A valóság kényelmesen felzabál,
szivárog az elmém, ködfoltot képez,
valami botot fabrikál a halál,
ismerem, félmunkát sohasem végez!
Vészjósló lények integetnek felém,
sziluettjük sejtelmes homályba vész,
mostanában az abszurditás erény,
hallom, amint szót kér Arisztotelész.
Álnok eskük ütlegelik a létet,
háborodott nevetés rá a válasz,
elcserélem a vágyott üdvösséget,
s csak reménykedni tudok, megbocsátasz.
Haját tépve toporzékol egy asszony,
s mintha verejtékben lebegne a Hold,
egymást gyűlöli a hajnal s az alkony,
megcsonkított farkas vonyít valahol.
Cafatokban foszlik rólam a semmi,
magammal is békétlen harcban állok,
az órát készülök visszatekerni,
talán a régmúltból hazatalálok.
