(1)
Ha nincs is többé másod, tékozolt
időd is egyre élesebben látod, azért
a bimbók még ugyanazon gyökérről
öltöztetve várják, hogy szempárok
akár az égből is csodálják, mert az
ereje hatalmas a múltnak, a virágok
végül mindig kivirulnak – új tavaszra
ébrednek a füvek és a fák, szeretetről
esdekelve szólnak az imák, és senki
el nem veheti új reményeit a napnak,
hogy Isten őrizője minden virradatnak.
(2)
Vigaszát üzeni a széllel, kegyelmét
a kínzó messzeséggel, s bűntudattól
szabadít meg, mert ha tévedtem is,
igaznak vélve tettem mindazt, aminek
igazában hittem, amikor azt gondoltam;
teremtetthez méltón cselekedtem.
