Nagy Domokos Imre dr. : TANNENBERG GYÖRGY XIX. SZÁZADI KAMARAI ERDŐMESTER PÁLYAKÉPE

(A családi emlékezet és a valóság)

Az 1988-as előadás és dolgozat bővített változata.

Egészen kis koromban is kedvenc esti meséim a család régebbi generációiról szóló történetek voltak. De már akkor is felfigyeltem arra, hogy ugyanazt a történetet újból elmesélve már nem egészen úgy mondják el, mint korábban. Ez az érdeklődés aztán végigkísért későbbi évtizedeimen, és történész-mivoltom állandó kihívásának éreztem, hogy a családi emlékezetet összevessem a valósággal.
Azonban ez szinte lehetetlennek látszott, mivel „trianoni másodgenerációs” vagyok, és az összes általam ismert születési helyű ősöm közül mindössze egyetlenegy született a jelenlegi országterületen, ő is azért, mert szülei éppen Budapesten tartózkodtak.
Végül is az elmúlt néhány évben[1] módomban állott alaposabban utánanézni a dolgoknak, és úgy gondoltam, hogy Tannenberg György szépapám esetében ezt megpróbálhatom. Egyrészt, mert róla viszonylag teljesnek látszó családi hagyomány maradt fenn, másrészt pedig kamarai tiszt lévén, reménykedhettem abban, hogy a központi szervek irataiban találok róla adatot.
Így állt végül össze ez a pályakép, mely ha nem is tekinthető részletes életrajznak, összevethető a családi hagyománnyal.
Azóta néhány erdészettörténeti publikációban, majd a legutóbbi években az Internet segítségével találtam néhány kiegészítő, nemegyszer lényeges adatot.

 

A kutatás nehézségei

A családi dokumentumok nagy része már nincs meg, mégpedig éppen e korszakra vonatkozóan. Egy részük visszamaradt a család régi lakóhelyén, az elhozottak nagy része pedig Buda ostromakor semmisült meg. Ugyanakkor mind a kamarai, mind az abszolutizmuskori pénzügy igazgatási iratanyagot (még az „ántivilágban”) istentelenül megselejtezték. Így vannak állagok, amelyekből alig maradt.[2]

Kutatási módszerem az volt, hogy előbb jó bő időhatárok között megnéztem a szóba jöhető állagok mutatókönyveit, s az itt talált iktatószámokat visszakerestem az iktatókönyvben is. Ugyanis az itteni bejegyzések, ha kicsivel is, de részletesebbek. Csak ezek után néztem meg, hogy megmaradt-e az irat. Általában nem, viszont találtam egy-két olyat, amelyet a mutatókönyv alapján nem vettem volna gyanúba, pedig hasznosítható adatokat tartalmazott.
Igen hasznosak voltak a különböző tiszti cím- és névtárak, bár többször „pluszmínusz” egy-két év pontatlansággal hozták az adatokat. Sajnos egyik budapesti nagykönyvtárban nincs teljes sorozat belőlük, főleg az 1850-1880 közötti évek sorozatai hiányosak.

A leszármazás

TANNENBERGER György        ––        TELLER Mária
*1764 körül
+nincs adat, de feltehetően 1820 után

TANNENBERG György             ––        KASZTL Mária
*Zauchtl, 1788. II. 19.                              *Budweis, 1799. VIII. 9.
+Selmecbánya, 1868.                                +Selmecbánya, 1871. XII. 2.

RICHTER György                                   ––        TANNENBERG Mária
*Léva, 1812. X. 19.                                  *Maluzsina, 1829. VIII. 5.
+Selmecbánya, 1895                                 +Selmecbánya, 1905

RICHTER (RÉZ) Géza                ––        PÉCH Eleonóra
*Selmecbánya, 1865. IV. 7.                     *Bochum, 1862. V. 3.
+Budapest, 1936. II. 21.                          +Budapest, 1941. VI. 14.

|KOSÁRY János –– RICHTER Eleonóra [>> RÉZ LOLA] *Szepesolaszi, 1881. X. 23.                      *Selmecbánya, 1892. XII. 7.
+Budapest, 1942. IX. 14.                         +Budapest, 1984. XII. 27.

|NAGY Imre –– KOSÁRY Judit
*Arad, 1911. XII. 29.                               *Selmecbánya, 1917. I. 18.
+Gomel 189. láger, 1944. XII. 29.           +Budapest, 1982. IX. 2.

|NAGY Domokos Imre
*Budapest, 1940. I. 18.
(még két nemzedék)

