Megmutattad ma már
a valós arcodat,
levetted magadról
kényszerű múltadat.
Ha sokat beszéltél,
nem mondtál igazat,
majd választott társad
a némaság maradt.
A leírt betűd is
fázósan kesereg,
mindig azt vallottad:
hogy a világ beteg.
Majd gúnyosan mondtad:
ez csak egy fonéma!
úgyse értheti meg,
csak a jó poéta.
Most hát itt a farsang
a vígság ideje,
őrjöngő jókedvnek
lázító elegye,
Te biz az vagy, kinek
teremtett az Isten:
A világ bohóca
– épp csak sipkád nincsen!
Elűzzük a telet,
ha hangunk rikácsol,
ha elég lesz már a
hamis parolákból?
Ha harsonák zengnek,
s kereplők a kézben?
Úgyse nézünk ma már
egymás szép szemébe!
Színes ruhát képzel,
álmodik a lányka,
talán még mindig a
lovagjára várva.
Nincsenek lovagok,
már csak a mesékben,
Te is és én is csak
hazudjuk a szépet.
Pedig ha most nem, hát
mikor játsszunk újra
haldokló öreget
piros fapapucsban?
Angyali teremtést
glóriával fején?
Cowboy kicsi leányt
ki vezet egy tehént?
Elvesztett remények,
farsangi mulatság
helyébe – a béna
és eltitkolt rabság.
Csendben lapulunk
új világra várva,
a szekrény mélyére
maszkjainkat zárva.
Így mi mindannyian
Pierrottá válunk…
s fehér arccal, némán –
színes Holdvilágot
várunk.
