, felismernél-e róla?

Mondanád-e cipőmről kapásból,
hogy az enyém? Tudnád-e, ahogy én egy
fogasra akasztott kabátból,
vagy még előbb, még mielőtt belépek?

Mintha tükörből nézném a szobát:
milyen tágas és ismerős idegenség,
nem lévő másik életem – át
kéne aludni ezt az estét,

aludnom kéne súlyos évekig.
Merülj, merülj, ne juss eszembe,
hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre.

 

I. Szent Szilveszter volt a 33. pápa, az ő pontifikátusa alatt zajlott a híres I. niceai zsinat 325-ben, bár ő maga nem vett részt rajta, nem is ő hívta össze, hanem Nagy Konstantin. Pápaságának fontos jellemzője még, hogy az ő uralkodása idején az elődje, Melkiádész idején megszűnt egyházüldözést követően éppen ekkor bontakozott ki látványosan az egyházi élet: új épületek, templomok épültek (például a Lateráni Szent János-bazilika), új szokásokat és egyházfegyelmet vezetett be. Az ő nevéhez főződik például a hét napjainak megszámozása a pogány nevek helyett (ún. feriák, a latin nyelvű zsolozsma most is ezt használja), a szerdai, pénteki és szombati böjt. Nem csak a vasárnap, hanem a csütörtök is ünnepnap volt (az eukarisztia alapításának és a mennybemenetelnek az emlékére). A papok és a diakónusok számára előírta a colobium viselését.

Nem főződnek a nevéhez nagy egyházpolitikai megvalósítások. Inkább az óvatos okosság jellemezte lépéseit, hiszen a császári és az egyházi hatalom viszonyának kérdése kényes volt. Életéről keveset tudunk, Caesareai Euszebiosz Konstantin-életrajzából ismerjük valamennyire. Rómában született, és az említett Melkiádesz pápa idején már magas rangú, elismert egyházi vezető volt, aki belelátott a pápa politikai ügyeibe. Amikor 314-ben megválasztották, Nagy Konstantin császárral már jó kapcsolata volt, és ezt fenn is tartotta.  A hagyomány szerint kigyógyította őt a leprából. A császár ezután olyan hálás volt a pápának, hogy felvette a keresztséget. Noha a hagyomány a keresztelést is Szilveszternek tulajdonítja, ez történelmileg vitatott tény.

Szilvesztert már közvetlenül halála után hitvallóként tisztelték, mert a keresztényüldözés utolsó éveiben többször is tanúságot tett Krisztus mellett. Az 5. századtól ünnepét is megülték.

Legendája szerint egyszer pogány papok jöttek Konstantinhoz, és panaszolták, hogy mióta a császár megkeresztelkedett, megjelent egy barlangban egy hatalmas sárkány, és naponta több embert fal föl. Konstantin értesítette a pápát, aki megígérte, hogy ártalmatlanná teszi a sárkányt. Miközben Szilveszter imádkozott, megjelent neki Szent Péter, és fölszólította, hogy félelem nélkül ereszkedjen le két papjával együtt a barlangba, s Jézus Krisztus nevében kötözzék meg a sárkányt, majd a kereszt jelével pecsételjék le a barlangot. Szilveszter így tett. Mikor indultak vissza, a folyosón belebotlottak két holttestbe: két varázsló lopakodott utánuk kíváncsian, de a vadállat mérges lehelete megölte őket. Szilveszter mindkettőjüket talpra állította, és együtt jöttek föl a várakozó emberekhez. Nem csoda, hogy ezután az emberek seregestül kérték a keresztséget.

 

Szécsi Margit: Újév reggele elé

Majd elkövetkeznek arany
kürtjei és csillagai
a születésnek, a halálnak,
mikor a szőrös koldus is
tündöklő mocsokban tapos
s karórát szed szíverősítőnek
a nagy hajnalban, a roppant
bíbor mennyek alatt, midőn
a trombitákat összesöprik.

 

 

Ghymes: Új esztendő

 

Szilveszter – A Gergely-naptár utolsó napja.

A szilveszteri szokások ma városon és falun egyaránt a hangos, vidám évbúcsúztatást jelentik. Mikor trombitával, petárdákkal búcsúztatják az óesztendőt, nem gondolnak arra, hogy milyen ősi gonoszűző, bőségvarázsló mágikus eljárásoknak az emlékei élnek ezekben a szokásokban is. Valaha ezen a napon pisztolylövésekkel és harangok hallatásával üldözték el a démonokat és a gonosz szellemeket. A hit szerint a rosszat még az új év kezdete előtt el kellett üldözni.

Feltételezhetjük, hogy a honfoglaló magyaroknál az évkezdés őszre vagy tavaszra eshetett; az ázsiai rokon népeknél – szinte napjainkig – tavaszi vagy őszi évkezdést találunk. A nomadizáló pásztornépeknél a két időpont jelentőségét növelte a nyári legelőkre való vonulás és az őszi, téli legelőkre, szállásra való visszavonulás gyakorlata. A IX. századi arab, perzsa források azt írták a magyarokról, hogy a fővel és termékenységgel együtt vándoroltak. Ibn Ruszta, arabul író lexikográfus 930 körül ezt írta a magyarokról; „Amikor eljönnek a téli hónapok, mindegyikőjök ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyhez éppen közelebb van, s ott marad télire, és halászik benne. A téli tartózkodás itt alkalmasabb nekik.”

Az új hazába való költözés után is fennmaradt a szállásváltó legeltetés. László és Kálmán király törvényei, XII. századi leírások is említik még ezt. Ennek a régi, tavaszi-őszi évfordulónak emléke az őszi és tavaszi pásztorünnepekben maradt fenn, ezek azonban egy évezred alatt más jelleget öltöttek, „európai” ünnepekké váltak.
A télközépre eső, karácsonyi, újévi (nagyjából a téli napfordulónak megfelelő) évkezdés a napév szerinti időszámítással együtt honosodott meg Európában, s a római birodalomból sugárzott szét. Az egységes január elsejei évkezdést azonban sok nép csak az utolsó évszázadokban fogadta el.

Magyarországon a XVI. századig karácsonykor kezdődött az év. A polgári életben azonban a középkorban sem merült feledésbe a régi római január elsejei évkezdés. Galeotto Marzio történetíró pl. Mátyás király udvaráról szólva megjegyezte, hogy január elsején a magyarok sztrénát, azaz ajándékokat osztogatnak, hogy jól kezdődjék az év.

A XVI. század elején is – még a naptárreform előtt – január elsején volt az újévi ajándékosztás. Az udvari számadáskönyvek leírják, hogy mennyi pénzt kaptak ekkor az éneklő iskolások, a szakácsok, katonák, zenészek (például a citerás a kutyával) és a különféle mesteremberek.

Amikor azután a hivatalos évkezdés napja is január elseje lett, az újévi szokások részben átkerültek erre a napra, máshol azonban a karácsonyi ünnepen is megmaradtak. Így azóta is karácsonykor is és újévkor is szoktak az elkövetkező év időjárására jósolni, ajándékot osztani, kellemes ünnepeket kívánni. (Kiskarácsony, nagykarácsony napja.)

 

Nagy László: Víg esztendőkre szomjas
1954. szilveszter

Bálterem ez a világ, csillagok fürtje csillár,
leng az őrbeli szélben, fehéren felizzik már.
Emberiség, ma táncra hívott a mámor, járjad,
borral mulass, a sós vért örökre megutáljad.

Ami volt: temető az, táncos láb alá dermedt,
nem járja át az elme soha e tornyas vermet.
Táncos láb alatt kincsek s romlott vacakok tára,
csak isteni képzelet vehet itt mindent számba.

Itt már jég-gyöngy a könny, a riadó-kürtök némák,
tülekvő seregek, ó, itt iszonyú merevek s bénák.
Fekszik a rabcsont, úrcsont, porban már sose öklel,
fekszik a félelmes fegyver, töltve halotti csönddel.

Megzabált barmok csontja, lelőtt repülők roncsa,
pilóták: húnyt pupillák furakodnak e porba.
Barátok örök csókban, magányosan a spicli,
döngetné már az ajtót: édes haverom, nyisd ki!

Hamis írást kik tettek, betűik férgek lettek,
bántják örökké őket, bukfencet rajtuk vetnek.
Régi találmány rozsdás, hajdani konok dogmák
s hitek szétesve, mint a pattant-abroncsú dongák.

Nagy temető ez, hallgat gép és ember és állat,
csak a befödött vágyak élnek, fölkiabálnak!
Igricek: rongy-ingüek, poéták: csoda-nyelvek
ivadékuknak jajos versekkel fölnevelnek.

Löknek, uszítják talpam távoli boldog tájra,
ledobnám már a gondot, ami őket is vágta,
égette, szorította, – végül is be kell lássam:
nem bírok elbujdosni én se a boldogságban.

Lágy halántékot adtam korai dérverésre,
én amit tapasztaltam elég lesz ezer évre,
bűvös méltóság nincs, mely bokámat összeüsse,
szívem alatt az ádáz vezércsillagok üszke.

Hegedők, dobok, zengnek, asztalomon is bor van,
víg esztendőkre szomjas ennyire sose voltam,
ősrégi bűnre, bajra jöhetne szép bocsánat:
hívom a mindenséget hökkentő új csodákat.

 

Az évkezdő újévi szokások nálunk éppúgy, mint más népeknél, főként abból a hitből nőttek ki, hogy a kezdő periódusokban – így az év kezdetén – végzett cselekmények analógiás úton maguk után vonják e cselekmények későbbi megismétlődését. Ami az év első napján történik, az a néphit szerint később, az év során újra megismétlődik. Ezért az emberek, hogy az egész évi jó szerencsét biztosítsák, igyekeznek csupa kellemes dolgot cselekedni: vidáman, rakott asztal mellett, baráti társaságban lépnek az újévbe, minden jót kívánnak egymásnak.

E szándékos, mágikus célú cselekedetek mellett igyekeznek jósolni a „véletlenből” is. Már a XVIII. században megjegyzi a tudós Bod Péter, hogy újévkor hagymakalendáriumokat készítenek, melyekből az év tizenkét hónapjának időjárására jósolnak. Például tizenkét gerezd fokhagymába sót tesznek. Minden gerezd egy hónapnak felel meg. Amelyik gerezdben reggelre nedves lesz a só, az a hónap is nedves lesz, sok eső vagy hó esik majd.

A jósló szokások közé tartozik a szilveszteri ólomöntés, a lányok pedig mindenféle mágikus praktikával azt igyekeznek megtudni, ki lesz a férjük.

Közismert szokás az is, hogy az óévtől hatalmas lárma, zaj, kolompolás közepette búcsúznak el. E zajkeltés ősi oka sokféle lehetett: a gonosz hatalmak, az óév kiűzése, vagy csak az általános ünnepi féktelenség. Néha epikus eredetmondákat is főznek e szokáshoz.
Különösen éjfélkor van fontos szerepe a zajkeltésnek, melyet neveznek kongózásnak, csergetésnek, pergőzésnek, nyájfordításnak.

A szilveszteri gonoszűző zajcsapás Erdély falvaiban is szokás volt. Magyarlapádon a serdülő fiúk kolompokkal, csengőkkel, ostorokkal, bádogdarabokkal lármáztak az éjféli harangszókor. Kicserélték az utcakapukat, a patakon át pallóként rakták, a lányos házak tetejére szalmaköteget vittek, hogy azzal jelezzék az eladó lányt. Almásmálon, szolnok-dobokai községben éjfélkor lövöldöztek, tülköltek. Hajdúdorogon a pásztorfiúk kongatással kergették az óesztendőt. Az udvarokban engedélykérés után a dudás fújta az „Óh szép Jézus…” kezdető éneket, mialatt a többiek karikás ostorral pattogtatva, csengővel, kolomppal és egyéb lármázó eszközökkel szaladgáltak. A háziaktól pénzt vagy kalácsot kaptak.
A kongózáshoz, zajcsapáshoz tartozott a gulyafordítás is, például Hajdúdorogon. Engedélyt kértek: „Megfordíthatjuk a Szent Péter csordáját?” Kongattak, énekeltek. Tréfás versekkel kérték az adományt:

Bemennék én tihozzátok,
Ha van jó erős pájinkátok,
De ha nincsen pájinkátok,
Be sem megyek tihozzátok.
(Igmándy 1941: 121)

Hajdúhadházon azt kérdezték: „Most jöttem a Hortobágyról, szabad-e megtéríteni a gulyát,” Pergőztek, csergettek, dudáltak. Jutalmul bort, pénzt kaptak (Igmándy 1941: 121). Hajdúszoboszlón a szilveszteri zajcsapáshoz mondai hagyományt főznek: egy török támadás sikeres elhárításának az emlékére tartják. Délután öt óra körül minden pásztor a piacra ment ostorát durrogtatva. A piacon éktelen zajcsapásba kezdtek – kolomppal, dudával, lövöldözéssel. A hagyomány egyik változata szerint a törökök 1660. december 31-i támadása alkalmával az asszonyok összeverték a tepsiket, meghúzták a harangokat, és a nagy zajjal űzték el a törököket. Egy másik eredetmagyarázat szerint a hajdúk török martalócokat üldöztek, és visszatérve köd ereszkedett rájuk; hogy hazataláljanak, az otthon lévők nagy zajt csaptak. Magyarázzák a szokást úgy is, hogy csergetve temetik az óesztendőt. A szokás Hajdúszoboszlón látványos felvonulássá alakult az utóbbi évtizedekben.

Az évkezdő hiedelmek között igen makacsul ragaszkodnak a táplálkozás babonáihoz. Hazánkban pl. disznót kell enni, mert az a házba túrja a szerencsét, tilos viszont tyúkot enni, mert az a szerencsét kikaparja. Mágikus erejűnek tartják a jókívánságokat, köszöntő énekeket is, melyekkel házról házra mennek az üdvözlők. Ilyen jókívánságokat minden télközépi ünnepen, karácsony előestéjétől egészen vízkeresztig mondhatnak. Néhány mai újévi népének már a XVI. századi énekeskönyvekben is szerepel.

 

 

 

A hajnali időjárásból az egész évre jósoltak: a szép idő jó termést, a csillagos ég rövid telet ígért. Ha Szilveszter éjszakáján esik az eső, reggel pedig fénylik a nap, akkor nem lesz jó termés, de ha egyforma éjszaka és reggel az időjárás, akkor bő termés várható.

A szilveszteri időjárásjóslás az aznapi időből történt: „Északi szél hideg, a déli enyhe telet jósol” Bácstopolyán (Borus 1981: 14). „Ha az esztendő utolsó napján szíp, tiszta üdő volt, eszt monták: Szilveszter vígezte jól nekünk az üdőt, várhatunk jövőre boldog újesztendőt!” – tartották Berettyóújfalun (Sándor M. 1976: 223).

 

 

 

Adjon Isten minden jót

Adjon Isten minden jót! Olyant, ami sose vót,
A két kezét nagy hit óvja, midőn gyötri legfőbb óra.
Kesergőnek kacagásra forduljon lebiggyedt szája,
A beteg erőre kapjon, két bakarasznyit ugorjon,
Jobb munkához tisztességet, nagyobb kedvet, emberséget,
Minden lánynak jó szeretőt! Ha nem elég egy, hát kettőt!
Pulyákat az asszonyoknak, ameddig nem hervadoznak,
Ordas erkölcs, dölyfös ármány kezesedjen, kezes bárány,
Katonának bodzapuskát, telt kulacsot, hátsó sunkát,
Jó parolát hő tenyérnek, a világnak békességet,
Adjon Isten minden jót, olyant, ami sose vót.

(Népköltés)

 

Rakovszky Zsuzsa: Dal az időről

Fésű földben, karóra víz alatt,
madártetem a hóban…
Száz év előtti karácsonyi lap
a bombatalálat érte fiókban.
Fényképcsomag: aki már nincs sehol,
vízparton áll, gyerek fölé hajol,
sötét haja lobog a nyári szélben.
Szilánkok egy ház romjai alól,
amely leégett az idő tüzében.
Fakó zseblámpafény erőlködik,
hogy kimentsen az éjből valamit.
Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.
A múlt kihamvadt évtizedeit
villantaná törött tükördarab.
Ahogy a kő fölött beforr a hab,
ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –
a végén ránctalan nemlét marad,
mintha sosem lett volna semmi sem.

 

„A néphagyomány és a városi folklór óév-búcsúztató szokásai viszont egyszerűen az év fordulójához kapcsolódnak. Az évkezdet minden népnél bizonyos jelképes elválasztó, szerencse- és bőséghozó praktikákkal jár. Ilyen volt a magyar nép szokása szerint az óévet jelképező szalmabáb földbe temetése, vízbe hajítása (téltemetés), egy öregember-maszkot viselő legénynek játékos kikorbácsolása (!) a faluból (télkiverés), az óév kiharangozása. A bő termést biztosító, gonoszűző szokások közé tartoztak a lármás, álarcos felvonulások, kántálások.(A szilveszter-éji körúti „balhézás” előzményei ezek!) A szilveszteri, helyesebben újévi szerencse-jelképek: a kéményseprő, négylevelű lóhere, patkó, lencse, s főleg a malac szintén régi szokások.”

Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium (részlet)

 

Radnóti Miklós: Szilveszter és újév között

(Este)

Tűnik ez az év is, hűvösen mosdik meg
utána a lélek és fagyosan kéklik
s már színéről emlékezik
az évre, csak mint gyermek úgy
és újat nem köszönt, mert nem vár semmire,
a piros szabadság tán nem jön el soha,
számára csak mostoha
év lehet ez és tétova táj.

(Éjszaka)

Ó, felejt a lélek és örömtelen jön
veled fiatal év. Fáj csak és nem hős már,
mint régen: erős vár
volt és kincses város a dombon.

(Hajnal)

Város a dombon és búgó harangszó.
Igyekezz lélek még, légy újra hatalmas,
mert éget, mint hideg vas
a sorsod és olyan konok is.

Igyekezz, lélek és
törj föl, fiatal év.

(Reggel)

Úgy állok partodon fiatal év,
mint egyszer hajón az Adrián,
szigorú hajnal volt és karmos ég,
eső tapintott a vízre jó
tenyérrel és eltakarta tükrét.
Míg lassan indult a nagy hajó
s orrán halkan repedt a szürkeség,
halászok álltak a parton ott,
magányos lelkek, órjás kezekkel.

Úgy állok én is, magányos lélek itt,
repedj szürkeség, s törj föl fiatal év.

(1935)

 

Kassák Lajos: Szilveszter éjjel

Egy rongyos ember áll az éjszakában,
Máriára s a kóbor ácsra gondol.
Szűz január puha fészket ágyaz;
Valakit az éjjel holtra csókol.

Ó, be jó volna megbékülni máma,
Meghalt Szilveszter és egy gyászos év.
– Bús csavargó fűzd föl ócska csontod,
Távol mezőkről int feléd a rév. –

Messze tanyákon fényes csillag ég,
De botló lábam oly szekérre vágyik,
Amelyen az életből kijutnék.

Hol halkan ring az alvilági tó,
Egy vén batáron odáig döcögni,
Mert nincs kiút, mert térdig ér a hó.

 

Még a hitetlenek is “varázsolnak” valamit ezen a napon

„A naphoz, főleg estéjéhez, éjszakájához különösen református vidékeken számos olyan évkezdő hagyomány főződik, amelyeket a katolikusok inkább karácsony böjtjén idéznek föl. Így magyarózdi hiedelem szerint a jószágok emberi nyelven most szólalnak meg. Ruhának nem szabad kötélen kiterítve száradnia, különben fel fogja magát akasztani valamelyik családtag. Evés, ivás, mulatozás sem volt. Mindenki iparkodott a templomba, az otthon maradt öregek pedig a tűzre vigyáztak, hogy ki ne aludjék.

Ennek nyilvánvaló oka, hogy a XVII. században a polgári év kezdete Gyümölcsoltó Boldogasszonyról, illetőleg karácsonyról hivatalosan és végérvényesen január első napjához rögződött. Ezt az elkülönülést talán a protestáns pasztoráció is tudatosította.

Szilveszter a polgári év utolsó napja, az új esztendőnek pedig vigíliája.”

Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium (részlet)

 

Csokonai Vitéz Mihály: Újesztendei gondolatok
(részlet)

Óh idő, futós idő!
Esztendeink sasszárnyon repűlnek;
Vissza hozzánk egy se jő,
Mind a setét káósz ölébe dőlnek.

Óh idő, te egy egész!
Nincsen neked sem kezdeted, se véged;
És csupán a véges ész
Szabdalt fel apró részleteidre téged…

 

Miért éppen pezsgővel koccintunk Szilveszter éjszakáján?

Szilveszter estéjén és az újév első napján számos szimbolikus jelentőségő tevékenységet végzünk. Ilyen az álarc viselése és a zajkeltés, trombitálás a szerencsétlenség elijesztésére, a hagyományosan meghatározott ételek és italok fogyasztása és a bulizás, szórakozás.

