Vers

Karanténhelyzet-jelentés

„Tiltott érintkezés”-üzenetek átölelve
„felelősségem tudatában”-gondolatokkal
zárták ki a világot, felfedve
előttem a kétismeretlenest.
Magány és én.
Annyira ismerlek titeket, amennyire mégsem.
Talán szokatlan, de megszokhatatlannak kétlem.
Kis időre.
Nem terveztem, de a kutya se kérdett.
Hát rendben, csináljuk, érted és értem.
Legyen hasznos.

Elfeledem a pénz szagát, s figyelem
gördít-e le rólam köveket, lassít-e
életem zuhanó homokszemein,
látok-e új, értékes igazságot.
Írok verset.
A magányról. Hogy elűzzem a magányt.
Mintha lenne itt irónia talán.
Halkan nevetek.
A humorérzékemet nem adom.
Inkább a napi rutin, amit feladok.
Sokat aggódom.

A mosolyra könnyeim folynak,
nem érdekel férfilétem, csak
emberségem kiáltja némán
a szavakat: nyugodjék békében!
Imám szól.
Ismeretlenekért, hősökért, áldozatokért,
hazámért, s egy új, talán jobb világért.
Vége lesz.
Reményt gyújtok, hogy az akkori énem
bölcsebbnek tűnjön a tükörbe nézve.
Viszlát magány!
Szeretlek, Én!

Legutóbb szerkesztette 2020.08.04. @ 18:29 – Serfőző Attila

Hírek

Elhunyt Apáti Kovács Béla

*

„Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.” (Apáti kovács Béla)

*

Sajnos megint kiürült egy szobája Tornyunknak, és eggyel többen ülnek égi kávéházunk asztalainál…
Szinte tegnap volt, hogy feltettem oldalunkra meséjét, hogy hozzászólását olvastam…
Nagyon sajnálom!

2007 óta olvashattuk itt Béla szép, kedves, tanulságos meséit, igaz történeteit. És figyelmes olvasója is volt írásainknak, ami ma már nem annyira jellemző az irodalmi oldalakon. Szinte mindig volt pár jó szava, véleménye.

 

Legyen nagyon szép örök álma!

Újabb meséi hiányozni fognak itt a Toronyban, de szerencsére visszalapozhatunk, és emlékezhetünk Rá olvasva sorait.

 

Fia, Kovács Ákos tette fel a szomorú hírt a Facebook oldalára:

Fájdalomtól megtört szívvel tudatjuk, hogy

Kovács Béla Sándor

volt Zalaapáti, majd Kaposvári lakos életének 67. évében augusztus 2-án tragikus hirtelenséggel elhunyt. Temetése augusztus 6-án, 13 órakor Kaposváron a Keleti temetőben lesz. Gyászmiséjét másnap, 7-én pénteken 18 órakor Kaposváron a Körkápolnában tartjuk.
Ezúton mondunk köszönetet mindenkinek, aki tiszteletét teszi a temetésen, gondolataival velünk van.

Gyászoló család

 

Apáti Kovács Béla : Nagymamám imakönyve

 

Most egy igaz történetet mesélek el nektek.
Sok – sok évvel ezelőtt, amikor még drága nagymamám még fiatal kislány volt, kapott egy imakönyvet.
Elmondása szerint egy öreg vándor ajándékozta neki.
Kint játszottak az udvaron a szomszéd gyerekekkel, amikor egyszer csak betoppant hozzájuk egy poros, a gyaloglástól megfáradt ember.
– Csak egy korty vizet kérnék – mondta a nem várt látogató. –  Reggel óta jövök, szinte megállás nélkül. Nagy ez a forróság. Nagyon megszomjaztam.
Abban az időkben még tisztelték a vándorokat. Édesanyja, nekem a dédanyám, mindjárt sietett és megmerített egy poharat a kút frissen húzott vízéből.
A gyerekek kíváncsian nézték a mohón ivó embert. Valóban nagyon szomjas lehetett, mert nem bírt betelni a vízzel. Talán három – négy pohárral is megivott. Pedig a vizes pohár nem volt kicsi.
Amint némileg enyhült a szomja, leült a kút melletti itató szélére. Faluhelyen a kutaknál mindig volt ilyen itató, hogy a legelésből hazatérő állatok tudjanak inni.
Egy ideig a vándor némán ült az faitató szélén, majd egy kis idő elteltével megszólalt:
– Nagyon köszönöm a vizet. Nem is tudom, mi történt volna, ha nem ihattam volna. Olyan szomjas voltam, hogy már porzott a torkon.
Erre a bámészkodó gyerekek hangosan felnevettek. Nagymamám még meg is kérdezte:
– Bácsi, milyen, amikor porzik a torka?
Dédanyám mérgesen rászólt, de az öregember leintette:
– Hagyja, nagyság, hiszen még gyerek! Természetes, ha kíváncsi. Így tanul az ember.
– Nem illik így beszélni egy idős emberrel – válaszolta dédanyám. Jobb, ha már kislány korában megtanulja, mi illik.
Nagymamám szégyenkezve félre húzódott, de az öreg vándor megfogta a karját.
– Szép kislány vagy – mondta. –  Ragyognak a szemeid, mint a tündéreknek a gyémántjai. Hogy hívnak, aranyoskám?
– Terike.
– Ó, milyen szép a neved is – mosolyodott el. –  Mondd csak szeretnél– e kapni egy imakönyvet?
Dédanyám mindjárt tiltakozott, hogy nincs rá szüksége. Ha majd iskolás lesz, Terike megkapja az övét. De az öreg vándor a rongyos kabátja zsebéből kihúzott egy nagyon kicsi könyvecskét. Olyan kicsi volt, hogy a faluban még senki sem látott ilyet. Igen csak jó szeműnek kellett lenni a gazdájának, hogy a benne levő betűket el tudja olvasni.
Még dédanyám érdeklődését is felkeltette. Igaz zavarában újból tiltakozott, hogy lányának nincs rá szüksége, de az öreg vándor erőnek erejével nagymamám kezébe tette.
– Neked adom. Meglásd, ennek a könyvnek csodaereje van. Gazdáját megvédi minden bajtól.
A jelenlevők hitték is meg nem is a hallottakat. Nagymamám még csak elképzelni sem tudta, egy ilyen aprócska imakönyv, hogyan tudná az embert megvédeni minden bajtól.
Az öreg még egyszer megköszönte a vizet, majd lassan elindult a kapu felé. Még mielőtt kilépett volna az utcára, visszaszólt félútról:
– Jól vigyázz erre a kicsi imakönyvre!
Ezzel eltűnt a szemük elől. Dédanyám jót nevetett az öreg vándoron, a nagyanyám és a gyerekek folytatták a játékot, amit a vándor félbe szakított.
Hosszú évek teltek el az öreg vándor látogatása óta. Talán már meg is halt. Többé nem hallottak róla.
Nagymamámból szép leányzó lett, s már a legények is utána fordultak. A kicsi imakönyvet mindig magánál hordta. Igaz semmi csoda nem történt ezalatt.
Ekkor tájt kezdett udvarolni neki nagypapám. Egyre gyakrabban találkoztak. Végül egymásba szerettek. Már tervezgették az esküvő idejét, amikor kitört az első világháború. Nagypapám az elsők közt kapta meg a behívót. Mennie kellett. Így a lakodalom elmaradt, későbbre kellett halasztani. Mindez csak akkor történhet majd meg, ha nagypapám hazajön a háborúból. De ekkor senki sem tudta, mikor lesz vége és egyáltalán életbe marad–e?
Eljött a búcsúzkodás ideje. Nagy könnyhullatás közepette nagymamám nem tudta, mit adjon emlékül nagyapámnak. Az utolsó pillanatban eszébe jutott a kicsi imakönyv, amit mindig magánál hordott.
– Tedd el, Laci! Ez majd megóv – gyömöszölte a vőlegénye zsebébe az imakönyvet.
Hosszasan integetett az elrobogó vonat után. A vonat füstje ég sokáig látszott, míg lassan mindent elnyelt a táj.
Nagypapám igazán fel sem fogta, mit kapott. Sokkal nagyobb gondja is volt, mint a kicsi imakönyv.
Az olasz frontra került. Nap, mint nap farkasszemet néztek a halállal. Úgy hullottak a magyar bakák, mint ősszel a legyek. Senki sem tudta, mikor kerül rá a sor.
Egyik nap az ellenség bekerítette őket. Nem sok jót remélhettek. Feküdtek a sáros lövészárokban, és ahogy később nagypapám elmesélte nekem, búcsúztak az élettől.
Tizenkét magyar katona várta a halált. Úgy tervezték éjjel megpróbálnak kitörni. Az volt a szerencséjük, hogy az olaszok nem tudták mennyien vannak. Ezért nem mertek nagyobb támadást indítani ellenük. Lehet, ha tudták volna, hogy csak tizenketten védik az állásaikat, akkor egy rohammal elsöpörték volna a magyarokat.
Lassan múltak az órák. Nagypapám, hogy ezzel is az időt múlassa, a zsebeit rendezgette. Az oldalsózsebében ráakadt a kicsi imakönyvre. Belelapozott, de igazából nem tudta elolvasni, ami benne van. Már kezdett sötétedni. Ezért az imakönyvet a zubbonya belső zsebébe csúsztatta.
Észre sem vette, milyen hamar besötétedett. Arra eszmélt fel, hogy valamelyik társa a fülébe súgta:
– Indulás!
Egyszerre ugrottak ki a lövészárokból. Kezdetben minden nagyon jól ment. De az olaszok észrevették őket.
Hatalmas lövöldözés kezdődött. Megszólaltak a félelmetes géppuskák is. Hangjuktól visszhangzottak a közeli hegyek. Szegény magyaroknak még csak esélyük sem volt a menekülésre. Mind egytől egyik elestek. Nagyapám is lerogyott a földre és elveszítette eszméletét.
Amikor a front kissé odébb állt a hullákat egy mély gödörbe kezdték összegyűjteni. Leöntötték őket mésszel, hogy megelőzzék a fertőzést.
A tizenkét magyar baka is egy ilyen tömegsírba került. Nagyapámnak az volt a szerencséje, hogy a hullák tetejére került. Valószínűleg akartak rájuk dobni még egy sort, de már este volt, és így temetetlenül maradt a sír.
Nagypapám késő éjjel magához tért. Kábult volt és alig élt. Valahogy nagy nehezen kikecmergett a tömegsírból. Végigtapogatta magát, hogy hol vannak a sebei. Valami csoda folytán zubbonyán csak egy lyuk volt a szíve tájékán. Ijedten kapta el onnan az ujját. Nem értette, miképpen lehetséges, ha egy golyó szíven találta, akkor hogyan élhet.
Mindenfélére gondolt. Már az járt a fejében, hogy bizonyára a túlvilágra került, és már nem is él.
Összeszedte minden bátorságát, és jobban megvizsgálta magát. Benyújt a zubbonya alá. Nem érezte, hogy teste bárhol is véres lenne.
Nem értette, akkor mégis, mi történhetett?
Ahogy tapogatózott a melle környékén, hirtelen megérintette a kicsi imakönyvet. Óvatosan elővette, és akkor mindjárt megértette. Egy golyó eltalálta, amit a kicsi imakönyv megállított. A nagy ütéstől a szíve környékén elájult, és a szanitécek azt hitték meghalt. Hagyták beledobni a tömegsírba.
Társai mind meghaltak. Csak ő menekült meg a haláltól.
Igaza volt az öreg vándornak, a kicsi imakönyv megvédi gazdáját minden bajtól.
Én is láttam ezt az imakönyvet. Egyszer nagypapám megmutatta, a lyukat és a golyó helyét. Csodálattal fogtam kezembe a kopott, s már rongyos könyvecskét.
Akkor megértettem, ha nincs, én sem születhettem volna meg.
Amint nagypapám hazakerült a háborúból, azonnal feleségül vette nagyanyámat, de ez már egy másik történet.
Lehet, valamikor majd ezt is elmesélem nektek.

Higgyetek a csodákban, mert léteznek!

 

Legutóbb szerkesztette 2020.08.03. @ 23:10 – H.Pulai Éva

Toronyest

FIGYELEM

Kedves Toronylakók!

 

Jó hírt hozok, tehát helyezzétek magatokat kényelembe és nyissátok meg a tudatotokat! Hosszas egyeztetések után dőlt el, hogy a soron következő Torony-találkozónk 2020.09.12.-én lesz Debrecenben. Mivel a házam szép nagy kerttel van megáldva, ehhez a nagyszerű eseményhez felajánlom a területet némi bográcsozással megspékelve. A Verő-díj is itt kerül majd átadásra.

Kérem, aki részt tud venni e jeles eseményen, valamilyen formában adja tudtomra!

 

A mielőbbi viszontlátásra; Attila

Legutóbb szerkesztette 2020.08.02. @ 20:38 – Serfőző Attila

Vers

Időtlen

 

Mostanában az órák
pontosan járnak.
Jelent mutatnak,
nem múlik rajtuk az idő,
nincs múlt, jövő,
ismeretlen az örökkévalóság.
Csak madarak vannak,
csak szárnyalások
és fák.
Lombok közt
alszik a csönd,
velem ébred.
Nézünk széjjel:
hol találtuk e vidéket?

Legutóbb szerkesztette 2020.08.01. @ 18:35 – Bereczki Gizella – Libra

Kisregény

A kun vipera ivadéka 13. Két király, két Magyarország

1. Két király, két Magyarország

Annának a keze abban is benne volt, hogy Béla király Istvánt később eltávolította Szlavóniából. Volt IV. Bélának erre ürügye is, hiszen ő maga is volt Erdélyben kis király. Hiába minden érvelés és hivatkozás a múlt párhuzamaira, István átlátott a szitán. Rájött, hogy apja és anyja a gazdag Szlavóniát a királyi pár új kedvencének, Bélának tartja fenn. Hiszen nővére, Anna és férje, Rosztyiszláv megkapták a számukra megalakított macsói bánságot, melyhez Nándorfehérvár is tartozott. S nehogy István belenyugodjon az igazságtalanságba, arról felesége, Erzsébet is tett. Hiszen Szlavónia volt az ország egyik leggazdagabb vidéke, a hegyes Erdély pedig egyik legszegényebb, s onnan kellett félni a tatár támadástól is.
A már megkoronázott Istvánt nem lehetett megfosztani trónörökösi mivoltától. Ez volt a lényege a kis királyi státusznak. Megelőzte a trónviszályokat, amelyek az Árpádházi-királyok történetét jellemezték, Szent István megkoronázása, és az ősi levirátus törvény megszegése után. Ám a kamaszodó, apjára, anyjára nem hallgató István és a szófogadó Béla fiúcska közt nagy volt a kontraszt. Ám az öccsének kedvezményezés vele szemben, kiváltotta felháborodását. Apja kárpótlásként emiatt új országrészt talált neki. Egy évre az Erdélybe helyezése után megkapta a nemrég meghódított Stájerországot. Egy másik darázsfészket, bár ebbe a rossz szándékot nem lehetett belemagyarázni, hiszen darázsfészek mivolta csak később derült ki.
Ám közben ismét ijesztő hírek érkeztek keletről. Több mint másfél évtized után, 1259-ben ismét fenyegető levél érkezett a tatár kántól, aki arra szólította fel IV. Bélát, hogy önként hódoljon meg, és a tatárokkal egyesülve vegyen részt a Német Birodalom elleni hadjáratban.[1] A szövetség megpecsételése gyanánt frigyet ajánlott: vagy István vegye el az egyik lányát, vagy Béla király adja egyik lányát a kán fiához. A magyar király, akárcsak egykor Batu kán fenyegetéseit, nem méltatta válaszra. Inkább a pápától kért segítséget azzal fenyegetőzve, hogy ha azt nem kapja meg, akkor kénytelen lesz a tatárok ajánlatát elfogadni. A kért segítséget (ezer számszeríjászt) nem kapta meg, de annyi engedményt kapott, hogy egyházi pénzekből finanszírozhassa felkészülését.
A tatárok valójában megindultak Lengyelország ellen, és bár vereséget nem szenvedtek, észrevehetően ezeket a tatár tyümeneket már nem Szübü’etej vezette. Nem volt, aki egy olyan méretű összehangolt támadást megszervezzen, mint az 1241 évi. Győztek ugyan, de már nem fordultak délre, Magyarország irányába. Fel lehetett lélegezni, legalábbis egyelőre.

Ám eközben a nyugati határon is zajlottak az események. Béla király hiába remélt a Stájer hegyek közt találni menedéket egy esetleges, ismét katasztrofális végezetű tatár támadás után. A stájerek II. Ottokár cseh király biztatására fellázadtak. Az 1260. július 12-én elvesztett Első morvamezei (kroissenbrunni) csata után Stájerország visszakerült II. Ottokár fennhatósága alá. E csata majdnem gyászos véget ért. IV. Béla tétovázása és késlekedése szinte István életébe került.
A csata után apa és fia csúnyán összeveszett. István nem válogatta se szavait, se jelzőit, s azt sem érdekelte, hogy akadnak bőven tanúk a családi botrányhoz. Bár végül színből kibékültek, és István visszament Erdélybe, ez már begyógyíthatatlan törést okozott a kis és nagy király viszonyában. Végül tényleges háborút megelőzendő a viszály a pozsonyi fegyverszünettel végződött.
Ám a vesztes csatának lett egy érdekes következménye. A háborúk utáni sokszor fogcsikorgatva aláírt békekötések alkalmával ritkán születnek barátságok. Az 1261. március 31-én aláírt bécsi béke viszont már nemcsak azt pecsételte meg, hogy Magyarország lemond Stájerországról a cseh király javára, hanem Ottokár és Béla szövetségét egy házassággal erősítette meg. Bár IV. Béla a későbbi Szent Margit kezét ajánlotta fel, ő nem volt hajlandó hűtlen lenni Jézushoz. Így még abban az évben, Pozsonyban, Ottokár feleségül vette Kunigundát, Anna lányát, IV. Béla unokáját. Ez pedig véget vetett a köztük levő viszálynak.
Az apa-fia béke kényszerzubbonyának foltozgatására egy utolsó kísérlet történt még 1261-ben, de rosszul sült el. A bolgárok betörtek Szörénységbe. Az akkori erdélyi vajda, Keményfia Lőrinc ugyan kikergette őket, de a pozsonyi fegyverszünet büntető hadjáratra adott lehetőséget. A történelem megismétlődött Bodony (Vidin) alatt, bár apja által elkövetett stratégiai és taktikai hibái ellenére ezúttal is István hadvezéri tehetsége mentette meg a csatát. Az utána követő vita következményeként apja visszafordult, és István egyedül fejezte be a hadjáratot. Győztesen. Ezzel sógorának Rosztyiszlavnak és nővérének Annának tett szolgálatot, hisz visszaállította uralmukat a I. Konstantin vagy Csendes Konstantin által elfoglalt területeken. De ez nem hozott megbékélést a két testvér között, főleg Erzsébet és Anna közt nem.
Istvánnak nagyon elege lett apja baklövéseiből. Ráadásul az erősödő tatár fenyegetés árnyékában arra is rájött, hogy apja elég furcsa módon épített várakat az országban. Ahelyett, hogy a Kárpátok vonalát erősítette volna meg, a Dunát látta védvonalnak egy esetleges újabb tatár támadás esetére, s minden energiát és pénzt a Dunántúl váraira költött[2], kevés energiát szánva Erdély védelmére. De hát, ha a Duna a védvonal, akkor miért az ottani várak a fontosak, ha a tatárok nem tudnak átkelni a Dunán? Nem a Kárpátok hágóit kellene megerősíteni, s ott megállítani őket? Apja gazdasági politikájával sem értett egyet, így egyre nagyobb függetlenséget követelt magának. Ez végül IV. Bélát arra ösztönözte, hogy mozgósítást hirdessen meg a fia ellen. Ám a terv idejében István fülébe jutott, gyorsabb volt a csapatgyűjtésben, s a legjobb védekezés a támadás jelszóval megtámadta és feldúlta apja híveinek birtokait. Apja és fia között tényleges ütközetre nem került sor, mert az egyházi vezetőknek sikerült utolsó pillanatban közvetíteni, és megakadályozni, bár inkább csak elhalasztani a magyar-magyar háborút. 1261. december 6-án Poroszlóban kötött békével az ország két részre osztatott. Amit Szent István halála után a Német-Római birodalom nem tudott megvalósítani, megtette IV. Béla és fia önként. István ettől a pillanattól kezdve nevezte magát junior rexnek, azaz kis királynak. Az ország csak névleg volt már egységes. A határ a Duna mentén húzódott, a Dunakanyartól pedig északkeletnek a Kárpátokig. Bár István része nagyobb volt, a keleti rész még mindig nem heverte ki teljesen a tatárdúlást. A jövedelmezőbb, várakkal is jobban bebiztosított rész az apjának jutott. A hívek szabadon csatlakozhattak egyik vagy másik királyhoz, a gond csak az volt, hogy mindkettejüknek, és asszonyaiknak is volt birtoka „a másik” térfelén.

1262 elején meghalt Rosztyiszláv, ígyAnna megözvegyült. Ám ezzel Erzsébet is elvesztette az aduászt, amivel kézben tartotta sógornőjét. Már nem tálalhatott ki férjének a kicsapongásairól. Így már Anna nyíltan és bátran lázíthatott gyűlölt sógornője ellen.
Még abban az évben, 1262. augusztus 5-én megszületett Istvánnak, az akkor már kisebb királynak a fia, László. Apja, anyja és Anna már terveket szövögettek a „hálátlan” István „trónfosztására.” Hiába reménykedtek abban, hogy öccsének, Bélának születik fia, (illetve Anna titkon, hogy majd a saját fiát ültetheti Magyarország trónjára). IV. Béla nem rendezett akkora ünnepséget, mint István születésekor, ürügyként erre Anna gyásza szolgált. Viszont válaszként kinevezte kisebbik fiát Szlavónia élére. Ez újabb felháborodást váltott ki Istvánból, aki fia születését övező hűvösségből ráérzett, itt az ő trónfosztása a cél.
Az asszonyok, egyik oldalon Anna és Mária királynő, a másik oldalon Erzsébet, igencsak szították a tüzet. 1263. május harmadikán újabb békekötésre került sor a Szakoly klastromban, s végül augusztus harmadikán a pápa követe előtt is esküt kellett tennie IV. Bélának, hogy sem fiát, sem feleségét Erzsébetet, sem birtokait, várait, városait nem háborgatja, hanem megelégszik az ország azon részével, amelyet magának fenntartott.[3] Istvánt ilyen esküre nem kötelezte a pápai követ.
1264-ben úgy tűnt, hogy mégis helyreáll a béke a családban. István öccsének, Béla hercegnek az esküvőjén egyszerre három Béla és jelen volt: IV. Béla király, a vőlegény, István öccse, és Annának a szintén Béla nevű fia, ki akkor már macsói bán volt apja örökébe lépve. (István kisebbik fia, Béla akkor még nem született meg). István, minden sértettsége ellenére, hogy öccse megkapta Szlavóniát, megtisztelte az eseményt jelenlétével. Ám a béke alig néhány hónapot tartott. Azon a címen, hogy István elfoglalta Anna és Mária királyné néhány birtokát, végső leszámolásra készült, kisebbik fiát, Bélát akarván trónörökösévé tenni. Eleinte minden jel arra mutatott, hogy IV. Béla terve sikerül. Sikerült fogságba ejteni Erzsébetet, István feleségét, és gyermekeit. A győztes csapatok élén Anna vonult be a Pataki várba.
– Most a kezemre kerültél te kis kun vipera! – mondta neki. Bár… Erzsébet későbbi visszaemlékezései inkább arra utalnak, hogy más volt az igazi vipera.
A támadásra fel nem készült István eleinte hátrálni készült, s hiába nyerte meg emberhátrányból az első Dévai csatát, a túlerő elől később a barcasági Feketehalom várába szorult, amelyet „a nyomor és halál tanyájaként” jellemzett utólagos visszaemlékezéseiben. Már követet is küldött apjához a kibékülés feltételeit keresve, de Keményfia Lőrinc a küldöncöt elfogatta. Ám a feltétel nélküli megadás előtt megérkezett a felmentő sereg, és sikerült nemcsak a várból kitörni, de Béla király csapatait is legyőzni, még a parancsnokot, Keményfia Lőrincet is foglyul ejteni. Innen már diadalmenet volt a tehetséges hadvezér útja. IV. Béla utoljára Isaszegnél próbálta feltartóztatni fiát 1265. március 28-án. Ő maga nem vett részt a csatában, hanem unokáját, macsói Bélát és Preussel Henriket küldte ellene. A vesztes csata után macsói Bélának sikerült elmenekülnie. István nem próbálta meg apját megfosztani a trónjától. A Dunát nem lépte át. Az 1266. március 23-án a Nyulak szigetén aláírt békeszerződés újra szentesítette az 1262-ben kijelölt határokat, ám ebben már István apjával egyenértékű félként szerepelt, és a trónörökösi jogát is megtartotta. IV. Béla szabadon engedte István fogvatartott feleségét és gyermekeit is. Az ország papíron nem oszlott ketté. Annál többet ártott az, hogy a királyukkal elégedetlen főurak hol ide, hol oda szöktek, végleg aláásva a királyi tekintélyt.