 

A családi emlékezet

Részlet nagyanyám, Kosáryné Réz Lola kéziratos visszaemlékezéseiből.[3]

»Valamelyik német fejedelemségben (nem tudom, miért gondolom vagy álmodom, hogy a Fekete-erdő tájékán lehetett), élt az udvarnál egy fiatal költő, Tannenberger György. Mondják, csinos volt, s vonzotta az asszonyokat… Mi is történt tulajdonképpen, nagyon szerettem volna kiböngészni gyermekkorunkban előkerült német nyelvű[4] naplójából, de olyan apró betűkkel volt írva, és úgy el volt mosódva az írás az elsárgult papíron, hogy néhány szonett kivételével semmit sem tudtunk elolvasni belőle. Annyit tudtunk csak meg, hogy beleszeretett valamelyik hercegnőbe, s állítólag a hercegnő viszonozta az érzelmeit, – vagy talán valamelyik hercegnő szeretett beléje, s ő megszökött a család cinikusabb, és mindenütt iróniát kereső férfitagjainak felfogása szerint?
Elég az hozzá, hogy szöknie kellett szülőhazájából, és Magyarországon, Keszthelyen telepedett meg. Itt az akkor megnyílt Georgiconnak először hallgatója, majd később tanára lett. Teller leány volt a felesége. Fia, ugyancsak György, Kappel Máriát vette feleségül.

Egy Tannenberger György valami állami tanácsos volt, de talán nem gazdász, hanem erdész. Sírját ott láttam a régi selmeci temetőben.
Ifjabb korában Maluzsinán teljesített szolgálatot, ez valahol fenn a Szepességben vagy Liptóban lehet. 1847 novemberéből kelt a keresztlevél-másolat, mely később előkerült, s melyet valószínűleg házasságkötés céljára kértek Maluzsináról az akkoriban már másutt lakó családtagok. Ennek a másolatnak a tanúsága szerint D. Georgius Tannenberg, Sylvarum Obequitator és feleségének, Kastel Máriának 1829. augusztus 5-én Mária Franciska Klotild névre keresztelt kisleánya született. A keresztszülők D. Joannes Szartory ustrinae praefectus Szomolnokon, valamint D. Francisca Hartman. A keresztelő lelkész Zavadszky franciskánus volt.

Nagymama gyermekkorát valószínűleg Maluzsinán töltötte. Most már nem tudnék utánajárni, hogy a Selmecen eltemetett Tannenberger György a második vagy harmadik generációhoz tartozik, apja vagy testvérbátyja volt-e nagymamának, s hogy hány testvére volt tulajdonképpen. Én egyet ismertem: Félix bácsit, aki szakállas öreg bácsika volt az én kiskoromban, és valahányszor eljöttünk, kétszersültet adott, még pedig jó mandulás kétszersültet. Úgy rémlik, akkoriban már a nagymamánál lakott, agglegény vagy özvegy sorban… A régi családi levelek közt nem egy kötelezvényt találtam, közülük az egyik így szólt:
„Kötelezvény 50 azaz ötven váltó krajczárról, melyet Tannenberg Félix úrtól kölcsön vettem, és a jövő hónap elsején meg fogom fizetni.”
Következett az aláírás, s a kötelezvény hátán valami részletezés volt, mely szerint két vagy három részletben ugyan, de megkapta a kölcsönpénzt Félix bácsi. A kölcsönvevők rendszerint diákok voltak, selmeci diákok, és ő maga, mintha valaki mondta volna, kohótiszt volt, míg el nem öregedett. Mikor hagyták el nevükből a két utolsó betűt, nem tudom…
Később, már asszonykoromban találkoztam Tannenbergekkel, a család elterjedt, s tudtommal fennmaradt az eredeti szinten: tisztviselők, mérnökök, tanárok lettek. Józan emberek, akik nem igen írtak szonetteket, és nem éltek át romantikus kalandokat holmi hercegnőkkel, – bár ki tudja? Mindenesetre nagy fejcsóválással vehették észre Tannenberg György és Kastel Mária, hogy legfiatalabb gyermekük szörnyűséges gondolatokat forgat a fejében.
Énekesnő szeretett volna lenni, színpadra vágyott… Hanem hát szülei megijedtek, a leánykát gyorsan férjhez adták.«

 

A valóság

Mint reméltem, az első hiteles adatot a Georgiconnál találtam meg. A hallgatók Csanády Gusztáv által összeállított névsorában 1305. szám alatt szerepel Tannenberger György, aki 1788-ban a morvaországi Zauchtlben született. (Egy nem egykorú, de autentikusnak tűnő családi feljegyzés szerint február 19-én.)[5]

