Rejtőzz! Majd jelentkezem.
Emlékszem, kisgyerekkoromban sokáig azt hittem, hogy az egész világ egy mocsár. Sokan gúnyolódtak rajtam, de én hittem. Noakhrénkban, apró kis falunkban, ott azon a csöppnyi szigeten, mi mást gondolhattam volna. Úgy képzeltem, hogy a mocsár végtelen. Nem hittem el, hogy lehetnek másik falvak, másik noakhrék. Ráadásul ezt még azzal is alátámasztani véltem, hogy aki elhagyta szigetünket soha nem tért vissza: „Elvesztek a végtelenben, miközben a nem létező másik noakhrékat keresték”.
És most itt vagyok ebben az idegen mocsárban, ahol újra kell tanulnom mindent, mert minden más, mint ami otthon volt: idegenek a fények, idegenek a hangok, idegenek a lények.
Mint ez is. Pfuj! Ez ehetetlen.
Nagyon szétszóródtunk. Annanról és Tirenről semmi hír. Eddig te vagy a legtávolabb. A pontos koordinátáidat még nem tudtuk meghatározni, de dolgozunk rajta. Ne! Semmiképp ne indulj el! Maradj ott! Rejtőzz! Ha elkészültünk, megyünk érted.
Csapda! Ez ma már a harmadik. Egyre több van belőlük. Azok a nyúlánk lények rakják ki őket, melyek kezdetleges járműveikkel közlekednek a víz színén, ezekkel fogják ki a halakat. Primitív létformák: a halak is, meg ők is. Nem tudom, hogy miért csodálkozom ezen, hiszen mondták milyenek. Talán mert azt vártam, hogy a megtalálásuk óta eltelt sok ezernyi időegység alatt, már fejlődtek. De persze az is lehet, hogy ez csak valamiféle helyi populáció, és távolabb értelmesebbek élnek.
Ne izgulj! Nem maradunk itt. A gépet meg tudjuk javítani. Most az az első. A küldetés várhat.
Fontos! Próbálj hasonulni, amennyire csak lehet! A harmadik testalakzatodat ne használd, mert a pikkelyes létformáktól rettegnek, és gyakran el is pusztítják őket. De alakzatot se válts túl gyakran, mert nem tudni milyen reakciót vált ki belőlük.
Késő!
Belegabalyodtam ebbe a hálóba. Ez is valamiféle csapda lehetett a halaknak. Biztos, hogy azoknak, mert engem nem láthattak, ebben az iszapos vízben. Húznak a felszín felé. Nem tudok megkapaszkodni, a mellső lábam nem fér ki ezeken az apró lyukakon, és ha ki is férne… Ilyen körülmények között még átváltozni sem lehet biztonságosan.
„Az 1749. évben március 17-én Nagy Ferenc és Molnár Mihály kapuvári halászok által egy vadállathoz hasonló, alakjában azonban teljesen emberi, körülbelül 10 éves kisfiút fogtak, és behozták a várba. Zömök termete, bozontos üstöke volt, de hosszúkás végtagjai meglepő módon hártyás ujjakban végződtek. A halászok azt állították, hogy amikor kihúzták, még pikkelyes volt a bőre, mint a csukának, fején pedig, ahol most a haja van, porcogós taréj meredezett. No, én ezt lódításnak tartom.”
Kibontottak a hálóból. A lábaim összekötözték. Persze egy újabb gyors átváltozással ki tudnék szabadulni, de nem tudom, hogy a látvány mit váltana ki belőlük. Most eléggé hasonlítok rájuk, csak sokkal kisebb vagyok, mint ők. De itt ahova hoztak, láttam akkorákat is, mint én, azok fiatal, még kifejletlen egyedek lehetnek.
Nézem magam a vízben. A hasonulás nem sikerült valami jól: a lábaim sokkal hosszabbak, mint ezeknek a lényeknek, a szám meg túl nagy az övékéhez képest.
Most valamiféle primitív átváltoztatást erőltetnek, ami persze csak látszat átalakulás. Testemre cellulóz tartalmú színes szálakból szőtt, hengeres valamit húznak (pocsék íze van!), az alsó végtagjaimra meg valami bőrszerű anyagból készült zsákokat (ezt inkább nem kóstolom meg). Ők is ilyeneket viselnek.
Az épületek kőből vannak, és olyan égetett téglákból, melyek a mi régi technológiánkra utal. Nem fejlődtek ezek semmit!
Berángatnak az egyik épületbe. Belül díszesebb, mint a többi.
Ez valamiféle befogadó szertartás lehet. Még nem értek meg mindent, amit mondanak. Nem a régi egységes nyelvet beszélik. Sőt, szerintem egyszerre több nyelvet is használnak. (Nem tudom, hogy ez fejlődést vagy visszaesést jelent.) Az a lény, amelyik vizet locsolt a fejemre, a szertartás legvégén azt mondta „ha ugyan ember vagy”. Valamit sejthet?