Bár a béke látszólag helyreállt a kettéosztott Magyarországon, ez inkább hidegháború benyomását keltette. Mivel öccse a Brandenburgi őrgróf veje lett, számítva arra, hogy apja halála után nem ismerik el az egész Magyarország királyának, sőt, esetleg még kis királyságát is megkérdőjelezik, István is szövetségest keresett. Apja adta neki az ötletet. Mivel Margit Ottokár után Anjou Károly szicíliai királyt is kikosarazta, István vele kötött kettős friggyel megerősített szerződést. István lánya, Mária egy évvel később I. Anjou Károly fiának, a későbbi II. Károly nápolyi királynak[4] lett a felesége, kinek húga, Anjou Izabella pedig az akkor még hétéves László jegyese lett. Ha István kis király tudott volna a jövőbe látni!
Mintha ez a bűnös szerződés (sógorházasság[5]) egy átok lett volna az Árpádház fején, elindult a tragédiák sorozata a családban. Béla herceg[6], István öccse kezdte meg a sort. A kisebbik király épp tért vissza Szicíliából, amikor a tragédia megtörtént. A fájdalomtól szinte eszét vesztett Mária királynő nem állta meg, hogy nagyobbik fia szemébe ne vágja:
– Jöttél ünnepelni? Boldog lehetsz! Most már tényleg te leszel a király!
– Igen, mindig ő volt számotokra a kedvesebb, ne tagadd, hogy meg akartatok fosztani jogomtól. Szívesebben látnál a helyében, ugye?
Még jó, hogy Margit jelen volt, és le tudta csillapítani a fellángoló indulatokat, amelyek nem illettek a temetéshez. Aztán néhány hónappal később, már a jóságos békebíró is elindult az úton, hogy jegyesével, Jézussal egybe keljen. Az önsanyargatás vetett véget életének. Szülei nem vettek részt a temetésén[7], Fülöp esztergomi érsek vezette le a szertartást az apácák jelenlétében. Az ekkor már súlyosan beteg Béla király ágynak esett a hírre. Lányának halála és az utána következő rosszulléte ébresztette rá, hogy az ő élete is véges. Margit halála vette rá arra, hogy egykori nagy ellenségét, ekkor már barátját, Ottokár cseh királyt hívassa magához.
Ágyban fekve eskette meg Ottokárt, hogy felesége Mária királynő, lánya, Anna, és hívei nála menedéket lelhetnek, ha ő távozik az élők sorából, és Magyarország sorsát is rábízta. Az apja végakarata Istvánnak is a fülébe jutott. 1270. május 3-án aztán Béla király szíve is megszűnt dobogni.

Halálának hírére az ország nyugati részében kitört a pánik. Ismerve István bosszúálló természetét, mindenki, akinek vaj volt a fején, élen Annával, fejvesztve menekült Ottokár udvarába. Anna nem ment üres kézzel, az egész királyi aranykészletet magával vitte. Vele menekült IV. Béla sok hű embere is, élen Héder nembeli Kőszegi Nagy Henrikkel. Ottokár, IV. Bélának tett ígéretét betartotta, és anyósát (felesége Anna lánya, Kunigunda volt) befogadta híveivel együtt. Ott élte tovább víg özvegy életét. Bőven nyújtotta a szerelem édességét, s bizony az italt sem vetette meg. Ha bor nem volt, beérte sörrel is. Hogy mennyire? Sikerült olyan hírnevet szereznie, hogy egyszer, amint veje katonai táborába ment, és végigvonult a katonák között, csak úgy záporoztak felé a jelzők, melyek közül a „szajha” a finomabbak közé tartozott. Akadt, aki ajánlattal is megtoldotta őket. Ottokár ettől nagy haragra gerjedt, és ki akarta adni parancsba, hogy vágják le a kezét annak, aki egyszer is bekiabált. Ám óva intették, hogy akkor még három kéz se maradna épen a táborban.[8]
Bár sokan elmenekültek az ország nyugati feléből, azoknak. akik maradtak, bántódásuk nemigen esett. Igaz, István lecserélte az apjához hű urakat, saját híveit ültetve helyükbe. A családnak két tagja nem követte Annát: a súlyosan beteg Mária királyné, ki alig két hónappal élte túl férjét, és Anna fia, a macsói Béla herceg.
István megadta édesanyjának a végtisztességet minden viszályuk, és a kisemmizési kísérletek ellenére. Esztergomban helyezte őt végső nyugalomra öccse és apja mellé, kinek temetéséről elkésett. Bár alig néhány nappal apja halála után Budán volt, addigra az öreg király temetése már megtörtént. Viszont Mária királynő temetésén már Béla herceg is megjelent. Szentgróti Fülöp érsek hátán futkározott a hideg, amikor meglátta Anna fiát. Ám félelme alaptalannak bizonyult. Az Isaszegnél még az István-ellenes haderőt vezető macsói Béla hosszú négyszemközti beszélgetés után hűséget esküdött minden magyarok királyának.
Annyi befolyása volt Annának, hogy vejét, Ottokárt rávegye, indítsa hadait Magyarország ellen. A Nyugat-Magyarországon területekkel, várakkal rendelkező urak is úgy gondolták, ha Csehországhoz csatolva is, de visszaszerzik jószágaikat. Miközben István a nyugati részeket próbálta megnyerni magának, járva az országot az igazságos bíró szerepében, a magyar főurak cseh segítséggel megtámadták az országot. A két évig tartó háborúskodás (1270-71) után a július másodikán megkötött békeszerződés szerint az Anna által elrabolt javak Csehországban maradtak, de visszaállították a IV. Béla idején meglévő határokat, s mindketten fogadalmat tettek, hogy egymás szökevény alattvalóit nem támogatják többé, és a Csehországba menekült főurak birtokai a magyar koronára szálljanak át. Ottokár arra is fogadalmat tett, hogy nem támogatja többé Utószülött Istvánt, II. Endre állítólagos fiát sem.

Az országban kezdett helyreállni a béke. Ám mintha a Fennvaló már kimondta volna az átkot Magyarországra, és megirigyelte volna István konszolidációs sikereit, az ifjú magyar király hadi sikereinek a családi béke volt az ára. Pontosabban egy elhanyagolt asszony: Erzsébet. A törés tulajdonképpen már régebben beállt köztük. Nem egy, nagy szerelemből született házasság fárad ki idővel, s István örökös csatározásai állandóan elszakították feleségétől. A hétgyermekes anya, bármilyen amazon természete is lett volna, nem követhette a harcterekre. Az első törést köztük az okozta, amikor férjét megvádolta azért, mert hagyta, hogy Anna foglya legyen. A trónörökös László közelgő házassága jó alkalomnak tűnt számára, hogy az uralkodni vágyó asszony több legyen egy egyszerű, gyermekeit nevelő királyfeleségnél… László kinevezésével Szlavónia hercegévé és esetleges kis királlyá koronázásával uralkodhatott volna helyette. Ám ehhez a számára ismeretlen, egykor vele ellenséges apósa területének számító tartományban támogatókra volt szüksége. Ezt a jóképű és fiatal, ugyanakkor nagyhatalmú Gutkeled Joachimban vélte megtalálni. A férfi 1264-ben, a Béla-István polgárháború előtt közvetlenül pártolt férjéhez. Nős volt, házassága is ambícióját igazolta. A halicsi herceg lányát vette feleségül, s így egyszerre három királyi családdal, a Roman (rutén), a Babenberg (osztrák, akkor már férfiágon kihalt) és az Árpádház rokona is lett. Ám a vad és vadász szerepe megfordult: Gutkeled Joachimnak a királynő csak a saját ambíciói megvalósításához kellett. Nem volt veszélytelen játék. Ha kiderül, hogy több mint egy egyszerű támasza a királynőnek, az a fejébe került volna. István jellemét ismerve, erre mérget lehetett venni.

 

[1] Arról nincs forrás, hogy a király adott-e választ erre, viszont az első tatárjárás párhuzamaiból arra következhetünk, hogy válasz nélkül hagyta a fenyegetést.
[2] E várak okozták a későbbiekben IV. László vesztét.
[3] A szöveg jól mutatja, hogy ki volt az agresszor.  Az esküt csak a király tette le a pápa követe előtt. A további események is ezt igazolták. https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Banlaky-banlaky-jozsef-a-magyar-nemzet-hadtortenelme-2/6-a-tatarjaras-utani-hadjaratok-az-arpadhaz-kihaltaig-12421300-BC6/i-iv-bela-haborui-1242-1266-BC7/12-iv-bela-viszalykodasa-es-kuzdelmei-istvan-fiaval-1261-tol-1263-ig-CB0/ Mellékesen ez az eskü soha nem került a pápa elé jóváhagyás végett.
[4] A látszólagos ellentmondás onnan származik, hogy a szicíliaiak fellázadtak I. Károly ellen, és elűzték, de a királyságának szárazföldi részét a 1282 húsvétján megtörtént „szicíliai vecsernye” (a franciák lemészárlása) után is megtartotta, fia II. Károly néven már csak Nápolyban uralkodott. Az Anjouk befolyását a pápai udvarban jól jellemezte, hogy a pápa azonnal pártfogásába  vette I. Károlyt.
[5] Mind a katolikus, mind az ortodox vallás tiltotta akkoriban a sógorházasságot. Ez lett a későbbiekben, 1284-ben a később boldoggá avatott Árpádházi Erzsébet és Stepan Milutin szerb király házasságának az akadálya.
[6] Fiatalkori halálának oka nem ismeretes, feltételezik, hogy valamilyen vírusos megbetegedés, vérhas vagy hastífusz végezhetett vele. https://www.academia.edu/37343504/Az_%C3%81rp%C3%A1d-h%C3%A1zi_uralkod%C3%B3k_%C3%A9s_az_orsz%C3%A1gl%C3%A1suk_idej%C3%A9n_hercegi_c%C3%ADmmel_tartom%C3%A1nyi_k%C3%BCl%C3%B6nhatalmat_gyakorolt_k%C3%BClhoni_fejedelmi_sz%C3%A1rmaz%C3%A1s%C3%BA_el%C5%91kel%C5%91k_valamint_azok_csal%C3%A1dtagjainak_elhal%C3%A1loz%C3%A1si_%C3%A9s_temetkez%C3%A9si_adatai_997_1301_k%C3%B6z%C3%B6tt
[7] Ennek okát nem sikerült felderítenem.
[8] Stájer Rímes Krónika:  „Gazdag és nemes királyasszony volt, de elvesztette becsületét az által, hogy oly bőven nyújtotta a szerelem édességét, hogy minden mértéket meghaladott. Ha nem volt bora, bizony beérte sörrel, még vízzel is.” 7 „Midőn az 1271. hadjárat alkalmával vejének táborába jött, Ottokár nagy örömmel, ünnepélylyel fogadta. De a mint a herczegné átment a seregen, az apródok és legények gyalázó szavakat kiáltottak utána. Ottokár, úgy mesélték, meg akarta boszulni ezt a halálos sérelmet és marsalljának megparancsolta, hogy a csufolódóknak vágassa le a kezét. „Nagyon is nagy volna a boszú”, – volt a válasz. – „A harmadik kéz sem maradna meg a táborban.” 8 https://mek.oszk.hu/00800/00893/html/doc/c300203.htm

 

Legutóbb szerkesztette 2020.08.01. @ 15:02 – H.Pulai Éva

Humoreszk

Disznósajt

 

Bizony ez is azokban az időkben esett meg, amikor még kanállal ették a rétest!
Úgy igaz minden szava, ahogy itt ülök, mert szemtanúja voltam az esetnek!
Hideg téli estén történt, mikor is összegyűlt a rokonság, közeli s távoli családtagok karácsony közeledtével. Az apraja társasjátékozott dédivel, a kiskamaszok azonban elkéretkeztek egyik barátjuk partijába. Megbeszélték, ha kiszórakozták magukat, telefonálnak s autóval elmennek értük a szülők, ne kelljen a fagyos sötétben a buszmegállóban dideregniük a járatra várva…
Amikor ment a hívás, két szülő beült a korosodó, de még jól guruló Skodaba és elhajtottak a megadott címre: egy tehetős család hazához. Leparkoltak, becsengettek. Semmi mozgás, semmi zaj nem jelezte, hogy ott buliznának a fiatalok… Próbálták lenyomni a kilincset, s mint a mesékben: a kapu magától kinyílott! Nosza, a bátor szülők nyomban átvágtak az udvaron egy fényesen kivilágított ház felé. A nappali szoba teljes díszpompában, ám egy lélek sem volt sehol sem… Se gyerekhad, se felnőtt, senki! Ellenben szépen terített asztal s a kandalló előtt egy grill rács, rajta frissen sütött húsokkal… Az egyik kisasztalon pedig ínycsiklandozóan, csalogatóan illatozott és szemérmetlenül kínálgatta magát egy feltehetően közelmúltbéli disznóvágásból ideköltözött gusztusos disznósajt! Az egyik szülő (vagy éppen a másik, aki nem a sofőr volt) kissé már ünnepi hangulatban – néhány deci jóféle bor után – gyomra kívánalmának nem bírva ellenállni, levágott egy falatnyit belőle: csak kóstolás végett!… Gondolta, ha betoppan a házigazda, akkor sem kell szégyenkeznie, mert gyakorlott böllérként majd rögtön elbeszélget vele a disznóvágás tudományos rejtelmeiről… De oda bizony nem lépett be senki! Hahóztak, hangosan köszöngettek, de sehonnan sem jött felelet, a legaggasztóbb azonban a gyerekek eltűnése volt… Bár a házban lehettek bárhol, mert láttak emeletet, teraszt, úszómedencét; pince is akadt, talán lementek bort kóstolni?
Nekiindultak a házat felderíteni, ám akkor a disznósajt erősen nekibúsult az újbóli magánynak, amit a kissé kapatos szülő észrevett és szánakozva visszanézett rá: tekintetük felért egy „szerelem első pillantásra” szívbe markoló érzésével! Megtorpant, majd szülőtársa után indult, de valami láthatatlan erő visszahúzta… Nem, nem hagyhatja ott! Milyen árva szegény! Hirtelen gondolt egyet és megszánva a szomorkodó disznósajtot egy merész, gyors mozdulattal a téli kabátja zsebébe bújtatta. Jó szándék vezérelte (dehogyis volt ez lopás!), egyszerűen nem hagyhatta a szerencsétlen pompás disznósajtot magára!
Eközben valahonnan a gyerkőcök előkerültek, s a másik szülő biztatására, lévén késő már, megszaporázták lépteiket az autó irányába és haza indultak. Útközben a disznósajttal összeszerelmesedett szülő a hátsó ülésen, a sötétben óvatosan kiemelte a zsebéből és szeretettel megsimogatta kis kedvesét, megcsókolta, talán picurkát harapott is belőle, azután zsíros kezéből kicsusszant az a hamis és eltűnt előle…
Hazaérve a kis csapat kiszállt az autóból, fáradtak lévén hamar ágyba dőltek.
Másnap az autó gazdája a nappali világosságban meglepetten csudálta, mitől olyan fényes a hátsó ajtó kilincse s foltos minden, zsírfoltos!? Kinyitotta az autó ajtaját, s ugyancsak kikerekedett a szeme, amikor eltorzultan „rávigyorgott” a padlózaton egy széttaposott disznósajt! Vajon hogyan került az oda? Kezdett azonban derengeni egy esti kép a titokzatos házból: hiszen ott látott egy kisasztalon egy disznósajtot… Rögvest kérdőre vonta másnapos szülőtársát – amúgy atyafiát –, hogy mit tud ő erről?
Nade kedves olvasók, mit is gondolhattok ti? Elárulta-e vajon szerelmetes esti flörtjét, avagy kitalált mellé valami magyarázatot? A bűnét ugye nem tagadhatta le, nyilvánvalóvá lett, hogy a disznósajtot „elzsebelte”.
Azóta is évről évre minden karácsonykor előkerül a családban a történet, hogy zsebében pőrén elhozta a disznótoros csemegét.
S mi ebből a tanulság?
Ha házunkat őrizetlenül hagyjuk önfeledt ünneplésünkben, a disznósajtot zárjuk be a kamrába, vagy legalább tegyük egy zacskóba, ha netán egy éhes besurranó legközelebb ismét megkívánná és zsebre tenné!

Legutóbb szerkesztette 2020.07.31. @ 08:30 – H.Pulai Éva

Vers

– dúdoló –

(1)
Ülök egy rönkön a kúthoz közelin –
bámulom, ahogyan a madáritató
peremén túlcsordul a víz, közben
ajkaim közé szökik az íz, ami
kóstolóba járt a nyelvemen
csókot mímelőn.
(2)
Esőcseppek gördülnek a gerinc
vonalán, szapora dobbanással
jelez a szív – meztelen talpam
nyögi a fű, pára jön, kényelmes,
kertre ülő.
(2)
Hatalmasodsz, és én szaladok
előled, aztán visszarohanok és
magamba szőlek. Rád kiáltok –
simítom arcod. Megtagadlak –
hallom a hangod. Magadhoz
húzol – löklek távol. Kitépnélek
az egész világból!
Fogalmam sincs, hogy honnan
jöttél és, ha voltál, mit követeltél.
Tudom is én, mit ér egy dallam,
de téged dúdollak magamban.

 

Legutóbb szerkesztette 2020.07.29. @ 21:47 – Kőmüves Klára

Vers

A szitakötő és a drón

Rézi a kis szitakötő
bámul a tükörbe,
azt gondolja, hogy őt biztos
drón-anyuka szülte.

Irtó nagy a hasonlóság,
Endre mondta neki,
ki a szitakötők közt is
kimagasló zseni.

Endre tette a kis Rézi
fülébe a bolhát,
Rézi persze bedőlt neki,
s most tesz épp egy próbát.

Kamerát rak potrohára,
szárnyait kitárja,
de alig száll néhány centit,
túl nehéz a málha!

Először lelombozódik,
aztán jön az ötlet,
megkéri az igazi drónt,
s repül vele csöppet.

Velük együtt örül Endre:
remek ez a páros,
szitakötő lett az utas,
a drón meg – kormányos.

 

 

Legutóbb szerkesztette 2020.07.29. @ 20:20 – Adminguru

Kisregény

A DORENI LÉGIÓK 5/5

…ÉS ÉN

Átvágtalak! Hogy téged milyen könnyű beetetni! Azt hitted, Cronwill, az a hairhani fickó írta ezt az egészet? És elküldte neked? Ugyan!
Ne mentegetőzz! Persze! Persze! Tudom én… Sejtetted, hogy nincs vége. (El is higgyem?)
A helyzet sokkal rosszabb, mint ahogy azt te gondolod. Az enyém legalábbis. Nem tűnt fel valami? Itt-ott egymásba csúsztak a dolgok… a programok. Némelyik meg már többször is elakadt. Ezt sem vetted észre? Figyelsz te egyáltalán?
Melyik? Melyik? Hát, például a treloni festészetet bemutató program. Azért megpróbálom valahogy összeszedni az egészet, akkor majd lehet, hogy elküldöm. Na jó! Biztosan elküldöm. Ígérem! Tudod, hogy? Azokon a Cronwill által sokat emlegetett réseken át. Én sem hittem volna, de léteznek. Mi is kapunk ezt-azt, csak még nem tudjuk, hogy valójában honnan.