Ekkor jöttem rá, hogy valójában két Tannenberger György létezett. Az, aki német földről menekült, és az, aki a Georgiconba járt. Ám további adatot csak internet-használó korom óta találtam. Ugyanis kiderült, hogy 1807-ben egy akkor 38 éves Tannenberger György, aki Zauchtlben élt, a prágai egyetem hallgatója volt. Később tanított is ott.[6]

Hogy német hont a Prinzessin miatt hagyta el, azt valamennyi idősebb rokon, aki a naplót még olvasta, egyértelműen állította. Csak míg nagyanyám az első változatot tartotta valószínűnek „lírai” formában – mint az előbbiekben is olvasható –; addig nagybátyám, Kosáry Domokos a dolgozat elolvasása után közölte, hogy ő a másodikat véli valószínűbbnek, mégpedig „kézzelfoghatóbb” formában. (Hogy finoman fogalmazzak…)

Visszaszámolva az időben 1764-ben születhetett, és 1788-ban a második T. Gy. születéseskor 24 éves, tehát apakorban lévő volt.
Hogy Magyarországra mikor és hogyan kerültek – és az első T. Gy. egyáltalán átköltözött-e –, arról nem tudunk semmi biztosat. Most, 2014-ben átgondolva az egészet, azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy a második T. Gy. az 1810-es évek elején jött Magyarországra a Georgiconba tanulni, és ha átjöttek a szülei is, az csak azután történhetett meg, amikor már egzisztenciát alapított. (Az idősebb T.Gy. Magyarországra költözését az valószínűsíti, hogy a naplók végül is a családunk birtokában voltak, egészen a Budapest ostroma idején történt elpusztulásukig.)

A Georgicon iratanyaga Csanády adatgyűjtése óta (még jobban) meghiányosult, így hiányoznak a korai évek anyakönyvei is. De azért találtam néhány adatot a megmaradt vizsgalapok némelyikén az 1812/13-as tanévből. Jó tanuló volt.[7]

Csanády oktatói névsorában nem szerepel a neve, ő azonban utalt arra, hogy az erdészeti oktatók zömmel hiányoznak belőle.[8] Így nincs benne az alább említendő Tannenberger Antal sem.

Szépapám nevét nem találtam meg a Festetics-uradalom igen részletes és precíz személyzeti tabelláiban. Szerepel viszont itt egy Tannenberger Antal „vadász-praktikáns”, később „vadász-tanító” 1815 és 1818 között.[9] Ő lehetett a család zalai ágának megalapítója. Velük csak közvetett kapcsolatom volt egy az 1980-as évek elején elhunyt rokonon keresztül, s csak annyit tudtak mondani, hogy ősük a XVIII.-XIX. század fordulóján jött Magyarországra, s a Festeticsek szolgálatában állott.
Egyébként Keszthelyen nem maradhattak sokáig, mert az anyakönyvekben 1800-1850 között nem szerepel a név. (Igaz, a házassági tanúk és a keresztszülők neveit nem néztem végig.)

A következő megfogható dátum 1818. április 22. Ekkor a Budán székelő Főerdőfelügyelő (Supremus Forrestalis Inspector) javaslatára Ungvárra nevezték ki erdősegédnek. („G. T. in adjunctum sylvanatus offi. Unghvariensis denominatum.”)[10]

A közbülső időszakra mindössze egy német nyelvű kéziratos erdészeti jegyzet utal, melynek eleje hiányzik. A már meglévő 5. oldalon a keszthelyi erdőkkel kapcsolatos bejegyzés van, a 6. oldalon az 1816-os évszám olvasható, a 26. oldalon lévő utolsó bejegyzés pedig az Offner Zeitung 1821. évi 32. számára hivatkozik.[11] A jegyzetet magát nagybátyám is, és a soproni Egyetemnek a régi (erdészeti) németben otthonos munkatársai is csak töredékeiben tudták elolvasni.
Az biztos azonban, hogy sem a selmeci Akadémia, sem a pesti Institutum Geometricum hallgatói névsorában nem található.[12] Ezt azért is fontos megemlíteni, mert néhányszor geometraként szerepel a bejegyzésekben.[13]

