dr Bige Szabolcs- : A cipész és a kalmár

Nyomtatás

 (Bengáli mese Carmen Muşat-Coman tolmácsolása alapján – a „Cele mai frumoase basme bengaleze” Polirom kiadó 2008 című kötetből)

Élt régen egy öreg cipész. Egész álló nap énekelt. A vidám alakot betegség soha nem fogta. Jó étvággyal evett, ha volt mit és békésen teltek a napjai, semmi oka nem lévén a bánatra.

Kis háza egy gazdag kalmáré mellett állott. Ennek a kereskedőnek annyi volt a pénze, hogy azt sem tudta, mire költse. Nagy házat vitt, számtalan szolgával, de mindig boldogtalan volt, komor és senki sem szerette. S mind emellett mindig baja volt vagy derekával, vagy a szívével.

Mivel a háza éppen a cipészé mellett állott, egész nap hallgathatta, amint az énekelt, s mondta is magában: „Ez az ember olyan szegény, és mégis állandóan danolászik, és boldog. Én meg milyen gazdag vagyok és nincs semmi örömöm. Hogy még énekeljek is? Szó sem lehet róla!”

Nem értette, miként van ez? Egy adott percben, drága pénzen felfogadott egy tanárt, tanítaná meg énekelni, legyen ő is boldog. Leginkább azonban arra vágyott, hogy magától a cipésztől kérdezze meg boldogsága titkát. Nem volt azonban bátorsága megtenni. Addig-addig, még végül, csak összeszedte minden bátorságát, és átment a cipész házához, illően köszöntötte, s így szólott:

– Látom, cipész barátom, dalolászol, mindig vidám vagy, ez azt jelenti, jól megy sorod. Mennyit keresel egy év alatt?

Székkel kínálta a szomszédot, majd így felelt:

– Hát, drága uram, én biz nem tartottam sohasem számon a keresetemet. Van úgy, hogy nincs semmi munkám, egyetlen árva javítani való cipő sincs láthatáron, s nagy szegénységben élek, az sincs, amit megegyek, vagy amit felvegyek. Mit is tarthatnék számon, ha semmim sincs? Máskor meg keresek valamicskét.

A kalmár nem hagyta annyiban

– Jó, jó. De azt meg tudod mondani, hogy ilyenkor mennyit dolgozol?

A cipész csak ingatta a fejét:

– Nem tudnám megmondani, mennyit dolgozom. Gyorsan repül ám az idő, ha van munkám.

A kalmárnak nagyon megtetszettek a cipész egyszerű szavai. Ki is vett az övtáskájából egy zacskó pénzt, s mondta:

– Arra kérlek, látod ezt a zacskó pénzt? Fogadd el tőlem. Tedd félre, legyen mihez nyúlnod a sötét napokon, ha kopogtat az ínség. Meglásd, jól fog majd jönni.

A cipész erőst boldog volt. Életében nem látott még ennyi pénzt egy rakáson. Fogta a pénzes zacskót, és a kertje végében jól elásta egy gödörbe, s a földet ledöngölte felette. A pénz így biztos helyen volt, hogy ha kell, ha szükség úgy hozza, legyen mit elővennie.

Lassan, lassan azonban kezdte a nyugtalanság gyötörni. Még a nappal eltelt. Mikor ellenben jött az éjszaka, sötét gondolatai támadtak: „Mi lesz, ha tolvaj jön és ellopja a pénzt?” A biztonság okáért, nehogy bárki is elvehesse, nehogy behatolva az udvarára meglophassák, magas kerítést épített. „Most merészeljen valaki megkaparintani a pénzemet!” A magas kerítés mégsem nyugtatta meg. A napok múlásával egyre jobban félt a tolvajoktól, egyre többet járt ezen az esze. Nem énekelt többet, elment az étvágya is, és a szíve is kezdett rendetlenkedni. Olyan boldogtalan lett a pénz miatt, hogy alig lehetett ráismerni. Nem hasonlított már egyáltalán a vidám, dalos cipészhez.

Egyik reggel azonban, miután egész éjszaka hánykolódott aggodalmában a pénze miatt, és mindegyre megnézte, megvan-e még, eszébe ötlött egy gondolat, melyet gyorsan meg is valósított. Hátra ment az udvar mélyébe, kiásta a pénzes zacskót, és hamar a kalmár házához sietett. Álmából ébredve a kalmár csodálkozva nézte a cipészt, aki feléje nyújtotta a zacskót:

– Tudod mit? – szólott a cipész – Vedd vissza az átkozott pénzedet. Nincs nekem másra szükségem csak a nótára, hogy boldog és elégedett legyek.

És ettől a naptól fogva a cipész udvara újra zengett a daltól.