A programokkal csak a baj van. Enterradóé még úgy-ahogy működik. Az készült el elsőnek. De a többi… Hardmaueré többször is elakadt. Azt biztos észre is vetted. Cronwillnek, a hairhaninak meg véletlenül elküldtem a sajátját, azt olvasgatta.
Túl sok a feladat. Nem bírom egyedül. A többiek csak keresgélnek, kutatgatnak, ami azért sokkal egyszerűbb, mint életben tartani azokat, akiket eddig megtaláltunk.
Most is egy új programba kell belekezdenem. A szondák a 4 326 748. számú űrállomáson találtak egy embert. Állítólag teljesen ép. (Persze ezek a műszerek…) És ráadásul nő. Nem fogod elhinni! Úgy hívják, hogy Szofi.
Mi ez a zaj már megint? Dübörög a folyosó. Aha! Már látom. Bartoldi hadserege bohóckodik. Díszszemlét tartanak. Remitor vezetésével a Xanadu–4 szektor teljes megmaradt hadserege (hat fő) elvonul a tisztelgő Bartoldi előtt. Azon csodálkozom, hogy megállja nevetés nélkül. Úgy tűnik, képtelen tudomásul venni, hogy vége a háborúnak: parancsokat ad, előléptetéseket és kitüntetéséket osztogat.
Na végre! Vége a cirkusznak. Egy ideig csend lesz. Vagy mégsem?
Most meg a sziréna.
Tovább majomkodnak: próbariadót tartanak. A kameráink kísérik minden mozdulatukat. Ősz hajú, gyűrött képű emberek bújnak elő szobáikból, és a kijelölt harcálláspontok felé vánszorognak. Úgy tudjuk, ennyi maradt a Xanadu–4 köztársaság hadseregéből. Nyolc ember. No meg mi (nem is tudom pontosan, hogy hányan), akik azért vagyunk itt, hogy a tervet végrehajtsuk.
Az egyik kamerán át látom, hogy Remitor a 81. számú irányítótorony felé igyekszik. Belép a liftbe, nyomkodja, csapkodja a gombokat, de az nem indul. Hogy indulhatna? Már rég kikapcsoltuk. Túl sok áramot fogyasztott. Nekünk kell az energia! Bámul felfelé a magasba, gondolkodik, aztán csak nekiindul a lépcsőn. Nyolcvanhat emelet. Hajrá, Remitor!
A kamerákat mi szereltettük fel a robotokkal. Itt régen nem volt egy sem. Még a dúlás előtt sem. Végül is ez nem egy támaszpont, hanem egy kastély. Egy műbolygókastély, a Hardmauer család ősi fészke. Érkezésünk előtt persze ezt is kifosztották, néhány szintjét le is rombolták. Talán a mieink, talán az ellenség. Na, most én is úgy beszélek, mint az az idióta Bartoldi, mintha még lenne különbség a mi, vagyis a Xanadu–4 szektorbeliek, és ők, a hajdani ellenségeink között. Mintha még mindig tartana a háború.
A „mi” most már bennünket jelöl. Bennünket, akik egy gondosan elzárt helyiségből irányítunk mindent. Az a feladatunk, hogy felkutassuk a még élő embereket, és idehozzuk őket. Bartoldi új sereget szervezne, de minden jel arra mutat, hogy…
Egy lelket sem találtunk abban a tíz szektor sugarú gömbben, amit eddig átkutattunk. (Ez persze nem igaz, de Bartoldi így tudja.)
Szerintem neki már az is nagy elégtétel lehetne, hogy itt parancsolgathat a Hardmauerek ősi kastélyában, ahová régen, hiába volt magas rangja, magas beosztása, még csak be sem engedték volna. Mert a törvény szerint a „tábornoki hajlékok” területen kívüliséget élveztek. Ez azt jelentette, hogy a családok ezekben azt csináltak, amit csak akartak. Saját törvényeik szerint élhettek, halhattak. A Xanadu–4 szektor köztársaság volt, a tábornokok köztársasága. Ezt a törvényt is ők alkották saját maguknak.
Azon is csodálkozom, hogy Bartoldi még ennyi év után sem léptette elő saját magát, pedig megtehette volna. Megmaradt ezredesnek.
Figyeljük minden lépésüket. Tulajdonképpen őket is őrizzük. Nem! Nem védjük, csak őrizzük. Talán még ők is jók lesznek valamire.
Én azért félek tőlük. Ennyire ostobák lennének, hogy nem jöttek rá semmire? Vagy csak nekünk, a keresőknek színészkednek, és titokban forralnak valamit?
Elfáradtam. Pihenek egy keveset. Megpróbálom összerakni a treloni festészetről hozzánk eljutott morzsákat. Ez mindig megnyugtat. Utána pedig alszom egy kicsit. Mert aludni nekünk is kell.
Már csak két nap. Illetve 51 óra. Az azért több mint két nap. Sokkal több.
Mi az? Mi történt? Semmi.
Csak néhány percet aludtam, de frissnek érzem magam. Ez jó alkalom arra, hogy összeszámoljam, hányan vagyunk ebben a teremben. Már többször is megpróbáltam. A többieket is kérdeztem, de persze nem válaszolt senki. Gondolatban követem a vezetékeket. Száztizennégy, száztizenöt… (Ez a mi eredeti tervünkhöz kellene.) Száztizenhat, száztizenhét… Azt hiszem, semmi értelme tovább számolni. Sokkal többen vagyunk, mint azt gondoltam. Nehéz velük. Idegesítő ez az örökös csend, ez a némaság. Csak saját magamat hallom. Én beszélek hozzájuk, de soha nem válaszol rá egyikük sem. Csak teszik, amit mondtam. Egyetlen szó, egyetlen hang nélkül. Mintha nem is léteznének. Pedig itt vannak ők is. Tudom! Már arra is gondoltam, hogy talán robotok, vagy csak egy nagy számítógép. Úgy látom, az én eredeti tervemen is változtatni kell. Na mindegy. Mi van odakint?
Úgy látom, minden rendben. Bartoldiék tovább bohóckodnak. Remitor oktatást tart a többieknek az SX23 típusú rombolók fegyverzetéről. Nevetséges. A szondáink már vagy százharminc szektort átkutattak, de egyetlen ép rombolót sem találtak, az SX23-asokból pedig még roncsokat sem. Ezek a közeli szektorok viszonylag tiszták. Azok az átkozott kapszulák kipucoltak szinte mindent (és szinte mindenkit), mert milliárdszámra okádták egymásra a hadviselő felek. Az IHMK, vagyis intelligens harci mikrokapszula volt korunk legnagyobb találmánya. Bejutott mindenhova. Beleégett az űrhajók fémtestébe, megbújt a katonák bőre alatt vagy egy hajszálban. Ha kellett, méteres acélfalon fúrta át magát, és ment egyenesen a reaktorok felé. Mikor már nem találtak olyasmit, amit elpusztíthattak, akkor egymás ellen fordultak, és idővel vége lett a háborúnak. Csak azok a helyek maradtak meg ebben a szektorban, ahol nem találtak elpusztítható fegyverzetet: néhány nevesincs (számozott) bolygó, holdacska, meg négy-öt ilyen kastély, mint ez, ahol most vegetálunk.
De azért mi bizakodunk. Minden az eredeti terv szerint halad. A… a… nem is tudom, hányadik eredeti terv szerint. Mert már az „eredeti tervnek” nevezett terveket is megszámoztuk, nehogy véletlenül összekeverjük a már előre elkészített programokat.
Bartoldi a szobájában a jelentésünket olvassa. Kinyomtattuk neki papírra. Ez is a terv része. Altatjuk az éberségét. Higgye csak azt, hogy minden rendben van!
„A Haram–2 szektorban két teljesen ép hegesztőrobotot találtunk, a KKZ–23 szektorban három konyhai robotot, meg egy zongoristát.”
Szóval, ilyeneket kap, mint ez.
Gyorsan megírom a holnapit is, hátha elfelejtem. (Nincs nekem időm ilyen hülyeségekre!)
„A KKZ–24 szektor átvizsgálása során a következő működőképes robotokat találtuk: egy reaktorszerelőt, egy konyhai robotot és három zongoristát.”
Zongoristából az egyik alsó szinten van vagy negyven darab. Egy időben nagy divat volt, rengeteget gyártottak. Bezzeg agysebészből csak két épet találtunk (és még egy roncsot). Gondosan el is rejtettük mindkettőt egy üres víztartályba.
Valójában mostanában persze nem találtunk egyetlenegy robotot sem, mert nem is kutattunk utánuk. (Úgysem számolják meg, melyikből hány darab van.)
Azt mégsem jelenthetem nekik, hogy az összes szondát átirányítottuk egy fontosabb feladat megoldásához. Mert ez a mi tervünk része.
Amikor a terv felötlött bennem, sokáig rágódtam.
Jelentsem Bartoldinak, hogy megtaláltuk Cronwillt, aki valamiféle hairhani trükkel átvágta, és irattárrá alakíttatta vele a csatahajóját? Vagy, hogy tudjuk, hol van Hardmauer, a Xanadu–4 szektor leghírhedtebb lázadója? Meg Enterrado, aki első pillanattól kezdve az orránál fogva vezette? Azt aztán nem!
Megint felsikít a sziréna.
Mi van ma? Ezek már megint gyakorlatoznak?
Nem. Orvost hívnak. Talán valaki rosszul lett? Vagy valami baleset?
Az ENR-ek (elsősegélyt nyújtó robotok) nem mozdulnak. Ott állnak mind a helyükön a falnak fordulva. Már kikapcsoltuk valamennyit. Azokra majd nekünk lesz szükségünk.
Marconi (hajdani írnok, most már őrnagy, Bartoldi egyik kedvenckéje) megsértette az ujját, egy a falból kiálló törött csavarral. Sebéből épphogy szivárog a vér. Ezért riadóztattak!? Lesétálhatott volna a lépcsőn egy szinttel lejjebb, ott az elsősegélyhely.
Ez nekem nem tetszik. Hol van Bartoldi és Remitor? Halljátok? Hol vannak? Keressétek őket! Indítsátok már a felvételeket! Állj! Látom őket. Ott vannak. Hová mentek? A harmadik szintre? Oda eddig még nem merészkedtek le. Hogy nyitották ki az ajtót? Kézzel?
Az a szint nincs is bekamerázva. Még mi sem tudjuk, mi van odalent. Mit keresnek ott?
Küldjetek egy robotot utánuk! Gyorsan! Visszakapcsolom a liftet, azzal előbb odaér. Keresse meg őket, és közvetítsen mindent! Gyorsan! Gyorsan!
A látványtól még én is megdöbbentem. Az egész harmadik szint egy kripta, tele fém domborművekkel, szobrokkal és fémkoporsókkal. A domborművek a Hardmauer család férfitagjainak hőstetteit ábrázolják. Minél magasabb rangban hunytak el, annál nagyobb domborművet és koporsót kaptak. Az a gigászi méretű, melyet a robot még mindig nem tudott megkerülni, a feliratok szerint Alfréd Hardmaueré, aki akár császár is lehetett volna.
Végre megvannak! Remitor és Bartoldi lézervágóval a kezükben egy felnyitott koporsó előtt állnak. A robot kétszer is körbejárja. Az első körben nem talál rajta feliratot, a második vizsgálat már eredménnyel jár. Az eltávolított, leégetett szöveg szerint Karl Omár Otto Hasszan Wilhelm Hardmaueré, a Xanadu–4 szektor legkiválóbb tábornokáé lett volna. Fölötte a falból kiálló kampók egy levágott domborműről árulkodnak.
– Nincs benne – morogja Bartoldi.
– Arra gondoltál, hogy hazaszökött? – kérdezi Remitor. – Láthatod, kitagadták. Még a koporsójáról is leégették a nevét.
– Vagy ez csak megtévesztés. És itt bujkál valahol.
– Azt hallottam, hogy az ilyen kastélyokban mindenféle rejtett járatok és szobák vannak. Vagy ez is csak legenda? Mint a titkos börtönök meg a családi csodafegyverek?
– Minden legendának van valami alapja – csücsöríti a száját Bartoldi, és az acélfalra mutat.
– No nézd csak! – vigyorodik el Remitor, zsebéből egy ormótlan zárdekódolót kap elő, és a falhoz nyomja.
A műszer villog; dolgozik. Bartoldi idegesen toporog. A robot kamerája alig néhány centiméterre van a padlótól. Abból a szögből az alacsony, vézna Bartoldi óriásnak tűnik. Ez a kép biztos tetszene neki. Még ott a Bartoldi Trónján a nevezetes, hatalmas íróasztalánál egy emelvény volt a széke alatt, hogy ő magasabbnak tűnjön.
A műszer hármat sípol. Mindketten hátralépnek a faltól, hátha feléjük nyílik majd egy ajtó. Csikorgás hallatszik, de nem az ajtó nyílik. Bartoldi elrántja Remitort onnan, ahol áll. Egy pillanatig csak az acélfalat látni, majd egy hatalmas koporsó száguld át a képen. A kamera követi, mutatja, ahogy nekicsapódik a falnak. Hirtelen világosság támad. A fal elhúzódik jobbra, és feltárul mögötte egy terem. Ők ketten előrelépnek. A robot követi őket, Remitor lába között belát a szobába. A bejárattal szemben egy nagy karosszék áll (mintha császári trón lenne), benne egy fekete hajú nő ül, és kimeredt szemmel bámul rájuk…
Már csak tizenhét óra. Cronwill biztos rávágná, hogy hairhani idő szerint: anaka data ma, vagy valami ilyesmit. Meg hogy ennek a valószínűsége 99,999 százalék. Hogy miért nem száz? Arra biztosan azt mondaná, hogy azt csak a hairhaniak tudják. Vajon annak, amit Bartoldiék ott a hármas szinten láttak, mennyi lehetett a valószínűsége?
Tanácstalan vagyok. Beleírjam Hardmauer programjába?
Rájöttél végre? Hát persze! Ezek eddig mind csak programok voltak. Mégis mit gondoltál? Még mindig futnak. Van egy Enterradónak szánt program, egy másik Hardmauernek, egy meg Cronwillnek, a hairhaninak. Igaz, kicsit összekeveredtek, de ez még nem lenne baj. Az igazi gondom az, hogy a tiéd is belekeveredett. Szerencsére ezt úgysem veszed komolyan. Így aztán nem is okozok vele semmi zavart. Tudod! A programokat időnként olyan nehéz szinkronba hozni, mint Hardmauernek a jobb és bal szemét. Már az én fejemben is összemosódtak a valóságos események – mindaz, amiket ők éltek meg –, és azok, amelyeket én találtam ki, hogy életben tartsam őket. Újra és újra átnézem mindhármat, és javítgatom, ahogy tudom.
Beleírjam?
Ez a mi hibánk volt. A miénk. (Illetve az enyém.) Nem kutattuk át az alsó szinteket. Csak most küldtük le a robotokat, állítsanak helyre mindent, meg szereljenek oda is kamerákat. Most már késő, ez nagy hiba volt. (Az eddigi legnagyobb, amit elkövettem életemben.) Csak arra a sérült reaktorra koncentráltunk. Meg arra, hogy legyen elég áram ahhoz, hogy folytathassuk a keresést, a munkánkat. Minden olyan fogyasztót kikapcsoltunk, amely nem kellett sem nekünk, sem Bartoldiéknak. Volt néhány, amelyről nem tudtuk, hogy micsoda. Az egyik az lehetett. Egy rejtekhely, egy titkos szoba.
Bartoldi őrjöng, dühében öklével a falat csapkodja. Remitor komor képpel kutatgat a szobában. Már a többiek is mind ott vannak. Felforgatnak mindent. A robotok is ott nyüzsögnek, szerelgetnek. Az egyik új kamera a trónt mutatja. Az oldalára vésett feliratból kiderül, hogy tényleg császári trónnak szánták.
Újra visszanézem a felvételt. Az ajtó kinyílik, fény támad. A nő ott ül a trónuson. Megállítom a lejátszást. Nem ismerem, sohasem láttam. Egy családtag? A képét összevetem a Hardmauerek archívumával. Nincs eredmény. Majd mindazokéval, akik hajdan a kastélyba belépőt kaptak. Több tízezren vannak. De itt sincs eredmény. Hogy jutott be? A rablókkal?
Továbbfuttatom a felvételt. A nő a bejárat felé néz. Mintha mosolyogna is. Aztán, mintegy varázsütésre, szétesik az arca, elporlad, és a helyén egy koponya marad.
Közben hallom, hogy Bartoldi odalent azt mondja:
– Én tudom, hogy ki volt. Hardmauer menyasszonya.
Azt hiszem, ezt is kihagyom. Sok minden kimaradt már. Legtöbbje az átkozott kapszulák miatt: Enterrado programjából a feleségének és a lányainak sorsa, Hardmaueréből a… Cronwilléból meg, hogy a Hairhan már rég nem létezik. Nehéz eldönteni, hogy mi a jobb nekik. Az, hogy megtudják az igazságot, vagy az, hogy nem?
Sokkot kaphatnak, mint én, amikor ráeszméltem a saját helyzetemre.
Mi mind írnokok vagyunk. Illetve csak voltunk. Hohó! Most jutott az eszembe. Ezt még nem is mondtam. Képzeld, én tényleg tudok kézzel írni! (Csak tudtam…) Akkor tanultam meg, amikor kitört az a kémkedési hisztéria. A te korodban, ott a 21. században már tudtatok írni? Vagy még tudtatok? Azt hallottam, hogy az egy nagyon rövid időszak volt. Ha kiszabadulok innen, majd utánanézek ezeknek a dolgoknak.
Amikor a Bartoldi Trónja felrobbant, a mentőkabinunk még túl közel volt hozzá. Egyszer, már itt a kastélyban, kihallgattam Remitor és Bartoldi beszélgetését. Remitor valami olyasmit mondott rólunk, hogy: „úgy szedtük össze őket kiskanállal”.
Most be vagyunk ide zárva, ezekbe a tartályokba, összedrótozva, és… és munkára fogva. Nem! Nem a testünk, csak ami megmaradt belőlünk: az agyunk.
Bartoldiék eredeti terve az volt, hogy embereket találjunk.
A mi eredeti tervünk szerint testeket kell találnunk, hogy kiszabaduljunk innen.
De mi sokan vagyunk, és csak az a három van. Először Cronwillre, a hairhanira bukkantunk rá. Ő, mivel szabadon mozgott, elvezetett minket Hardmauerhez és Enterradóhoz. (Bartoldi mennyire örült volna, ha tudja, hogy Hardmauert…)
Szóval túl sokan vagyunk. Döntenem kell.
Az én eredeti tervem más. Mármint a mostani eredeti tervem. A régiben, amíg őket nem találtuk meg, Bartoldiékkal számoltam. Csak a testükkel, de csak a legvégső esetben. Nagyon megöregedtek.
Most melyiküket válasszam? Tulajdonképpen még fogalmam sincs. Vagy mindhármat? Ha a többieket lekapcsolom a rendszerről, még azt is megtehetem. De biztos, hogy előbb-utóbb összevesznének, vagyis összevesznék saját magammal. Ha más miatt nem, hát Szofi miatt. Remélem, hogy a szondánk műszerei jól működtek, és tényleg él… és hogy nem robot, ahogy azt én Cronwillnek sugalltam.
Addig is itt rohadok ebben a gömbben, ami tulajdonképpen nem is gömb, hanem egy sok-sok ezer hatszög határolta poliéder. Időnként forró, olvadt fém csöpög rá az olvadozó drótokból. Ezeket a kérdéses minőségű vezetékeket már a háború alatt gyártották, a fémhiány idején. Miből készültek? Na miből? Ónból! Abból volt bőven.
Most meg zsibbad a lábam, ami persze képtelenség. Tudom! Ezt nevezik fantomfájásnak. Az elpusztult testemből réges-régen az agyamba érkezett ingerek valahogy újra aktiválódtak.
Ezt a magyarázatot egy orvosi adatbázisban találtam.
Nehéz ilyen információkat megszerezni. A kapszulák nem válogattak. Itt-ott találunk ugyan néhány archívumot, ezeket rendre elhozatom a robotokkal, vagy feltöltetem a szonda memóriájába, majd átvesszük a kastély központi gépére. A Dorenről is elhozattam az egész könyvtárat. Az ismereteinkben még mindig óriási hézagok tátonganak. Például a 22. és a 26. század közti időről semmit sem tudunk. Mintha az az időszak nem is létezett volna. Mintha titkolnák, hogy mi is történt akkoriban. A 21. század elejéről van egy ősföldi adatbázisunk, melyben egymilliárd ember életének teljes három hónapját rögzítették. Ki, mikor kelt fel? Mit evett? Hányszor húzta le a vécét? Meg ilyenek. Erről majd még mesélek. Ez biztos téged is érdekel majd. Ugyanis…
Azok az átkozott kapszulák! Kijátszották az erőtereket, majd átfúrták magukat az űrhajók páncélján, vagy megbújtak a katonák bőre alatt, akik vitték magukkal, mint valami fertőzést, a hajókra, bolygókra.
De azt hiszem, ezt már egyszer leírtam. Ebből is látszik, mennyire elfáradtam. Pihennem kell. Holnap lesz a „Nagy nap”.
Itt az idő. Tényleg döntenem kell.
Most még a kötözködő hülyegyerekek kedvéért megmagyarázok néhány dolgot. Á! Mégse! Nincs nekem már erre időm.
A műszerek jelzik a hajót. Az egyik monitoron megjelent egy piros pontocska. Persze nem látom, csak érzékelem, hogy ott van. Már átért a gigantikus diadalív alatt, amelyet Alfréd Hardmauernek, a háromszoros diktátornak emeltek (és melynek feliratára nem kerülhetett fel a császári cím). Még nyolc perc, és itt vannak.
Döntöttem!
A többieket lekapcsoltam az ellátórendszerről. Meg se nyikkantak (igaz, eddig sem). Bartoldit és seregét már tegnap bezártam a huszonkettes szintre. Most éppen az étkezőben bontogatják a konzerveket. Rájuk nyitom a gázt. Csak egy, kettő, három, négy, öt, hat másodperc… Ennyi az egész, és…
És végre csend lesz. Senki sem idegesít.
Állj! Mégsem! Meggondoltam magam. Hadd lássa csak Bartoldi Hardmauert kiszállni! Kíváncsi vagyok, milyen képet vág hozzá.
Még húsz másodperc, és itt lesznek mind a hárman.
Összekötöm az egyik kamerát az étkezőben lévő kivetítővel. Vagy még jobbat tudok! Hiszen onnan lelátni! Elhúzom a válaszfalat – csak egy képletes gombnyomás az egész –, és élőben nézheti érkezését az üvegen át.

– Testvérünk!
– Nem vagyok a testvéretek!
– Ne folytasd tovább!
– Ebbe ti már nem szólhattok bele. Már csak néhány másodperc…
– Fejezd be az álmodozást!
– Ez már nem álmodozás. Ez a valóság. Mindjárt meglátjátok.
– A mi küldetésünk lejárt, azt nem várhatjuk meg. Visszatérünk a Trelonra. Már nem segíthetünk tovább.
– Nincs is rátok szükségem. Ezt már megoldom magam is.
– Valamit el kell mondanunk.
– Nem érdekel!
– Testvérünk! Ez nagyon fontos.
– Mondtam már, hogy nem érdekel! Takarodjatok a fejemből!

Az űrhajó ajtaja lassan felemelkedik. A feljárórámpa odasimul a nyíláshoz. Négy kikötői rakodórobot elindul a hajóba. Közben Bartoldiékat figyelem. Minden különösebb érdeklődés nélkül bámészkodnak. Egyikük háttal áll az ablaknak. Láttak már ilyen kirakodást éppen eleget. Gondolják, ez a hajó is csak azt hozott, amit a többi: pár ócska robotot.
Remitor hadonászni kezd, mire, aki háttal állt (talán Marconi?), hirtelen az ablak felé fordul.
Én is visszafordulok. A robotok egy hordágyat hoznak, lesétálnak vele a rámpán, leteszik, és elindulnak a következőért.
A hordágyon egy sárga kupacot látni. Ráközelítek a kamerával. Elsőre mintha valami fadarabok lennének, de megpillantok egy koponyát. Egy emberi koponyát. A hordágy másik végén, keresztbe átdobva valamiféle ruha hever. Egyenruha: tábornoki. Ez lenne Hardmauer?
Közben a robotok belesétálnak a képbe, kihozzák a következő hordágyat.
Egy megbarnult bőrű, kimeredt szemű múmia fekszik rajta… bal kezében egy vizespalackot szorítva. Azt hiszem, Enterrado, de még nem vagyok teljesen biztos benne, mert…
– Testvérünk! Mi el akartuk mondani, de te…
És hozzák a harmadikat. Az egész test fekete, beleégett rácsozattal borítva. A vadászháló nyomai. Cronwill! Ő is?
Azok a rohadt kenetteljes hangú barrakudák! Hát ezért iszkoltak el ilyen gyorsan?

A Xanadu–4 szektor teljes hadserege, vagyis mind a nyolcan, ott állnak az ablaknál, bámulnak lefelé a három hordágyra. Bartoldi kezében egy távcső (múzeumi darab, valamelyik Hardmaueré lehetett), vizslatja a holttesteket, aztán elvigyorodik, és hadonászva magyaráz valamit a többieknek. Nem hallom, mit mondanak, csak látom, hogy egyszerre beszél mindenki, néhányan felugrálnak a levegőbe, mások összeszorított öklüket rázzák.
„Azért nem kellene ennyire örülni!” – csapok gondolatban a gombra, és számolok: „Egy, kettő, három, négy, öt és…”
Nehogy nekik drukkolj, mert téged is kikapcsollak! Még nem tudom, hogyan, de majd kitalálom. (Ezt azért ne vedd komolyan! Rád szükségem van.)
Olvasd csak a könyvet! Olvasd, amíg van időd! Ez innentől már a te programod része lesz. Már egyedül a tiéd. Bár én nem így akartam. Nem tehetek róla. Na tessék! Most meg én mentegetőzöm.
Nehéz elmondani… Nekem mindig is volt egy titkos tervem, amelyet a legvégső esetre szántam. Nem szerepelt a sok eredetinek nevezett ilyen-olyan tervek között. Csak én tudok róla.
Az a program most kezdődik. Másképpen alakultak a dolgok. Azt hiszem, már a treloni festészetről összeállított információkat sem küldöm el. (Majd elmondom szóban.) Írtam az elején, hogy csak addig létezel, amíg… Becsukod a könyvet, és… és… Ez persze nem igaz.
Nekem van időm.  Az is mondhatnám, hogy végtelen időm van. Egy testre van szükségem, és meg is szerzem, bármi áron. Ha az a bizonyos kronolitokról szóló elmélet mégis igaz, akkor minden csak idő kérdése, és megoldom ezt a problémát. Biztos, hogy ebbe a tervbe is belecsúsznak majd kisebb-nagyobb hibák, mint a többibe, és már azokra a csúszómászó dögökre se számíthatok. De akkor is megoldom.
Egyvalakit már kinéztem. Tudod, ki az? Kitalálod? Te! Persze hogy Te…

 

Legutóbb szerkesztette 2020.07.28. @ 16:02 – H.Pulai Éva

Vers

– becsapós –

– Akarsz hazudni énvelem?
(Bőszen bólogat. Hát, képzelem.)
– Tudod, hogy mit kell hazudni ma?
(Fejrázás. Ebből még lesz egy pár vita.)
– Egyáltalán tudsz hazudni Te?
(Nocsak! Igen. Nem lesz bajom vele.)
– Kiböknéd már, hogy úgy kedvelsz, mint
hőségét a nyár?
(Feszültnek tűnik és vigyázzban áll.)
– Most akkor mondd ki szépen: Kedves
vagy nekem.
(Megkukult. Ezt meg nem érthetem.)

– Elhazudnád végre már, hogy szerelmed
vagyok?
– Gyűlöllek!!! Na, jó lesz így? Most tényleg
hazudok.
– Na, végre már, hogy szólsz, de ezzel
pont azt, hogy nagyon szeretsz!
– Mert ezt érzem, de csőbe húztál, többé
nem játszom veled!