Egyébként szépapám ungvári kinevezése – mint később kiderült – erdészettörténeti különlegesség, mert ő volt az első (ha nem az egyetlen), aki georgiconi végzettséggel államerdészeti szolgálatba lépett.[14]
július 21-én iktatták házassági szabadság iránti kérelmét.[15] Szépanyám neve itt nem szerepel. A családi feljegyzésekben több alakban (Kastel, Kastl, Kasztl) is megtalálható, de az egyetlen hiteles dokumentumban a Kasztl alak olvasható.[16] Szépanyám szülőhelyére mindössze az említett családi feljegyzés utal, mely szerint a morvaországi Budweisben született. Ha az így van, gondolhatunk akár egy gyerekkori szerelem beteljesedésére is.
Néhány semmitmondó bejegyzés mellett érdekesebb az, hogy 1822 elején önálló felmérési munkát végzett Alsó-Domonyán.[17] március 23-ával nevezik ki Maluzsinára erdőgondnoknak (Obequitator Sylvarum). Az ügy érdekessége, hogy ungvári állásából történő felmentése még

Tannenberger, maluzsinai kinevezése pedig már Tannenberg néven történik.[18]
Ettől kezdve évtizedekig még kíséri a két névalak keverése. A hivatalos dokumentumokban és az egyetlen egykorú családi iratban, a hivatkozott házasságlevélben Tannenberg áll, a sírkövén viszont a Tannenberger változat olvasható.

Maluzsina apró kis község volt Liptó megyének az Alacsony-Tátra északi lejtőire felhúzódó részén, Fényes Elek szerint mindössze 284 lakossal. Egy rézkohó és egy erdőgondnokság volt itt.[19] A mai józan ésszel ellentétben ekkor még nem a közelebbi hradeki vagy lykavai, hanem a jóval messzebb lévő szomolnoki uradalomhoz tartozott. Természeti és erdészeti viszonyait Divald Adolf 1870-es szemlejelentésből ismerhetjük meg.
Ezek szerint a pagony területe 9450 katasztrális hold volt.[20] Az Y-alakban összefutó Maluzsina és Hodrusa patakok mellett feküdt, ahol „a legnagyobbára keskeny völgyek 10-35 foknyi lejtőkkel keríttetnek…” és „magas fekvésénél fogva zord klímával bír, … az évi középhőmérséklet legfeljebb 7-8 C fokot éri el.”[21] A liptói kincstári uradalmakban „a vágható és túlért 200-300 éves állatok aránytalanul nagy tért foglalnak el … biztos jeléül annak, miszerint az egész fatermést felhasználni nem voltak képesek.” (Ebben az időben az egyetlen szállítási lehetőség csak a Vágon történő faúsztatás volt.)[22]

A következő negyedszázadra alig van adat. Megszülettek és felnőttek a gyerekei, akik az 1840-es években kerültek el hazulról. Mint érdekességet jegyzem meg, hogy beosztását magyarul eleinte erdőkerülő vagy erdőőr néven emlegették, holott ezen elnevezések altiszti beosztásokat jelöltek. Lánya házasságlevelében viszont az egyszerűség kedvéért kamarai tiszt olvasható.[23]

1848-49-ben a helyén maradt. Feltehetően nem csinált (politikai értelemben) semmit. A trónfosztás után ő is aláírta a kormánynak tett hűségnyilatkozatot, – de hát ezt minden állami alkalmazott megtette, ha nem akarta állását elveszíteni.[24] Ebből azonban baja nem származott, hiszen a nála jóval exponáltabb veje, Richter György is megkapta 1850. február 11-i kelettel „vom Pressburger Kriegsgerichte” az igazoló végzést, ártatlanságáról.[25] Véleményem szerint – amivel nagybátyám is egyetértett – a császári adminisztrációnak szüksége volt a jó szakemberekre, s ha az illető nem hőzöngött nagyon, vagy nem akadt jóindulatú feljelentője, az „apróbb szépséghibákat” inkább nem vették észre.

A következő néhány év bizonytalan. A cs.k. budai, pozsonyi és kassai Pénzügyigazgatási Osztályok mutatóiban néha feltűnik a Tannenberg(er) név, azonban keresztnév hiányában nem sikerült viselőjét azonosítani.[26]

1856-ban azonban már a szomolnoki Bányaügyi Főhivatal (Kk. Bergwesen-Inspectorats-Ober-Amt in Schmölnitz) ideiglenes tanácsosa és erdőmester (provizorische Assessor und Waldmeister) Szomolnokon, s ebben a beosztásában marad nyugdíjazásáig.[27]
Az utolsó adatok 1860-ból valók. Február 6-án kéri az Ober-Amt nyugdíjazásához ungvári szolgálati idejének igazolását, amelyre a kerületi pénzügyigazgatóság (Finanzbezirksdirection Unghvar) február 29-én válaszolt.[28] Így tisztes negyven évi szolgálat után 72 évesen ment nyugdíjba.
Ezután valamikor Selmecre költöztek, nyilván, hogy lányáék közelében legyenek. Itt halt meg 1868-ban 81 évesen. Sírja máig megtalálható a selmeci Alsó Evangélikus Temetőben.[29]

 

Az utódok

Gyermeki közül jelenleg háromról tudok, mind Maluzsinán születtek.