Ebbe a sorba illeszkedik a pezsgő ivása is. A ma már a legtöbbek számára megfizethető ital nagyon sokáig csak a leggazdagabbak itala volt. Dom Perignon francia szerzetes az 1600-as évek végén állított elő először – véletlenül – borból pezsgőt. A habzó ital létrejöttéhez szükséges erjesztést ezután egészen a XIX. század közepéig egyedileg, üvegenként végezték, ami azt jelentette, hogy egy üveg pezsgő elkészítése 2-3 évet is igénybe vett. Ráadásul a palackok egy jelentős része felrobbant az előállítás során. Nem véletlen tehát, hogy a pezsgő ebben az időszakban csak a legtehetősebb nemesi családok mulatságain kerülhetett elő.

Az 1850-es évek óta ismert a tankpezsgő-készítés, vagyis az az eljárás, amellyel hatalmas tartályokban egyszerre 7-8000 palacknyi pezsgő is előállítható egyszerre. Érthető módon az új gyártási technika a pezsgő árának jelentős csökkenéséhez vezetett, és ezáltal a kiváltságosok itala az egyszerű földi halandók számára is elérhetővé vált.

A luxus érzete azonban mind a mai napig hozzákapcsolódik a pezsgőiváshoz. A szilveszteri szokás lényege tehát az, hogy ha drága, úri italt iszunk az újév első perceiben, a folytatás is gazdag, úri, fényűző lesz.

 

Kányádi Sándor: Új esztendő

Új esztendő, új esztendő,
nem tud rólad a nagy erdő,
sem a hó alatt a határ,
sem a határ fölött szálló
árva madár.

Új esztendő, új esztendő,
nem volt a nyakadban csengő,
nesztelenül érkeztél meg,
lábad nyomát nem érezték
az ösvények.

Csak a hold, az elmerengő,
csak a nap, az alvajáró,
jelezték, hogy újra megjő
éjfélkor az esedékes
új esztendő.

Csak mi vártunk illendően,
vidám kedvvel, ünneplőben,
csak a népek vártak téged,
háromszázhatvanöt napi
reménységnek.

 

Balla Zsófia: Kései lista

Kedves Angyal vagy Mikulás, ne haragudj,
hogy ostromollak: évkezdetre már
minden veszett ég és jég és hadügy
megint zsák száját megoldó kezedre vár.

Hozz viaszt szivembe, de előbb hozz szivet.
Túlfizetve csöpögjön minden számla.
Súgj és ültess cigány szókat a számba.
Szabad kegyelmet adj, és nem kinőtt időt,
melyben Mozart csupán szünet.
Angyalom, Mikulás, kérlek hozzál nekem
hébe-hóba nem-remélt utazást, csalóka lázt,
apát, anyát, s ha árnyuk arculütöget,
’55-ből pirosgipsz cukorsüveget.

Húzd ki a tüskét.
Fogd le az orvvadászt.
Olyat nem kérek, ami nincs.

De álom: van. Hozz belőle, ha tudsz.
Szerelmem ne fogyjon, mint lépcsőn fel, a szusz.
S szilveszterig rendezd a könyvtárt, fáin könyveket:
le-föl szállni a létrán, mondd, mi az neked?

Add vissza régi barátaimat.
Ha megváltoztak, tedd, hogy ne szenvedjek ettől.
Égen úsztass. S ha szánkód megreked,
válassz két szárnyat az én készletemből.

 

Pilinszky János: Szilveszteri „tizenkettő”
(részlet)

Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya. A szilveszteri „hangulat” nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri „tizenkettő”.

Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk. Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulajdonképpen csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni.

A Szilveszter mégis a féktelen, a karneváli öröm órája lett, s mintha emögött az öröm mögött még ma is valamiféle pogány szív dobogna. Nem csoda aztán, ha újév napja sokak számára a kijózanodás szürke szomorúságával egyenlő.

Pedig gyönyörű alkalom az igaz derű s tegyük hozzá: a földi öröm számára. Mert valóban az: „földönjáró” ünnep, s ezt a „földi mosolyt” nem is szabad megtagadnunk tőle.

Tizenkét óra van. Az éjszakában most fejezte be körforgását a Föld, s most kezd egy újabb égi kör írásába. Fejünk fölött, mint forgó kristálygömb, a csillagos egyetem. De a mi szívünk e pillanatban egyedül Övé, e csodálatos mozgás, múlás és érkezés Uráé. S ezt ne feledjük el a legharsányabb szilveszteri zsivajban se: véghetetlen csendben és szelíden Isten most hajtja át csillagnyájait az óesztendőből az újesztendő mezőire.

 

Szécsi Margit: Újév reggele elé

Majd elkövetkeznek arany
kürtjei és csillagai
a születésnek, a halálnak,
mikor a szőrös koldus is
tündöklő mocsokban tapos
s karórát szed szíverősítőnek
a nagy hajnalban, a roppant
bíbor mennyek alatt, midőn
a trombitákat összesöprik.

 

Robert Lowell: Újév napja

Ismét, ismét az év megszületett
Jégre, s halálra, és sosem kíván a
Kályhánál leskelni ablak zugán, hogy
Hallja: postáslány kürtje mint recseg,
Midőn dagálykor pattan a jéghártya.
Ne szeressük egymást! — itt ez dukál —, vagy
Csak holnap! A holnap rostálja még meg
Szándékaink. – Miért élünk? – A véres

Áldozat-füst-szaglásra! Cica hóban
Feldobta hátsó lábát, mintha ott
Beakadt volna, s megholt. Skatulyába
Fektettük, és rá égő gyomot szórtam,
Varjat riasztandó. Kígyó-farok
Tenger-szelek bőgtek baksist kívánva
A templom előtt, melynek dupla zárja
Vár Szent Péterre, elgörbült kulcsára.

Szent Péter csöndít, s az egyházi tenger:
Bűzével a ponyva-putriba zihál, hol
József hálót bogoz, s a körülmetélés
Vad Puer natus est-jére fülel fel,
S vészt újra élve, Jézusért sirámol,
Kit keze tart. A törvény mily nehéz még
Vadaknál! – Idő, malomkő? Isten kése…
Vérben történt a fiú születése!

Jánosy István fordítása

 

Brassó Péter: Újév az erdőn

A természet igazán kitett magáért az újesztendő reggelére. Hófehér, csillogó ruhába öltözött a nagy ünnep tiszteletére. A tiszta, szűz hó mindent újjá, érintetlenné varázsolt maga körül, a legapróbb növénykéktől az évszázados fenyőfákig, tölgyekig.
Mindenki örül az új évnek, ki-ki a maga módján; a növények szunnyadó téli álmukban mozdulatlan némán, az állatok mocorogva-nyüzyögve, a puha havat „kóstolgatva”. Még a legapróbb ökörszemek és királykák is mintha vidámabban ugrálnának a fagyalbokrok hómentes tövénél és ágain, pedig a madaraknak most nagy örömködésre okuk nincsen. A vastag hóréteg még azt a kevés élelmet is elrejti előlük, amit eddig nagy nehezen fellelhettek.
Ki tudja, miért éreznek mégis pici szívükben apró örömet, talán az új esztendő reményeit kelti bennük is a fehér természet tisztasága és a bágyadtan simogató januári napsugár.

Mert hideget egyáltalán nem érezni, csak a havazás utáni friss levegő üdeségét.
– Boldog új évet kívánok! – üdvözlöm a fácánosban munkatársaimat, és egy üdvözlő simogatás kijut Sanyinak is, a helyi tsz almásderesének. Szán elé fogták ezen a gyönyörű január 1-jei reggelen. Lelkemben szegény jó Huszár képe jelenik meg, el is érzékenyülök.
Ma végigetetjük a területet, a nagy hóban bizonyára sok-sok éhes száj várja már a finom lucernát, a csöves kukoricát és a búzaocsút. Jut belőle nemcsak az erdők vadjainak, hanem az etetők körül várakozó „ingyennapszámosoknak”, az éhes madárkáknak is.
Felpakoljuk a lovasszánt, és elindulunk a gulya-kúti úton. Hangtalanul siklik a szán a puha hóban, a nyomában elszóródó lucernalevelekre és ocsúhulladékra máris tengeliccsapatok és búbos pacsirták települnek mohó éhségükkel. Az út mellett az erdőben látni már egy-egy várakozó, az éhségtől szelíden álldogáló őzet.
Elérjük az első vadetetőt, három őz szalad el jöttünkre, de nem mennek messzire. A szénarácsot feltöltöm lucernával, a fácánetető alá csöves kukoricát, búzaocsút szórok. A korábbi etetésből már a pelyva is eltűnt, az éhes fácánok jól bekeverték a felkapart földdel.
A Pálmai-erdészház felé haladunk, amikor egy nagy vörös róka rohan át az úton, a soskaborbolya-sűrűből a fiatal fenyvesbe. Annyi időm sincs, hogy leugorjak a szánról, már el is tűnt a fenyők között.
– Na, majd estére találkozunk! – gondolom magamban.
A sarki tölgynél balra fordulunk, az erdő széle felé vesszük az irányt. A szélső etetőket is beetetem, itt is van ám nagy várakozás! A nagy tölgyek alatt a hó és az avar felszántva, vaddisznók kutattak makk után az éjjel.
Visszafordulunk, és elérjük az ősborókást, az ún. Ruszki-szemetet. A dicső hadsereg valamikor ide hordta ki szemetét, innen az elnevezés.
Befordulunk a borókás középső nyiladékára. Jó száz méterre szarvasbika kocog át, de nem nagyon siet, biztos ő is a takarmányt várja már. Fel is töltöm az etetőket, amennyi csak beléjük és alájuk fér. Még a környező fiatal akácok közé is tömködök a lucernából, meg az alacsony bokrokra, hogy a tapsifülesek is hozzáférjenek.
Következő állomásunk a Zichy-erdő nagy tölgyes felőli oldala. A jobb oldali fiatal fenyvesben két szarvastehén várakozik borjaikkal, és három ünő.
– Várjatok egy kicsit, rögvest megkapjátok ti is! – nyugtatom őket magamban.
Végzek a kipakolással, az apró madárkák már át is veszik a terepet, amikor egy éhes héja vágódik közéjük, mint a villám. Kapom a puskát, és a sűrű fiatal fenyves takarásában visszalopakodom az etető mögé. A nagy testű héja tojó egy citromsármányt zsákmányolt, éppen nekilátna a falatozásnak a fiatal tölgy ágán.
Nem várom meg, hogy felröppenjen, most nem, most biztosra kell mennem, még ha nem is túl „vadászias” ülő madárra lőni.
De ennek a sok kis éhes énekesnek e szárnyas hóhér nélkül is éppen elég a baja. Lövésemre a héja élettelenül zuhan a földre, karmai között a sármánnyal.
Mire a szánhoz érek, látom, a pici énekesek újra elfoglalták a terített reggelizőasztalt.
Kora délután van, mire az utolsó etetőt is megpakolom. A friss, tiszta levegő meg a simogató napsugár az én „átszilveszterezett” szervezetemmel is csodát művelt, szinte újjászülettem.
Érzem, hogy még nem lehet vége ennek a varázslatos napnak! Beetetem a fogoly-törzsállományt, és délután három körül kisétálok a féllábszárig érő hóban a f…dombi magasleshez, a fiatal erdeifenyvesbe. A domb onnan kapta a nevét, hogy a fával megrakott kocsit húzó lovak itt szabadulnak meg szervezetük fölös levegőjétől.
Felkapaszkodom a lesre, és várok. Az erdőben csak a fenyőrigók vonuló hangja meg a süvöltők panaszos füttye hallatszik.
Ujjamat a számhoz görbítem, és máris felhangzik a nyúlsírás, úgy, ahogy azt Pali bácsitól eltanultam annak idején.
De szép ajándék lenne a természettől, ha sikerülne meglőni életem első rókáját!
Hiszen már itt is van, fordítom a szemem a sűrű fagyalos felé. Ott lopakodik a hóban egy jókora vörös bundás. Nem is tétovázom sokat – ahogy a róka kilép a boróka takarásából, már lövöm is! A lövésre összerogy, búcsúzóul kettőt-hármat int lompos zászlajával.
Levett kalappal tisztelgek a gyönyörű, ezüstös hátú, öreg kan róka előtt.- Köszönöm neked, Diana istennő és Szent Hubertusz! Ennél szebb újévi ajándékot aligha kaphat egy kezdő vadász a természettől!

Az írás Barassó Péter: Monostori vadászemlékek című kötetében jelent meg (Nimród Alapítvány, 2004.)
http://www.vadaszat.net/kalendar/2006januar/novella/001_barasso.htm

 

 

Források:
Gergely Jenő: A pápaság története Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1982
Enciclopedia Italiana
Magyar nagylexikon XVI. (Sel–Szö). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2003. 762. o. ISBN 963-9257-15-X Catholic Encyclopedia
Dömötör Tekla: Magyar népszokások
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium
Jankovics Marcell: Jelkép-kalendárium
vasarnap.katolikhos.ro
Penavin Olga: Népi kalendárium Forum kiadó, Újvidék, 1988
Magyar Néprajz VII. Akadémiai Kiadó, Bp., 1990
sulinet.hu
folkradio.hu – Magyar Néprajz 2004. 12. 31

 

Életrajz

Debrecen, Teleki utca 60. – 3. rész

Azon a nyáron, amikor kisdobos lettem Alpáron nyaraltunk öcsémmel, alpári mamánál és tatánál. Meleg nyár volt nagyon, éjszakánként kint aludtunk a tornácon, igazi tornácos parasztházuk volt, utcára merőlegesen, hosszú ház, középen konyha és két szélén a szobák. Egyszer, amikor alpári mama már nálunk lakott, mesélte az egyik évfolyamtársamnak, hogy „szép lány voltam bizony, voltam vagy százhúsz kiló”, Ernő alig bírta a röhögését visszatartani, de a valóság az volt, hogy alpári mama, vagy Zsuzsika néni, ahogy az ismerősök hívták, valóban tetszett a férfiaknak.

Ezerkilencszáztizenkilencben a kiskunfélegyházi piacon ült a szekéren, amikor Deskó Márton odament hozzá és az mondta, „te hozzám jössz feleségül”, akkor látta először a vagyonos, nála jóval idősebb férfit, és dehogy is akart ő férjhez menni senkihez, legfőképpen Deskó Mártonhoz nem, de sok szava nem lehetett, így az alpári százhúsz kilós parasztlány férjhez ment a nála huszonöt évvel idősebb módos emberhez. Beköltözött Félegyházára. Nem sokáig tartott a házasság, mert Deskó Mártonnak, aki a fehérterror idején tagja volt az egyik különítménynek, így egyszer hajnalban, még a saját ágyában valaki golyót röpített a fejébe, a tettes soha nem lett meg, de alpári mama rövid házasság után ott maradt gazdag özvegyként. Erre a jómódra bennünket, unokákat az alpári tisztaszobában egy bútordarab emlékeztetett, nevezetesen a komód márványtetővel, ez az ominózus márványtető végül egy sírkövesnél landolt.

Mindenesetre a Deskó család nem nyugodott bele, hogy Zsuzsika ilyen rövid házasság után örökölte a nagy vagyont, pereskedni kezdtek, de a törvény az törvény volt, a vagyon maradt az örökös kezében, immár alpári székhellyel. Nem sokáig lehetett szegénynek nyugta, mert megtalálta Németh László, akkoriban katona volt éppen, minden eltávozásánál megjelent Zsuzsikánál, aki igencsak restellte a dolgot, próbálta végleg elküldeni, de tata, mert ő lett a mi tatánk, megfenyegette, ha legközelebbi hazajövetelére nem lesznek a templomban kihirdetve háromszor, kiírtja az egész családot. Kemény legény volt. De az lehetett a dédapánk is, mert amikor megszületett a tizenharmadik gyermeke, dédmama végleg ott hagyta azzal a nem várt ténnyel, hogy testileg a szülőágyon rekedt, lelke pedig mennybe szállt. Így azután a kemény munkához szokott parasztember ott maradt egyedül tizenhárom gyerekkel, nem volt ideje gondolkodni, a gyerekek sírtak-ríttak, úgy döntött lesz, ami lesz, ide mostoha nem kell, így azután egyedül nevelte őket, pontosabban a nagyobbak nevelték a kicsiket, időnként oda-odacsapott egy vesszővel, hogy egyenes maradjon a sor, de mind felnőttek, kivéve azokat, akik már ideje korán a felhők közé repültek. Zsuzsika úgy középtájon született. Öreg korában is sorolta a testvérek nevét, göcsörtös ujjaival nyomatékosította a számsort, több- kevesebb sikerrel. Urbán, Antal, Magda, Zsuzsika, Orbán, Pityuka, Józsika, Rózsika, aki a háború alatt halt meg, összenőtt a végbele és nem volt orvos, aki megoperálja, Urbán a fronton halt meg, huszonkét évesen, Luck városánál érte a halálos lövedék, éppen házasság kötése után három hónappal. Volt még egy Veronika is, aki vízkóros volt és tizenhat éves koráig élt. A többit nem tudom már megkérdezni senkitől.
Egyszóval alpári mama kövér volt és én is annak tartottam mindig magamat.

Kamasz éveim alatt indult el a csont sovány, mell és csípő-nélküli tviggy-i láz, a világ női társadalma bámulta és irigyelte deszka felsőtestét, nagy szemeit. Így utólag nyugodtan mondhatom, hogy aki ezt a nőietlen alkatú manökent sztárolni kezdte, bűnös egy egész generáció életének megkeserítésében. Szégyelltük a melleinket, igyekeztük lelapítani, ha pedig egy kicsit is gömbölyödött a csípőnk legszívesebben világgá bujdokoltunk volna. Negyvenkét kilósan konkrétan úgy gondoltam, olyan vagyok, mint a bálna, akitől mindössze annyiban különböztem, hogy tele voltam szeplővel, ami megint nem volt pozitívum.
Azért, hogy a szökéseim sora teljes legyen, álljon akkor itt a harmadik is.
Már főiskolára jártam, az ok klasszikus, veszekedés az öcsémmel. Bepakoltam a sportszatyorba az általam fontosnak értékelt dolgokat. Életemben amúgy volt más szatyor is, két vénszatyor, Oláh néni és Oláh bácsi, a mama kártyapartnerei. Sütött valami pogácsafélét és hozzáfűzte, na, jön a két vénszatyor, mindig éhesek, és valóban, jöttek, a pogácsa pedig elfogyott az utolsó darabig. Oláh bácsi politizált és hidegháborúról beszélt, meg hogy egyszer csak elszakad az oroszok cérnája, azután megnézhetjük magunkat. „Gagarin az űrben? Hát egy frászt, hazudnak egytől egyig”, kiabálta.
De visszatérve az én konkrét szatyromhoz, milyen megfontolás alapján válogattam össze a szökéshez szükséges dolgokat, fogalmam sincs, mert például hálóinget nem raktam. Ez szombati napon történt, amikor esténként a helyi Pálma presszóban gyűltünk össze beszélgetni, táncolni. Én is megérkeztem a tömött szatyorral. Nagy ricsaj volt, a zenekar külföldi számokat játszott, füstös félhomály, mindenki táncolt mindenkivel, jól éreztem magamat. A baj akkor kezdődött, amikor haza kellett menni, de nekem nem volt hova. Végül az egyik fiú elhívott magához, nála aludtam, vele, tökéletes alkalom lett volna a szüzességem elvesztésére, de ellenálltam, ő pedig nem erőltette a dolgot. Másnap reggel vesztesen kullogtam haza.
Amúgy fogalmam sincs, hogy kerültem a város legjobb középiskolájába, a Kossuthba, de egyszer csak ott ültem és elég bénán éreztem magamat. A padokban nem gazdag és szegény családok gyerekei ültek, hanem értelmiségi és munkáscsaládból idekeveredettek, az én apám munkás volt, előbb molnár, majd sofőr. A malom, ahol dolgozott, a Teleki utcában volt, sokat jártunk ott. Valamiféle vállalkozó volt ezerkilencszázötvennyolcban, de elvették a malmát, ezután egy évig nem volt munkája, adományokból éltünk, mai napig emlékszem a svéd vöröskeresztes csomagokra. A sűrített tejet és a húskonzervet szerettük a legjobban.
A molnárság előtt apám a pénzügyminisztériumban dolgozott Pesten, de nem esküdött fel Kádárra ezerkilencszáz-ötvenhét január elsején, ezért kidobták, így kerültünk Debrecenbe, közel a mamához. Debrecenben hívták a rendőrséghez, de azt mondta, ő nem tudna más embereket letartóztatni, a családjától elhurcolni, így azután molnár lett, majd amikor a malmot elvették munkanélküli, végül sofőr. Ez a kádár-féle ellenállás nem volt jó döntés, mert egész életét végiggürcölte, még sem jutott sehová, de soha nem mondott se a pártról, sem pedig Kádár Jánosról rosszat, piros párttag igazolványát ma is őrzöm. Szóval munkásgyerek voltam a sok értelmiségi között. Gátlásosságom négy éven keresztül nem oldódott fel, nem emlékszem, hogy bárki is szeretett volna az osztályban, nem volt barátnőm, kilógtam a sorból és ez ettől kezdve mindig és mindenhol így történt, örökös kívülálló lettem, csak a szintek változtak. Nem csak otthon nem tudott rám hatni senki, szegény anyám pedig mennyit próbálkozott, életének utolsó időszakában is nevelni akart.
Legnagyobb küzdelmet számára a tanulásom jelentette. Közepes tanuló voltam, igaz, ezért nem tanultam egy kukkot sem. Délutánonként ellenőrizte, a táskámat egyáltalán kinyitottam-e, és ha véletlenül elfelejtettem kinyitni legalább egy pillanat erejéig, rögtön észrevette, fogalmam sincs honnan, lehet csak ráérzett, de mindig precízen, és ilyenkor megfogadtam, legközelebb odafigyelek, mert ez a nemtörődömségem a szidásnak olyan lavináját zúdította a nyakamba, mai napig élénken emlékszem rá.
Mániája volt még egyébként, karácsony szent napján délelőtt sütött-főzött, délután nagy takarított, este hullafáradtan estünk a fa alá. Amikor nagyobb lettem, nekem is ki kellett venni a részem a dologból, egyik ilyen délután ablakot kellett tisztítanom, na, hát azt már nem, ültem a fotelben, hallgattam a szidalmakat és sehogy sem értettem miért kell ezt pont karácsony délután. Végül elkezdte az ablakot pucolni, láttam rajta majd szétpukkan, igazi áldozat, nem érezhettem jól magamat egy cseppet sem, így lőttek a szent esti hangulatnak, ott álltunk a fa alatt fáradtan, haragosan.
És ez így ment évről évre, míg nem én rendeztem a szent estéket, azóta a délután a pihenésé, lehet, ezért, lehet, másért, de szeretem ezeket az estéket.