Legutóbb szerkesztette 2020.07.28. @ 14:43 – Kőmüves Klára

Vers

Kis firkáim

Visz az idő, utazom,

Hajnali ködpára vonatom.

Őszi lombok közt

suhanó árnyak,

valami bús dalt muzsikálnak.

* * *

A mólón két ember,

köztük a lemenő napsugár.

Nem kellene, hogy így legyen.

Amíg a Nap fenn volt

gondolatot egybe mosott.

Most, mikor lemenőben

szótlan várnak, mint néma árnyak.

* * *

Az igazi szeretet

nem kér, követel.

Tud várni, akár éveket.

Míg visszatalál hozzá,

aki eltévedt.

* * *

Sok mindenre megtanított az élet,

már azt is tudom, nem voltam más,

mint játék, egy halk csengő a kezében..

* * *

Utakon indultam,

vizeken hajóztam,

nem vitt sehova,

vesztett célom volt.

Utoljára próbálom,

magam útját járom.

 

 

 

Kép: Ábrahám Renáta

 

Legutóbb szerkesztette 2020.07.27. @ 20:02 – Bereczki Gizella – Libra

Vers

Estünk

 

Mindenestől zártalak magamba,

hogy aztán úgy folyj bennem,

mint  sejtelem az álmok mögött.

Jusson nélkülem neked én,

 a július tűzén állj ellen,

majd az összes szellem

hozzád idomul!

Könnyű ujjammal érintelek,

míg felszikkad a jelenbe hitt való,

szétgurított elemek vagyunk,

én a lábadozás, te a szó.

Legutóbb szerkesztette 2020.07.26. @ 08:29 – Serfőző Attila

Nincs kép
Írások

Párban

Ha a párod megtalálod,
Boldogság lesz a világod,
Utad nem egyedül járod.

Kézen fogva hogyha mentek,
Még a fák is énekelnek,
Ágaikkal ölelkeznek.

Merre jártok, ragyog a nap,
Virág nyílik kék ég alatt,
Rügy kipattan, bimbó fakad.

Ha az ajkak összeérnek,
A szívekben tüzek égnek.
Ámor nyila, énekelnek.

Zöld szemedben hogyha látom,
Önmagamat megcsodálom,
Csillag izzik szembogáron.

Ágyam veled én megosztom,
Gondjaidat vállon hordom,
Örömödben is osztozom.

Az a legjobb, mikor ölelsz,
Úgy szorítasz, égig emelsz.
Álmaimban is ott leszel.

Tégy boldoggá, arra kérlek!
Nevess mindig! Veled élek.
Előttünk áll még az élet.

Ha az úton együtt megyünk,
Erősebbek akkor leszünk.
Áldás kísér, amíg élünk.

  2018.09.08.

Legutóbb szerkesztette 2020.07.26. @ 13:19 – Bereczki Gizella – Libra

Kisregény

A DORENI LÉGIÓK 5/4

(HARDMAUER)

Tudtam, a saját magam és a családom érdeke is azt kívánja, hogy eltűnjek, és soha többé ne halljanak rólam. A tábornoki tanács akár tíz vesztes csatát is elnézett volna, talán a lázadásnak megfelelő diktátori címet is. De a császári rang felvételét, azt… azt aztán nem! Azt nem!!!
Ez meg mi? Már megint ezek az átkozott karmosgyíkok, vagy dinoszauruszok, vagy mit tudom én, minek nevezhetik őket! Jobb, ha lefekszem a padlóra, mert úgyis ledőlők a ládáról, ha ezek itt villogtatni kezdenek. Már rég ki kellett volna találnom valamit ellenük.
Újra ott voltam a saját hajómon, a saját parancsnoki állásomban, és végre a saját székemben ülhettem.
– Tehát itt van egy TL4-esünk: a Barrakuda. Ez egy „igazi” TL4-es. Még a háború kitörése előtt készült, a legjobb minőségű anyagokból építették. Igaz, hogy az újak is így néznek ki, mint ez, de azt mindnyájan tudjuk, hogy… Hm. Van még tizenhat üzemképes rombolónk. Három műholdszedőnk. Ezekből csak egy használható, mert az egyik javításához nem érkeztek meg az alkatrészek, a harmadik meg sajnos csak egy roncs, annak a felújítására már nincs időnk. Van még három műholdrakónk, egyenként három műholddal, meg egy nagy aknarakónk ezerhatszáz önjáró aknával feltöltve. Kilenc különböző méretű szedett-vedett teherhajó. És… És… Ennyi! No meg itt van a bolygó közelében a Rigel Titka.
Ezt az utolsó mondatot hallva többen felnevettek. A hairhani nem nevetett, mintha ráfagyott volna az arcára a vigyor, szeme furcsán felfelé meredt. Ismertük már ezt az arckifejezést: már valamit tudhatott, valamit megsejthetett. De a többiek előtt nem mertem megkérdezni tőle, hogy mit. És más sem.

Viiiij! Az ébresztőóra. Lecsaptam. Felugrottam, és az asztalhoz rohantam. (Majdnem átestem rajta.) Átszámoltam a vonalakat, krikszkrakszokat: „Huszonhárom év, nyolc hónap, nyolc nap.” Most már biztos, hogy megbolondultam.
Ezt nem hiszem el! Megint?
Túl voltunk a nehezén. Ezért a hadműveletért, más körülmények között, talán még az igazi császári címet is megkaphattam volna. Veszteségek és pusztítás nélkül eljutottunk a tervemben kijelölt pontra. És… És minden hajó üres volt. A katonák (a lázadó népség, meg az árulók) kisebb-nagyobb csoportokban elszállingóztak a mentőkabinokban. Mindenki ment haza. Csak én maradtam a hairhanival.
– Jobb, ha velem jön! – mondta.
Megint magázódott. Ez gyanús lehetett volna.
Beszálltunk az utolsó deszantkabinba.
– A császári egyenruháját nem akarja levetni? – vigyorgott.
Elkezdtem átöltözni a régi tábornoki egyenruhámba. Amikor az ingemet húztam le, hirtelen minden elsötétült.
Itt tértem magamhoz ebben a csapdában, az iszapban, egyedül.
Kétségbeesett menekülési kísérleteim…
Csak ez a „varázslás” maradt. Ez tartja bennem a reményt. Én tulajdonképpen sohasem hittem ezekben a dolgokban. Talán valamiféle sugallatra kezdtem bele ebbe az egészbe. Nem az én ötletem volt. Tényleg nem az enyém. De akkor kié? Talán ezeké a szörnyeké, melyek ott nyüzsögnek velem szemben, az üvegen túl? Talán valami őslények? Több tudós is azt állította, hogy az ősi emberi faj valamiféle sárkánygyíkoktól származott. Bár ez vitatott.
Gyerekkoromban, a kastélyunk könyvtárában találtam erről egy könyvet. Én aktiváltam, még senki sem olvasta. De nagyon unalmasnak tűnt a családi krónikáinkhoz képest, és félbehagytam. Talán most többet tudnék, ha… Nem is értem, hogy került oda.
Ez egy baromság. Én is olvastam. Ezt az elméletet semmi sem bizonyítja. Majd később kihúzom.
Ma szokatlanul éles a kép, amit látok. A színek is furcsák, sokkal élénkebbek. És a hangok?! Mindent hallok. Innen távolról is.
– A barátja szökni akar? – kérdezte Bartoldi Remitortól.
– A pszichikai elemzések azt mutatják.
– Nem tehetek érte semmit.
– És ha a Dorenre…
– Mint a többi megbízhatatlant? Hm. Megoldható. Legalább kap egy esélyt.
Kiről beszélhetnek? Az asztal fölé lebegek. Belenézek a nyitott aktába.

JUAN LUIS ENTERRADO
Rangja: alhadnagy
Beosztása: futár a biztonsági szolgálat 22201. csoportjában.
Született: a 233 658 308. számú lakóhajón…

Enterrado! Szóval innen az enterrado szó, ami napok óta a fejemben motoszkál. Álmodom. Biztos, hogy csak álmodom ezt az egészet. De mit is mondott Bartoldi? Elküldik a Dorenre? Ő az én emberem!
Végre! Azt hiszem, sikerült. (Most már nyugodtan lefekhetek aludni.)
De ha ki is jutok innen? A család biztos, hogy kitagadott. Még arra is kötelezhetnek, hogy nem használhatom a Hardmauer nevet. A rangomat… Azt már távollétemben is elvehették. Biztos lefokoztak.
Vár még valaki ennyi év után?
Talán csak ő. (Ha még él.) Persze ő is csak akkor áll velem szóba, ha a családja megengedi neki. Nem házasodtunk össze. Az mondtuk: „Majd a háború után.” Talán családi nyomásra már régen máshoz ment. Ki várna ennyi ideig?
Pedig másként indult, mint a szokásos történetek, mert mi csak sokkal később tudtuk meg, hogy már születésünk előtt kiválasztottak minket egymásnak.
Először a szektor tábornoki karának protokoll irodájában találkoztunk. A nagybátyám ötvenedik születésnapjára rendezendő ünnepség meghívóinak tervezetét vittem be. Amint megpillantottam… Így mondják!! Vagy nem?
Átvette a mintákat, végigfutott a névsoron, és elmosolyodott. Rám nézett azzal a tündérkék szemével, és csak annyit mondott:
– Rendben.
Később elmesélte, hogy ő már ott, akkor, abban a pillanatban rájött mindenre. Én meg… Nem értettem, miért kellett a tervezetet személyesen bevinnem, ráadásul négy hónappal a kijelölt időpont előtt, amikor egyetlen gombnyomással elküldhették volna.
Az ünnepségen találkoztunk újra. Persze azt sem tudtam, hogy az ő neve is rajta volt azon a listán, amit az első találkozásunkkor a kezébe adtam.
Nekünk legalább hagytak időt, hogy megismerkedjünk. Még gyerekkoromban, egy estélyen láttam ennél sokkal vadabb megoldást is.
– Bemutatunk benneteket egymásnak. Te vagy Zafirah Hildegard Aisha Hermina a Totengraber családból. Ő pedig Udo Imran Andreas Kamal Jürgen a Wolfgruber családból. Ettől a pillanattól kezdve, a családok döntése alapján férj és feleség vagytok. Azon a folyosón jobbra van számotokra egy szoba. Ennyi!
Erre mondta a nagybátyám, hogy a Wolfgruberek mindig is fatönkök vagy farönkök voltak. Amit persze nem értettem, de tudtam, valami olyasmit jelent, hogy nem így kellett volna. Nem így!
Megint szól a riasztó.
– Hallgass már el! – morogtam.
És elhallgatott!
Álmodom. Biztos, hogy álmodom. Ez a funkció nem is működött. Talán a becsapódásnál ment tönkre. Lehet, hogy csak egy apró érintkezési hiba volt, azok a karmosgyíkok meg addig döngették a kabint, míg véletlenül összeért a két vezeték.
Nézzük csak a ládát! Az annyi, mint: huszonhárom év, nyolc hónap, nyolc nap.
Álmodom? Csak álmodom ezt az egészet?
Tulajdonképpen mennyi idő lehet? Fél kettő? Fura, de innen is tisztán látom. Se hatszögek, se homály. Mintha nem is az én szemem lenne. Megjavult volna, mint a riasztó? A tábornoki kar kórházában azt mondták, hogy majd az agyam úgyis regenerálja azokat az idegpályákat, amelyek a tiszta látáshoz kellenek. Most jött el az ideje?! Huszonhét év után?
Szófia, az ápolónő biztos elnevetné magát, ha meghallaná.
Ő valahogy más volt, mint a többiek. Kinevetett. Nem érdekelte, hogy ki vagyok én? (Egy Hős! A Xanadu–4 szektor legjobb tábornoka!) „Bolond tábornok!” Így hívott. „Bolond tábornok” – szidott, amikor tiltakoztam, hogy kivegyék a jobb szemem is. „Bolond tábornok” – morgott, amikor azt követeltem, hogy engedjenek vissza a cirkálómra. „Bolond tábornok” – nevetett, amikor összeütköztünk a folyosó sarkánál. „Bolond tábornok” – csóválta a fejét, amikor eljövetelem előtt elbúcsúztam tőle. Egyszer mintha az mondta volna, hogy „bolond egy bolygó”. De azt nem tudom, mire mondta. Vagy csak én értettem úgy? Én értettem félre?
Megéheztem. A raktárban már csak nyolc konzerv maradt. A szavatosságukat meg se néztem. A polcon ott hevert egy nyitó. Felkaptam, és… amikor megnyomtam a gombot, a kabin falán mindenféle tervrajzok jelentek meg. Ez valami programfeltörő. Biztos Cronwill hagyta itt.
Na tessék! Csak eszembe jutott a hairhani civil fickó neve: Cronwill.
Ugyan, testvérünk! Ezt a mesét mindnyájan ismerjük. Ősi nerodi történet. Egy terraidát valami apró vétségért a bolygó mélyébe zártak, és ottfelejtettek. Az meg csak várt, várt, ki tudja, meddig. Közben elképzelte, hogy a kiszabadítójának adja mindenét, ami ott maradt fenn, a felszínen. Csak várt, várt. Sok millió év telt el, és közben elhatározta, hogy egy bolygót alkot ajándékul annak, aki majd kiszabadítja. De nem történt semmi. Várt, várt. És az eltelt évmilliárdok alatt elképzelt egy egész világot, melyet annak ad majd, aki kinyitja börtönét. De az évek csak múltak, múltak, és akkor megfogadta, hogy azon nyomban elpusztítja azt, aki majd kiszabadítja.
Hogyan? Te azt képzelted, hogy még mindig ott van? Miiii? Kiszabadítják? Ezt ne tedd! Nem teheted! Hát nem érted? Nem te-he-ted!
Nagyokosok! Ti még mindig nem értetek semmit!

CRONWILL

Alkonyodik. A távolban az Ezüstdoren csúcsa ilyenkor lassan fémfényű vörösre vált. Ha látom, végigfut a hátamon a hideg. Az ilyen pillanatokban mindig a Hairhan jégbe fagyott csúcsai jutnak eszembe. Szeretném újra látni szülőföldem hegyeit! Vajon mikor érek végre haza? Hazaérek-e egyáltalán? Sok mindenről döntenem kellene végre.
A hegyek alatt sötétbe borult a síkság. Először egy apró piros pont jelent meg, majd még egy, és még egy, és… Az ércelefántok elindultak éjjeli sétájukra. Hogy honnan kerültek elő? Valaki a kikötőben azt mondta, hogy talán újra betelepítették őket, Carlos szerint meg (neki jobban hiszek) mindig is élt arrafelé, a hegyek másik oldalán néhány példány, csak titokban tartották, nehogy valakinek eszébe jusson…
„Tudod, mi?! Te tudod a legjobban!”
Carlos a barrakudavadászatra célzott. De az más. Ő ezt nem érti. Nem értheti! Még szerencse.
És egyébként is! Mivel vadászhatnék ezekre a gigászokra? Szigonypuskával? Nem őrültem meg.
Amikor az első ércelefántcsordát megpillantottam, megrémültem arra a gondolatra, hogy Hardmauer vagy Enterrado agyszüleményei lehetnek, de utánanéztem, és kiderült, hogy régen is éltek itt a Dorenen. A műszer szerint jelen pillanatban a valószínűségi mutatójuk 97 százalék, ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel tényleg létezhetnek.
Amióta az ültetvények parlagon vannak, több más faj is előbújt. Ki tudja, hol rejtőztek eddig? A legmulatságosabbak a pörgőslegyek. Az alfából kúsznak ki, mint valami férgek, majd négy forgószárny emelkedik ki belőlük, és felrepülnek. Én még öklömnyinél nagyobbat nem láttam. Viszont Cartini szerint lehetnek, mert hallott valamit, hogy a testük évről évre négyzetes arányban növekedik. De hogy ez tényleg így lehet, abban nem vagyok biztos, mert amikor éppen erről beszélt, titokban megmértem a valószínűségét. A műszer kijelzője 68 és 71 százalék között ugrált, ami akkor tényleg meglepett. Ma már fel se tűnik egy ilyen eredmény.
Jó! Inkább hagyjuk a százalékokat!
Ezt azért írom, mert már nagyon összekeveredett minden.
Mind nehezebb szétválogatni, hogy ebben a világban ki is a valós, és ki a képződmény. Ki kinek a kreatúrája?
Olvastam valahol, hogy amikor az őskorban, valahol az ősföldön, egy fizikus(!) előállt a kronolitok elméletével, azt tudóstársainak többsége hangos röhögéssel fogadta. Később, néha egészen közel kerültek a megoldáshoz. Voltak, akik átsiklottak felette, vagy kerülgették erre-arra, mint valamiféle újra és újra felbukkanó rémet. Néhányan annyira megrémültek a lehetőségtől, hogy inkább titokban tartották mindazt, amire rájöttek. Belátom, nekik volt igazuk. Mert jobb, ha a jövőből nem érkezik ide semmiféle információ, és innen sem szivárog át a múltba.
Sokáig úgy tűnt, hogy azok a mocsári dögök valamiképpen rendet tartanak ebben az összezavarodott világban. De ők is megváltoztak. Engedtek a kísértésnek. És most itt tartunk…
Két kezemen össze tudnám számolni, hogy most, itt a Dorenen hány valóságos személy van. Persze a barrakudákon kívül. Meg azokat nem is tekintem… Mondjunk, személy helyett inkább embert! De ez sem pontos egészen, mert… Az egyes emberek valószínűségét csak százalékosan lehetne (akkor is csak viszonylagos pontossággal) meghatározni. És még akkor is ott marad a kérdés, hogy aki 99 százalékban létezik, az létezik-e egyáltalán? És akkor még arról a bizonyos „robotkérdés”-ről nem is beszéltem.

Azt írtam, gyilkosság készül. Még azt is elpofáztam, hogy én leszek a gyilkos. Készülj! Elmondok mindent. Csak előbb… Csak előbb megpróbálom tisztázni azt a kronolitokról szóló elméletet. Lehet, hogy te is hallottál róla, ott a 21. században. Ha mégsem, akkor vagy előbb élsz, vagy később. Csak néhány napos szenzáció volt, aztán elfeledkeztek róla, és csak kétszáz év múltán ásták elő újra.
Mire gondolsz? Időutazásra? Tévedsz! Feleslegesen próbálkoztak. A kronolitok közötti rés túlságosan kicsinek bizonyult. (Az a rés csak „rés”! Hiába nevezték úgy, tulajdonképpen csak egy…) Talán majd egyszer sikerül. Talán majd az 51. században, amikor majd a treloni festészet virágkora lesz.
Szóval mind nehezebb szétválogatni őket: Enterrado szerintem (és a műszer szerint is) létezik, ott aszalódik az ónpáncél alatt, meg Hardmauer is, még mindig lent dühöng az iszapban, a deszantkabinban, ott van még Carlos a kocsmában, a két őrt álló katona a kormányzósági palota előtt, meg néhány telepes a déli féltekén. Ennyi! A többiek? Ők csak kreálmányok. De hogy ki hozta létre őket, arról fogalmam sincs.
Ja! Meg a robotok. Nem azok a söprögető-ültetgető masinák, melyek az ültetvényeken dolgoznak, hanem…
Érdekes, hogy Enterrado akkoriban sokukról megsejtette. Amikor meghallotta a hírt, hogy Samteilék új robotokat vettek, akkor valamiféle zavart mosoly futott át az arcán, már a száját is kinyitotta, mintha mondani akart volna valamit, de Carlos hirtelen belekezdett az egyik ezerszer hallott, réges-régi történetébe, és lassan arra terelődött a szó. Így aztán nem mondott semmit. Később meg elfelejtettem rákérdezni. Egyszer meg azzal a furcsának tűnő kérdéssel állt elő, hogy hány évesek Morinék gyerekei. Mert szerinte évek óta nem nőttek semmit. Én csak a vállamat vonogattam, ő meg, mint legtöbbször, akkor sem mondta ki, hogy mire is gondolt valójában.
Persze… Persze mindenre ő sem jöhetett rá. Mert ugye ott volt… (Arra még Carlos sem gondolt! Én pedig nagyon jól szórakoztam mindkettőjükön.) Ott volt Szofi… Mert ő is… Vagy egy tucat hasonmásával találkoztam mindenfelé. Hát igen, ilyen a Doren. („Bolond egy bolygó!”)
Enterrado még mindig azt hiszi, hogy ő alkotta Hardmauert, Hardmauer meg azt, hogy ő Enterradót. Nevetséges. A barrakudák meg azt, hogy mindkettőt ők. Na, ez még nevetségesebb. Ez… Ez… Ez már komolytalan.
Azok a rohadt világító dögök évek óta életben tartják mindkettőt. Tudom, mert Enterrado néha dörömböl, ha arra járok, Hardmauert meg meglestem a kabin ablakán át, amikor legutóbb lemerültem a mocsárba. Meglátott, de szerintem azt hitte, hogy képzelődik, mert csak állt ott, és nézett, nézett… kimeredt szemmel.
Ami engem illett, a Hairhanon azt tanítják, hogy senki se vizsgálgassa a saját maga valószínűségét, mert olyan dolgokra bukkanhat, amilyenre nem számít.
Ha már itt tartunk! Játsszunk! Húzz sorsot te is! Mondjuk azt, hogy összeráztam a pálcikákat a dobozban. Van benne öt fekete és egy fehér. A fekete a halált jelenti, a fehér az életet. Húzz egyet! Na mi van? Nem mered? Jaj, azt nem mondtam, hogy nem a te életedről van szó! Kiéről? Hát Enterradóéról meg Hardmaueréról, meg… Így se mered? Persze nem is tudnád. Talán majd egyszer… Tudod! Az 51. században. Talán.
Csak jó lett volna áttenni más vállára a felelősséget. Most már tényleg döntenem kellene.
Az a pálcikás trükk régen nagyon ment. Egyetlenegyszer hibáztam, amikor azt sorsoltuk ki, hogy ki végezzen a tábornokkal. Naná, hogy akkor hibáztam! Pont akkor! Máig sem értem. Talán azok a dögök a mocsárban… megzavarhattak. Ki tudja? Lehet, hogy tényleg azok voltak?
Először azt hittem, hogy csak hallucinálok, de most már tisztán hallom a dübörgést. Az ércelefántok erre vették útjukat. Döng alattuk az ónmező. Ahol kiálló szikla bújik meg a lemezpáncél alatt, ott az berepedezik hatalmas súlyuktól. A vékony résekbe addig-addig döfködik agyarukat, míg az enged, alányúlnak, felfeszítik, feltépik. Időnként megrázzák magukat. Olyankor fémszálú bundájukból hull az alfa(ón). „Megfertőzik” az ónmezőt, és ezzel biztosítják, hogy a következő fagyos hajnal után megindulhasson az átalakulás, hogy az ónlemez elporladjon, és jövő tavasszal az aguafák magjai kihajthassanak. Elefántok? Vagy mamutok? Lehet, hogy csak tévedésből nevezik elefántoknak őket. Azt hiszem, a mamut szőrös volt, az elefánt meg pikkelyes, de lehet, hogy fordítva. Mikor meg akartam nézni a központi könyvtárban, az épület ajtaját zárva találtam. Ez persze nem jelenthetett gondot. Itt a Dorenen a legvacakabb hairhani dekódolóval is ki lehetett nyitni bármelyik ajtót. Hát még az enyémmel! Az egész épület üres volt. Se egy bútor, se egy gép, csak a puszta falak, mintha…
Még nem is mondtam! Találtam egy könyvet. Véletlenül. Enterrado házának közelében ott feküdt az alfában.
Jaj, nem olyan könyv, amilyenre te gondolsz. Egy apró fekete gombocska.
Meg sem néztem, miről szól, csak zsebre vágtam. Itthon kapcsoltam be, amikor vacsoráztam. Az asztal felett megjelenő oldalon az Egy kém élete cím állt. Na, ezt megint kifogtam, gondoltam. Oldalra sandítottam, a hulladékmegsemmisítő szájára – azt mérlegeltem, hogy onnan az asztaltól bele tudom-e dobni –, amikor visszafordultam, megpillantottam a képet, a címlapot. No, nézd csak! Ez a Doren! És belelapoztam.
A főhős, egy hairhani (mi más lehetett volna? kém csak hairhani lehet) légpárnás terepjárójával a mocsár felé indult. A szerző annyira életszerűen leírta az űrkikötőt, hogy úgy sejtem, a valóságban is járhatott arra. Még Carlos kocsmájáról is említést tett, persze név nélkül, csak egy golyófejű pincérről írt. Megdöbbenésemre pontosan ismerte az utat is. Minden kanyart, emelkedőt, elágazást megemlített. A kém száguldott, száguldott, csak ott lassított, annál a kanyarnál, ahol annak idején Enterradóval mi is eltévesztettük az utat. Belehajtott a ködbe, leállította a terepjárót, felvette a védőruhát és egy SnD jelű maszkot… (Ekkor felugrottam, kirohantam a terepjárómhoz, és megnéztem az álarcom típusát, mert már nem emlékeztem rá. Megegyezett azzal.) Fogta a szigonyt, és elindult a mocsárba.
„Mit akar ez? Vadászni? Most megfogtam. Egyedül, csali nélkül? Barrakudára? Nevetséges.”
A hairhani még egy ideig szerencsétlenkedett, cuppogott az iszapban jobbra-balra, majd visszamászott a kétéltűbe, és beljebb hajtott a mocsárba. A reflektor fényében megpillantott egy fickót, aki ott állt előtte vagy húsz méterre, térdig belesüllyedve a dagonyába. Körülötte hemzsegtek a barrakudák. Reménykedve integetett a hairhani felé. A főhős kiugrott a terepjáróról, és lőtt. Nem a barrakudákra, hanem arra a csapdába esett fickóra, aki aztán beledőlt az iszapba. A barrakudák szétiszkoltak.
Ennyi volt az első fejezetben. A másodikban a hairhani megint a mocsár felé száguldott az úton. Az egyik kanyar után meglátott egy férfit, aki gyalogosan előtte haladt. Gyorsított, és nekihajtott. Lassított, megállt, visszatolatott. A holttestet berángatta a rakodótérbe, és továbbhajtott a mocsárhoz. Azt a helyet kereste, ahol az előző áldozatát hagyta. Amikor megtalálta, azt is melléje dobta, majd visszaindult. Útközben azon rágódott, hogy egyikről sem szedte le a dögcédulát, sőt még csak meg sem nézte, hogy volt-e rajtuk egyáltalán.
A következő három fejezetben folytatódott a…
Kikapcsoltam a könyvet.
Csend van. Az ércelefántok elvonultak a patak felé. A patak mára egy szélesen hömpölygő folyammá dagadt. Amióta nem öntözik az ültetvényeket, a mocsár szintje is megemelkedett. Alig találtam oda arra a bizonyos helyre. (A kabinhoz.) Mindenfelé források törtek ki a földből. A reptérre vezető utat is három helyen átvágta a víz.
Holnap délelőtt befejezem a könyvet, este meg elmegyek Carloshoz a kocsmába. Kikérdezem erről-arról. Talán még a könyvet is szóba hozom. Lehet, hogy azokról a dolgokról már nem is kell hallgatni. Évek óta nem érkezett erre a bolygóra senki. Az űrkikötő csendes, mint egy omladozó kripta. Talán az is. Néha feltámad bennem valamiféle remény, ha az égen elszáguld egy csillogó vagy vöröslő pont, vagy váratlanul feldübörög valami a levegőben. Olyankor beugrok a kétéltűbe, és száguldok arra, amerre tartottak. De azokról mindig az derül ki, hogy csak roncsok, mindenféle fémkacatok. Hullanak itt, hullanak ott. Én meg eszelősen száguldozok a nyomukban. Talán valamelyik a Rigel Titkából való, vagy a Bartoldi Trónjából. Ki tudja?
Tulajdonképpen erről kellene beszélnem Carlosszal, nem az ércelefántokról és nem a könyvről (persze arról is), hanem erről a zavaró időbeli egybeesésről.
Fülemhez kaptam a kezem. Felsikoltott az ónmező. Ez az ónzaj. Ha egyszer rákezd, nem egyhamar marad abba.
Emlékszel még, mi az? Egy kis ismétlés:
„Ónzaj vagy ónzörej: az ón +13,2 °C és +161 °C között létező tetragonális változata, a fehér ón a képlékeny deformáció hatására létrejövő ikresedés során hallható hangokat bocsájt ki.”
Csak hogy ragadjon rád valami.
A könyvben az egyik szigonnyal átlőtt áldozat hairhani volt. Ezen törtem a fejem már órák óta. Mert akiket én lelőttem, egyik sem volt az. Mivel a Dorenen én voltam az egyetlen, már arra is gondoltam, hogy nem is rólam szól, hanem egy másik hairhaniról, aki még nem érkezett meg ide, és majd engem fog lelőni. De ez persze most már képtelenségnek tűnik, de régen megtörténhetett volna.
Bekapcsoltam könyvet, azt az oldalt kerestem, amelyiken a kém lelőtte a hairhani fickót a mocsárban. Lapozgattam előre-hátra: nem találtam. A könyv is megváltozott volna? Itt már minden megváltozik?
Átfutottam, amit tegnap már elolvastam. Azon az egy dolgon kívül más furcsaságot nem találtam.
Mint kiderült belőle, a főhősnek, a kémnek az volt a feladata, hogy őrizzen valamit, ami ott rejtőzik a mocsárban. Csak ennyi! No meg, hogy eltüntessen mindenkit, aki annak a titokzatos valaminek a nyomára akad. Már huszonvalahány éve azt csinálta, mert az volt az utolsó parancsban, amit megkapott. Várt, csak várt, és közben végezte a dolgát. Nem érkezett újabb utasítás. Közben a meg nem nevezett bolygón mind többeknek tűnt fel, hogy önjelölt barrakudavadászok tűntek el a mocsárban.
Egy reggelen a kikötői ivóban a golyófejű kocsmáros elkapta a karját, a szemébe nézett, és azt mondta:
– Őt ne! Megértetted?
A kém bólintott, és kisomfordált.
(Ez tényleg így történt. Szó szerint! Carlos már akkor sem értett semmit.)
A hairhani egy fickóval száguldott a mocsár felé. Közben a Hairhani griffek című katonaindulót hallgatták.