IMRE 1822-24 között születhetett. 1842-ben iratkozott be a selmeci Akadémiára, azonban csak 1846-ban végzett, mert a 2. évfolyamot meg kellett ismételnie. 1846. december 2-án kezdte el szolgálatát a lykavai kamarai uradalomban. 1849. június 24-én lett erdőtiszt Oszadán. Az 1850-es években először Kassán pénzügyigazgatósági erdészeti fogalmazó, majd Nagybányán ellenőrző főerdész (controllirender Ober-Förster) a kamarai Bánya- Erdő és Jószágigazgatóságnál (Berg- Forst- und Güterdirection). 1863-ban újra Kassán van a régi beosztásában. 1864-67 közöttről nincs róla adat, majd az 1870-es években kezelő főerdész Zsarnócán.[30]

FÉLIX (vagy ahogyan a hivatalos dokumentumokban 1863 után egyre inkább szerepel: BÓDOG) úgy három évvel lehetett fiatalabb bátyjánál. Ő is Selmecen végzett, de bányászként (pontosabban kohászként). A szabadságharc idején engedéllyel otthon tartózkodott, ami az „eseményektől” nem érintett Maluzsinát jelenthette. Végzés után mindvégig Selmecen és környékén volt állásban. Sokra nem vihette, mert néhány évvel a nyugdíjazása előtt is csak „vegyelemzősegéd”.[31] Mint nagyanyám idézett visszaemlékezéseiből kiderül, ő volt a megszorult selmeci diákok „segélykölcsönzője”.

MÁRIA ükanyám volt a legfiatalabb. Őróla tudjuk, hogy 1829. augusztus 5-én született Maluzsinán. Ükszüleim 1843/44 körül ismerkedhettek meg, mert Richter György 1843 végén került Maluzsinára.[32] Esküvőjük azonban – mint már idézett házasságlevelük is bizonyítja – csak 1847 őszén volt, és egy tizennyolc éves hajadon esetében semmiképpen sem lehet „leánykáról” beszélni. Az viszont elképzelhető, hogy az eljegyzése történt 15 vagy 16 éves korában; már csak azért is, mert elérhető közelségben más szóba jöhető vőlegény-jelölt nem volt. Azt sem tartom lehetetlennek, hogy mivel Maluzsinán mindössze két »úri család« volt, Richter György sokat vendégeskedett Tannenbergéknél, és a pletyka szájára vette őket.

A családi hagyomány – mire nagyanyám összeszedte az adatokat – 23 év korkülönbséget tartott számon a házasfelek között,[33] ezt azonban már eleve kétségesnek tartottam. Ez ugyanis 1806-os születést jelentene, ami viszont másutt a családi feljegyzésekben nem található. Szerepel viszont a túl korainak tűnő 1803, továbbá 1812. Ezt valószínűsítette már korábban az idézett házasságlevél, melyben 35 évesként szerepel, és az, hogy 1831-ben iratkozott be az Akadémiára.[34] Végül aztán egyértelművé tette ezt, hogy sírja máig is megvan Selmecen, és ott 1812-es születési év szerepel.[35] Az eltúlzott korkülönbség hagyományát a családon belüli ellentéteket továbbéltető emlékezetre tudom visszavezetni, mely – legalább is a mi águnkon – igen ellenszenves színben tüntette fel (egyébként valóban nehéz természetű) ükapámat.