„Az 1749-iki kapuvári matrikulában (anyakönyvben) szó, időrend során kívül, a lap legalján, a március 23-ki dátum után áll e jegyzet: »NB. die 17. Baptizatus est conditionate puer demens repertus in Sylva, Stephanus, circiter Annorum 8. Cujus patrini Michael Hochszinger et Anna Maria Meznerin.« (Jegyzet: 17-én föltételesen megkereszteltetett egy erdőn talált tébolyodott fiú, István, körülbelül nyolc éves. Keresztszülei Hochszinger Mihály és Meznerné Anna Mária.”
A beszélgető idő lassan lejár. Nagyon kifáradtam. Amint feltöltődtem újra jelentkezem. Elfelejtettem mondani, Annant megtaláltuk. Megtaláltuk? Ő talált meg minket. Itt volt a közelben. Leúszott a folyón idáig. De te nehogy elindulj! Nagyon messze vagy.
„A fiú zömök, alacsony termetű volt; haja borzas, orra hosszú és kampós, szája igen széles, fogai nagyok, természete vad és baromi. Feltűnően hosszú ujjait úszóhártyák kötötték össze. Főtt ételt nem evett, de »vízi marhát« annál mohóbban habzsolt. Ha erőszakkal ruhát adtak rá, csakhamar minden lerongyolódott róla; csizmát nem tűrt meg a lábán.”
Ezek szerintem rettenetesen félnek tőlem. Mindenáron olyanná akarnak tenni, mint amilyenek ők maguk. Ha ellenkezek ütnek, vagy nem engednek bele a vízbe. Próbáltam megszökni, de azokat a bevadított lényeket, a kutyákat küldték utánam, amik gyorsabban szaladtak, mint én, és bekerítettek. Csak röhögtek, meg gúnyolódtak rajtam. Mondom: nagyon félhetnek.
Hagyj rájuk mindent, és ne is próbálj velük kommunikálni! Úgy sem értenek meg. Kerülj minden összetűzést. Kipróbáltuk a hajtóművet. Dennen szerint rendben van. Már keressük a hajdani noakhrénkat. Nem lesz könnyű megtalálni, a mocsár eltűnt, kiszáradt. A régi térképek meg… semmit sem érnek, a folyók hordaléka feltöltötte ezt a területet. A számításaink szerint a falunk, ami hajdan a tenger partján állt, most vagy 22 arszra bent van a szárazföldön, és ráadásul 90 arter mélységben. Szinte lehetetlen megközelíteni. Az a kutatóalagút, amit ástunk, rendre beomlik, elárasztja a víz és az iszap. A feladat végrehajtásához, komolyabb felszerelés kell, mint amit magunkkal hoztunk. Erre senki sem számított. Még próbálkozunk.
Már elég jól dekódolom a jeleiket. Az, amiket hallok és látok, csak még jobban megerősíti azt a véleményem, hogy primitív, fejlődésképtelen ösztönlények. Szerintem az alatt az 1126 időegység alatt, amit eddig itt töltöttem, semmit sem fejlődtek, talán csak a fiatalok, de ők is csak hihetetlenül lassan.
Pihenj! Töltődj fel!
Ma vizet hordtam, meg egy általuk legyilkolt élőlény testét forgattam a tűz felett. Egy idő után oda jöttek, és megették. Az én számba is tömtek belőle. Rosszabb volt az íze, mint a nyers halnak, a zöld békáénál meg ezerszer is rosszabb. Csak akkor köptem ki, miután már ott hagytak. Egyikük mégis meglátta, és megint elvertek.
Megtaláltuk Tirent is. Még távolabb van, mint te, egészen a jéghatár közelében. Először őt vesszük fel. Félek, hogy megfagy, mire odaérünk.
Amióta igyekszem mindent megcsinálni, amit csak mondanak, békén hagynak. Néha még a sült húst is megeszem. Csak azok az alsó végtagomra erőltetett bőrzsákok, a csizmák ne lennének. Egyre gyakrabb, hogy felém se néznek. Azt hiszem átváltozás nélkül is menni fog.
Itt az idő! Indulj a találkozási pontra!
„Csaknem egy évig volt a várkastélyban, már főtt ételt is evett, föl engedte magát öltöztetni és már meglehetősen igazi emberré kezdett válni. A darabantok épp ezért kelleténél jobban bíztak benne. Így történt, hogy a vízi emberke váratlanul eltűnt és többé nem találták meg. Alkalmasint a várkastély közelében folyó Rábába ugrott és ismét leúszott a Hanyságba, ahol találták. (Rosenstingel Pál, várnagy)”
Legutóbbi módosítás: 2022.08.21. @ 17:34 :: Bereczki Gizella - Libra