A Hairhan mindig semleges volt. És remélem, az is marad, amíg világ a világ. Évszázadok óta sikerült elkerülnünk, hogy belekeveredjünk valamelyik értelmetlen összecsapásba. Mi voltunk a legjobb elemzők. Így aztán a hairhani zsoldosok ott voltak minden szektor hadseregében, kivéve a kavai flottát, mert ők robotokat használtak. (Meg is járták velük rendesen!) Mi mindig mindent tudtunk. A pontos információ érték. Hol az egyik felet segítettük vele, hol a másikat. Így fenntartottuk az egyensúlyt közöttük. És ha belátták, hogy nem győzhetnek, megkötötték a békét. Ebben a háborúban is ez történt.
Számításaink azt mutatták, hogy csak egy nagy pofon kell a Xanadu–4-nek, és máris hajlik a békére. Igaz, hogy elverték őket egymás után kétszer is, de az nem jelentett semmit, mert nem eléggé… Nem eléggé. A számítások azt mutatták, hogy ha Hardmauer a flottájával kiesne, akkor mindjárt másképp állna a helyzet. Engem küldtek.
A tábornok flottájának értelmetlennek tűnő manőverei teljesen összezavarták az ellenfeleket. Végig figyeltem a lépéseit. A számítógépek eredményei csak néha-néha egyeztek a valósággal. A titokban végzett valószínűségi méréseimnek adatai is időnként nevetségesen más eredményeket mutattak. Nem szívesen ismerem el, de Hardmauer egy zseni volt. (Illetve egy zseni most is, ha közben meg nem őrült odalent az iszapban.)
Hardmauer a számításaim szerint nem élhette volna túl az ütközést. A műszerem szerint 99,99 százalék volt az esélye annak, hogy vége. De egy rejtett automatika lelassította a kabin zuhanását. A HDK régi volt, még a háború előtt gyártották, a műszaki hanyatlás előtt. Akkoriban a tervezők még ilyen esetekre is gondoltak.
Miért kell mindig, mindent megmagyarázni? Hogy így, meg úgy! Miért nem elég, ha csak utalok rá? Téged érdekel még egyáltalán ez az egész?
Én már nagyon unom.
Írtam az elején, hogy nem egy kalandregény. Ez valós történet. Legalábbis az én valóságomban. A valóság mindig egy kicsit kopottabb, mint a képzelet, az álmokról pedig akkor még nem is szóltam.
Vége!

Enterrado, Hardmauer és az én információim összefonódtak (meg még belekeveredtek a mocsári dögök sugallatai is), de talán ki lehet majd bogozni ezt-azt valahogy.
Belefásultam a várakozásba. Haza szeretnék menni végre, és megkeresni valakit, aki, amikor eljöttem a Hairhanról, azt mondta, hogy: „Ha most elmész, nem várlak meg.”
Tulajdonképpen nem is így mondta, hanem úgy, hogy: „Te, Theo! Ha most…” Érdekes, évtizedek óta nem hallottam a nevem. Mindenki csak Cronwillnek hívott, meg hairhaninak, de Theodornak senki sem. Pedig szinte mindenki tudta, hogy az a nevem. Furcsa, de állítólag hasonló jelentése van, mint a Dorennek: valamiféle ajándék.
Ma délelőtt a déli féltekén jártam. Setinman gépével röpködtem erre-arra. Végeztem néhány mérést. Rémisztő eredményeket kaptam. Este, miután visszaértem a terepjáróval, még elmentem a kormányzósági palotához. A műszer szerint a két szolgálatban lévő őr valószínűsége 63,2 és 56,7 százalékot mutatott.
Több mérésre már nem jutott idő. Meg… meg nem is akartam…
Megfogadtam magamnak, hogy szépen, oldalról oldalra végigolvasom az egész könyvet. De győzött a kíváncsiságom. Miután kiszedtem a szűrőpatronokat az orromból (már abból is csak egy dobozzal maradt), meg lekapartam arcomról a háromszoros szemvédő fólia maradványait, előrepergettem a lapokat egészen az utolsó fejezetig.
A hairhani a mocsárban méricskélt valamit. Persze az nem derült ki, hogy mit.
Furcsa, ismeretlen hangot hallott a feje felett, felnézett, és akkor rázuhant egy háló. Egy vadászháló! Olyan, amilyet a Barkanon használnak. Kétségbeesve próbált kiszabadulni, de mind jobban belegabalyodott. És ennyi! Vége is volt. A következő oldalak üresen tátongtak, pedig volt még vagy tíz. (Talán selejtes példány?)
Egy ideig feküdtem a sötétben, és azon a vadászhálón tűnődtem, hogy jelenthet-e valamit, lehet-e valamiféle titkos, elvont jelentése. Elaludtam. Egy reccsenésre riadtam fel. Először azt hittem, hogy csak a szokásos éjszakai hang, a hidegben összehúzódó fémlemezek nyekkenése, de annál sokkal hangosabb volt. Felkapcsoltam a kinti fényszórókat, és óvatosan kilestem a szoba ablakán, de nem láttam semmit sem. Visszafeküdtem.
Reggel, mivel a naptár matria narikát mutatott, rászántam magam, bepakoltam a terepjáróba a felszerelésemet, és elindultam kötelező, ellenőrző körutamra. (Már vagy négyet úgyis kihagytam!)
Amint távolodtam a háztól, egy pillanatra hátranéztem. A tetőn egy nagy sötét foltot pillantottam meg, egy lyukat. Visszahajtottam, és létrán felmásztam. Először azt hittem, hogy egy becsapódott meteoritnak vagy roncsdarabnak a nyoma. De nem az volt. A fémlemezen szabályos hatszögletű nyílás éktelenkedett, mintha csak egy ércelefánt (vagy mamut?) döfte volna be az agyarával. A magasságot tekintve is az a megoldás tűnt leginkább elfogadhatónak. Ezt mégis képtelenségnek tartottam, és elvetettem. (Csak észrevettem volna!)
Most mehetek az űrkikötőbe egy hegesztőrobotért, dohogtam magamban, de ezt inkább későbbre halasztottam. Majd ha végzek, úgyis bemegyek Carloshoz is a kocsmába.
Feltámadt a szél, hordta az alfát. Itt-ott már a frissen emelkedett óndűnék között kanyarogtam. A szél egyre erősödött, alig láttam valamit, és valahol eltévesztettem az irányt, nem találtam vissza az útra. Többször megálltam, kiszálltam, és a talajt vizsgálgattam. Egyszer csak a lábam belecuppant a mocsárba. Lassan, szinte hangtalanul beljebb hajtottam, megláttam az ismerős fákat. A kétéltű rakodóterében elkezdtem átöltözni szkafanderbe, melyben már annyiszor lemerültem az iszapba, de akkor meghallottam a zajt. Félreismerhetetlen hang volt. A pörgőlegyek! Mintha a fejem fölött repkedtek volna. Kimásztam a terepjáróból, és előre ólálkodtam.
Pontosan ott, ahol a kabin rejtőzött, egy vastag sodronykötél lógott a mocsárba. Mi történik itt? A ködtől és a még mindig hulló alfától nem láttam, hogy mi tartja a fémkötél fenti végét. A sodrony megmozdult, kiegyenesedett, és feljebb emelkedett. Az iszap mintha megrázkódott volna, bugyborékolt, barrakudák iszkoltak szanaszét minden irányba. Négy fehér pont jelent meg felettem, melyek egy hálót tartottak. Először úgy tűnt, a barrakudák után suhannak vele, de váratlanul megfordultak, és felém tartottak. Akkor előttem háromlépésnyire egy világító kepesztett ki a dagonyából. A pontok megálltak felette, és elengedték a hálót. A háló ráhullott a barrakudára, és ahol hozzáért a pikkelyes páncéljához, felizzott. A világító fetrengett erre-arra, de nem menekülhetett, mind jobban belegabalyodott a hálóba. Nem vártam tovább, rohantam a terepjáróhoz. Szerencsémre a szél újra felerősödött, és az óndűnék pora megtöltötte a levegőt. (Persze ilyenkor nem működik semmi, se telefon, se műszer.) Majdhogynem vakon száguldottam. Csak néha találtam rá a nyomomra, melyet arrafelé menet hagytam.
Szóval itt vannak! Eljöttek Hardmauerért. Valahogy mégis ráakadtak. Kiemelik a kabint az iszapból, és…
Az űrkikötő felé igyekeztem. Abban reménykedtem, hogy Carlos majd úgyis mindenről tud. És majd csak kitalálok valamit.
Valahol eltévesztettem az utat. Véletlenül Enterrado háza felé fordultam. Mikor rájöttem, úgy döntöttem, hogy átvágok a dűnék között a terepen, ott az alfa legalább egykettőre befedi a kétéltű nyomait.
Hirtelen bukkantak elő a porból. Ott tornyosultak előttem. Majdnem beléjük hajtottam. Egy sorban vonultak, egyenesen a ház felé. Alig lehetett látni őket a szürkeségben. Összekapaszkodva, ormányukkal az előző farkát fogva haladtak. Szemüket szorosra zárt páncél fedte, a vörös fények azért nem világítottak. Lábaik dübörgését elnyelte a mindent beborító, vastag alfa.
Mi keresnek ezek itt?
Vártam, csak vártam, de az előttem vonuló fémszörnyetegek lánca csak nem ért véget. Visszatolattam, kiszálltam. Akkor már tisztán hallottam a roppanásokat, nyikorgásokat, a szétszakadó fémlemezek hangját. Az ércelefántok Enterrado házáról tépkedték a védőkupola acéltábláit.
Nem akartam vele találkozni. Mit mondhattam volna neki?
Elszáguldottam onnan a kikötő felé.
Mielőtt beléptem a kocsmába, még kikaptam a zsebemből a műszert, és egy pillantást vetettem rá. Úgy tűnt, minden rendben, de odabent nem találtam senkit sem.
Hová lettek?
Pedig a műszer jelzi őket. Itt van: Carlos 97,3 százalék, Cartini 34,6 százalék, de róla már úgyis tudtam, hogy csak…
– Hé! Carlos! – kiáltottam. Nem jött válasz. A pultot, az asztalokat, a székeket vastag porréteg fedte, mintha évek óta nem is járt volna ott senki. És az a szag…
– De hát én itt voltam tegnapelőtt is! – üvöltöttem. És akkor… és akkor még rendben volt minden.
Újra megnéztem a műszert. Carlos valószínűségére még mindig 97,3 százalékot mutatott. Megkerültem a pultot, bementem a raktárba. Sejtettem, hogy mit találok. Carlos összeaszalódott teste ott feküdt a polcok között a padlón, jobb kezében egy telefont szorongatott.
A műszerre meredtem. Nem! Nem romolhatott el. Ott Carlos múmiája fölött újra és újra megismételtem a mérést. Mindig ugyanazt az értéket mutatta. És akkor eszembe ötlött valami, amiről még soha nem hallottam, és még csak fel sem merült bennem soha: a műszer létezik egyáltalán? Kapkodva, a lehetséges beállítások között ide-oda ugrálva beállítottam az egyméteres körzetben lévő tárgyakat vizsgáló üzemmódot, és mértem, majd az értéket átváltottam harminc centiméterre, és megint mértem, majd az egy milliméterre, és… Mindig 99,99 százalékot mutatott.
És akkor megértettem, belefutottam egy paradoxonba. Lehet, hogy egy nem létező műszerrel mértem ezeket az értékeket. Vagy én nem létezem?
A műszert a falnak csaptam. Egy csattanást vártam, meg szétrepülő alkatrészeket, de helyette egyszerűen eltűnt, amint elérte a falat. Biztos, ami biztos alapon a falhoz léptem, és belevágtam az öklömmel. Még szerencse, hogy nem teljes erőmből!
Na tűnés innen! – villant az agyamba, és már futottam is a terepjáró felé. Már csak négy-öt méterre lehettem, amikor megpillantottam a négy kis világító pontot magam előtt a levegőben…
Sürget az idő! A te valószínűséged is egyre csökken. Ki sem merem írni, hogy mennyi!
Lehet, hogy mindez benne lesz abban a könyvben, amit éppen olvasol, de lehet az is, hogy csak évek múltán akad a kezedbe egy másik könyvben, vagy valamin, amit akkor majd könyvnek neveznek.
És most… És most megpróbálom ezt az egész zavaros információhalmazt rád zúdítani.

Doren.
Terrai idő szerint: 3066. 06. 06. 06:06, hairhani idő szerint: matrika ata, tanareta.
Theodor Cronwill
Utóirat: Nem várok választ!!!
Testvérünk!  Eljött az idő. Meghoztuk döntésünket. Bár még mindig nem értjük képzelgésed lényegét, úgy határoztunk, hogy…
Ez már engem nem érdekel! Halljátok? Nem érdekel!!!!

 

Legutóbb szerkesztette 2020.07.23. @ 13:42 – H.Pulai Éva

Novella

Kék pillangó

Aznap minden ólomsúllyal nehezedett rá.  Az öltöny olyan volt, mintha mázsás páncél lett volna. Tudta, pontosan tudta mit kell tennie, hogy mi után, mi következik majd a temetésen. Érezte, hogy ennek így kell lennie, mégis eszelősen vágyott arra, hogy elszaladjon a család, a gyerekei, az unokái és a rokonság elöl, meg a részvétnyilvánítások kegyetlen perceitől. Nem akart sem kezet fogni, sem ölelkezni senkivel. Nem akart sírni sem mások előtt. Nem azért mert szégyellte, hanem mert egyedül akart lenni. Egyedül, a gondolataival, az emlékekkel, a mérhetetlen fájdalommal, s ezt mások jelenléte nélkül akarta megélni. A kis kápolnában sem figyelt a plébánosra. Nem jutottak el a tudatáig a szavai. Nézte a szőnyeg szélét, és arra gondolt, Éva az utóbbi időben mennyire szeretett a templomba járni, és ő csak ritkán kísérte el. Pedig gyerekkorában, minden vasárnap ott volt a szentmisén. Szülei megkövetelték. Volt elsőáldozó és bérmálkozott is annak-idején. Az esküvőjüket is templomban tartották, mert a szülők így akarták. Milyen gyönyörű is volt akkor Éva…, aki alig húsz évesen lett a felesége. Szép életük volt, három gyermeket neveltek, taníttattak. Móric biológus volt, Éva pedig egy neves gimnáziumban tanította rajzolás, festés gyönyörűségét. Már lány korában is szerelmese volt a kék pillangóknak. Eleinte csak rajzolta, színezte, később megtanult festeni, és rengeteg kék pillangó került ki az ecsetei alól. Kiállításokra is vitte őket…, de szép idők is voltak azok az évek!
Már megindult a menet a ravatalhoz, Móricot karolták a gyerekei…, de szinte nem is tudta, hogy hol van. A felhőket bámulta a gyászbeszéd alatt, és volt valami kis harag is a lelkében… miközben nézte a felhők közül átszűrődő júniusi fényt. Nem akart imádkozni, nem bírta elviselni a tudatot, hogy Évát beleteszik abba a kemény földbe, nem akarta a koporsót sem látni és a mindent beborító rengeteg koszorú közt lépkedni. Éva kezét vágyta fogni, ahogyan az esküvőjükön, és még utána sok sok éven át… Látni szerette volna a mosolyát, hallani a nevetését… és nézni, ahogyan az ecsetei nyomán szinte életre kelnek a kék pillangók…
Újra megindult a menet, és a füléhez eljutott néhány hang az énekből, mely a sok ismeretlen asszony ajkáról szólt „Kondul a gyászharang… eljött az óra” … egy pillanatra visszatért a valóságba. Érezte, ahogyan a nyakkendő fojtogatja, a nehéz zakó húzza , húzza lefelé…, miközben annak a fehér rózsának, amit a koporsóba kellett dobnia, a sok babrálástól kicsit letört a szárából. A markában tartotta egy ideig a földet, s nehezen indult meg, hogy a koporsóra szórja. Minden mozdulata, tekintete arról árulkodott, hogy nem akart itt lenni. A folyópartra szeretett volna rohanni, ahol annyit üldögéltek esténként, ahol horgászni tanította a srácokat… Az erdőben akart lenni, hogy átölelje a fákat. Ott tudott volna talán csak találkozni a Teremtővel… és megkérdezni: Miért?
A szertartás után a közeli vendéglőbe mentek, ezt legalább olyan nehezen viselte, mint a temetést. Sosem értette a temetési tor lényegét. Többször is az órájára nézett, és alig várta, hogy egyedül maradhasson. Két óra telt el, mikor elcsendesedett minden. Otthon lezuhanyozott és átöltözött. Elindult a folyópartra… gyalog. Sétára volt szüksége. A templom mellett kellett elhaladnia. Egy pillanatra megállt, felnézett a harangra, aztán lassan tovább lépkedett… A folyóparton csend volt. Csak a fák levelei sustorogtak. Egy kis ideig szemlélte a vizet, fél füllel hallgatta a madarakat, aztán kezébe temette az arcát, és zokogott. – Hogyan éljek így tovább? – kiabálta… és nézett az ég felé, mintha választ várt volna.
A nap már készülődött nyugovóra térni, amikor Móric megpillantotta a lábai előtt, a kis sárga virágon ücsörgő kék pillangót… Meg sem mert mozdulni. A pillangó azonban nem várakozott sokáig. Egyenesen Móric kezére szállt… Talán csak egy két perc telt el így, az ősz hajú férfi mosolyogva könnyezett. Aztán a pillangó, újra visszaszállt a sárga virágra. Egy pillanatig még ott várakozott, mintha figyelte volna a férfit, majd magasra repülve elszállt a lenyugvó Nap irányába. Móric önkéntelenül összekulcsolta a kezét… – Köszönöm Istenem. – Szólt halkan, és elindult hazafelé…
Legutóbb szerkesztette 2020.07.22. @ 16:20 – H.Pulai Éva

Nincs kép
Írások

Hajnali mámor

Bíbormámorban úszik a reggel,
Ragyog az ég alja.
Isten ujja festi a felhőket,
Felkelő nap tündöklik rajta.
Hajnali hangok lassan élednek,
Csicsergés cseng a körtefán,
Szellők szárnyán levelek zizzennek,
Jó reggelt!- súgják halkan,
S üzenik, milyen szép is a világ!