Richter Györgyöt, mint a magyar kormányhoz feltétlenül lojális tisztviselőt (»nem csak tehetséges szakember, hanem lelkes hazafi is«) a pénzügyminiszter Kossuth nevezte ki Körmöcbányára kohónagynak.[36] Az elvárásoknak meg is felelt, hiszen ő adta ki 1848-49 fordulóján a pénzverde gépeit és a nemesfémkészletet a kormány megbízottjának, Péch Antalnak, Debrecenbe való elszállítás céljából. Hogy a későbbiekben sorsuk még többször is összetalálkozik, sőt a családjaik sorsa összefonódik, arra akkor egyikük sem gondolhatott.
Mint a korábbiakban írtam, Richter Györgyöt szinte feltűnően hamar igazolták, majd hamarosan Nagybányára került, és csak hét-nyolc év múlva helyezték vissza Selmecre, ahol nyugdíjba vonulásáig dolgozott.[37] Joggal felmerülhet az a gondolat, hogy azért került ilyen messzire, nehogy egy jóakarója feljelentse, azonban bár nagybátyámmal együtt nem tartottuk kizártnak, bizonyíték nincs rá
Amikor a nála jóval fiatalabb Péch Antalt 1873-ban kinevezték főnökévé, megsértődött, és kérte nyugdíjazását, azonban azt a kurta választ kapta, hogy majd ha eljön az ideje.[38] Így aztán fogcsikorgatva maradt, de ezzel elvetették a Richter és a Péch család közti (inkább látens, mint nyilvánosságra kerülő) ellentét magvát. Amit az későbbiekben a következő generáció néhány tette még fokozott.

Házasságukból tizenegy gyermek született. Közülük a tizedik Géza a legjelentősebb. Országosan elismert szakember volt, és ő volt 1918-19-ben az Akadémia rektora, aki az egészet átköltöztette Sopronba. Ugyancsak ő volt, aki elkezdte a család látványos magyarosítását, amikor az 1890-es évek végén Rézre magyarosította a nevét, mert utálta, ha nemzetközi konferenciákon nem tekintik magyarnak. Richter György és családja ugyanis – bár mint láttuk, elkötelezetten magyar érzelmű volt – odahaza a német nyelvet használta általában, és a mindennapi életet tekintve is megtartotta a szigorúbb német hagyományokat.

Géza viszont (mai szóval) alaposan kiakasztotta a családját, amikor még gimnazistaként (!!) megkérte Péch Antal egyik lánya, a nála idősebb Eleonóra kezét. Mindkét részről hallgathattak eleget, ám kitartottak és összeházasodtak. A Richter család nyelte le ezt nehezebben, főleg mert a Péch családot túlzottan liberálisnak tartották hiszen pl. a gyerekek is tegezték a szüleiket, a lányok sokkal önállóbbak lehettek, mint a korabeli úri kisasszonyoknak illett. Ezt a szokást dédapám családja is átvette. Hét gyermekük született, az első meghalt (Emma) mielőtt a következő megszületett volna. Az életben maradottak: Eleonóra (Lola), Mária (aki a Tannenberg nagymama énekesi és színészi tehetségét örökölte), Géza (építészmérnök lett, aztán Amerikába emigrált), Ferenc (erdőmérnök lett), Endre (szintén, 1945-ben Dél-Amerikába emigrált) és Erzsébet (menyasszony korában meghalt).

Trianon után aztán az ellentétek jelentéktelenné váltak, és az ellenségeskedés végre megszűnt.

Egyébként dédapám örökölte a Richterek nehéz természetét. Igen hirtelen haragú (erről vizsgázói tudtak rémtörténeteket mesélni) és hirtelen kezű (ezt meg fiai tapasztalták meg a saját bőrükön) ember volt. Lányaihoz azonban nem nyúlt egy ujjal sem.
Dédapám testvérei közül történelmi és irodalomtörténeti szempontból kettő érdemel említést. Az egyik Ede bácsi (Richter Ede) aki Selmecbánya főlevéltárnoka és a városi múzeum alapítója volt,[39] s nagyanyámat még „későtizenéves” korában bevezette a történészi kutatás műhelytitkaiba. A másik Laura néni (Richter Laura), aki nagyszerűen tudta élményeit és más valós történeteket elmesélni, s ezzel nagyanyám nem egy írásához ötletet adott.

Réz Géza három fia közül kettő: Ferenc és Endre (már Sopronban végezve) erdőmérnökök lettek, tevékeny részesei voltak a nyugat-magyarországi felkelésnek, ám csak lányaik születtek, így elveszett a lehetősége annak, hogy a család továbbra is az Alma Materhez kötődjön (főleg, mert Endre leszármazottai részben Németországban, részben Brazíliában élnek).
A kötődést a család filosz tagjai vitték tovább, nagyanyám irodalmi műveivel, főleg regényeivel, az utána következő generációk történész tagjai kutatásaikkal. Az ugyan lehet, hogy a szétágazott család általam nem ismert leszármazottai közül kerültek ki soproni, vagy újabban miskolci diákok.
Nagyanyám selmeci kötődései külön tanulmányt érdemeltek, ami idővel meg is született.[40]

 

Záró gondolatok

A családi hagyományra is vonatkozik az, ami igaz minden szájhagyományra: az idő lerövidül benne, egyes események összemosódnak, a kevésbé fontosnak tűnő szereplők kiesnek az emlékezetből és élményeik,tetteik egy részét az ismertebbek öröklik.