Hírek

90. Ünnepi Könyvhét és Gyermekkönyvnapok

  1. június 13 – 17.
     A hír tartalmazza a dedikálási helyszínek és időpontok változtatását! (2019. 06. 08.)

    A megnyitó előtt érdemes megnézni a:
    https://unnepikonyvhet.hu/dedikalasok
    oldalt, amelyet mindig frissítenek a változások szerint!

  1. június 13. és 17. között 90. alkalommal kerül megrendezésre az Ünnepi Könyvhét, a kortárs magyar irodalom legnagyobb szabadtéri ünnepe. A  hagyományos helyszín, a Vörösmarty tér felújítása miatt idén a Dunakorzón, a Vigadó tér és a Március 15. tér közötti területen várják a könyvbarátokat.

Június 13-án nyit a 90. (jubileumi) Ünnepi Könyvhét.

Budapesten az idén izgalmas, új helyszínen, a Duna-korzón rendezik meg a legnagyobb múltú könyves eseményt.

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése az idén 90. alkalommal rendezi meg a kortárs magyar irodalom legnagyobb szabadtéri rendezvényét, az Ünnepi Könyvhetet, melyhez a 2001-es Olvasás Éve óta 18. alkalommal kapcsolódnak a Gyermekkönyvnapok eseményei. Az év egyik legfontosabb irodalmi rendezvénysorozata ebben az évben június 13. és 17. között a tavaly megújult, friss arculattal és változatos programokkal színesíti Budapest és az ország kulturális életét.

Az elmúlt másfél évtizedben a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése a szépirodalom ünnepéhez kapcsolta a Gyermekkönyvnapokat, hogy a korábban szerényebb médiafigyelmet élvező gyermekirodalomra irányítsa a szakma és az olvasók érdeklődését, ezáltal a digitális információhordozókon felnőtt fiatal generáció tagjai újból felfedezzék az olvasás örömét, és tudatos könyvvásárlóvá váljanak. A könyvkiadást is sújtó gazdasági válság ellenére a magyar szerzők és illusztrátorok műveinek piaca látványosan fejlődött.

A hagyományos helyszín, a Vörösmarty tér felújítása miatt az Ünnepi Könyvhét szervezői és a kiadók idén a Dunakorzón, a Vigadó tér és a Március 15. tér közötti területen várják a könyvbarátokat. A színpad a Március 15. téren helyezkedik majd el.

A könyvhét központi helyszínén másfélszáz, egységes kiállítású könyvárusító pavilon épül, ezekben összesen több mint kétszáz hazai és határon túli kiadó kínálja könyveit.

Supka Géza álma az irodalom, a könyvkiadás, író és olvasó találkozásáról 2019-ben is egy öt napon át tartó, majdnem kétszáz kiállítót mozgató, könyvbemutató beszélgetésekkel, dedikálásokkal, zenés programokkal tarkított, hétvégi kavalkád.

Az Ünnepi Könyvhét a kortárs magyar irodalom, a magyar könyv ünnepe.

Könyvheti mű lehet minden kortárs magyar szerző első kiadású műve, illetve a klasszikus magyar irodalom új kiadásai. 2019-ben több mint háromszáz új könyv jelenik meg erre az alkalomra, köztük verseskötetek, prózakötetek, esszégyűjtemények, irodalomtudományi és történelmi munkák.

A könyvheti újdonságokat tartalmazó, 20.000 példányban kiadott, színes prospektus nem csupán a könyvheti helyszínekre, hanem az ország többszáz könyvesboltjába is eljut. A könyvheti prospektus címlapját és az esemény kreatívjait Tabák Miklós grafikus tervezte.

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése az olvasást népszerűsítő szlogenje (Olvasó vagyok) szellemében az egész országban szeretne programjaival minél több embert megnyerni az olvasás és a magyar irodalom ügyének.

Budapesten és sok vidéki városban (pl. Győrben, Kecskeméten, Szegeden, Nagykőrösön, Balatonfüreden, Ózdon, Esztergomban, Szolnokon, Hódmezővásárhelyen, Nyíregyházán, Miskolcon, Dunaújvárosban, Nagykátán, Székesfehérváron, Debrecenben, Kiskunfélegyházán) a kiadók több száz dedikálást szerveznek szerzőiknek, az érdeklődők pódiumbeszélgetéseken, könyvbemutatókon ismerhetik meg az új műveket, melyeket ezúttal is jelentős kedvezményekkel vásárolhatnak meg a kiadók standjainál.

Az Ünnepi Könyvhét ünnepélyes fővárosi megnyitóján a díszegyenruhába öltözött Tűzoltózenekar hagyományos koncertje után Gál Katalin, az MKKE elnöke és Simon Márton költő mondanak beszédet a Március 15. téren június 13-án, csütörtökön 16 órakor. A vidéki eseményeket Miskolcon Szőcs Géza nyitja meg. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és Miskolc önkormányzata emléktáblát avat Supka Géza tiszteletére.

Immár nyolcadik éve tartják meg májusban az Ünnepi Könyvhetet Kolozsváron.

A magyar kulturális élet Budapest-központúságát tovább oldotta, hogy 2013-ban Székesfehérvár, egy évvel később Szeged, 2015-ben Győr, 2016-ban pedig Gyula városa adott lehetőséget arra, hogy az adott város legszebb közösségi pontja a budapestihez hasonló, gazdag könyves programsorozat helyszínévé váljon. 2017-ben a város polgármesterének kezdeményezésére Debrecen volt az országos vidéki megnyitó helyszíne. 2018-ban Szekszárd vállalta ezt a szerepet, 2019-ben pedig Miskolc.

Június 13-án 17 órától kerül sor a Petőfi Irodalmi Múzeumban a könyvhéttel majdnem egyidős, több évtizedes múlttal rendelkező hagyomány, a Szép Magyar Könyv Verseny díjainak átadására 5 kategóriában, valamint a köztársasági elnök, a miniszterelnök és a főpolgármester különdíjának átadására.

Az Ünnepi Könyvhéttel egyidőben zajlik a Margó Irodalmi Fesztivál, melynek az elmúlt évekhez hasonlóan a Petőfi Irodalmi Múzeum ad helyet. Az ingyenes fesztivál célja, hogy rendhagyó szerzői estekkel, színházi produkciókkal és koncertekkel tegye közösségi élménnyé az irodalmat és teremtsen kapcsolatot az irodalom és társművészetei között. A Margó Fesztivál az idén június 12-től 16-ig várja programokkal az érdeklődőket. http://www.margofeszt.hu/hu

(unnepikonyvhet.hu)

Dedikálások:

  1. június 13. csütörtök

Duna-korzó

13:00

Rím Könyvkiadó: Ország György, Kimmel István, Szállási Etelka, Túri Bertalan.

14:00

Rím Könyvkiadó: Tófalvi Zoltán, Molnár Pál.

15:00

  1. u. K. Kiadó: Köves József. Rím Könyvkiadó: Bágyoni Szabó István, Marafkó László, Lovas Dániel. Saxum Kiadó : Szabó Ildikó Angéla. SzóKiMondóka: Miller-Ferjentsik Viola. Tinta Könyvkiadó: Ágnes Bánhidi Agnesoni, Litovkina Anna.

16:00

Athenaeum : Kal Pintér Mihály. CzSimon: Czakó Gábor. Hungarovox Kiadó: Miske Ernő, Novák Valentin. Kalligram: Péterfy Gergely. Kossuth Kiadó: Vékás Sándor. Rím Könyvkiadó: Rentsch Piroska, Péter Péter, Kalász István. Szent István Társulat: Frenyó Zoltán. Urbis Kiadó: Moldova György.

16:30

Pont Kiadó: Szávai Ilona.

17:00

Athenaeum : Matula Gy. Oszkár. Hungarovox Kiadó: Germán Ágnes, Sárhelyi Erika. Kortárs Kiadó: Sárközi Mátyás. Múlt és Jövő: Heller Ágnes. Pont Kiadó: Zalka Csenge Virág. Püski Kiadó: Kunkovács László, Stanczik-Starecz Ervin. Rím Könyvkiadó: Baka Györgyi, Kolundzsija Gábor, Nyíri Erzsébet, Devecseri Zoltán. Tinta Könyvkiadó: Sümegh László. Üveghegy Kiadó: Onódi Judit, Szabó Lona Valéria. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (zEtna): Beszédes István, Szegedi-Szabó Béla.

17:30

HVG Könyvek: Nemes Orsolya.

18:00

L’Harmattan Kiadó: Paládi-Kovács Attila, Pócs Éva. Partvonal: Hercsel Adél. Rím Könyvkiadó: Réthy Judit, Szállási Erika. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (zEtna): Géczi János, Ladik Katalin.

Újbuda

 

14:00

Nap Kiadó: Kiss Gy. Csaba.

15:00

Nap Kiadó: Vásáry Tamás.

  1. június 14. péntek

Duna-korzó

 

11:00

Álomgyár: Csernovszki-Nagy Alexandra. Pro Pannonia: Szatyor Győző. Püski Kiadó: Cey-Bert Róbert Gyula. Vince Kiadó: Berényi Ágnes Zsuzsanna.

12:00

Álomgyár: Pertik László. Kronosz Kiadó: Bartusz-Dobosi László. Magvető Kiadó: Oravecz Imre. Napkút Kiadó: Sütő Csaba András. Rím Könyvkiadó: Dombi Tinódy László, Ábrahám Erzsébet, Wessely Gábor, Szalóki Sándor.

13:00

Álomgyár: Pálóczi Antal. Napkút Kiadó: Mátyás B. Ferenc. Nemzeti Emlékezet Bizottsága: Csatári Bence. Pro Pannonia: Bartusz-Dobosi László. Rím Könyvkiadó: Ország György, Dombrádi István, Rentsch Piroska.

14:00

Álomgyár: Völgyi Ildikó. Gondolat: Petőcz András. Hét Krajcár Kiadó: Turbók Attila. Hungarovox Kiadó: Lukáts János, Sz. Tóth Gyula. K. u. K. Kiadó: Köves József. Kairosz Kiadó: Kocsis Klára. Kalligram: Agnes Hirsch. Könyv Guru: Jenes Gyula. Kráter Kiadó: Pásty Júlia. Kronosz Kiadó: Kerepeszki Róbert, Tóth Imre. Móra Kiadó: J. Kovács Judit, Kállai Nagy Krisztina. Múlt és Jövő: Kőbányai János. Napkút Kiadó: Tőzsér Árpád. Pro Pannonia: Sárosi István. Rím Könyvkiadó: Kiss Irén, Tábori László, Fejér Tamás. Szent István Társulat: Csókay András. Széphalom Könyvműhely: Báger Gusztáv.

14:30

Olvasni menő: Lakatos Mihály.

15:00

Álomgyár: Alan Dave Darel. Antológia Kiadó: Pálfy Margit. Athenaeum : Görög Ibolya. Fekete Sas Kiadó: Lőrincz Teréz. Gondolat: Lencsés Gyula. Hét Krajcár Kiadó: Gazda József. Hungarovox Kiadó: Rentsch Piroska, Somos Béla. Kairosz Kiadó: Magyar Zoltán. Kalligram: Tőzsér Árpád. Könyvtárellátó: Marék Veronika . Kortárs Kiadó: Monostori Imre. Kronosz Kiadó: B. Kádár Zsuzsanna. Magyar Napló: Jezsó Ákos, Reisinger Attila. Méry Ratio : Jankovics Marcell. MMA Kiadó: Varga Zoltán. Móra Kiadó: Gyarmathy Éva, Szűcs Édua. Napkút Kiadó: P. Papp Zoltán. Olvasni menő: Polgár Kristóf. Pro Pannonia: Tillai Ernő. Rím Könyvkiadó: P. Maklári Éva, Saitos Lajos, Drotleff Zoltán. Szent István Társulat: Szeghalmi Elemér, Tóth Sándor. SzóKiMondóka: Miller-Ferjentsik Viola. Urbis Kiadó: Moldova György.

15:30

Olvasni menő: Bék Timur.

16:00

Álomgyár: Naszvadi Judit, Klein Zsanett. Aposztróf Kiadó: Császi Zsüliet, Szalma Bettina. Athenaeum : Pataki Éva. CzSimon: Czakó Gábor. Fekete Sas Kiadó: Könyves Karolina. Gondolat: Voigt Vilmos. Hungarovox Kiadó: Aknay Tibor, Széplaki György. Időjel Kiadó: Dr. Kovács Emőke. K. u. K. Kiadó: Kovács-Marnik József. Kairosz Kiadó: Sárosi István. Kalligram: Szurdi András. Kiskapu – Anima: Gattai Kinga,, Elsik Anikó, Burján Kati. Könyv Guru: T. H. Fabling. Könyvtárellátó: Élő irodalom – Élő könyvműhely. Kortárs Kiadó: Sárközi Mátyás. Magvető Kiadó: Boldizsár Ildikó. Magyar Napló: Szalai Attila, Lajtos Nóra. Móra Kiadó: Marék Veronika. Nap Kiadó: Gróh Gáspár. Napkút Kiadó: Nádasdy Nikolits Andrea. Napvilág Kiadó: Szegvári Katalin. Olvasni menő: Regős Mátyás. Püski Kiadó: Csáky Zoltán, Somos Zsuzsanna. Rím Könyvkiadó: Lugosi Babett, Kalász István. Szent István Társulat: Jávor Béla, Szelestei Nagy László. Tinta Könyvkiadó: Fodor Györgyi Szeréna, Benő T. Sándor.

16:30

Móra Kiadó: Bíró Eszter, Födő Sándor, Hegyi György. Olvasni menő: Marcsák Gergely.

17:00

Álomgyár: Barát Enikő. Boook Kiadó: Déri Szilvia. Dedikáló-sziget (Változó Világ): Szimeonov Tódor. Fekete Sas Kiadó: Kállai R. Gábor. Gondolat: Mezey Barna. Gyémántfelhő Kiadó: Veréczi Frick Zsuzsa. Hungaroton: Kováts Adél. Hungarovox Kiadó: Ézsiás Erzsébet, Lajtos Nóra. Jaffa Kiadó: Ungváry Krisztián. Kairosz Kiadó: Náray-Szabó Gábor. Kalligram: Lipovecz Iván. Könyvtárellátó: Pataki Tamás. Kortárs Kiadó: Oláh Anna. Kossuth Kiadó: Bálint György,. Kráter Kiadó: Bácsfainé Dr. Hévizi Józsa. L’Harmattan Kiadó: Borbély László, Bácskay András. Magvető Kiadó: Spíró György. Magyar Napló: Csender Levente és Szalontai Enikő. Móra Kiadó: Dr. Zalka Csenge Virág, Herbszt László. Múlt és Jövő: Bikácsy Gergely. Nap Kiadó: Ágh István. Napkelet Bölcseleti Iskola: Rácz Géza. Noran Libro Kiadó: Bitó László. Orpheusz Kiadó: Szakonyi Károly. Országos Széchényi Könyvtár: Az 1956-os Intézet munkatársai dedikálnak: Eörsi László, Keller Márkus, Sárközy Réka, Tabajdi Gábor . Pagony/Tilos az Á: Berg Judit – Agócs Írisz. Pont Kiadó: Szávai Géza. Püski Kiadó: Kunkovács László, Szőke Ágnes. Rím Könyvkiadó: Székely András Bertalan, Baka Györgyi, Kolundzsija Gábor, Nyíri Erzsébet. Tinta Könyvkiadó: Balázsi József Attila.

17:30

Pont Kiadó: Szávai Ilona.

18:00

Fekete Sas Kiadó: Peremartoni Zsuzsanna. Hungarovox Kiadó: Karczag Ákos, Madarász Imre. Kalligram: Gervai András. Könyvtárellátó: Lénárt Gitta. Kortárs Kiadó: Szabó Borbála. L’Harmattan Kiadó: Tzveta Sofronieva, Domokos Johanna. Napkút Kiadó: Wehner Tibor. Pont Kiadó: Veres István. Prae Kiadó: Horváth Márk, Lovász Ádám, Nemes Z. Márió. Püski Kiadó: Zsuffa Tünde. Rím Könyvkiadó: Marczinka Csaba. Teknős Könyvek: Berg Judit. Üveghegy Kiadó: Bozók Ferenc.

Újbuda

 

11:00

Nap Kiadó: Szörényi László.

12:00

Nap Kiadó: Takács Bence.

  1. június 15. szombat

Duna-korzó

 

10:00

Athenaeum : Wisinger István. Felvidéki Magyar Kiadók : Nagy Zoltán. Hungarovox Kiadó: Debreczeny György, Oláh András. Időjel Kiadó: Dr. Kovács Emőke. Kalligram: Berta Ádám. Kronosz Kiadó: Gyarmati György. L’Harmattan Kiadó: Bozsonyi Károly, Zonda Tamás. Libri Könyvkiadó (Dedikáló sziget): Fábián Janka. Maxim Könyvkiadó: Szaszkó Gabriella, Szabó Tamás. Pagony/Tilos az Á: Vadadi Adrienn – Mayer Tamás. Rím Könyvkiadó: Dombi Tinódy László, Ábrahám Erzsébet, Wessely Gábor, Mártonfi Benke Márta.

10:30

Libri Könyvkiadó: Gárdos Péter. Széphalom Könyvműhely: Kende Katalin, Lányi Gusztáv.

11:00

Álomgyár: Dr. Illés György. Aposztróf Kiadó: Vaskó Ági, Csapi Blanka. Book24: Hajduné Tölgyesi Lívia. Csimota: Takács Mari. Felvidéki Magyar Kiadók : Farkas Ottó. FISZ, Fiatal Írók Szövetsége: Jassó Judit. Gold Book: Nemere István. Harmat Kiadó: Kovács Ágnes Lilla. Hungarovox Kiadó: Petrusák János, Zilahy L. Ágnes. Imádom a könyveket: Robin O’Wrightly, Emily Palton. Jaffa Kiadó: Rubin Eszter. K. u. K. Kiadó: Steinbach Annamária. Kairosz Kiadó: Pokol Béla. Kalligram: Kis János. Könyvmolyképző Kiadó: Eszes Rita. Könyvtárellátó: Bán Mór – Fazekas Attila. Kráter Kiadó: Ujlaky István. L’Harmattan Kiadó: Sipos János. Libri Könyvkiadó: Hadas Krisztina, Kepes András. Libri Könyvkiadó (Dedikáló sziget): Péterfy-Novák Éva és Péterfy Gergely. Magvető Kiadó: Parti Nagy Lajos. Magyar Napló: Péntek Imre, Németh János, Kelemen Gyula. Manó Könyvek: Farkas Nóra. Pagony/Tilos az Á: Marék Veronika – Baranyai András. Partvonal: Tamássy Klára. Püski Kiadó: Csáky Zoltán, Turcsányi Ervin. Rím Könyvkiadó: Kozma László, Végh Tamás, Fejér Tamás, Szakáli Anna. Századvég Kiadó: Speidl Blanka. SzóKiMondóka: Gani Zsuzsa. Tinta Könyvkiadó: Hódos Mária. Üveghegy Kiadó: Véghelyi Balázs. Vince Kiadó: Benedek István Gábor.

