Karácsony volt, nagy pelyhekben hullt a hó, és a város lassan elkezdett retkes mézeskalács illatot árasztani. Az emberek lelkesen ünnepeltek, látszatboldogságuk átsütött a házak betonfalán és visszaverődött az utcák hideg macskaköveiről.
Grincs nem az igazi nevem volt, talán azért ragasztották rám, mert elég sok mindent utálok. Elég „púper” tudok lenni néha, mások szerint mindig.
Aznap különösen zöld voltam, úgy is mondhatnám, szuperzöld hangulatban róttam köreimet a néptelen utcákon. Már sötét volt, a köztéri lámpák sárgás fénykörében alakom hosszú, groteszk árnyékot vetett a mocskos, keményre fagyott hóra.
Ahogy így lófráltam, nemsokára összeakadtam egy régi cimborámmal Fészkeskével. Kevesen mondhatják el magukról, hogy ismernek fészkeskéket, és még kevesebben, akik valódi barátságot ápolnak velük. Az én haverom belevaló fészkeske volt, fajtájának mintapéldánya. Nagyon megörültünk egymásnak, mint két elárvult, szomjazó lélek a Szahara tikkasztó, kietlen poklában.
Együtt folytattuk tovább az utunkat, míg találtunk egy kricsmit, ami furcsa mód nyitva volt – gondolom az ilyen fránya, notórius alkeszok számára –, és „egyszer élünk” alapon bementünk.
Bent kellemes kocsmaszag fogadott, amitől egyből otthonosan kezdtük érezni magunkat, lelkünk felderült.
Kezdésnek, rutinosan lehúztunk egy fél szilvát, majd bemutattunk egy barackfigurát, míg a végén sörvénybe kerültünk. Akkor ott úgy éreztem, hogy a sörvény lehúz, le a sötét mélybe, hiába rugdosok és kapálózok ellene. Aztán valahogy mégis én nyertem, egy ügyes csellel inkább én húztam le őt, és csodák csodája, megmenekültem. Élvezettel néztem ahogy a sör megmaradt habja hidegen és ingerlően csurog a korsó oldalán. Fészkeskére pillantottam, aki szintén hősiesen küzdött a saját korsójával.
Miután megittuk, a maradék fehér habot egy ősi rítus szerint a szakállunkra kentük, amitől én egy szőrös, kivénhedt kecskére, Fészkeske meg nem is igazán tudom mire kezdett hasonlítani.
Fészkeske felröhögött, azon a magas idegesítő hangján, amit már annyira hiányoltam.
– Ez van pajtás.
– Ez van.
Lopva körbepislantottam. Nem voltunk egyedül, körülöttünk többen is múlatták a drága, elfolyó időt. Ahogy néztem, eléggé szedett-vedett volt a társaság.
– Nézd csak azt a bigét! – súgtam oda Fészkesének. – Az nem a Zita?
– Zita? Milyen Zita?
– Hát… – válaszoltam sokat sejtetően. – A parazita.
Fészkeske ismét felröhögött, de most olyan erővel, hogy a sör az orrán jött vissza. Többen hátrafordultak.
Hirtelen, szinte a semmiből, egy szőke, vállig érő hajú srác jelent meg az asztalunknál. Fehér inget viselt, arcán a Megváltót idéző szomorú mosoly.
– Hello Kurt! – köszöntöttem.
– Helló srácok, leülhetek?
– Felőlem! – undokoskodtam, pedig az igazat megvallva szimpatikus volt a tag.
– Na mi a pálya? Hozol sört? – kérdezte Fészkeske, miközben gyanakvóan méregette.
– Jó fejeknek tűntetek, gondoltam idejövök kicsit beszélgetni. De csak ha nem zavarok… Tudjátok, elég magányos vagyok mostanában.
– Gyere csak pajtás, itt jó társaságban leszel – válaszolt Fészkeske. – De te már meghaltál egyszer nem? Bumm a fejbe haver, ez a szöveg ami lever…Kísértet vagy?
A srác zavartan megrázta a fejét.
– Nem. Láthatjátok, én élek.
Jobban megnéztem, olyan harmincas lehetett. Ártatlan, ibolyakék szeme, vesébe látó volt. Beszéd közben maszatos szőkés haját folyamatosan a füle mögé simítgatta.
– Egy cigit?
– Elfogadom.
Az öngyújtóm felvillanó fénye megvilágította sápadt, beteges külsejű arcát. Mély élvezettel tüdőzte le a füstöt, majd határozottan fújta a mennyezet felé. Hirtelen ránk nézett.
– Tudom mire gondoltatok – nevetett fel kurtán. – Nirvána… Teen Spirit, Come as You Are, Lithium, a kilencvenes évek… Királyság volt. Gyakran előfordul, hogy összekevernek Kurt Cobainnel.
Helyeslően bólogattunk, aztán „Kurt” elment, és hozott még pár üveg Sopronit, aztán hármasban beszélgettünk az élet értelméről, meg egyéb banális semmiségekről. Nem volt nagy dumafranci, keveset beszélt, de ütős dolgokat mondott. Teljesen összehabarta az agyam. Gyorsan a szívembe zártam. Nem töltött sok időt velünk, hamarosan felállt, és csak annyit mondott:
– Srácok! Klassz volt veletek beszélgetni, de most mennem kell. – Egy darabig még hezitált, majd hozzátette: – Szeretnék búcsúzóul adni valamit, egy jótanácsot, nagyon hasznos, fogadjátok meg!
Fészkeskével ostoba arccal meredtünk egymásra. Egy jótanácsot? Fészkeske nem bírt a fene kíváncsiságával.
– Mi lenne az?
– Szeressétek egymást!
– …?!
– Csak ennyi?
– Ennyi, és boldog karácsonyt! – Újra megvillantotta azt a szomorkás mosolyt, majd pár bankót dobott az asztalra, kisétált az ajtón a szemerkélő hóesésbe, és eltűnt, minta soha nem is létezett volna.
Azóta nem láttam, de ha közeleg a karácsony mindig eszembe jut. Fura, elvont figura volt, nem evilági, de nekem bejött. Azt hiszem megváltoztatott. Megfogadtam a tanácsát, és jobb emberré váltam. Szívesen beszélgetnék még vele, ha valahol újra összefutnánk.
