Az alagsori kislakás hálószobájában fekszem, szerdai nap. Aludni már nem tudok, de még felkelni sem. A mobil bekapcsolva pihen a lepedőn mellettem. A szoba csöndjét megtöri a csengőhang, ismeretlen szám villog a kijelzőn. Utálom az ismeretlen számokat, de azért felveszem. Apa munkahelyéről hívnak, nem ment be dolgozni, tegnap elment otthonról, tudok-e róla bármit is. Nem tudok. Az viszont azonnal leesik, hogy valami baj van. Tűnt már el néhány napra, nem először fordult elő ilyen és én is elbújtam a világ elől, ha rám szakadtak a gondok, meg tudtam érteni. Első hívás anyunak, aki szerint tegnap apa átment egy barátjához. Kétségbeesett nyomozás a Facebook-on apu ismerősei között. Beletelik néhány órába, de megvan a szám. Csodálkozó hang a vonal másik oldalán, apáról nem tud semmit. Oké, rendben, akkor a volt barátnőjét kell hívnom, őt biztos kereste, sokat emlegette mostanában. Kelletlen beszélgetés Katival arról, hogy ő bizony hónapok óta nem hallott apámról. Vagyis apa hívogatta őt, de bontotta a hívást, mielőtt beleszólt volna bárki is a telefonba. Egyébként is, hagyjam őt békén.
Átvonulás anyához, személyes konzultáció a semmiről. Apa nyilvánvalóan hazudott, illetve mielőtt elindult, nyomkodta a telefonját, talán hívott valakit, talán nem. Anyutól egyenes út a rendőrségre, bejelenteni, mint eltűnt személyt. Más, mint a filmekben, senki nem veti rá magát az ügyre.
Csináltam is valamit, meg nem is. Hívom a mentőt és a kórházakat, nem tudnak semmit. Végigjárom a netkávézókat, közeli kocsmákat egy kinyomtatott fotóval, hátha látta valaki. A kutatásom eredménytelen. Megkezdődik a visszaszámlálás, igaz, én ezt nem tudom. Fekszem az ágyon álmatlanul talán 48 órán keresztül. Kinézek az ablakon, világos van, esik az eső. Enni nem tudok, de felkelni igen. Próba lesz a zenekarral, fel kell öltöznöm. Googletalkon hangolom magam az emberekre. Siklik a teflonvasaló a fekete nadrágon, mikor csilingel a kapcsolat a telefonon. Ismeretlen szám. Tényromok szivárognak felém. Megtalálták. Valószínűleg. Egy szomszéd. Pincében. Azonosítsam. Édesanyámnál. Felakasztotta.
PC-ből kilépek, Googletalk csevegésnek vége. A hűtőszekrénymosogatógépszigetnél összetömörödöm, lecsúszom a földre. Hang sem jön ki belőlem. Egyszerre szeretnék odarohanni, a tett helyére és megdögleni, itt ebben az amerikai konyhában. A keretrendszerem a köldökömnél repedezik, láthatatlan ütések érik. Jön a nyomáscsökkentő sírás. Ma nem énekelek, sms-ben tájékoztatás a srácoknak. Húsz perc görnyedtség után taxit hívok. Az autóban kibuggyan belőlem a hír, a sofőr rendes, részvétet nyilvánít. Ő az első. A kaputól kábé ötven méterre kiszállok. 39 lépcsőfok a lakásig, anyával beszélgetési próbálkozások a megfakult narancssárga sötétítő függönyök mellett. A „Nem érzel semmit?” kérdésem után ordítozás arról, hogy elvitet a zsarukkal. Később inkább lent üldögélek a lépcsőn.
A rendőr srác nagyon helyes, a kolléganője érdektelen. A pincében fényképeznek, zacskókban hozzák ki a holmikat, benne a mobilt, ami az elmúlt két napban kicsöngve hamis reményeket keltett bennem.
A halottszállító kezet ráz velem, a fiatal nő, kezében űrlappal unja már a szombatot. Látni akarom apa arcát, azt mondják, jól gondoljam meg, ez lesz az utolsó emlékem róla. Vállalom. Felmegyek a lépcsőfordulóba, hallom, ahogy kihúzzák a testet, kínlódnak vele, anyáznak.
A nejlonzsák nehézkesen csúszkál a kövön, aztán beemelik a fémkoporsóba. Édesapám egy fémtepsiben, arcát körülöleli a fekete nejlon, pergamenszerű bőre halovány a sárgás fényben. Egy büszke embert látok, királyt birodalom nélkül.
Ötvenes szomszéd jön a csinos, miniszoknyás szőke barátnőjével, veszekedni kezd a rendőrökkel, mi a francért van díszkivilágítás odalent, ezt neki kell majd fizetni. Tájékoztatom, hogy apám felakasztotta magát a pincében, ő pedig meghatódás nélkül tovább ugat a helyi közeggel a közös költségről.
Besötétedett, elindulok, ki a világba, hogy találkozzam Macival a Ferenciek terén.
Némán összeölelkezünk a buszmegállóban.
Legutóbbi módosítás: 2021.09.19. @ 21:22 :: Bereczki Gizella - Libra
