Csengettek.
Az ajtóban egy úr áll, széles peremű kalap a fején, fura mosollyal néz rám.
– Bemehetek? – kérdezi.
– Nem vásárolok! – csuknám az ajtót.
– Az nem olyan biztos – mondja. – Egyébként is rendelésre jöttem.
– Én nem kértem semmit – válaszolom.
– Te nem, de valaki szeretné, hogy válassz! – ellentmondást nem tűrően szélesre tárja az ajtót.
Már bent ül a szobában, kabátban, kalapban, a furcsa mosolyával.
– Van egy kávéd? – kérdezi.
Hozom a kávét, lassan kevergeti.
– Amíg kóstolgatom, mert az élvezetekkel lassan kell élni, kérlek nézd át ezeket!
Mélyen a zsebébe nyúl, kis dobozokat tesz elém. Olyan parányiak, alig nagyobbak egy gyufás doboznál. Van vagy három. Kíváncsian bontogatom.
– Csak bátran! – biztat miközben kávézik. Lassan, élvezettel kevergeti a sötét folyadékot.
Előttem a nyitott dobozban valami fényeset látok belegyömöszölve, szinte erőszakkal.
– Óvatosan húzd ki! – biztat.
Valami különösen finom tapintású kelmét talál a kezem. Finomabb az igazi hernyóselyemnél. Áttetsző, szinte egész ruha, mégis olyan különös. Nézem, forgatom.
– Tetszik? Próbáld fel nyugodtan!
– Én? Nem rendeltem semmit!
– Már mondtam, a megrendelő nem te vagy – figyelmeztet.
– Menj a fürdőszobába, vedd magadra nyugodtan!
Elkerekedik a szemem.
– Ezt, ott?
– Felőlem itt is maradhatsz, de a megrendelő szerint kicsit visszafogott vagy… – jobb szót keres – olyan más vagy – legyint.
– Tudod a csupasz bőrödre kell felhúzni, de engem nem zavarsz, akár itt is… – rágyújt, s figyel.
Kimegyek, vetkőzöm, felveszem, nézem magam.
A tükör kinevet. Már látom, ez nem az én méretem. Áttetsző, szinte testszínű, de igen nagy, itt-ott már feslett.
Felháborodottan kirontok, mit sem törődve „másságommal”, illemmel.
– Nézd, ez nem az én méretem, s már használt! – mutatom.
– Igen, kicsit, a fenébe! – állát simogatja, mosolyog. – Furcsák vagytok ti, azt hiszitek mindenkinek újat szállítok… – körbenéz, s elém tol egy másik dobozt.
– Ezt próbáld fel! – biztatóan tartja elém -Kicsit kreolabb bőrszínű.
– De nekem ránézésre is nagy, kétszer is beleférnék.
– Igen, kicsit más a méreted – néz csodálkozva. – Megmérhetlek? – kérdezi, s feláll. Nincs a kezében semmi.
– Mivel? – kérdezem.
– Csak úgy a szememmel – s már írogat is -, dereka 60 centiméter.
– Honnan tudod? – kérdezem.
– Ó, régi szállító vagyok én, csak ilyen macerás páciens alig akadt még! – morogja maga elé. – Bár figyelmeztettek, hogy, csak… Nem is értelek – folytatja – mások örülni szoktak nekem.
– Ha megmondanád honnan jöttél… – próbálkozom, mert kíváncsi lettem nagyon.
Mély hallgatással néz.
– Van még egy dobozom, meg sem nézted! – tolja felém.
– Minek nézzem? Az is nekem valami alkalmatlan darab lehet, vagy valami használt.
– Azért nyisd csak ki, kérlek!
A színe kicsit más. Lassan óvatosan belenézek. Ott lapul a szivárvány minden színe.
– Ezt a bőrömre? – csodálkozom.
– Igen, ott majd nem ragyog ennyire, de amit befelé sugároz, az jó érzéssel tölt el majd sokáig.
– Milyen érzéssel?
– Vedd fel! – mondja, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal.
Óvatosan belebújok, kétszer körbe ér, de érzésnek olyan különös. Elmondhatatlan meleg ölelése van.
– Kié volt? – kérdezem.
– Jobb, ha nem tudod! – morgott morcosan – Válassz!
– Használt ruhát nem kérek! – szögezem le.
– Gondoltam! Nézd, mert olyan szépen kért a megrendelő, méretre kaphatsz újat. – Számolgatni kezd.
Gondolkodom.
– Ez a szivárványszínű, meleg ölelésű nagyon tetszik – mondom.
– Sejtettem – homlokát ráncolja.
– Mi a baj? – kérdezem – Te mondtad, hogy választhatok.
– Tudod, most ősz van. Az alapanyaggal van a baj. Meg kell várni a tavaszt, nyár elejét.
– Miért?
– Láttál te már őszi szivárványt, netán télit?
Csodálkozom ismét.
Lassan feláll, zsebébe süllyeszti a dobozokat. Távozni készül. Kikísérem.
Egy névjegyet ad a kezembe.
– Majd kereslek, ha elkészült, ezen a számon érdeklődhetsz.
Becsukom az ajtót. Nézem a névjegykártyát. Alig hiszek a szememnek.
Lassan olvasom: Bol-dog-ság.
Alatta mobil szám. Mi lehetne más, hiszen ő maga is olyan… mobil.
Legutóbbi módosítás: 2020.10.08. @ 21:16 :: Bereczki Gizella - Libra