11:30

Aposztróf Kiadó: Nyolczas Marcsi, Abafáy Deák Csillag, Kölüs Lajos. Libri Könyvkiadó: D. Tóth Kriszta, Szentesi Éva.

12:00

Álomgyár: Balozsa Papp László. Aposztróf Kiadó: Milló Ildikó, Juhos Viktor. Ciceró Könyvstúdió: Szabó Tünde. Gold Book: Bakóczy Sára. Hungarovox Kiadó: Farkas Gábor, Rozsályi Annamária. Imádom a könyveket: Komlóssy Vera, Ripszám Alexandra. Könyvmolyképző Kiadó: Bessenyei Gábor. Könyvmolyképző Kid: Novák Vica, Kozári Dorka. Könyvtündér: Balogh W. Orsolya. L’Harmattan Kiadó: Pátkai Marcell, Gauder Áron. Magvető Kiadó: Darvasi László, Kántor Péter. Mentor Könyvek: Olga Majeau. Móra Kiadó: Molnár Krisztina Rita, Szalma Edit. Orpheusz Kiadó: Papp Attila Zsolt. Pagony/Tilos az Á: 3-5-8 perces mesék utazáshoz és kalandozáshoz (antológia). Rím Könyvkiadó: Fejér Tamás, Szántó Mária, Lengyel János, Katzler Hilda. SzóKiMondóka: Holden Rose. Urbis Kiadó: Nemere István.

12:30

Aposztróf Kiadó: Salánki Anikó, Kántor Nikolett.

13:00

Álomgyár: Duma László. Antológia Kiadó: Lányi Irén. Aposztróf Kiadó: Göncz Renáta, Csányi Dániel. Főnix Könyvműhely: Habony Gábor. Gold Book: Pusztai Andrea. Gondolat: Tóth László. Hungarovox Kiadó: Török Nándor, Láda Zoltánné. Imádom a könyveket: Katie Dreams, Böde Péter. Kalligram: Esze Dóra. Könyvmolyképző Kiadó: Bálint Erika, V. K. Bellone, Chiara. Könyvmolyképző Kid: Ecsédi Orsolya, Kántor Kata. Könyvtündér (Dedikáló sziget): Dr. Zacher Gábor. L’Harmattan Kiadó: Vető Miklós. Magvető Kiadó: Bodor Ádám. Magyar Napló: Sutarski Konrád. Mentor Könyvek (Lector Kiadó): Antal Balázs. Naphegy Kiadó: Lackfi János, Rátkai Kornél. Napkút Kiadó: Novics János. Olvasni menő: Shrek Tímea. Orpheusz Kiadó: Kovács katáng Ferenc. Pagony/Tilos az Á: Kiss Judit Ágnes – Sulyovszky Sarolta. Pont Kiadó: Zalka Csenge Virág. Pro Pannonia: Czilczer Olga. Püski Kiadó: Gottwald Péter. Rím Könyvkiadó: Oros László, Ország György, Dombrádi István, Szakáli Anna. SzóKiMondóka: Tóth Hajnalka.

13:10

Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány: Békés Márton, Kormos Valéria.

13:30

Aposztróf Kiadó: Császár Viktória, Kiss-Teleki Rita. Helikon Kiadó: Izolde Johanssen. Olvasni menő: Vöröskéry Dóra.

13:40

Főnix Könyvműhely: Kitty Bich Thuy Ta.

14:00

Álomgyár: Papp Csilla, J. K. Smitz, Carrie Cooper. Animus Könyvek: Kaszás György. Antológia Kiadó: Radnai István. Aposztróf Kiadó: Balázs Eszter, Katymári Vanda, Ambrus József, Ari Fabbro. Athenaeum : Hartay Csaba. Book24: P. Gál Judit. Boook Kiadó: Bernáth József. Ciceró Könyvstúdió: Szigeti Kovács Viktor. Corvina Kiadó: Nyáry Krisztián. Csimota: Szokács Eszter, Nagy Norbert. Európa Könyvkiadó: Pajor Tamás. FISZ, Fiatal Írók Szövetsége: Fodor Balázs, Vass Norbert. Gold Book: Bónizs Róbert. Gondolat: Stőhr Lóránt. Gyémántfelhő Kiadó: Komlós Kinga. Helikon Kiadó: Hoppál Mihály. Hét Krajcár Kiadó: Turbók Attila. Hét Krajcár Kiadó: Turbók Attila. Hungarovox Kiadó: Baranyi Ferenc, Kenyeres Zoltán. Imádom a könyveket: Mason Murray, Julia Lewis Thomson. Kairosz Kiadó: Szolgay Péter, Simon Erika. Kalligram: Balla Zsófia. Könyv Guru: L. I. Lázár. Könyvklub: Révy Eszter. Könyvmolyképző Kiadó: Rácz-Stefán Tibor. Könyvmolyképző Kid: K. László Szilvia. Könyvtárellátó: Borbáth Péter. Könyvtündér (Dedikáló sziget): Leslie L. Lawrence. Kossuth Kiadó: Bagyinka Timea. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány: Schmidt Mária, Szájer József. Kráter Kiadó: Czirok Ferenc. Kronosz Kiadó: Vonyó József. L’Harmattan Kiadó: Léder László. Magvető Kiadó: Krusovszky Dénes, Szvoren Edina. Magyar Napló: Mezey Katalin, Árkossy István. Manó Könyvek: Nagy László Krisztián, Egri Mónika. MMA Kiadó: Vári Fábián László. Móra Kiadó: Bosnyák Viktória, Dudás Győző, Csájiné Knézics Anikó. Napkút Kiadó: Nádasdy Nikolits Andrea. Olvasni menő: Kabdebó Lóránt. Orpheusz Kiadó: Tamás Menyhért. Pagony/Tilos az Á: Harcos Bálint – Szimonidesz Hajnalka, Lencse Máté – Jesztl József – Vörös Jutka. Pont Kiadó: Bárdos József. Pro Pannonia: Szappanos Gábor. Püski Kiadó: Stanczik-Starecz Ervin, Zsuffa Tünde. Ráció Kiadó: Buda Attila. Rím Könyvkiadó: Péntek Róbert, Lugosi Babett, Mártonfi Benke Márta. Springmed: Dr. Rosta Gábor. Szent István Társulat: Czigány György. Széphalom Könyvműhely: Sarkady Mária. SzóKiMondóka: Bacsa Katie. Tempevölgy: Varga Tünde. Üveghegy Kiadó: Werner Nikolett. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (VMMI): Roginer Oszkár. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (zEtna): Szegedi Szabó Béla.

14:20

Főnix Könyvműhely: Holden Rose.

14:30

Aposztróf Kiadó: Török Nándor, Kránitz Laura. FRÍG Kiadó: Faragó Imre, dr. Kontur László. Libri Könyvkiadó: Csányi Vilmos. Olvasni menő: Végh Attila. Pont Kiadó: Szávai Ilona. Scolar Kiadó: Spíró György.

15:00

  1. Század Kiadó: Kordos Szabolcs. Álomgyár: Anne L. Green, Budai Lotti. Antológia Kiadó: Pálfy Margit. Aposztróf Kiadó: Greta May, Weisz Róbert, Bozsaky Boglárka. Athenaeum : Vámos Miklós. Atlantic Press Kiadó: Kovács Liliána. Book24: Tomor Anita. Central Könyvek: Schäffer Erzsébet. Cerkabella Könyvkiadó: Mészöly Ágnes és Majoros Nóra író, Hanga Réka illusztrátor. Ciceró Könyvstúdió: Huszti Gergely. Corvina Kiadó: Medgyes Péter, Varga Koritár Pál. Csimota: Nagy Diána. Fekete Sas Kiadó: Almási Miklós. FISZ, Fiatal Írók Szövetsége: Farkas Balázs, Juhász Ernő. Főnix Könyvműhely: Vivien Holloway. Gabo Kiadó: Rusvai Mónika. Galenus Kiadó: Vészabó Noémi. Gold Book: Bán Mór. Gondolat: Kincses Katalin Mária. Gyémántfelhő Kiadó: N. Fülöp Beáta. Hét Krajcár Kiadó: Gazda József. Hungarovox Kiadó: Sumonyi Zoltán, Szabó Tibor. Imádom a könyveket: Renáta W. Müller, Andy Baron. Jaffa Kiadó: Balatoni József, Jocó bácsi. Kairosz Kiadó: Lezsák Sándor. Kalligram: Ritoók Zsigmond. Kolibri : Bosnyák Viktória, Dudás Győző. Könyv Guru: Bettina Benton. Könyvmolyképző Kiadó: Róbert Katalin. Könyvtárellátó: Tölgyesi Lívia. Kortárs Kiadó: Kiss Anna. Kossuth Kiadó: Forgács D. Péter. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány: Gát Ákos Bence. Kronosz Kiadó: Gyarmati György. L’Harmattan Kiadó: Bozóki András. Lazi Könyvkiadó: Nemere István. Magvető Kiadó: Závada Pál. Magyar Napló: Szegedi Szabó Béla. Manó Könyvek: Mechler Anna, Hajba László, Kertész Edina. Méry Ratio : Jankovics Marcell. MMA Kiadó: Andrásfalvy Bertalan. Múlt és Jövő: Gluck Mary. Nap Kiadó: Takács Bence. Nemzeti Emlékezet Bizottsága: Markó György, Sándor Ákos, Sz. Kovács Éva. Noran Libro Kiadó: Vörös István, Varsányi Gyula, Barlog Károly. Olvasni menő: Böszörményi Zoltán. Orpheusz Kiadó: Szalay Károly. Osiris: Kunt Gergely, Kövér György. Pagony/Tilos az Á: Paulik Móni – Buzay István. Park Kiadó: Makovecz Benjamin. Prae Kiadó: P. Horváth Tamás, Cserháti Éva. Pro Pannonia: Gutai István. Püski Kiadó: Kunkovács László, Somos Zsuzsanna. Ráció Kiadó: Ujváry Gábor. Reakció : Demkó Attila. Rím Könyvkiadó: Radnai István, Cselényi István Gábor, Marosi Károly, Pécsi Sándor. Saxum Kiadó : Szabó Ildikó Angéla. Scolar Kiadó: Nattán-Angeli Nóra és Pájer Lilla. Semmelweis Kiadó: Polgár Vera. Springmed: Dr. Mátray Árpád. Századvég Kiadó: Megadja Gábor. Széphalom Könyvműhely: Pósa Zoltán. SzóKiMondóka: Petrőczi Éva, Miller-Ferjentsik Viola. Tea Kiadó: L. Ritók Nóra. Tinta Könyvkiadó: Ambrus Izabella, Horváth Ágnes. Urbis Kiadó: Moldova György. Üveghegy Kiadó: Tóth Sándor. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (Forum): Papp Katalin, Cirok Szabó István, Kormányos Ákos.

15:30

Aposztróf Kiadó: Molnár Nikolett, Szentgyörgyi Zénó, Tímár Gábor. Fumax: A. M. Aranth (Holló-Vaskó Péter). Libri Könyvkiadó: Zakály Viktória. Scolar Kiadó: Balogh Boglárka.

16:00

  1. Század Kiadó: Mucha Dorka. Álomgyár: R. Kelényi Angelika, Baráth Viktória, Sienna Cole. Antológia Kiadó: Lezsák Sándor, Juhász Sándor. Aposztróf Kiadó: Takács Annamária, Berill Shero. Athenaeum : Bíró Szabolcs, Benyák Zoltán. Atlantic Press Kiadó: William G. Winkler. Book24: Jancsa Jani. Corvina Kiadó: George Szirtes. Csimota: Borbáth Péter, Remsey Dávid. CzSimon: Czakó Gábor. Fekete Sas Kiadó: Ahmed Amran. Felvidéki Magyar Kiadók : Forgács Péter. FISZ, Fiatal Írók Szövetsége: Bíró-Balogh Tamás. Főnix Könyvműhely: Imre Viktória Anna. Gabo Kiadó: Lőrinczy Judit. Gyémántfelhő Kiadó: Veda Sylver. Helikon Kiadó: Romsics Ignác. Hét Krajcár Kiadó: G. Komoróczy Emőke. Hungarovox Kiadó: Bistey András, Kellei György. HVG Könyvek: Györfi András, Léderer András, Pataki Gábor. Imádom a könyveket: Leda D’Rasi, L.J. Wesley. Jaffa Kiadó: Légrádi Gergely. Kairosz Kiadó: Szerencsés Károly. Kalligram: Péterfy Gergely. Könyv Guru: Tamas Garam. Könyvmolyképző Kiadó: Cselenyák Imre. Kortárs Kiadó: Jász Attila, Kaiser Ottó, Sárközi Mátyás. Kossuth Kiadó: Baranyi Ferenc és Markovics Ferenc, Cserhalmi Imre. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány: Gerő András. Kronosz Kiadó: Fedeles Tamás, Nyerges András. L’Harmattan Kiadó: Horváth Júlia. Libri Könyvkiadó (Dedikáló sziget): Náray Tamás. Magvető Kiadó: Schein Gábor, Sándor Iván. Magyar Napló: Iancu Laura, Halmai Tamás. Manó Könyvek: Ruff Orsi, Megyeri Ancsa. Medicina Könyvkiadó: Derzsényi Péter. MMA Kiadó: Sulyok Miklós – Bodonyi Csaba. Móra Kiadó: Dóka Péter, Máli Csaba, Nógrádi Gábor, Ritter Ottó. Múlt és Jövő: Vajda Mihály. Napkút Kiadó: Bíró József. Noran Libro Kiadó: Dienes Lilla, Karinthi Ágnes. Orpheusz Kiadó: Petőcz András. Osiris: Kenedi János, Gyurgyák János. Pagony/Tilos az Á: Bán Zsófia – Nagy Norbert. Park Kiadó: Király Júlia. Prae Kiadó: Barna László, Buda Attila, dr. Felszeghi Sára, Horváth Kornélia, Kabdebó Lóránt. L. Varga Péter, Palkó Gábor, Pataky Adrienn. Pro Pannonia: Zentai Tünde. Püski Kiadó: Döbrentei Kornél, Kiss Irén, Kégl Ildikó, Tábori László. Ráció Kiadó: Horváth Márta. Rím Könyvkiadó: Mayer Erzsébet, Pécsi Sándor, Murzsa András, Füleki Gábor, Molnár Pál. Saxum Kiadó : Szántó Erika, Baranyi Ferenc, Bagdy Emőke, Lator László, Kárpáti Éva, Szinetár Miklós. Saxum Kiadó (Dedikáló-sziget): Bajnai Gordon. Scolar Kiadó: Kálmán Áron. SzóKiMondóka: Dr. Dolinai Tamás. Tea Kiadó: Peer Krisztina, Kele Fodor Ákos. Tempevölgy: Mészáros Márton, Fried István. Tinta Könyvkiadó: Ara Rauch. Tuan Kiadó: Fonyódi Tibor (Harrison Fawcett). Vajdasági Magyar Könyvkiadók (Forum): Antalovics Péter, Böndör Pál, Benedek Miklós.

16:30

Aposztróf Kiadó: Tóth Boglárka Fanni, Fazekas Gyöngyvér. Gold Book: Csikász Lajos. Helikon Kiadó: Bob Dent, Benedek Szabolcs. Időjel Kiadó: Wéber Krisztina, Domonkos László. Scolar Kiadó: Turczi István.

16:45

Gondolat: Hajnáczky Tamás.

17:00

21..Század Kiadó: Tóth Gábor Ákos. Ab Ovo Kiadó: Ripp Zoltán. Aposztróf Kiadó: Dunai Ede. Athenaeum : Pfliegel Dóra. Atlantic Press Kiadó: Ákody Zsuzsa. Book24: Lakatos Levente. Central Könyvek: Vass Virág. Corvina Kiadó: Sári László. Csimota: Grela Alexandra. Európa Könyvkiadó: Háy János. Fekete Sas Kiadó: Jolsvai András. Felvidéki Magyar Kiadók : Bolemant László. Főnix Könyvműhely: Gabriella Eld. Gabo Kiadó: Moskát Anita. Hungarovox Kiadó: Horváth Andrea, Szűcs László. HVG Könyvek: Tanács Eszter. Imádom a könyveket: Méhész Tímea, Halász Emese. Jaffa Kiadó: Csillag Péter. Kairosz Kiadó: Csath Magdolna. Kalligram: Péterfy Gergely. Könyv Guru: Juhos Gábor és Keszi Csaba. Könyvmolyképző Kiadó: Greff Magdi. Könyvtárellátó: Neszlár Sándor. Könyvtündér: Őszi Róbert. Kortárs Kiadó: Szecsődi Tamás Leó, Hegyi Botos Attila. Kossuth Kiadó: László Ágnes és Gombár Csaba, Ráday Mihály. Kráter Kiadó: Gaál Csaba. Kronosz Kiadó: Újváry Gábor. Lazi Könyvkiadó: Benkő László. Magvető Kiadó: Alexander Brody, Nagy József. Menő Könyvek: Király Anikó, és A hazudós című antológia szerzői. MMA Kiadó: Tóth György – Palotai János. Móra Kiadó: Lackfi János, Molnár Krisztina Rita, Lakatos István. Múlt és Jövő: Kőbányai János. Nap Kiadó: Vásáry Tamás. Napkút Kiadó: Petőcz András. Napvilág Kiadó: +-30 című esszékötet dedikálása: L. Ritók Nóra, Földes György, Spíró György, Gyurgyák János, Bod Péter Ákos, Romsics Ignác, Markó Béla, Donáth László. Noran Libro Kiadó: Tunyogi László, Bitó László. Orpheusz Kiadó: Varga Zoltán Zsolt. Osiris: Arany Zsuzsanna, Muszatics Péter. Pagony/Tilos az Á: Ezentúl lesz banán! – novellák a rendszerváltásról (antológia). Park Kiadó: Sándor Erzsi. Prae Kiadó: Andrónyi Gabriella. Pro Pannonia: Szirtes Gábor. Rím Könyvkiadó: Berkes József, Muzsa András, Réthy Judit, Barna T. Attila. Scolar Kiadó: Legát Tibor. SzóKiMondóka: Marton Mária. Tempevölgy: Palkó Gábor. Tuan Kiadó: Mysterious Universe sorozat szerzőgárdája: Valyon Tamás, Waldmann Szabolcs, Szélesi Sándor.. Üveghegy Kiadó: Lőrincz Dávid. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (Forum): Balázs Attila, Patócs László.

17:15

Gondolat: Nagy Gerda.

17:30

Ab Ovo Kiadó: Gábor György. Gold Book: Cs. Szabó Sándor. Scolar Kiadó: Obádovics J. Gyula.

17:40

Főnix Könyvműhely: Gallay-Nagy Krisztina.

18:00

Ab Ovo Kiadó: Vásárhelyi Mária. Fekete Sas Kiadó: Neményi Zsolt. Helikon Kiadó (Dedikáló Sziget): Böjte Csaba. Jaffa Kiadó: Soma Mamagésa. K. u. K. Kiadó: Köves József. Kalligram: Szalay Zoltán. Kortárs Kiadó: Mészáros Gabriella, Ambrus Lajos, Rohály Gábor. Kráter Kiadó: Lisztóczky László. L’Harmattan Kiadó: Lentner Csaba. Magvető Kiadó: Garaczi László. Magyar Napló: Magyary Ágnes, Ferdinandy György. Orpheusz Kiadó: Antal Barnabás. Pagony/Tilos az Á: Mészöly Ágnes – Molnár T. Eszter. Püski Kiadó: Kocsis István, László Váradi Gyula. Rím Könyvkiadó: Drotleff Zoltán, Füleki Gábor, Döbrentei Kornél, Takaró Mihály. Scolar Kiadó: Szendrői Csaba. SzóKiMondóka: Fert Mónika. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (Forum): Antal Szilárd, Szilágyi Mária.

18:30

Scolar Kiadó: Gerlóczy Márton.

19:00

Napkút Kiadó: Kertai Csenger.

  1. június 16. vasárnap

Duna-korzó

 

10:00

Athenaeum : Bánó Attila. Kiskapu – Anima: Gattai Kinga, Elsik Anikó. Könyv Guru: Knizner István. Könyvmolyképző Kid: Palásthy Ágnes. Napkút Kiadó: P. Papp Zoltán. Pagony/Tilos az Á: Czernák Eszter – Mayer Tamás és Metzing Eszter.