Most már egyértelműnek tűnik, hogy a család két lépcsőben érkezett Magyarországra. A romantikus szerelmi történet az idősebb György élménye volt, míg a Georgiconba a fiatalabb járt. Ugyancsak összemosódottnak látszik ükszüleim házassági időpontja is az eljegyzéssel. Ebben részben – mint a korkülönbség eltúlzásában is – nagyanyám fantáziájának szerepét érzem, aki érthetően jobban együtt érezhetett az általa még ismert és szeretett nagymamájával, mint a családi hagyományban (és ebben dédapámnak is szerepe lehetett) kevéssé rokonszenvesként megmaradt, és őáltala alig ismert nagypapával.

Érdekes az is, hogy míg Félix bácsi emlékét nagyjából a valóságnak megfelelően őrizte meg az emlékezet, Imre bácsi teljesen elfelejtődött.

Mint említettem, erdészettörténeti szempontból szépapám pályája azért fontos, mert mindaddig nem volt ismert, hogy valaki georgiconi végzettséggel állami erdőtiszt lehetett volna.

1988-ban úgy véltem, hogy szépapám pályaképéhez már csak véletlenül találhatok adatokat, inkább csak a leszármazottakra. Ez nagyjából be is igazolódott.

Véletlen családtörténeti érdekesség, hogy szépapámról szóló előadásomat éppen születésének kétszázadik évfordulóján tartottam az Országos Erdészeti Egyesület Erdészettörténeti Szakosztályának ülésén.

Elhangzott az OEE Erdészettörténeti Szakosztályának 1988. február 17-én tartott ülésén.

Megjelent: OEE ESzK XVII (1989): 101-112. old.

 

FORRÁSOK

Az első dolgozat elkészülte óta talált vagy keletkezett forrásokat *-gal jelöltem.

PUBLIKÁCIÓK ÉS KÉZIRATOK

BARTHA Dénes – OROSZI Sándor. Selmec, Selmec, sáros Selmec. EK IV (1991), teljes szám*
CSANÁDY Gusztáv: Emlékkönyv a Georgicon alapításának 100-ik évfordulója … alkalmából. Keszthely, 1897.
DIVALD Adolf: Jelentése a Máramaros- Ungh- és Liptómegye kincstári erdőségeiről. Buda, 1870.
FALLER Gusztáv: A selmeczi m.k. Bányász- és Erdész-Akadémia … emlékkönyve. Selmeczbánya, 1871.
FÁBIÁNNÉ KISS Erzsébet: A Magyar Kamarai Levéltár. Bp. 1973. soksz. Levélári leltárak 61.
FÉNYES Elek: Magyar Országnak … mostani állapotja I-II. Pest, 1843.
–: Magyarország leírása I-III. Pest, 1847.
–: Magyarország geographiai szótára I-IV. Pest, 1851.
FODOR Ferenc: Az Institutum Geometricum. Bp. 1955.
GERLAI Arnold Gusztáv: A magyar erdészeti irodalom könyvészete I. Bp. 1935.
KÁLLAY István: Az abszolutizmuskori pénzügyigazgatási levéltár. Bp. 1970. soksz. Levéltári leltárak 50.
KOSÁRY Domokos: Kossuth pénzügyminisztériuma 1848-ban. In: A történelem veszedelmei. Bp. 1987. 279-320. old. [KOSÁRY: PM] KOSÁRYNÉ RÉZ Lola: Honnan jövünk – hová megyünk? (Kéziratos, töredékben maradt visszaemlékezés) Családi iratok, NDI
MÉSZÁROS Gyula: Szemelvények a magyar erdészeti oktatás kezdeteihez. In: OEE ESzK XVII. (1989): 78-84. old.*
NAGY Domokos Imre: Selmecbánya Kosáryné Réz Lola műveiben.*
Előadás az OEE Erdészettörténeti Szakosztályában 2010. március 19. Megjelent: EK LXXXVI (2012) 127-188. old.
Előadás 2012. december 7-én a Kosáryné Réz Lola születésének 120. évfordulója alkalmából rendezett konferencián. Megjelent: PoLíSz 149 (2012 november) 22-33. old., 151 (2013 március-április) 27-58. old.
A két előadás adataiban megegyezett, csupán stílusában alkalmazkodott valamelyest az erdész illetve irodalmár hallgatósághoz.
SÁGI Károly: Georgicon 175. Bp. 1972.
SINKOVICS István: A Magyar Kamara selejtezéseinek története. In: LK 1939: 84-129. old.
SZINNYEI József: Magyar írók élete és munkái I-XIV. Bp. 1891-1913.
VADAS Jenő: A selmeczbányai m.kir. Erdőakadémia története és ismertetője. Bp. 1896.