Legutóbb szerkesztette 2020.07.24. @ 10:08 – Bereczki Gizella – Libra

Vers

Lesz egy pillanat

Lesz talán egy pillanat
mikor hiányod már nem éget,
talán,
lehet egy egész nap,
hogy szemed,
mindenki arcából kit látok,
szembe nem jön végre,
és lehet,
egyszer azt is megérem,
hogy az éjszakák újra rólam szólnak,
nem a vágyról,
amellyel a testem küzd hónapok óta
és már oly merevvé váltam,
mint a megfeszített íj,
de nincs az a test,
mely mozdulásra bír,
és hiába van,
hogy új kezek nyúlnának felém,
szemek táncolnának rajtam,
nem láthatnak belém.
Mert még mindig ott van bennem
a nagy űr,
nincs vége, se hossza,
és a szívem körbevonja,
átláthatatlanul.

Legutóbb szerkesztette 2020.07.21. @ 17:54 – Serfőző Attila

Vers

Lectori salutem

(Gyimesi László után.)

Római csend: üzent kétezer év.
Aquincumi versek és éjszakák
összetorlódnak. Csillag merev ég.
Távlatukon egy pillanat fut át.

Legutóbb szerkesztette 2020.07.21. @ 17:48 – Serfőző Attila

Gyerekvers

Csíkra csík

A szép csíkos tehenemet
még ma meg kell fejnem,
ám ha megiszom a tejet,
csíkos lesz a nyelvem.

Ha a csíkos nyelvemmel
fagyit fogok nyalni,
a fagylaltos biztos csíkos
fagylaltot fog adni.

A szép csíkos fagylaltomhoz
csíkos tölcsért kapok,
amelyet a fagylaltos szép
csíkos pultra rakott.

Ha a csíkos fagylaltom majd
lepottyan a földre,
ha mázlim van, alatta lesz
egy szép csíkos bögre.

A szép csíkos bögrécskémbe
tejet löttyentenek,
abból fogom kortyolgatni
a szép csíkos tejet!

Megjelent a Bárka folyóirat 2020/ 3. számában ( Papírhajó)

Legutóbb szerkesztette 2020.07.21. @ 17:46 – Serfőző Attila

Vers

– elbeszélő –

Korán van még, túl korán, s ugyan nem
tagadom a szentháromság erejét, Uram,
de hagyd pihenni még a szent fiad,
ketten beszéljük át a fontos dolgokat!
A lelkem most beszéli rá erőm a napra,
hiszen csügged az, karomban nyeglén
nyújtózkodik a túlfeszült izom, s amerre
zötyög a busz, harmatcsepp rimánkodik
az ökörnyálakon. Látod, még semmi jót
nem szóltam hozzád, pedig elértük már
a soron következő határt – sietne elmém
elkerülni minden taktikát. Engem éberség
csalogat, én meg perceimbe téged mind-
végig azt remélve; akaratod szerint majd
ma is hazatérek.

Legutóbb szerkesztette 2020.07.20. @ 19:32 – Kőmüves Klára

Novella

Forró könnycseppek

Egy forró nyári nap után mindig örömmel tölt el, ha érezhetem az esti hideg szelet, mely lehűti a testemet, a mai nap mégis más. Pontosítok: a mai este mégis más. Hidegebb a legzordabb téli fagynál is. A forró könnycseppek, melyek végigperegnek az arcomon, pedig mélyebben vágnak a legélesebb késeknél, de akkor se fogom elengedni a kezét.
A történetem mondjuk nem itt kezdődik. Megint helyesbítenem kell, nem nekem, hanem neki, nem itt kezdődik a története. Kisgyerekként sírok és akármennyire fáj, újra meg újra lejátszom az első találkozásunk emlékét. Ismét javítok – és remélem ez lesz az utolsó – fáj, de egyben jól is esik, és akkor se engedem el a kezét.

***

Sokan mondják, hogy a mi országunkban vannak a legszebb lányok, de valamiért ez hatványozottan igaz volt a mai napra. Annyi szép lányt láttam és annyiszor megfordult a fejemben, hogy legalább az egyikőjükre rámosolygok, sőt talán még egy kávéra is meghívom, de nem ment. Gyáva vagyok, illetve nem akarok még több elutasítást. Az egyetlen módja, hogy elfogadjam saját gyengeségem, hogy viccet űzök belőle. „Sosem tudnék biszexuális lenni” – mesélem a barátaimnak, ha valahogy szóba kerül a szexualitás, vagy a menekülésem egy potenciális kapcsolat elől. – „Nem tudnám elviselni, ha ugyanannyi pasi utasítana vissza, mint ahány csaj már eddig megtette”. Eddig mindig sikerrel jártam vele. Jót nevetnek rajta, aztán valahogy mindig másra terelődik a téma.

Szóval aznap rengeteg szép lányt láttam az utcán, de valahogy egyik se közelítette meg őt. Nemhogy esélyem se volt nála, az is csodának nevezhető, hogy egyáltalán észrevett.
A törzshelyemen iszogattunk a barátaimmal – ami kicsit segített a nem létező önbizalmam növelésében –, majd amikor már tizedjére néztem felé egy perc alatt, a mellettem ülő barátom megragadott és csak ennyit mondott:
– Ha nem mész oda hozzá, a következő kört is te állod.
– És mi van akkor, ha odamegyek? – vágtam vissza fél szemmel az előttem lévő majdnem üres korsómat nézve.
– Akkor kapsz egy újratöltést.
Több se kellett. Lehajtottam azt a két-három kortyot ami még az alján volt – önbizalomból sose elég, még akkor se, ha csak folyékony –, és remegő lábakkal elindultam felé.
Nem vagyok jó az emberi érzelmek értelmezésében, de abban biztos vagyok, hogy nem volt őszinte a mosolya, amikor odaértem elé. Valahol olvastam, hogy a nők a szemkontaktust követő első öt másodpercben eldöntik, hogy történni fog-e bármi az előttük toporgó „jelölttel”. Azt nem tudom, hogy ez mindig így van-e, de most a még ki nem kért sörömben fogadok, hogy itt így volt és nem állt jól a szénám.
– Szia, nem fogom sokáig húzni az időd. Megtennéd, hogy gyorsan elutasítasz, hogy vissza tudjak menni a barátaimhoz?
A mai napig nem tudom, hogy miért válaszolta azt, amit – talán ma már éppen elegen betámadták és meg akarta lepni a következő szerencsétlent, aki elé áll, de ezt válaszolta:
– Igazán lehetnél kedvesebb velem. Haldoklom és nincs már sok időm hátra.
Mint mondtam, nem voltam már annyira szomjas – talán már csak arra az utolsó sörre amit remélhetőleg kikértek nekem – de valamiért nem ült ki megdöbbenés az arcomra, inkább rezzenés nélkül visszaválaszoltam.
– És? Ahogyan a legtöbben itt pusztítjuk magunkat, talán még meg is előzünk.
A tőlem várt döbbenet az ő arcára ült ki, majd olyan szépen felcsillantak tengerkék szemei, hogy csak ezért a pillanatképért megérte idejönnöm.
– Komolyan mondom. Most jönne az a rész ahol meglepődsz és bocsánatot kérsz.
– Én is komolyan mondtam azt amit – adtam vissza a labdát, miközben én is rágyújtottam, hogy ne csak ő füstöljön egyedül. – Akarsz versenyezni, hogy melyikünk lesz a gyorsabb?
Általában itt jön az a rész, ahol valamilyen degradáló jelzővel illetnek, majd pedig egy melegebb éghajlaton való elhelyezkedésemet javasolják, de ő ehelyett hangosan nevetni kezdett. A hangja is nagyon szép volt, de a nevetése mindent vitt. Hideg volt kint, de az ő csilingelése teljesen eltöltött melegséggel.
Mivel a csúcson kell abbahagyni, és ezek után majdnem biztos voltam benne, hogy elutasít, így fogtam magam és angolosan távozván visszaindultam az asztalunkhoz. Az, hogy a szemem sarkából láttam a barátomat visszatérni a söreinkkel, egyáltalán nem játszott szerepet bírónő, az ilyen aljas rágalmak ellen tiltakozom!
Lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem, de még hallottam a nevetését, amikor visszahuppantam az asztalra és meghúztam munkám gyümölcsét.
– Na, hogy ment? – tudta, nagyon jól a kérdésére a választ, csak szerintem egy kicsit még szívni akarta a vérem.
– Nem hallottad? Kiröhögött, sőt, még talán most is nevet – jegyeztem meg nyersen, és már épp egy új témát akartam volna javasolni, de egy váratlan hang közbevágott.
– Nem is igaz! Meg se hallgattad a válaszom csak leléptél.
Megvan mindenkinek az az agyonhasznált filmes jelenet, amikor valami váratlan történik, a lemezjátszó megakad és mindenki egy helyre figyel? Na nekem ott és akkor, pont egy ilyen érzésem támadt. Lehet, hogy közben a távolban még folyt az élet, de én úgy éreztem, mintha valaki a létezésem távirányítóján megnyomta volna a némító gombot.
– Állj, stop! Azt akarod mondani, hogy felkeltettem az érdeklődésed? – csodálkoztam magamon, hogy megakadás nélkül képes voltam végigmondani.
– Igen – jelentette ki egy olyan mosoly társaságában,ami az ősi permafagyot is megolvasztaná.
– Basszus! – pattant fel hirtelen ivócimborám, majd miután egy huzamra leküldte a sörét folytatta. – Totál kiment a fejemből! Még át kell ugranom a szomszédba is beköszönni!
Ezzel a végszóval le is lépett, a helyére pedig lecsüccsent a már korábban is lehetetlenül szép, tengerkék szemű barna bombázónk.
– Tényleg, komolyan mondod? – tettem fel hitetlenkedve a kérdést, miközben az asztal alatt csipkedtem magamat, hogy biztosan nem álmodom.
– Tényleg. Megnevettettél, és felüdülés volt végre olyasvalakivel találkoznom, aki nem kezd el azonnal sajnálkozni.
Már épp válaszolni akartam, amikor eszembe jutott a magammal kötött fogadásom, és mivel nála nem volt itóka, a sajátomat a kezébe nyomtam. Döbbent pislogását látva elmagyaráztam a helyzetet.
– Fogadtam magammal, hogy ha sikerrel járok nálad a sörömet felajánlom valakinek… vagy valami ilyesmi. Igaz már belekortyoltam, de ne aggódj a pohár másik olda…
Be se tudtam fejezni a mondatot, mert megfordította a poharat és onnét ivott pár méretes kortyot, ahol pár perccel korábban az én ajkaim voltak. Azt hiszem ezt szokták úgy nevezni az okosabbak, hogy felhívás keringőre.
Visszatekintve iszonyatosan bénának érzem a következő mozdulatom, de két kezemmel összefogtam a poharat – valamint az ő kezét is – közelebb hajoltam, megittam a maradékot, majd a kacsóját még mindig a sajátoméban tartva elhívtam őt sétálni.
– Persze, mehetünk – válaszolta azzal a rabul ejtő mosolyával – de megy ez magamtól is, nem kell fogni a kezem.
– Azt tudom, de nem csak menni, hanem elfutni is képes vagy, úgyhogy az este végéig, a kezed itt marad.
Közösen nevetve mentünk el a közeli parkba, majd utána haza is kísértem. Ha fegyvercsövet fognának a fejemhez, akkor se tudnám nektek megmondani, hogy miről beszéltünk, azt viszont tudom, hogy miről nem. Akarva,vagy akaratlanul sosem hoztam fel a betegségét, és aznap este – szégyellem bevallani mennyi idő után – végre újra megcsókolhattam egy lányt.
Egy kevés tapasztalattal rendelkezem a halálos betegekkel való kommunikációban, és a legelső amit megtanultam, hogy az ilyen embereket hagyni kell a maguk tempójában kibontakozni. Akkor, arról és úgy beszéljenek, ahogy nekik kényelmes. Az már mellékes, hogy az én örökdumás természetemmel ezt mennyi idő alatt tudtam alkalmazni bírónő, úgyhogy kérem ezen kérdéseket ne vegyék jegyzőkönyvbe.
Pár napra rá józanul is találkoztunk, és valamilyen csoda folytán nem menekült el sikítozva, ráadásul én is képes voltam az egész randi ideje alatt elfogadhatóan viselkedni. Nem, én soha se fogom senkinek elmondani, hogy olyan cuki és aranyos voltam akkor, mint egy háziállat – legalábbis az ő elmondása szerint –, ugyanis ezt mértéktelenül égőnek tartom, így ezt az információt a sírba viszem.

***

Körülbelül egy hónapja lehettünk együtt, amikor végre megtört a jég.
– Hasnyálmirigyrák. – Ez az egyetlen vérfagyasztó szó hagyta el az ajkait sorozatnézés közben.
– Rendben, köszönöm, hogy elmondtad, de éppen most jön a legjo…
Válaszadásomat egy párna szakította félbe, ami erőteljesen az arcomban nyomott. Először azt hittem mérges lesz rám, de szerencsére csak hálát láttam a szemeiben, amikkel már oly sokszor szíven döfött, hogy csodaként könyvelem el azt a két hetet, amíg képes voltam megállni a ’Szeretlek’ szó kimondását.
– Tényleg köszönöm – tette hozzá kicsit elpirulva. – Te vagy az egyetlen az életemben, aki tudja, hogy mi vár rám, mégis képes figyelmen kívül hagyni a betegségem. Te tényleg csak engem látsz, semmi mást.
– Szívem, már akkor alig tudtam levenni rólad a szemem amikor legelőször megláttalak, naná, hogy csak te vagy előttem! – közben magamhoz öleltem és elkezdtem simogatni a fejét. – Igazából kész szerencse, hogy még egyetlen villanyoszlopnak se mentem neki.
Ilyen rózsaszín ködben és romantikus nyálban tocsogóan teltek napjaink, engem pedig lassan elfogott a mostanra leginkább meggyűlölt érzelmem: a remény.

***

Bevallom, lazítottam a mentális védelmemen, sőt, majdnem meg is feledkeztem az állapotáról. Aztán kaptam egy üzenetet az édesanyjától – imádni való nőszemély –, hogy kórházba került.
Mindent otthagytam. Munkát, irodát, főnököt – mondjuk az utolsónak még szerencsére sikerült odavetnem a ’kórház’ szó kirohanásom előtt –, aztán lóhalálában irány a buszhoz!
Minden elkeserítő gondolat lejátszódott a fejemben. Ha hatvan különböző módon nem érkeztem meg a kórházba és tudtam meg, hogy mi történt vele – mindezt persze a fejemben – addig amíg tényleg oda nem értem, akkor egyszer se. Szabályosan remegett a kezem, mikor kinyitottam az ajtót ahol mégis mit látok…
Ez a kis hülye hangosan bömbölteti a füleséből a K-Popot és a táncosok mozdulatait utánozza az ablak visszatükröződésében nézve magát. Egy pörgés alatt meglátott engem, lefagyott, majd elpirult aztán berohant a takaró alá.
Rendeztem a légzésemet, aztán lassan az ágyához sétáltam és a telefonom puhábbik részével megkocogtattam azt a részt, ahol a fejét tippeltem, hogy tartotta.
– A végét sikerült felvennem, melyik tehetségkutató műsorba küldjem?
A paplan alól hallottam egy halk, de határozott „Ne merészeld!”-et, így legalább tudtam, hogy olyan nagy baja nem lehet. Aztán lassan előbújt és csak nézett engem. A szemei mintha azt mondanák: „Bocsánat, nem tudtam, hogy ennyire aggódni fogsz értem.” De nem hiszem, hogy ezt valaha kimond…
– Bocsánat, nem tudtam, hogy ennyire aggódni fogsz értem.
– Igazából én se gondoltam volna, de úgy látszik ezt hozod ki belőlem. Majdnem olyan mintha szerelmes lennék beléd.
– Én is szeretlek. – Felelte csillogó szemekkel, aztán csak néztük egymást…
A csöndet végül én törtem meg.
– Annyit mesélsz róla, amennyit csak szeretnél, akkor és úgy, ahogy csak szeretnéd, de egyvalamit ígérj meg nekem.
– Mit?
– Ha közeledik az a nap, szólj.
– Rendben, de csak akkor, ha te megígéred, hogy bármi áron, de itt leszel mellettem.
– Áll az alku, kezet rá! – nyújtottam ki elé a mancsom, majd amikor megragadta gyorsan magamhoz rántottam, erősen átöleltem és lesátraztam az ajkainál.
Nem tudom mikor hagytuk abba, de valahol a közepén járhattunk, amikor fél másodpercre megálltam, csak hogy lehülyézzem, ő pedig válaszként lebarmozott. Ezzel lényegében hitelesítettük az ígéreteinket egymásnak. Ő szól nekem, mielőtt meghalna, én pedig ott leszek mellette, az utolsó lélegzeténél, ha törik, ha szakad. Nem voltak tévképzeteim, pontosan tudtam, hogy maximum egy-két évet várhatok, de mégis eldöntöttem, hogy amint kiengedik, a lehető legtöbb időt fogom vele tölteni.

***

Két héttel később az alábbi üzenet fogadott, mikor reggel kinyitottam a szemem:
„Ma végre kiengednek! Emlékszel még a kórház közelében lévő kávézóra amit meséltem? Este hétre legyél ott.”
Talán elege volt abból, hogy mindig a kórteremben találkozunk, vagy az is lehet, hogy előtte még el akart intézni valamit, de úgy döntöttem eleget teszek a kérésének és tíz perccel hét előtt hatalmas mosollyal az arcomon sétáltam be az említett kávézóba. Miközben helyet kerestem, küldtem neki egy gyors üzenetet:
„Remélem felkészültél rá, hogy életed végéig együtt leszünk.”
Lehet, hogy a fékcsikorgást is hallottam, de ami biztos, hogy a rohanó emberek és egy nő sikoltása csalt ki engem a kávézóból. Ahogy a tumultus irányába néztem, láttam, hogy baleset történt és valakit elgázoltak. Azt már észre se vettem, hogy én is arra rohanok, de azt már igen, hogy egy igazán szörnyű érzés lett úrrá rajtam.
A helyszín láttán egyértelmű volt, hogy a gyalogosnak esélye se volt, és az is, hogy már rég nincs az élők soraiban. Kezében egy telefont szorított, melynek törött kijelzőjén egy üzenet villogott, aminek szövegezése nagyon ismerős volt. Áttörtem a tömegen, majd összeroskadtam előtte és megfogtam a kezét.

Egy forró nyári nap után mindig örömmel tölt el, ha érezhetem az esti hideg szelet, mely lehűti a testemet, a mai nap mégis más. Pontosítok: a mai este mégis más. Hidegebb a legzordabb téli fagynál is. A forró könnycseppek, melyek végigperegnek az arcomon pedig mélyebben vágnak a legélesebb késeknél.
Sose fogom elengedni a kezét, még akkor se, ha egyikünk se tudta betartani az ígéretét.

Legutóbb szerkesztette 2020.07.20. @ 10:01 – H.Pulai Éva

Vers

Álomvilág-rondó

Virágot álmodtam… látod… megint,
s ha felébredek szemétbe lépek.
Mocskát eldobja az ember, s legyint,
Virágot álmodtam… látod… megint;
nem bánom, ha bárki ezért megint,
a világgal bátran szembenézek.
Virágot álmodtam, látod megint.
S ha felébredek? Szemétbe lépek.

Vers

– simis –

Simizd meg az arcom, kérlek!
Hagyd a világ gondját!
Te és én a titkainkkal
legyünk a valóság!

Megsimizlek én is téged,
rád öltöm a bőröm, s
mint kavicsok a patakba
szívedbe törődöm.

Legutóbb szerkesztette 2020.07.19. @ 09:41 – Kőmüves Klára

Vers

– leckés –

Megtanítalak magamra, hogyha kérsz,
én is megtanullak téged majd, ha adsz
magadból annyit, amennyi ahhoz kell,
hogy magamra szívesen tanítsalak!

Legutóbb szerkesztette 2020.07.18. @ 20:20 – Kőmüves Klára

Elbeszélés

Friss cipó az asztalon

A toronyóra éppen elütötte a nyolcat, amikor a mester kilépett a boltajtón. A megszokott, mindennapos mozdulattal tolta fel a redőnyt. Ma is, mint minden hétköznap, jókor reggel nyitott és későn zárt. Arra számított, hogy a reggel munkába igyekvők betérnek hozzá friss pékárut vásárolni. Ez a reggeli idő jó forgalmat jelentett a péküzletnek. Így az esti is, mikor a vecsernyéről hazafelé igyekvő háziasszonyok még betérnek a vacsorához való kenyeret megvenni.

Sok küzdelembe, nyűgbe került, amíg odáig jutott, hogy saját üzlete és a maga ura legyen.

A pékmester, Sántha Béla, nagyvárosi gyerek volt, apja banki tisztviselő, aki büszkén hirdette, hogy jólétben képes tartani a családját, feleségét és három gyermekét. Nem is volt semmi baj ezzel a jóléttel, mert a bank megbecsülte a szorgalmas, busás hasznot hozó alkalmazottját. A sors istennője azonban másként döntött – rablótámadás áldozata lett. A bankot lerohanta három álarcos bandita, és a zajra előjövő tisztviselőt lelőtték.

Sántha Béla, aki akkoriban még Sántha Pubi volt, alig töltötte be a tizenkettedik évét, és ott maradt apa nélkül, két kisebb testvérével, özvegy édesanyjával. A jólét véget ért egyik napról a másikra. Az iskolának is befellegzett, mert Sántha Pubi munkát keresett és talált magának. Cipelte a piacon a kofák kosarait, vagy elvitte a megrendelt árut az urak házához.

A szomszédban lakott egy zöldségkereskedő, aki sokszor igénybe vette Pubi segítségét, s látva a fiú igyekezetét, néha megbízta, vigyázzon az árura, ameddig neki máshol akad dolga. Így jutott állandó, bár szűkös jövedelemhez.

– Szerencsét hozol nekem, fiú! – szólott Szilas Pista, a zöldséges egy sikeres nap után – Egész nap egymásnak adták a helyet a vásárlók a standunk előtt. S ez így megy, amióta itt vagy te is. Megveszem a sor végén azt a standot, amit már nem bír fenntartani az öreg Majlát.

– Maga nagyon ügyes ember, Szilas úr.

– S hát ahhoz mit szólnál, ha azt mondanám, hogy azt a standot reád bíznám és édesanyádra? A forgalom szerint kapnátok a bért.

Egy évig így folytatták, Pubi szívesen segédkezett a cipekedésnél, de legszívesebben a vidéki beszerzésekre járt ki Szilas Pistával. Szeretett a falusi emberekkel, a parasztokkal beszélgetni. Minden érdekelte – a disznóvágás, a baromfinevelés, a kenyérsütés. Különösen a kenyérsütés. A kovászolás, dagasztás, sütés elbájolták. Nem győzte hallgatni az anyókákat, amikor magyarázták, vagy nézni, amikor csinálták. Egészen szenvedélyévé vált a kenyérsütés.

Ez döntötte el aztán további sorsát.

Édesanyja ügyesen belejött a piaci kereskedelembe. A forgalma elérte Szilas úr külön forgalmát, s így a zöldséges bevétele megkétszereződött. Össze is gyűjtött annyi pénzt, hogy megvehetett egy bódét a piac mellett, hogy állandóan árulhasson ne csak piacnapokon. Felváltva árultak benne Szilas úr és Sántha Pubi anyukája. A fiú továbbra is inkább a cipekedéssel, árú beszerzéssel foglalkozott. A kenyérsütő kemencék illata, melege azonban befészkelte magát a szívébe. Látva édesanyja rátermettségét, és hogy a jövedelmük elegendő a fennmaradásukon túl a testvérei iskoláztatására is, otthagyta a zöldségest és beállt kifutófiúnak egy nem rég megnyílt pékségbe.

– Ismerem a várost – válaszolt a mester kérdésére -, nagyon jól ismerem. Sokfele jártam a zöldséges kocsival, meg a csomagtartós triciklivel.

– Jól van, tegyünk próbát! – egyezett bele a fiú jelentkezésébe Kálmán, a pékmester.

