Különösen tetszett, hogy nem akart
mindenáron lenyűgözni a tavasz, csak
csendben tette dolgát, míg végül olyan
lágyan kibomlott, hogy az ámulattól
csobogásba kezdett a forrás.
Vízdalok születtek az apró hasadékok
között, bugyogásig szól a nóta – ezzel
terelgeti magát bele a folyóba.
Naphosszat bimbókat hajtogat az ágra,
a száraz kórók helyén már friss hajtást
nevel – madárricsajon kacagva méheket
és legyeket terelget a kertbe, s aztán
illatokat bontogat a szirmokon heverve.
Ruhája az idő múlásával egyre tarkább,
éjjelente fészkekben pihen a madaraknál,
s mint egy érett, szerelmes asszony, báját
csodálni engedőn virul, hiszen ő már tudja,
hogy az idejéből annyit fog csak emberekre
szánni, amennyi nem csömörletes, hogy
legyen miért örömmel visszavárni.