11:00

  1. Század Kiadó: Braun Róbert. Álomgyár: Efjé Szofi. Aposztróf Kiadó: Gerle Kiss Éva, Bárány Barnabás. Athenaeum : Szurovecz Kitti. Felvidéki Magyar Kiadók : Bartalos Tóth Iveta – Mészáros Krisztina. Hungarovox Kiadó: Giovannini Kornél. Imádom a könyveket: Mason Murray. Jaffa Kiadó: Ablonczy Balázs, Hatos Pál, Müller Rolf. K. u. K. Kiadó: Varga Kitti. Kolibri : M. Kácsor Zoltán. Könyv Guru: Hering Zoltán József. Könyvklub: Révy Eszter. Könyvmolyképző Kid: Csukás István. Könyvtárellátó: Szalay Károly, Szalay Kristóf. Könyvtündér (Dedikáló sziget): Leslie L. Lawrence. Kossuth Kiadó: Jávorszky Béla Szilárd, Szunyogh András. Kráter Kiadó: Somlay Gizella. L’Harmattan Kiadó: Pintér Márta Zsuzsanna. Magvető Kiadó: Grecsó Krisztián. Manó Könyvek: A Futrinka utcán túl című mesekönyv szerzői és illusztrátora. Nap Kiadó: Dallos Szilvia. Napkút Kiadó: Doncsev Toso. Pagony/Tilos az Á: Dániel András. Prae Kiadó: Lesi Zoltán. Püski Kiadó: Cey-Bert Róbert Gyula, Csáky Zoltán. Rím Könyvkiadó: Demse Márton, Madár János, Berkes József, Kovács Sándor. Saxum Kiadó : Szabó Ildikó Angéla. SzóKiMondóka: Nádasi-Osvár Andrea. Üveghegy Kiadó: N. Fodor Iza. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (Életjel): Boja Patyi Sarolta.

11:30

Aposztróf Kiadó: Stonawski József, Keömley Annta. FRÍG Kiadó: Faragó Imre, dr. Kontur László. Scolar Kiadó: Ungvári Tamás.

12:00

Álomgyár: Sigmund Thomas Wory. Aposztróf Kiadó: Szoó Virág, Tatár Nikoletta. Ciceró Könyvstúdió: Frank Márton. Hungarovox Kiadó: Gyimesi László, Kardos M. Zsöte. Imádom a könyveket: Leda D’Rasi. Könyv Guru: Hodász Lili. L’Harmattan Kiadó: Kerényi Mari. Magvető Kiadó: Tóth Krisztina. Manó Könyvek: Találj ki! (Betűtészta Kiadó) Dávid Ádám, Finy Petra, Gévai Csilla, Majoros Nóra, Mészöly Ágnes, Miklya Anna, Nyulász Péter. Mentor Könyvek: Márvány Péter. Móra Kiadó: Víg Balázs, Felvidéki Miklós. Napkút Kiadó: Fecske András. Rím Könyvkiadó: Drotleff Zoltán, Szántó Mária, Hanácsek Erzsébet, Szűcs Béla Albert, Bemné dr. Schneider Mária. SzóKiMondóka: Scur Katica. Vajdasági Magyar Könyvkiadók (Életjel): Pap Ágota.

12:30

Aposztróf Kiadó: Imre Hilda, Pege Ibolya.

13:00

Álomgyár: Ludányi Bettina, Szekeres Judit. Antológia Kiadó: Lányi Irén. Aposztróf Kiadó: Solti Marietta, Racskó György. Gold Book: Drábik János. Harmat Kiadó: Sterczer Hilda, Révész Szilvia. Hungarovox Kiadó: Ködöröcz Gábor, Lipcsei Márta. Imádom a könyveket: Emy Dust. K. u. K. Kiadó: Varga-Körtvélyes Zsuzsanna. Kairosz Kiadó: Bogár László. Kalligram: Almási Miklós. Könyv Guru: Mirejla Booglar. Könyvmolyképző Kiadó: Böszörményi Gyula. Könyvtündér: Walter Magdi. L’Harmattan Kiadó: Vér Ádám. Magvető Kiadó: Pál Sándor Attila. Manó Könyvek: Csapody Kinga, Szalma Edit. Nap Kiadó: Juhász Előd. Olvasni menő: Bagi Iván. Springmed: Bálintné Dr. Veres Márta. SzóKiMondóka: Tóth Hajnalka. Üveghegy Kiadó: Punk Mária.

13:30

Aposztróf Kiadó: Szigeti Orsolya, Simkó Mihály. Olvasni menő: Böszörményi Zoltán.

14:00

Álomgyár: Borsa Brown. Animus Könyvek: Hahner Péter. Antológia Kiadó: Radnai István. Aposztróf Kiadó: Szedő Tibor, Kézdy Gréta. Athenaeum : Miklya Luzsányi Mónika. Ciceró Könyvstúdió: Papp Dóra. Európa Könyvkiadó: Csepelyi Adrienn. Fekete Sas Kiadó: Jolsvai András. Felvidéki Magyar Kiadók : Nagy Zoltán. FISZ, Fiatal Írók Szövetsége: Seres Lili Hanna. Gyémántfelhő Kiadó: Bódai-Soós Judit. Helikon Kiadó: Lackfi János. Hungarovox Kiadó: Czető Bernát László, Gyulai Líviusz. Imádom a könyveket: L. J. Wesley. Jaffa Kiadó: Agárdi Zsóka, Czank Lívia. K. u. K. Kiadó: Steinbach Annamária. Kairosz Kiadó: Sámsondi Kiss György. Kalligram: Tamás Dénes. Könyv Guru: Foglár Gábor. Könyvtárellátó: Jankovics Marcell. Könyvtündér: Dr. Flautner Lajos. Kossuth Kiadó: Farkas József György, Móritz Mátyás. Kronosz Kiadó: Oborni Teréz, Varga Szabolcs, Bagi Zoltán Péter. L’Harmattan Kiadó: Csonka Laura, Fiziker Róbert. Magvető Kiadó: Csabai László. Manó Könyvek: Bosnyák Viktória, Rippl Renáta. Medicina Könyvkiadó: Szauder Ipoly. Méry Ratio : Fricz Tamás. MMA Kiadó: Filep Tamás Gusztáv. Móra Kiadó: Nyulász Péter, Ritter Ottó. Nap Kiadó: Sárosi Bálint, Kiss Gy. Csaba, Pécsi Györgyi, Szörényi László. Noran Libro Kiadó: Karinthi Ágnes. Olvasni menő: Falusi Márton. Orpheusz Kiadó: Győri László. Osiris: Arany Zsuzsanna. Pagony/Tilos az Á: Fenyő D. György, Szekeres Nikolett, Varga Betti, Ruff Orsolya, Vinczellér Katalin. Pro Pannonia: Hoppa Enikő. Püski Kiadó: Szőke Ágnes, Franzoni Zoltán. Ráció Kiadó: Szabó Csaba fordító . Rím Könyvkiadó: Sághy Ildikó, Szakonyi Károly, Bertalan Tivadar. Scolar Kiadó: Földvári-Oláh Csaba. Szent István Társulat: Lackfi János. Széphalom Könyvműhely: Avar Judit. SzóKiMondóka: Fert Mónika.

14:30

Aposztróf Kiadó: Helena Ladisla, Mráz Erzsébet Irma. Olvasni menő: Horváth László Imre. Scolar Kiadó: Verebes István.

15:00

Ab Ovo Kiadó: Bánszegi Katalin. Álomgyár: B. Czakó Andrea. Antológia Kiadó: Pálfy Margit. Aposztróf Kiadó: F. Korcz Judit, Halasi Ivett. Boook Kiadó: Beh Mariann. Central Könyvek: Lajos Mari. Cerkabella Könyvkiadó: Kertész Erzsi író, Metzing Eszter illusztrátor. Ciceró Könyvstúdió: Hajdú-Antal Zsuzsanna. Csimota: Diósi Annamária. Európa Könyvkiadó: Nemes Péter. Fekete Sas Kiadó: Karvázy György. Gondolat: Forgács Imre. Gyémántfelhő Kiadó: Black Ice. Helikon Kiadó: Cserna-Szabó András. Hét Krajcár Kiadó: Gazda József. Hungaroton: Kern András. Hungarovox Kiadó: Sz. Kovács Péter, Warga Katalin. Imádom a könyveket: Óvári Óss Enikő. Jaffa Kiadó: Bauer Barbara, Koltai Róbert. K. u. K. Kiadó: Köves József. Kairosz Kiadó: Domonkos László. Kalligram: Hidas Judit. Kiskapu – Anima: Solymos Tóni. Könyvtárellátó: Zentai László. Kortárs Kiadó: Szecsődi Tamás Leó. Kossuth Kiadó: Forgács D. Péter. Kronosz Kiadó: Murányi Gábor. L’Harmattan Kiadó: Nagy Zsolt. Magvető Kiadó: Takács Zsuzsa. Magyar Napló: Papp Nikolett, Sutarski Konrád. Manó Könyvek: Balázsy Panna. Méry Ratio : Jankovics Marcell. MMA Kiadó: Szunyoghy András. Múlt és Jövő: Bikácsy Gergely. Naphegy Kiadó: Mészöly Ágnes, Bertóthy Ágnes. Napkút Kiadó: Tóthné Lucz Piroska. Nemzeti Emlékezet Bizottsága: Andreides Gábor. Noran Libro Kiadó: Vörös István, Horváth Péter. Olvasni menő: Márkus András. Orpheusz Kiadó: Király Farkas. Osiris: Borbély Gábor, Gyurgyák János. Pagony/Tilos az Á: Majoros Nóra – Paulovkin Boglárka. Pro Pannonia: Tillai Aurél. Püski Kiadó: Kunkovács László, Stanczik-Starecz Ervin. Ráció Kiadó: Eisemann György. Rím Könyvkiadó: Sághy Ildikó, Szakonyi Károly, Bertalan Tivadar. Saxum Kiadó : Szántó Erika, Gyémánt László, Ungváry Rudolf, Dr. Irsai Éva, Gombár Csaba, Dr. Magyar György, Szilágyi Tibor. Scolar Kiadó: Száraz Miklós György. Századvég Kiadó: Karácsony András. Széphalom Könyvműhely: Pap Éva. SzóKiMondóka: Marton Mária, Miller-Ferjentsik Viola, Kurczina Terézia. Tinta Könyvkiadó: Kiss Zita, Kiss Gábor. Urbis Kiadó: Moldova György. Üveghegy Kiadó: Fazekas István. Vince Kiadó: Jalsovszky Katalin, Tomsics Emőke, Toronyi Zsuzsanna.

15:30

Aposztróf Kiadó: Fiedler Magdolna, Puruczki P. Dániel. Olvasni menő: Juhász Kristóf. Scolar Kiadó: Ferdinandy György.

16:00

  1. Század Kiadó: Dezső András. Álomgyár: Talata József. Antológia Kiadó: Juhász Sándor. Aposztróf Kiadó: Hidasi Zsolt, Takács Antal. Athenaeum : Kálmán Olga és Márki-Zay Péter. Atlantic Press Kiadó: Cserhalmi Dániel. Boook Kiadó: Vári Dávid. Central Könyvek: V. Kulcsár Ildikó. CzSimon: Czakó Gábor, Máté Bence természetfotós. Fekete Sas Kiadó: Erdélyi Lili Ada. Gondolat: Bendl Vera. Gyémántfelhő Kiadó: Fülöp Gábor János. Hét Krajcár Kiadó: G. Komoróczy Emőke. Hungarovox Kiadó: Kaiser László, Dinnyés József. Imádom a könyveket: Fedina Lídia. Jaffa Kiadó: Csernus Imre. Kairosz Kiadó: Bognár Zalán. Kalligram: Szeifert Natália. Könyv Guru: Mester György és Garay Zsuzsanna. Könyvtárellátó: Élő irodalom – Élő könyvműhely. Kortárs Kiadó: Sárközi Mátyás. Kossuth Kiadó: Paál Zsuzsanna. Kronosz Kiadó: Farkas Gyöngyi. L’Harmattan Kiadó: Schriner Dénes, ács Margit. Magvető Kiadó: Nádasdy Ádám. Magyar Napló: Hegedűs Imre János, Serfőző Simon. Manó Könyvek: Finy Petra, Rippl Renáta. Medicina Könyvkiadó: Juhász Árpád. MMA Kiadó: Papp Endre. Naphegy Kiadó: Molnár Krisztina Rita. Napkút Kiadó: Domján Gábor. Noran Libro Kiadó: Végel László, Dienes Lilla, Szunyogh Szabolcs. Orpheusz Kiadó: Kovács katáng Ferenc. Osiris: Saly Noémi. Pagony/Tilos az Á: Kertész Erzsi, Wéber Anikó. Pont Kiadó: Szávai Géza. Pro Pannonia: Albert Zsuzsa. Püski Kiadó: Döbrentei Kornél, Kiss Irén,Tábori László. Ráció Kiadó: Dénes Iván Zoltán, Peremiczky Szilvia. Rím Könyvkiadó: Radnai István, Zentai László, Barna T. Attila, Bemné dr. Schneider Mária. Saxum Kiadó : Sediánszky Nóra. Scolar Kiadó: Hídvégi Máté. Széphalom Könyvműhely: Dudás Sándor, Jámborné Balog Tünde. SzóKiMondóka: J. I. Willis. Tinta Könyvkiadó: Bárdosi Vilmos. Üveghegy Kiadó: Tóth Péter.

16:30

Aposztróf Kiadó: Orosz Margit, Rákos Olivér. Időjel Kiadó: Wéber Krisztina, Domonkos László. Pont Kiadó: Szávai Ilona.

17:00

  1. Század Kiadó: Mautner Zsófi. Athenaeum : Kalapos Éva Veronika. Fekete Sas Kiadó: Tomaji Attila. Hungarovox Kiadó: Ballai László, Szabó Balázs Ákos. Imádom a könyveket: Marie M.. Jaffa Kiadó: Pető Andrea. Kairosz Kiadó: Csath Magdolna. Kalligram: Kötter Tamás. Könyvmolyképző Kiadó: Gulyás Péter, Bakti Viktor. Kortárs Kiadó: Oláh Anna. L’Harmattan Kiadó: Bajzáth Sándor. Libri Könyvkiadó: Földes András. Magyar Napló: Széki Soós János, Buhány József. Móra Kiadó: Bíró Eszter, Födő Sándor, Hegyi György. Nap Kiadó: Tamás Menyhért. Napkút Kiadó: Hedry Mária. Noran Libro Kiadó: Bitó László, Varsányi Gyula. Orpheusz Kiadó: Szakonyi Károly. Osiris: Kende Péter. Pont Kiadó: Gáspárik Attila. Rím Könyvkiadó: Zentai László, Szücs Béla Albert, Döbrentei Kornél, Takaró Mihály. Scolar Kiadó: Temesi Ferenc. SzóKiMondóka: Petrőczi Éva. Tinta Könyvkiadó: Kiss Gábor. Vajdasági Magyar Könyvkiadók : Gál Hedda.

18:00

Athenaeum : Filippov Gábor, Nagy Ádám, Tóth Csaba. Fekete Sas Kiadó: Zalán Tibor. FISZ, Fiatal Írók Szövetsége: Kemény Gabriella. Kalligram: Schiffer András. Kortárs Kiadó: Fábián László. L’Harmattan Kiadó: Hendi Péter, Ullmann Tamás. Magyar Napló: Zsille Gábor, Bernadetta Kuczera-Chachulska. Napkút Kiadó: Kállay Kotász Zoltán. Orpheusz Kiadó: Döme Barbara. Rím Könyvkiadó: Baka Györgyi, Kolundzsija Gábor, Nyíri Erzsébet, Döbrentei Kornél, Takaró Mihály. Széphalom Könyvműhely: Baán Tibor – Cs. Kovács Márta.

  1. június 17. hétfő

Duna-korzó

 

11:00

Rím Könyvkiadó: Demse Márton, Madár János.

15:00

Magyar Napló: Kováts Gábor. SzóKiMondóka: Miller-Ferjentsik Viola.

16:00

Nap Kiadó: Juhász Előd.

