Bojtor Iván : ZSÁKUTCA

„A Kedves Olvasót időnként jól orrba kell vágni.” Úgy emlékszem, ezt Maurice Genet francia író mondta.
Ezt az állítását néha elfogadom, néha meg csak nevetek rajta. Az ilyen okoskodások általában végeláthatatlan vitákra adnak okot, melyek legtöbbször zsákutcába vezetnek. Hova is vezethetnének? Egy kidobott lomokkal, roggyant szemetes kukákkal, és ki tudja mitől bűzlő műanyag zacskókkal teli zsákutcába.  Talán egy olyanba, amilyenben most, ebben a pillanatban az orrára feketedett vérrel az a szerencsétlen fekszik.

Tegnap előtt este Robert beoldalgott a kocsmába. Se szó, se beszéd, leült az asztalhoz velem szembe. Nem kért semmit, csak ült és hallgatott. Meg se nyikkant, csak ült ott vagy öt percig, és kimeredt szemekkel bámult rám. Én sem szóltam, gondoltam, előbb-utóbb csak kiböki, hogy mit akar. Azt hittem, hogy mint már annyiszor, megint kölcsönt akar kérni. Elszántam magam, hogy nem adok többet neki, mert egyre biztosabbnak látszott, hogy úgy sem kapom vissza. Már hónapok óta nem dolgozott sehol, és folyamatosan részeg volt. Végül mégis csak én untam meg elsőnek azt az idegesítő helyzetet:
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Tanácsot… tanácsot szeretnék kérni egy ügyben? – nyökögte.
– Tőlem?
– Nem tudom, kihez fordulhatnék. Történt valami, amit el kellene mondanom valakinek, de nem tudom, hogy kinek.
– Na, mondjad! Talán segíthetek. De pénzt ne kérj!
– Láttam valamit.
– És mit? Repülő csészealjakat vagy angyalokat, mint a múltkor?
– Nem! Egy gyilkosságot. És most nem tudom, hogy… szóval, hogy mit csináljak.
– Mikor láttad?
– Tegnap este. Zárás után.
– Ugyan. Nem láttál te semmit. Biztos álmodtad. Tökrészeg voltál. Amikor elmentem, ott aludtál annál az asztalnál a sarokban.
– Hidd el, hogy láttam! Szerinted jelentsem a rendőrségnek?
Addig is furcsának tűnt, de csak akkor jöttem rá, hogy miért. Józan volt. Nem is emlékszem mikor láttam utoljára józanul.
– Hát, döntsd el magad! – mondtam.
– Az nem olyan egyszerű, mert az gondolhatják, hogy…
– Jó! Akkor meséld el, mit láttál! – mordultam rá, mert már nagyon untam, hogy csak beszél, beszél, de mégsem mond semmit.
– Abban a kis utcában,  tudod, innen jobbra, agyonvertek valakit.
– És te láttad? Azt is ki tette?
– Persze. Pont az a gondom.
– Hát mit mondjak erre? Azt csinálsz amit, akarsz. Én nem dönthetek helyetted.
Erre felugrott az asztaltól és elrohant.
Kifizettem a sört, és utána indultam.
Szerencsétlen! Ezt miért mondta el? És miért pont nekem? Mit akart? Talán megzsarolni?
Vajon melyiket találják meg először?

Legutóbbi módosítás: 2022.04.04. @ 22:10 :: Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bojtor Iván 83 Írás
„A fantasztikum itt van. Úgy is nevezik, hogy élet.”