1

[26] OL FLDA Kaschau: Ált. 8036/1850, 27987/1851 és 42293/1852 (mutatók)
[27] HHSB 1856: IV. 326. old., 1858: IV. 294. old., 1859: IV. 215. old. = SHB 1859: 215. old.
[28] OL FLDA Kaschau: Ált. 2062/1860 és 3621/1860 (mutató és iktató)
[29] BARTHA –  OROSZI 61. old.
[30] FALLER 17. old.; VADAS 332. old. – Selmeci akv. 1843/44: „Muss den Jahrgang repetiren.”; 1844/45: „Bildet sich für ung. Forstdieneste. Hat den dritten Jahrgang wiederholt.” NMEL, gépelt másolatok: családi iratok, NDI – OL PCV: Közp. 8002/1850 (irat) = FLDA Pressburg: Előiratok 8002/1850 (mutató), S et F 9204/1850 (irat) – SHB 1859: 254. old. – OL FLDA Kaschau: Ált. 25084/1860 (mutató) – TCN 1863: 253. old.; 1873: 122. old.; 1875. 100. old.; 1879: 117. old. – 1884-ig sehol sem találtam kötetet, az 1884-esben már nem szerepel. – FALLER ih. szerint selmeci főerdész, de az összes adat ellentmond ennek. Az elképzelhető, hogy praxiként néhány hónapot szolgált Selmecen, ha az „E. Tannenberger praktikant” bejegyzés őrá vonatkozik. OL MKL: Mont. 23592/1846 (mutató).
[31] FALLER 181. old. – Selmeci akv 1847/48: „1848-adik évi 490. sz. a. szabadságot nyert az 1848/9 tanévben való honn maradhatásra.” 1849/50: „Sein Absolutorium erhalten B 455’850.” NMEL: gépírt másolat: családi iratok, NDI. – Zeugnis. Liptószentmiklós, 1849. december 4. EFEL, Xerox-másolat: Családi iratok, NDI – HSHB 1858: IV. 295. old.; 1859: IV. 215. old.; TCN 1863: 272. old.; 1864: 202. old.; 1867: 202. old.; 1873: 117. old.; 1875: 97. old.; 1879: 113. old.; 1884: 167. old.; 1886: 202. old.; 1887: 202. old. – KRL 30. old. – FALLER ih. szerint bánya-számvevőségi t2iszt lett volna, de ennek minden adat ellentmond.
[32] OL MKL: Mont 43802/1843 (mutató)
[33] KRL 30. old.
[34] FALLER 146. old
[35] BARTHA – OROSZI 61. old. Egyébként közvetlenül Tannenberg György sírja mellett található.
[36] KOSÁRY: PM 314. old.
[37] SZINNYEI: XI. 966. old.; SHB 1859: 121. és 253. old., TCN 1863: 272 old. Dédapám 1864-ben már Selmecen született.
[38]  Az ügy iratai: Családi iratok, KD. – Ma már nyilvánvaló, hogy Richter György ugyan  jó szakember volt, de Péch Antal egészen kiváló, aki olyan feladatokat is megoldott, amelybe más belebukott volna.
[39] SZINNYEI XI. 966. old.
[40] NDI: Selmecbánya…

Legutóbbi módosítás: 2021.02.06. @ 12:46 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Nagy Domokos Imre dr. 19 Írás
1940. január 18-án születtem Budapesten. Sokadik nemzedék vagyok, amelyik publikál, legismertebb az őseim közül nagyanyám, Kosáryné Réz Lola. Érdemben 1970-től jelennek meg írásaim. Elsősorban erdészet-vadászattörténeti szakíróként vagyok ismert, de az utóbbi évtizedekben a szépirodalmat is szorgosabban művelem. Özvegy vagyok, kétunokás nagypapa.