 

~~~~~~~

Dudás Sándor dedikálásának időpontja is változott!

A dedikálás időpontja:

  1. június 16. vasárnap 16-17 óráig

A színpadi könyvbemutató 16. vasárnap 17 órától, a dedikálás után.

A pavilon a Duna korzón, száma 23-as Széphalom Könyvműhely, közösen a Pro Pannónia Kiadóval, a Petőfi szobor és a Vigadó tér között.

 

Szeretettel vár mindenkit.

Toronyest

B e h a r a n g o z ó – F r i s s ü l t !

 

Kedves Toronytársak!

„Debrecenbe kéne menni…” hív a nóta, és milyen igaza van!

Összedugtuk a fejünket, és megszavaztuk, hogy az évi esedékes toronytalálkozóra a virágok városában, Debrecenben kerül sor.

Ennek a találkozónak több apropója is van:

Egyrészt, megújul a Héttorony profilja, ami mindjárt egy ok az ünneplésre!

A szomorú apropó: Pápay Aranka, tornyunk hűséges, mindenki által szeretett és nagyra becsült szerkesztőjétől búcsúzunk, hiszen a temetésén, Ozorán, csak néhányan tudtak részt venni.

S végül, ennél sokkal örömtelibb célja, hogy újra együtt tölthessünk néhány órát, és hagyományainkhoz híven, átadásra kerüljenek a Verő-díjak.

Az időpontra vonatkozó tervünk: 2019. augusztus 17-e, szombat, 15 óra.

A helyszín a híres debreceni Óbester Hotel lovagterme.

A jól bevált forgatókönyvön nem változtatunk:

minden szerző saját maga adja elő az alkotását,

vagy felkérheti valamelyik toronytársát vagy akár családtagját,

barátját is a mű tolmácsolására.

Itt sem hagyunk éhen halni senkit, az Óbester szakácsa örömmel áll rendelkezésünkre.

Augusztus 17-e hete már karneváli hét Debrecenben, a minden évben

nagy sikerű Virágkarneválra hivatalos csoportok a város közterein,

utcáin szórakoztatják a város lakóit és a szép számmal érkező turistákat.

Így akár a toronytalálkozót követően maradhattok is a gazdag programmal

kecsegtető hosszú hétvégére.

A szállásfoglalást már most érdemes elkezdeni, hiszen a fesztivál nagyon sokakat vonz.

Kéretik a naptárba bevésni ezt a dátumot!

A további részletekkel hamarosan jelentkezünk!

Az eddig kapott jelzések és jelentkezések alapján elindítjuk a szokásos táblázatunkat.Azoknak a nevét is beírtam, akik tervezik, de később adnak végleges választ vagy létszámot, hogy az utazásokat, akár egymással összebeszélve, meg tudjátok szervezni.

A forgatókönyvet és az előadások sorrendjét később állítjuk össze, a jelentkezések és az előadandó művek ismeretében.

A Hotel Óberster ( Debrecen, Péterfia u. 49.sz.) lovagtermében lesz hely és lehetőség a saját kötetek kipakolására, ajándékozására, árusítására, tehát aki teheti, hozzon magával nyugodtan.

Lehetőséget biztosítunk azoknak is, akik hangszeres kísérettel adják elő verseiket, dalaikat. Ilyen igényeiteket jelezzétek felénk.

A vacsora 3000,- Ft-ba kerül, ami egy pecsenyére sütött csirkecombot, egy rántott szeletet, rizs és sült burgonya vegyes köretet és hozzá savanyúságot tartalmaz. A teremben folyamatosan üzemel az italpult, ahol mindenki a saját igényeinek megfelelően fogyaszthat bármit (ezt mindenki maga fizeti).

A gyomorkényeztető szokásunkat itt sem adjuk fel: a saját készítésű sós és édes sütemények garantáltan lelkes fogyasztókra találnak.

Megkezdődött a visszaszámlálás. Már csak egy hónap, és találkozunk. A táblázatba beírtam azoknak a nevét is, akik még nem adtak végleges választ, de készülnek. Így, ha valaki felfedez a nevek között olyat, akivel már rég szeretett volna találkozni, akkor készülhet rá.

A TALÁLKOZÓ forgatókönyve

 

14:00          KAPUNYITÁS

 

15:00          MEGNYITÓ

            – Köszöntő – Serfőző Attila

 

– A program rövid ismertetése: Bereczki Gizella

 

– A toronyalapító „megidézése”  

                        Előadó: Erdélyi Márta

 

– Verő díjak átadása, a díjazottak bemutatkozása

         

– A Verő díjasok alkotásai hangzanak el:

 AZ ELHUNYT SZERKESZTŐNKRE, PÁPAY ARANKÁRA emlékezünk:

       – A szeretet bátor című elbeszélését Nagy  Horváth Ilona tolmácsolja.

      – Bereczki Gizella búcsúzik a 7torony nevében.

 15:30-tól FELOLVASÁSOK

M. Fehérvári Judit: Nagyapám még

                             Előadó: M. Fehérvári Judit

  Thököly Vajk           Itthon vagyok         

                                   Előadó: Thököly Vajk

 Kislaki László: Adventi séta Dorisz nénivel

                                         Előadó: Nagy Horváth Ilona

 Péter Erika: Paletták  Előadó: Péter Erika

 Thamássy Nagy Géza:     Ki vagy Te  Előadó:Konyári Mónika

 Csillag Endre           6316 karakter    Előadó: Csillag Endre

 Ernst Ferenc: Olvasat 

                                               Előadó: Serfőző Attila

Radnó György: Mindig és sohasem      

                                   Előadó:: Péter Ildikó

 

S Z Ü N E T

 

Nagy Horváth Ilona                          vers     

                             Előadó: Nagy Horváth Ilona

 Mester Éva: Ahol élek Előadó: B. Mester Éva

 Borbély Katalin: A kényelem Előadó: P. Borbély Katalin

 Konyári Mónika: Amíg pihensz  Előadó: Konyári M.

 Koosán Ildikó:    Nyári fotók         – Előadó: Illyés Péter

Bereczki Gizella: Cirkusz  Előadó: Bereczki Gizella

(Vandra Attila: A bosszú  Előadó: Vandra Attila

 P. Tóth Irén:  Üzenet    Előadó: P. Tóth Irén

 Vaskó Ági: Téli anziksz         Előadó: Bereczki Gizella

 

18:00-tól    KÁVÉHÁZI BESZÉLGETÉS

 riport Serfőző Attilával

  • Aki kérdez: – Nagy Horváth Ilona és a közönség

 Terveink szerint ezt követően vacsora, majd kötetlen beszélgetések, koccintások, ismerkedések.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kisregény

Összefércelt sorsok – 11.

A család fontossága (A lányokra, és Verő Laci kommentjére, ajánlására emlékezve hoztam előre… immár másodszor. Csak remélni tudom, hogy az archív kommenteket az olvasók is elő tudják hívni.)

 

A karácsonyi szünidő és Árpinak — a kérelem miatt halasztott — második behívója előtt minden pesti rokonhoz elmentünk.

Kedvesen hívtak nem csak hét végére, hanem az ünnepekre is, ha a tél miatt nem utaznék haza. Ám, ha bármi jött volna is közbe — ha csak a katonaság nem —, a karácsonyt mi családi körben tudtuk elképzelni. Anyuék leveleiből is azt olvashattam ki, hogy nagyon várnak haza minket.

Minden rokon egyetértett velünk és kis zsebpénzt dugott a zsebembe. Az intézetben vettem csak észre, hogy ott lapul egy-egy húszas, ötvenes. Útiköltségre és főleg taxira adták, mert tudták, hogy alig merek költeni és féltettek a villamosközlekedéstől.

˜A járművek lépcsőit és kapaszkodóit, akárcsak a lépcsőházakét, valóban nem hozzánk, a nehezen járókhoz tervezték. Ha tőlünk kérdeznék, lennének ötleteink! Egyszerűen, egy foknyival kellene csak tovább tartania a korlátnak, mint a lépcső, hogy abba jól bele lehessen fogódzni, mert nem csak finom érintésre kell az nekünk!

Fokozottan lenne szükséges ez a járműveken. 

Az ajtók külső szélén egy függőleges rúd, mondhatom elég fantáziaszegény tervezésre vall. Tapasztalhatóan fiatal és teljesen ép emberek tervei alapján készíthették így. A vállaim és csuklóim, sőt a gerincem is kicsavarodott minden felszállásnál.

Egy benyúló kapaszkodón még egy gyengébb kar is megtanulhatná a biztos fogást. Ezért szükséges — mielőtt bárhová elindulunk és módunkban áll —, előre megtudakolnunk, van-e ott korlát. Aztán előfordul, hogy van, de legfeljebb dísznek való! Olyan helyre nem is érdemes többé elmennünk.˜

A rokonoknál rendszerint nem érzékeltük az idő múlását, egyszer későig maradtunk, aztán elnéztünk még egy megállót is, minden ellenünk esküdött.

Már a hosszú Lövőház utca elején tudtuk, hogy megközelítőleg huszonöt percet fogunk késni az intézetből.

— Hívok taxit — javasolta Árpi.

— Amíg leintesz egyet, annyi idő alatt be is érünk. Úgysem késtem még eddig egy percet sem! — mondtam én. Tisztában voltam a szigor túlzásaival, dacosan gondoltam, büntessenek, ha az fontosabb az igazságnál.

Ahogy a szokottnál is jobban igyekeztünk, egyre közelebbről hallottunk ismerős nevetgélést. Színházban volt tőlünk, és haza igyekezett egy kis csoport, akiket sikerült utolérnünk. Ők egyáltalán nem siettek.

— Hűha Pápay, van külön kimenőd, hogy ilyen sokára értek be? — csodálkoztak.

— Dehogy van!

— A Malvin megesz! — ijedezett az egyik.

— Dehogy eszi, az öccse vele van — mondta a másik nevetve. A csoporttal együtt mentünk tovább, aztán be a portára. Árpitól az ajtóban búcsúztam:

— Ne aggódj, kibírom! — vigasztaltam, de tudtam öt perc késésért egy kimenő elvonása jár, tehát öt kimenőm ugrik. A leszúrás már csak ráadás.

Malvin fontoskodva írta be, hogy a csoport rendben megérkezett. Rám se nézett. Másnap első dolgom volt „raportra” jelentkezni. Kis ideig várnom kellett, aztán Domi néni beszólított.

— Mi a baj, gyerekem? — nézett várakozóan, szeretettel rám. Teketória nélkül vágtam ki:

— Huszonöt percet késtem az este.

Úgy kapta fel a fejét, mintha rákiáltottam volna.

— Mennyíííít?

Megismételtem. Ő felugrott, kiszólt a portára:

— Hozza be valaki a portásfüzetet! — És amíg visszaült, hangosan tűnődött:

— Nem értem. Ezt már jelenteni kellett volna… miért nem tudok én erről? — aztán hozzám: — Tudod te, hogy ki az, aki itt ennyit merészelt késni? Akit legszívesebben azonnal úgy zavarnék el, hogy… Te meg kivel voltál?

— É-én… az öcsémmel, a Laci bácsikáméknál. Rossz helyen szálltunk le, többet kellett gyalogolni is és…— kezdtem volna a magyarázatomat.

— Mit szólt ehhez Malvin? — vágott a szavamba.

— Semmit — már nyögtem.

— Ez hihetetlen. Nincs is beírva semmi! Mi történt?

— Háát, talán azt hitte, hogy én is színházban voltam. 

Felnézett:

— Te. Csak nem velük egyszerre érkeztél? — a szemében valami csillant.

— De, igen — rebegtem élhetetlenül pislogva.

— Ó, te! Tee… Na, sipirc kifelé!! — a nevetését alig bírta leplezni, felállt és kinyitotta előttem az ajtót. Szinte kidobott.

A portásfüzetbe csak azt jegyezték be, hogy „9-en színházban 23h-ig”. Nem voltak nevek és Malvin nem számolt meg bennünket! …

˜˜

November végén kellet Árpinak a honvédségnél jelentkeznie. Nagy izgalomban telt az a nap, mert akkor dőlt el, hogy besorozzák, vagy felmentik-e.

 „Ha mégis bent kell maradnia, akkor mi lesz velünk?!” — rémüldöztem.

Huszonnyolcadikán már villanyoltás utáni szigorú csend honolt a szobákban.

Ilyenkor az apró zajok is felerősödnek. Egyszercsak jellegzetes, surrogó lépések közelítettek a folyosón, az ajtó kivágódott, minden lány úgy ült fel, mintha egyetlen rugó lökött volna mindőnket. A következő mozdulat is ugyanaz volt minden ágyon; a szemünk elé kaptuk a kezünket. A felkapcsolt vakító fény Malvinkára esett. Ellentétben a többi hasonló berobbanásával — amikor iszonyú arckifejezéssel nyomatékosította is aktuális mondandóját —, most fülig érő szájjal állt. 

— Pápay? — kiáltotta kérdően, aztán a szeme megtalált és már zuhant is rám, a kezében lobogtatott papírlappal. 

— Távirat! Jó hír! — kiabálta, holott ilyen későn ő szokott a csend szigorú őre lenni, kivételt nem ismerve. Alig találtam el a magasba kapkodó kezét…

Pislogva böngésztem a távirati stílust, miközben a vállamat olyan igazi „littlés szeretettel” ropogtatta Malvinka, hogy majdnem feljajdultam. Ennyi állt a postai nyomtatványon: LESZERELTEM AARPI

Hangosan olvastam fel. Általános volt az öröm, de némelyik lány csak álmosan vigyorgott egyet, aztán a fejére csapta a paplant.

Malvinka maradt még egy kicsit, harsogva nevetgélt, mint aki velünk drukkolt, hát velünk osztozik az örömben is. A házirendet átmenetileg vigye a kánya!

Boldogan próbáltam alvásra kényszeríteni magam az elcsendesedő sötétben. — „Hogy fognak örülni otthon is!” — járt az eszemben egyre.

˜˜

Az idő erősen lehűlt, előbb gyakrabban, aztán már minden nap kaptunk melegvizet. Az jó volt, mert nemcsak a napi didergés szűnt meg, hanem a ritka melegvizes-napi tolongás is a fürdőben.

December huszadikán már idulhattunk haza. Az ozorai Erzsi, Budai meg én elboldogultunk volna a felszállásnál, segítség mindig akadhat, de Árpi nem engedte, hogy egyedül nekivágjunk.

— Mint a testőrünk — mondta Icu.

A Déli pályaudvarra taxival mentünk és a viteldíjat négyfelé osztottuk. Ehhez ragaszkodtak a lányok és Árpinak adták a vonatjegy árát is, ő beállt mindenki helyett a pénztárhoz a sorba. Icut figyeltük Erzsivel. Az utazás minden mozzanatát úgy élvezte, hogy öröme átragadt ránk is.

Ozorát nem érinti a vasút, az utolsó állomás Pincehely, onnét kilenc kilométert még autóbusszal kell megtenni. Csak a busz első megállója után — ahol Erzsire az édesapja várt — kezdett aggódni Icu, hogy mit szólnak a szüleim, amiért az éjszaka közepén állítunk be. (Az estivel tudtunk csak utazni, mert Árpi aznap még dolgozott.)

— Ne aggódj, várnak minket — mosolygott az öcsém.

Mi az, hogy vártak! Apu a spaletta nyílásából leste az utcát, az asztal terítve volt minden finomsággal az előző heti disznóölésből. Minden évben hizlalt a falún élő ember legalább egy malacot, mert az olyan — szokta volt mondani anyukám —, mint egy spórkassza. A hulladék java nem vész kárba és szinte magától növekszik a sonka meg a zsír. A konyhára aztán nem kell pénzt adni hosszú ideig. — Azt soha nem számolta fel, hogy neki mennyi fáradtsága növesztette azt a sonkát.

Ami nekünk természetes otthon, az Icut ámulatba ejtette. Szüleim sok bajukat félretéve, két hétig csak velünk foglalkoztak, nekünk örültek. Jöttek-mentek a rokonok, barátok, mi is mentünk, zajlott az élet.

 „Aranka néni egy művész” — mondogatta Vili unokabátyám. Mert anyu a semmiből is képes volt valamit létrehozni. Amit pedig lehetetlen elérni, azért nem sírt. A létünkhöz legfontosabbakat valahogy mindig elővarázsolta, mint ezen a karácsonyon is.

Az asztalon a szép teríték mellett egy meglepetés-boríték is feküdt Icu tányérjánál. Feladó: Felsőzsolca, Városi Tanács.

Mikor megpillantotta, elkerekedő szemmel nézett rám, nem mert a levélhez nyúlni. (Később áhítattal a karácsonyfa alá tette.) Én bontottam, és én is el-elakadó lélegzettel olvastam fel. A tanács elnöke asszony volt. Körülbelül ezt írta:

 A rendelkezésre álló adat kevés ugyan, de megtalálta mégis a legfontosabb szálat, ami segített a felderítésben. Igyekszik a levelet mielőbb elküldeni, hogy karácsonyi ajándék lehessen az, a kis barátnőm számára.

Kinyomozták az édesanya ismerőseit, akikkel együtt bújtak egy óvóhelyen a háború alatt.

Budai Anna négy gyermekkel került oda. Légópincében szülte meg az ötödik gyermeket, akire nem nagyon akartak emlékezni a mostanra már idős nők.

Csak a levelem felolvasása után derengett fel bennük halványan, mi is történt, hogy amikor a legnagyobb harcok dúltak, a jéghideg pincében az édesanya tüdőgyulladást kapott, gyógyszert nem tudtak szerezni. Az anya meghalt, gyerekeit egyesével magukhoz vették a szomszédasszonyok. A pólyást közös megegyezéssel egy szeretetházba vitték, hogy ne pusztuljon el éhen. (Megjegyzem, arra senki nem emlékezett, hogy milyen volt a lába.) 

Aztán szépen meg is feledkezett mindenki a babáról. Két testvér most Miskolcon él. A legidősebb “Paulik László”, neki — ezzel a levéllel egyidőben — a mi levelünket mellékelve írt az elnök asszony. A választ nem várta meg, hogy ezzel is időt nyerjen.

Személyazonosságukat ellenőrizték, ne ijesszen meg bennünket a név különbözése, majd kiderül az oka. Végül sikert és nagyon sok boldogságot, kellemes karácsonyt kívánt, mellékelve a bátyus címét…

Felnéztem.                                                                                                                                       

Apu csuklott, anyu gyorsan tányért váltott és a konyhaszekrény felé fordulva törölte meg a szemét. Árpi is könnyein át nézett rám majd Icura, aki először két-három kísérletet tett, hogy megszólaljon, aztán robbanásszerűen tört fel belőle a zokogás.

Amikor kicsit magához tért azt kezdte hajtogatni, hogy:

— Úr Isten! Mekkora hülye voltam én!

— Nem tudhattad — próbáltuk megvigasztalni.

Hajnalodott, mire álomba sírta magát a többszörösen is újdonsült családtaggá avanzsált barátnőm.

Másnap két levelet írtunk. Az egyiket Felsőzsolcára, a másikat Miskolcra címeztük.

 

Otthon kicsit oszlani látszottak a felhők. Apu tényleg jobban volt. Jól evett, fel is szedett pár kilót. Kapott egy négyórás, ideiglenes, könnyű munkát a Tanácsnál és ez megnyugtatta. Rendesen szedte az előírt gyógyszert is. Jó hangulatban telt az idő. Szidu is sokszor szóba került, egyik vacsoránál a finom bort iszogatva jegyeztem meg:

— Hű, de ízlene ez Szikának!

— Hát, küldjünk neki — vágta rá apu.

Így történt, hogy egy csinos kis csomagot állított össze anyu és apu. Volt abban disznótoros kóstoló, sütemény, savanyú uborka és csak kiegészítőnek simult bele egy kicsi laposüveg bor, a szőlőlugas terméséből.

A két hét repülni látszott. Jó lett volna fékezni valahogyan.

Icut megszerette az összes rokon, barát, nemcsak a családom. Még én is teljesen új oldaláról ismertem meg. Soha nem láttam ilyen életvidámnak, gyermeki-őszintén kedvesnek. 

Mindent meg akart tanulni, soha nem látta, hogyan készül például egy leves. Ezért sokat segített anyunak. Közben jókat beszélgettek. Egyszer erre a mondatára léptem be a konyhába:

— … mert, tetszik tudni, ha van célja az embernek, akkor nem hagyhatja el magát. 

— Így igaz, Icukám. Remélem, hogy mindig ehhez is fogod tartani magad — válaszolta anyukám.

Amikor az első ebédet ettük, mielőtt anyu kivitte a tálat, kérdezte, kér-e még valaki, Icu meglepetten nézett fel:

— Vehetek? Van még? — És ezt csak én értettem. E’mögött tipikus intézeti felfogás lapult, hogy egy ember részére egy adag, mert csak annyi jár.

— Itthon nem kiporciózva készül az étel, hanem mindig úgy, hogy legyen biztonsági felesleg — magyaráztam.

Anyu — biztosan engem is sajnálva — ettől is elérzékenyedett, pedig a még meghatóbb kérdés csak ezután jött:

— Ha egyszer a bátyám meghív, ott is kérhetek repetát, ha ízlik majd valami?

No, erre előbb mind összenéztünk, mielőtt kimondtam:

— Hát persze, sőt az dicséret a háziasszonynak, ha még vesz valaki a tálból. 

— Tényleg?

— Tényleg. 

— Akkor én kérek még!

Irtó büszke voltam magamra. Pedig a dicsőség nem illetett meg.

Icu titokban mindig is vágyott család után, de annyira hozzánőtt már a rideg elutasítás, hogy nem tudott egyedül kilépni abból a szerepjátszásból. Pusztán csak meg kellett lökni egy kicsit, azonnal indult a jó irányba.

Ehhez minden szobatársunk egyenlő partnerként hozzásegítette őt. Amit helyette írtunk az az ő szívében született, mi csak megnyitottuk azt a bezárt szívét.