– Triciklit nálam is kapsz, hogy azzal hord ki a pékárut a megrendelőknek.  Két hétig fizetést nem kapsz, ellenben a borravalót megtarthatod, és annyit ehetsz a műhelyben, amennyi beléd fér, de kivinni egy kiflit sem vihetsz ki.

– Értettem és vállalom!

Szorgalmasan szállítgatta a sok finom, illatos zsömlét, kiflit, kenyeret a város minden sarkába, de leginkább a gazdag polgárok villáiba. Letelt a két hét próbaidő, s a mester felfogadta véglegesen. Kapott fizetést is heti rendszerességgel. Kálmán mester megkedvelte a szorgalmas, a pékmunkáért lelkesedő fiút, s nem sok idő múlva felvette inasnak, de a házhoz szállításokat továbbra is ráhagyta.

Háromévi inaskodás után segéddé lépett elő, s ekkor lett Sántha Pubiból Béla úr. Mert a segéd, az már az inas szemében úr, és úgy is kell szólítania.

Mint várható volt, Szilas úr jól meggondolva, megfontolva magában a lehetőségeket, számba véve az előnyöket-hátrányokat, feleségül vette Pubi édesanyját, aki oda is költözött Szilas úr házába két kisebb gyermekével, lakását a nagyfiára hagyva.

– Mester uram! – állt Kálmán mester elé egyik nap Sántha Pubi. – Engedje meg nekem, süssek egy olyan pityókás kenyeret, amilyent Óteleken tanultam az öreg Malvina nénitől. Hátha lenne rá majd kereslet!

– Azt már nem! – dörrent a mester szava. – De ha nyüzsögni való kedved van, inkább menj el, hogy más mesterektől tanulj újat!

– Miről beszél, mester uram?

– Én csak arról, hogy elég nagy vagy már ahhoz, hogy vándorútra kélj, mint a régi peregrinusok. Van nekem egy régi jó ismerősöm, egy derék pékmester. Bajor péksége van, s ott él lent valahol a Bánátban. Írok neki még ma, s ha elfogad, nála tehetsz mestervizsgát.

Így indult neki Sántha Pubi a vándorlegények útjának, s hiába volt a műhely alsóbb osztálya szerint úr, lelkében most inkább volt Pubi, mint bármikor eddig. Nehéz lélekkel lépte át a házuk küszöbét

A bánáti mester kissé fanyalogva fogadta, de hogy a mesterlegény megelégedett egy csekély zsebpénzzel az ellátáson kívül, felvette próbaidőre. Később látva Sántha Pubi szorgalmát és rajongását a szakma iránt, meggondolta magát és beleegyezett, hogy mellette tökéletesítse mesterségbeli tudását.

– Csuda egy ember vagy te legény! – kezdte úgy egy jó év elteltével a mester. – Dolgozol, mint egy gályarab, kora reggeltől késő estig, megtanultál rövid idő alatt mindent, amit a pékmesterségről én tudok, s még többet is. Végiglátogattad a közeli városok pékségeit és nyitott szemmel jártál. Egy dolog mégis hiányzik nálad.

– Miről beszél, mester uram?

– Annyi mesterségbeli tudásod van már, hogy a mestervizsgára állhatnál, de ismered a céh szigorú szabályát: csak házasember kaphat mesterlevelet.

– Tudom, mester uram!

– Akkor mit szólsz?

– Én azt, hogy én úgy érzem, mester uram, apám helyett apám, hogy éppen olyan jó szívvel van irántam, mintha valóságosan az édesapám lenne.

– Sohasem hallottalak még ennyit beszélni. Eddigelé csak mindig annyit szóltál, igen, mester uram, nem mester uram. Egy mukkal sem többet.

– Mert még soha ilyen fontos dolgot nem akartam mondani mester uramnak.

– Mondjad hát!

– Nem olyan könnyű!

– Kezdd el, s lásd mindjárt könnyebb lesz!

– Megkérem, mester uramat – fohászkodott neki Pubi -, menjen el Holzer tanító úrhoz, és kérje meg nekem Krisztina nevű hajadon leányát.

Két év távollét után, mint pékmester érkezett haza Sántha Béla. Édesanyján kívül senki sem szólította többé Pubinak. Asszonyt is hozott magával a Bánságból, Krisztinát.

– Azt mondod, kedves bátyám – nyílt kerekre az öccse szeme, mikor otthon elmesélte kalandos két évét a messzi idegenben -, hogy az inasok, meg mesterlegények nem részegeskednek, s nem duhajkodnak esténként a város utcáin?

– Képzeld, hogy nem! A régi céhtörvényekhez tartják magukat és szigorúan büntetik a duhajkodó inasokat, mesterlegényeket.

– Na, oda se mennék szívesen! – mondta nevetve az öcskös.

– Nem is hív senki!

– Ne bölcsködj, inkább mesélj még, miket csináltál ott a messzi Bánságban?

– Ha szakmai dolgot akarsz hallani, elmondhatom röviden, hogy miből készül arrafelé a mindennapi kenyér.

– Mondd el!

– Rozsliszt és búzaliszt keverékéből készül a parasztkenyér, kovásszal, melasszal és savóval, a tésztájába még durvára őrölt hajdina is kell.  De nem mindegy ám az arány! Nincs hozzá recept, mert a liszt sikér tartalmától függ, hogy miből mennyit kell tenni.

– Elhiszem, hogy ezt jól tudod, de mást is sütöttetek, ezen kívül.

– Soroljam?

– Halljam!

– Háromféle kenyér, kiflik, pogácsák, zsemlék, rolók.

Nem csak otthon szerepelt az újdonságaival, hanem régi mesterénél, Kálmán úrnál is tiszteletét tette. A mesternek tetszett a sok újdonság, amiről beszámolt. Késő éjszakáig beszélgettek, s a mester felajánlotta, hogy beveszi társnak a pékségbe.

Szorgalmas, dolgos évek következtek mindkettőjük megelégedésére. A szorgalomból Krisztina is kivette a részét – tíz év alatt öt gyereket szült.

Mikor Kálmán mester kiöregedett a szakmából, a már nagyon jól menő pékséget eladta a társának, Sántha Bélának. Az elmúlt évek alatt a sok bevezetett újdonságnak köszönhetően nagyon megnőtt a pékség forgalma.

A gyarapodás szorgalmas évei nem tartottak sokáig. Valami megroppant a világban. Valami jóvátehetetlen történt.

Kitört a háború.

Egyik napról a másikra eltűntek a minőségi áruk a polcokról: a lenvászontól a gyapjúszövetekig a méteráru java, a gyarmatáruk, a legfontosabb élelmiszereket adagolva mérték. A pékség is alig tudta a lisztet beszerezni, s azt is csak a feketepiacról Mert a feketepiac, az virágzott. Sántha Bálának szerencséjére a városban állomásozó ezred megbízatást adott, hogy lássa el a katonákat kenyérrel.

– A közkatonáknak prófunt és a tiszteknek zsömle jár – oktatta ki a géhás tiszt, akivel pékünk szerződött.

– Értettem, de hol kapok én annyi lisztet?

– Ne félj ravasz civil! Kapsz egy parancsot, hogy a malom annyi lisztet adjon, amennyi kell.

– Megegyeztünk! – csapott a tiszt markába.

Jól fogott ez a megegyezés és az engedély, hogy egyenesen a malomból veheti a lisztet, így elkerülhette a mohó kereskedőket. A pékség színvonala ennek köszönhetően megmaradt a régi szinten.

A megszokott mozdulattal tolta fel a redőnyt Sántha Béla, ma is, mint minden nap. Mielőtt belépett volna az üzletbe, felnézett az égre. Dübörgő vasmadarak húztak el a házak felett. Félelmetes zúgásuk elborította az egész várost. Hisztérikusan süvöltöttek fel a légoltalmi szirénák fokozva a rettegést. Dörrenések sorozata tette elviselhetetlenné a váratlan légitámadást. Eddig még elkerülték a várost a bombázók, de most mintha pótolni akarnák az eddig elmulasztott ördögi bombázásokat.

Az első dörrenéskor futottak át ezek a gondolatok Béla úr agyán, a második robbanást már nem hallotta. Nem látta péksége összedőlő falait, a szőnyegbombázástól rommá vált várost.

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2020.07.18. @ 14:47 – Bereczki Gizella – Libra

Kisregény

A DORENI LÉGIÓK 5/3

Másnap reggel rémséges zajra riadtam, egy hairhani katonaindulóra.
Lenéztem az ablakból. Mintha a régi szép idők tértek volna vissza, Cronwill ott állt lent, és vigyorgott. Intettem neki, hogy jöjjön be a házba.
– Szóval mégis élsz? Képzeld, ezek az idióták már szobrot akartak állítani neked a kormányzósági hivatal elé. Még a pénzt is összegyűjtötték rá, de az új kormányzó nem engedte. Amin csodálkozom, mert az is éppen olyan idióta, mint az előző volt – kezdte. – Na, a többit majd elmesélem útközben.
Ő nem mondta, én meg nem kérdeztem: hova megyünk? Hova mehettünk volna? A mocsárba.
Mire odaértünk, mindent tudtam az elmúlt majdnem két év eseményeiről. Sokan elköltöztek, elegük lett a küszködésből. Néhányan próbálkoznak még a déli féltekén újabb ültetvényeket telepíteni, de a legtöbben… feladták. A doreni enrancs nem kell már senkinek, mert az ardai szektorban sikerült honosítani, és annak, amit ott termelnek, sokkal édesebb íze van.
– …barrakudát meg nem lőttem azóta egyet sem. Lassan én is csomagolhatok – fejezte be.
Megszólalt az a különös hang: ráértünk az ónmezőre.

„Ónzaj vagy ónzörej:
Az ón +13,2 °C és +161 °C között létező tetragonális változata, a fehér ón a képlékeny deformáció hatására létrejövő ikresedés során, hallható hangokat bocsájt ki.”

Letűzött fémrudak jelezték az irányt.
– Ezeket tavaly raktam le. Egy vagyonba került – morogta Cronwill, mielőtt váratlanul lefékezett volna. – Gyere! Nézd!
A szürke fémlemezt két nyílegyenes oldal határolta, melyek ott, azon a ponton találkoztak.
– Emlékszel arra a térképre? Ez a hatszög egyik sarka. Itt kezdődik a mocsárnak az a része, amit nem fedett be az ón. De ez semmi! Mutatok majd ennél érdekesebbet is – mondta.
A régi helyünkre mentünk. Lemásztam a kétéltűről a sárba. Cronwill jött utánam. Értetlenül bámultam rá a fényszórók fényében, de ő csak vigyorgott. Álltunk ott néhány percig, talán tízig, talán tizenötig. És akkor megmozdult az egész környék.
A félelmemen túl, valami erős déjà vu érzés kerített hatalmába. Mintha ezt az egészet én már átéltem volna egyszer. Át is éltem. Eszembe villant az álmom.
A barrakudák sorban másztak elő az iszap alól, és körülvettek, Cronwill meg csak állt a szigonypuskával a kezében, és vigyorgott. Mintha azok a rémségek mind rám bámultak volna azokkal az üres, hatszögletű szemgödreikkel. Álltam ott a kör közepén, moccanni sem mertem. Egyszerre csak megfordultak, és sorban visszabújtak az iszapba.

Még mindig nem érti…
Furcsa kinézetű lényeket gondoltál ki, testvérünk. Rémisztően csúnyák, és nevetségesen imbolyognak a két lábukon. Szinte hihetetlenek.
Tudnak logikusan gondolkodni, de mégsem teszik. Értelmetlenül öldökölnek, bennünket és egymást is. De még csak meg sem esznek bennünket, vagy a saját fajtájukat. Hanem akkor miért is teszik. Olyan furcsa fogalmakért, mint a hatalom, meg… Mi is volt az a rejtélyes másik hajtóerő? Már tudom: a pénz… a pénz.
Tényleg furcsák. Azonban ebben az általad megalkotott világban – (Hogy is nevezik ők ezt a bolygót? Dorennek? Milyen érdekes név!) – két dolgot is találtam, ami nem tetszett. Az első, hogy megengedted egyiküknek azt, ami nekünk megadatott, azt, hogy ő maga is megálmodja a saját világát. A másik pedig az, hogy az általad alkotott világban, abban a bizonyos hatalmas teremben, a falakon ott állnak titkos tanításaink. Tudom. Képtelenek megfejteni azokat. Én mégis úgy gondolom, hiba volt. Azok a tanítások titkosak, és még közülünk is csak az arra érdemesek olvashatják. Ráadásul hagytad, hogy azok a rémségek primitív eszközeikkel szétvagdalják, elpusztítsák azokat az ősi feliratokat.
Ez már-már, szentségtörés!
Talán még szánhattál volna néhány millió évet erre a munkára.
Még nem tudjuk, mi legyen ezzel a világgal. Talán megpróbálunk ezzel is együtt élni, de a hibákat ki kell javítani.
Várj türelemmel!
Majd döntünk. Majd, döntünk…

Hazafelé menet Cronwill előadást tartott:
– Szerinted? Nem furcsa ez az egész? Valahogy ők csinálták, de hogy hogyan? Azt nem tudom. A térképen az a másik hatszög, a házatok körül… Utánanéztem a régi levéltárban. Ha hiszed, ha nem, amikor az első telepesek megérkeztek ide, akkor ott is mocsár volt. Később kellett a terület, és betemették, de valamiféle rejtélyes erő még mindig működik ott is. Szerintem ők csinálják. A barrakudák. Na mi van? Mondj már valamit!
A rejtélyes erőről Remitor ötlött az eszembe. Ő megsejtette, hogy itt valami másról van szó, mint egy idegen hatalom játszadozásáról. De azt ő sem fogta fel, hogy sokkal nagyobb erők is munkálkodhatnak, mint… mint amekkorát a saját tudásával megmagyarázhatna.
Cronwilltól azzal váltam el, hogy holnapután reggel találkozunk Carlos kocsmájában.
Elnyúltam az ágyon, és…
Először csak a széket láttam, csak a széket… azt is homályosan. Meglepődtem, hogy Hardmauer nem ül ott a széken, a már megszokott görnyedt testhelyzetben, a térdén könyökölve, arcát két tenyerébe temetve.
Megpróbáltam odaképzelni, de akkor a csillagtérképen túl, a levegőben száguldozó bolygók mögött tűnt fel az arca.
Jobb és bal oldalán két másik tábornok állt, a két másik doreni légió parancsnokai. Velük még nem találkoztam, a nevüket sem tudtam. (Őket még sohasem képzeltem el.)
Hardmaueren valami furcsának tűnt. Először nem tudtam, hogy mi. Aztán rájöttem. Nem a tábornoki egyenruháját viselte, hanem a császári uniformist.
A két tábornok úgy bámult rá, mintha valamire vártak volna. Talán valami parancsra várnak? Ugyan! Most már mire?
– Ne! – kaptam észbe. – Neee-ee-e! – üvöltöttem. De már elkéstem.
Carlos két nappal később elmondta, hogy azon az éjjelen pontosan olyan robbanást látott az égen, mint nagyon-nagyon régen, a háború vége felé. (Ezt még mindig nem értem.)
Másnap pakolni meg takarítani kezdtem a házban. Közben küldtem üzenetet Elenának, hogy élek, és hogy visszajön-e, vagy én menjek utánuk? A lányok nagyon hiányoztak.
Egész nap csak tettem-vettem. Tulajdonképpen Szofira vártam, de ő nem jött el.
Éjszaka megint összevissza álmodtam mindent.

Ma éjszaka megint kitört a vihar. A kupolán kopognak az olvadt fémcseppek. Lassan befejeződik valami visszavonhatatlan. Hiába okoskodott Cronwill, most már ezt a házat is betemeti az ón. Akkora a forróság, hogy úgy érzem, mintha a mennyezet itt függene felettem néhány centire, és a falak is idehúzódtak volna az ágy mellé, csak azért, hogy engem melegítsenek.
A szálak, ha lassan is, sorra elszakadnak.
Tegnap reggel bementem Carloshoz. Cronwill persze megint korábban érkezett, mint ahogy megbeszéltük, már a harmadik élénkítőt itta.
– Szofi? – kérdeztem.
Úgy bámultak rám, mint egy hülyére.
– Kiii? – kérdezett vissza Carlos.
– Szofi, a felszolgáló. Tudjátok! Bolond bolygó… – próbáltam mosolyogni.
De ahogy ők ketten összenéztek, rájöttem, hogy valami, még számomra is nehezen értelmezhető dolog történhetett.
Megláttam a fémlemezt, ami évek óta ott állt becsomagolva, a falnak támasztva. Rámutattam.
– Ja, az? Valaki itt felejthette. Itt van már pár napja. Még nem néztem meg, hogy mi van benne – mormogott Carlos, fogott egy kést, és levagdosta róla a borítást.
Egy hatszögletű ónlemez volt, furcsa jelekkel, krikszkrakszokkal teleróva. Olyan „én ezt már láttam valahol” érzésem támadt, amint megpillantottam. Rá is jöttem, hogy… Akkor régen, a Bartoldi Trónján, abban a teremben, mikor bontották a falakat, ott feküdt a padlón… Csak ez annak a negatívja lehetett. Minden jel fordítva állt rajta. Mintha arra ráöntötték volna az ónt, és miután megszilárdult, leszedték volna. Vagy talán az volt a negatív, mert…
Tulajdonképpen nem azon döbbentem meg, hogy azok a jelek nagyon hasonlítottak azokra, melyeket Bartoldi (Isten nyugosztalja!) hajdani főhadiszállásán láttam, hanem azon, hogy el is tudtam olvasni azokat.
Ma reggel meg (már az gyanús volt, hogy percek alatt megtettem a félórás utat, de akkor még…), miután beléptem, oldalra pillantottam, oda, arra az asztalra, ahol a logikám szerint Cronwill ült volna. Nem volt ott! Carlos egymaga álldogált a kocsmában.
– Nem kerestek? – kérdeztem tőle.
– Téged? Ugyan ki keresett volna? – válaszolta.
Félek, ha holnap is arra járnék (amire kevés az esély), már Carlost sem találnám ott.
A lánc egyik szeme megunhatta, hogy elszabadultak a dolgok. Ahogy Hardmauer tábornok és a doreni légiók térben és időben (már akkor „léteztek”, mielőtt megszülettem volna) is kicsúsztak az irányításom alól, ahogy én is túlléptem bizonyos utasításokat, melyeket az a rohadt, világító dög sugallt a mocsárban, és ahogy az is figyelmen kívül hagyhatott bizonyos instrukciókat, melyek teljesítését egy felsőbb erő – szerintem maga a bolygó, a Doren – elvárt volna.
De ki tudja? Talán a Doren is csak egy láncszemecske ebben az időben is, és térben is végtelennek tűnő játékban.
Ja igen!
Az ónlemezen, ha nem is szó szerint, de valami ilyesmi állt:
„A már létező valóságot, ha úgy akarja: tisztíthatja, rongálhatja vagy akár majdnem véglegesen el is tüntetheti. Ámen.”

Na mi van?
Nos! Idáig jutottál?
Biztos észrevetted, hogy itt-ott hiányoznak részletek, magyarázatok.
Tudom, néhány rejtett összefüggésre még nem bukkantál rá. De ez nem számít, majd rájössz azokra is.
A lényeg az, hogy a hiányokat, kényed-kedved szerint kiegészítheted. Betömheted a lyukakat a saját elképzeléseid szerint, úgy, ahogy akarod. Én nem szólok bele. Hogy is szólhatnék?
Ja! Most jut eszembe. Majdnem elfelejtettem. Előrelapoztál? (Akkor, amikor azt írtam, hogy: ne!)
Ha jól belegondolok, te is velem együtt képzelegtél egész eddig. Folytasd tovább! Még eltart egy ideig, míg… míg eltűnünk mindketten.
Az csak most ötlött fel bennem, hogy mi van akkor, ha te ott a 21. században nem is ismered ezeket a jeleket, vagy ha a jeleket ismered is, nem érted ezt a nyelvet? Lehet, hogy a szemed előtt csak zavaros, megfejthetetlen krikszkrakszok ugráltak egész eddig? Olyanok, mint amilyeneket én láttam a Bartoldi Trónján a falra vésve. Lehet, hogy eltoltam az egészet? Lehet? Ajjaj! Akkor nem is zavarlak tovább. Próbálj meg aludni!
Én meg…

Én meg várom a mentőalakulatot, hogy kiszabadítsanak. Hogy leolvasszák a kupoláról az átkot. Mit? Mit? Az átkot. Az ónt! A Doren átkát!
Még néha reménykedem abban, hogy ideérnek, mielőtt még…

HARDMAUER

A tárgyalás eredménytelenül végződött, az idő meg csak múlt… múlt. Az kattogott az agyamban, hogy már rég a SN456-os szektorban kellene lennünk! A döntésemre vártak. A falon villogó grafikonokat bámultam, melyeken a háború kilenc éve alatt a Barrakudával (TL4-es cirkáló) megsemmisített objektumok adatait mutatták. „Ki kapcsolta be?” Csak villogtak, villogtak. Időpontok, koordináták, az elpusztított hajók, űrállomások, bolygók fegyverzeteinek összesítései.
„Most meg itt van, ez a nevesincs bolygó… a szánalmas védelmi rendszerével. Ráadásul a miénk… ráadásul tele foglyokkal… na meg a lakosság… Ez aztán… Nagy dicsőség lesz!”
– Lőjétek szét! – nyögtem, de mintha nem is az én hangom lett volna.
Nem válaszolt senki. Nem moccant senki.
Felkaptam a fejem. Körbenéztem rajtuk. Mind rám bámultak. Szemem megakadt Altarez százados sötét tekintetén.
– Altarez! Tűz! – mordultam.
De ő megrántotta a vállát:
– Lőj te! – mondta, és kiment az irányítóteremből.
„Ennek mi baja? Lázadás? Itt is?”
– Tűűűz! – üvöltöttem, de senki sem mozdult.
Megszédültem, szemem előtt apró, ezüstösen csillogó hatszögek ugráltak.
Az egyik százados szólalt meg (új lehetett, a nevét sem tudtam):
– Altarez oda való. Arra a bolygóra – mutatott ki az ablakon. – A családja ott van lenn.
Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy vége az addig kétségbevonhatatlan tekintélyemnek, azzal együtt vége az évtizedek alatt, lépésről lépésre felépített karrieremnek, és ami a legfontosabb, vége… vége a háborúnak.
Hát? Történhetett volna így is. De nem így történt. Ezt csak én találtam ki. Talán Bartoldinak jó lesz. Vajon elhiszi? Miért ne hinné? Hiszen majd én állítom, én, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer, a Xanadu–4 szektor tábornoka. Ahogy mondani szokták: „Legjobb(!!!) tábornoka.” Csak találjanak meg végre! Találjanak meg!

Na mi van? Azt hitted, vége? Azt hitted, értesz mindent? Hogy mégis tudod, mi az a treloni festészet? Nevetséges. Ott a sötét őskorban? Honnan tudnád? Forgatod azt a cellulózszármazékokból készült valamit a kezedben, és közben azon töröd a fejed, hogy tovább olvasd-e, hogy megpróbáld-e megfejteni a benne lévő jelhalmazt (hátha mégis jelent valamit), vagy inkább bevágd a sarokba, vagy felgyújtsd és kidobd az ablakon vagy az erkélyről, hogy szálljon és füstöljön, mint egy mesebeli, döglődő, tűzokádó sárkány, vagy…?
Engem az zavar a legjobban, hogy nem tudom a neved. Elneveztelek már Ödönkének meg Lukréciának, de valahogy egyik sem az igazi. Választhatnál magadnak egyet. Talán valami ősi barbár nevet, mint: Thor, vagy Nyék, vagy Cit-Bolom-Tun (Kilenc Agyarú Vadkan), vagy ha nő vagy, akkor valami rejtelmesen szépet, mint Eukranté (a Teljesüléshez Vezető), esetleg titokzatosan vadat, mint Hipponoé (a Kancaszilaj). Mert minden név önmaga is egy rejtély… Nem gondolod?

Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju!
„ Riadó! Dehogy. Az ébresztő. Reggel van. Reggel?? Ugyan, miféle reggel?”
Kinyitottam a szemem. Abban a pillanatban táncba kezdtek azok a nap mint nap elátkozott csillogó hatszögek. „Még hogy csúcstechnológia! Meg: iparunk csodája! Hogy merhettek ilyen vackokat az én két szemem helyére beültetni? Órákig eltart, mire sikerül a kettőt szinkronizálni. És akkor is ott marad egy… egy nagy hatszög. Mintha örökké egy ablakon bámulnék kifelé… egy homályos, mocskos ablakon.”
„Már megint?”
Viiiijjju! Viiiijjju! Viiiijjju!
Öklömmel a kapcsolóra csaptam.
Viiiij… És csend lett.
Felkeltem, eltámolyogtam a székig (két vasláda), leültem, és az asztalra (három vasláda) könyököltem. A láda tetején megkerestem az utolsó belevésett rovásoszlopot, és tábornoki lézerdísztőrömmel beleégettem egy vonalkát.
Tekintetem végigfutott a fémlapon: „Huszonhárom év, nyolc hónap, kilenc nap. Meg még amire nem emlékszem. Csoda, hogy nem kattantam ki. Hm! Vagy ki tudja?”
Amikor legelőször magamhoz tértem, megesküdtem volna arra, hogy még az űrben vagyok, valahol a Barrakuda és a bolygó között. Csak az ütközésre emlékeztem.  Nagy lehetett. Csak annyi villant be, hogy „ez egy meteor”. Később persze rájöttem… Meteor? Itt?
Csoda, hogy a HDK túlélte. Ez a hadászati deszantkabin, még csak nem is a legmodernebb, de legalább megbízható, nem úgy, mint azok az agyondicsért új típusúak, amilyeneket ott a Harratán használtunk, azok aztán… Valami programhiba miatt elkezdték kiszivattyúzni a levegőt saját magukból, utána meg automatikusan szétlőtték egymást.
Még most is hallom Altarez hangját: „Szerencsés vagy! Átkozottul szerencsés. Csak nyolc tízezred másodpercen múlott.”
Szerencsés voltam. Tényleg. Csak hát a szemem. Az…
Elkezdtem a napi programomat. Hússzor lefutottam a raktárajtó és az irányítófülke közti távot. A raktárban találomra felkaptam két konzervet, majd az „asztalon” gondosan megterítettem a reggelihez. „Jó étvágyat!” – kívántam magamnak, és falni kezdtem. Be is kanalaztam mindkettőt, mielőtt még a kíváncsiság és a félelem megnézették volna velem a szavatosságuk idejét. (Az egyik hét hónapja, a másik három éve járt le.)
Már éppen a szokásos reggeli „varázsláshoz” készülődtem, amikor meghallottam a kaparászást.
„Neee! Most ne! Azért sem! Nem érdekel! Hagyjatok!”
A fal akkorát dördült, hogy beleremegett az egész kabin. Mindig így csinálják. Először csak matatnak odakint, de ha elunják, akkor valamelyik nekiront a falnak. Bumm! Majd újra és újra: bumm-bumm! Egészen addig, míg az irányítókabin falán lévő ablakhoz nem megyek. Oda kell mennem, mert ha nem… Akkor… Valami olyan jön, amilyet nem kívánok senkinek sem. Még Bartoldinak sem.
Neki csak azért nem, mert ő az egyetlen, akiben még néha reménykedhetem. Talán már nem is él, hiszen már itt vagyok huszonhárom éve, nyolc hónapja és kilenc napja, vagy még annál is régebb óta. Örülnék, ha kimentene innen, de nem szeretnék magyarázkodni neki arról, ami történt.
Elfogtak. Engem, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer tábornokot elfogtak.
Micsoda szégyen! Egy Hardmauer nem eshet fogságba. Még egy százados sem, nemhogy egy tábornok! Abban a háborúban, melyben a Xanadu–4 szektor elszakadt az Urieli Uniótól, dédapám egyetlen még megmaradt, már égő cirkálójával felszállt a Rovenről, és eljutott a mieinkhez. Nagybátyám, a galovini háború idején, amikor csapdába csalták, inkább felrobbantotta üzemképtelen rombolóját, de nem adta meg magát. Ezeket a hősi tetteket feljegyezték családunk krónikájába. (Azt persze nem írták bele, hogy nagybátyám tettének az lett a következménye, a muntaiak többé meg sem kísérelték megadásra bírni az üzemképtelen hajók legénységét, könyörtelenül elpusztítottak minden sérült egységet.)
De mit írnak majd rólam? Elfogta a lázadó csőcselék? Micsoda szégyen!
Volt ott mindenféle népség. Foglyok: „A rohadt ellenségeink!”, és a hajdani őrök: „Szemétre való, árulók!” Körül fogott a „csőcselék!”. Nem hittem volna, hogy meg merik tenni, de megtették. A hangadók között persze egy tiszt sem volt, ők egy külön csoportban álldogáltak a tömeg mögött. Nem szóltak bele semmibe, csak unott arccal figyelték az eseményeket. (Na jó! Ez nem igaz. Mivel nem Bartoldinak írom, magamnak is be kell látnom, hogy akkor már minden tiszt a lázadók pártjára állt.)
A lázadók közül csak egyetlen fickót ismertem, egy hairhani kinézetűt, akinek a neve most bármennyire is erőltetem az agyam, nem jut az eszembe. Hogy is hívták? Na mindegy. Majd eszembe jut. Még a háború elején találkoztunk a mirteliniai-hadjárat előtt, egy gyakorlaton, ahol az új fegyverrendszereket próbáltuk ki.
Először nem értettem az egészet. A fickót, „Egy civilt!” úgy hozták és rejtegették, mint valami csodafegyvert. Később magam is azt hittem, hogy az, de persze tévedtem. Az egész csak Bartoldi kétségbeesett, őrült ötletének bizonyult. Hogy hihettem benne hónapokig? Én, Hardmauer, a tábornokok legjózanabbja, akit nem lehetett beetetni semmiféle tudományos moslékkal? Az a fickó, az a „civil” ott a gyakorlaton mindig néhány perccel előbb megmondta az ellenfél következő lépését, előbb, mint ahogy a gépek kiszámították volna, és előbb, mint ahogy az megtörtént. Persze ami működik a gyakorlaton, az nem biztos, hogy működik élesben is. Még jó, hogy nem hozzám osztották be, hanem Maisler tábornokhoz. Miután a Barkannál vesztettünk egy egész hajórajt, a GG11-nél meg szétlőtték az Arielt (de szép hajó volt!), a fickóról (Hogy a fenébe is hívták?) többet nem hallottam semmit. Úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. És akkor megpillantottam ott a foglyok között. Hogyan került oda? Máig sem tudom.
– Állj! Várjatok! – üvöltötte, és a magasba tartott egy doboz fehér-feketét. Néhányan még üvöltöztek, hogy ne várjanak, mert telik az idő, és bármi történhet, de amikor rázni kezdte a dobozt, majd elindult felém, elcsendesedtek.
A többiek utat nyitottak neki, ő meg az orrom elé nyomta a dobozt.
– Húzzon! – mondta. – Öt fekete és egy fehér. Húzzon! Húzzon egy pálcikát!
Ez valamiféle ősi hairhani (barbár) szertartás volt. Már hallottam róla régebben. A fekete végű pálca persze a halálomat jelentette, a fehér végű az életemet.
És én kihúztam egyet a dobozból…
Ez most nem egy jelentés. Nem Bartoldinak készült. Tényleg így történt. Bár…
Szóval, mondjuk azt, hogy így történt. „Majdnem teljesen így.” Csak…

Kinyitottam a szemem. Az órára bámultam. Négy óránál is több telt el, mire magamhoz tértem. Ha ezek a rémségek nem szórakoznának velem, lehet, hogy már réges-rég kiszabadultam volna innen. Csak tudnám, hogy miért csinálják ezt ezek a kaméleonok vagy leguánok, vagy mit tudom én, mik. Miért?
Végül is nevetséges ez az egész, amivel próbálkozom itt nap nap után. Talán csak elhitettem magammal, hogy sikerülni fog, ha nem is rögtön, de majd egyszer. Majd egyszer… biztosan! Lehet, hogy tényleg kiakadtam? Nem számít! Akkor is próbálkozom. Ez az egyetlen reményem. Az irányítóterem hatszögletű ablaka elé vonszoltam a széket (a vasládát), ráültem, és bámultam ki a sötét iszapba. Lassan a másik hatszög is – amelyen én néztem ki a saját fejemből – felvette ugyanazt a méretet, összeolvadt vele. A kinti, zavaros, néha-néha megmozduló feketeségbe beleképzeltem menekülésem lépéseit. Először is azt, hogy az az ostoba Bartoldi végre erre a bolygóra küld majd valakit. Ott ült az irodájában, a Bartoldi Trónján. (Iroda? Még hogy iroda! Akkora volt, hogy egy romboló leszállhatott volna benne!) A falakon meg… egy ősi civilizáció romjai közül kibányászott feliratok. Talán valamiféle rejtélyes vallás szövegei, vagy lehet, hogy csak közlekedési táblák, vagy kézikönyv a sárgarépa-termesztésről? Ki tudja? Akik beborították vele a falat, azok sem tudták. Fogalmuk sem volt arról, mit is csinálnak. Még arra sem jöttek rá, hogy… Csak egy kis logika kellett volna… Az acéltáblákat összevissza rakták föl: volt, amelyiket fejtetőre állítva, volt, amelyiket fektetve. Az egész nevetségesen festett. De ezt persze Bartoldinak senki sem merte megmondani. Úristen! Ettől az agyalágyulttól várom én a segítséget? Hát? Mi tehetnék? Nincs jobb!
Szóval az iroda…
Ott ült Bartoldi az íróasztala mögött, bámult maga elé, közben mindenféle pofákat vágott: szigorút, mérgeset, meg szenvtelenül határozottat (gyakorolt).
Az ajtón belépett egy fickó, három ezüst galaktikus-spirállal a váll-lapján. Nem ismertem, sohasem láttam.
Bartoldi magyarázott neki valamit, de nem hallottam, hogy mit. (Ezt még nem sikerült megoldanom.) A fickó távozott, Bartoldi meg önelégült képpel nézett körbe az üres teremben.
Most várhatok. Hátha az a fickó… Talán majd holnap. Lehet, hogy tényleg kiakadtam?

Valamire felriadtam. Hallgatóztam. Csend volt. Felültem az ágyban, mire bekapcsolt a világítás. Pislogtam, hunyorogtam. Hol az egyik szememet nyitottam ki, hol a másikat. Lassan szinkronba álltak, és a kialakult hatszögön át elláttam az ébresztőóráig. Még nem jelzett. Lemásztam az ágyról, és az asztalhoz vánszorogtam. A láda lapjára tőrömmel azon nyomban beleégettem egy vonalat. Hátha elfelejtem. Összeszámoltam a jeleket: Huszonhárom év, nyolc hónap, kilenc nap. Érdekes, mintha tegnap is ennyi lett volna.
És elkezdtem a szokásos edzésemet…

Szóval, kihúztam egy pálcikát a dobozból. Megnéztem a végét. Csak én láttam, hogy milyen színű. A tenyerembe rejtettem, és felnéztem a hairhanira. (Hogy hívhatták?) Ő belevizslatott a dobozba, körbenézett a néma tömegen, és elkiáltotta magát:
– Fehér!
A tömeg felmorajlott, néhányan még üvöltöztek, hogy ennek így semmi értelme, meg hogy az a pálcikahúzás egy baromság, de hárman a lázadó csőcselékből már lökdöstek is előre, az egyik romboló felé. Kezemben görcsösen szorongattam a pálcikát. Ami persze fekete volt. Fekete!!! Hátranéztem a fickóra. Vigyorgott. Csak állt ott a tömegben, és vigyorgott…
Néhány perc múlva ott ült velem szemben. Belenyúlt a zsebébe, és az asztalra dobott öt pálcikát: négy feketét meg egy fehéret, és hátradőlt a széken. Tudtam, mire akar célozni a pálcikákkal. Arra, hogy tartozom neki. Tartozom az életemmel. Sokáig hallgattunk.
– Vezessen ki minket ebből a csapdából! – szólt.
– Még hogy én? Engem azért küldtek ide, hogy leszámoljak ezzel a lázadó népséggel. Miért tenném?
– Mert maga a legjobb. Vagy nem maga Hardmauer, a Xanadu–4 szektor „legjobb” tábornoka?
– De igen. Csakhogy hiába vagyok a szektor hőse, ha elkapnak, hadbíróság elé állítanak, és kivégeznek. És talán még az a jobbik eset, mert lehet, hogy „kegyelemből” szkafibányába küldenek. Amit meg is érdemelnék, mert ahelyett, hogy szétlőttem volna ezt a koszfészket, hagytam magam elfogatni ezzel… ezzel a csőcselékkel.
– Gondolja át még egyszer! – ugrott fel az asztaltól.
Egy hirtelen mozdulattal felmarkolta a pálcikákat, és az összeset a zsebébe süllyesztette, majd megindult az ajtó felé.
Mielőtt kilépett volna, még visszaszólt:
– Ami a kivégzését illeti: vagy ők, vagy mi. Döntsön! Kevés az időnk. Öt percet kap.
Akkor régen, ott a Bartoldi Trónján az a civil, az a hairhani fickó néhány óra alatt levette a lábáról az egész vezérkart. Egy furcsa, kinyithatatlan zárral kezdte. Valamiféle titokzatos kis fémszerkezet volt. Két lyukas fémdarabot ragasztott az egyik trezor ajtajára, és a lyukakba beleakasztotta azt a valamit. A mérnöktisztek hiába próbálkoztak a legújabb kódfeltörő programokkal, nem találták a megfelelő frekvenciát. A zár csak nem nyílt ki. Az elhárítás összes szuperzsenije összeszaladt. Kétségbeesve próbálkoztak mindenféle műszerrel.
– Olyan, mintha nem is létezne – mormogott az egyik.
Végül hoztak egy lézervágót, és lenyisszantották.
A hairhani meg csak vigyorgott. Elővett egy másikat, és feltette a levágott helyére, majd egy apró, furcsa kiképzésű fémrudacskával kinyitotta.
– Ez a valami egy új találmány. Úgy hívják, hogy lakat. Nem hallottak még róla?
A specialisták értetlenül bámultak a nyitott ajtóra. Bartoldi erre csak legyintett egyet, de amikor a fickó egy egyszerű konzervnyitónak látszó valamivel a páncélteremben lévő adattárolók titkos tartalmát elkezdte kivetíteni a terem falára, akkor elakadt a lélegzete.
– Vizsgálatot követelek! – nyögte, majd miután lehiggadt, megkérdezte tőle: – Ez ellen nincs valami védelem?
De a hairhani csak a vállát vonogatta.
Az egyik mérnöktiszt, olyan martakiai kinézetű (apró zöld fülekkel) azt mondta, hogy ő tudja a megoldást.
Bartoldi intett neki, és ketten elvonultak egy másik terembe.
Attól kezdve nem használták az elektronikus tárolókat, mindent papírra(!) írtak. Még a lőszerraktárakat is kiürítették, hogy legyen elég hely az aktáknak, meg az újonnan besorozott háromszáz írnoknak. (Beletelt egy év, mire megtanultak kézzel írni.) Hiába tiltakoztam, hogy az egyik legjobb hajónk, szinte védtelen maradt, mint mindig, akkor is Bartoldi szava döntött.

Megint egy új nap. Míg a vasládákig elvánszorogtam, azon gondolkodtam, honnan vehettem azt a szót, hogy enterrado. Amikor kinyitottam a szemem, ez ötlött elsőnek az eszembe. Enterrado, enterrado… Nincs semmi értelme. Vagy ha mégis van, akkor majd úgy is eszembe jut.
Már a lézertőröm után nyúltam, amikor az az ötletem támadt, hogy mielőtt beégetném a fémlemezbe az újabb jelet, előtte végigszámolom az oszlopokat. Eredményként huszonhárom évet, nyolc hónapot és nyolc napot kaptam. „Biztos elhibáztam.” Újraszámoltam. Akkor is annyi lett. Majd még egyszer…

Ajjaj! Itt már megint valami gond van.

A futást kihagytam. Bementem a raktárba, és kihoztam két konzervet. A szavatossági idejük már ezeknek is lejárt, az egyiké három éve, a másiké hét hónapja. Persze csak akkor, ha a naptáram pontos. Ha nem az, akkor már sokkal régebben. Tudom, hogy a Xanadu–4 szektor hadseregének hadászati deszantkabinokra vonatkozó szabályzata előírta, hogy háború esetén, a harcjárműben a személyzet 30 napra elegendő ellátmányát tárolják. Na mármost: hetvenszer harminc az kétezer-egyszáz. Vagyis már rég éhen kellett volna halnom. Nem értem. Lehet, hogy tényleg megőrültem? Vagy csak egy rémálom ez az egész?

Ott ültem az ablak előtt, és… és Bartoldit bámultam. Az iratait rendezgette. Mindent olyanra, amilyenre az általa szerkesztett szabályzat előírta. Az akták katonásan, elvágólag tornyosultak az asztal jobb sarkában. Ennyi még megmaradt a katonából.
– Hallod, Bartoldi? Küldj már ide valakit! Itt vagyok valahol a föld alatt. Talán egy tengerparton, vagy valami tóban. Mindenféle rémségek úszkálnak itt körülöttem. Ez biztos egy bolygó, vagy valami nagyobb hold. Talán a Doren. De ez nem biztos. Ez nem biztos…
Nem emlékszem, hányadik évben jöttem rá, hogy meg tudom változtatni a nézőpontomat, úgy, mintha lassan-lassan az asztal fölé lebegnék, és akkor bele tudok olvasni az aktákba. De most nem feküdt ott kinyitva egy sem. Meddig várjak? Meddig? Küldj már ide valakit!
Kivágódott a terem ajtaja (Végre történik valami!), és belépett rajta Remitor százados, Bartoldi helyettese.
„Ez meg mi? Nem hiszem el! Lehet, hogy csak képzelődöm? Na mi van? Szólaljatok már meg! Lehet, hogy tényleg hallottam őket? Bartoldi! Remitor! Szólaljatok már meg!”
Hallgattak. Én meg dühöngtem.
– Hallod, Bartoldi! Te felkapaszkodott senki!
„Hogy juthatott ez ilyen magas rangra? Még a tábornoki karban is voltak hívei… a született tábornoki karban. Például az az idióta Hartman, aki állandóan azt ismételgette, hogy Bartoldi mindig jól átlátja a helyzetet. Hát persze hogy átlátta. Megkapott, megszerzett minden szükséges információt. Az volt a dolga!”
Közben Remitor kioldalgott a teremből, Bartoldi meg leemelt egy aktát a kupacból, maga elé tette, kinyitotta, de bele se nézett, hanem felállt az asztaltól, és hátratett kézzel fel-alá sétálgatott. Lassan, ahogy szoktam, az asztal fölé lebegtem, és belenéztem az aktába. Egy vádirat volt: az enyém. Az ellenem felhozott első és legfontosabb vád: a császári cím önhatalmú felvétele. A lázadás, az árulás, a köztársaság hadseregének tulajdonát képező javak birtokba vétele és elpusztítása, az csak mind-mind azután következett.
Én nem akartam azt az átkozott császári uniformist, kétszer is javasoltam az ideiglenes diktátori címet. De arra a jelenlévők (a lázadó csőcselék „képviselői” meg az áruló tisztjeim) csak legyintgettek.
Egyedül a hairhani támogatott:
– Legyen „Hardmauer, az elszakadt doreni légiók diktátora”. Ez jól hangzik. Nem?
– Túl hosszú! Nem elég hatásos – morgott Altarez. – És mi az a Doren? Egy szektor vagy egy bolygó?
– A Hardmauer név önmagában is elég hatásos – vágott vissza a hairhani. – A Doren pedig egy bolygó, valahol a Rivet–4 szektorban. Csak félrevezetésképpen gondol…
– Te ne a félrevezetéssel foglalkozz! Azt hagyd meg a tábornoknak! – torkolta le Alterez.
– Rendben. Most már úgyis mindegy. Ha nem sikerül kitörnünk a gyűrűből, akkor úgyis kivégeznek mindnyájunkat. Javaslom, játsszuk meg a legerősebb lapot!
Ezzel mind egyetértettek, bólogattak. A hairhani felállt a székről, kihúzta magát, mintha valamiféle ünnepélyes bejelentéshez készült volna, majd váratlanul visszaroskadt.
Én tényleg nem akartam császár lenni. Illetve, így nem akartam. A családunkban egy császár sem volt, bár többen is megérdemelték volna. Alfréd nagybátyámat háromszor választották diktátornak, járt volna neki a cím. De a családok egymás közötti vetélkedése megakadályozta. Egyre csak halogatták a kinevezését, aztán elesett a kavai ütközetben. Utóbb gigantikus műholdemlékművet emeltek neki a Kava harmadik gyűrűjében, de a császári cím már nem kerülhetett a feliratra.
Közben a hairhani feje lassan balra dőlt, szeme pedig mintha a mennyezetre ragadt volna. Mindenki elnémult. Vártunk. Máig sem tudom, hogy színjáték volt-e. Hirtelen megrázkódott, mint aki meleg helyről egy hideg kamrába lép be, körbenézett, és így szólt:
– Csak annyi legyen, hogy Császár! Hardmauer Császár! Mert akkor senki sem tudja majd, hogy kihez tartozunk, és mi a célunk. Először majd kivárnak, hátha az ő oldalukra állunk, és mire kiderül, hogy nem, addigra… Mindenki a helyére!
A többiek szó nélkül felugráltak, kimentek a teremből, a hairhani meg rám nézett, és azt mondta:
– Most már te jössz!
Letegezett. Engem, Karl Omár Ottó Hasszán Wilhelm Hardmauer tábornokot letegezett az a pofátlan civil.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette 2020.07.18. @ 11:46 – H.Pulai Éva

Vers

A fény mögött ( lettem 60 )

 

A megtett út biztos,

vajon hol döntenek hossza felől,

te maradsz hátul én leszek legelöl (!?)

Csöndet szippant a dallam,

hatvan sóhajtásra készül,

egymásba simul a volt

és maradsz te

legbelül.

Ha múlik, hadd múljon,

 a gitárhúr is fárad a bundokon,

voltam, vagyok, leszek,

párnám alá gyűjtöm az emlékeket,

mind halványra zománcozott,

 mint a kéket festő ég,

havonta vissza-visszabontom,

s így nem veszti színét.

Egy hete pergetem az éveket előre,

majd hátra,

s rájöttem, a színemnek

van fonákja.

Hallom, amint a csönd rám kacag,

látom, ahogy lelkekbe szúr

a horizonton delelő Nap.

A falánkság tüzét is érzem bőrömön,

ám, ha okos szavaddal állod el utam,

megköszönöm.

Lehet,

csak égre mázolt komédia ez itt,

tiporjuk a színpadot,

megeshet,

a rendező és a színész is én vagyok.

Legutóbb szerkesztette 2020.07.18. @ 14:57 – Bereczki Gizella – Libra

Nincs kép
Vers

mernék ha lennék bátor

víz a vizekhez tér meg
esők árnyéka üldöz

szél támad felemel és
magasból ver a földhöz

mernék ha lennék bátor
mélyebb titkokat tudni

malomkővel nyakamban
újra tanulnék úszni

de csak tétován állok
melegedni szeretnék

kávét rendelni s várni
jobb időt több szerencsét

 

Legutóbb szerkesztette 2020.07.17. @ 10:47 – Bátai Tibor

Vers

Bús sirályok

Már nehezedre esett írni

imbolygott kezedben a toll,

kérted segítsek.

A papírokat csomóba gyűrted

s beléjük markolt az őszi szél,

mint bús sirályok repültek,

 álltam és néztem.

Akkor, mint még soha,

vétkeztem.

S már nem is tudom, kinek tartozom,

Istennek, vagy neked?

Vétkeztem!

Feloldozhatatlanul…

Szememben ború ült,

tiédben nyugalom.

Aztán egy augusztusi napon

elnyelte mosolyod egy bányató…

Legutóbb szerkesztette 2020.07.17. @ 09:33 – Bereczki Gizella – Libra