Itt vagyok.
Párnámra hajtottam fejem,
s aludni készülök.
Bennem háború dúl.
Tudom, kedvesem,
a te lelked csupa szomorúság és kétség.
Elfogadom, – mást mit is tehetnék –
de megérteni nem tudom.
Minden múltbéli percemet
– amit nélküled éltem –
olyan féltékenyen kutatod,
hogy félek, – féltelek.
Megéltem jó néhány telet és nyarat.
Engem se kímélt a kárhozat,
s míg Istenre bizakodva néztem,
a mindennapokat
egyedül
megéltem.
Néha hittem, hogy társamra találtam,
férjhez is mentem,
majd anyává váltam…
Aztán ott álltam egyedül viharban és szélben…
Igen, volt hogy az élet megkísértett…
De Te nem voltál!
Nem is ismertelek.
Neved se tudtam, azt se hogy létezel!
Ma már ha nyílik az ajtóm pántja,
téged várlak rajta,
hogy belépj szobámba.
Belépsz, boldogságot hozva,
de percenként kong a múltnak harangja.
Megkondítod, hallod amit zeng,
s könnyes szemmel kérdezel…
Minek?
Hol voltál amikor az éjszaka csendjében
csak az én léptem koppant a város peremében?
Merre voltál mikor a hosszú munka után
fáradtan a megállóban álltam?
Vagy amikor minden gondomat a vánkosomba zártam?
Mikor éjjel a mentőt remegve vártam,
hogy döntsön életre-halálra?
Merre voltál mikor a temetőben
a fejfán keseregtem?
Mikor elbújtam félve, egy biztos helyet keresve?
Merre jártál mikor csalódtam
Istenben-emberben,
miközben a gyermekem kerestem?
Máshol voltál. Más tartott karjában.
Másnak suttogtad: Egyetlenem, Drága!
Másnak szegezted karnisát a falra,
más nőnek mondtad: örökre akarlak!
Őszül a hajam,
bár befedem festékkel,
Elfáradtam már…
(Téged kerestelek…)
Tudom, hogy szeretsz,
de ez lett az „ára”
sok megélt pillanat
a múlt ködébe zárva.
Szeress, vagy menj el! – Ma még nagyon várlak.
De ha mindig kondul a harangok fája,
akkor nem tudunk békességben élni,
úgy, ahogy álmodtuk –
csak egymást
szeretni…