Az intézetben aztán megbeszéltük a többiekkel, hogy kihallgatást kérünk, és nem titkoljuk tovább, mit indítottunk el. Ketten kísértük Icut az igazgatói irodába. Amikor bontakozni kezdett a történet, egyre figyelmesebb lett Domi néni, és egy cseppet sem akadt fel azon az „apróságon”, hogy eddig titkolóztunk. Ellenkezőleg.

— Rajtatok kívül ki tud még erről? — kérdezte fürkészve.

— Senki, csak a 2-es háló — nyögtük. Előbb még néhány kérdéssel egészíttette ki a sebtében, szorongva előadottakat, aztán válaszaink után felállt, kiszólt a portára, hogy keressék meg Mária nénit.

Míg vártunk rá, egy ceruzával játszott. Felállította, lehúzta rajta az ujjait, megfordítva ismételgette. Hagyott minket főni a saját levünkben. Arcáról semmi nem volt leolvasható.

Fejben számoltuk, hány kimenőt fog elvonni ezért a nevelőnk.

Mária néninek meg kellett ismételnünk az egész mesét. Ők közben össze-összenéztek. Kis csend, aztán Domi néni fátyolos hangja:

— No, mit gondolsz Mária, hány kimenő jár ezért?

Figyeltünk; nem elvonást mondott!

— Azt hiszem egyelőre, egy fizetett számlás cukrászda az egész díszes társaságnak, aztán még kitalálunk valamit. 

Először nem hittünk a fülünknek, de a következő, dicsérő szavak meggyőztek minket, hogy nincs baj a hallásunkkal sőt, a tettünkkel sem. Domi néni nevelőnőnk buzgó fejbólintásai közepette ezt mondta: — Ez nagyon szép volt lányok! Egyedül akartátok, mi? — kacsintott egyetértően.

Mi felszabadultan ismertük be.

A következő nevelési órán dicséretben részesült a 2-es szoba példamutató összetartásáért. A dicséret olyan kisiskolás korba sorolóan hangzott, de az eredményre büszkén gondoltunk.

Mária néni, mint szokott, bejött, hallani akarta azt is, miket mesél Icu Ozoráról. Nem csupán a mesét, de a roppant egyéni előadásmódot is élvezhettük. Akár egy kiscsikó vidám ugrálása.

— Segítettem a levesbe sok-sok zöldséget pucolni. Ez egy igazi család ám! Volt karácsonyfa is. Mindig jöttek vendégek és megkínáltuk őket. Csak kicsi ajándék jutott mindenkinek, mert az Ari papája most nem nagyon tud keresni.

                                                                                   

— Jó ötlet, szép dolog a szüleidtől, hogy Szidunak meg kóstolót küldtetek. Életében először jött a nevére élelmiszercsomag. Előbb nem mert hozzáérni sem, csak szégyellte magát és zavartan nevetgélt. Aztán amikor kibontotta, először az üvegért nyúlt. — Mesélte Mária néni, csendesen nevetve.

Visszaérkezésünkkor első pillantásom egy nagyméretű borítékot fedezett fel az éjjeliszekrényemen. Benne hanglemezképeslapon az országház, a zene pedig “Erkel: Hunyadi László”-jából a palotás. Meg is tudtuk hallgatni, mert az intézetnek volt lemezjátszója. A feladó Szidu Szika. Amikor meghallotta, hogy megjöttünk, bejött és szégyenlősen — mint megszoktuk már tőle — mondta, hogy nem kellett volna, de nagyon jól esett mégis…

— Finom volt minden, majd küldök a szüleidnek levelet, ha te írsz, és megköszönöm.

Ekkor láttam jónak a nyaralásra vonatkozó otthoni üzenetet átadni, hogy legyen ideje nyárig barátkozni a gondolattal.                   

Úgy fogadta a meghívást, ahogy gondoltam: Tiltakozni kezdett, mert ő még soha nem tartózkodott kint huzamosabb ideig egyik intézetből sem, pláne családnál.

— Jaj, Ari! — ropogtatta meg kínosan mosolyogva a nevem r-jét.

 Icu sietett a segítségemre:

— Ne butáskodj, Szidu, nagyon jól fogod magad érezni, meglátod. Én is először voltam és nagyon jól éreztem magam, bizony Isten! — Bizonygatta ragyogó arccal, bólogatással adva nyomatékot a szavainak.

Szika lapos pillantásokkal mért végig bennünket, amiből nem derült ki, hogy mire gondol, aztán másról kezdett beszélni. Ennyiben maradtunk akkor, de tudtam; beérik majd a gondolat időben. Hát, már másnap elmondta a Kisműhelyben, hogy a nyárra „meghívást kapott”, de nem tudja, hogy elfogadhatja-e. Erre Dezső bácsi halkan megjegyezte:

— Már miért ne fogadhatná el? 

— Jaj, Dezső bácsi! Én olyan… — de nem tudta a mondatot befejezni. A lányok kórusban hurrogták le.

Senkinek nem kellett magyarázni, miről van szó.

 

 

Hírek

Anyák napja

„Lezuhan a tűzfal a szélben, / anyámat öldösi a kár, / félálmomban anyámnak vállán / csipog egy vérpiros madár.” Nagy László

 

 

 

 

Az anyák megünneplésének története az ókori Görögországba nyúlik vissza. Akkoriban tavaszi ünnepségeket tartottak Rheának az istenek anyjának, és vele együtt az édesanyák tiszteletére. A történelem során később is voltak olyan ünnepek, amikor az anyákat is megköszöntötték.

 

Az anya fogalmának nyelvi képe a magyar nyelvben

részlet

 

Az ANYA fogalmának központi jelentését a szótári definíciónak megfelelően két alapvető jegy jelöli ki: (1) nő, nőszemély és (2) aki gyermeket szült; akinek gyermeke van (ÉrtSz., RNL, MNL). A társadalmi felfogásban azonban a genetikai aspektus nem az egyetlen feltétele a szülői létnek. A törvény szempontjából az anya státusza azt jelenti, hogy az igazi anyával azonos jogokat és kötelességeket élvezhet az a nő is, aki örökbe fogadja a gyereket, például a gyámanya. A magyar nyelvben anyának hívják azt a nőt is, aki gondját viseli, oltalmába veszi az idegen, elhagyott gyereket is (pl.: Anya kellene ezeknek a szegény árváknak!; Lészen az árváknak anyja helyett anyja [Arany János] stb.) Ugyanaz a gondolat a kérdőíves anyagban is jelen van (pl.: Anya az, aki a gyermek fölnevelője, de nem szükségszerűen kihordója is).

A feljebb említett definíciós jegyek az anyát a CSALÁD doménben lokalizálják és egyidejűleg rámutatnak két profilra is: a SZÜLİ és a FELESÉG profilra. A SZÜLŐ profilban az anya több olyan jegyet kap, amely elsősorban a szüléssel, a szoptatással, a gyermekneveléssel, az anya-gyermek viszonyával, az anya társadalmi szerepével és emocionális magatartásával függ össze. Például: anyatej; anya-

mell; Átesett az anyja kínján; Az anyatejjel szívta magába; Veri az anyja tolla; anyja lánya; Felmegy neki az anyja papucsa; Megkeserüli az anyja tejét; Megbánja azt is, hogy szopott az anyjából; Az anya hasában sem volt jobb dolga; Anya után csiripel a veréb; Szalad, mint csikó az anyja után; Az anyja szoknyáján ül; Anyáé a tanítás, apáé a fegyelem; Nagy anyja van annak; Te vagy az anyádnak a legszebbik fia, akivel a többit ijesztgetik; Minden anyának szép a maga gyermeke; A béna rajkó is kedves az anyjának; Ahol nyájas az anya, kényes lesz a leánya; Amilyen az anyja, olyan a leánya; Még rossz anya is jámbor magzatot szeret; Az anyának keserő a gyermek halála, akármely lator legyen is; Mindennek jó lenni, csak anyának nem; Nézd meg az anyját, vedd el a lányát; Az egyik az apja faja,

a másik az anyja raja; Amely gyermek megijed, anyja ölébe siet; Néma gyereknek az anyja sem érti a szavát; Árva vagyok anya nélkül, mint gerlice párja nélkül; Anyám szájából édes volt az étel; Egy anya sem karmolja ki egy herceg szemét, amiért a lányát szépnek találja; Anyárúl fú a szél; Nekiesik, mint bolond az anyjának; Anya, anya, még ha rossz is, mégiscsak anya marad stb. Több frazeológiai kifejezés a szülési fájdalmakról szól, például: Átesett az anyja kínján; Hamar az anyja kínjára került; Kiállná már az anyja kínját stb. Érdemes észrevenni, hogy az anya saját jelét hagyja a gyermekén (vö.: anyajegy [anyajel]).

A fenti példák tükrében az anya olyan jó, érzékeny, áldozatkész, gyermeket szerető, szoptató, nevelő, önzetlen, gondos, törődő, egyetlen, pótolhatatlan, a gyermekének saját jegyeit átadó személy, aki a legnagyobb megbecsülést érdemli. Egyes közmondások a gyerekeknek az anyához való ragaszkodását fejezik ki. Nem hiányzik az a metaforikus felfogás sem, amely az anya társadalmi pozíciójáról és

gyermekeinek gondoskodásáról szól például: egy anya terhe; Apád, anyád idejöjjön! (Sok pénz teremjen!); Belead apait-anyait (’mindent megtesz, mint ahogy a szülő is minden erőfeszítésre képes gyerekeiért’; ez a fonál gyakran megnyilvánul a költészetben is); Nagy anyja van annak; Megfogta az anyját (ez a szimbólum nem véletlen a magyar nyelvben, mivel az anyát az ember a legnagyobb kincsnek tekinti.). Az anyának szentelt versekben, például: „Anyám, anyám” (Petőfi Sándor), „Anya és leánya” (Ady Endre), „Anyám” (József Attila) és másokban, valamint a népdalokban az olyan jegyek szerepelnek, mint például a ragaszkodás, szeretet, az aggodalom, az anya szomorúsága (amiatt, hogy a fia bevonult), a hála, a köszönet (a gyermekek részéről az életért és nevelésért) és a végtelen szeretet

(az anya az a személy, aki mindig meghallgatja a gyermekét, és megvigasztalja a bánatban).

Érdemes megjegyezni, hogy az olyan származékszavak, mint például: anyáskodik, anyás, anyásan, anyai, anyátlan, anyátlanul, anyásodik (anyásul), anyányi (’érett lány, nőstény’), anyámé (a lány gúnyneve az anya részéről) a következő jegyeket regisztrálják: gondoskodás, a gyermeknek az anyához való ragaszkodása, gyengédség, figyelmesség, szeretet, szívélyesség, jóság, érettség, árvának lenni (az anya halála miatt). A gondoskodás jegy az olyan szóösszetételekben is felfedezhető, mint például a keresztanya (aki erkölcsileg kötelezettséget vállalt a megkeresztelt személyért), a gyámanya, a bérmaanya (anya a bérmálásnál, a bérmálás tanúja), a nevelőanya.

A CSALÁD doménben az anya lexéma előhívja a családnak, azaz a (vér)rokonságban lévő személyeknek a női elődjét is, például: Híres család anyja; anyáink korában stb.

 

MAGYAR NYELVŐR

130. ÉVF. 2006. JÚLŐUS–SZEPTEMBER 3. SZÁM

 

 

 

Királyok I. könyve 3. rész

 

  17. És monda az egyik asszony: Kérlek uram, én és ez az asszony egy házban laktunk, és szültem ő nála abban a házban.

  18. És harmadnappal az én szülésem után, ez az asszony is szült, és együtt valánk, senki idegen nem volt velünk a házban, hanem csak mi ketten valánk abban a házban.

  19. És ennek az asszonynak éjszaka meghalt a fia: mert ráfeküdt.

  20. És felkelt éjfélkor, és elvitte az én fiamat mellőlem, mert a te szolgálóleányod aludt, és azt maga mellé fekteté, míg az ő meghalt fiát én mellém fektette.

  21. Mikor pedig hajnalban felkeltem, hogy megszoptassam az én fiamat: ímé, megholt; de reggel jól megnézegetvén, látám, hogy az nem az én fiam, a kit én szültem.

  22. Monda pedig a másik asszony: Nem úgy van, az én fiam az, a ki él, a te fiad pedig az, a ki meghalt. Amaz viszont monda: Nem, hanem a te fiad az, a ki meghalt, és az én fiam az, a ki él. És ekképen versengettek a király előtt.

  23. Akkor monda a király: Ez azt mondja: Ez az én fiam, a ki él, és a te fiad az, a ki meghalt; amaz meg ezt mondja: Semmiképen nem, hanem a te fiad az, a ki meghalt, és az én fiam az, a ki él.

  24. És monda a király: Hozzatok nékem kardot! És mikor oda hozák a kardot a király elé,

  25. Monda a király: Vágjátok két részre az eleven gyermeket, és adjátok az egyik részt egyiknek, a másikat pedig a másiknak.

  26. Ekkor monda az az asszony, a kié vala az élő gyermek, a királynak, mert megindult szíve gyermekén: Kérlek, uram, adjátok néki az élő gyermeket, és ne öljétek meg őt. A másik pedig azt mondja vala. Se enyim, se tied ne legyen; vágjátok ketté.

  27. Akkor felele a király, és monda: Adjátok amannak az élő gyermeket, és meg ne öljétek azt, mert az az ő anyja.

 

Biblia, Károli Gáspár fordítása

 

 

Hermann Hesse

Mulandóság

 

Életem – száraz ág –

hullatja levelét.

Ó, túltarka világ,

torkig vagyunk, elég,

torkig laktunk mi itt

étkeddel, italoddal!

Ami ma még virít,

holnapra hol van ?

Holnapra szél zörög

már barna síromon,

a kisgyerek fölött

anyja áll, mint egykoron.

Csak e szem még rám tekintsen,

csillagom e szem,

múlhat minden – múlik minden,

múlik úgyis szívesen.

Nincs más, csak az örök anya,

ki ideküldött,

s játszi kezével írja a

tűnedező légbe nevünket.

 

Somlyó György fordítása

 

 

Friedrich Dürrenmatt

Dühöngőn

 

Dühöngőn nyirkosan

csúsztam ki anyám testéből

sosem értettem minek

s miféle parancsra

később hunyorogtam a fényben

s gyanakvó lettem

az vagyok ma is

beérem magammal;

a világ odakinn

bizonytalan. Nem enyém.

Megfoghatatlan kegyelem

vagy épp

gonosz átok. Ki tudja.

 

Elszántan mindenre.

Ezért gyűjtöm a borokat

füstölöm a barnára szárított

leveleket.

Mulandóságok

csak a semmiség

maradandó.

 

Vidor Miklós fordítása

 

 

 

(Albrecht Dürer)

 

Charles Baudelaire

A Hold jótéteményei

 

A Hold, aki maga a szeszély, benézett az ablakon, míg bölcsődben aludtál, és így szólt magában: “Ez a gyermek tetszik nekem.”

 

És puhán leszállt felhőlépcsején és nesztelenül átlépett az üvegtáblákon. Aztán, hajlékonyan és gyöngéden, mint egy anya, rád borúlt, és arcodra rakta a színeit. Szemed azóta zöld, és rendkívül sápadt az arcod. Ettől a látogatótól nyílt oly különlegesen nagyra a szemed; ő pedig gyöngéden átfogta a torkodat, s azóta folyton sírni szeretnél.

 

Szikrázó örömében a Hold ezalatt az egész szobát valami foszforeszkáló levegővel, valami csillámló méreggel töltötte be; és ez az eleven fény gondozott, és azt mondta: “Mindig bűvölete alatt maradsz a csókomnak. Szép leszel, ahogyan az nekem tetszik. Szeretni fogod, amit én szeretek, és ami engem szeret: a vizet, a felhőket, a csöndet, az éjszakát; a mérhetetlen és zöld tengert; az alaktalan és sokalakú vizet; a helyet, ahol nem leszel; a férfit, akivel nem ismerkedtél meg; a szörnyeteg virágokat; az illatokat, melyek önkívületbe sodornak; s macskákat, melyek a zongorákon ájulnak, és rekedt és édes hangon nyöszörögnek, akár a nők!

 

És szeretni fognak az én szerelmeseim, és körüludvarolnak az én udvaroncaim. Királynője leszel a zöldszemű férfiaknak, akiknek torkát szintén átfogtam éjszakai simogatásaim során; királynője leszel azoknak, akik szeretik a tengert, a mérhetetlen, viharzó és zöld tengert, az alaktalan és sokalakú vizet, a helyet, ahol nincsenek, a nőt, akit nem ismernek, a baljós virágokat, melyek egy ismeretlen vallás tömjénfüstölőihez hasonlatosak, az illatokat, melyek megzavarják az akaratot, és a vad és kéjes állatokat, őrületük jelképeit.”

 

És ezért feküszöm most, átkozott, drága, elkényeztetett gyermekem, a lábaidnál, egész lényedben a félelmes Istenségnek, a végzetes keresztanyának, mindazok méregkeverő dajkájának visszfényét keresve, akik holdkórosak.

 

Szabó Lőrinc fordítása

 

 

William Blake

Bölcsődal

 

Édes álom, ernyőd

Rejtse az arany csecsemőt,

Hints patak-csobogást

Boldog holdsugáron át.

 

Álom, pihe-szemöldököd

Övezi a csecsemőt,

Álom-angyal, szeretet,

Lengj a gyermekem felett.

 

Éji hű mosolyok,

Örömömre szálljatok,

Hű anya-mosolyok,

Éjet átvarázsolók.

 

Galambbúgás-sóhajok,

Álmodat el nem hajszolók.

Mosolyok, libbenők,

Galambbúgást bűvölők.

 

Szúnyj, szúnyj, kisbaba,

E világ álma, mosolya;

Szúnyj, szúnyj az éjen át,

Míg fölötted sír anyád.

 

Édesem, arcodon

A szent képét olvasom.

Mint te most, csecsemő,

Sírt értem a Teremtő.

 

Értem, érted, bárkiért,

Amikor bölcsőbe fért.

Hogyha képét láthatod:

Égi orca, rád-mosolyog.

 

Rád, ránk, énreám,

Csecsemő lett hajdanán,

S a mosolygó csecsemő

Eget-földet békítő.

 

(Weöres Sándor)

 

 

William Blake

A kis bölcsész

 

Anyám, a templom csak zord jégverem,

Jószagu kocsma a kedves helyem;

Dicsérni kell-e szó? ölembe hull a jó;

Nem kap ilyet a sok magas mennyben lakó.

 

De volna csak templomban nagy trakta sörrel,

Pattogó tűzzel, efféle víg gyönyörrel!

Imára éneket fujnánk, jó szenteset,

Templomban csücsülnénk, amig lehet.

 

Igébe szomjazván inna papunk,

Madár se repeshet szebben, mint repesne hadunk;

Jó Tántorgó-néne örök-ájtatos képe

Elvert kölykökre, böjtre, virgácsra többé nem nézne.

 

Viháncos kedvünkre bólintana

Fölöttünk az Isten, mint jó apa;

Az iszos Ördögre nem szólna dörmögve,

Itatná, csókolná, bujtatná köntösbe.

 

Kormos István fordítása

 

 

William Blake

A csecsemő bánata

 

Apám sírt, anyám jajgatott,

S hipp-hopp, e zord földön vagyok,

Pőre kisded, vinnyogó,

Mint egy ködbe bujt manó.

 

Apám karján csápolok,

A pólyáimmal harcolok,

De hiába fáradok,

Hát anyám mellén duzzogok.

 

Szabó Magda fordítása

 

 

 

(Leonardo da Vinci)

 

Szergej Jeszenyin

A kisded Jézus

 

Istenanya hívogat

        cinkéket meg darvakat,

               szólván:

 

“Gyertek, égben szárnyalók,

imádkozni szálljatok

       hozzám!

 

Hajtsátok meg térdetek,

oldjátok a vétkeket,

       gyertek!”

 

Ház küszöbén üldögélt,

tejbekását eddegélt

        a gyermek.

 

Leszállt hozzá a cinke,

éhenkórász, kicsinyke,

       megállott:

 

“Imádkoztam már sokat,

a térdem is hasogat,

        látod!”

 

A daru meg krúgatja:

“Te vagy mindünk szent atyja,

        etess hát!”

 

Az istenke letette,

velük mind megetette

      a kását.

 

Aranyházból Mária

nézi, merre jár fia

       az égen.

 

Küszöbön a kisgyerek

alamizsnát kéreget

       éhen.

 

Istenanya hívogat

cinkéket meg darvakat,

     mondván:

 

“Útra kerekedjetek,

hozzatok sok kenyeret

       hozzám!”

 

Azok fölkerekedtek,

útban esők eredtek:

       késnek.

 

Az istenke cibálja

édesanyját, hiába,

       éhes.

 

Szűzanya a mezőbe

kiszalad az esőbe,

       vár csak.

 

        A mezőn csak szél lobog,

mint a ménes, elrobog,

       vágtat.

 

Küszöbön a kisgyerek

könnyet hullat, kesereg,

       ó jaj!

 

Ahogy ott ül, sírdogál,

arra száll egy nagy madár:

       egy gólya.

 

Az istenkét vigyázva

piros csőrébe zárta,

       vitte,

 

fenyő csúcsán végtére

szélben ringó fészkére

       tette.

 

        Hazafordult Mária,

        nézte, merre jár fia –

                eltünt!

 

Kis batyuját kötötte,

messzi útra érette

        indult.

 

        Megy sokáig, mendegél,

        fenyves sűrűjébe ér –

                              mit lát?

 

A fészekben kisfiát –

Ott hempergett, tapsikált,

       hintált.

 

Istenanya hívogat

       cinkéket meg darvakat.

               Szólt így:

 

“Eztán kéregessetek,

magot szemezgessetek

holtig!

 

A szép fehér gólya meg,

ki fiammal hempereg,

       táncol,

 

kisgyereket, örömre,

tegyen minden küszöbre

        mától!”

 

Rab Zsuzsa fordítása

 

 

Szergej Jeszenyin

Te dalold el

 

                    Sura húgomnak

 

Te dalold el a dalt, ami hajdan

zokogott az anyánk ajakán.

Kisegíthet a búból e dallam,

s veled dúdolni bírom talán.

 

Hiszen ismerem, nékem is drága,

vele nyugtalanítsd szivemet.

A te hangod az elhagyott házba,

mint egy álomba, visszavezet.

 

No dalolj, s én a pillám lehúnyva

megint érzem a múltak izét,

s megigézve majd fölmerül újra

a homályból a hű anyakép.

 

Nekem vigasz e dal, ha te mondod,

s tudom, nem csupán én szeretek

pici kertkaput s berkenyelombot,

ha az pírral a földre pereg.

 

No dalolj, legyen újra világos

feledékenyen árva fejem,

hiszen jó, ha anyámra s az álmos

szemű tyúkokra emlékezem.

 

Én a sírig imádom a nyírfa

patyolat-derekát s a haját,

ha a hajnali harmatot sírva

a ködökbe csavarja magát.

 

Ma szivemnek szűnik a kínja,

ma a bor meg e dal ad erőt –

te vagy nékem az otthoni nyírfa,

aki bókol az ablak előtt.

 

Nagy László fordítása

 

 

Szergej Jeszenyin

A hajnal a hajnalt váltja

 

A hajnal a hajnalt váltja,

zabtáblán pára lebeg…

Eszembe jutottál, drága

anyám, te szegény öreg.

 

Mint hajdan, igyekszel a dombra,

támasszal a durva bot áld,

és látod a habba hullva

a hold elnyűtt saruját.

 

Tudom, fejed egyre azon jár,

az a gond görnyeszti le:

fiadnak az otthon után már

csöppet se fáj a szive.

 

Tipegsz a kis temetőig,

figyeled sírkő-sürüjét,

s könyörögsz, hajolva földig,

sok hűtlen gyermekedért.

 

Bicskás-szilajon nőttünk fel,

s hugaink, mint május-iram.

Kis vaksi fürge szemeddel

ne nézz búbánatosan.

 

A bánat, a bánat elég már!

Most éled az ősz idejét:

az almafának is így fáj

elveszteni lombja rezét.

 

Az öröm csak ritka mámor,

mint májusi, hajnali dal.

Ne fonnyadozzak az ágon,

perzseljen az őszi vihar.

 

Weöres Sándor fordítása

 

 

(Mary Cassatt)

 

Szergej Jeszenyin

Ébreszd fiadat

 

Ébreszd fiadat kora reggel

töredelmes szívü anyám.

A kurgáni uton sietek fel

vendégem elé szaporán.

 

Erdő vadonán ma követtem,

nyomot írtak a nagy kerekek.

Felhők sátra alatt a szelekben

arany ívjárom remegett.

 

Eljön ő virradatra, gurítja

bokoraljba a hold-sityakot.

Viháncol a kanca-csikó, fut a síkra,

suhogó rőt farka lobog.

 

Ébressz föl, anyám, kora reggel,

hadd süsse szobámat a fény.

Mondják, mihamar hires ember,

nagy orosz költő leszek én.

 

Zenglek téged is, őt is, a szép

kakasunkat, a házi tüzet.

Dalaimra csordítja tejét

zsemleszinű, szelíd tehened.

 

Fodor András fordítása

 

 

Heinrich Heine

TÉLI REGE

HUSZADŐK FEJEZET

 

Harburgból épp egy óra út

Hamburgig. Az esti égen

köszöntöttek a csillagok,

szél szállt a lanyha légben.

 

S hogy meglátott anyám, öröm

s ijedtség fojtogatta;

feljajdult: “Drága gyermekem!” –

s a kezét összecsapta.

 

“Jaj, tizenhárom esztendő

szaladt el közben, édes!

Mit ennél, drága gyermekem?

éhes vagy biztosan, éhes!

 

Van itthon hal és libahús

és gyönyörű narancsok.”

“Adj hát halat és libahúst

és gyönyörű narancsot.”

 

S hogy jó étvággyal ettem ott,

anyám is derűsebb lett,

száz kérdést tett föl, ezt meg azt,

fogósat is nem egyet.

 

“Van-é, fiam, ki gondodat

viselje távol innet?

Feleséged jó gazdasszony-é?

Foldja-e strimflid, inged?”

 

“Anyuskám, nagyszerű a hal,

de jobb, ha nem beszélek,

a szálka torkomon akad,

ne szólj most te se, kérlek.”

 

S hogy a derék hal elfogyott,

s a libahúst behordta

anyám, száz kérdést tett megint,

fogósat is gyakorta.

 

“Az országok közt, jó fiam,

mondd, hol legjobb az élet?

Különb-e hát a francia,

vagy itt különb, a német?”

 

“Anyám, a német liba jó,

de meg kell adni egyet:

a franciák jobban tömik,

s szószaik ízesebbek.”

 

S hogy búcsut vett a liba is,

jött szalutálva sorba

a szép narancs, zamatosabb,

mint bárki várta volna.

 

S rákezdte újfent jó anyám,

boldog volt, hogy beszélt, és

kifaggatott – olykor bizony

kényes is volt a kérdés.

 

“Politizálsz-e? Megvan-e még

ez a hajdani szerelmed?

És mondd, fiacskám, most milyen

pártokhoz húz az elved?”

 

“Anyuska-édes, a narancs

pompás, és csupa kéj, ha

kortyolom mézes ízeit,

és ott marad a héja.”

 

 

Mihai Eminescu

Ó, anyám

 

Ó, anyám, jó anyácskám, idők páráiból

Szavad a lombzúgással hozzám riogva szól.

Sötét sírboltod ormán, szent hamvaid felett

Az őszben és a szélben akácfák lengenek,

Utánozzák a hangod, bólónganak zörögve…

Örökre nő az árnyék, s te alszol mindörökre.

 

Ha meghalok, fölöttem egyet se sírj, szivem!

A szent hársról egy ágat szakits le szeliden,

Nagy gondossággal ültesd bús fejem fölibe,

Arra a fára hulljon könnyeid özöne;

Megérzed majd, hogy omlik árnyéka rá a rögre,

Örökre nő az árnyék, s én alszom mindörökre.

 

De hogyha úgy esik majd, hogy mi együtt halunk,

Ne nyirkos cinterembe vigyék haló porunk!

Ott ássák meg sírunkat a szép vízpart felett,

S kettőnket egy-koporsó ágyába rejtsenek,

Végső álomra majd itt, a kebleden dőlök le…

Örökre zúg a nagy víz, s mi alszunk mindörökre.

 

Jékely Zoltán fordítása

 

 

(James McNeill Whistler)

 

Csáth Géza:

TALÁLKOZTAM ANYÁMMAL

 

Anyám meghalt, amikor én születtem. Orvosságbűzzel volt tele a szoba, és sok helyen friss vér gőzölgött. Lábujjhegyen járkáltak, és suttogtak.

Még a hajnal messze volt. Nagyon messze volt. És anyácskám hiába várta a hajnalt vágyón, kínban lehelő imával. Mire én az elsőt lélegzettem, ő meghalt. Nehezet, nagyot sóhajtott, mert szerette az apámat, és húsz éves volt csak.

És én elfelejtettem őt. Nem kérdezősködtem róla soha. Nem éreztem, hogy kellett lenni anyámnak, s hogy ő, aki miattam fiatalon a sírba feküdt le, s ott porlad – én vagyok.

Sok idő elmúlott így.

Azóta találkoztam a lányokkal. Őllatos hajukkal végigtörölték sápadt, égő arcomat. Puha, lusta rózsakarjukkal átölelték sovány és csontos derekamat. Elkényszeredett, gúnyos ajkaimat lecsókolták pompás, halálos izgalmú csókokkal. És én még akkor sem gondoltam anyámra, aki egyszer egy orvosságbűzös, véres szobában nehéz, nagy sóhajtással meghalt.

De múlt éjjel a fejembe jött. – Honnan? Most már tudom, hogy találkoznom kellett vele.

Egy asszonytól jöttem haza késő éjjel. Kábult, mámoros fáradtsággal aludtam el. Kis idő múlva már láttam őt messziről. Szembejött. Üde volt, fiatal, mintha a gyermekágyból kelt volna ki.

Bújtam előle. De meglátott, és belém mélyesztette sötétkék szemeit. A vidám melankólia, mely sápadt, finom kis arcából felém áradt, arra késztetett, hogy odasiessek hozzá, és megöleljem, és megcsókoljam. Olyan szép volt és fiatal. A kezét (ezen csodálkozom) nem engedte megcsókolni.

Régi divatú, nagy szalmakalap és tiszta kartonruha volt rajta. Ezt a ruhát láttam a nagymama szekrényében; kopottan és pecsétesen. A pecsétek a nagymama könnyeitől vannak, melyeket anyám ócska ruhájába kora, szeles, őszi estéken belesírt.

Megfogtuk egymás kezeit. Éreztük a kapcsot, mely közöttünk egyszer megszakadt azon a véres, orvosságszagú hajnalon – és lassan előreindultunk.

Május volt körülöttünk. Hárfaszó és fuvolaének csengett messzire a mezők fölött. Gyöngyvirágok daloltak nekünk ifjú illatokat.

Egyszerre megálltunk a zöld mező és kék ég boldogságában. És amint egymásra néztünk, a szemeinkből sűrűn patakzottak le a könnycseppek. Ajkaink eközben mosolyogtak.

Ó, milyen szép, fiatal volt az anyám. Én gyorsan összeszedtem a mező összes gyöngyvirágait, és rászórtam. Elborítottam vele ifjú, lányos emlőit, melyekkel engemet sohasem szoptatott. Ő pedig néma nevetéssel nézett engem, míg csak el nem fogytak a gyöngyvirágok.

Azután folytattuk az utunkat a mezőben a kék erdő felé. Lassan, kézenfogva mentünk. És a levegőbe merengve, boldogan éreztük egymást.

Jaj, egyszerre a kék erdőnél voltunk.

A hegedű- és a hárfaszó már csak messziről, elhalóan csengett. És mind a ketten elszomorodtunk. Egymást átölelve révedeztünk a néma, harmatos mezőn, és néztük az alkonyóra ködeit, melyek a lábunk körül imbolyogtak.

Az erdő szélén válnunk kellett. Búcsúzóul meg akartam ölelni utoljára szép, halott anyácskámat. Rámnézett, mintha megbántottam volna, azután megsímogatta az arcomat, hogy megbocsát.

Azután gyenge, könnyű léptekkel sietett az erdőbe. Az esti szél durván le akarta tépni a kalapját, de ő kecsesen megfogta. Majd megállt, és búcsút intett felém. Sokáig mozdulatlanul nézett vissza, s végre, mint egy fehér árnyék, egyszerre elsietett.

Sokáig álltam ott a kék erdő szélén, és néztem utána csendes, imádó bánattal.

Azóta naponként gondolok rá. És elhagytam miatta a fekete hajú asszonyokat és az édes hangú lányokat, hogy vele álmodjak – anyácskámmal, húszéves anyámmal, aki meghalt egy sötét hajnalon. Meghalt nagy, nehéz sóhajtással.

 

 

 

(El Greco)

 

Anna Ahmatova

A megfeszítés

 

,,Ne sírj, anyám, mert feltámadok!”

 

Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen

óráját hirdették az angyalok.

Atyjához szólott: ,,Mért hagytál el engem?”

Anyjához: ,,Ne sírj, mert feltámadok…”

 

Zokogva hullt a porba Magdaléna,

s a tanítvány legkedvesebb fia…

Amarra nem mert nézni senki: néma,

sötét szoborként ott állt Mária.

 

Rab Zsuzsa fordítása

 

 

Alekszandr Puskin

A KAPITÁNY LÁNYA

 

1

A GÁRDAALTISZT

részlet

 

– Ha a gárdába lép, holnapra kapitány!

– Minek? Jobb volna, ha csapathoz menne el.

– Igaz. A harcmező mindenkit megnevel…

– – – – – – – –

– És édesapja ki?

 

Knyazsnyin

 

Apám, Andrej Petrovics Grinyov, fiatal korában Minyih gróf alatt szolgált, és mint alezredes vonult nyugalomba az 17..-ik esztendőben. Attól fogva szimbirszki falujában élt, ott vette el Avdotya Vasziljevna J.-t, egy ottani szegény nemesember leányát. Kilencen voltunk gyerekek. Testvéreim mind fiatalon haltak meg.

Anyám még másállapotban volt velem, amikor engem egyik közeli rokonunk, B. herceg gárdaőrnagynak jóvoltából bejegyeztek kadétnak a Szemjonov-ezredbe. Ha anyám minden várakozása ellenére történetesen leányt szül, akkor apám illetékes helyen bejelenti a be nem vonult kadét halálát, és ezzel a dolog rendben is lett volna. Iskolázásom befejezéséig szabadságoltnak számítottam. Abban az időben másképp nevelkedtünk, mint manapság. Ötéves koromban Szaveljicsnek, a lovásznak gondjaira bíztak, akit józanságáért léptettek elő szárazdajkámmá. Az ő felügyelete alatt tizenkét éves koromra megtanultam írni-olvasni, és igen bölcsen tudtam az agarak tulajdonságainak kérdéséhez hozzászólni. Ez időben szerződtetett hozzám édesapám francia tanítót, Beaupré urat, akit Moszkvából hozatott az évi bor- és asztaliolaj-szükségletével együtt. A tanító megérkezése nagyon nem tetszett Szaveljicsnek.

– No, hál’ istennek – dörmögte. – Azt hiszem, a gyerek elég jól van mosdva, fésülve, táplálva. Minek hiába kidobni a pénzt és moszjőt fogadni, mintha mi nem volnánk elegen magunk is?

Beaupré odahaza borbély volt, azután Poroszországban katona, onnan Oroszországba jött pour être outchitel (tanítónak lenni), anélkül hogy tisztában lett volna e szó jelentésével. Jó fiú volt, de a végletekig könnyelmű és korhely. Fő gyengéje: a szépnem iránt való határtalan rajongása volt; gyengéd gerjedelmeiért néha úgy elpáholták, hogy naphosszat nyögött belé. Ezenfelül (saját szavai szerint) “nem vetette meg a flaskát sem”, vagyis szerette leinni magát. Mivel nálunk csak ebédhez adtak bort, azt is csak pohárjával, és hozzá a tanítót gyakran ki is hagyták, Beaupré uram hamarosan rákapott az orosz pálinkára, sőt utóbb saját honi borainak is fölébe helyezte, mondván, hogy ez hasonlíthatatlanul jobbat tesz a gyomornak. Mi igen jól megfértünk egymással, és bár ő a szerződés értelmében köteles lett volna engem franciára, németre és minden tudományra megtanítani, inkább azon igyekezett, hogy mielőbb megtanuljon tőlem oroszul gagyogni, azontúl mindegyikünk a maga dolgával törődött. A legnagyobb egyetértésben éltünk. Nem is kívántam más mentort. De a sors csakhamar elszakított bennünket egymástól, éspedig a következő körülmények között.

Palaska, a mosónő, egy kövér, ragyás leányzó, és Akulka, a kancsal teheneslány, mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre vetették magukat anyám lába elé, hogy vétkes gyengeségüket beismerjék, és sírva tegyenek panaszt a moszjő ellen, aki tapasztalatlanságukkal visszaélt. Anyuskám ebben nem ismert tréfát, és mindenről beszámolt apuskának. Ő sem sokat teketóriázott. Azonnal magához hívatta azt a “disznó franciát”. Azt jelentették neki, hogy a moszjő éppen leckét ad nekem. Apuska bejött a szobámba. Monsieur Beaupré az igazak álmát aludta ágyán. Én nagy munkában voltam. Tudni kell, hogy Moszkvából egy térképet hozattak a számomra. Ott lógott a falon, senki se használta, és engem a terjedelmes, remek papírlap már régen csábított. Elhatároztam, hogy sárkányt készítek belőle, és kihasználva a moszjő álmát, hozzáfogtam a munkához. Apuska akkor lépett be, amikor éppen a hársfaháncs farkat ragasztottam a Jóreménység fokára. Amikor meglátta, hogyan tanulmányozom a földrajzot, meghúzta a fülemet, aztán odasietett Beaupréhoz, kíméletlenül felkeltette, és csak úgy zúdította rá a szemrehányásokat. Beaupré nagy zavarában fel akart tápászkodni, de nem bírt: a szerencsétlen francia holtrészeg volt. Még ez is! Apuska gallérjánál fogva emelte fel az ágyból, kituszkolta az ajtón, és még aznap kidobta házából, Szaveljics leírhatatlan örömére. Így fejeződött be neveltetésem.

Mint “nemesúrfi” éltem tovább, kergettem a galambokat, bakugróst játszottam a majorbeli gyerekekkel. Közben betöltöttem tizenhatodik évemet. Ekkor sorsom megfordult.

Egy őszi napon anyuska a fogadószobában mézes befőttet készített, és én nagyokat nyelve néztem a forró lé habzását. Apuska az ablaknál olvasta az Udvari kalendárium-ot, (ahol a legmagasabb állami és katonai tisztségeket betöltő személyek névsorát is közzétették) amelyet minden évben megkapott. Ez a könyv nagy hatással volt reá; mindig különös figyelemmel merült bele, és az olvasás bámulatosan működésbe hozta epéjét. Anyuska, aki már ismerte természetét és szokásait, mindig azon volt, hogy minél jobban eldugja előle ezt a szerencsétlen könyvet, úgyhogy az Udvari kalendárium néha hónapokon át nem került apám szeme elé. De ha véletlenül ráakadt, akkor órák hosszat nem adta ki a kezéből. Nos tehát, apuska az Udvari kalendárium-ot olvasta, s koronként vállát vonogatva halkan megszólalt: “Altábornagy!… Mint őrmester szolgált a századomban… Mindkét orosz rend lovagja!… Mióta is nem láttuk egymást?”… Végül a díványra hajította a kalendáriumot, és gondolatokba mélyedt. Ez semmi jót nem jelentett.

Egyszerre anyuskához fordult:

– Avdotya Vasziljevna, hány éves is Petrusa?

– Most töltötte be a tizenhatodikat – felelte anyuska. – Abban az esztendőben született, amikor Nasztaszja Geraszimovna néni a fél szemére megvakult, és amikor…

– Jó! – vágott közbe apuska. – Őtt az ideje, hogy katonának menjen. Eleget lődörgött a cselédszobákban, eleget mászott a galambdúcokra.

Az a gondolat, hogy rövidesen el kell tőlem válnia, úgy megrendítette anyámat, hogy beejtette a kanalát a fazékba, és arcán könnyek peregtek végig. Az én elragadtatásomat ellenben nehéz volna leírni. A katonai szolgálat gondolata bennem összeforrt a szabadságnak és a pétervári élet örömeinek gondolatával. Elképzeltem magamat mint gárdatisztet – szerintem ez volt a tetőpontja az emberi boldogságnak.

Apuska nem szerette szándékait megváltoztatni, sem pedig végrehajtásukat halogatni. Elutazásom napját kitűzték. Az előző napon apuska kijelentette, hogy levelet ad velem leendő parancsnokomhoz, és tollat, papírt kért.

– Ne felejtsd el, Andrej Petrovics – szólt anyuska -, az én nevemben is tiszteltetni B. herceget, és írd meg, hogy remélem, nem vonja meg Petrusától jóindulatát.

– Badarság! – felelte apám összeráncolt homlokkal. – Miért írnék B. hercegnek?

– De hisz azt mondtad, hogy írni szándékozol Petrusa parancsnokának.

– No és?

– Hát hiszen B. herceg lesz Petrusa parancsnoka. Hiszen Petrusát a Szemjonov-ezredbe vették fel.

– Felvették! Mit bánom én, ha felvették is? Petrusa nem megy Pétervárra. Mit tanul, ha Pétervárott szolgál? Költekezni meg bolondságokat csinálni! Nem, hadd szolgáljon a seregben, hadd nyomja a borjú szíja, hadd szagoljon csak puskaport! Legyen katona, ne pedig naplopó. Még hogy a gárdába! Hol van a passzusa? Add ide.

Anyuska – előkereste a passzusomat; egy skatulyában őrizte azzal az ingecskével együtt, amelyben kereszteltek. Remegő kézzel nyújtotta át apuskának. Apám figyelmesen átolvasta, maga elé tette az asztalra, és belefogott a levelébe.

Furdalt a kíváncsiság. Ugyan hova küldenek, ha nem Pétervárra? Le nem vettem a szememet apuska tolláról, amely meglehetősen lassan mozgott. Végre befejezte a levelet, lepecsételte, egy borítékba tette a passzusommal, levette szemüvegét, odahívott magához, és így szólt:

– Nesze, itt a levél Andrej Karlovics R. számára, aki nekem régi bajtársam és barátom. Orenburgba mégy; ott szolgálsz majd az ő parancsnoksága alatt.

Így foszlottak szét ragyogó reményeim! A víg pétervári élet helyett az elhagyott és távoli vidék unalma várt reám. A katonai szolgálatot, amelyre egy pillanattal ezelőtt oly nagy elragadtatással gondoltam, most súlyos szerencsétlenségnek láttam. De nem lehetett ellenkezni! Másnap reggel a tornác elé állott az úti kibitka, rátették a bőröndömet, a teakészletes ládikát, a kalácsos-pástétomos bugyrokat, az otthoni kényeztetés utolsó tanújelét. Szüleim áldásukat adták, és apuska azt mondta nekem:

– Isten veled, Pjotr. Szolgálj hűséggel annak, akinek felesküszöl; engedelmeskedjél elöljáróidnak; ne hajhászd a kegyüket, szolgálatokra ne kéredzkedjél, szolgálat alól ne vond ki magad, és gondolj a példabeszédre, hogy: vigyázz a ruhádra, amíg új, és becsületedre fiatal korodtól.

Anyuska könnyes szemmel hagyta meg nekem, hogy vigyázzak egészségemre, Szaveljicsnek meg, hogy legyen gondja a fiacskájára. Rám húzták a nyúlbőr bundát, fölébe a rókaprémet. Kocsiba ültem Szaveljiccsel, és sűrű könnyhullatások között útnak eredtem.

 

Honti Rezső fordítása

 

Tadeusz Nowak

Nyírfazsoltár

 

Szájoncsókolt fehér nyírfa

szemen csókolt édesanyám

hozzák álmod fűre írva

szénaharang ring a kaszán

 

Kivirágzik az a hajnal

és kalászt hány az a reggel

mely napestig hírrel nyargal

s maholnap rozsot keresztel

 

Édesanyám nyírfa mellett

anyám jobbján nyírfa halljad

lánykáidról síma selymet

ferdeszemű kölyök szaggat

 

Tejfogait ínyig vájja

csengő mellbe álmot hántol

megrázkodik valahára

ez a sztyepptől buzogánytól

 

Jogartól krímtől kereszttől

lódögöktől embermáglyák

füstjén hízott fellegektől

halálosan beteg ország

 

Csordás Gábor fordítása

 

 

 

Alphonse de Lamartine

A szülőház ablaka

 

Ablakából az ősi laknak

lugasra láthattunk ki rég,

minden madarat odacsaltak

az aranyfürtös venyigék.

 

Anyám kezünk ügyébe húzta

a mézes-kincsű gallyakat,

megdézsmáltuk – s utána újra

dézsmálhatták a madarak.

 

Nincs már madár, anyám halott, a

lugas is elsárgult nagyon,

magányos a gyomverte porta –

rágondolok s megsiratom.

 

Szőlőskertek látványa engem

ma is bölcsőhelyemre visz,

emléke átdereng a lelken